EPERS7IF.DŐK MAJOROS SÁNDOR Az asszonyok dél óta kint ültek a városháza el őtt a parkban. Melegük volt, a padok fölé nem borult árnyék, de eszükbe sem jutott, hogy máshová költözzenek. Itt biztonságban voltak: nem háborgatták őket a b ő rdzsekisek meg a pénzt kunyeráló cigánygyerekek. Csak ritkán sétált végig el őttük valalĐi, de egyébként senki sem törő dött velük. Négy órakor megjelent a locsolókocsi, és vizet fröcskölt az úttestre. A tócsák hamar Fölszáradtak; párás lett a levegő , mint az átfutó záporok után. Izzadtak, kortyolgatták a langyos ásványvizet, az üdít ő italokat, és egyre gyakrabban pillantottak föl a toronyórára, Lassan múltak a pernek. Estefelé szerelmespárok telepedtek a padokra, a park melletti vendégl ő teraszán Pedig egy fiú gitározni kezdett. Nem hallották énekét, a dallamból is csak töredékek jutattak cl hozzájuk, de így is oldódni kezdett bennük a feszültség. A nap közben elt ű nt a háztetők mögött, s az ég kékje is mélyülni látszott. Egy piperebolt kirakatában kigyulladtak a fényreklámok, ám az asszonyok még mindig nem mozdultak el a helyükről. Kilenc óra után Dóczi Rozi néni megnézte a karóráját. A csoportból többen is követték példáját, aztán ki-ki a b őröndjéért nyúlt, és lassan, komótosan — mintha városnéz őbe mennének — elindultak a vasútállomás felé. Végigmentek a korzón, megcsodálták a kivilágított szök ő kutat, mélyeket szippantottak a porszagú leveg őből. Pontosan ilyen alkonyt képzeltek el: levél sem rezdült, és talpuk alatt úgy bizsergett az aszfalt, mintha wolframszálak hevítették volna. Az állomás elő tt gépkocsik várakoztak, meg egy városiasra adaptált fiáker. Kocsisa a lószerszámot igazgatta, s mikor a csapat elhaladt mellette, utánuk kiáltott valamit. Nem értették egy szavát sem. Gyorsan fölmentek a lépcs őn, és beléptek az elđcsarnokba. Itt
2030
H1D
valamivel h űvösebb volt, pedig az utca fel őli ajtó tárva-nyitva állt. Légkondicionálásról persze szó sem lehetett; a peronról beáramló levegő hűtötte le la termet. Nem szerették a huzatot, de ez más volt: kellemes, h űvös sziellő. A kőlapokat itt is olajos homokkal dörgölték tisztára, mint odahaza az önkiszolgáló padlóját. Még csúszott a k ő, föltehetőleg nem sokkal ,elő bb végeztek a takarítással. A vágányok felől beszivárgott a mozdonyfüst, s összekeveredett az olajbűzzel — „állomásszag" terjengett. Az asszonyok fintorogtak, köhögtek, nekik egyszerűen büdös volt. És ebben a büdösségben benne volta hangszórók recsegése, meg az eletkromos óra számlapjának fénye is, nem lehetett szétválasztania fényt a hangtól, s a hangot az illatoktól. Nyoma sem maradta délutáni nyugalomnak. Amint átlépték a küszöböt, máris távolodtak az ismer ős vidéktől, a falutól, a rokonoktól. A csarnok nem épületrész volt számukra, hanem helyzet, amiben számtalan furcsasággal kellett szembenézniük. Beleértve azokat a veszélyhelyzeteket is, amelyék a csavargók meg a rendőrök kőzelségébđl fakadnak. A terem közepére érve Dóczi Rozi néni letette csomagját, és maga köré gyűjtötte az asszonyokat. Hagyta, hogy szuszogjanak, hogy letöröljék homlokukról a verejtéket, aztán a sarok felé mutatott. Tavaly is ott táboroztak, s lehet, hogy azel őtt is, de erre már senki sem emlékezett. Ugyan kit érdekel a múlt? Csak a jelen számít, meg a jövő, bár ez utóbbin sem érdemes túl sokat töprengeni. Kozáth Etelka megfogta a bő röndjét, és az elfüggönyözött tolóablak elé cipelte, néhány pillanat múlva már minden táska és vessz őkosár Ott sorakozott. Kovács Vita nekitámaszkodott a falnak. A márvány hidege, mint láthatatlan folyadék, szivárgott be a bestébe. Hasonló valamit érzett a kórházban, a m űtőasztalon, amikor egy m űanyag csövön keresztül áramlott karjába az altató folyadék. El őbb az ujjai h űltek ki. utána a k đnyöke, és iegуёgйІ d valla. Oldalt fordította fejét, látni akarta, milyen színű az üveg, de elkésett: megállapította, hogy zöld címkéje van, aztán nem emlékezett semmire. Kicsit furcsállotta, hogy éppen ez jutott eszébe, s -ráadásul itt, ebben a zajos, füstös csarnokban. Nem talált összefüggést. De nem is er đltette a dolgot. A gondolatok maguktól jönnek, és maguktól múlnak el. Nincs logikájuk, vagy ha mégis, az sajátos, zárt logika. Inkább éteri, mint emberi. Nem tudta, miért van igy, de , nem is érdekelte különösebben. Fájt a feje_ Egy aszpirin jól jött volna; kár, hogy nem hozott magával. Panaszkodni pedig nem akart, legalábbis nem rögtön az út elején.
EFERS2ED6R
2031
Örülnie kellett, hogy egyáltalán itt lehet a csapatban ezek k őzött a testes, izzadtságszagú parasztasszonyok között, akik úgy dolgozzák végig az eperszezont, mint valami húsból és idegekb ől csomózott szerves mechanizmusok. Nem gondolkodnak, nem sírnak, csak tömik, egyre tömik a műanyag ládákat, és boldogok, ha Friddrich úr megdicséri őket. Mindiga marka гól beszelnek, ám az még nem fordult elő, hogy emelést kértek volna. Azt hiszik, jól vannak fizetve, és a többlet reményében képesek tíz-tizenkét órát, is térdelni a mezőn. Az értelmesebbjei, mint például Kozáth Etelka, munka után följárnak Friderich úrékhoz főzni, takarítani. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, ezért a munkáért több pénzt kapnak, mint azok, akik egész nap szedik az epret. Ls Dóczi Rozi néni ! Ez a vén szipirtyó! Mióta megtették csoportvezet őnek, úgy viselkedik, mint egy kiskirály) Az újoncokat kétszáz márka ellenében hajlandó bevenni a csapatba, minden kis ballépésért fizettet velük, szóval önz ő, kiállhatatlan perszóna, amelyikt ől mindenkit őrizzen meg az isten. Ő beszélte rá a társaságot, hogy a reggeli busszal jöjjenek Szabadkára, holott ráértek volna a délutánival is. Mindezt azért, mert olcsó törülköző ket meg bugyikat vásárolt az ócskapiacon. Nem csinál titkot belőle: elfogja adni mindet a damstadti törököknek. Ilyen a Dóczi Rozi néni : örökké számít, mérlegel, fontolgat. Vita már tavaly meggyűlölte, mert nézeteltérésük támadta cetlik miatt. Hát persze, a cetlik... Friedrich úr találta ki az egészet. Minden megrakott láda ellenében átadott nekik, egy sárgász đld papirost, amolyan piacjegyfélét, aminék nem volt semmi jelent ősége, hisz napszámosok voltak, ám esténként, vacsora el őtt fölolvasta a csoport el őtt, hogy ki hány cetlit teljesített. Rafiinált pasas ez a Friedrich, meg kell adni 1 Tudja, hogy az emberekben a versenyszellem együtt jelentkezik a szégyenérzettel. Ha ezt a kett őt párosítja, nyert ügye van. Vera, ha megszakadt, sem tudott tizenkilenc cetlinél többet összeszedni, míg mások — Kozárh Etelka és Lovász Böske — huszonnégyet, huszonötöt is inkasszáltak. 1~ rezte, hogy ostobaság versenyezni velük, de mégis küzdött, mert félt, hogy nem lesznek megelégedve vele, és jöv őre , nem veszik be a bandába. Így is lett: egyik este Dóczi Rozi néni azt mondta „kin" a többiek közül. Lusta, rendetlen, szégyent hoz a csapatra. Aljas rágalom volt minden szava, de nem szállt vitába vele. Ha ellenkezik, csak ront a helyzetén, mert az a nézet volt divatban, hogy a szájalás bomlasztja a közösséget. Hallgatott, de azóta nem, veszi ber a gyomra Dóczi Rozi nénit. Fölnézett. A tető vasszerkezetén gal đmbok ültek. Ki tudja, honnét
2032
HID
kerültek idea vasútállomásra, de látszólag remekül érezték magukat. Röpködtek, tollászkodtak, még a köveze тre is lemerészkedte'k, morzsát meg napraforgómagot csipegetni. Városi galambok voltak; szemtelenebbek, civilizáltabbak falun él ő rokonaiknál. Közben a pályaudvaron teherszerelvény dübörgött végig. Bizseregni kezdett a korlát, a padlókövek meg a kofferek. „Mi lesz, ha leszakad a tet ő ?" — fantáziált Vera, és figyelte, miként viselkednek a galambok. Eszeveszett szárnycsattogást várt, vagy legalább egy kis riadalmat, de nem történt semmii. Olyan nyugodtan tollászkodtak, mintha a mozdonya világon sem lett volna. „Lám, ezt is meg lehet szokni ..." — gondolta. Az asszonyok persze rögtön abbahagyták a suttogást. Odahaza nem tapasztalhattak ilyesmit, a vasutat több mint tíz éve megszüntették. A sínek azóta megrozsdásodtak, szinte belevesztek a gazba, az állomásépület pedig elhagyatottan, magányosan áll. Aki utazni akar, kénytelen autóbuszra szállni. бсska járgányok ezek, gyakran bedöglenek, s ha köd van, órakat is 'késnek: MennyiveY jobb a vonaton! ,Akár egy mozgó városban, szabadon jár-kel benne az ember, és ha álmos, nyújtott lábbal alhat is. Föltéve, ha vállalja az ezzel járó kockázatot. Lovász Böskét ől két éve megfújtak egy vászontáskát, s még csak panaszt sem tehetett, mert svercáru volt benne. Szegény Böske, mindig k ►i~húzza a gyufát. Elhagyta az ura, édesanyja pedig beteg. Azt mondják, rákja van. Nagyon kell nekik a pénz. De hát kinek nem? Itt van például Halász Кlári. Alig két hónapja ment férjhez, s máris elkezdtek építkezni. Most fohászkodik, hogy szép id ő legyen, mert akkor összejön legalább kétezer márka. Számolnak, terveznek mindannyian. Tudják, hogy nehéz lesz ez a huszohnyolc nap, de örülnek, mert dolgozhatnak. A tavalyiak közül csak ketten hiányoznak. Nem látja Dragicát, a szép cigánylányt, akivel olyan nagyon megáztak a múlt nyáron. Két csoportban szedték az epret, az id ősebbek a birtokhoz közelebb es ő parcellán, a fiatalok távolabb. Jól haladta munka, de három óra után hirtelen beborult az ég, és fújni kezdett a szél. Mire föleszméltek, nyakukon volt az ítéletid ő . Bemenekültek a közeli erd őbe, és leguggoltak a fák alá. ІТgy zörgött, villámlott, hogy sírtak félelmükben. Elmúlt fél óra. Vacogott a foguk, szájuk elkékült, s mikor elfogyott a könnyük, megfogadták, hogy soha többet nem jönnek epret szidni Németországba, csak most az egyszer segítse haza őket az isten. Néha motorzúgást hallottak, de látni nem láttak semmit. Bele kellett törődniük, hogy megfeledkeztek róluk, vagy pedig történt vala-
EPERSZEDбR
2033
mi rendkívüli a farmon, amn megakadályozta Friedrich . urat abban, hogy értük jöjjön. Nem tehettek mást: elindultak gyalog. Legalább hét kilométert caplattak a sárban, s már csaknem összeestek a fáradtságtól, mikor végre találkoztak egy traktoristával, aki fölengedte ő ket a pótkocsira. A birtokon tudták meg, mi volt az oka annak, hogy magukra maradtak: Friedrich úr kutyái megijedtek a vihartól, átugrálták a kerítést, és elt űntek: nyomtalanul. O pedig traktorra szállt, és mint az eszel ős, hajtott föl s alá a réten. Nem számított az sem, hogy a traktor kerekei csúnya nyomokat hagytak a fűben. Dragica teljesen összetört. Haza akart menni; de nem lehetett. Az útlevelek Friedrich úrnál voltak, s nem adta vissza , őket mindaddig, amíg az eperszedés tartott. Hiába sírt Dragica, nem törő dött vele senki. A lányok megszárítkoztak, tiszta alsónem ű t húztak, és mentek aludni. Aznap este egy szó sem hangzott el a barakban. Holló Agi is otthon maradt. Mára múltkor is csodálkoztak, miért csatlakozott hozzájúk, hiszen a2 apja több mint tizenkét éve kint dolgozik Németországban, tetőfedő munkás. Agi szerint húsz márka órabért kap, plusz magassági pótlékot. Húsz márka! Vita nem akart hinni a fülének. Neki egy napig kellett csúszni-másznia földön ennyi pénzért. De Agi váltig bizonygatta, hogy ez így igaz, és kerek perec kijelentette; az a pénz amit Friedrich úrtól kapnak, a hideg vízre sem lenne elég, ha itt élnének Németországban. Az asszonyok Persze nem sokat tör ődtek az ilyen beszéddel — a márka az mégiscsak márka, akármilyen kevés is —, ám a hazaindulás napján Friedrich úr kijelentette: jöv őre Agit nem akarja látnia csoportban. Ijedten pislogtak, és amilyen gyorsan csak lehetett, beszálltak a kombibuszba. Attól tartottak, Friedrich (úr nem elégszik meg ennyivel. Volt rá példa, hogy hat-hét asszonyt Fis eltanácsolt. Ez nagy szégyen annak, akit érint, ugyanakkor nagy veszteség is. Agi természetesen vitába szállt vele. Nem tudott németül, Friedrich úr pedig magyarul, így szerb—magyar, és német—szerb keveréknyelven beszélgettek. Agi vörös volt, mintacékla, Friedrich úr meg hadonászott. Aztán faképnél hagyta a társaságot. A maga részér ől befejezettnek tekintette az ügyet, holott az igazi balhé csak a damstadti vasútállomáson kezd ődött. Dócái Rozi néni korholni kezdte Agit, s mert az védekezett, szóváltás, majd veszekedés lett a dologból. „Az anyád úristenit! — üvöltött Dóczi Rozi néni, és teljes er őből fenéken rúgta Agit. — Tele van pízzel az apád, oszt még idetolod a képed agitálni? !" Az eperszed ők csak néztek. Nem mertek közbe-
H1D
2034
avatkozni. Szerencsére a pályamunkások között voltak jugoszlávok is, s az egyik tudott magyarul. C5 magyarázta meg nekik, mi vár rájuk akkor, ha kijön a rendőrség. Ez történt tavaly. Agi azóta elhelyezkedett a szövetkezetben. Ügyel a kapásokra, vezeti a munkanaplót, ,besírja a normaórákat. Azt beszélik fejébe szállta dics őség. Élvezettel ordibál azokra, akik nem bírják az iramot. Kicsinyes ostobaság) Fri edrich úr sohasem veszekszik velük. Legfeljebb Gessler úrral, a vejével, aki átveszi és továbbítja az árut. Van is rá oka: Gessler úr egy hisztérikus pasas. Valósággal őrjöng, ha selejt keveredik az els ő osztályúba. Félti a pénzét, pedig annyi van neki, minta pelyva. Sportkocsit hajt, és be sem teszi a lábát abba a hodályba, ahol a szortírozást végzik. Kerüli az apósát is, mert Friedrich úr gumicsizmában járkál, és nem röstell fölkapaszkodnia traktor nyergébe sem. Igazi gigoló ez a Gessler: vérében van a tetszeni vágyás, a hódítás. Állítólag Lovász Böskét is megkettyintette a szénapajtában. Hogy mi igaz ebbő l, s mi nem, senki sem tudja. Lovász Böske nem nyilatkozik. Ha , megpróbí lnak kiszedni bel őle valamit, csak hümmög, és legfeljebb annyit mond, hogy a Gessler egy aljas gazember. Vera ilyenkor odébb megy, nem érdeklika pletykák. Azért van itt, azért fizetett Dóczi Rozi néninek kétszáz márkát, mert pénzt akar keresni. Ha összejön kétezer, vagy legalább ezerötszáz, vesz magának egy magnót, a többit meg odaadja Julinak. Legalább ő tanuljon szakmát, ha neki már nem sikerült. Tavaly pocsék volt jaz id ő . Végig esett az es ő, térden csúszkáltak a latyakban. Remélhet őleg az idén másként lesz minden. A meteorológia szép id őt jósolt, és úgy hírlik, rekordtermés várható. Milyen jó, hogy itt lehet a csapatban I Már; nem is fája feje, és olyan er őt érez a karjaiban, mint még soha. Biztos, egészen biztos, hogy eléri a huszonkét cetlis átlagot. Míg ezen gondolkodott, Dóczi Rozi néni kibontotta az elemózsiászacskóját. Rövid keresgélés után szalvétát vett ki bel őle, szétterítette a térdén, és kenyeret, sonkát, vöröshagymát meg sajtot pakolt rá. — Kapjunk be valamit — mondta. — A vonatba úgyse lesz hely. Az asszonyok szót fogadtak. Letelepedtek a csomagokra, ölükbe vették a nejlonzacskókat, és el őhalászták a kenyeret. sonkát, vöröshagymát meg a sajtot. Ugyanazt ették, mintha összebeszéltek volna. Szuszogtak, csámcsogtak, nézel ődtek. Csak Vera állt továbbra is a fal mellett. ~
~
EFERSZEDбK
2035
Te nem eszel? — mordult rá Dóczi Rozi néni. Nem vagyok éhes. Hogy lehet az? Reggel úta nem etté egy falatot se. Utazás előtt sosem bírok enni. Rossz szokás. Nincs jobb nyugtató a teli gyomornál. Lehet, de én akkor sem bírok enni. Kozáth Etelka levágott egy darabot a sonkából, két szelet kenyér közé tette, és odanyújtotta nekn. Mit bámulsz? Vedd cl! — mondta. Köszönöm, nem kérek. Diétázol? — érdekl ődött Lovász Böske. Hát persze, hogy diétázik 1 — vigyorgott Halász Klári. — Nem látod, milyen karcsú? Ugyan, lányom! Mire jó ez a makacskodás? — anyáskodott Dóczi Roži néni. — Látod, milyen szépen esznek a többiek? Mér lenné be kivétel? Vera behunyta a szemét. A sötétség kitágult el őtte, mintha kút fölé hajolt volna. Egy rozoga kávájú ásott kút fölé, aminek a fenekén nem víztükör csillog, hanem az égbolt kékje. Sokkal több volt ez egyszerű képzelgésnél. Nem a- látványtól, a ki tudja, honnét előlopakodott emlékképekt ől borzongott meg, hanem a fölismeréstől, amii egészen váratlanul ,és mintegy összefüggés nélkü! világosodott meg elméjében. Amíg a kürt őbe révedt, azokra az emberekre gondolt, akik naponta vállalják a mélybe nézés kockázatát, mert az ég, a föléjük boruló, kék kupola annyira félelmetes a szívüknek, hogy csak így remek rápillantani. Nekik a föld, a humusz a fontos, meg minden, ami a földb ől származik. Kikaparják bel őle a .hagymát, a krumplit, •elvágják a kukorica , szárát, és esz űkbe sem jut, hogy fölöttük végtelenbe nyúlik a világ ű r sötétje. Ugyanaz az üresség leselkedik rájuk, ami Németországban, de nem veszi észre senki a hasonlóságot. Nem kérdezi senki, miért ez a jövés-menés, miért az örökös helyváltoztatás. Na, mi lesz? lEszel vagy nem? Összerezzent. Az asszonyok abbahagyták a falatozást, és őt nézték. Olyanok voltak, mint egy panoptikum: emberformájú bábúk, telve feszültségekkel, félelemmel. Nézték Verát, s közben azt latolgatták, mi történik akkor, ha megtagadja az engedelmességet. Vajon Dóczi Rozi néni belenyugszik a vereségbe — ami mellesleg azt jelentené, hogy megsz űnt a csoport, s megy mindenki a maga esze után —, vagy ... — de erre gondolni sem mert senki. Vizsgál-
2036
H1D
gatta az arcokat, próbált elkapni egy-két pillantást; sikertelenül. Magára hagyták, kiközösítették. Mert hát kicsoda ő, hogy különb akar lenni mindenkinél? 1 Miért olyan büszke, гΡruint egy f őúri dáma? ! Kölletlenkedik, bomlasztja a csapat egységét, pedig csak egy kis ribanc, a nagyhangú Kovács Máté id ő sebbik lánya, aki múlt tavasszal kilenc elégtelennel ; iratkozott ki a kereskedelmib ől. Igen, így gondolkodtak, leolvasta az arcukról. Lopva Dóczi Rozi nénire sandított. Azt hitte, még mindig ráncolt szemöldökkel méregeti, pedig Dóczi , Rozi nénit nem érdekelte semmi, csak a vacsora. Komótosan rágicsált, mint aki érti megadnia módjat. A hangosbeszél ő közben recsegett valamit, s hamarosan mozdonyzúgás hallatszott a peron felől. Itta vonat! Az asszonyok pillanatok alatt összekapkodták csomagjaikat, de nem távolodtak el vezet őjük mellő l. Ott álltak körülötte mindaddig, amíg be nem fejezte a vacsorát. Nem sürgették egy fizóval sem, de azért idegesen pislogtak a kijárat felé. Késik, mint mindig — csóválta a fejét Dóczi Rozi néni, és föltápászkodott. Kozáth Etelka segített neki elcsomagolni az ételmaradékot, Lovász Böske pedig elvette t őle kisebbik bőröndjét. Végre megindulhattak. A tülekedést kihasználva Halász Klári odafurakodott Vera mellé. Begyulladtál? — súgta. Miből gondolod? Vörös vagy, mintacékla. Fáj á fejem. Ne beszélj? 1 Pedig így igaz. Mindegy. Az a fontos, hogy mehetünk. Az hát. Akkor indulás 1 Melyikbe szállunk? A másodikba. Mint tavaly? Mint tavaly. Sietniük kellett, mert a többiek már kint hangoskodtak a peronon. Halász Klári el őrement, és meglódította a leng őajtót. , Kicsit erősebbre sikerült, mint kellett' volna, mert még akkor is mozgott — egyre halkuló csikorgással —, amikor a szerelvény elindult, és a váltók közt bukdácsolva célba vette az országhatárt.
