ELÕSZÓ Az elsõ Galaktikus Birodalom összeomlóban volt. Hanyatlása és pusztulása évszázadok óta folyt, és a helyzetet csupán egyetlen ember ismerte föl. Hari Seldon volt ez az ember, az Elsõ Birodalom utolsó nagy tudósa, a pszichohistória tökéletesítõje. Ez a tudomány az emberi viselkedést matematikai egyenletekké egyszerûsíti. Az ember mint egyén kiszámíthatatlan, de a tömegek reakciói, Seldon szerint, statisztikailag feldolgozhatók. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb pontossággal számolhatunk. És Seldonnak nem kisebb embertömeget kellett figyelembe vennie, mint a galaxis sokmilliónyi lakott világának népességét. Seldon azt a következtetést vonta le egyenleteibõl, hogy a csak önmagára támaszkodó Birodalom elbukik, és az emberiség harmincezer esztendõnyi szenvedése és nyomorúsága árán támad föl a romokon a Második Birodalom; ám ha valaki valamilyen módon helyes irányt szab a folyamatoknak, az interregnumot mindössze egyetlen millenniumra – ezer esztendõre – lehet csökkenteni. Ennek érdekében állította föl Seldon a tudósok két kolóniáját, melyeket Alapítványoknak nevezett. Szándékosan helyezte el õket „a galaxis két végén”. Az Elsõ Alapítvány, mely erejét a fizikai tudományokra összpontosította, a széles nyilvánosság szeme láttára fejlõdött. Ezzel szemben a Második Alapítvány, a pszichohistorikusok és „elmetudósok” világa néma csendben dolgozott. Az Alapítvány-trilógia az interregnum elsõ négy évszázadának történetérõl szólt. Az Elsõ Alapítvány (melyet általában „az Alapítvány” néven ismertek, hiszen a másik létezésérõl jóformán senkinek sem volt tudomása) kezdetben csak egy kicsiny közösség volt a galaxis Perifériájának isten háta mögötti térségeiben. Idõnként válságokkal kellett megküzdenie, melyek során az emberi érintkezés – valamint az adott társadalmi és gazdasági folyamatok – változói olyannyira leszûkültek, hogy végül rendszerint csak egyetlen lehetõség maradt a továbblépésre. Amikor megtették ezt a lépést, a fejlõdés új látóhatára nyílt meg elõttük. És mindez a rég halott Hari Seldon tervei szerint. Az Elsõ Alapítvány – tudományos fölénye révén – átvette a hatalmat a környezõ, barbárságba süllyedt bolygók felett. Fölvette a harcot a rebellis hadvezérekkel, akik elszakadtak a haldokló Birodalomtól, és sorra legyõzte õket. Az utolsó erõskezû császár és az utolsó erõskezû tábornok uralma idején fölvette a harcot magával a maradék Birodalommal is – és legyõzte. Úgy tûnt fel, hogy a Seldon-terv szabályosan halad a megvalósulás felé, és már semmi nem akadályozhatja meg, hogy idejében megszülessék a Második Birodalom – méghozzá a lehetõ legcsekélyebb áldozatok árán. Ám a pszichohistória statisztikai tudomány. Itt mindig számolni kell azzal, hogy valami közbejön, mint ahogy közbe is jött – valami, amit Hari Seldon nem láthatott elõre. Váratlanul felbukkant egy ember a semmibõl: az Öszvérnek hívták. Hatalma volt a gondolatok felett, és ez a hatalom ismeretlen volt a galaxisban. Úgy tudta átformálni az emberek érzelmeit és gondolatait, hogy még esküdt ellenségei is odaadó szolgáivá lettek. Hadseregek nem gyõzhették le, mivel nem voltak hajlandók harcba szállni vele. Az Elsõ Alapítvány elbukott, és a Seldon-terv látszólag romokban hevert. De életben maradt a titokzatos Második Alapítvány, amelyet felkészületlenül ért ugyan az Öszvér váratlan megjelenése, ám lassan ellentámadásba lendült. Óriási 11
védelmi erõt jelentett számára ismeretlen elhelyezkedése. Az Öszvér mindenáron meg akarta találni, hogy ezzel teljesen uralma alá hajtsa a galaxist. Azok viszont, akik hûségesek maradtak a lerombolt Elsõ Alapítványhoz, azért akarták megtalálni, hogy segítséget kapjanak tõle. De nem akadtak a nyomára. Elsõnek egy asszony, Bayta Darell állította meg az Öszvért, és ezt az idõt használta fel a Második Alapítvány, hogy erõit csatasorba állítva döntõ csapást mérjen az Öszvérre. Ezután lassanként újra életre keltették a Seldon-tervet. De ezzel lehullott a lepel a Második Alapítványról. Az Elsõ Alapítvány tudomást szerzett a Második létezésérõl, és attól kezdve visszautasította, hogy a jövõben az „elmetudósok” irányítása alatt éljen. Az Elsõ Alapítvány döntõ fölényre tett szert a fizikai erõ terén, s ez a tény súlyosan nehezedett a Második Alapítványra, amely ráadásul kettõs feladat megoldása elõtt állt: egyrészt vissza kellett szorítania az Elsõ Alapítványt, másrészt újra el kellett merülnie a névtelenség homályába. Ezt a célt legnagyobb elsõ szólója, Preem Palver idejében sikerült elérnie. Az Elsõ Alapítványt meghagyták abban a hitében, hogy gyõzött, megsemmisítette a Második Alapítványt, s miközben egyre nagyobb hatalommal bírt galaxisszerte, nem tudta, hogy a Második Alapítvány még mindig létezik. Az Elsõ Alapítvány létrehozatala óta immár négyszázkilencvennyolc esztendõ telt el. Noha hatalma csúcsán állt, akadt egy ember, aki nem hitt a látszatnak...
Elsõ fejezet A TANÁCSOS 1. – Persze hogy nem hiszem – felelte Golan Trevize, aki a Seldon-székház széles lépcsõfokán állva lenézett a napfényben fürdõ városra. A Terminus szelíd éghajlatú bolygó volt, magas volt rajta a víz aránya a szárazföldhöz képest. Trevize gyakran gondolt rá, hogy a mesterséges idõjárás bevezetése óta még szelídebbé, igaz, unalmasabbá is vált. – Egy szót sem hiszek belõle – tette hozzá, és elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsorától még fiatalabbnak látszott. Társa, a szintén tanácsosi rangot viselõ Munn Li Compor, aki középsõ nevét a terminusi hagyományokkal dacolva vette föl, kelletlenül csóválta a fejét. – Mit nem hiszel? Hogy megvédtük a várost? – Azt még csak elhiszem! Hiszen megvédtük, nem? És már Seldon megmondta, hogy meg fogjuk védeni, és azt is mondta, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Már ötszáz évvel ezelõtt tudta. Compor fojtott hangon, félig súgva felelte: – Ide figyelj, felõlem ugyan beszélhetsz, én úgysem veszlek komolyan, de ha kiereszted a hangod, és mások is meghallják, õszintén szólva nem szeretnék a közeledben állni, amikor lecsap a villám. Ki tudja, pontosan talál-e célba? – Kinek ártok vele, ha kijelentem, hogy megvédtük a várost? – kérdezte Trevize még mindig mosolyogva. 12
– Méghozzá háború nélkül? – Nem volt ki ellen harcolni – felelte Compor. Szalmaszõke haja volt, égszínkék szeme, és nem is akarta megváltoztatni e divatjamúlt színárnyalatokat. – Polgárháborúról még sohasem hallottál, Compor? – kérdezte Trevize. Magas férfi volt, enyhén hullámos fekete hajjal, akinek megrögzött szokása volt, hogy járás közben mindkét hüvelykujját beleakasztotta elmaradhatatlan, széles selyemövébe. – Polgárháború döntse el, hol legyen a fõváros? – A kérdés elégnek bizonyult rá, hogy elõidézzen egy Seldon-válságot. Tönkretette Hannis politikai karrierjét. A legutóbbi választáson téged is, engem is bejuttatott a Tanácsba, aminek következtében... – Egyik kezét lassan forgatta oda-vissza, utánozva a mérleg egyensúlyi helyzetet keresõ nyelvének játékát. Lecövekelt a lépcsõn, s ügyet sem vetett a mellette elhaladó kormánytagokra, a hírügynökségek képviselõire, valamint azokra a divatos elõkelõségekre, akik valami módon kiügyeskedték, hogy jelen lehessenek, amikor Seldon visszatér (vagy ha nem is õ személyesen, a képe mindenesetre). Fecsegve, nevetgélve, a dolgok tökéletességében sütkérezve haladtak lefelé a lépcsõn, s mindnyájan meg voltak gyõzõdve arról, hogy Seldon helyesli, amit tettek. Trevize csak állt, s várta, hogy a tömeg elsodródjék mellette. Compor, aki két lépcsõfokkal lejjebb haladt, szintén megállt – láthatatlan kötél feszült közöttük. – Nem jössz? – kérdezte. – Minek az a nagy sietség? Úgysem kezdik meg a Tanács ülését, míg Branno polgármesternõ össze nem foglalta a helyzetet az õ megszokott, határozott módján, vagyis szótagonként araszolva. Nekem nem sürgõs, hogy végigszenvedjek egy újabb fárasztó beszédet... Nézd a várost! – Látom. Láttam tegnap is. – Azt elhiszem, de láttad-e ötszáz évvel ezelõtt, amikor alapították? – Négyszázkilencvennyolc évvel ezelõtt – helyesbített Compor gépiesen. – Két év múlva rendezik meg a fél évezredes ünnepségeket, amikor még mindig Branno polgármesternõ lesz hatalmon, hacsak nem jön közbe valami, aminek, reméljük, kicsi a valószínûsége. – Reméljük – visszhangozta Trevize fanyarul. – De milyen lehetett ötszáz évvel ezelõtt, amikor megalapították? Város volt! Kisváros, melyet maroknyi ember foglalt el, akik el akarták készíteni azt az enciklopédiát, amelynek sohasem jutottak a végére! – De még mennyire hogy a végére jutottak! – A mi jelenlegi Encyclopedia Galacticánkra gondolsz? De hiszen õk nem ezen dolgoztak. Ezt betáplálták a komputerbe, és azóta is nap mint nap kiigazítják. Belenéztél valaha a befejezetlen eredetibe? – Arra gondolsz, amelyik a Hardin múzeumban van? – Salvor Hardin Származástani Múzeum. Használd, kérlek, a teljes nevét, ha már az idõpontokra olyan kényes vagy. Belenéztél valaha? – Nem. Kellett volna? – Dehogy, semmi szükség rá. És mégis... az enciklopédisták maroknyi csapata akkor egy város magvát alkotta meg... egy kisvárost a szinte fém nélküli bolygón, amely egy elszigetelt nap körül keringett, a galaxis legtávolabbi peremén. És most, ötszáz évvel késõbb a világunk olyan lett, mint valami elõváros. Egyetlen hatalmas park az egész, s van fémünk is, amennyit csak akarunk. Immár mi vagyunk a világ közepe! – Nem egészen – felelte Compor. – Még mindig a galaxistól távol esõ, elszigetelt nap körül keringünk. Még mindig a galaxis legtávolabbi peremén. 13
– Csak azért beszélsz így, mert nem gondolkozol. Hiszen ez volt az értelme ennek az egész kis Seldon-válságnak. Már jóval többek vagyunk, mint egy bolygó, amelynek Terminus a neve. Mi vagyunk az Alapítvány, melynek csápjai benyúlnak a galaxis mélyébe, és amely peremhelyzetébõl is képes irányítani az egész galaxist. És ezt azért tehetjük, mert egyáltalán nem vagyunk elszigeteltek, legfeljebb helyzetünket tekintve, az pedig nem számít. – Rendben van. Ezt elismerem. – Comport szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog, és lelépett a következõ lépcsõfokra. A láthatatlan kötél kissé megnyúlt. Trevize kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná húzni a társát. – Nem érted, mit jelent ez, Compor? Végbement ez az óriási változás, de mi észre sem vettük. A szívünk mélyén még mindig ahhoz a kis Alapítványhoz ragaszkodunk, a régi szép idõk magányos bolygójához, pedig a rettenthetetlen hõsök és a nemes lelkû szentek ideje örökre elmúlt. – Ugyan, ne tréfálj! – Komolyan gondolom. Nézd a Seldon-székházat! Eleinte, a Salvor Hardin életében bekövetkezõ elsõ válságok idején, még csak az Idõkripta létezett, az a kis elõadóterem, amelyben Seldon holografikus képe megjelent. Más nem volt. Mára óriási mauzóleummá vált, de építettek-e hozzá erõtérfeljárót? Siklópályát? Gravitációs liftet? Nem. Úgy járunk le-föl ezeken a lépcsõkön, ahogy Hardin járt volna annak idején. Szokatlan és kiszámíthatatlan korokban rémülten kapaszkodunk meg a múlt maradványaiban. Szenvedélyesen elõrelendítette a karját. – Látsz te itt valami nyilvánvalóan fémbõl készült építményt? Egyet sem. Nem lenne illõ, hiszen Salvor Hardin idejében nem volt említésre méltó fémlelõhelyünk, és nem is igen importáltunk fémet. Inkább beépítettük az ósdi, kortól elszínezõdött mûanyagot ebbe a monstrumba, hogy az idegen bolygókról jött látogatók megtorpanjanak, és ujjongva kiáltsák: „A Tejútra mondom! Milyen gyönyörû ez a régimódi mûanyag!” Én mondom neked, Compor, komédia ez az egész. – Ebben nem hiszel hát? A Seldon-székházban? – És mindabban, amit a székház jelent – suttogta Trevize indulatosan. – És végképp nem látom be, miért kell elrejtõznünk itt, a világegyetem szélén, csak azért, mert az õseink is ezt tették. Szerintem be kellene mennünk a galaxis közepére. – Seldon szerint nincs igazad. A Seldon-tervnek megvan a maga útja. – Tudom, tudom. És a Terminuson minden gyerek abban a hitben nõ fel, hogy Hari Seldon kidolgozott egy tervet, ötszáz évre elõre látva mindent, létrehozta az Alapítványt, méghozzá úgy, hogy bizonyos válságokat elõre megjósolva a válságok idején holografikus képmása közölje velünk azt a minimális információt, amelynek segítségével kilábolhatunk ebbõl, és elindulhatunk a következõ válság felé; így vezet bennünket kézen fogva egy évezred történelmén át, mígnem az ötszáz évvel ezelõtt düledezni kezdõ, majd kétszáz esztendeje végképp szétesett építmény romjain bízvást fölépíthetjük a Második, még hatalmasabb Galaktikus Birodalmat. – Miért meséled ezt nekem, Golan? – Mert azt akarom mondani, hogy az egész csak komédia. Úgy, ahogy van, csalás... Lehet, hogy kezdetben igaz volt, de ma már csak komédia! Nem vagyunk a magunk urai. Nem mi követjük a Tervet. Compor fürkészõ pillantást vetett társára. – Nem elõször beszélsz így, Golan, de eddig azt hittem, csak azért mondasz ilyen nevetséges dolgokat, hogy felidegesíts vele. A Tejútra mondom, már-már elhiszem, hogy komolyan beszélsz. – Persze hogy komolyan beszélek! 14
– Lehetetlen. Vagy valami agyafúrt tréfát ûzöl velem, vagy teljesen elment az eszed. – Sem egyik, sem másik – felelte immár lehiggadva Trevize, s mintha már nem érezné szükségét a szenvedélyes hadonászásnak, övébe dugta mindkét hüvelykujját. – Bevallom, régóta foglalkoztat a dolog, de eddig csak ösztönös megérzés volt. Ám ettõl a ma reggeli bohózattól hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és feltett szándékom, hogy beszámolok róla a Tanács elõtt is. – Megõrültél! – kiáltotta Compor. – Rendben van. Gyere velem, és figyelj! Elindultak lefelé a lépcsõn. Mögöttük már nem jött senki, õk voltak az utolsók. Trevize könnyedén megelõzte társát, Compor ajka pedig megmozdult, s egy hangtalanul kiejtett szót küldött a másik háta felé: „Bolond!”
2. Harla Branno polgármesternõ megnyitotta a Tanács ülését. Látszólag közömbösen szemlélte az egybegyûlteket, valójában azonban senkinek sem volt kétsége afelõl, hogy pontosan tudja, kik vannak jelen, és kik azok, akik még nem érkeztek meg. Gondosan fésült õszes haja nem volt sem kifejezetten nõies, sem amolyan férfias viseletet utánzó. Õ egyszerûen így hordta a haját. A kifejezéstelenségig tárgyilagos arca igazán nem volt szépnek mondható, de valahogy soha senki nem kutatta rajta a szépség jeleit. Õ volt a bolygó legtehetségesebb adminisztrátora. Ugyan egyetlen ember sem állíthatta – nem is állította soha –, hogy a Salvor Hardinok és a Hober Mallow-k képességei lakoznának benne, akik annak idején életet vittek az Alapítvány elsõ két évszázadának történetébe, de a világért sem hasonlították volna az ostoba Indburdinasztiához sem, amely az Öszvért megelõzõ idõkben kormányozta az Alapítványt. Beszédei nemigen zaklatták fel a hallgatóságot, a drámai hatások iránt sem volt érzéke, de higgadt döntéseket hozott, s mindaddig, míg úgy érezte, igaza van, ragaszkodott e döntésekhez. Nyilvánvaló karizma nélkül, fortéllyal tudta meggyõzni a szavazókat e higgadt döntések jogos voltáról. Minthogy a Seldon-doktrína következtében roppant nehézzé vált a történelmi változások más irányba terelése (eltekintve persze a kiszámíthatatlantól, melyrõl a legtöbb seldonista – az Öszvér torzító hatású beavatkozása ellenére – rendszerint megfeledkezett), az Alapítvány minden körülmények között megtarthatta fõvárosát a Terminuson. Ez, természetesen, csak egy „lehetõség” volt. Seldon iménti, ötszáz esztendõs képként való megjelenése a Terminuson való megmaradás valószínûségét 87,2 százalékban határozta meg. Ez mindenesetre még a seldonisták számára is 12,8 százalékos esélyt jelentett arra, hogy valamivel közelebb kerülhessenek az Alapítvány Szövetség központjához, ami maga után vonta volna mindazt a következményt, amelyet Seldon fölvázolt elõttük. Hogy ez az egynyolcadnyi esély mégsem következett be, az már bizonyosan Branno polgármesternõ érdeme volt. Vitán felül állt, hogy õ ebbe nem egyezik bele. Noha hosszú idõn keresztül kifejezetten népszerûtlen politikus volt, el tudta fogadtatni meggyõzõdését, miszerint az Alapítvány õsi székhelye a Terminus, és annak is kell maradnia. Politikai ellenfelei a karikatúrákban kiugró gránittömbként szokták ábrázolni erõs vonalú állát – kétségtelenül hatásosan. 15
És íme, Seldon most megerõsítette a véleményét, ami – legalábbis egy idõre – biztosítja számára a politikai fölényt. Azt beszélték, hogy a polgármesternõ már egy éve kijelentette: amennyiben Seldon soron következõ megjelenése õt igazolja, ezt feladata sikeres befejezésének fogja tekinteni. Akkor azt mondta, ebben az esetben visszavonul, s inkább vállalja a tekintélyes, idõs politikus szerepét, mintsem hogy megkockáztassa a további, kétséges kimenetelû politikai csatározásokat. Ezt valójában senki sem hitte el. Elõdei közül kevesen mozogtak ilyen otthonosan a politikai harcok színterén, és most, hogy Seldon képe megjelent, majd eltûnt, a visszavonulás ügye szóba se került. Tisztán, érthetõen, ugyanakkor kissé arcátlan Alapítvány-akcentussal beszélt (valaha nagykövetként szolgált a Mandressen, de nem tanulta meg a mára oly divatossá vált hajdani, császárkori beszédstílust, amely nélkül szinte lehetetlen volt eljutni a majdnem császári belsõ tartományokba). – A Seldon-válság elmúlt, és a hagyomány, méghozzá a bölcs hagyomány értelmében sem tettekben, sem szavakban kifejezõdõ megtorlást nem alkalmazunk azok ellen, akik a rossz oldalon álltak. Tisztességes emberek is hitték, hogy joggal akarják, amit Seldon nem akart. Nincs értelme, hogy olyan mértékben megalázzuk õket, hogy már csak úgy szerezhessék vissza önbecsülésüket, ha magát a Seldontervet tagadják meg. Másfelõl, mélyen gyökerezõ és üdvös szokásunk szerint, a vesztett ügyet szolgálók derûsen és minden további vitát mellõzve viseljék el kudarcukat. A véleménykülönbség örökre merüljön feledésbe, méghozzá mindkét oldalon. Szünetet tartott, nyugodt tekintetét végighordozta az egybegyûlteken, majd így folytatta: – Az idõ fele lejárt, tanácsosok, félezer év telt el a Birodalmak között. Nehéz idõket éltünk át, de nagy utat tettünk meg. Csaknem máris egy Galaktikus Birodalmat alkotunk, és immár nem kell számolnunk komoly külsõ ellenséggel. A Seldon-terv hiányában harmincezer évig tartana a két Birodalom közti zûrzavaros idõszak, az interregnum. Harmincezer esztendõ pusztulása után nem maradna erõ az új Birodalom megalapozására. Csak egymástól elszigetelt, sõt talán haldokló világok maradnának fenn. Mindazt, amink ma van, Hari Seldonnak köszönhetjük, és a továbbiakban is rég halott elméjére kell támaszkodnunk. Mostantól kezdve a veszélyt mi magunk jelentjük, tanácsosok, tehát a jövõben hivatalos kételkedésnek nincs helye a Tervvel kapcsolatban. Egyezségre kell jutnunk, méghozzá békésen és határozottan, hogy hivatalosan nem vonjuk kétségbe, nem bíráljuk és nem utasítjuk el a Tervet. Ellenkezõleg, minden erõnkkel támogatjuk. Öt évszázadon át bizonyította tökéletes voltát. A Terv jelenti az emberiség biztonságát, ezért változtatásnak nincs helye rajta. Egyetértenek? Csendes mormogás volt a válasz. A polgármesternõnek jóformán föl sem kellett pillantania, hogy az egyetértés látható jeleit is szemügyre vegye. Ismerte a Tanács valamennyi tagját, és tudta, ki hogyan reagál. Gyõzött, tehát most nem lesz ellenvetés. Jövõre, talán. De most nem. A jövõ évi gondokkal ráér jövõre megbirkózni. Hacsak... – Gondolat-ellenõrzés, Branno asszony? – kérdezte Golan Trevize jó hangosan, mintha csak ellensúlyozni akarná a többiek hallgatását, miközben hosszú léptekkel végighaladt a padsorok között. Nem ült a helyére, amely – mivel Trevize újonnan választott tagja volt a Tanácsnak – az utolsó sorban volt. 16
– Ez a véleménye, Trevize tanácsos? – kérdezte Branno, de még ekkor sem nézett föl. – Az a véleményem, hogy a kormány nem szabhat gátat a szólásszabadságnak; hogy mindenkinek, kivált a tanácsosoknak és tanácsosnõknek, akiket éppen ezért választottak meg, joga van megvitatni a napi politikai kérdéseket, és hogy egyetlen politikai kérdés sem választható el a Seldon-tervtõl. Branno összekulcsolta kezét, és fölnézett. Kifejezéstelen arccal szólalt meg: – Trevize tanácsos, maga szabálytalanul szólt bele a tanácskozásba, és ezzel megbontotta a rendet. Ennek ellenére felkértem, hogy adja elõ az álláspontját, tehát válaszolok is rá. A szólásszabadság nem szenved sérelmet a Seldon-terv keretein belül. Csupán maga a Terv szab korlátokat számunkra, de ez a dolog természetébõl fakad. Az események sokféleképpen magyarázhatók, mindaddig, míg a képmás nem ismerteti velünk a végsõ döntést. De miután meghozta a végsõ döntést, ezzel kapcsolatban további vitának nincs helye a Tanácsban. Még csak meg sem kérdõjelezhetjük elõre, mintha azt mondanánk: „Ha Hari Seldon ezt és ezt állítaná, nem volna igaza.” – És ha valaki valóban így érzi, polgármester asszony? – Magánemberként hangot adhat neki, és magánbeszélgetésben meg is vitathatja a dolgot. – Úgy érti tehát, hogy az ön által indítványozott szólásszabadság-korlátozás teljes mértékben és kizárólagosan csak a kormányhivatalnokokra vonatkozik? – Pontosan. Ez nem valamiféle új elem az Alapítvány törvénykezésében. Korábban is alkalmazták a polgármesterek, bármelyik párt emelte is õket hatalomra. A magánvéleménynek nincs jelentõsége, de a hivatalos véleménynyilvánításnak súlya van, és veszélyhelyzetet teremthet. Nem azért küzdöttünk idáig, hogy most mindent kockára tegyünk. – Hangsúlyozni szeretném, polgármester asszony, hogy az ön által említett elvet a Tanács csak különleges helyzetekben, meglehetõsen gyéren és alkalomszerûen alkalmazta. Olyan tág és meghatározhatatlan valamire, mint amilyen a Seldon-terv, sohasem vették igénybe. – Éppen a Seldon-terv követeli meg a leghatékonyabb védelmet, mert pontosan ez az a terület, ahol a dolgok vitatása végzetessé válhat. – Nem gondolja, Branno asszony... – Trevize ekkor megfordult, végignézett a tanácsosok sorain, akik egy emberként, lélegzet-visszafojtva figyeltek, mintha párbaj zajlana a szemük elõtt. – Nem gondolják-e a Tanács tagjai, hogy teljes joggal feltételezhetjük: a Seldon-terv egyáltalán nem létezik? – Éppen ma gyõzõdhettünk meg a mûködésérõl – mondta Branno polgármesternõ, aki annál nyugodtabban beszélt, minél hangosabbá és szónokiasabbá vált Trevize hangja. – Pontosan azért, mert ma láthattuk a mûködését, tanácsosok és tanácsosnõk, meg kell értenünk, hogy a Seldon-terv, amely létezésének hitében felnevelõdtünk, egyszerûen nem létezhet. – Trevize tanácsos, megzavarja az ülést, ezért a továbbiakban megvonom magától a szót. – Csak hivatali jogommal élek, polgármester asszony. – A jogát visszavonom, tanácsos. – Nem vonhatja vissza. A szólásszabadság korlátozásáról szóló bejelentése önmagában még nem törvényerejû. Formális szavazásra még nem került sor a Tanácsban, és ha meg is történt volna, jogom lenne megkérdõjelezni a szavazás törvényességét. – A visszavonásnak, tanácsos, semmi köze a Seldon-terv védelmére szolgáló bejelentésemhez. 17
– Akkor hát milyen alapon vonja vissza? – Árulással vádolom, tanácsos. Tartozom annyi udvariassággal a Tanácsnak, hogy nem itt, az ülésteremben tartóztatom le magát, de már az ajtóban állnak a Biztonsági Szolgálat emberei, akik kifelé menet õrizetbe fogják venni. Most pedig megkérem, csendben hagyja el a termet. Ha csak egyetlen meggondolatlan mozdulatot tesz, a Biztonsági Szolgálat természetesen közvetlen veszélyként fogja értelmezni, és emberei behatolnak az ülésterembe. Gondolom, ezt maga sem tartja szükségesnek. Trevize összeráncolta a homlokát. A teremben néma csend volt. (Vajon mindenki számított erre a fordulatra – csak õ és Compor nem?) Hátranézett a kijárat felé. Nem látott semmit, de egy pillanatra sem képzelte, hogy a polgármesternõ blöffölt. Dühében dadogni kezdett: – Én egy fo-fontos választókerületet ké-képviselek, Branno asszony... – Nem vitás, hogy csalódni fognak magában. – Miféle bizonyíték alapján vádol ilyen szörnyûséggel? – Majd megtudja annak rendje és módja szerint, de legyen nyugodt, kezünkben van a szükséges bizonyíték. Maga nagyon elõvigyázatlan fiatalember, pedig tudnia kellene, hogy lehet valaki a barátja, mégsem tart magával az árulásban. Trevize megpördült, és belebámult Compor kék szemébe, amely hidegen nézett vissza rá. Branno polgármesternõ nyugodt hangon jelentette be: – Tanúskodni szólítom fel mindnyájukat, hogy utolsó kijelentésem hallatán Trevize tanácsos megfordult, és Compor tanácsosra nézett. Óhajt-e távozni, tanácsos, vagy kényszerít rá, hogy a tanácsülés helyszínéhez méltatlan erõszakhoz folyamodjak? Golan Trevize megfordult, és újra fölment a lépcsõn. Az ajtóban két egyenruhás, állig fölfegyverzett ember fogta közre. Harla Branno pedig, aki közönyösen nézett utána, összeszorított fogai között ezt suttogta: „Bolond!”
3. Liono Kodell volt a Biztonsági Szolgálat igazgatója Branno polgármesternõ teljes kormányzási idõszaka alatt. A munka nem volt kimerítõ, ahogy õ maga elõszeretettel mondogatta, de hogy hazudott-e vagy sem, természetesen senki sem tudta. Nem látszott hazudozós fajtának, de ebbõl sem lehetett messzemenõ következtetéseket levonni. Nyugodt, barátságos ember benyomását keltette, és munkája természetéhez éppen ez tûnt helyénvalónak. Inkább alacsony volt, mint magas, inkább testes, mint sovány, és – terminusi polgárnál merõben szokatlan – bozontos bajusza immár inkább fehér volt, semmint szürke. Barna szeme csillogott, csakúgy, mint az a jellegzetes, élénk színû folt drapp egyenruhájának mellzsebén. – Üljön le, Trevize – mondta. – Csináljuk végig barátságosan, amennyire lehet. – Barátságosan? Egy árulóval? – Trevize selyemövébe akasztotta hüvelykujját, és állva maradt. – Egy árulással gyanúsítottal. Még nem tartunk ott, hogy a vád, még ha magától a polgármesternõtõl ered is, egyenlõ volna az ítélettel. Remélem, el sem jutunk odáig. Az én feladatom az, hogy amennyiben módomban áll, tisztázzam magát. És inkább hajlok rá a jelen körülmények között, amikor még nem történt semmi baj, 18
legföljebb talán a maga büszkeségével, mint hogy nyílt tárgyaláson legyek kénytelen fellépni magával szemben. Bízom benne, hogy a segítségemre lesz. Trevize azonban hajthatatlan volt. – Ne fárassza magát ezzel a megnyerõ viselkedéssel – mondta. – Az ön feladata, hogy úgy bánjék velem, mintha valóban áruló volnék. Nem vagyok az, és rossz néven veszem, hogy nekem kell ezt bebizonyítanom a maga megelégedésére. Miért nem ön bizonyítja be együttmûködési szándékát az én megelégedésemre? – Elvben nem volna akadálya. De azzal a szomorú helyzettel kell számolnunk, hogy az én oldalamon a hatalom áll, a magáén pedig nem áll semmi. Ebbõl következik, hogy nekem jogom van kérdezni, magának meg nincs joga. Egyébként ha személyem a hûtlenség vagy az árulás gyanújába keveredne, gondolom, én ülnék a maga helyén, engem faggatna valaki, s õszintén remélem, az a valaki nem bánna rosszabbul velem, mint én szándékozom magával. – És hogyan szándékozik bánni velem? – Mint baráttal, mint velem egyenrangú féllel, ha maga is így kezel engem. – Talán még egy italra is meghívhatom? – kérdezte Trevize keserû gúnnyal. – Késõbb talán igen, de most, kérem, üljön le. Barátilag kérem! Trevize tétovázott, aztán leült. A további ellenállás hirtelen értelmetlennek tûnt. – Mi következik most? – kérdezte. – Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, õszintén, világosan és köntörfalazás nélkül. – És ha nem? Miféle fenyegetés következik? Elmeszonda? – Remélem, nem. – Én is remélem. Egy tanácsossal nem így bánnak el. Még kiderülne, hogy nem vagyok áruló, és mihelyt felmentenek, vége a maga politikai karrierjének és talán még a polgármesternõének is. Talán még meg is érné, hogy alkalmazza azt az elmeszondát. Kodell összeráncolta a homlokát, és fejcsóválva mondta: – Ó, nem, azt már nem. Az ilyesmi könnyen okozhat agykárosodást. A gyógyulás olykor nagyon lassú, és nem is hozza meg az eredményt. Egyáltalán nem. Tudja, néha, amikor elkeseredésünkben a szondához folyamodunk... – Fenyeget, Kodell? – Csak tényeket ismertetek, Trevize... Ne értsen félre, tanácsos! Ha szükségét látom, használni fogom a szondát, és még ha ártatlannak bizonyul is, a maga számára már nem lesz segítség. – Mit akar tudni? Kodell elfordított egy kapcsolót az elõtte lévõ asztalon. – A kérdéseimet és a kérdéseimre adott válaszait hangilag is, képileg is rögzítjük. Nem szeretném, ha kérdezés nélkül bármit mondana, vagy nem válaszolna a kérdésekre. Ilyesminek most nincs értelme. Bizonyára érti. – Értem. Csakis azt rögzíti, amit jónak lát – felelte Trevize megvetõen. – Úgy van, de ismételten kérem, ne értsen félre. Amit mond, abból semmit sem fogok meghamisítani. Mindössze arról van szó, hogy vagy felhasználom, vagy nem. De maga is tudni fogja, mi az, amit nem használok fel, így aztán egyikünk idejét, sem kell pocsékolnia. – Majd meglátjuk. – Joggal feltételezzük, Trevize tanácsos – hirtelen ünnepélyesebbé váló hangjából tudni lehetett, hogy ettõl kezdve rögzíti a beszélgetést –, hogy ön nyíltan s nem is egy alkalommal kijelentette: nem hisz a Seldon-terv létezésében. – Ha olyan nyíltan s nem is egy alkalommal jelentettem ki, mit kíván még tudni? – kérdezte Trevize lassan, tagoltan. 19
– Ne csûrje-csavarja a szót, tanácsos! Tudja, hogy nekem az egyértelmû beismerésére van szükségem, méghozzá a saját hangján, a saját hanglenyomatával, mi több, olyan körülmények között, amikor kétséget kizáróan ura önmagának. – Gondolom, azért, mert kémiai vagy egyéb eredetû hipnohatás eltorzítja a hanglenyomatot. Így van? – Így. – És maga súlyt helyez rá, hogy megmutassa, nem alkalmaz törvénytelen módszereket egy tanácsos kihallgatása során? Nem hibáztatom. – Örülök, hogy nem hibáztat, tanácsos. Akkor folytassuk. Nyíltan kijelentette, nem is egyszer, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében. Beismeri? Trevize lassan, minden szót gondosan megválasztva felelte: – Nem hiszem, hogy az, amit mi Seldon-tervnek nevezünk, akkora jelentõséggel bír, mint amekkorát rendszerint tulajdonítunk neki. – Állítása bizonytalanul hangzik. Nem fejtené ki részletesebben? – Az a véleményem, hogy általános felfogásunk, miszerint Hari Seldon ötszáz esztendõvel ezelõtt, a pszichohistória matematikai tudományának felhasználásával a legapróbb részletekig kidolgozta a velünk történõ események sorozatát, és mi a maximális valószínûséggel járjuk be lépésrõl lépésre ezt az elõre meghatározott utat az Elsõ Galaktikus Birodalomtól a Második Galaktikus Birodalomig, nos, ez a felfogásunk naivitás. Ez így nem lehet igaz. – Ezek szerint az a véleménye, hogy Hari Seldon sohasem létezett? – Errõl szó sincs. Természetesen létezett. – És hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát? – Dehogy, ilyesmi eszembe sem jutott! Figyeljen rám, igazgató úr, ha megengedik, elmagyaráztam volna az egészet a Tanácsban, de most megtehetem magának. Mindabból, amit el akarok mondani, olyan világosan derül ki az igazság, hogy... A Biztonsági Szolgálat igazgatója nyugodt, jól látható mozdulattal kikapcsolta a felvevõszerkezetet. Trevize elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét. – Miért csinálta ezt? – Csak az idõmet vesztegeti, tanácsos. Nem szónoklatra kértem. – Arra kért, hogy fejtsem ki az álláspontomat, nem? – Egyáltalán nem. Arra kértem, hogy feleljen a kérdéseimre, egyszerûen, egyenesen, mellébeszélés nélkül. Kizárólag a kérdéseimre feleljen, és kíméljen meg mindattól, amirõl nem kérdeztem. Ha így tesz, az egész nem fog sokáig tartani. – Ezek szerint olyan állításokat akar kicsalni belõlem, amelyek az állítólag általam elkövetett tettekrõl alkotott hivatalos álláspontot erõsítik meg – mondta Trevize. – Csak az igazságnak megfelelõ állításokat kívánjuk hallani magától, és biztosíthatom, nem fogjuk meghamisítani azokat. Kérem, kíséreljük meg még egyszer. Hari Seldonról beszélgettünk. – Ismét bekapcsolta a rögzítõberendezést, és nyugodt hangon megismételte a kérdést: – És hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát? – Természetesen kifejlesztette azt a tudományt, amelyet mi pszichohistóriának nevezünk – válaszolta ingerült kézmozdulattal, türelmetlenségét nem is palástolva Trevize. – Ez a tudomány ön szerint hogyan definiálható? – Szentséges Tejút! Rendszerint úgy határozzák meg, mint a matematikának azt az ágát, amely az emberi lények nagy tömegeinek meghatározott körülmények kö20
zött meghatározott ingerekre adott, minden részletre kiterjedõ reakcióival foglalkozik. Másképpen kifejezve, állítólag elõre megjósolja a társadalmi és történelmi változásokat. – Azt mondja, „állítólag”. Matematikai szakemberként tartja megkérdõjelezhetõnek? – Nem – felelte Trevize. – Nem vagyok pszichohistorikus. Az Alapítvány kormányának egyetlen tagja sem az, Terminus egyetlen polgára sem az, de még... Kodell keze a magasba emelkedett. – Kérem, tanácsos! – szólt halkan, mire Trevize elhallgatott. – Van valami oka feltételezni, hogy Hari Seldon nem végezte el a szükséges elemzést, amely a lehetõ leghatékonyabban egyesítené a maximális valószínûség és a minimális idõtartam faktorait azon az úton, amely az Alapítványon keresztül eljuttat bennünket az Elsõtõl a Második Birodalomig? – Nem voltam ott – felelte Trevize maró gúnnyal. – Honnan tudhatnám? – Tudhatja, hogy nem végezte el? – Nem. – Tagadja talán, hogy Hari Seldon holografikus képe, amely az elmúlt ötszáz év során, történelmünk minden egyes válságos pillanatában megjelent, valóban Hari Seldon megnyilvánulása volna, mely életének utolsó esztendejében, röviddel az Alapítvány létrehozása elõtt készült? – Úgy vélem, nem tagadhatom. – „Úgy véli.” Inkább hajlik arra, hogy az egész csalás, hogy valaki a múltban bizonyos célok érdekében eszelte ki ezt a trükköt? – Nem – sóhajtotta Trevize. – Ezt nem állítottam. – Hajlamos feltételezni, hogy Hari Seldon üzeneteit bárki bármilyen módon manipulálhatta? – Nem. Nem látom be, hogy efféle manipulációk lehetségesek vagy hasznosak lehetnének. – Értem. Tanúja volt a legutóbbi Seldon-kép megjelenésének. Úgy véli, hogy elemzése, melyet ötszáz évvel ezelõtt készített, nem felel meg a mai világunkban tapasztalható helyzetnek? – Éppen ellenkezõleg – válaszolta Trevize hirtelen felvillanyozódva. – Nagyon is megfelel. Kodell közönyösen fogadta a másik érzelmeinek váratlan változását. – Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik? – Persze hogy fenntartom. Állítom, hogy éppen azért nem létezik, mert az elemzés ilyen tökéletesen illik a... Kodell megint kikapcsolta a rögzítõberendezést. – Tanácsos – mondta fejcsóválva –, már megint törölnöm kell. Megkérdezem, hogy még mindig fenntartja-e különös elképzelését, mire elkezd nekem magyarázkodni. Hadd ismételjem meg a kérdésemet. Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik? – Honnan tud errõl? A megjelenés után senkinek sem volt alkalma besúgó barátommal, Comporral szót váltani. – Tegyük fel, hogy kitaláltuk, tanácsos. És tegyük fel, hogy maga azt válaszolta, „természetesen fenntartom”. Ha hajlandó ezt elismételni, méghozzá mindenféle magyarázkodás nélkül, talán tovább is mehetnénk. – Természetesen fenntartom – felelte Trevize gúnyosan. 21
– Helyes. – Majd kiválasztom, melyik „természetesen fenntartom” hangzik a legtermészetesebben. Köszönöm, tanácsos – mondta, s azzal megint kikapcsolta a felvevõt. – Ennyi volt az egész? – kérdezte Trevize. – Nekem ennyi elég. – Önnek nyilvánvalóan elég az a néhány kérdés és felelet, melynek birtokában bemutathatja a Terminusnak és az általa kormányzott Alapítvány Szövetségnek, hogy teljes egészében elfogadom a Seldon-terv legendáját. Késõbbi tagadásomból tehát nyilvánvalóan következnék, hogy elhatalmasodott rajtam valamiféle rögeszme, vagy egyszerûen megtébolyodtam. – De az is lehet, hogy azok a felizgatott tömegek, amelyek az Alapítvány biztonsága szempontjából döntõ fontosságúnak tartják a Tervet, minden további nélkül árulónak fogják tartani. Ha valamiképpen egyezségre jutnánk, Trevize tanácsos, talán nem is kellene nyilvánosságra hoznunk a dolgot, ám ha mégis szükségét látnánk, megvannak az eszközeink, hogy a Szövetség tudomására hozzuk. – Annyira ostoba volna, uram – kérdezte Trevize komor arccal –, hogy mondanivalóm lényege nem is érdekli? – Mint embert rendkívül érdekel a dolog, és alkalmasint a kellõ kíváncsisággal és szkepticizmussal hallgatom majd. De pillanatnyilag, mint a Biztonsági Szolgálat igazgatója, pontosan annyit tudtam meg, amennyire szükségem van. – Remélem, tisztában van azzal, hogy ez önnek és a polgármesternõnek sem jelent semmi jót. – Lehet, hogy furcsának találja, de egyáltalán nem osztom a véleményét. És most távozhat. Õrizet alatt, mondanom sem kell. – Hová visznek? Kodell csak mosolygott. – Viszontlátásra, tanácsos! Nem árult el ugyan túlzott együttmûködési készséget, de illúzió lett volna, ha ezt várjuk magától. Kinyújtotta a kezét. Trevize úgy tett, mintha nem vette volna észre. Felállt, elsimította a ráncokat selyemövén, majd azt mondta: – Csak késleltetik az elkerülhetetlent. Biztos vagyok abban, hogy mások is akadnak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, vagy késõbb jutnak ugyanerre a véleményre. Ha engem börtönbe vetnek vagy megölnek, azzal legföljebb fölkeltik az emberek kíváncsiságát, és végül meggyorsítják az effajta nézetek kialakulását. A végén gyõz az igazság, s vele én. Kodell visszahúzta a kezét, s elgondolkodva csóválta meg a fejét. – Nem vitás, Trevize – mondta –, hogy maga bolond.
4. Csak éjfélkor ment két õr Trevize-ért cellájába, amely – ezt el kellett ismernie – a Biztonsági Fõhadiszállás egyik luxuslakosztálya volt. Fényûzõ, de zárt, vagyis lényegében börtön volt ez is. Trevize-nak több mint négy órája volt a töprengésre, s ezalatt többnyire nyugtalanul, keserû gondolatokkal járkált föl-alá. Miért bízott meg Comporban? Miért ne bízott volna meg benne? Olyan nyilvánvaló volt, hogy egyetért vele... Nem, nem errõl van szó. Olyan készségesnek mutatta magát, mint aki akarja is, 22
hogy meggyõzzék... Nem, ez sem igaz. Olyan butának látszott, olyan befolyásolhatónak, akinek sem elég esze, sem önálló véleménye nincs, hogy Trevize szinte élvezettel próbálta ki rajta a nézeteit. Ahhoz kellett neki Compor, hogy gondolatait tökéletesítse, hogy lefaragjon róluk minden fölösleges kiszögellést. Sok hasznát látta, és megbízott benne, ha másért nem, hát azért, mert ez volt a legkényelmesebb. Most már hasztalan töpreng azon, hogy miért nem látott keresztül Comporon. Figyelembe kellett volna vennie azt az egyszerû közhelyet, hogy „ne bízz meg senkiben!” De leélhet-e az ember úgy egy életet, hogy senkiben sem bízik meg? Lám, mégis ehhez kell tartania magát. És ki gondolta volna, hogy Branno veszi magának a bátorságot, és kipenderít egy tanácsost a Tanácsból – és a többi tanácsos pisszenés nélkül végignézi az egészet? Ha a szívük mélyén nem is értettek vele egyet, ha Branno kedvéért cseppenként áldozták volna is fel a saját vérüket, akkor is... legalább elvbõl közbe kellett volna lépniük, látván, milyen sérelem esik kiváltságukon. Vas-Branno... olykor így hívták a polgármesternõt, aki vasszigorával alaposan rászolgált a névre... Hacsak nem tartják õt is a markukban... Nem! Innen már egyenes út vezet a paranoiához! De ha mégis... Gondolatai ettõl kezdve e szûk körben mozogtak, melybõl még akkor sem tudott szabadulni, amikor az õrök érte jöttek. – Velünk kell jönnie, tanácsos – mondta az idõsebbik nyomatékos, ugyanakkor közömbös hangon. Rangjelzése mutatta, hogy hadnagy. Jobb arcán vékony forradás húzódott. Fáradtnak látszott, mint akinek túl hosszúra nyúlt a szolgálati ideje, s eközben kevés tennivalója akadt, már ahogy az lenni szokott olyan katonákkal, akiknek a népe több mint egy évszázada békében él. Trevize nem mozdult. – A nevét, hadnagy úr! – Evander Sopellor hadnagy vagyok, tanácsos úr. – Ugye tisztában van azzal, Sopellor hadnagy, hogy megszegi a törvényt? Nem tartóztathat le egy tanácsost. – Parancsra cselekszünk, uram – válaszolta a hadnagy. – Ez nem jelent semmit. Nem utasíthatják rá, hogy letartóztasson egy tanácsost. Tudnia kell, hogy ezért hadbíróság elé állíthatják. – Ön nincs letartóztatásban, tanácsos úr – mondta a hadnagy. – Ezek szerint nem kell magával mennem, igaz? – Azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük haza. – Ismerem az utat. – És hazáig védelmezzük meg. – Mitõl? Vagy kitõl? – Mindenféle csõcseléktõl, amely esetleg összeverõdik. – Éjfélkor? – Éppen ezért vártunk éjfélig, uram. És most, uram, a saját biztonsága érdekében fel kell kérnem, hogy jöjjön velünk. Meg kell mondanom, nem fenyegetésnek, csupán közlésnek szánom, hogy szükség esetén erõszakot is alkalmazhatunk. Trevize tudta, hogy õrei idegkorbáccsal vannak felfegyverezve. Remélte, hogy sikerült méltóságteljesen fölállnia. – Akkor hát menjünk haza. Vagy kénytelen leszek tudomásul venni, hogy mégis börtönbe kísérnek? – Arra nem kaptunk parancsot, hogy hazudjunk önnek, uram – mondta a hadnagy sajátos büszkeséggel. Trevize rájött, hogy olyan hivatásos katona társaságában 23
van, aki még a hazugsághoz is közvetlen parancsot igényel – ám abban az esetben elárulná az arca, de még a hanghordozása is. – Elnézését kérem, hadnagy úr – mondta Trevize. – Eszembe sem jutott, hogy kételkedjem a szavában. Odakint gépkocsi várta õket. A kihalt utcán nyoma sem volt emberi lénynek, hát még csõcseléknek – a hadnagy mégis igazat mondott. Nem állította, hogy odakint csõcselék van vagy lesz. Csak annyit mondott, hogy „mindenféle csõcselék, amely esetleg összeverõdik”. Azt mondta, „esetleg”. A hadnagy úgy vezette Trevize-t, hogy egyik oldalon õ, a másikon a jármû takarja. Trevize akkor sem szökhetett volna el, ha akar. A hadnagy közvetlenül utána szállt be, és leült melléje, a kocsi hátsó ülésére. A jármû elindult. – Ha otthon leszek – mondta Trevize –, feltételezem, hogy szabadon járhatokkelhetek a dolgaim után, akár például, el is mehetek otthonról, ha éppen kedvem tartja. – Arra nem kaptunk utasítást, tanácsos, hogy bármilyen értelemben beleavatkozzunk az ügyeibe, legfeljebb annyira, ha meg kell védelmeznünk önt. – Annyira? Mit jelent ez ebben az esetben? – A parancs értelmében közölnöm kell önnel: attól kezdve, hogy hazaér, nem hagyhatja el az otthonát. Az utca nem biztonságos az ön számára, márpedig én felelek a biztonságáért. – Ezek szerint házi õrizetbe vesznek? – Én nem vagyok ügyvéd, tanácsos úr. Nem tudom, mit jelent az. Mereven bámult elõre, de a könyöke Trevize oldalához ért. A tanácsos meg sem moccanhatott anélkül, hogy a hadnagy ne érezte volna. A kocsi megállt Trevize külvárosi kis háza elõtt. Úgy gondolta, senki nem vár rá, hiszen pillanatnyilag nem volt lakótársa: Flavella megelégelte a tanácsossággal együtt járó rendszertelen életmódot. – Kiszálljak? – kérdezte Trevize. – Elõbb én szállok ki, tanácsos úr. Majd bekísérjük. – A biztonságom érdekében? – Igen, uram. Az ajtóban két másik õr várta. Odabent világosság volt, amit kívülrõl nem lehetett látni, mert az ablakok nem eresztették át a fényt. Házának megszállása egy pillanatra felháborította, de aztán túltette magát rajta. Ha a Tanács a saját üléstermében nem tudta megvédeni, nyilván a házát sem tekintheti többé oltalmazó várának. – Összesen hányan vannak itt? – kérdezte. – Egy egész hadsereg? – Nem, tanácsos – felelte egy kemény, határozott hang. – Azokon kívül, akiket lát, csak magam vagyok, és már elég régóta várok önre. A nappaliba nyíló ajtóban Harla Branno, Terminus polgármesternõje állt. – Éppen ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit, nem gondolja? Trevize elképedve bámult rá. – És mindaz a szócséplés, ami... – Nyugalom, tanácsos! – vágott közbe Branno halk, parancsoló hangon. – Maguk pedig induljanak kifelé. Kifelé! Idebent minden rendben lesz. A négy õr tisztelgett, majd sarkon fordult. Trevize és Branno egyedül maradtak.
24
A
Második fejezet POLGÁRMESTER ASSZONY 5.
Branno már egy órája várakozott, s eközben fáradt agyában egymást kergették a gondolatok. Formálisan bûnt követett el, amikor betört a házba. Ráadásul, merõben alkotmányellenesen, megsértette egy tanácsos jogait. A polgármesterekre vonatkozó szigorú törvények értelmében – melyek csaknem két évszázaddal korábban, még III. Indbur és az Öszvér idejében léptek életbe – akár vádat is emelhettek ellene. De a mai napon, huszonnégy teljes órán keresztül senki nem róhat föl neki semmit. Csakhogy ez a nap is elmúlik. Nyugtalanul megmozdult. Az elsõ két évszázad volt az Alapítvány aranykora, a hõskorszak – legalábbis visszatekintve, ha azoknak a szerencsétleneknek nem is, akik azokban a bizonytalan idõkben éltek. Salvor Hardin és Hober Mallow volt az a két hõs, akikbõl végül félistent csináltak, s már-már úgy tekintették õket, mint magát az utolérhetetlen Hari Seldont. Õk voltak az a szentháromság, melyen az Alapítvány-legenda (de még az Alapítvány történelme is) nyugodott. De akkoriban az Alapítvány még csak egy jelentéktelen kis világ volt, melyet gyenge kötelékek fûztek a Négy Királysághoz, és legföljebb sejtették, milyen hatalmas védelmet jelent számukra a Seldon-terv, még a fenséges Galaktikus Birodalom maradványaival szemben is. És minél nagyobb hatalomra tett szert az Alapítvány mind politikai, mind kereskedelmi téren, látszólag annál jelentéktelenebbé váltak vezetõi és harcosai. Lathan Deverst jóformán elfelejtették. Ha emlékeztek rá egyáltalán, annak sokkal inkább a rabszolgabányában bekövetkezett tragikus halála, mintsem a Bel Riose ellen vezetett fölösleges, de sikeres háborúja az oka. Ami pedig Bel Riose-t illeti, az Alapítvány ellenségeinek legnemesebbikét... nos, Riose emlékét is elhomályosította az Öszvér, mert õ volt az egyetlen, aki megtörte a Seldon-tervet, aki legyõzte és uralma alá kényszerítette az Alapítványt. Õ volt az Ellenség – tulajdonképpen az utolsó a nagyok közül. Arra se nagyon emlékeztek már, hogy az Öszvért lényegében egyetlen ember – egy asszony, Bayta Darell – gyõzte le, méghozzá teljesen egyedül, sõt a Seldon-terv támogatása nélkül! Ugyanígy merült a feledés homályába az is, hogy fia és leányunokája, Toran és Arkady Darell legyõzte a Második Alapítványt, s ezzel az Alapítvány – az Elsõ Alapítvány – egyeduralomra jutott. Ezek a minapi gyõztesek már nem számítottak hõsöknek. A túlságosan kitáguló idõben a hõsök közönséges halandókká zsugorodtak. Nem beszélve arról, hogy Arkady nagyanyjáról írt életrajzában a hõsies asszonyból romantikus regényalak lett. És azóta nem születtek hõsök – de még romantikus regényalakok sem. Utoljára a kalgani háború fenyegette erõszakkal az Alapítványt, és az is csak amolyan kisebbfajta konfliktus volt. Csaknem két évszázada béke volt! Százhúsz éve még egy ûrhajójukon sem esett karcolás! Jó béke volt ez – Branno egy percig sem tagadta –, mondhatni: hasznos béke. Bár az Alapítvány nem hozta létre a Második Galaktikus Birodalmat – a Seldon-terv szerint még csak félúton voltak –, de az Alapítvány Szövetség révén szoros gazdasági ellenõrzése alatt tartotta a galaxis szétszórt politikai egységeinek harmadát, és 25
befolyása volt az ellenõrzése alá nem esõkre is. Kevés hely akadt, ahol „az Alapítvány polgára vagyok” kijelentés nem váltotta ki a köteles tiszteletet. A sokmilliónyi lakott világban nem ismertek rangosabb címet, mint az Alapítvány polgármesteréét. Még mindig ezt a címet használták. Egy ötszáz évvel ezelõtti, a civilizált világ szélén tengõdõ, magányos bolygó kicsiny, érdektelen városkájának vezetõjétõl örökölték, de senki egy pillanatig sem gondolt rá, hogy megváltoztassák, hogy csengését akár egy parányival is dicsõségesebbre hangolják. A polgármester címmel legföljebb a majdnem elfeledett császári felség titulus vetekedhetett. Kivéve magán a Terminuson, ahol a polgármester hatalmát gondosan korlátozták. Még élt az Indburök emléke. A zsarnokságukat talán hajlandó lett volna elfeledni a nép, de azt nem, hogy veszítettek az Öszvérrel szemben. És itt van õ, Harla Branno, a legerõsebb kezû uralkodó az Öszvér halála óta (maga is tisztában volt ezzel), és a nõi polgármesterek közül mindössze az ötödik. De csak ezen a napon alkalmazhatja nyíltan az erõpolitikát. Keményen harcolt, hogy elfogadtassa a helyes cselekedetekrõl alkotott értelmezését – szívós ellenfelekre talált azokban, akik a galaxis nagyobb presztízsû belseje felé sóvárogtak, akik a császári hatalom dicsfényére vágyakoztak –, és gyõzött. Még nem. Még nem! Ha túl hamar rontanak be a galaxis belsejébe, könnyen elronthatják a dolgukat. És Seldon megjelent, és szinte szó szerint elismételte az õ véleményét. Az Alapítvány szemében egy idõre tehát csaknem olyan bölcs vezetõvé vált, mint maga Seldon. Azt is tudta azonban, hogy errõl akármelyik pillanatban meg is feledkezhetnek. És éppen ezen a napon merészelt összeakaszkodni vele ez a fiatalember! Akinek ráadásul igaza volt! Éppen ettõl vált veszélyessé. Hogy igaza volt! És mert igaza van, még a végén elpusztítja az Alapítványt! Most itt áll elõtte, egyedül. Szomorúan mondta: – Nem kérhetett volna tõlem magánkihallgatást? Ostoba vágyától vezérelve, hogy bolondot csináljon belõlem, a tanácsteremben kellett kitálalnia? Mit mûvelt, maga esztelen fiú?
6. Trevize érezte, hogy elvörösödik, és nagy nehezen tudta csak féken tartani a dühét. A polgármester idõs nõ, hamarosan a hatvanharmadik születésnapját ünnepli. Nem akart veszekedésbe bonyolódni olyan emberrel, aki majdnem kétszer annyi idõs, mint õ. Ráadásul az asszony jártas a politikai csatározások terén, s jól tudta, ha ellenfelét a kezdet kezdetén elbizonytalanítja, félig már meg is nyerte a csatát. Ám egy ilyen taktikai hatás eléréséhez hallgatóságra lett volna szükség, csakhogy most nem volt hallgatóság, amely elõtt megalázhatja ellenfelét. Egymás közt voltak. Trevize tehát elengedte a füle mellett a polgármesternõ szavait, inkább megpróbálta tárgyilagosan szemügyre venni az asszonyt. Öreg volt, és az immár két nemzedék óta divatban lévõ uniszex öltözéket viselte. Nem illett hozzá. A polgármesternõ, a galaxis vezére – ha lehet itt vezérrõl beszélni – egyszerû öregasszony, akit akár öregembernek is nézhetne bárki, ha szürke haját nem kötné szorosan hátra, hanem kibontva hordaná a hagyományosan férfias viselet mintájára. 26
Trevize elmosolyodott. Idõs ellenfele bármennyire sértõ szándékkal ejtette is ki a „fiú” szót, éppen ez a „fiú” árulta el, milyen behozhatatlan elõnyt jelent számára a kora és a kellemes külseje – nem beszélve arról, hogy mindkettõnek tudatában is van. – Igaz – mondta –, harminckét éves vagyok, tehát bizonyos értelemben fiú. De tanácsos is vagyok, ex officio esztelen. Az elsõ körülmény kivédhetetlen, ami pedig a másodikat illeti, csak annyit mondhatok, hogy nagyon sajnálom. – Tudja egyáltalán, mit mûvelt? Ne álljon itt, és ne akarjon mindenáron szellemességeket mondani. Üljön le. Használja az eszét, ha képes rá, és válaszoljon értelmesen. – Tudom, mit mûveltem. Elmondtam az igazat, ahogy én látom. – És éppen ezen a napon akart szembeszállni velem? Éppen ezen a napon, amikor olyan tekintélyre tettem szert, hogy kipenderíthettem a tanácsterembõl, letartóztathattam, és egyetlen ember sem mert tiltakozni. – A Tanács majd ismét lélegzethez jut, és akkor tiltakozni fog. Lehet, hogy azóta már tiltakoznak. És minél erõteljesebb zaklatásnak leszek kitéve, annál inkább figyelni fognak rám. – Senki sem fogja meghallani magát, mert ha úgy ítélem meg, hogy folytatni akarja, amit elkezdett, továbbra is árulónak tekintem, és a törvény adta jogomnál fogva árulóként fogok elbánni magával. – Akkor állítson bíróság elé. Ott majd nekem is lesz egy-két szavam. – Erre ne számítson. Szükségállapotban ugyancsak megnövekszik a polgármester hatalma, ha ritkán kerül is sor ilyesmire. – Milyen alapon jelenti be a szükségállapotot? – Majd kigondolom. Van még bennem annyi találékonyság, és a politikai kockázattól sem félek. Ne ingereljen, fiatalember. Vagy megegyezünk itt és most, vagy soha többé nem nyeri vissza a szabadságát, és élete hátralévõ részét börtönben tölti. Efelõl kezeskedem. Egymásra meredtek: Branno szürkében, Trevize a barna különbözõ árnyalataiban. – Miféle megegyezésre gondol? – kérdezte Trevize. – Ó! Fölkeltettem a kíváncsiságát. Helyes. Ez már beszélgetés és nem veszekedés. Mi a véleménye? – Ismeri a véleményemet. Alaposan megmártózott benne Compor tanácsossal együtt, nem így van? – A maga szájából akarom hallani, most, hogy a Seldon-válság elmúlt a fejünk fölül. – Rendben van, ha hallani akarja... polgármester asszony! – Kis híján öregaszszonyt mondott. – Seldon képe ötszáz év múltán túl tökéletes, valószínûtlenül tökéletes volt. Ha jól tudom, nyolcadik alkalommal jelent meg. Elõfordult olykor, hogy senki sem volt jelen, hogy meghallgassa. Legalább egy alkalommal, még III. Indbur idejében, a valósággal homlokegyenest ellenkezõ értelmû dolgokat mondott – persze ez az Öszvér uralkodása alatt történt, nem? De mondjon csak egyetlen esetet, amikor a maihoz hasonló tökéletességgel szólt. – Trevize még egy halvány mosolyt is megkockáztatott. – Soha, polgármester asszony, amennyire a feljegyzéseinkbõl tudjuk, Seldon még soha nem festette le a helyzetet ilyen pontosan, ennyire figyelembe véve a legapróbb részletkérdéseket is. – Vagyis azt akarja mondani – felelte Branno –, hogy Seldon megjelenése, azaz a holografikus kép hamis volt; hogy a Seldon-felvételeket kortárs szerzõ készítette, esetleg én magam; hogy Seldon szerepét egy színész alakította? 27
– Nem elképzelhetetlen, polgármester asszony, de én nem ilyesmire gondolok. Az igazság ennél sokkal rosszabb. Elhiszem, hogy Seldon képe az, amit láttunk, és hogy a történelem jelen pillanatáról szóló leírást õ maga készítette ötszáz évvel ezelõtt. Ennyit elmondtam a maga Kodelljének is, aki gondosan végigbarkochbázott velem egy beszélgetést, amelybõl bebizonyosodott, hogy én is a gondolkodásra képtelen alapítványi polgár babonáit osztom. – Így van. És amennyiben szükség lesz rá, a felvételt az Alapítvány rendelkezésére bocsátjuk, hogy meggyõzõdhessenek róla: maga valójában sohasem volt ellenzéki. Trevize széttárta a karját. – Pedig az vagyok. Seldon-terv nem létezik olyan értelemben, ahogy hiszünk benne, talán már kétszáz évvel ezelõtt sem létezett. Már évek óta gyanítom, de bizonyítékot csak tizenkét órával ezelõtt kaptam, az Idõkriptában. – Mert Seldon olyan pontosan festette le a helyzetet? – Ahogy mondja. Ne mosolyogjon! Ez jelentette a végsõ bizonyítékot. – Amint látja, nem mosolygok. Folytassa! – Hogyan láthatott mindent ilyen pontosan? Két évszázaddal ezelõtt Seldon elemzése egyáltalán nem illett az akkori helyzetre. Akkor már három évszázada állt az Alapítvány, és õ melléfogott. De alaposan! – Néhány perccel ezelõtt éppen maga magyarázta el, tanácsos. Az Öszvér miatt történt. Az Öszvér óriási mentális erõvel rendelkezõ mutáns volt, és Seldon semmiképpen nem vehette számításba. – De az Öszvér létezett, akár számításba vette, akár nem. A Seldon-terv kisiklott. Az Öszvér nem uralkodott sokáig, és nem volt örököse. Az Alapítvány visszanyerte függetlenségét és befolyását, de hogyan találhatott vissza a Seldon-terv a kijelölt útjára, a szerkezetében bekövetkezett óriási roncsolás után? Branno eltökélt arccal nézett vissza rá, ráncos ujjai szorosan kulcsolódtak egymásba. – Ismeri a választ. Mi csak az egyik Alapítvány vagyunk. Olvashatta a történelemkönyvekben. – Olvastam Arkady életrajzát a nagymamájáról, végül is kötelezõ olvasmány volt az iskolában, és a regényeit is olvastam. Elolvastam az Öszvérrõl és az utána következõ korszakról szóló hivatalos történelmi mûveket is. Szabad kételkednem bennük? – Milyen értelemben? – Hivatalosan nekünk, az Elsõ Alapítványnak kellett megõriznünk és továbbfejlesztenünk a természettudományokat. Nekünk nyíltan kellett mûködnünk, s történelmünk menete, akár tudtunk róla, akár nem, követte a Seldon-tervet. De közben létezett a Második Alapítvány is, mely megõrizte és továbbfejlesztette a pszichológia tudományát, ezen belül a pszichohistóriát, de hogy õk a világon vannak, még mi sem sejthettük. A Második Alapítvány volt a Terv finomszabályozó gombja, amely helyreállítja a galaktikus történelem folyamatát, ha netán letérnénk a Seldon által kijelölt útról. – Ezek szerint válaszolt is magának – mondta a polgármesternõ. – Bayta Darell legyõzte az Öszvért, meglehet, a Második Alapítvány sugallatára, ámbár az unokája tagadja, hogy így történt volna. Kétségtelen azonban, hogy a Második Alapítvány terelte vissza a Seldon-tervhez a galaxis történelmét az Öszvér halála után. Ez volt a feladata, és sikerrel végrehajtotta. A Terminusra kérem, árulja el végre, hogy mirõl beszél, tanácsos! – Polgármester asszony, Arkady Darell beszámolójából világosan kiderül: a Második Alapítvány azzal, hogy megpróbálta kiigazítani a galaktikus történelmet, alá28
ásta az egész Seldon-tervet, hiszen ügyködése közepette lerántotta magáról a titok leplét. Mi, az Elsõ Alapítvány rájöttünk, hogy létezik a tükörképünk, a Második Alapítvány, és nem élhettünk abban a tudatban, hogy cselekedeteinket mások manipulálják. Ezért elhatároztuk, hogy megkeressük és elpusztítjuk a Második Alapítványt. – És sikerült is – bólintott Branno –, Arkady Darell beszámolója szerint, ámbár csak azután, hogy a Második Alapítvány ismét a helyes vágányra állította a galaktikus történelmet, és helyrehozta az Öszvér rombolását. És még mindig a helyes úton járunk. – Maga ezt elhiszi? A beszámoló szerint a Második Alapítvány léte napvilágra került, és errõl számos tagja is tudomást szerzett. Mindez százhuszonegy évvel ezelõtt, az alapítványi idõszámítás 377. esztendejében történt. Állítólag ötnemzedéknyi idõ óta élünk a Második Alapítvány irányítása nélkül, ennek ellenére olyan közelségben a Terv célkitûzéseihez, hogy Seldon képmása csaknem ugyanazokat a szavakat használja, mint maga. – Ez azt is jelentheti, hogy én kiváló ösztönnel ismertem föl a történelmi folyamatok jelentõségét. – Már megbocsásson, nincs szándékomban kételkedni kiváló ösztöneiben, de számomra ésszerûbb magyarázatnak tûnik, hogy a Második Alapítvány egyáltalán nem pusztult el. Még mindig õk irányítanak bennünket. Még mindig manipulálnak bennünket. És ezért kanyarodtunk vissza a Seldon-tervhez.
7. Ha a polgármesternõ meg is döbbent a kijelentés hallatán, ennek semmi jelét nem mutatta. Hajnali egy óra múlt, és már nagyon szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek – de még meggyorsítani sem tudta. Ki akarta fárasztani a fiatalembert, de nem úgy, hogy az föladja a küzdelmet. Miért tüntetné el értelmetlenül, ha hasznos feladattal is megbízhatja? – Valóban? – kérdezte. – Azt állítja, hogy Arkady meséje a kalgani háborúról és a Második Alapítvány lerombolásáról hazugság? Agyszülemény? Trükk? Dajkamese? Trevize vállat vont. – Nem szükségszerûen – de ez különben is lényegtelen. Tegyük fel, hogy Arkady beszámolója, az õ legjobb tudomása szerint, elejétõl végéig igaz. Tegyük fel, hogy minden úgy történt, ahogy Arkady állítja: miután fölfedezték a Második Alapítvány fészkét, kifüstölték onnan. De honnan tudhatjuk, hogy mind egy szálig odavesztek? A Második Alapítvány hatásköre kiterjedt az egész galaxisra. Nemcsak egyedül a Terminus, illetve az Alapítvány történelmét befolyásolták: felelõsségük túlment azon, hogy pusztán a mi világunkkal vagy a mi Szövetségünkkel törõdjenek. Bizonyos számú második alapítványbelinek ezer- – vagy még több – parszeknyi távolságban is kellett élnie... vajon ezeket is elpusztítottuk? És ha nem, mondhatjuk-e, hogy gyõztünk? Mondhatta-e az Öszvér a maga uralmának idejében? Elfoglalta a Terminust, és vele együtt mindazokat a világokat, melyek fölött közvetlenül uralkodtunk – de a Független Kereskedõvilágok még talpon voltak akkor. Elfoglalta ezeket is, de három szökevény kicsúszott a keze közül: Ebling Mis, Bayta Darell és a férje. A két férfit sikerült legyõznie, de kudarcot vallott Baytával, egyedül Baytával. Az érzelmei okozták ezt a kudarcát, ha hihetünk Arkady regényes történetének. És ennyi elég is volt. Arkady beszámolója szerint a végén 29
már csak egyetlen személy – Bayta – cselekedhetett saját belátása szerint; a Második Alapítvány az õ ténykedése következtében rejtõzhetett el az Öszvér szeme elõl, és végül is ez okozta a bukását. Egy ember maradt érintetlen, és az Öszvér mindent elveszített! Ennyit jelenthet egyetlen ember, ellentétben a legendás Seldon-tervvel, amely szerint az egyén semmi, a tömeg pedig minden. És mi van akkor, ha nemcsak egy második alapítványbelit hagytunk életben, hanem jó néhány tucatnyit, ami ugyancsak valószínû? Vajon nem gyûltek-e össze, nem építették-e fel újra közösségüket, nem sokszorozták-e meg önmagukat újabb és újabb toborzások és képzés révén, hogy azóta ismét valamennyien engedelmes játékszerükké váljunk? – Maga hisz ebben? – kérdezte Branno komoran. – Meg vagyok róla gyõzõdve. – Árulja el nekem, tanácsos, mi okuk volna rá? Szánalmas kis töredékük miért ragaszkodna reménytelenül egy olyan feladat teljesítéséhez, amely senkinek sincs az ínyére? Mi okuk volna rá, hogy a galaxist megtartsák azon az úton, amely a Második Galaktikus Birodalomhoz vezet? És ha ez a kis csapat ragaszkodnék is küldetése teljesítéséhez, miért fájjon érte a mi fejünk? Miért ne fogadnánk el a Terv szerinti utat, s miért ne volnánk hálásak nekik, hogy megtartanak bennünket rajta, és nem hagyják, hogy eltévelyedjünk? Trevize megdörzsölte a szemét. Fiatalsága ellenére kettejük közül õ látszott fáradtabbnak. A polgármesternõre bámult, és azt válaszolta: – Nem hiszek a fülemnek. Az a benyomása, hogy a Második Alapítvány mindezt értünk teszi? Hogy afféle idealistákkal van dolgunk? Politikai tapasztalatai, a hatalom és a manipuláció gyakorlati eredményei nyomán a maga számára nem teljesen nyilvánvaló, hogy a saját érdekükben teszik, amit tesznek? Mi olyanok vagyunk, mint a kés éle. Mi vagyunk a motor, az erõ. Dolgozunk, izzadunk, hol a vérünk hull, hol a könnyünk. Õk csak irányítanak – itt-ott elhelyeznek egy erõsítõt, bekapcsolnak egy áramkört... mi észre sem vesszük, õk meg nem kockáztatnak semmit. Aztán, egy évezrednyi gürcölés, erõfeszítés után, amikor az egészre rátesszük a koronát, és létrehozzuk a Második Galaktikus Birodalmat, a Második Alapítvány elegánsan betelepszik, kormányzó elitként. – Ezek szerint maga meg akarja semmisíteni a Második Alapítványt? – kérdezte Branno. – Félúton a Második Birodalom felé megkockáztatná, hogy önnön erõnkbõl érjük el a célt, és saját sorainkból teremtsük meg az uralkodó elitet? Jól értem? – De még mennyire! De még mennyire! Hát nem ezt akarná maga is? Maga és én már nem fogjuk megérni, de önnek vannak unokái, és talán nekem is lesznek, akiknek szintén lesznek unokáik, és így tovább. Azt akarom, hogy õk élvezzék a munkánk gyümölcsét, hogy úgy tekintsenek vissza ránk, mint valami forrásra, és imáikba foglalják a nevünket azért, amit véghezvittünk. Nem akarom, hogy minden egy Seldon által kitervelt titkos összeesküvés ölébe hulljon – én egyébként sem istenítem õt. Én mondom magának, õ nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint az Öszvér, ha engedjük, hogy a Terve valóra váljék. A Tejútra mondom! Bárcsak valóban tönkretette volna az Öszvér a Tervet, méghozzá végérvényesen! Õt még csak túléltük volna. Belõle csak egy volt, az is halandó. A Második Alapítvány viszont halhatatlannak látszik. – De maga szeretné elpusztítani a Második Alapítványt, nem? – Csak tudnám, hogyan! – Mivel nem tudja, hogyan, nem gondolja, hogy õk nagyobb valószínûséggel pusztíthatják el magát? 30
