ÉBER MÁRK ÁRON 1 A TOLMÁCS HANGJA

É BER M ÁRK Á RON 1

A TOLMÁCS HANGJA M ILYEN LENNE N ÉMEDI D ÉNES TÁRSADALOMELMÉLETE ?

Némedi Dénes (2011) Szociológiai és társadalomelméleti tanulmányok (szerk. Rényi Ágnes) Budapest: ELTE Társadalomtudományi Kar – ELTE Eötvös Kiadó.

„A marxi hagyomány ugyan halott – ezt szokás mondani – de hát közben a kapitalizmus is más lett – de nem halt meg.” Némedi Dénes: A társadalom mint kritikai kategória (2001)

2

Aligha van olyan magyar szociológus, aki annyit tudott volna a társadalomelméletről, mint Némedi Dénes. Mégis, viszonylag keveset tudnunk arról, ő maga milyen elméletet alkotott volna, ha nekifog valaha, hogy megalkossa minden kompromisszumot nélkülöző teoretikus otthonát. Számos tanulmányában számtalan apró jel utal erre a soha el nem készült építményre. Az elmúlt másfél évtizedben írt tanulmányainak egybeszerkesztett kötete most különös lehetőséget kínál az olvasónak: az egymástól távol eső részleteket nemcsak egy helyütt olvashatja, de össze is illesztheti, újra is alkothatja belőle egy soha el nem készült elméleti épület tervrajzát – vagy legalábbis annak vázlatát. Némedi Dénes, letűnt idők társadalomteoretikusainak legelismertebb tolmácsa, kortárs szociológusok interpretátora, ha más mondandóját adta is vissza, mindig a saját hangján szólalt meg. Az idézeteket követő értelmezések, a kérdésfeltevések, a hangsúlyok és a megfogalmazások akkor is az övéi voltak, ha közben Durkheim, Habermas, Latour vagy Honneth elevenedett meg általa. „Fiatal és idősebb szociológusok nemzedékei számára ő testesítette és testesíti meg nemcsak a szociológiatörténetet, […] hanem az egész szociológiát is. Sokak számára ő Durkheim, Weber és Marx; de Bourdieu és Parsons is” (Rudas 2002: 7). Túl e szerzőkön, akiknek saját hangját kölcsönözte, vajon mit gondolt Némedi Dénes korunk társadalomtudományáról? Milyen társadalomelméleti affinitások hámozhatók ki értelmezéseiből és kommentárjaiból? Ő maga milyen elméletet alkotna? – jelen írás e kérdésekre próbál választ adni. Megelőlegezve e recenzió fő állítását és egyben végkövetkeztetését: Némedi Dénes egy történetileg jól informált, új típusú kritikai politikai gazdaságtanban lelt volna elméleti otthonra, szövegértelmezéseinek ‘iránya’ is egy ilyen elmélet kialakítása irányába mutatott (bár ő maga – tudtunkkal – nem fogott neki, hogy ezt felépítse). Interpretációi egy olyan transzdiszciplináris kutatási komplexum, kritikai történeti társadalomtudomány felé mutatnak, amely először is felszámolja gazdaságtan, politikatudomány és szociológia meghaladottá vált elhatárolódását (e 19. századi diszciplináris megkülönböztetés alapja a gazdaság–politika–társadalom, másképpen piac–állam–civil társadalom hármasságának felfogása); amely másodszor újrarendezné természet és társadalom purista–modernista elválasztását, amennyiben visszaintegrálná a tárgyakat és eszközöket (a dolgokat) a szocialitás, az emberek világába; s amely harmadszor új módon oldaná meg munka és interakció habermasi elválasztásának problémáját (rendszer és életvilág – Hans Joas-szal mondva – ‘boldogtalan házasságát’). A következőkben előbb Némedi Dénesnek a kritikai elmélet iránti affinitását elemzem – rámutatva arra, hogy az általa explicit módon ritkán, interpretációinak szempontjain és hangsúlyain keresztül közvetetten azonban gyakran kifejezésre juttatott szimpátiái egyértelműen a kritikai elmélet hívévé teszik. Az elemzésben ezt követően kitérek a természet–társadalom, a munka–interakció (rendszer–életvilág), valamint a gazdaságtan–politológia–szociológia megkülönböztetések általa javasolt újragondolására is. Végezetül arról, miért nem alkotta meg vágyott társadalomelméletét – s hogy lehetséges-e egyáltalán ilyet létrehozni. 1

ELTE TáTK Szociológiai Intézet Némedi 2001: 21; jelen kötetben: 195. A továbbiakban a külön megjelölés nélküli oldalszámok mindig az itt elemzett kötetre vonatkoznak. 2

● socio.hu ● 2012/2. szám ● Éber Márk Áron: A tolmács hangja ●

A kritika mibenléte A kötetben előszó helyett Némedi Dénes elnöki megnyitója áll a Magyar Szociológiai Társaság változás.válság.váltás.hu című konferenciájáról (Némedi 2009a). Szabó Ervin 1912-es hasonló felszólalását idézve mondja, a szociológia tudománynak ‘új igazságot’, ‘más igazságot’ kell keresnie, miután ‘régi igazságai’ részben megvalósultak (7.). Meglátása szerint a 2008-as pénzügyi-gazdasági válságot a közvélekedés a Titanic elsüllyedésével rokonítja: „Annak idején a vízbefúltak számbavétele, az anyagi veszteség felmérése után helyreállt a forgalom. […] Mintha ma is ezt sugallná a tömegkommunikáció: a rendszer tanult a bajokból, egyszeri baleset volt, amelyet a jövőben könnyű lesz elkerülni. Ez nem a kincstári, hanem a piaci optimizmus. De a társadalomtudománynak nem az a feladata, hogy örvendezzen a hajóforgalom helyreállásán. »Más« igazságokat kell keresnie.” (9.) A szociológiának nem az a dolga, hogy felüljön a rendszer piaci optimizmusának. A ‘más igazság’ keresésének útját már a kortárs kritikai elmélet képviselője, a német társadalomfilozófus, Axel Honneth szavaival mondja el: a feladat a társadalomkritika, illetve annak elméleti megalapozása. A mindennapok gyakorlata – mondja Honneth szavaival Némedi Dénes – „…pusztán azért még nem helyeselhető, mert egy egyes elemeiben érthető fejlődési folyamat puszta oksági következménye” (10.). A mindennapi intézményes gyakorlatainkban eluralkodó beállítottságok okait, mechanizmusait kell feltárni és kritika alá venni, „[a]zokat a mechanizmusokat, amelyek következtében intézményes gyakorlatainkban olyan beállítottságok uralkodhattak el, amelyek igaz és mély vágyainkkal kiáltó ellentmondásban állnak” (10.). Az ‘új’ és ‘más’ igazságokhoz e személytelen mechanizmusok elméleti kritikája vezet. Némedi Dénes teoretikus otthona egészen biztosan valamilyen kritikai elmélet lenne. Hogy milyen? A gyűjteményes kötet legtöbb tanulmányából talán éppen az efelé mutató apró részletek a legérdekesebbek. 3

Mindenekelőtt, le kell számolnunk az ‘értékmentesség’ Webernek tulajdonított, félreértésekkel terhes ideájával. Némedi Dénes mintaértékű precizitással szálazza szét a látszólagosnál sokkal összetettebb probléma összekuszálódó szálait, Max Weber eredeti követelményeit és állításait, annak belső ellentmondásait, majd Hilary Putnam-mel egyetértésben arra a következtetésre jut, hogy az egymástól teljesen és tökéletesen elválasztott tény-, illetve értékítéletek elképzelését a leghatározottabban el kell vetni (Némedi 2004; 196–210). Mint írja, „…a tény–érték dichotómia vagy dualizmus helyett inkább egy olyan kontinuumról kellene beszélnünk, amelynek végpontjai (a ‘tények’ éppúgy, mint az ‘értékek’) nem különíthetők el egyértelműen” (209.). Ha pedig egy folytonos egyenesről és annak két, képzeletbeli végpontjáról van csupán szó, akkor az egyes állítások már csak aszerint különböztethetők meg, hogy „…kisebb vagy nagyobb mértékben értéktelítettek. A mindenkori vita azonban ellentétes irányokba mozoghat és válhat inkább a tényállásokról vagy inkább a helyesség kérdéséről szóló vitává” (200.). Ez az állásfoglalás egy – részben tévesen Webernek tulajdonított – pozitivisztikus illúzió lerombolásával tudományelméletileg is megnyitja az utat a kritikai elmélet előtt. Adódik máris a következő kérdés: mégis milyen értékstandard képezheti a kritikai elmélet alapját? Némedi Dénes 4 kulcsfontosságúnak látta minden kritikai elmélet ‘normatív bázisának’, ‘kritikai mércéjének’ mibenlétét firtató kérdést. A már idézett Honneth magyarul megjelenő kötetéről (Elismerés és megvetés, 1997) írott recenziójában (Némedi 1998a) írja: „Honneth eddigi pályája leírható úgy, mint a kritikai mérce, a normatív bázis kitartó kutatása” (270.). Mitől lesz az elmélet kritikai? Némedi Dénes egy könnyen kezelhető – mint fogalmaz – „nagyon iskolás” „jellemzés”-t (270. ) ad: „Csak az a törekvés érdemli meg a kritikai jelzőt, amely eleget tesz három kritériumnak: [1] a kritika nem önmagában egy intézményre, csoportra, gondolati képződményre irányul, hanem egy történeti értelemben átfogó képződményre (társadalmi alakulatra, politikai rendszerre, kultúrára); [2] a kritika radikális, azaz szempontja nem egy adott intézmény stb. működésének jobbá tétele; [3] a kritika normatív szempontjait nem kívülről veszi, hanem az adott átfogó képződmény legfontosabb működési mechanizmusaiból indul ki, és mintegy az azokból kibontható normatív elveket szegezi szembe a képződmény tényleges működésével.” (269–270.) Az ‘igazi’ kritikai elmélet kritikája tehát – mondjuk így – 1. totális, 2. radikális, és 3. immanens. E követelményeknek három következménye is van: egyrészt a kritikai elmélet modern, nem pedig posztmodern, „mert nem mond le az úgynevezett nagy narratíváról” (270.). Másrészt „a kilencvenes években a szó fenti szigorú értelmében csak az az elmélet tarthat igényt a 3

Ezt a gondolatot nem itt fejti ki először. Lásd: Némedi 1984; 2000b; 2005. E kérdésről természetesen nem csak e könyvében olvashatunk. Lásd például: Némedi 1988, 2000b. A kritikai elméletek normatív bázisának történeti-összehasonlító kutatási programját folytatja Huszár Ákos (2006, 2009) is. 4

25


kritikai státusra, amely legalább elvileg képes a győzelmes kapitalizmus kritikájára” (270.). Harmadrészt ki kell dolgoznia és fel kell mutatnia a kritika normatív bázisát, immanens mércéjét. Honnethnek és mindenki másnak is – mint azt az ‘új’ és ‘más’ igazságra utalva korábban is beláttuk – ezt a mércét a „társadalmi élet mechanizmusaiban kell megtalálnia” (270.). E mechanizmusok (legalább részben) a kapitalizmusból mint rendszerből fakadnak, vagyis a kapitalista rendszer kritikájának kell totálisnak, radikálisnak és immanensnek lennie. Olyannak, ami nem mond le a nagy narratíváról. Vajon képes-e Axel Honneth elmélete megfelelni e kritériumoknak? A választ keresve Némedi Dénes előbb ismét az Elismerés és megvetés szerzőjét faggatja: „A magyar kiadás függelékében szereplő interjúban Honneth lemondóan arról beszél, hogy nem hiszi, hogy az ő nemzedékében a kapitalizmus szigorú kritikája visszatérhetne, ezért nem hiszi, hogy belőlük a kritikai elmélet igazi harmadik nemzedéke válhatna. Az interjúban kétszer is visszatérő állítás azt jelenti, hogy nem lehet kritikai elméletről beszélni, ha az nem tartalmazza a gazdaság és a kapitalizmus (természetesen ez a gazdaság- és kapitalizmusfogalom már nem lehet a marxi) kritikai értelmezését.” (276.) Honneth gondolatainak tolmácsa, Némedi Dénes, e ponton saját jogon szólal meg: „Mint ezt már jeleztem, ez szerintem teljes mértékben igaz. […] …a valamilyen értelemben vett gazdaság (kapitalizmus) elmélete nélkül nincs kritikai elmélet” (276.). Levonhatjuk a következtetést: Némedi Dénes interpretatív társadalomelméleti és elmélettörténeti elemzései egy olyan kritikai elmélet felé mutatnak, melynek nélkülözhetetlen eleme a kapitalizmus rendszerének totális, radikális és immanens bírálata. A fentiekből magától értetődő, mégis jelzem: ez a kapitalizmuskritika nem a klasszikus marxi vagy lukácsi kritika. Habermast értelmezve írja ugyanezen cikkében: „semmi jele annak, hogy itt [a gazdaságban] az eldologiasodás ellen ható erők jelennének meg, a proletariátusról pedig ne is beszéljünk” (274.). Mint e tanulmánygyűjteményben több helyütt is leszögezi: a kapitalizmus megújított fogalmára és megújított kritikájára van szükség, s mindennek egy újragondolt, diszciplináris tekintetben integratív célokat is ellátó kritikai történeti társadalomtudomány keretébe kell illeszkednie. Utalásaiból, félmondataiból kihámozható: álláspontja szerint egy új, történeti és kritikai politikai gazdaságtanra volna szükség. Ehhez három klasszikus megkülönböztetés újragondolását tartja elkerülhetetlenül fontosnak. Ezek egyrészt társadalom és természet (emberek és dolgok) megkülönböztetése, másrészt a munka és interakció (rendszer és életvilág), harmadrészt pedig a politika–gazdaság– társadalom (állam–piac–civil társadalom, megint másként: politikatudomány–gazdaságtan–szociológia) distinkciói. Lássuk mindenekelőtt a természet és társadalom elválasztását! A cselekvő szállodakulcs „Az utóbbi időben nagy kedvvel olvastam a tudományszociológia ún. antropológiai vagy etnográfiai áramlatából 5 származó munkákat” (49.) – mondja Némedi Dénes 2000-ben megtartott habilitációs előadásában. A kötetben szereplő szociológiaelméleti és elmélettörténeti problémák elemzésekor valóban rendre előkerülnek a hivatkozások Bruno Latour és Karin Knorr-Cetina tanulmányaira. Maga Latour meglehetősen kritikus a – fenti értelemben vett – kritikai szociológusokkal szemben (137.), a tudományantropológia irányzata jószerivel érintetlen a kritikai hagyománytól. Hogyan lehetséges tehát, hogy belátásaik a kötet egymás után szerkesztett öt tanulmányában rendre ott találhatók? (42–158.) A hivatkozások kontextusa 6 nagyon hasonló: Némedi Dénes szerint újra kell gondolnunk a társadalmiság, a szocialitás fogalmát. Ennek pedig egyik fontos lépése természet és társadalom határainak újradefiniálása, melyhez elsősorban a természettudományok antropológiai, illetve szociológiai kutatásában látott elméleti ösztönzést. Visszatérően említi Thomas Hobbes és Robert Boyle 17. századi vitáját, melyből – Latour szerint – a társadalmiság fogalma is eredeztethető. „E világ lényege éppenséggel a természetivel való szembenállás, a természetitől való elkülönülés, a természet, a tárgyi világ, [a ‘dolgok’] kizárása” (128.). Ez a modernitás formájában kibontakozó következetes elválasztás (mint megtisztítási, „purifikációs” gyakorlatok sora) ténylegesen azonban nem ment, nem mehetett végbe – ezért mondja Latour is: 7 Sohasem voltunk modernek. Ami ténylegesen létrejött, sokkal inkább a hibridek sora, pontosabban hálózata. „A hibridek vegyes lények: egyszerre kulturális és természeti objektumok. Könnyű Latour-féle hibrideket találni, csak szét kell nézni a szobában, ahol ülünk. E sorok szerzője is egy hibrid, egy számítógép előtt ül” (129.). A hálózatba szerveződő hibridek humán (emberi) és nemhumán (tárgyak, dolgok) cselekvők hálózatai. Az egyik klasszikus példa a szállodakulcsé, mely ormótlan nehezékével (nem5

A 2000. március 8-án az ELTE BTK-n tartott habilitációs előadás szövege: Némedi 2000a; jelen kötetben: 42-52. Az érvelés legtisztább kifejtését lásd: Némedi 1999; jelen kötetben: 126-135. 7 Lásd Latour mindeddig egyetlen, magyarul megjelent könyvét (1999). 6

26


humán cselekvőként) arra sarkallja a vele összekapcsolódó szállóvendéget (a humán cselekvőt), hogy távozáskor adja le a kulcsot a portásnál (136.). A dolgok, tárgyak, eszközök és az emberek együttműködése, egymásra hatása mégis kívül marad a szociológia látóterén, ha tárgyát a ‘tiszta szocialitás’, az emberi cselekvők interakciói felől határozzuk meg. Némedi Dénes meg van győződve arról, hogy vissza kell fogadnunk a dolgokat a társadalmiság világába. Komoly szociológiai jelentőségük van, mert a tárgyak és eszközök stabilizálják, összetartják a helyzeteket, speciális integráló szerepük van – Latour szerint jórészt a dolgok tartják fenn a társadalmi rendet (133., 140.). Újra kell tehát egyesíteni azt, ami amúgy is egyben van, s amit csak a tudományfejlődés konceptuális hagyománya miatt próbálunk mégis analitikusan szétválasztani. E gondolatmenet valóban rendre visszatér a kötetben – különálló tanulmányok sorában vezeti elő Némedi Dénes ugyanezt a gondolatot, mert úgy érzi, a különféle problémák kapcsán újra és újra el kell mondania. A dologi-tárgyi világot is bele kell foglalni a társadalmi világba, a társadalmi viszonyok kibővített fogalmába – idézi Karin Knorr-Cetinát (pl. 95., 120., 133.). 8 Ebben látja a kiutat természet és társadalom szembeállításából, vagy a mikro–makro-probléma egyik lehetséges megoldását 9 (Némedi 1998b), és maga is megkísérli ennek továbbgondolását egy esszéjében. Az emberek és a dolgok világának integrálása megkerülhetetlenné teszi számára a nyelv szerepének újraértelmezését és elhelyezését e keretben. Utolsó, immár posztumusz megjelent tanulmányának – amely a Durkheim-elemzések sorát is zárja (Némedi 2011a) – zárókérdése így hangzik: „Vajon reménytelen vállalkozás lenne az, amely a nyelv kommunikatív cselekvéselméleti megközelítését és a szocialitás tárgyias megközelítését összedolgozza?” (323.). Aligha gondolta reménytelennek, még ha ő maga nem is vállalkozott volna erre (lásd ehhez Somlai 2011). Minden elismerése mellett túl is lép Latour-on, aki nem számolt érdemben a nyelv speciális szerepével. (140. old.) A tárgyias szocialitás összedolgozása a nyelv kommunikatív cselekvéselméleti megközelítésével ezért mutatkozott számára ilyen érdekes problémának. Munka és interakció – rendszer és életvilág A kommunikatív cselekvéselméleten keresztül megjelenő habermasi szál immáron átvezet egy következő újragondolandó problémához: munka és interakció dualitásához, rendszer és életvilág megkülönböztetésének újratárgyalásához, ”boldogtalan 10 házasságuk” rendezéséhez. Habermas „[a] társadalmi reprodukció két dimenzióját különíti el: a munkát és az interakciót” (229.). Utóbbi kategóriát Marx kritikájaként vezeti be, aki végső soron a termelés, illetve a munka kategóriájára alapozta társadalomelméletét. Habermas e kiegészítéssel az érintkezés, az interakció összefüggéseinek a munkafolyamattól elkülönülő következményeit hangsúlyozta. „Habermas későbbi társadalomelméletét, egész módszertani felfogását a munka és interakció közötti különbségtétel határozta meg. Erre vezethető vissza a kommunikatívcselekvés-elmélet konstrukciója, amely életvilág és rendszer egymással szembeállított fogalmaira, hermeneutika és funkcionalizmus »szerencsétlen házasságára« épül.” (229–230.) A hajdani frankfurti iskola és kritikai elmélet Habermas utáni legfontosabb szerzője, Axel Honneth, már fel kívánta bontani ezt a házasságot – de megoldási javaslatával Némedi Dénes sem volt elégedett. Mint fogalmaz, a Habermas által „megkötött házasság a rendszerelmélet és a kritikai intenciókat őrző nyelv- és életvilág-elmélet között azért volt – Joas-szal szólva – eleve ‘boldogtalan’, mert lemondáson alapult: a kritikai elmélet nem kívánta folytatni a gazdaság elődei által kezdeményezett kritikáját, ezért eleve csak kiegészítő szerepre kárhoztatta magát” (274.). Habermas lemondott arról, hogy a gazdasági (termelési, elosztási, tulajdon-, illetve tőke-) viszonyokat érdemben elemezze és bírálja. A habermasi programot – tudatosan és szándékoltan „végletekig leegyszerűsítve” (274.) – Némedi Dénes így foglalja össze: „A munka, a természettel folytatott anyagcsere rendszerei, pontosabban a gazdaság semmi jóval nem kecsegtetnek; […] Bele kell nyugodni, hogy a gazdaság és a hatalom nem azok a területek, ahol az igazi felszabadulás lehetséges. A kritikai elméletnek itt nincs is keresnivalója: el kell fogadni, amit erről a rendszerelmélet (Luhmann) és a neoliberális közgazdaságtan mond.” (274.) Ez a visszavonulás Némedi Dénesnek sem volt ínyére, de a frankfurti iskola több kortárs képviselője számára sem volt elfogadható megoldás: „a habermasi dualitás kritikája azt is jelentette, hogy Honneth (és mások is) fel akarták mondani a luhmanni funkcionalista rendszerelmélettel és a neoliberális közgazdaságtannal kötött habermasi fegyverszünetet” (276.). 8

91-95.).

Lásd a „Természet és társadalom” című alfejezetet, in Némedi 2008b:15-65. (különösen: 47-49.); jelen kötetben: 53-115. (különösen:

9

Némedi 2009b. Az írás valóban esszé; a cím mellé fűzött megjegyzésében Némedi Dénes így fogalmaz: „E tanulmány figyelmes olvasói észre fogják venni, hogy a szerző inkább csak kérdést vet fel, s ha választ próbál kínálni a felvetett kérdésre, az a válasz nem áll igazán erős lábakon. A kérdés elméleti jelentősége miatt azt hiszem, mégse haszontalan közreadása.” (p. 136. 1. lábj.) 10 Az e vonatkozásban legrelevánsabb tanulmány Jürgen Habermas: Megismerés és érdek. ([Ford.: Weiss János.] Pécs: Jelenkor, 2005. [1968.]) című munkájának magyar fordításáról írott recenziója (Némedi 2006a).

27


Amikor tehát Némedi Dénes „a nyelv kommunikatív cselekvéselméleti” és „a szocialitás tárgyias” megközelítésének összedolgozásáról írt (323.), burkoltan Habermas-szal szemben is kritikát fogalmazott meg. Mint másutt (Némedi 2011b) írja, Habermas részéről „elengedhetetlen lenne a kapitalizmus érdemi vizsgálata is. […] …Habermas politikai publicisztikájában használja a kapitalizmus fogalmát, de ennek elméletileg nincs fedezete. Általában megelégedett azzal, hogy utalt a piac mint médiumvezérelt alrendszer önfejűségére” (334.). Nemcsak a gazdasági viszonyok kritikai átvilágítását hiányolja tőle, de a „hiányzó hatalomelméletet” is szóvá teszi (lásd a „Hiányzó hatalomelmélet” című alfejezetet in Némedi 2008a, különösen 90–92; jelen kötetben: 258–261.). Mint írja: „Ahhoz képest, hogy a kommunikatívcselekvés-elmélet szerint a hatalom az egyik rendszerképző médium, Habermas elég kevés figyelmet fordított érdemi elemzésére” (258.). Ahogyan tehát – habermasi terminusokban – a pénzmédium által vezérelt, piaci integráción alapuló kapitalista gazdaság mint az életvilágban lehorgonyzott, azt egyúttal gyarmatosító rendszer alapos elemzése és kritikája elmarad, úgy a másik rendszer, a hatalom médiuma által vezérelt adminisztratív-bürokratikus igazgatás teoretikus bírálatától is lemond. Némedi Dénes azonban egyik hiátus tekintetében sem teljesen borúlátó, mindkettő pótlására lát elvi esélyt: „Habermasnál a hatalom elméleti helye megvan ugyan, de ‘üres’” (334. lásd még: 259–261.). A hiány elvileg betölthető volna, de „[e]gyes elszórt és néha nagyon radikálisnak ható megjegyzések ezt a hiányt nem pótolják” (261.). Ahogyan a hatalomé, úgy az új típusú kapitalizmus újfajta kritikája is lehetséges és kívánatos. Habermastól ez a munka már biztosan nem várható el. „Elmélete – igénye szerint – meghaladja a gazdaságtan, politikatudomány és szociológia évszázados elkülönítését. Ténylegesen azonban a gazdaságtani belátások beépítésének nincs nyoma” (334.). A gazdasági és a politikai hatalom struktúráinak elemzéséhez és kritikájához Némedi Dénes szerint valóban meg kell haladni a gazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia évszázados elkülönítését. Ehhez pedig önmagában sem Honneth, sem Habermas, sem Latour, sem Knorr-Cetina belátásai nem elegendőek. Ennél a társadalomtudományok radikálisabb újragondolására lenne szükség – e tekintetben Immanuel Wallersteinnek és az általa vezetett Gulbenkian bizottság jelentésének (Wallerstein 2004, Gulbenkian 2002) adott igazat. Mindenekelőtt fel kell adni azt a magától értetődő szemléleti keretet, amely a modern nemzetállamot a társadalom természetes tartályainak tekinti. A reflektálatlan nemzet=állam=ország=társadalom megfeleltetés nemzetállami keretek között értelmezi a társadalmakat – nevezik ezt a nemzetállamok konténertársadalom-modelljének is (87–91.) –, ez pedig sokkal inkább megnehezíti, mint megkönnyíti a valóságos gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok szerveződésének megértését. Márpedig Habermas e tekintetben sem kínál megoldást: „Habermas társadalomelmélete – a klasszikus és modern társadalomelméletek többségéhez hasonlóan – sem tudott teljesen lemondani a nemzetállami modell ilyen absztrakciójáról. Az életvilággal szembeállított gazdaság és hatalomvezérelt állam hármassága elvont formában ugyancsak az ideális nemzetállami rendszert ábrázolta. E modell nyilvánvalósága vitathatatlan.” (326., lásd még: 195.) Túl a ‘szentháromságon’ A szociológia nemzetállami keretekbe foglalt tárgyának ‘szertefoszlását’ éppen legszélesebb körben ismert, ‘A szociológia egy sikeres évszázad után’ című cikkében fejtette ki először (Némedi 2000c). Az egyetem és a tudományos mező átalakulása, valamint a társadalomtudományi irodalom közönségének, az értelmiségnek az átstrukturálódása mellett a társadalom koncepciójának kérdésessé válását látta a szakma jövőjének sikerességét leginkább veszélyeztető három válságtendenciának. Ahogyan azonban a fenti Habermas-idézetben is láttuk – az „életvilággal szembeállított gazdaság és hatalomvezérelt állam” hármasságáról (326. old.) –, itt nem pusztán a nemzetállami keretek megkérdőjelezéséről és a társadalom koncepciójának újrafogalmazásáról van szó. Azt a nézetet is radikális revízió alá kell vonni Wallerstein (2004) és Némedi Dénes (2000c) szerint, amely a társadalmiságot a politikával (állammal), valamint a gazdasággal (piaccal) szemben mint (civil) társadalmat határozza meg. „Már a korai társadalomtudományi elképzelésekben is szembetűnő a »társadalom« szó kétértelműsége: a szó egyszerre jelentette az emberi világ egyik szféráját a gazdaság–társadalom–politika hármasságában, és az emberek egy nagyobb csoportját, például francia társadalom versus német társadalom ellentétben. A szociológia sosem tisztázta tárgyának történeti beágyazottságát, így a társadalom–nemzetállam azonosítás mindmáig kifejtetlen háttérfeltevés maradt, nem került ellentmondásba a szociológiaelméletnek azzal a kudarcok ellenére is fenntartott igényével, hogy egyetemes törvényeket fogalmazzon meg. A szociológia által vizsgálni kívánt társadalom valójában a nemzetállami keretekben szervezett társadalom volt és maradt.” (32.)

28


Voltaképpen itt tehát nemcsak a módszertani nacionalizmus, hanem a gazdaság–politika–társadalom, másként piac– állam–civil társadalom megkülönböztetések revíziójáról is szó van. Csak innen érthető meg gazdaságtan, politikatudomány és szociológia rendszertani helye, tárgyuk és diszciplináris korlátaik kialakulása. „Wallerstein szerint a modern társadalomtudományok három nagy differenciálódási tengely mentén különültek el: a múlt/jelen tengely a történettudományt választotta el a többitől; a civilizált vagy nyugati/nem-nyugati tengely az antropológiát választotta el a maradék három társadalomtudománytól; végül az állam/piac/civil társadalom tengely a politikatudományt, a gazdaságtant és a szociológiát egymástól. Ezek közül az utolsó tengely által felvetett kérdések a legfontosabbak, ezek kapcsolódnak azokhoz a kérdésekhez, amelyeket fentebb a szociológiával kapcsolatban felvetettem. Wallerstein szerint, amennyiben feladjuk azt a hallgatólagos háttérelképzelést, hogy az állam a társadalmi cselekvés természetes kerete, akkor a klasszikus társadalomtudományi diszciplinaritást is át kell rendeznünk. […] Egy új társadalomtudományi diskurzus lesz csak képes szembenézni a 21. század kihívásaival.” (40.) Ennek az új társadalomtudományi diskurzusnak ki kell törnie a szociológia klasszikus társadalomfogalmának börtönéből, ami – összefoglalva – a természettel és a tárgyak világával szemben, nemzetállami keretek között, a politikum és a piaci magánautonómia világán kívül határozódik meg. Némedi Dénes nagyon pontosan fogalmaz: „A 21. század világát már nem lehet az állam/piac/civil társadalom szigorú elkülönítésével leírni. Ez a világ talán egy új társadalomtudományt kíván” (41.). El kellene hát ‘felejteni’ szociológus voltunk mélyen belénk ivódott korlátozottságait, és újra ‘egybe kellene néznünk‘ a gazdasági, a politikai és a társadalmi viszonyokat ahelyett, hogy – akárcsak a dologi-tárgyi világ kidefiniálásának purista hevületétől fűtve – továbbra is analitikusan szétválasztanánk azokat. Ennek a szemléleti átalakulásnak van egy rendkívül fontos akadálya: azok a szemléletmódok, amelyek egyfelől a gazdasági-, piaci- és pénzviszonyok, másfelől a politikai, állami és hatalmi összefüggések öntörvényűségét, és a voltaképpeni társadalmiságtól történő szigorú elválasztását kívánják. Némedi – mások mellett – ennek deklarálását látta a parsonsi, de különösen a luhmanni funkcionalista rendszerelméletben, valamint a neoklasszikus közgazdaságtan szociológiai kiterjesztése, a 11 racionális döntéselmélet előfeltevéseiben és állításaiban is. Összességében ennek akadályát látta a nyolcvanas években teret nyerő új korszellemében is: „Gazdaság, társadalom és politika integrált elemzése feltételezi, hogy egyik területen sem léteznek öntörvényűségek, hogy nincs gazdaság, amely ne lenne ‘politikai’ és ‘szociális’. Ez pedig ellentétes a jelenlegi neoliberális ortodoxiával és gazdaságpolitikai hiedelemvilággal.” (41.) 12

E kérdésben nagyon határozottan foglalt állást. A nyolcvanas évektől a piaci erők megerősödését, a társadalmi igazságosság és esélyegyenlőség szempontjainak háttérbe szorulását – a jóléti állam és a szociológia meggyengülését látta: „A szociológia helyzetének meggyengülése egybeesik a liberális szemlélet megerősödésével, a ‘jóléti állam’ elleni politikai támadások kezdetével. A gazdaság öntörvényűségét, az állami beavatkozástól és a társadalmi szolidaritás szempontjaitól független működését hangsúlyozó neoliberális politikai erők nem is rokonszenveznek a szociológiával.” (87.) Szokatlanul erős megfogalmazások ezek Némedi Dénestől. Rendkívül szigorú volt a kritikai szociológia, illetve egy tágabb, gazdaság (piac), politika (állam) és (civil) társadalom összefüggéseit átfogóan tárgyaló szociológia kibontakozását gátló tényezőkkel és kezdeményezésekkel szemben. Rosszallása abból a mély meggyőződésből fakadt, hogy mielőbb szükség lenne egy új transzdiszciplináris társadalomtudományra (vagy – a wallersteini koncepció szerint – egy unidiszciplináris történeti társadalomtudományra), amely egyesíti a kritikaiságot, a történeti megközelítést, a posztnemzeti állapot tudomásulvételét, és túllép társadalom és társadalmiság leszűkített kategóriáin. Némedi Dénes a legtöbb általa elemzett szerzőt, kezdeményezést és 11

Ez magyarázza Némedi Dénes ellenszenvét e szociológiai irányzatokkal szemben. Mint láttuk, kritikusai – köztük Némedi Dénes is – Habermas szemére vetették, hogy lemond az életvilágtól elkülönülő rendszerek kritikájáról, és azt sugallja, hogy „el kell fogadni, amit erről a rendszerelmélet (Luhmann) és a neoliberális közgazdaságtan mond” (274. ). Bár ízlésétől távol álltak, Némedi Dénes e rivális szociológiákat is jól ismerte – mindenesetre annál inkább óvott előfeltevéseik és belátásaik elfogadásától (lásd pl. 40., 194-195., 276.). 12 Lásd ehhez különösen Michael Burawoy cikkéhez írt hozzászólását a „piac zsarnoksága és az állam despotizmusa” között a civil társadalom standpointjáról az emberiség nevében kritikát megfogalmazó közszociológia programjáról (Némedi 2006b). Egy helyütt így ír: „Itt és egyébként sincs módom arra, hogy részletesen szóljak a jóléti állam lebontása neoliberális programja és a tudomány alakváltozása közötti összefüggésről – pedig ez az összefüggés érzékelhető.” (291.) Másutt pedig így: „Legyünk pontosak: nem a társadalom lett reakciós, hanem a demokratikus egyenlőségelvet tagadó piaci erők, a kapitalista gazdaságnak a jóléti állami kompromisszum felmondására törekvő intézményei erősödtek meg.” (289.)

29

● socio.hu ● 2012/2. szám ● Éber Márk Áron: A tolmács hangja ● 13

koncepciót ezen a mércén mérte. Üdvözli Bourdieu ez irányba mutató lépéseit éppúgy, mint Burawoy közszociológia14 programjának kezdeményezését, hogy aztán előbbin a megvalósítás elmaradását, utóbbin pedig hiányosságait számon kérve végül Wallerstein koncepciója mellett tegye le a voksát. Paradoxnak tűnhet, de Némedi Dénes ambíciói éppen azért mutatnak túl a szociológián és a társadalom fogalmán, mert jelen formájában egyik sem képes teljesíteni azt, amit várna tőle. A fentiek mellett jól mutatja ezt a társadalom fogalmáról írott esszéje (Némedi 2001). „Úgy vélem tehát, hogy a társadalomtudományban egy olyan paradigma kibontakozására lenne szükség, amely másként rendezve azokat a kategóriákat, amelyekben világunkat értelmezni próbáljuk, felszámolja gazdaság–társadalom–politika klasszikus hármasságát. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a társadalom fogalmának kritikai potenciálja kimerült…” (195.) Ha a kritikai elmélet nem hívhatja többé segítségül a társadalom régi fogalmát, akkor új kategóriákra van szüksége. S hogy 15 mi válthatná fel a régit? Talán a kapitalizmus – vagy még inkább a kapitalizmusok. S milyen paradigma volna képes e kategóriát kritikaivá tenni? Egy új történeti-kritikai politikai gazdaságtan: „Számos dolog tehát arra figyelmeztet, hogy konceptualizációnkban egyre kevésbé lesz tartható gazdaság és társadalom hagyományos megkülönböztetése. Marx koncepciója másfél évszázaddal ezelőtt már megfogalmazta egyszer, hogy egy széles értelemben vett gazdaságtan a kapitalista társadalom megértésének a kulcsa – ebben az értelemben relativizálta a klasszikus különbségtételt. Minthogy ez a program a kapitalista rendszer kollektivisztikus felszámolásának víziójával kapcsolódott össze, nem válhatott a 20. század társadalomtudományának rendező paradigmájává. A marxi hagyomány ugyan halott – ezt szokás mondani, de hát közben a kapitalizmus is más lett –, de nem halt meg. Mindenesetre [a kapitalizmus] újdonsága nem érthető meg abban a paradigmában, amely egyfelől ragaszkodik egy a gazdasággal és a politikával szemben autonóm, a magánemberek szolidaritását biztosító társadalmiság fogalmához, másfelől egy olyan programhoz, amely a gazdasági folyamatokat a racionálisan cselekvő gazdálkodó egyének döntéseiből akarja megérteni.” (194–195.) Némedi Dénes kívánalmait (iránymutatását?) összegezve azt mondhatjuk, hogy egy valódi kritikai elméletnek ‘egybe kell néznie‘ a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat, új típusú kritikai történeti politikai gazdaságtanná kell válnia. Ki kell dolgoznia az új kapitalista rendszerek totális, radikális és immanens kritikáját – ‘új’ és ‘más’ igazságokat kell felfednie. A szocialitás fogalmát, az emberek világát ki kell bővítenie a dolgok világával. Újra kell gondolni a munka–interakciómegkülönböztetés munka oldalát: a dolgoknak, tárgyaknak, (termelő)eszközöknek rendkívül fontos szerepük van a társadalmi világ integrációjában és stabilizálásában. A természettel folytatott anyagcsere, a munka rendszereit alapos elemzés és kritika tárgyává kell tenni, a pénzmédium vezérelte piaci mechanizmusok hatását reflektálni kell a társadalmi igazságosság és esélyegyenlőség szempontjából. Az interakció, az életvilág oldalán kidolgozott nyelvi kritika fontos, és mindenképpen megőrzendő Habermasnál – önmagában mégsem elegendő, ha hiányzik a hatalomelmélet, és a pénzmédium vezérelte kapitalista piacgazdaság elmélete és kritikája.

13

Örömmel látja Bourdieu azon igényét, hogy „a gyakorlatok általa elképzelt tudománya legyen a társadalomtudományok integrátora. Ehhez nála az a kívánalom is kapcsolódik, hogy valamennyi, a társadalomtudományok tárgyának konstituálásában fontos szerepet játszó dichotómiát viszonylagosnak tekintsünk: nemcsak gazdaság és nem gazdaság (kultúra), hanem politika és nem politika megkülönböztetését is tekintsük lényege szerint hamisnak” (218.). Ugyanakkor bosszankodik is e program beváltatlanságán: „Bourdieu immár 25 éve meghirdetett nagy megújulási programja az utóbbi években egy tapodtat sem haladt előre” (195.). 14 „Pedig Burawoy magyar- és oroszországi tapasztalatai birtokában mindenki másnál jobban tudja, hogyan szövődnek egybe a gazdasági, politikai és társadalmi történések, mennyire tehetetlen ezekkel szemben egy szűken diszciplináris szaktudomány. Egy igazi kritikai közszociológia nem maradhat csak szociológia. Annak a változásnak, amely a tudomány de-diszciplinarizálódásával elindult, az egyik jótékony hatása lehet, hogy oldódhat e társadalomtudományok egymással szembeni zártsága. A szociológiai hagyományban mindig élt az a sejtés, hogy a gazdaságtan, politikatudomány és szociológia egymással szembeni elméleti és módszertani zártsága, az állam, gazdaság és civil társadalom közti ‘ideológiai megkülönböztetés’ korlátozza a megismerési lehetőségeket” (292.). 15 Némedi Dénes e vitás kérdésben is egyértelműen foglal állást: „Magától értetődőnek tűnhet, hogy a kapitalizmusnak számos változata volt, van, lesz (?). A TINA-perspektívából [There Is No Alternative (Margaret Thatcher)] ez természetesen nincs így. Egyfajta gazdaságtani perspektívából csak egyfajta kapitalizmus létezik, pontosabban egyfajta ‘igazi’ kapitalizmus, és ha valahol ettől eltérés mutatkozik, akkor az a teremtett világban kikerülhetetlen tökéletlenség eredménye. A neoliberális gondolkodásban van egyfajta tendencia arra, hogy a kapitalizmusnak egy ‘természetes’ alakját tételezzék fel, és ennél fogva azt, hogy van one best way. […] Ebben az írásban azon a véleményen vagyok, hogy igenis a kapitalizmusnak többféle változata létezik” (335–336.). Részleteiben: Némedi 2011c.

30


‘Új’ és ‘más’ igazságok nyomában Némedi Dénes életműve valóban messze túlmutat a szociológiatörténeten (vö. Sik 2011). A szociológiaelméleti problémák történészként foglalkoztatták – a jelen problémáinak megértéséhez nélkülözhetetlennek tartotta a történeti 16 megközelítést. A szociológiaelméletek historicista, külső történetének megírása mellett foglalt állást: a kutató mint cselekvő horizontját rekonstruálva próbálta megérteni műveiket – visszahelyezve azokat eredeti társadalom- és tudománytörténeti kontextusukba (47–52.). „Ez a felfogás […] pontos tükörképe a dogmatörténeti megközelítésnek” (47.), annak a belső szociológiatörténetnek, amely az adott munka alkotójának szándékai helyett a felhasználhatóság, az aktualizálhatóság szempontja szerint írja meg a szakma történetét. Ez utóbbi a könnyebb és ‘hasznosabb’ út, mert a jelen felől kérdez (prezentista), és mert használni akarja a ‘nagy gondolatokat’ (vagy legalábbis meg akarja őrizni azokat). Némedi Dénes a nehezebb, de izgalmasabb utat választotta: a keletkezés összefüggései felől kívánta megérteni a szerzőt, művét és korát. Szociológiatörténészként a szociológia jövőjéről, lehetséges átalakulási tendenciáiról is rengeteget tudott (96–115.). A tudomány és a kutatás ‘első’, illetve ‘második alakjáról’ írottak, az inter-, pluri-, multi-, transz-, vagy éppen unidiszciplinarizálódási tendenciák elemzése bizonyítja, hogy a tudomány jövője, a szakma lehetséges átalakulásának irányai ugyanúgy foglalkoztatták, mint múltja vagy jelene. Páratlan felkészültségét, alaposságát, precizitását látva az az igazán meglepő, miért korlátozta magát elsősorban a szociológia vizsgálatára, miért nem vállalkozott többet társadalmi folyamatok és problémák ‘közvetlen’ vizsgálatára. E kérdésben pontosan kell fogalmazni, mert nem pusztán arról van szó, hogy társadalmi problémák 17 helyett szociológiai problémák elméleti-történeti elemzése foglalkoztatta. Inkább arról, hogy a valóságos társadalmi problémákra is más szerzők szemével tekintett, és jellemzően szociológiaelméleti kérdésként vizsgálta meg azokat. Mintha túl ritkán ‘vette volna magának a bátorságot’, hogy ne tolmácsként, ne valamely más szerző magyar hangjaként, hanem saját jogon szólaljon meg – pedig talán pont ezek a legérdekesebb észrevételei. Az itt tárgyalt kötet tanulmányain is látható, hogy egyes lazább műfajú írásaiban (előadásaiban, esszéiben, vitahozzászólásaiban) gyakrabban ‘szólt ki’, társadalmi folyamatok és összefüggések elemzésére is bátrabban vállalkozott saját jogán. Kollégája, Somlai Péter születésnapjára írt esszéjének elején az önmagával is páratlanul szigorú Némedi Dénes szabadkozva megjegyzi: „Ez az esszé nem fogalomtörténeti jellegű, szerkezetét inkább retorikai megfontolások alakították. Esszé, kísérlet, azaz nem várható el tőle az elmélyült és terjedelmes elemzés és a források pontos dokumentációja sem” (181.). Csak miután így felszabadította magát (saját elvárásai alól is), írja az alábbiakat a ‘két ördög’ között őrlődő társadalom kritikai fogalmáról, a társadalmi kritikáról: „Amennyiben a piac, a gazdaság automatizmusainak igazságtalanságot és egyenlőtlenséget generáló erőiről volt szó, a ‘társadalom’ a jóléti politikát folytató állam segítségére szorult. Amennyiben inkább arról volt szó, hogy a politikai hatalom fojtogatta az önállóan szerveződni kívánó társadalmi erőket, a ‘civil társadalom’ az önelvű és az állami gyámkodást levető piaci erők segítségétől várta és várja megmenekülését. A társadalmi kritika alapvető problémája volt a 20. század második felében, hogyan menekülhetne meg az egyik ördögtől úgy, hogy a másik ne vigye pokolra. A veszély különbözőségéből fakadt, hogy a hatvanas évek nyugat-európai és kelet-európai társadalomkritikai értelmisége között egyaránt sok volt a félreértés, és amikor a nyolcvanas években az egyetértés létrejött, ez jelentős mértékben a piaci erők előtti teljes vagy részleges fegyverletételnek volt köszönhető.” (186.) Ez a megfogalmazás már igazán nincs híján nagy sodrású társadalmi folyamatok elemzésének – ez a jóléti állam, az államszocializmus és a szociológia mint tudomány térvesztését is eredményező nagyszabású átalakulási folyamat plasztikus leírása. Ennek belátásából következik fokozott érdeklődése igazságosság és kritika összefüggése iránt is. Hiszen, ha az átalakuló erőviszonyok a nyolcvanas évektől a társadalmi kritika meggyengülését okozták, akkor „a gazdaság automatizmusainak igazságtalanságot és egyenlőtlenséget generáló erői [...] előtti teljes vagy részleges fegyverletétel…” (186.) után, e piaci erőkkel szemben éppen az igazságosság nevében emelhet szót a társadalmi kritika (Némedi 2010, 2011d). Némedi Dénes tudott volna saját jogon is többet írni társadalmi folyamatokról írni, de valamiért nem akart. A politikai és a közélet helyett a tudományban, a szociológiában akarta a társadalmat e két ördögtől megvédeni. Más szerzőket tolmácsolva fejtette ki saját álláspontját is, majd amikor elégtelennek vagy végiggondolatlannak érezte az interpretált szerzők gondolatmeneteit, vonalakat húzott a követendő út irányát jelzendő. Ezek az útvonalak egy új típusú történeti politikai gazdaságtan rendszerkritikájához vezetnek. Ezen az úton ő maga már nem tudott, vagy nem akart végigmenni. Talán úgy érezte,

16 17

Lásd ehhez: Némedi (1996), ill. a már idézett, „A szociológiatörténet hasznáról” című habilitációs előadását (2000a). Nem pontos az a nyersebb megfogalmazás sem, hogy a szociológia jobban érdekelte, mint a társadalmi valóság.

31


ő vagy nemzedéke ezt már nem teheti meg. Talán (tudomány)politikai támadásoktól félt, a ‘marxizmus’ vádjától. E vívódásait tükrözik korábban már idézett mondatai is: „Minthogy ez a [marxi gazdaságtani] program a kapitalista rendszer kollektivisztikus felszámolásának víziójával kapcsolódott össze, nem válhatott a 20. század társadalomtudományának rendező paradigmájává. A marxi hagyomány ugyan halott – ezt szokás mondani, de hát közben a kapitalizmus is más lett –, de nem halt meg.” (195.) A recenzió mottójául választott utolsó mondat kétértelműsége szembeötlő: olvasható úgy is, hogy ‘a kapitalizmus 18 megváltozott ugyan, de nem halt meg’ – és úgy is, hogy ‘a marxi hagyományt halottnak szokás tartani, de nem halt meg’. Némedi Dénes az átalakuló kapitalizmus kritikájához a marxi hagyomány megújítására vágyott, de publikációiban és nyilvános megszólalásaiban (konferencia-előadásain, kerekasztal-beszélgetésein, szakmai vitáiban és óráin) ezt a kívánalmát csak ritkán és 19 óvatosan, sokszor csak bújtatva fogalmazta meg. A vágyott új kritikai-történeti társadalomtudomány ígérete figyelmét folyamatosan a könyv- és folyóiratpiacra szegezte: legalább öt nyelven olvasott, aktívan követte az újabb kezdeményezéseket. 2001-ben írta: „Lehet, hogy az új könyv már meg is jelent valahol, csak mi szokás szerint már megint nem tudunk róla semmit” 20 (195.). Ténylegesen egy igazán fontos munka aligha kerülhette el sokáig a figyelmét. Kérdés, mit kezdenek kollégái, tanítványai Némedi Dénes örökségével. Néhányan talán elindulnak azon az úton, amit ő maga már nem járt végig, de kijelölt a jövő számára. ‘Új’ és ‘más’ igazságok nyomában járni Némedi Dénes nagyságához méltó vállalkozás lesz.

HIVATKOZÁSOK Böröcz, J. (2009) The European Union and Global Social Change. A Critical Geopolitical-Economic Analysis. Oxford: Routledge. Gulbenkian (2002) A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Ford. Göbölyös M., Budapest: Napvilág. Honneth, A. (1997) Elismerés és megvetés. Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből. Ford. és szerk. Weiss J., Pécs: Jelenkor. Huszár Á. (2006) A frankfurti iskola első generációjának kritikai pozíciója. In Némedi D. et al (szerk.) Kötő-jelek 2005. Budapest: ELTE TáTK Szociológia Doktori Iskola, p. 47-66. Huszár Á. (2009) Bevezetés – Kritikai elmélet. In A kritikai elmélet rekonstrukciója. Újosztály-elméletek és civiltársadalom-elméletek a rendszerváltás időszakában. Budapest: Napvilág, p. 9-23. Latour, B. (1999) Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány. Ford Gecser O. Budapest: Osiris. Némedi D. (1984) Az értékmentesség elve a szociológiában. Kísérlet a probléma felvázolására. Valóság (1) p. 30-43. Némedi D. (1988) A kritikai elmélet normatív bázisának problémája Habermasnál. Medvetánc 8 (2-3) p. 3-32. Némedi D. (1996) Minek a történet? Replika 7 (23–24) p. 173-181. Jelen kötetben: p. 13-24. Némedi D. (1998a) Axel Honneth – elismerés és megvetés. BUKSz 10 (4) p. 390-397. Jelen kötetben: p. 268-283.

18

Az első kiadásban betűhíven ez olvasható: „A marxi ha-gyomány ugyan halott – ezt szokás mondani – de hát közben a kapitalizmus is más lett – de nem halt meg.” Jelen kötetben, az esszé második kiadásában a központozás eltérő, a jelentés mégsem egyértelműbb: „A marxi hagyomány ugyan halott – ezt szokás mondani, de hát közben a kapitalizmus is más lett –, de nem halt meg.” (Az idézet forrásához lásd az 1. lábjegyzetet.) 19 Egy személyes megjegyzés: élete utolsónak bizonyuló egyetemi szemeszterében Marxról is tartott kurzust. A sokunk által régóta várt, immáron hallgatói kötelezettségek nélkül meghallgatott előadáson a megszokottnál is szerényebben, halkabban, szemérmesebben beszélt – a legtöbb, Marx ‘aktualizálására’ irányuló kérdésünket és felvetésünket elhárította. 20 Egy újabb, egyben utolsó személyes megjegyzés: utolsó levélváltásunkban, 2010 szeptemberében jobbulást és mihamarabbi gyógyulást kívánva lelkesen írtam neki egy könyvről – Böröcz József: The European Union and Global Social Change c. könyvéről (2009) – a világrendszer-elemzés, a kritikai geopolitikai gazdaságtan, és a posztkoloniális tanulmányok határterületéről. Sajnos már nem mondhatta el a meglátásait róla. (A könyvet 2011-ben az Amerikai Szociológiai Társaság „A világrendszer politikai gazdaságtana” elnevezésű szekciója is komoly elismeréssel [„Honorable Mention”] fogadta.)

32


Némedi D. (1998b) Megjegyzések Tardos Róbert „Szociológiai válaszkísérletek a mikro–makro problémára” című tanulmányához. Szociológiai Szemle 8 (2) p. 83-88. Jelen kötetben: p. 119-125. Némedi D. (1999) Újra kell-e gondolnunk a szocialitás fogalmát? In Kónya A. et al (szerk.) Kollektív, társas, társadalmi. Budapest: Akadémiai, p. 15-24. Jelen kötetben: p. 126-135. Némedi D. (2000a) A szociológiatörténet hasznáról. In Iványi E. – Solymosi Zs. (szerk.) Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, p. 271- 284. Jelen kötetben: p. 42-52. Némedi D. (2000b) Társadalomelmélet – elmélettörténet. Tanulmányok. Budapest: Új Mandátum, p. 171-208. Némedi D. (2000c) A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle, 10 (2) p. 3-16. Jelen kötetben: p. 25-41. Némedi D. (2001) A társadalom mint kritikai kategória. In: Pál E. (szerk.) Útközben. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből Somlai Péter 60. születésnapjára. Budapest: Új Mandátum. Jelen kötetben: p. 181-195. Némedi D. (2004) Putnam és Weber – tény és érték. Századvég (új folyam) 2 (32) p. 161-175.; valamint: In Molnár A. K. (szerk.) (2005). Szellem és etika. A „100 éves a Protestáns etika” című konferencia előadásai. Budapest: Századvég, p. 51-64. Jelen kötetben: p.196-210. Némedi D. (2005) Max Weber. ‘Módszertani’ fejtegetések. In Klasszikus szociológia 1890–1945, Budapest: Napvilág, p. 228-250. Némedi D. (2006a) A megismerés érdeke. BUKSz 18 (1) p. 19-26. Jelen kötetben (a fordításkritikai rész nélkül): p. 227-237. Némedi D. (2006b) A civil társadalom és a társadalomtudományok. Megjegyzések Burawoy közszociológia programjához. Replika 17 (54–55) p. 97-103. Jelen kötetben: p. 284-292. Némedi D. (2008a) Jog és tárgyalásos politika. In Némedi D. (szerk.) Modern szociológiai paradigmák. Budapest: Napvilág, p. 73-97. Jelen kötetben: p. 238-267. Némedi D. (2008b) A szociológia problémája – ma. In Némedi D. (szerk.) Modern szociológiai paradigmák. Budapest: Napvilág, p. 15-65. Jelen kötetben: p. 53-115. Némedi D. (2009a) Elnöki megnyitó a Magyar Szociológiai Társaság változás.válság.váltás.hu konferenciáján. Debrecen, 2009. november 13. Jelen kötetben: p. 7-10. Némedi D. (2009b) A szállodakulcs, avagy a szavak és a dolgok – no és az emberek. BUKSz, 21 (1), p. 63-72. Jelen kötetben: p. 136-158. Némedi D. (2010) Az igazságosság kritikája. In Kiss L. (szerk.) A cselekvő értelmiségi. Tanulmányok Huszár Tibor 80. születésnapjára. Budapest: Argumentum – ELTE Társadalomtudományi Kar, p. 229-241. Jelen kötetben: p. 293-307. Némedi D. (2011a) Durkheim és az innováció. Szociológiai Szemle 21 (1) p. 70-83. Jelen kötetben: p. 311-323. Némedi D. (2011b) A nem kizáró közösség – A posztnemzeti állapot. www.nemedi.hu/posztnemzeti.pdf. Első megjelenése jelen kötetben: p. 324-334. Némedi D. (2011c) A kapitalizmusok szellemei. Jegyzetek egy kutatószemináriumhoz. Befejezetlen kézirat. Jelen kötetben: p. 335-356. Némedi D. (2011d) Igazságosság és kritika. Befejezetlen kézirat. Jelen kötetben: p. 357-399. Rudas T. (2002) Köszöntő Némedi Dénes 60. születésnapjára. In Felkai G. – Molnár A. K. – Pál E. (szerk.) Forrásvidékek. Társadalomtudományi tanulmányok Némedi Dénes 60. születésnapjára. Budapest: Új Mandátum. Sik D. (2011) Túl a szociológiatörténeten. Szociológiai Szemle 21 (1) p. 90-97. Somlai P. (2011) Az átmenet kora. Kommentárok Némedi Dénes „Durkheim és az innováció” című kéziratáról. Szociológiai Szemle 21 (1) p. 8489. Wallerstein, I. (2004) Antropológia, szociológia és egyéb kétes diszciplínák. Ford. Mund K. BUKSz 16 (2) p. 177-183.

33

ÉBER MÁRK ÁRON 1 A TOLMÁCS HANGJA

Recommend Documents