SZÁZADOK

SZÁZADOK www.szazadok.hu A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT FOLYÓIRATA SZERKESZTÕSÉG: H-1014 BUDAPEST, I. ÚRI U. 53. TELEFON/FAX: (36–1) 355–77–72 147. ÉVFOLYAM 2013. 5. SZÁM A SZÁZADOK ALAPÍTÁSÁNAK ÉVE 1867 SZERKESZTÕBIZOTTSÁG: BARÁTH MAGDOLNA, VOJTECH DANGL, ROBERT JOHN WESTON EVANS, FODOR PÁL, FONT MÁRTA, HORN ILDIKÓ, IZSÁK LAJOS, KLANICZAY GÁBOR, OROSZ ISTVÁN, PÁL JUDIT, PAPP KLÁRA, PÓK ATTILA, PRITZ PÁL, RESS IMRE, ROMSICS IGNÁC, SAJTI ENIKÕ, SZARKA LÁSZLÓ, SZÁSZ ZOLTÁN, VESZPRÉMY LÁSZLÓ, ZSOLDOS ATTILA (a szerkesztõbizottság elnöke)

E-mail: [email protected] Szerkesztõk: CSUKOVITS ENIKÕ, FAZEKASNÉ TOMA KATALIN, GECSÉNYI LAJOS, HERMANN RÓBERT, KENYERES ISTVÁN, PÁL LAJOS (felelõs szerkesztõ)

Tartalomjegyzék KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT EÖTVÖS JÓZSEF Gángó Gábor: Báró Eötvös József és Békés megye · · · · · · · · · · · · · · · · Gábori Kovács József: „Kinyilatkoztatom elõre, hogy a’ régi eretnek vagyok ma is”. A centralisták önállósága és integrálódása az 1847-es országgyûlésre való készülõdéskor· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Deák Ágnes: „…Optimismus és pessimismus közti folytonos oscillálás” Eötvös József politikai programja a Schmerling-provizórium idején · · · · · Hermann Róbert: Eötvös József három levele · · · · · · · · · · · · · · · · · ·

· · · 1079

· · · 1093 · · · 1137 · · · 1149

TANULMÁNYOK Urbán Aladár: Vasvári Pál kritikai életrajzához. Források és tanulmányok Vasvári Pálról · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 1159 Demmel József: „Magyarország fölvidéke Magyarország szívéhez még jobban csatolva lesz”. A magyar politikai elit, a szlovák politikai gondolkodók és a szlovák–magyar viszony 1860–1861-ben · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 1221 Gaucsík István: A cseh szövetkezetek fejlõdése (1867–1918)· · · · · · · · · · · · · · · 1255

MÛHELY Papp Júlia: Régiség- és ritkasággyûjtés a 18. századi Erdélyben. Laurentius Weidenfelder szász evangélikus lelkész gyûjtõi kapcsolati hálója· · · · · 1269 Farkas Katalin: Vidats János tragédiája. A szélsõbaloldali politizálás színterei és korlátai a kiegyezést követõ években · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 1293

TÖRTÉNETI IRODALOM Farkas Gábor Farkas: Régi könyvek, új csillagok (Ism.: Zsoldos Endre)· · · · · · · Gerhard Ammerer: Das Ende für Schwert und Galgen? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781–1787) (Ism.: Szántay Antal) · · · · · · · · Csikány Tamás – Eötvös Péter – Németh Balázs: A szabadságharc kézi lõfegyverei (1848–1849) (Ism.: Kemény Krisztián) · · · · · · · · · · · · · · · · · · Fehér György: Darányi Ignác pályája (1849–1899) (Ism.: Kozári Mónika) · · · · · · Der Deutsche Zollverein. Ökonomie und Nation im 19. Jahrhundert (Ism.: Gyarmati Enikõ) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·

E számunk megjelenését támogatta a

· · · 1333

· · · 1335 · · · 1339 · · · 1342 · · · 1344

KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT EÖTVÖS JÓZSEF

Gángó Gábor BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF ÉS BÉKÉS MEGYE Eötvös József Borsod megyei karrierjének a család csõdje vetett véget az 1840-es évek elején: ezután Békés megyében próbált szerencsét, ahol politikai jelenlétének lehetõségét megyei birtokossága teremtette meg, amely Rosty Ágnessel 1842 õszén kötött házasságával járt együtt. Eötvös Békés megyei gazdálkodói és közéleti tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódik Trefort Ágostonéval, hiszen barátja és centralista munkatársa 1847-ben feleségül vette az Ágnesnál egy évvel fiatalabb Rosty-lányt, Ilonát. A jelen tanulmány Eötvös József életének Békés megyei vonatkozásait tekinti át, levéltári forrásokra és a helytörténet e tekintetben még fel nem használt eredményeire is támaszkodva, az életrajzi irodalom kritikájának és kiegészítésének az igényével.1 A magánélet és a politika eseményei egymással összhangban tagolják a tárgyat három korszakra. Az elsõ 1842-tõl 1847-ig tart, melynek során Eötvös József apósának, Rosty Albertnak a segítségével megpróbált képviselõséghez jutni a megyében. Az idõszakot Trefortnak a családba való benõsülése, Rosty Albert 1847-ben bekövetkezett halála és a rendi Magyarország történeti múlttá válása zárják le. A második kronológiai egységet a neoabszolutizmus korának évtizede képezi. Az 1850-es évek elején, miután Eötvös és Trefort hazaérkeztek az emigrációból, és a harmadik Rosty-lány, Anna is férjhez ment, megtörtént a birtokok felosztása, és a két barát és rokon a maga lábára állva kezdte meg, a magánéletbe visszavonulva, a gazdálkodást Békés megyében. A harmadik korszak a provizóriummal veszi kezdetét, amikor is mindketten szerepet vállaltak az újrainduló megyei gazdasági-politikai közéletben, mégpedig az Alföld–fiumei vasút, a Békés megyei Gazdasági Egylet és az 1863. évi aszály kárenyhítése körül. Trefort Ágoston számára az 1865-ben bekövetkezett gazdasági csõd vetett véget Békés megyei életének, míg Eötvös Józsefet a 1 Gyõry Vilmos: Báró Eötvös József egy alföldi magánya. Reform 2. évf. 78. sz. (1871. március 19.) 1–2.; [Gyõry Vilmos:] A szenttornyai puszta. Fõvárosi Lapok 8. évf. 66. sz. (1871. március 21.) 302–303.; Dr. Horváth Dezsõ: Eötvös Békésvármegyében. Nemzeti Kultúra. Szerk. Dr. Horváth Dezsõ. 3. (1913), 364–367.; Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és mûködése. Bp. 1982. 47–67.; Elek László: A pusztaszenttornyai udvarház nemeslelkû humanistája: Eötvös József. In: Uõ: Mûvelõdés és irodalom Békés megyében II. A XIX. század derekától az 1880-as évekig. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Sorozatszerk. Szabó Ferenc.), Békéscsaba 1988. 206–235., Elek László: A 175 éve született Eötvös József és Békés megye. In: Körösök vidéke. Honismereti füzet 1988. Gyula 1988. 21–24., Devescovi Balázs: Eötvös József (1813–1871). (Magyarok emlékezete. Sorozatszerk. Margócsy István és Szörényi László.) Pozsony 2007. 232–243.

1080

GÁNGÓ GÁBOR

nagypolitika egyre fokozódó mértékben vette igénybe, és így a halála elõtti években alföldi látogatásai nagyon megritkultak. 1842–1847 A kezdet nem állt kedvezõ csillagzat alatt, mivel apósának, a leköszönt Rosty Albert alispánnak számos ellenlábasa volt a megyében.2 Eötvös József és Rosty Ágnes házassága megosztotta a megyei közvéleményt. Tartani lehetett tõle, hogy „a demokrácia lelkes híveként”3 számon tartott megyei potentát újra megerõsíti pozícióit. Rosty 1826. július 10-én kérte felmentését másodalispáni tisztébõl, de csak nehézségek árán tudott leköszönni.4 1844-ben lemondott adómentességérõl, és örökváltsági szerzõdést kötött tótkomlósi jobbágyaival.5 Arra kérte a közgyûlést (így idézi a szerzõt Zsilinszky Mihály), hogy „engem […] életem fogytáig az adózók sorába igtatni méltóztassék”, ám ugyanakkor fenntartotta magának „az általa fizetendõ össze alapjául szolgáló kulcs kidolgozását.”6 Rosty végül nem önkéntesen adózott, hanem a megye egy bizottságot állított fel, amely eldöntötte az adója mértékét.7 Eötvös József érkezését megelõzte atyja bukásának híre: a megye 1841. december 9-én iktatta ifj. Eötvös Ignác felmentését udvari és országos tisztségeibõl.8 Fiát, az esetleges hivatali elõmenetel elsõ lépéseként, 1842. május 17-én nevezte ki gr. Károlyi György, fõispáni beiktatásakor, táblabírónak.9 Eötvös az 1843. április 3-tól 8-ig tartó évnegyedes közgyûlésen jelent meg a megyében, és letette az esküt. A közgyûlési jegyzõkönyv tanúsága szerint „e’ megyei ülnök urak dísz koszorújába sorozott ’s éppen jelenlévõ báró Eötvös József úr, hogy a’ [!] minõségbe helyt foglalva a’ tanácskozásokba részt vehessen, elöljáróban is meghiteltetendõ lenne, minek folytában a tisztelt tábla biró úr a’ szokott birói hitet elmondván; harsány „éljenekben” nyilvánult egyetemes üdvözlet kiséretében helyt foglalt”.10 Ugyanerre az eseményre, ugyanerre a hivatalra utal Zsilinszky Mihály, amikor arról ír, hogy „1843-ban br. Eötvös József mint megyei ülnök letette az esküt”.11 2

Elek L.: 175 éve i. m. 21. Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 206. 4 Héjja Julianna Erika: Békés vármegye archontológiája (1699) 1715–1950. Fõispánok és alispánok. Gyula 2002. 173. 5 Scherer Ferenc: Békés vármegye társadalma 1695–1848. (Gyulai dolgozatok. Szerk. Implom József. 3.) Gyula 1941. 41. 6 Zsilinszky Mihály: Békésvármegyét illetõ jegyzetek gr. Károlyi György fõispánsága idejébõl. In: A Békésvármegyei Régészeti és Mûvelõdéstörténelmi Társulat évkönyve. 1883/84. 10. kötet. Szerk. Zsilinszky Mihály. B.-Gyulán 1884. 119–167. 132. 7 Héjja J. E.: Archontológia i. m. 173–174. 8 Magyar Nemzeti Levéltár Békés megyei Levéltára. Közgyûlési Jegyzõkönyvek. (A továbbiakban: BéMLt. Kgy. Jk.) 1841: 846. (2647. sz.) A levéltári kutatásban nyújtott szíves segítségét Héjja Julianna Erikának ezúton köszönöm. 9 BéMLt. Kgy. Jk. 1842: 858. Héjja Julianna Erikának köszönöm, hogy az adatra felhívta a figyelmemet. 10 BéMLt. Kgy. Jk. 1843: 2. (1. sz.) 11 Zsilinszky M.: Jegyzetek i. m. 121. 3

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF ÉS BÉKÉS MEGYE

1081

A további közgyûléseken abban az évben már nem jelent meg.12 Így nem volt jelen az 1843. április 19-i közgyûlésen sem, amikor közfelkiáltással, vállra emeléssel választották meg br. Wenckheim Bélát és Szent Györgyi Horváth Antal táblabírákat követekül.13 Õket hamarosan Szombathelyi Antal és Tomcsányi József váltották fel, miután az elõbbiek „családi ügyeik miatt”14 még 1843-ban lemondtak. Három év múlva Szombathelyi és Tomcsányi tovább emelkedtek egészen az alispánságig.15 Héjja Julianna Erika írja: „[a]z 1846. július 27-re kiírt tisztválasztáson […] — a rá leadott 646 vokssal — Szombathelyi nyerte el az elsõ alispáni méltóságot. A másik két jelölt közül Németh Antalra 418-an, Lehoczky Lajosra mindössze négyen szavaztak”.16 Ugyanebben a tisztújításban, ahogy Karácsonyi János fogalmaz, „azon Tormás[s]y Jánost választották meg fõjegyzõül, kit 10 évvel azelõtt fölségsértés miatt elfogtak, s kinek kiszabadításán megyénk rendei annyit fáradoztak”17 – vagyis a Kossuthtal együtt letartóztatott és perbe fogott országgyûlési ifjat.18 Tomcsányi József is kapcsolatban állt Kossuthtal, 1836-ban tudósította õt az októberi-novemberi békési közgyûlésrõl.19 Karácsonyi továbbá arról is beszámol, hogy 1846-ban „[a]z 1843-ban megyei táblabíróvá kinevezett Eötvös József is megkisérlette, vajjon elnyerhetné-e az alispánságot, de csak keveset tudott maga köré gyüjteni.”20 Arra nézve nincs adat a jegyzõkönyvekben, hogy 1846-ban alispán szeretett volna lenni: az évnegyedes közgyûlések jelenléti íveinek tanúsága szerint csupán egyszer, 1845. október 6-án jelent meg Gyulán 1847 nyaráig bezárólag.21 Mindazonáltal Eötvös nevét, ahogy az 1847-es követválasztás testimóniumai mutatják, nem alaptalanul lehetett összefüggésbe hozni az egyik leszavazott párttal, mégpedig minden jel szerint a Lehoczkyéval. Az 1843-ban és 1846-ban „befutott” nevek alkották annak a pártnak a vezérkarát, amelyik 1847-ben is diadalmaskodott Eötvös József ellenében. Eötvös 1847 júliusában részt vett az 5–9-éig tartó közgyûlésen,22 feltehetõen a családi birtokokat érintõ ügy miatt is: Rosty Albert táblabíró az alkalommal kívánta szenttornyai birtoka egy részét vadászati tilalom alá vétetni.23 Az 12 BéMLt. Kgy. Jk. 1843: 255., 297., 331., 317–318. és az 1843. július 3., július 18., október 2., december 11-i jegyzõkönyv-fogalmazványok: a jegyzõkönyv sérült. 13 BéMLt. Kgy. Jk. 1843: 977. 14 Zsilinszky M.: Jegyzetek i. m. 128. 15 Dr. Karácsonyi János: Békésvármegye története. I–II. H. n. [Gyula] 1896. I. 473. 16 Héjja J. E.: Archontológia i. m. 190. 17 Karácsonyi J.: Békésvármegye i. m. I. 374. 18 Kossuth Lajos: Iratai 1837. május – 1840. december. Hûtlenségi per, fogság, útkeresés. (Kossuth Lajos összes munkái VII.) S. a. r. Pajkossy Gábor. Bp. 1989. 81., 116., 547. és passim. 19 Kossuth Lajos: Ifjúkori iratok. Törvényhatósági tudósítások. (Kossuth Lajos összes munkái VI.) (Fontes Historiae Hungaricae Aevi Recentioris.) S. a. r. Barta István. H. n. [Bp.] 1966. 897., 29. sz. j. Idézi Héjja J. E.: Archontológia i. m. 207., 701. sz. j. 20 Karácsonyi J.: Békésvármegye i. m. I. 374. 21 BéMLt. Kgy. Jk. 1845: 561. Vö. 1844: 1., 356., 649., 946.; 1845: 1., 7., 298., 794.; 1846: 1., 278., 535., 846.; az 1847-es Jk. jelenléti ív nélkül, szöveg között indul. 22 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 381. 23 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 1548. sz.

1082

GÁNGÓ GÁBOR

1847. augusztus 30-án kezdõdõ közgyûlésen viszont nem volt jelen.24 Ferenczi Zoltán úgy tudja, hogy 1847 nyarán részt vett a követutasításokat kidolgozó választmány munkájában, szeptember elején Békés megyébe utazott, 14-én a megye küldötteként üdvözölte István fõherceget Aradon, majd a hónap második felében részt vett a követutasítás megfogalmazásában.25 Ugyanakkor elutazott Gyulára az október 4. és 11. közötti közgyûlésre, amely a követekrõl döntött.26 Eötvös szándékaira nézve Csengery Antal az elbeszélõ forrásunk csupán néhány (jóllehet korszakok közti szakadékot nyitó) év távolából. „Az 1847-ben megnyitott pozsonyi országgyülésre” — ahogy írja az Ujabb kori ismeretek tárában — „Eötvös mint alsóházi tag, mint képviselõ akart fölmenni. Azonban Békésmegyében, hol birtokos, nem mutatkoztak kilátások, hogy meg fog választatni. A’ tartományi, megyei érdekek igen élesen léptek volna föl az országos ember ellen […]. Eötvös korán észrevevén a’ körülményeket, viszszalépett, ’s megelégedett azzal, hogy személye helyett szellemét küldeté föl az utasitásokban, miknek készitésében tetemes részt võn.”27 A dolog úgy történt, hogy a közgyûlésen felolvasták az országgyûlést összehívó királyi leiratot28, majd iktatták a követutasítást kidolgozó bizottság jelentését és a követutasítást.29 Az Eötvöst leginkább érdeklõ ügyben, a városokra nézve fenntartották az 1843/44-es javaslatot (16 szavazatra), azzal a kiegészítéssel, hogy e szám a tizenhat legnagyobb várost illesse, a többi pedig a megyére küldjön képviselõt, s így azokat a megye közvetve képviselje.30 1847. október 11-én zajlott le a választás gr. Károlyi György fõispán megnyitó beszéde után: „[m]elly megnyitó beszédet a RR. Nagy tetszéssel fogadván, fõispán õ méltósága által az alkotmányos szabad választásra ujolag felhivatván, minden jel, – minden hang Tomcsányi Josef megyei másod alispánt, és Tormássy János megyei fõjegyzõt jelelé, ’s az öröm kitörõ nyilvánitásai között a lelkesült választók által felemeltetvén, szûnni nem akaró éljenzések között vállakon tartották. – Melly lelkesedést látva ’s tapasztalva az elnök fö ispán a választás eredményét kifejezé e szavakban ’nem a többséget, hanem az egybegyûlt KK és RR.nek osztatlanul [!] közbizodalmát, és egyezõ akaratát nyilvánítom, midõn Országgyülési követekûl Tomcsányi Josef IId alispánt, és Tormássy János fõjegyzõt, mindketten megyei érdemteljes tisztviselõket mondom ki elválasztottaknak’.”31 Ezek után a két követ megköszönte a bizalmat. Azt, hogy van összefüggés az 1846-os tisztújítás és az 1847-es követválasztás között (melynek kimenetelét Eötvös már nem várta be), gr. Károlyi György 24

BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 668. Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József 1813–1871. Bp. 1903. 158. Ferenczi közlése szerint Eötvös a városok helyzetének rendezésérõl írott cikksorozatában hivatkozik a saját Békés megyei munkálataira – Ferenczi Z.: Eötvös i. m. 158–159. 26 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 673. 27 Csengery Antal: Eötvös. In: Ujabb kori ismeretek tára. Tudományok és politikai ’s társas élet encyclopaediája. Pest 1851. III. 58–74. 68. 28 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 1968. sz. 29 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 1969. sz. 30 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 692. 31 BéMLt. Kgy. Jk. 1847: 1021. (2799. sz.) 25


1083

fõispánnak 1847. okt. 11-én gr. Apponyi György udvari fõkancellárhoz intézett jelentése bizonyítja, melyet Zsilinszky Mihály közlésében idézek: „[h]ogy b. Eötvös József úr, mint a közelebbi tisztujitás alkalmával megbukott töredéknek jelöltje, magát Békésmegye követéül fellépendõül jelentette; miután azonban a döntõ többség támogatására nem számithatott, idejekorán visszalépve, a választás elõtti napon a megyébõl elutazott. Kissebbségben levõ pártja ekként visszavonulván a nemesség többsége közakarattal Tomcsányi József másod-alispánt és Tormássy János fõjegyzõt országgyülési követekül megválasztotta”.32 Az idézett szövegrész „megbukott” és „töredék” szavai arra utalnak, Eötvös valószínûleg Lehoczky pártjához tartozott. Lehoczky Lajos (megh. 185533) 1825-ben, Rosty Albert másodalispánsága idején másodszolgabíró volt.34 Az 1846-os tisztújítás másik, ám korántsem „töredék” szavazatokat kapott vesztese, Németh Antal (megh. 187435) ezzel szemben a Rosty-korszakban háttérbe szorult tisztviselõként, és 1843ban választották meg másodalispánnak. Az 1847-es választás tehát az 1843-ban és 1846-ban diadalmaskodó párt újabb gyõzelmét hozta. Br. Wenckheim Béla kijelentését, miszerint „Eötvös Jozsit nem akarjuk”, gr. Széchenyi István 1847. augusztus 16-i naplóbejegyzésében idézi,36 tehát jóval korábbról, semmint hogy Eötvös bejelentette volna tervét, így a követi ambíció nyilván közbeszéd tárgya volt. Mindezek után nem meglepõ, hogy Eötvös a rendi Magyarország utolsó békési közgyûlésén, 1848. február 7-én nem vett részt.37 Birtokviszonyok „Csabacsûd hajdan Szentandrással, Szenttornyával, Csabával egy uradalmat képezett, s népes falu volt” – írja Haan Lajos Békés vármegye hajdana címû munkájában.38 Ez az állapot mûvének megjelenésekor, 1870-ben már rég a múlté lett. Békésszentandrás mint a 18. század elsõ harmadától új birtokosokkal újratelepített helység Haan és Eötvös korára többszörös elaprózódáson ment keresztül. Eötvös és Trefort a maguk kb. 2500–2500 vagy 2700–270039 holdjával nem voltak sem egyedüli, sem legjelentõsebb birtokosai Szenttornyának, illetve Csabacsûdnek. Az aprózódás Száraz György földesúr halálával kezdõdött, majd Paksy Miklós számos örököse, „úgymint szentgyörgyi Horváth, báró Rudnyánszky, báró Mondbach, Rosty, Cseh, Kürthy, Szalai, Csabai, Tótváradaljai, Kornis és a Daróczy családok”40 között tovább osztódott a birtok. A felsorolásból kitetszõen 32

Zsilinszky M.: Jegyzetek i. m. 137. Héjja J. E.: Archontológia i. m. 206., 697. sz. j. 34 Héjja J. E.: Archontológia i. m. 28. 35 Életrajzát l. Héjja J. E.: Archontológia i. m. 155–157. 36 Gróf Széchenyi István: Naplói. VI. kötet (1844–1848). Szerk., bev. Dr. Viszota Gyula. (Magyarország újabbkori történetének forrásai.) Bp. 1939. 614. Idézi: Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 211. 37 BéMLt. Kgy. Jk. 1848: 1. 38 Haan Lajos: Békés vármegye hajdana. Pest 1870. 146. 39 Elek L.: 175 éve i. m. 22. 40 Dr. Maday Pál: Békés megye városainak és községeinek története. Békéscsaba 1960. 97. Csabacsûdrõl Fényes Elek is úgy tudja, „a Paksi örökösök bírják” – Fényes Elek: Magyarország 33

1084

GÁNGÓ GÁBOR

Rosty Albert egyike volt a Paksy örökösöknek. Sokadmagával volt birtokos Szentandráson (ahová Csabacsûd tartozott).41 A Rosty-família nem a török kor utáni elsõ betelepülõkkel érkezett. Héjja Julianna Erika kutatásai szerint „[a] család a XVIII. század végén jutott a szentandrási uradalom 392 ¾ /3024 részének birtokába. Rosthy Albert Békés vármegyébe költözött és magára vállalta a jószág igazgatását. 1816-ban Szentandráson 32 jobbággyal és több zsellérrel bírt, 1825-ben pedig bizonyságlevelet kapott arról, hogy a csabacsûdi puszta és a Szentandráson lévõ részek tulajdonosa, Komlósnak és Szentetornyának arendális birtokosa”.42 A 18. század végén megszerzett részbirtok kb. 3080 holdat tehetett ki, a számításhoz jobb híján az 1890-es adatokat véve alapul, amikor is Szentandrás Csabacsûddel együtt 23716 hold nagyságú volt (ebbõl Csabacsûd 1924-ben végbement kiválása után maradt 12088).43 Rosty Albert a családi birtok gyarapítója volt. A birtok felsztására a lányok között 1851-ben került sor.44 Az Eötvös-házaspárnak jutott Szentetornya (amelynek neve az idõvel Szenttornyára változott), más néven az annak elszórt portáiból 1858-ban létrehozott majdnem 16 ezer holdas45 Puszta-Szenttornya egy része öt más birtokos földje mellett.46. Az Eötvös-birtokok az Eötvös major, Eötvös-puszta nevet viselték még az 1930-as években is Szenttornyán.47 A major 1852-ben 2469 hold és 468 négyszögöl nagyságú volt.48 A Trefortéknak otthont adó, közigazgatásilag Békésszentandráshoz tartozó49 Csabacsûd határa 11628 holdat tett ki.50 „A Rudnyánszky családnak itt levõ birtokrésze”, ahogy Karácsonyi János írja, „házasság révén gróf Überacker Ottóra szállott; a Rosty család része pedig elébb Trefort Ágostonnak jutott, ki ezt báró Königswarter Móricznak adta el.”51 geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. I–IV. Pest 1851. I. 194. 41 Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban. (Forráskiadványok a Békés megyei Levéltárból 13. Szerk. Erdmann Gyula és Szabó Ferenc.) Gyula 1986. 102. 42 Héjja J. E.: Archontológia i. m. 171–172. 43 Maday P.: Békés megye i. m. 97. 44 Héjja J. E.: Archontológia i. m. 210. 45 A hozzáférhetõ adatok: 15967 hold – Békés vármegye. Szerk. Márkus György. Bp. é. n. [1936]. 341.; illetve 15579 hold – Karácsonyi J.: Békésvármegye i. m. II. 317. Puszta-Szenttornyán „[a] jegyzõi teendõket elõször Farkas [Torkos?] Imre, néhai br. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter fõtisztje, a birói teendõket pedig Székács József nagybirtokos vállalta magára” – Karácsonyi J.: Békésvármegye i. m. II. 316. 46 Márkus Gy. (szerk.): Békés vármegye i. m. 344. 47 Márkus Gy. (szerk.): Békés vármegye i. m. 341. 48 Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 212., uitt a birtok megoszlása mûvelés szerint. Az Eötvös-birtok elhelyezkedéséhez lásd Puszta-Szenttornya kataszteri térképét, feltehetõen az 1880-as évekbõl: Magyar Nemzeti Levéltár Békés megyei Levéltára. Térképgyûjtemény, kataszteri térképek. BMK 38. Közli: Halmos Károly: Családi kapitalizmus. (Habsburg történeti monográfiák 4. Sorozatszerk. Gerõ András.) Bp. 2008. 56. Köszönöm Héjja Julianna Erikának, hogy a térképre és a mûre felhívta a figyelmemet. 49 Márkus Gy. (szerk.): Békés vármegye i. m. 426. 50 Márkus Gy. (szerk.): Békés vármegye i. m. 425. 51 Karácsonyi J.: Békés vármegye i. m. II. 59.; vö. Márkus Gy. (szerk.): Békés vármegye i. m. 426.


1085

Eötvös és Trefort birtoka hasonló nagyságú volt, gazdálkodásuk módja azonban alapvetõen különbözött. Trefort, akinek Békés megyei életérõl viszonylag sokat tudunk52, házat épített, odaköltözött, és nagy nehézségekkel, de maga gazdálkodott.53 A szenttornyai majort is õ kezdte építeni, és az ügyeket is õ vitte ott idõnként.54 1864 végére Trefort anyagilag olyan helyzetbe került, hogy a csabacsüdi birtokot el kellett adnia.55 „[S]ógorom mind inkább bajba bonyolít engem is” – írja Eötvös 1864. december 4-i naplóbejegyzésében56, egy másik bejegyzésben utalva rá, hogy Trefort önhibájából került nehéz helyzetbe.57 A nehézségeket jelzi, hogy Eötvös a Tolna megyei Gerján községet 1864. október 4-én eladta.58 1865-ben még mindig nem oldódtak meg az ügyek, és 1865. június 4-i naplóbejegyzésében így fakad ki, bizonyára párhuzamot vonva a Borsod és a Békés megyei tapasztalatok között: „[s]oha ember több bajba s kellemetlenségbe nem keveredett rokonai által, mint én”.59 Trefort maga küszködött, Eötvös ellenben tiszttartókkal jószágkormányzott: a 2500 holdból 1000 majorsági kezelésben volt, 1500 pedig haszonbérbe adva.60 Így Eötvös még kétlakivá sem vált, hanem legtöbbször csak akkor utazott az Alföldre, amikor „gazdasága után nézett”.61 Ha a családjával érkezett, vagy a család nélküle érkezett Békésbe, akkor Csabacsûdön laktak.62 1857. május 14. után Eötvös maga is egy hetet Trefortnál töltött Csabacsûdön.63 Általában mégis ha egyedül érkezett, akkor Csabacsûd érintésével Szenttornyára utazott, ahol „magányában” idõzött. E látogatásai legfeljebb egy hétig tartottak, viszont nem ritkán havi rendszerességgel ismétlõdtek64; „leghosszabb ittmulatása” az a két hét volt 1865. szeptember 5-tõl kezdõdõen65, amelynek során elkészítette Szalay Lászlóról írott emlékbeszédét.66 Tiszttartója Torkos Imre volt, nála étkezett, az õ családjának körében töltötte az estéket. Két szobája volt ugyanis a tiszti lakban, egy háló- és egy dolgozószoba.67 52 Trefort Ágoston: Önéletleírása. Ford. Barsi János. (Kazinczy Könyvtár. Sorozatszerk. dr. Kováts Dániel. Szerk. dr. Csorba Csaba.) Sátoraljaújhely 1991; Mann M.: Trefort i. m. 47–67. 53 Trefort Á.: Önéletleírása i. m. 68–84. A csabacsûdi ház képe: Szász Károly: Trefort Ágoston. Élet- és jellemrajzi vázlat. (Kortársaink. Életrajzi vázlatok. Szerk. Dr. Fésüs György.) Pozsony – Bp. é. n. [1886]. 15. 54 Trefort Á.: Önéletleírása i. m. 68., 71. 55 Báró Eötvös József: Naplójegyzetek – gondolatok. 1864–1868. S. a. r. Lukinich Imre. Bp. 1941. 90., 1. sz. j. 56 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 90. 57 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 91. 58 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 66. 59 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 113. 60 Gyõry V.: Alföldi magánya i. m. 1.; Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 73. Egy kudarcos gazdasági próbálkozására, a selyemhernyó-tenyésztésre nézve van testimónium – Gyõry V.: Alföldi magánya i. m. 2. 61 Gyõry V.: Szenttornyai i. m. 302. 62 Devescovi B.: Eötvös i. m. 128., 232., 238., 242.; Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 91. 63 Trefort Á.: Önéletleírása i. m. 81. 64 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 40–42., 69–74., 92–100., 104–110. 65 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 144. 66 Gyõry V.: Szenttornyai i. m. 302. Amibõl nem következik, hogy két álló héten keresztül csak azon kellett volna dolgoznia – vö. Devescovi B.: Eötvös i. m. 241. 67 Kevésbé bizalmas viszonyról tanúskodik Eötvös és tiszttartója között Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 74.

1086

GÁNGÓ GÁBOR

A tiszttartóra és haszonbérlõkre alapozó jövedelemszerzéssel Eötvös az 1840-es években bevezetett gyakorlatát folytatta. Ebbõl az idõszakból fennmaradt ugyanis egy levél, melyet parasztjaitól kapott, és amelyben azok panaszolják, hogy „zsarnok szivek nadályként szeretnék szivni az […] igazán por népének utólsó csepp vérét is. – Nagyságod Sz. Tornyai haszonbérlõit értjük mi itten”. Ezért ajánlkoztak, hogy a szentetornyai pusztát Eötvös ne a bérlõnek, hanem a folyamodóknak adná bérbe.68 E levélbõl kiderül, hogy Eötvös már a forradalom elõtt azon a földön gazdálkodott, amely az 1851-es osztálynál neki, illetve feleségének jutott. Rá is volt szorulva a családos férfi arra, hogy Békés megyei birtokán termelni kezdjen. Szalay Lászlónak írja 1852. február 12-i levelében: „[k]érded talán, mért jöttem ide? felelet: gazdálkodni, s pedig mindazon erõ megfeszítésével s komolysággal, mellyel négy gyermek apjához illik.69 E levél, s benne az alföldi paraszt dicsérete70, a kezdeti lelkesedést tükrözi, s egyben mutatja, hogy írója az 1840-es években még nem érdeklõdött birtokának lakói iránt, ha 1852-ben így rájuk csodálkozott. Fiának írott egyik 1869-es levelében ugyanezt a képet festi birtokának a megélhetésükben betöltött jelentõségérõl: „[i]smered vagyoni állásunkat, mely kizárólag anyád birtokának jövedelmeibõl és abból áll, mit munkámmal szerzek, s így […] mióta felnõttetek s a leányok világba jönnek, úgyszólván mindig szorult helyzetben vagyok”.71 A birtok évi 12000 forintot jövedelmezett, és ugyanekkora összeget tett ki miniszteri fizetése is.72 Ennyi bevételt kezelt család pénzügyeinek intézõje, Wodianer Móric bécsi bankár.73 Treforttal ellentétben azonban Eötvös a nehézségek ellenére is megtartotta a szenttornyai birtokot. Fiához írott 1869-es levele éppúgy ezt bizonyítja, mint az adatok az 1860-as évek második felébõl arra nézve, hogy ha ritkán is, de még megfordult Békésben.74 Ezért írhatta Haan Lajos 1870-ben, hogy Szent-Tornyának az úrbéri váltság után „magánosok” kezében maradt részén „báró Eötvös József vallásügyi minister urnak õ excell. birtoka” lehet „emlitésre méltó”.75 Egylet, vasút, aszály A Békés megyei társadalmi és gazdasági terveket, amelyekben Eötvös József az 1860-as évek elején részt vállalt, a dolgok alakulása szorosan összekapcsolta egymással. 68 Magyar Nemzeti Levéltár Békés megyei Levéltára. Kérelem báró Eötvös József földbirtokoshoz, 1840-es évek. Az Orosháza – Szentetornya – Gyökeresi Szõlõsgazdaság iratai 1830–1930. 69 Eötvös József – Szalay Lászlóhoz, Sz-Tornya, 1852. február 12. Eötvös József: Levelek. Szerk., ford., elõszó, jegyz. Oltványi Ambrus. Bp. 1976. 227. 70 Barátom, mily nép! mily büszke s mégis mily nyájas, mily egyszerû szokásaiban, s mégis mily fogékony minden nemes érzés iránt, mennyire mûvelt lelkû durva subája alatt, s mi derült minden komolysága mellett – Eötvös J.: Levelek i. m. 228. 71 Eötvös József – Eötvös Lorándhoz, H. n., 1869. november 9. Eötvös József: Levelei fiához, Eötvös Lorándhoz. S. a. r. Benedek Mihály. Bp. 1988. 82. 72 Eötvös J.: Levelei fiához i. m. 99. 73 Eötvös J.: Levelei fiához i. m. 147. 74 Vö.: Eötvös József – Eötvös Lorándhoz, Szent-Tornya, 1866. március 28. Eötvös J.: Levelei fiához i. m. 5. Nem 1865 végén járt ott utoljára, ahogy Devescovi B.: Eötvös i. m. 241. írja. 75 Haan L.: Békés vármegye i. m. 307–308.


1087

1860. április 12-én Szarvason alakult meg a Békés megyei Gazdasági Egylet, amelyet Trefort Ágoston kezdeményezett és vezetett.76 Eötvös azért szólalt fel az alakuló ülésben, amely gr. Széchenyi István temetésének napjára esett, hogy az akadémia döntésének mintájára Békés megye közönségének egy havi gyász viselését javasolja. „A meghatott közönség egyhangulag fogadta el az inditványt, s pár óra mulva, egy gyászoló várost láthattunk, mely gyász pár nap alatt országossá lõn.”77 1860. május 15-én tagja lett a megnagyobbított választmánynak, ahová mint budai lakost jegyezték be egyetlen nem Békés megyei birtokosként, ami ugyancsak azt mutatja, hogy korántsem helyezõdött úgy át életének súlypontja a megyébe, mint Trefortnak.78 1860. július 16-án a választmány elhatározta, hogy az alapszabályt csak magyar nyelven, a szabályszerû német fordítást mellõzve terjeszti a Helytartótanács elé azzal az ürüggyel, hogy a kizárólag „magyar tagokból álló választmány tagjai között nem találkozott egyén, ki az alapszabályokat gyorsan és tökéletesen német nyelvre áttenni ajánlkoznék”.79 A végül csak 1862 márciusában elfogadott kérelmet az 1847-es ellenfelek, Eötvös József és br. Wenckheim Béla alkotta küldöttség adta át.80 Az egylet megalakulása után már nem vett részt annak munkájában81: mint a késõ 1850-es, kora 1860-as évek megannyi hazafias vállalatában, kezdeményezõ, az udvar felé közvetítõ és ott engedélyeket „kijáró” szerepet vállalt csupán. Az Alföldet a tengerrel közvetlenül összekötõ vasút gondolata nem Trefort fejében született meg. Amint Ujhely Géza írja, az ötlet „[a] Kossuth Lajos által propagált vukovár-fiumei vonaltervezettel kapcsolatosan megfordult már 1843-ban is az országgyülés elõtt”, illetve „[a] szeged-szabadka-eszéki vasutvonal ott szerepel az 1854-i, úgynevezett birodalmi vasuthálózati tervben is”.82 Az ún. „alföldi” vagy „Alföld–fiumei” vasútra Treforték 1862. szeptember 29-én kaptak elõmunkálati engedélyt a Helytartótanácstól.83 Trefort eredeti elgondolása azt volt, hogy vasút „az Alföldet a mohács-pécsi vonal által a kanizsai vonallal, tehát az adriai tengerrel kötné össze”.84 A vasút Nagyváradtól Bihar, Békés, Csongrád és Bács megyéken keresztül a Dunáig húzódott volna, és a megyékben mûködõ helyi bizottságok tevékenységét a 16 tagú, pesti székhelyû központi bizottság feladata volt a összefogni.85 Eötvös 76 Zsilinszky István: A Békésvármegyei Gazdasági Egylet története 1860–1896. H. é. n. [Békéscsaba 1896.] 17–18. Vö. Gaál Jenõ: Békés megye. (Megyei monográfiák. Magyarország közgatdasági és közmûvelõdési állapota a XIX. Század végén. Közrebocsátja a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai és Nemzetgazdasági Bizottsága.) Bp. 1892. 21–22. 77 Zsilinszky I.: Egylet i. m. 20. 78 Zsilinszky I.: Egylet i. m. 23. 79 Zsilinszky I.: Egylet i. m. 24. Kiemelés az eredetiben. 80 Zsilinszky I.: Egylet i. m. 25. 81 Zsilinszky I.: Egylet i. m. 39. 82 Ujhely Géza: A vasútügy története. Bp. 1910. 159. 83 Szabó Ferenc: Az Alföld-fiumei vasút Békés megyei szakaszának építéstörténete (1862– 1871). Békési Élet 7 (1972/2.), 203–211. 204. A vállalkozás egészére nézve vö. még Szalai Béla: A fiumei vasút keletkezése. Bp. 1928. 84 Trefort Ágoston: Az alföldi vaspálya. Pesti Napló 13. évf. 243. sz. (1862. október 22.) 1. 85 Szathmáry Károly: Az alföldi vasút a létesülés küszöbén. Pesti Napló 13. évf. 271. sz. (1862. november 25.) 1–2.

1088

GÁNGÓ GÁBOR

1862 novemberében részt vett az alakuló ülésen, és elnökségi taggá választották, így újfent egy ügyet képviseltek a hajdani ellenfelek, br. Wenckheim Béla és Eötvös.86 Eötvös az országos bizottmány mellett az 1862. november 20-én alakult Békés megyei Vasútépítési Bizottmány választmányában is helyet kapott.87 A vasútért kifejtett fáradozása egybeesett az alföldi aszályt követõ ínség idejével, amely természeti csapás elõmozdította a vasút ügyét.88 A nincstelenek lázadásától való félelemben a Békés megyei Gazdasági Egylet a földmunkák (közmunka formájában megvalósuló) megkezdését javasolta.89 Eötvös az aszályról írott, 1863 júniusában megjelent cikkében ugyanerre az álláspontra helyezkedve igyekezett a két ügyet összekapcsolni, és a gazdasági és humanitárius válság okán a vasút és annak össztársadalmi hasznossága mellett érvelni: „e vonalak munkába vétele által Bihar, Békés, Csongrád és Bács napszámos osztályai egy nagy részének jelen szükségein segítve volna”. Ráadásul, Eötvös szerint, „e vonal létesítése által a birtoknak, melyen ez keresztülmegy, össze értéke oly összeggel növekednék, mely pénzben kifejezve valószínûleg sokkal nagyobb, mint az, mibe a vasút felépítése kerülni fog”.90 E cikkében Eötvös egy komplex mentõprogramot vázolt fel (összefüggésben az alföldi vasút körüli elképzelésekkel), amelynek értelmében az alföldi nagybirtokot földhitel-intézeti hitel, a kisbirtokot kormánykölcsön (elõleg), míg a napszámos réteget közmunka mentheti meg a nehéz helyzetben. A közmunkához nyújtana kiváló munkalehetõséget a vasút. Ehhez tõke kell – jelzáloghitel, melynek kamatait a birtokosok fizetnék, akiknek a legtöbb hasznuk származna a vasútból is, és a munkaképességét és erkölcsi tartását így megõrzõ napszámos rétegbõl is. Az 1863-as cikk parasztság-rajza ily módon a novellákéhoz és A nõvérekéhez áll közel, és az akkori lázadás közeli helyzetben nagy távolságban van a valóságtól. Szaplonczay Józsefhez intézett 1863. július 10-i levele is azt mutatja, hogy teljes készséggel igyekezett ebben az irányban elõmozdítani az alföldi vasút ügyét. „[A]z Alföld jelen helyzetében”, írja, „nekünk, kik ott lakunk, minden idõt s erõnket arra kell fordítanunk, hogy a fenyegetõ veszélyeket legalább némiképp elhárítsuk, s minthogy erre az Alföld nevezetes részében csak úgy lehet kilátásunk, ha a tervezett alföldi vasút munkába vétetik, nem hagyhatom el a várost [ti. Pestet], míg a lépések, melyeket a kormánynál ez ügyben tettünk, vagy sikerhez vezettek, vagy végképp nem hiúsultak meg.”91 1863 augusztus végén Bécsben kilincselt „Ponciustól Pilátushoz” a vasút miatt92, hogy szeptember 12-én újra oda utazzon ez ügyben.93 Az uralkodó szeptember 18-án fogadta Eötvöst, és a szívélyes hangulatú audiencián az alföldi ínségrõl való érdeklõdése mellett ígéretet tett, hogy intézkedni fog az Alföldi vasút számára jó86 Lederer Emma: Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. Bp. 1952. 85.; Mann M.: Trefort i. m. 56. 87 Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 229. 88 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 205. 89 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 206. 90 Eötvös József: Az alföldi ínségrõl. In: Uõ: Reform és hazafiság. S. a. r. Fenyõ István. I–III. Bp. 1978. III. 507–521. 518. A cikk címe a sajtó alá rendezõtõl származik. 91 Eötvös József – Szaplonczay Józsefhez, Pest, 1863. július 10. Eötvös J.: Levelek i. m. 366. 92 Eötvös József – Vachott Sándornéhoz, [Pest], 1863. szeptember 3. Eötvös J.: Levelek i. m. 367. 93 Eötvös József – Gyulai Pálhoz, [Pest], 1863. szeptember 12. Eötvös J.: Levelek i. m. 368.


1089

váhagyott 750 ezer forintnyi elõleg ügyében.94 A csaba-szegedi vonalrész mélyépítési munkálataira a társaság a kért összeget, Eötvös fáradozásának eredményeképpen, meg is kapta.95 A pénzhez engedély is kellett, és az elhúzódó eljárás miatt nagy árat kellett fizetni az elõrelépésért. A földmunkák megindítását kérelmezõk között ott szerepel Eötvös József neve is.96 A közmunkákat a Helytartótanács végül 1863. október 23-án engedélyezte.97 Az engedély késõn, a pénz a napszámra még késõbb érkezett, így nem lehetett megakadályozni az éhségmegmozdulásokat. 1864. január elején a munkát a fagyott föld miatt leállították.98 1864. március 7-én indultak újra, azok 1864. július 16-i befejezéséig és a pénz fogytáig.99 Ezzel egy idõben gr. Károlyi György, Trefort és Eötvös kérelmezték a Helytartótanácsnál annak folytatását, és a vonal meghosszabbítását Szabadkáról „Eszékre és onnan Sziszekre, hol a trieszti vonallal köttetnék össze, s Károlyvároson keresztül Fiumébe vezetne”.100 Ami azt jelenti, hogy az eredeti tervet módosították, és immár nem a kanizsai vonalhoz akartak becsatlakozni. A társaság az „1864. évi május hó 3-án kelt engedélyokmányban kapott jognál fogva megkezdte az elõmunkálatokat a Dunától Eszékig és Eszéktõl Fiuméig vezetendõ vonalra”.101 Eötvös 1864. szeptember 24-én újabb folyamodványt adott be a Helytartótanácsnál, majd október 18-án és november 4-én is emez ügyben járt el.102 Az 1862–1863-ban lezajlott eljárást alapul véve feltételezhetjük, hogy Eötvös 1864 õszén a tényleges munkálatok megkezdésére kért engedélyt. Az építkezés azonban itt megakadt, és feltehetõen e tény hathatósan közrejátszott abban, hogy Trefort Ágoston 1864 végén olyan döntéseket hozott, amelyek rövid úton vagyona elvesztéséhez vezettek. A szerszámokat, mûszereket és efféléket eladták; a munkálatok 1868-ban külföldi tõke segítségével indultak újra, és jutottak el a megvalósulásig.103 Az Alföldi-fiumei vasút tárgyában Eötvös József tehát csak az 1862–1864 közötti idõszakban vetette latba befolyását a bécsi és helytartótanácsi engedélyek kijárásához. Legalább annyira érdekelte az ügyben a közvetlen társadalmi haszon, azaz a térség közrendjének fenntartása, mint a hosszú távú gazdasági érdek. Treforttal ellentétben a maga haszna nem foglalkoztatta, és a hatvanas évek második felében újrainduló munkálatoktól távol tartotta magát.104 „Békés megyének nincs határa, mely csak tûrhetõ termést is ígérne. Minden termesztménye tönkre van téve” – írja Kelemen Mór 1863-as emlékiratá94 Különfélék c. rovat. Pesti Napló 14. évf. 212. sz. (1863. szept. 18.); Különfélék c. rovat; Pesti Napló 14. évf. 213. sz. (1863. szept. 19.); Sürgöny 3. évf. 214. sz. (1863. szept. 20.) 1. Az adatokat ezúton köszönöm Deák Ágnesnak. 95 Ujhely G.: Vasútügy i. m. 159. 96 Lederer E.: Ipari i. m. 87. 97 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 206. 98 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 207. 99 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 207. 100 Idézi: Lederer E.: Ipari i. m. 95. 101 Ujhely G.: Vasútügy i. m. 159. 102 Eötvös J.: Naplójegyzetek i. m. 64., 74., 81. Vö. Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 229. 103 Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 208. 104 Lederer E.: Ipari i. m. 96.

1090

GÁNGÓ GÁBOR

ban.105 Az aszály elõidézte mezõgazdasági krízis a gazdálkodásból élõ Trefortot egzisztenciájának alapjában érintette.106 Eötvös József az adományok gyûjtésében tevékenykedett, melyeknek szétosztásában Trefort vállalt szerepet a megyében. A humanitárius segély szükségességét Eötvös már az 1863 júniusi cikkben elõre jelezte: „[b]ármit tegyünk, nem eszközölhetjük azt, hogy e sanyarú év alatt az Alföldön egyesek nagy szenvedéseken ne menjenek keresztül, melyeket csak az egyéni jótékonyság enyhíthet”.107 A kérdés újrafelvételét a külföldrõl érkezõ adományokról feltárt levéltári források indokolják, hiszen a magyarországi gyûjtések vonatkozásában számos adattal rendelkezünk.108. E források szerint Eötvös Orosházán adta át a Rósa Lajos által küldött, „Zürichbõl érkezett könyöradomány”-t Bor Mihály bírónak 1864. március 24-én 260 ft értékben, 1864. május 17-én pedig a szintén Zürichbõl, „több adakozó” által küldött 150 forintot.109 Ezen kívül Eötvös Svájcból Schindler-Escher Gáspár zürichi polgártól kapott 9000 frankot (4153 forintot osztrák értékben), amelybõl 100 forintot az örkényieknek juttatott.110 Ugyanezen összegbõl 150 forintot adott Trefort Ágostonnak, aki abból 50–50-et továbbított Szentandrás és Öcsöd helységek ínségbizottmányának, és számukra ugyanannyit gr. Batthyány Lajosné 500 forintjából is. Másodjára SchindlerEscher úr 500-at küldött, melybõl Trefort Szentandrásnak juttatott ötvenet.111 Mindezen adatok alapján következtethetünk a többi adomány, például a császár négyezer forintjának szétosztási módjára Békésben. Eötvös ugyanakkora összeget, sõt kicsivel nagyobbat, kalapozott össze Svájcban, mint amekkorát az uralkodó adott, krízishelyzetben bizonyítva a Pauperizmus címû tanulmányában kifejtett magánjótékonyság-elméletének mûködõképességét. A hazai gyûjtések során, ezzel együtt is, nagyságrenddel kisebb összegek folytak be.112 Eötvös József elhárította a békésiek hálálkodását a humanitárius segély körüli segítségéért. „Mi engem illet”, írja Csatári Lajosnak, „egész érdemem abban 105 Kelemen Mór: Emlékirat a magyarországi 1863-dik évi inség tárgyában. MTA Könyvtára, Kézirattár. Ms 5079/10. 48. Újabb társadalomtörténeti áttekintések: Boa Krisztina: Társadalmi krízis és elhárítása az 1863–64. évi aszály és éhínség idején Békés megyében. In: Helytállás. Tanulmányok a XII. Eötvös Konferencia történeti ülésérõl. Szerk. László Gábor és Toronyi Alexandra. Bp. 2012. 345–366.; Uõ: Az ínségbizottmányok válságkezelése Békés vármegyében 1863–64-ben. In: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat…” Tanulmányok a 70 éves Kósa László tiszteletére. Szerk. ifj. Bertényi Iván, Géra Eleonóra, Richly Gábor. Bp. 2012. 65–82. Köszönöm Héjja Julianna Erikának, hogy a tanulmányokra felhívta a figyelmemet. 106 Mann M.: Trefort i. m. 53–54 107 Eötvös J.: Ínség i. m. 521. 108 Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 227. 109 Magyar Nemzeti Levéltár Békés megyei Levéltára. Orosháza Községe Inség ügyi naplója, 201. sz., 289. sz. 110 Eötvös József – Csatári Lajosnak, Pest, 1864. április 30. Eötvös J.: Levelek i. m. 373. 111 Magyar Nemzeti Levéltár Békés megyei Levéltára. Trefort Ágoston – Tisztelendõ Zay Jánosnak, a Szt. Andrási ínségi bizottmány elnökének, Csabacsûd, 1864. május 18. és Trefort Ágoston – Szt. András községe ínségi bizottmányának, Csabacsûd, 1864. június 16. és Ugyanaz – ugyanannak, Csabacsûd, 1864. június 28. Szentandrás község ínségbizottmánya; illetve Trefort Ágoston – Öcsöd helysége ínségi bizottmányának, Csabacsûd, 1864. május 18. és Ugyanaz – ugyanannak, Csabacsûd, 1864. június 28. Öcsöd község ínségbizottmánya 1863–1864. 112 Elek L.: Pusztaszenttornyai i. m. 227.


1091

áll, hogy a Svájcban lakó ismerõseimet hazánk állapotjára figyelmessé tevém, s jótékonyságoknál mint közvetítõ szolgálok.”113 A legfelsõbb helyrõl érkezõ dicsérettel azonban nem tehette meg ugyanezt. 1864 végén I. Ferenc József kinyilvánította Eötvösnek „legmagasabb megelégedésé”-t az 1863. évi aszály idején kifejtett tevékenységéért.114 Összegzés A nagybirtokosokhoz115 és a kisbirtokosokhoz képest, arányaiban, Békés megyében a középbirtokosság volt a legkisebb számú réteg.116 Ennek figyelembe vételével ésszerû tervnek tarthatjuk, hogy Eötvös Békésben próbált meg középbirtokosként „a vármegyei közéletben résztvenni s a közügynek a nép elõtt vezérkedve, szolgálatokat tenni”.117 Ám e kis létszámú középnemesség még mindig elég erõs volt ahhoz, hogy politikai ambícióinak gátat vessen. Békés megyei tervei, birtokai, családi viszonyai tisztán mutatják, hogy egy réteget lecsúszott a ranglétrán Borsod megyében elfoglalt, majd végérvényesen elvesztett társadalmi állásához képest. A megyében kisebb léptékben ugyanazon harcokat kellett megvívnia, mint a nagypolitikában: Kossuthtal kapcsolatban álló ellenzéki jelöltekkel szemben maradt alul az 1847-es követválasztáskor. Trefort Ágoston csabacsûdi lakosként sikeresen beilleszkedett a megye politikai életébe, amint azt 1860-ban elsõ alispánná történt megválasztása is mutatja118, amely tisztségét 1861-ben a gyomai képviselõséggel cserélte fel.119 Számára a házasság társadalmi felemelkedést jelentett. A mezei gazdaság tekintetében Trefortnak Eötvössel szemben nem volt szerencséje a jószágigazgatókkal.120 Maga gazdálkodott, de 1865-re csõdbe ment, és el kellett adnia a birtokot. Kapcsolatai Békés megyével felesége 1870-ben bekövetkezett halála után szûntek meg végleg.121 Eötvös József számára a békési birtok elsõsorban jövedelemforrás volt: egyrészt tiszttartója gazdálkodott helyette, másrészt a haszonbérlet hozott jövedelmet. Földbirtokosi bevételeit egészítette ki mûveinek honoráriuma, illetve 1867 után miniszteri fizetése. Így Eötvös anyagilag több lábon állt, szemben Treforttal, aki jóval ritkábban jelentkezett kisebb lélegzetû és igényû dolgozatokkal, és miniszteri hivatalához csak azután jutott hozzá, hogy birtokai elúsz113

Eötvös József – Csatári Lajosnak, Pest, 1864. április 30. Eötvös J.: Levelek i. m. 373. Pálffy Móric helytartó – Eötvös Józsefhez, Buda, 1864. december 18. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 10.221/z. 115 Gaál J.: Békés megye i. m. 19. skk. 116 Gaál J.: Békés megye i. m. 21. 117 Gaál J.: Békés megye i. m. 21. 118 Mann M.: Trefort i. m. 50. 119 Mann M.: Trefort i. m. 51. 120 Trefort Á.: Önéletleírása i. m. 68.; Mann M.: Trefort i. m. 48. 121 Mann M.: Trefort i. m. 66–67. 1863-ból, 1864-bõl, sõt 1866-ból is vannak még Csabacsûdrõl keltezett levelei – Varsányi Péter: Trefort Ágoston és az alföldi vasút vásárhelyi munkálatai. A hódmezõvásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium évkönyve. 1970. Közzéteszi dr. Grezsa Ferenc igazgató. Összeállította Földesi Ferenc tanár. Hódmezõvásárhely 1970. 93–112. 104., 107., 109., 110. Tehát nem szûnt meg békési lakosnak lenni 1861-ben – vö. Szabó F.: Alföld-fiumei i. m. 205. 114

1092

GÁNGÓ GÁBOR

tak. Az 1860-as évek elején együtt léptek fel különféle vállalkozásokban, ahol Eötvösnek az udvarnál meglevõ befolyása és Trefort helyi tekintélye kedvezõen kiegészítették egymást mindaddig, mígnem az Alföld–fiumei vasút körüli nehézségek miatt együttmûködésük Békés megyében véget ért.

BARON JÓZSEF EÖTVÖS AND THE COUNTY OF BÉKÉS by Gábor Gángó Summary The study surveys the aspects of the life of Baron József Eötvös which were connected to the county of Békés, based on archival sources and the results of local history which have not been used so far in this respect. The first part explores the circumstances of the defeat he suffered in Békés in the course of the elections for the 1847 parliament. The second part reconstructs the estates held by Eötvös and his relative and friend, Ágoston Trefort, in the county of Békés in the 1850s, and their management. The third, final part examines the role that Eötvös and Trefort played in three major economic-social enterprises in the 1860s, namely in establishing and running the Economic Club of Békés County, in initiating and starting the construction of the railway connecting the Great Hungarian Plain and Fiume, and in alleviating the humanitarian crisis caused by the 1863 dearth on the Great Hungarian Plain.

Gábori Kovács József „KINYILATKOZTATOM ELÕRE, HOGY A’ RÉGI ERETNEK VAGYOK MA IS” A centralisták önállósága és integrálódása az 1847-es országgyûlésre való készülõdéskor 1. Elõzmények Jelen tanulmányban amellett érvelek, hogy az 1847 januárjában eszméik ismertetéséhez visszatérõ centralisták jóval körültekintõbben érveltek elveik mellett, mint 1844–1845-ben, és több kérdésben is szorosan együttmûködtek a reformellenzék zömével. A parlamentnek felelõs kormány eszméje pedig részben ennek is köszönhetõen került be az Ellenzéki Párt alapító dokumentumául szolgáló Ellenzéki nyilatkozatba. A munkám címében szereplõ idézet is a centralisták eszméikhez való ragaszkodását fejezi ki, és a csoport egyik fontos tagja, Szalay László 1847-es elsõ Pesti Hirlap-beli vezércikkében olvasható.1 Szalaynak viszont vélhetõen azért kellett felhívnia elvhûségére olvasói figyelmét, mivel azok a Pesti Hirlapban ennek éppen az ellenkezõjét tapasztalhatták; a jogtudós ugyanis akkoriban több ponton is a reformellenzék zöme által támogatott elvekhez igazodott. A források arra engednek következtetni, hogy a centralisták Eötvös József 1845 novemberében kidolgozott tervének megfelelõen már jó ideje készültek az elveikhez való visszatérésre. Eötvös tervének megértéséhez fontos az elõzmények ismerete. Az 1843–44-es országgyûlésen a fõrendi ellenzék tagjaként jelen lévõ Eötvös olyannyira reménytelennek ítélte a vitára bocsátott reformok helyzetét, hogy minden bizonnyal — késõbb centralistának nevezett — társai és a többi ellenzéki tudta nélkül emlékiratban fordult Metternich kancellárhoz. Ebben az 1843 közepén keletkezett memorandumban — melynek szövege nem ismert — Eötvös a városok szavazatjogának kiterjesztésérõl értekezett.2 A me* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és mûködtetése országos program címû kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 1 Sz. L. [Szalay László]: Szót kérek!. Pesti Hirlap. (A továbbiakban PH.) 1847. január 3. 806. sz. 5–6.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. I–II. (A Jogtudomány Magyar Klasszikusai.) Bp. II. 1988. 237–244. 2 Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán. 1840–1843. In: Somogy megye múltjából. (Levéltári Évkönyv 12.) Kaposvár. 1981. 155–195.; Gergely András: Liberalizmus és nemzet. Eötvös József és a Habsburgok az 1840-es években. Világosság 31. (1990: 1.) 1–8.; Fenyõ István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Bp. 1997. 251–252.; Veliky János: Eötvös József bizonytalan alkotmányos pozíciója – Metternichhez küldött politikai memorandumai 1843-ban. In: Uõ: A változások kora. Polgári szerepkörök és változáskoncepciók a reformkor második évtizedében. (Habsburg

1094

GÁBORI KOVÁCS JÓZSEF

morandumra adott válaszában Metternich kérte, hogy Eötvös más tárgyakról is ismertesse nézeteit a kormánnyal. Eötvös a kérésnek eleget téve még 1843. december 2-án újabb, általunk nem ismert szövegû emlékiratban foglalta össze reformelképzeléseit. Az ehhez mellékelt, ismert szövegû kísérõlevélben a szerzõ kifejtette, hogy Magyarországon a törvényhozás adott berendezkedését figyelembe véve csak akkor kerülhet sor reformokra, ha azokat a kormány irányítja. Így, ha javaslatai megegyeznek a kormány elképzeléseivel, azok kivitelezésére felajánlja szolgálatát. Metternich nem fogadta el az ajánlatot, azonban úgy tûnik, Eötvös jelentkezését követõen utasította Landerert, hogy provokálja ki Kossuth felmondását a Pesti Hirlapnál, majd az így megüresedett szerkesztõi széket kínálja fel a már régóta lap után vágyakozó centralistáknak,3 személy szerint Szalay Lászlónak, aki 1844. január 2-án elfogadta a felkérést. A Pesti Hirlapot 1844 júliusának elején kézhez kapó centralisták kezdetben hírlapi vitában kívánták legyõzni Kossuthot, és ezáltal elveiket is elfogadtatni a reformellenzék egészével.4 Eötvösék törekvése azonban nem járhatott sikerrel, hiszen Kossuth csak késõbb jutott publikációs lehetõséghez.5 A centralisták így elveik helyességérõl csak azok ismertetésével próbálhatták meggyõzni a reformellenzék megyerendszert védelmezõ szárnyát. Eszméik azonban nem nyerték el az oppozíció zömének tetszését. Helyzetüket nehezítette, hogy a reformellenzék többségének vezetõi sejtették, hogy Kossuthot Eötvösék miatt távolították el a Pesti Hirlap élérõl.6 Maga Kossuth már utolsó cikkei egyikében megkezdte a liberális ellenzék zömének centralisták elleni támadásainak sorát: „Mint ki azon perczen van, hogy elváljon örökre kies honától, melyet parlagon vett át, s kietlenül és sok nehéz napot végigizzadott, míg csemetékkel beültetgeté; az elválás elõtt végignéz ültetvényein [...] melyek most mind idegen kezekre mennek át, jót akarókra, becsületes s tudós kezekre, de melyek mégis idegen kezek, miket elõdjök ültetvényihez nem csatol semmi emlékezet”.7 Ezt köTörténeti monográfiák 8.) Bp. 2009. 83–92. – Veliky megállapítása szerint Eötvös csak igen ritkán és akkor is csupán Metternich körén belül utalt memorandumaira. – Uo. 86. 3 Fenyõ I.: A centralisták i. m., 252. 4 Lásd például Eötvös József Szalay Lászlónak. 1844. július 30. In: Eötvös József: Levelek. (Eötvös József Mûvei.) Szerk. Oltványi Ambrus. Bp. 1976. 149.; Eötvös József Széchenyi Istvánhoz. 1848. február 2. In: Eötvös J.: Levelek i. m. 180.; Eötvös József: Reform. In: Uõ: Kelet Népe és Pesti Hirlap, Reform. Bp. 1902. 89. 5 Kossuth ugyanis a Pesti Hirlaptól való eltávolítása után igyekezett új lapot szerezni, azonban próbálkozásait a kormányzat rendre meghiúsította. Elõször Budapesti Évlapok címen szeretett volna saját folyóiratot indítani, majd az engedély megtagadása után — és az udvarnál kapott utasításnak megfelelõen — a már létezõ lapok jó részével tárgyalt (Jelenkor, Nemzeti Ujság, Hirnök, Mercur, Erdélyi Hiradó), míg végül 1845-ben az Iparegyesület lapjánál, a Hetilapnál kapott publikációs lehetõséget, ahová azonban politikai témájú cikkeket nem írhatott. Bõvebben lásd: A magyar sajtó története. I. 1705–1848. Szerk. Kókay György, Bp. 1979. (A továbbiakban: MST) 751–759. (A vonatkozó fejezetet Kosáry Domokos jegyzi.) 6 „[M]iután avval vádoltattunk hogy az ugy nevezett ellenzéket mi túrtuk ki a’ lapbol jobban nem igazolhatjuk magunkat mind ha mindent elkövetünk hogy a’ lap ismét az ö kezeikbe adassék visza.” – Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november eleje. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz. (Irodalomtörténeti Füzetek 55.) Bev. Nizsalovszky Endre. Kiad. Lukácsy Sándor. Bp. 1967. 157. 7 [Kossuth Lajos]: Partium ’s Erdély. PH. 1844. június 27. 364. sz. 435.; ua. In: Kossuth Lajos: Iratai. XIII. Kiad. Kossuth Ferencz. Bp. 1911. 346.

A CENTRALISTÁK KÉSZÜLÕDÉSE AZ 1847-ES ORSZÁGGYÛLÉSRE

1095

vetõen elmaradtak a korábban segítséget ígérõ ellenzéki vezetõk cikkei,8 valamint az elõfizetõk száma is mintegy a tizedére csökkent 1844 végére, ami mindennél inkább mutathatta Eötvösék számára, hogy az ellenzék túlnyomó része nem ért egyet elveikkel. Mindeközben a többi lap is megkezdte a polémiát a Pesti Hirlappal. A municipalisták vezetõinek centralisták elleni szóbeli támadásai Pajkossy Gábor szerint már 1845 elejétõl sûrûsödtek,9 amiben kétségtelenül nagy szerepet játszott a megyék irányításának megszerzésére hivatott adminisztrátori rendszer bevezetése is,10 hiszen Kossuthéknak érthetõen nem volt ínyére, hogy a centralisták akkor támadják a megyerendszert, amikor a kormány is ezt teszi. Az elõfizetõk számának csökkenésével járó bevételkiesés pedig Landerer lapkiadót érinthette érzékenyen, aki ennek következtében valószínûsíthetõen sürgette az egyre rosszabbra forduló helyzet megoldását. Mindezen események együttes hatására a centralisták 1845 elejétõl — Eötvös már 1844 nyarától11 — megegyezésre törekedtek a municipalistákkal, és többször is kimondták, hogy szükség van az ellenzék egységesülésére.12 Vélhetõen a közeledési szándék motiválta Szalay Lászlót akkor is, mikor 1845. július 1-jén átengedte szerkesztõi székét centralista társának, a szemben álló ellenzéki csoportok között késõbb sikeresen közvetítõ Csengery Antalnak. A közeledési kísérletek azonban az ellenzéki csoportok elvhûsége miatt nem jártak sikerrel. A megegyezés elmaradásában vélhetõen szerepet játszott az is, hogy egy elõnytelen kompromisszummal az ellenzéken belüli vezetõ szerepét egyik csoportosulás sem kívánta kockára tenni. Eötvös József ezért 1845 novemberében magához ragadta a centralista csoporton belüli irányítást, és új taktikát ajánlott eszméik municipalistákkal való elfogadtatására. Úgy gondolta, ha a centralisták fel8

Fenyõ I.: A centralisták i. m. 321. Pajkossy Gábor: A reformkor (1830–1848). In: Magyarország története a 19. században. Szerk. Gergely András. Bp. 2003. 191–236. Különösen: 228. 10 Az adminisztrátori rendszerrõl lásd például Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságõrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp. 1989. 87.; Pajkossy G.: A reformkor i. m. 225.; Czinege Szilvia: Gróf Apponyi György a politikus hivatalnok. Kancellár és kancellária a reformkor végén. Századok 146. (2012) 609–652. 11 Veliky J.: Eötvös József bizonytalan alkotmányos pozíciója i. m. 91. A cikk, melybõl Veliky erre következtet: E. [Eötvös József]: Egység és bizodalom. PH. 1844. augusztus 22. 380. sz. 573–574.; ua. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek. (Báró Eötvös József Összes Munkái XVII.) Bp. 1903. 93–104.; ua. Egység és bizalom c. In: Uõ: Reform és hazafiság. Publicisztikai írások. II. (Eötvös József Mûvei) Szerk. Fenyõ István. Bp. 1978. 24–35. 12 E. [Eötvös József]: Állásunk. PH. 1845. március 23. 441. sz. 189–190.; ua. A Pesti Hirlap állása c. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 147–156.; ua. Állásunk c. Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 105–114.; E. [Eötvös József]: Ügyünkben. IV. PH. 1845. július 6. 498. sz. 13–14.; ua. A centralisták vezéreszméirõl 4. c. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 194–203.; ua. Ügyünkben. IV. c. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 162–171.; Sz. L. [Szalay László]: Tévedések. I. PH. 1845. július 13. 502. sz. 29.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 58–63. Ez idõ tájt valamivel burkoltabban Csengery Antal is keresni kezdte a kapcsolatot a reformellenzék megyerendszert védelmezõ szárnyával: Csengery Antal: [Az olvasóhoz]. PH. 1845. július 1. 495. sz. 1. Mindeközben a lap a centralistákhoz eszméiben közel álló Szemere Bertalan több pártegységesülést sürgetõ beszédét is közölte. Ezek közül az elsõ 1845. május 15-én a borsodi megyegyûlésen hangzott el: (Törvényhatósági dolgok. PH. 1845. június 27. 493. sz. 421–422.), míg a második 1845 szeptemberében egy fáklyás zene alkalmával G: Fõvárosi Ujdonságok. PH. 1845. szeptember 28. 546. sz. 211.; A. n.: Szemere Bertalan’ nézetei az ellenzék’ jelen állásáról. PH. 1845. október 2. 548. sz. 219.) 9

1096


ajánlják, hogy lemondanak a Pesti Hirlapról a municipalisták javára, a reformellenzék megyerendszert védelmezõ szárnya be fogja látni, hogy Kossuth publikációtól való eltiltása nem Eötvösék miatt következett be. A lap ugyanakkor továbbra is a centralisták kezében fog maradni, hiszen Landerer nem fogja azt Kossuthéknak adni. A municipalisták viszont ezt követõen írni fognak a centralisták kezén maradó lapba, melynek elveivel késõbb várhatóan megbarátkoznak, és melyben így késõbb Csengeryék visszatérhetnek a központosítás tárgyalásához.13 Eötvös vélhetõen azért volt biztos abban, hogy a lap centralista kézben marad, mert sejtette, hogy azt a Metternichhez írott memorandumoknak köszönhetõen kapták meg. Szalayék elfogadták Eötvös tervét, mely a források tanúsága szerint késõbb pontról pontra megvalósult. A kompromisszum 1845 novemberében jött létre a két ellenzéki csoportosulás között. Az ekkor tartott konferencián a résztvevõk többsége amellett foglalt állást, hogy az ellenzék erõit jobban össze kell fogni, és ennek érdekében a Pesti Hirlapnak újra az ellenzék közös lapjává kell válnia. A konferencia eltiltotta a lapot a centralista eszmék hirdetésétõl, Eötvös és Trefort pedig megfogadta, hogy egyelõre nem írnak abba.14 Csengery a lap 1846-os újévi számában közös ellenzéki programot tett közzé és vállalta,15 hogy a fontosabb kérdésekben konzultál az ellenzék vezetõivel (Batthyány Lajossal, Kossuthtal, Teleki Lászlóval, Szentkirályi Móriccal).16 Ezt követõen Eötvös várakozásának megfelelõen valóban enyhülhetett a viszony a két csoport között, hiszen az 1846. februári értekezlet feloldotta Eötvös és Trefort publikációs tilalmát. A municipalista vezetõk elhatározták, hogy a Pesti Hirlapot szellemi tekintetben elõsegítik, vagyis írnak bele, és rokon elvû barátaikat is kérik erre.17 Csengery így vélhetõen sikeresen hajtotta végre az Eötvös által kidolgozott terv elsõ lépéseit, hiszen a municipalisták elfogadták ellenzéken belüli erõnek a centralistákat, és még a Pesti Hirlap is Csengeryék kezén maradt.18 Úgy tûnik, 1846 márciusa és 1847. január 1-je között Eötvösék tevékenységét szigorú határok közé szorították az 1845. novemberi és 1846. februári ellenzéki tanácskozásokon hozott határozatok. 1846 májusában azonban a vámüggyel kapcsolatban vita zajlott Kossuth Lajos és Csengery között, melybõl világossá vált, hogy Csengery feszegeti a kompromisszum adta kereteket. (Kos13 Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november eleje. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 155–159; Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november 15. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 163–166. 14 A konferencia eseményeire lásd például Ferenczi Zoltán: B. Eötvös József. Bp. 1903. 119– 120.; Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 166–167.; Schlett István: Eötvös József. (Magyar História. Életrajzok.) Bp. 1987. 98–99.; Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. (Milleniumi Magyar Történelem. Életrajzok.) Bp. 2002. 353. 15 Csengery Antal: [Új program]. PH. 1846. január 1. 599. sz. 1. 16 Teleki László Wesselényi Miklóshoz. OSZK Kézirattár. Levelestár. 1846. február 19. 17 Az 1846. februári értekezletre lásd Teleki László Wesselényi Miklóshoz. OSZK Kézirattár. Levelestár. 1846. február 19.; Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 119–120. 18 Eötvös tervét, és a centralisták 1844. július és 1846. március közötti tevékenységét bõvebben kifejti: Gábori Kovács József: A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében. Századok 146. (2012) 563–607.


1097

suth a Hetilap hasábjain fejtette ki elképzeléseit.) A vita akörül folyt, hogy a Magyarország számára hátrányos kettõs vámrendszert milyen módon reformálják meg. Kossuth és a reformellenzék zöme a Magyarország határain felállított védvámrendszer mellett foglalt állást. Ez a magyar ipart védte volna a külföldi — többek között az osztrák —versenytõl.19 A centralisták azonban korábbi elveikhez visszanyúlva az osztrák örökös tartományokkal kötendõ vámszövetség mellett álltak ki. Ennek egyik feltétele egy parlamentnek felelõs magyar kormány felállítása lett volna, mely a vámokat az osztrák kormánnyal közösen szabályozta volna.20 A helyzetet bonyolította, hogy ekkoriban a konzervatívok is a vámszövetség megalakítását sürgették.21 A Csengery és Kossuth között ezután kibontakozó vita végül kompromisszummal ért véget. A megegyezés alapjául a Csengery egyik cikkének jegyzetében tett kijelentés szolgálhatott: „ha volna is kilátás, hogy némelly ágai iparunknak Ausztria’ ellenében védelmet nyerjenek, az csak különös egyezkedés’ utján, tehát a’ vámszövetség’ egy neme által lenne elérhetõ”.22 Kossuth erre válaszul fejthette ki 1846. június 26-án a Hetilapban, hogy a birodalmon belüli vámvonalat Ausztriával közösen kívánja szabályozni. Ezzel már elvben a vámszövetségi elv elfogadásához közeledett, 19 A vita idején keletkezett Kossuth-cikkek Kossuth Lajos: Vámügy. Hetilap. (A továbbiakban H.) 1846. május 22. 41. sz. 697–702.; ua. Kossuth L.: Iratai i. m. 454–462.; Kossuth Lajos: A Budapesti Hiradó a vámkérdésben. H. 1846. június 26. 51. sz. 857–865. 20 A vita idején keletkezett Csengery-cikkek [Csengery Antal]: Vámügy. PH. 1846. április 19. 660. sz. 263.; Á [: Csengery Antal]: Vámügy. PH. 1846. május 3. 668. sz. 301.; Á [Csengery Antal]: Vámszövetség. PH. 1846. május 10. 672. sz. 319.; Á [Csengery Antal]: Vámszövetség. PH. 1846. május 28. 682. sz. 361–362.; [Csengery Antal]: A’ B.[uda] P.[esti] Hiradó, Hetilap és mi a’ vámügyben. PH. 1846. július 2. 701. sz. 1. – A szakirodalom ezeket az írásokat korábban Trefort Ágostonnak tulajdonította. (Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és mûködése. Bp. 1982. 38–39.; Dénes I. Z.: Közüggyé emelt kiváltságõrzés i. m. 121, 192. jegyzet; Fenyõ I.: A centralisták i. m. 326.) Véleményem szerint azonban Csengery tollából származnak. Az azonosításokat lásd: Kovács József: Egységtõl egységig. Csengery Antal és a centralista Pesti Hirlap szerepe az Ellenzéki Párt megszervezésében. I–II. Miskolc. 2013. II. 649–651. 653–654. 684–685. [disszertáció kézirat]. (A disszertáció az interneten is elérhetõ: http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_15257_ section_7768.pdf) A vámügyi vitát bõvebben lásd: Kovács J.: Egységtõl egységig i. m. 105–145. 21 Csengery és Kossuth fõ konzervatív vitapartnerének, a Budapesti Hiradónak ez idõ tájt keletkezett, vámeltörlést kívánó fontosabb írásai: y: Vám. I. Budapesti Hiradó. (A továbbiakban BH.) 1845. január 21. 117. sz. 47.; A. n.: Vám. II–XII. BH. 1845. február 7. 127. sz. 91.; BH. 1845. március 21. 151. sz. 191–192.; BH. 1845. április 13. 163. sz. 249–250.; BH. 1845. július 8. 211. sz. 17–18.; BH. 1845. augusztus 10. 230. sz. 95.; BH. 1845. augusztus 28. 240. sz. 134.; BH. 1845. augusztus 29. 241. sz. 139–140.; BH. 1845. szeptember 21. 254. sz. 191.; BH. 1845. szeptember 30. 259. sz. 213.; BH. 1845. október 3. 261. sz. 223.; BH. 1845. november 2. 278. sz. 291.; A. n.: Vámügy. BH. 1845. szeptember 4. 244. sz. 149.; A. n.: Védvám mint divat. (Szózat egy kereskedõtõl). BH. 1846. március 24. 358. sz. 193–194.; A. n.: Legujabb vámszabályozási rendelkezés Magyarország és az örökös tartományok közt. BH. 1846. április 17. 371. sz. 256.; A. n.: Vámügy és a Pesti Hirlap. BH. 1846. április 30. 378. sz. 288–289.; A. n.: Tandem aliquando!. BH. 1846. május 19. 389. sz. 335.; D. [gr. Dessewffy Emil]: Töredékeszmék a vámügyi eligazodás tárgyában. I–XII. BH. 1846. szeptember 11. 454. sz. 169–170.; BH. 1846. szeptember 18. 458. sz. 185.; BH. 1846. szeptember 22. 460. sz. 193.; BH. 1846. szeptember 25. 462. sz. 203.; BH. 1846. szeptember 27. 463. sz. 207.; BH. 1846. október 2. 466. sz. 219–220.; BH. 1846. október 6. 468. sz. 227–228.; BH. 1846. október 23. 478. sz. 269–270.; BH. 1846. november 1. 483. sz. 289–290.; BH. 1846. november 3. 484. sz. 293–294.; BH. 1846. november 8. 487. sz. 305–306.; BH. 1846. november 10. 488. sz. 309–310.; A. n.: Hetilapi statusgazdászat!. BH. 1846. október 30. 482. sz. 285.; A. n.: A védrendszer utolsó Mohikánja, t. i.: a Hetilap. BH. 1846. november 5. 485. sz. 297. 22 Á [Csengery Antal]: Vámszövetség. PH. 1846. május 28. 682. sz. 361–362.

1098


szóhasználatban azonban nem. Új, vámszövetséginek nevezhetõ tervezetét ugyanis védvámrendszeri fogalmakkal írta körül.23 Ez arra utalhat, hogy ellenzéken belüli vezetõ szerepét nem akarta újabb vámügyi elvváltoztatással kockára tenni. Ez egyébként a kormány vámszövetségi tervei miatt sem lett volna tanácsos, mivel a konzervatív publicisták ezt saját gyõzelmükként tüntethették volna fel, ami sok ellenzékit állíthatott volna a kormány pártjára. Kossuth ugyanakkor eredeti tervén komoly módosításokat hajtott végre. Az új rendszer így már a centralisták számára is elfogadhatóvá vált, még azon az áron is, hogy e rendszert is védvámrendszernek nevezik. Ezzel ugyanis az ellenzék szélesebb tömegei elõtt úgy tûntek fel, mintha ismét csak vereséget szenvedtek volna Kossuthéktól. Nem meglepõ tehát, hogy július 2-ai cikkében Csengery felhívta a figyelmet arra, hogy Kossuth új tervezete valójában vámszövetségi rendezést takar.24 Mindezek ismeretében kijelenthetõ: a vámszövetségi elvek hirdetésével, majd a Kossuth által június végén kínált vámügyi kompromisszum elfogadásával a centralisták is hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon a közösen képviselendõ ellenzéki program. Idõközben pedig az is nyilvánvalóvá vált Kossuth számára, hogy felelõs kormány nélkül nem lehetséges a vámügyi helyzet megváltoztatása. Vélhetõen ennek is köszönhetõen került be a kormányfelelõsség elve az Ellenzéki nyilatkozatba.25 A Kossuthtal folytatott polémia arra kényszerítette Csengeryt, illetve azt a lehetõséget nyújtotta számára, hogy kijelölje csoportja politikai pozícióját. Politikai pozíción Reinhart Koselleck nyomán az egyes politikai csoportok tevékenységét meghatározó fogalmi kereteket értem.26 Azokat a fogalmakat, melyekbõl elveik meghatározásakor kiindultak, és azokat is, melyek elfogadtatásáért és törvénybe iktatásáért küzdöttek. Az ezt körülölelõ kontextusba tartoznak ugyanakkor azok a fogalmak, elméletek, kifejezések, melyekkel szemben saját elveiket meghatározták, így rendszerint e fogalmakat is vizsgálnom kell. A csoportok politikai erõtérben elfoglalt helyét, vagyis a többi csoportosuláshoz való viszonyát és ezek közötti állását mindennek következtében politikai helyzetnek fogom nevezni. 23 Kossuth Lajos: A Budapesti Hiradó a vámkérdésben. H. 1846. június 26. 51. sz., 857–865.; Kossuth Lajos orsz: védegyleti igazgató értekezése a védegylet közgyülésen 1846. August. 20.án In: Magyar szózatok. Hamburg. 1847. 65–217.; Pest, 1847 augusztus vége. A pestmegyei követi utasítások elkészítésére kiküldött bizottmány jelentése. In: Kossuth Lajos Összes munkái. XI. Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyûlésen 1847/48. (Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai.) Bev. Vál. Barta István, Bp. 1951. 168–191. (A továbbiakban KLÖM.) – Csengery 1846 augusztusában már a védvámrendszer mellett nyilatkozott: ** [Csengery Antal]: Vámügy. PH. 1846. augusztus 7., 722. sz., 85.; [Csengery Antal]: A’ vámügy és dohánymonopolium. PH. 1846. augusztus 23. 731. sz. 123. 24 [Csengery Antal]: A’ B.[uda] P.[esti] Hiradó, Hetilap és mi a’ vámügyben. PH. 1846. július 2. 701. sz. 1. 25 Errõl bõvebben lásd: Kovács J.: Egységtõl egységig i. m. 138–145. 26 A politikai pozíciókijelölésekrõl lásd például Reinhart Koselleck: Fogalomtörténet és társadalomtörténet In: Uõ: Elmúlt jövõ. A történeti idõk szemantikája. (Circus Maximus.) Ford. Hidas Zoltán. Szeged. 2003. 121–147.; Reinhart Koselleck: ’Tapasztalati tér’ és ’várakozási horizont’ – két történeti kategória. In: Uõ: Elmúlt jövõ i. m. 401–430. Koselleck módszerét magyar reformkori témákra fõként Veliky János alkalmazta: Veliky János: A változások kora i. m.


1099

Csengerynek 1846 tavaszán úgy kellett kijelölnie csoportja politikai pozícióját, hogy annak reformellenzéken belüli helyzetét ne veszélyeztesse. Önmeghatározása nemcsak magára, hanem minden centralistára is vonatkozott, hiszen írásában végig a csoportképviseleti beszédmódot használta.27 A csoportjának kívánt pozíciót jórészt a reformellenzékével azonosította, hiszen a centralistákat ennek a politikai erõnek a részeként mutatta be. Az általa kijelölt pozíció azonban nem fedte teljesen a reformellenzékét, hiszen õ több olyan elvet is említett az elérendõk között, melyet az oppozíció zöme elutasított. Az eltérések közül a felelõs kormány eszméjét és az utasítások eltörlését említette meg. A kormányfelelõsség eszméjét pedig nyíltan összekötötte a vámügyi rendezéssel, és kiemelte, hogy elõbbi nélkül az utóbbi nem lehetséges. Mint írta: „nem hallgathatjuk el csodálkozásunkat, hogyan találkoznak statusférfiak, kik midõn egy részrõl az önálló felelõs parlamenti kormányt — mert ez a’ centralisatio’ lényege — az utopiák’ sorába helyezik, az önálló kereskedési politicát, önálló védrendszert olly könnyen kivihetõnek tartják!”28 A municipalistákkal 1845 novemberében kötött kompromisszumot tehát nyilvánvalóan nem tartotta tiszteletben. Az eszmei különbségek sorába került az 1790. évi 10. törvénycikkel ellenkezõ helyzet szükségesként való elismerése is. E törvény szerint „Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetõleg […] független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, […] tulajdon törvényei és szokásai szerint […] igazgatandó és kormányozandó ország”29 Csengery szerint azonban, mint írta: „viszonyaink’ természete zárja ki – a’ védrendszer’ lehetõségét az örökös tartományok’ irányában”. Ez egyben azt is jelentette, hogy a centralisták Magyarország érdekeit hajlandóak voltak alárendelni a birodalom egésze számára fontos intézkedéseknek. Erre vélhetõen az orosz terjeszkedéstõl való félelem késztette õket,30 bár a cikkben errõl nem esik szó. A centralisták ugyanakkor Magyarország birodalmon belüli önállóságát biztosítani kívánták például azáltal, hogy a magyar országgyûlésnek is beleszó27 A csoportképviseleti beszédmód kifejezést a Dávidházi Péter által alkalmazott nemzetképviseleti beszédmódra alapozva használtam. Dávidházi szerint: „[a]z õseinktõl kapott nyelvi kincsrõl beszélve Toldy […] egyetlen szóba sûrítette a nemzetképviseleti beszédmód három közösségsugalló jellegzetességét: a többes szám elsõ személyt, a (birtokosokat is összefogó) birtokviszonyt, valamint a genealógiai metaforát, s ezáltal ugyanazon történeti egységbe foglalta magát olvasóival.” – Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. (Irodalomtudomány és Kritika.) Bp. 2004. 129. – Úgy vélem, hogy a Dávidházi által felsorolt közösségsugalló jellegzetességek közül az elsõ kettõ a csoportképviseleti beszédmódra is jellemzõ, míg a genealógiai metafora helyett itt az ideológiai, vagy az egy intézményhez tatozást kifejezõ kerül elõtérbe, például a „pártunk”, vagy a „lapunk” kifejezések használata esetében. 28 Á [Csengery Antal]: Vámszövetség. PH. 1846. május 28. 682. sz. 361–362. 29 Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvényczikkek. (Magyar Törvénytár. 1000–1895. Milleniumi Emlékkiadás.) Ford. Dr. Csiky Kálmán. Szerk. Jegyz. Dr. Márkus Dezsõ Bp. 1901. 159. 30 Az orosz terjeszkedéstõl való félelemre lásd például [Csengery Antal]: [Az ausztriai birodalom’ kereskedési viszonyai XVI.] PH. 1846. július 28. 716. sz. 61; Deák Ferenc Oszterhuber Józsefhez. 1842. november 16-án In: Sándor Pál: Deák politikai koncepciójához. (Ismeretlen levele 1842-bõl). Történelmi Szemle 22. (1979.) 262–282.; Varga János: Helyét keresõ Magyarország. Politi-

1100


lást kívántak adni a birodalmi vámszövetséget körülvevõ védvámok meghatározásába.31 Ebbõl arra következtethetünk, hogy Magyarország érdekeinek csorbításába csak a legszükségesebb esetekben, például a birodalom biztonságát érintõ kérdésekben egyeztek volna bele. A centralisták ugyanakkor nem határolódtak el a kormánytól származó reformjavaslatoktól sem:32 „Nem kell-e az ellenzéknek készen lenni azon esetre, ha a’ kormány a’ vámvonal’ megszüntetését initialná […], – nem kell-e a’ másik félt fölhivni, hogy kész törvényjavaslatok által bizonyitsa be, mikint a’ vámsorompók’ megszüntetésére nemcsak kész, hanem e’ megszüntetés egyszersmind lehetséges is? – Kérdjük, az illy fölhivás rosz tactica-e, ha valóban eredményt akarunk?” Csengery itt láthatóan törekedett reformellenzéken belüli helyzete megtartására. Csengery önmeghatározását, pontosabban csoportjának ellenzéken belülre helyezését hitelesítette, hogy Kossuthék ezt nem cáfolták. Ettõl kezdve tehát a centralisták „legálisan” kezdhették meg az ellenzék velük szimpatizáló tagjainak maguk köré gyûjtését. Új munkatársaik közül a legnevesebb egyértelmûen a korábban az Erdélyi Hiradót szerkesztõ Kemény Zsigmond volt,33 de mellette számos, másodvonal-beli municipalista szerzõ lett a Pesti Hirlap munkatársa. Csak a felsorolás szintjén: Tóth Lõrinc,34 Beöthy Zsigmond,35 Josipovich Antal,36 Záborszky Alajos,37 gr. Zay Károly,38 gr. Andrássy Gyula.39 Az L.

kai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp. 1982. 93–114.; András Gergely: Kossuth und die deutsche Einheit. (1841–1871.) In: Lajos Kossuth. (1802–1894.) Wirken – Rezeption – Kult. Hrsg. Holger Fischer. Stefanie Steifert. Hamburg, 2007. 75–95.; különösen 75–76.; Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. (Eszmetörténeti Könyvtár 9.) Bp. 2008. 60. 31 Lásd például Á [Csengery Antal]: Vámszövetség. PH. 1846. május 10. 672. sz. 319. 32 Az 1847. június 7-én aláírt Ellenzéki Nyilatkozatban a reformellenzék sem zárkózott el a kormánytól származó reformjavaslatoktól. Pest, 1847. június 7. Az ellenzéki nyilatkozat Deák Ferenc által összefoglalt végleges szövege. In: KLÖM. XI. 152–157. 33 Rigó László: A hírlapíró Kemény. (1837–1846). In: Kemény Zsigmond: Korkívánatok. Publicisztikai írások 1837–1846. (Kemény Zsigmond Mûvei.) Kiad. Rigó László. Bp. 1983. 481. 34 Tóth Lõrinc, mint a Védegylet titkára már 1844 decemberétõl írt cikkeket a Pesti Hirlapba. Késõbbi szorosabb munkakapcsolata a centralistákkal innen eredhetett. 1846-ban mindössze egyszer találkozhatunk monogramjával a lapban (T. L. [Tóth Lõrinc]: Ügyvédi szózatok. VI. PH. 1846. január 25. 613. sz. 57.) de 1847-ben számos jogi tárgyú cikket publikált itt. 35 A korábban a Kossuth-féle Pesti Hirlapba és késõbb a Kossuth Hirlapjába is dolgozó Beöthy Zsigmondnak 1846-ban egy cikke jelent meg a centralista lapban. Beöthy Zsigmond: Magyar jogirodalom. PH. 1846. január 27. 614. sz. 63–64. 36 A túrmezei grófnak két cikke jelent meg a lapban 1846-ban. Josipovich Antal: Néhány szó egyszer mindenkorra a’ B. P. Hiradó’ horvátügyi zajgásaira. PH. 1846. január 18. 609. sz. 41.; Josipovich Antal: A’ zágrábi lapok. PH. 1846. szeptember 29. 752. sz. 213. 37 Záborszky 1846-ban egy két részes cikket publikált a lapban: Záborszky Alajos: Az erdélyi unioról. I–II. PH. 1846. február 3. 618. sz. 77–78.; PH. 1846. február 5. 619. sz. 81. 38 A fõrendi ellenzék tagja az ágostai evangélikus egyház fõfelügyelõi minõségében írt a lapba. Gróf Zay Károly: Még egy válasz a’ magyarhoni nehány ev. lelkész’ panaszaira. PH. 1846. május 1. 667. sz. 297.; Gróf Zay Károly: Viszontválasz tiszántuli Melchizedech urnak. PH. 1846. június 12. 690. sz. 399–400; Gróf Zay Károly: Pótléknyilatkozat. PH. 1846. július 24. 714. sz. 53. 39 Gróf Andrássy Gyula: Észrevételek a’ B–P. Hiradó’: „legyünk õszinték!” czimü czikkeire. PH. 1846. május 21. 678. sz. 343.; Gróf Andrássy Gyula: Egy plebejus és elvei I–II. PH. 1846. szeptember 15. 744. sz. 179.; PH. 1846. október 6. 756. sz. 233.; Gróf Andrássy Gyula: Felelet a’ plebejusnak „ egy aristocrata és modora” czimü czikkeire. PH. 1846. október 20. 764. sz. 265.


1101

M–t. szignó vélhetõen Lónyay Menyhértet,40 míg a Sz. I. és az Sz. I–n. Szokolay Istvánt,41 a G. I. bizonyíthatóan Gorove Istvánt,42 az S. L. szignó és a Lódi álnév Szeberényi Andort takarja.43 Csengerynek 1846-ban tehát sikerült végrehajtania az Eötvös József 1845. november eleji levelében kidolgozott terv elsõ lépését. A centralistáknak ezt követõen már csak azt kellett elérniük, hogy az ellenzék elfogadja eszméiket. Ennek érdekében 1847 elején vissza is tértek ezek ismertetéséhez a Pesti Hirlapban. 2. Visszatérés a centralista eszmékhez – Kísérlet a reformellenzék politikai pozíciójának befolyásolására Korábban már Ferenczi Zoltán is rámutatott, hogy a centralisták 1847 elejétõl újra saját elveik mentén publikáltak a Pesti Hirlapban.44 E tény hang40 Lónyaynak Szalay már a lap centralista kézbe kerülése elõtt Trefort közvetítésével szavát vette, hogy ír a lapba, de végül Lónyay mégsem teljesítette ígéretét. 1845-ben azonban L. M. monogrammal jelentek meg cikkek a lapban. E cikkeket talán Lónyay írta. (L. M. [Lónyay Menyhért?]: Ipar. PH. 1845. április 8. 448. sz. 231.; L. M. [Lónyay Menyhért?]: Nehány szó a’ tiszai birtokosokhoz. PH. 1845. április 17. 453. sz. 251–252.) Az 1846-ban aláírásul használt névbetûk már egyértelmûbben utalnak Lónyayra. L. M–t. [Lónyay Menyhért?]: Tiszaszabályozás. I–III. 1846. január 27. 614. sz. 61.; PH. 1846. február 1. 617. sz. 73.; PH. 1846. február 8. 621. sz. 89.; L. M–t. [Lónyay Menyhért?]: A’ gabonatörvény ’s az az elleni szövetség. PH. 1846. február 10. 622. sz. 93–94.) 41 Szinnyei József adatai szerint Szokolay 1846 és 1848 között dolgozott a centralista lapba. (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I–XIV. (A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése Utánnyomat Sorozata.) Bp. 1980–81. XIII. 1034–1036.) Arról azonban sem Szinnyei, sem az írói álnévlexikonok nem emlékeznek meg, hogy milyen szignót használt. Ha az Sz. I. monogram õt takarja, akkor Szinnyei adatait ki kell egészíteni azzal, hogy Szokolay már 1845-ben is írt a lapba. (Sz. I. [Szokolay István?]: Helvetia és Magyarország. PH. 1845. július 8. 499. sz. 19–20.; Sz. I. [Szokolay István?]: A’ közszellem. PH. 1846. április 28. 665. sz. 289–290.; Sz. I. [Szokolay István?]: Urbéri viszonyok. I–VI. PH. 1846. október 30. 770. sz. 289.; PH. 1846. november 1. 771. sz. 293.; PH. 1846. november 3. 772. sz. 297.; PH. 1846. december 1. 788. sz. 361.; PH. 1846. december 3. 789. sz. 365.; PH. 1846. december 6. 791. sz. 373.) Emellett Szokolay teljes névaláírással már 1845-tõl írt a lapba. (Szokolay István: Védegylet és ellenei. PH. 1845. február 9. 429. sz. 87–88.; Szokolay István: Népnevelés. II–III. PH. 1845. október 17. 557. sz. 257–258.; PH. 1846. január 16. 608. sz. 40.; Szokolay István: Census. I–IV. PH. 1846. április 12. 657. sz. 250.; PH. 1846. április 19. 660. sz. 265–266.; PH. 1846. április 21. 661. sz. 269–270.; PH. 1846. április 24. 663. sz. 279–280.) 1847-ben számos cikk jelent meg Sz. I–n névbetûkkel, ami szintén Szokolayra utaló szignó lehet. 42 Az 1846-ban a Védegylet igazgatójává avanzsáló Gorove ugyanebben az évben monogramjával jelölte meg cikkeit a Pesti Hirlapban. (Sz. Debreczeni Kornélia: Magyar írói álnévlexikon. Gulyás Pál lexikonának kiegészítése. Bp. 1992. 175.) Cikkei: G. I. [Gorove István]: 66, 987 rendéntuli napszám Temesben. PH. 1846. június 12. 690. sz. 399.; G. I. [Gorove István]: Elleneink és mi. I–II. PH. 1846. június 16. 692. sz. 407.; PH. 1846. június 18. 693. sz. 411. 43 A Védegylet díjnokaként dolgozó evangélikus lelkész Lódi álnéven (Sz. Debreczeni Kornélia: Magyar írói álnévlexikon i. m. 290.) fõleg a nemzetiségi üggyel kapcsolatban publikált a lapban. (Lódi [Szeberényi Andor]: A’ pozsonyi tót lap. I–III. PH. 1846. március 12. 639. sz. 169.; PH. 1846. március 20. 644. sz. 193.; PH. 1846. április 30. 666. sz. 291.; Lódi [Szeberényi Andor]: A’ pozsonyi tót lap. PH. 1846. augusztus 18. 728. sz. 111.; Lódi [Szeberényi Andor]: A’ pozsonyi tót lap. PH. 1846. szeptember 13. 743. sz. 175.; Lódi [Szeberényi Andor]: Pozsonyi tót ujság. PH. 1846. október 9. 758. sz. 241.; Lódi [Szeberényi Andor]: Hübéri viszonyok és népnövelés. I. PH. 1846. október 16. 762. sz. 257–258.; Lódi [Szeberényi Andor]: A’ pozsonyi tót lap. PH. 1846. december 8. 792. sz. 377–378.) Az S. L. álneves cikkben egy korábbi Lódi-cikk szerzõjeként azonosítja magát. (S. L. [Szeberényi Andor]: A’ tót lap’ egyik dolgozótársa. PH. 1846. október 29. 769. sz. 285. A szóban forgó Lódi-cikk: Lódi [Szeberényi Andor]: A’ pozsonyi tót lap. PH. 1846. szeptember 13. 743. sz. 175.) 44 Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 155–157.

1102


súlyozására legközelebb Fenyõ István centralistákról szóló monográfiája vállalkozott.45 Azt azonban, hogy e lépés egy már korábban elkészített terv része volna, mostanáig senki sem vetette fel. Fenyõ szerint a centralisták fokozódó politikai aktivitása „[m]indenekelõtt a konzervatív párt nagy lendülettel kibontakozó szervezkedésének” volt köszönhetõ.46 A konzervatívok ugyanis 1846. novemberi konferenciájukon aláírták a párttá szervezõdésüket véglegesítõ programot, melyben fõ céljaikként a kormány támogatását és az ellenzék leszavazását tûzték ki. Az országgyûlési többség megszerzése érdekében pedig megkezdték pártjuk szervezését a megyékben is. Az ingadozók megnyerésére az ellenzék egyes kívánatainak átvételével belpolitikai reformokat hirdettek. Ráadásul 1847 januárjában Apponyi György kancellár is elkészítette saját programját. Ebben kijelölte az általa legfontosabbnak tartott kérdéseket, és részletes javaslatokat tett a magyarországi rend helyreállítására.47 (A konzervatívok ezalatt a feudális rendszer megszilárdítását értették.) Széchenyi pedig Politikai programm töredékek címû mûvében szólított fel a kormány támogatására.48 Mindennek következtében az ellenzékiek száma folyamatosan csökkent.49 Ugyanakkor a burgonyavész és a rossz termés következtében 1846–47-ben éhínség pusztított a hazai falvakban. Emiatt volt, aki attól tartott, hogy ha nem sikerül a következõ országgyûlésen elfogadtatni az alapvetõ reformokat, Magyarországon is az 1846-os galíciai felkeléshez hasonló katasztrófák történhetnek.50 Mindezen események együttes hatása elkerülhetetlenné tette a jó ideje már a centralisták és Kossuth által is sürgetett párttá szervezõdést, aminek szükségességét az azt addig ellenzõ Deák is belátta.51 Az ennek következtében megsokszorozódó feladatokból pedig a centralistáknak is ki kellett venniük a részüket. A politikai aktivitás fokozásának szükségessége azonban még nem indokolta volna, hogy a centralisták elszakadjanak a reformellenzék zöme által képviselt elvektõl. Az eszmei elkülönülésre Eötvös 1845 novemberében Szalay Lászlóhoz írott levelei adhatnak magyarázatot,52 melyekbõl kiderül, hogy a 45

Fenyõ I.: A centralisták i. m. 343. Fenyõ I.: A centralisták i. m. 343. 47 1847. január 8. – Bécs. Gróf Apponyi György magyar kancellár az uralkodóhoz: a legközelebbi országgyûlésen tárgyalandó legfontosabb kérdések. In: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. I. Szerk. Bev. Andics Erzsébet. Bp. 1981. 218–250. Apponyi tervezetérõl lásd még Andics Erzsébet: Metternich és Magyarország. Bp. 1975. 271–275.; Dénes I. Z.: Közüggyé emelt kiváltságõrzés i. m. 135–136. 48 Széchenyi István: Politikai programm töredékek. Pest, 1847. 49 Lásd például Fenyõ I.: A centralisták i. m. 343. 50 Lásd például [Csengery Antal]: [Az olvasóhoz.] PH. 1847. január 1. 805. sz. 1.; Kossuth Lajos: Adó. In: Ellenõr. Politicai zsebkönyv. Szerk. Bajza József, Németország. 1847. 448–572. 51 Lásd például Molnár András: Deák Ferenc és az Ellenzéki nyilatkozat. In: Az Ellenzéki nyilatkozat és a kortársak. Tudományos emlékülés. Zalaegerszeg. 1997. június 7. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg. 1998. 15–25.; Kosáry D.: Kossuth Lajos i. m. 368.; Molnár András: Viam meam persequor. Batthyány Lajos gróf útja a miniszterelnökségig. Bp. 2007. 231–232.; Deák Ágnes–Molnár András: Deák Ferenc. (Tudomány–Egyetem). Bp. 2003. 65–69. 52 Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november eleje. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 155–159; Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november 15. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 163–166. 46


1103

centralisták már a kompromisszum megkötése elõtt elhatározták, mihelyt lehet, újra saját elveik alapján fognak írni. Csengery 1846-ban már meg is próbált a vámügy kapcsán a centralista eszmékhez visszatérni, azonban ekkor még a felek a két csoport közötti nézetkülönbséget kompromisszummal hidalták át. Azt, hogy a centralisták nem adták fel elveiket, jól mutatja, hogy Eötvös Csengery segítségével már 1845-ben hozzákezdett a Pesti Hirlapban megjelent cikkei könyvvé formálásához.53 A Reform elõszava 1846. május 1-jén kelt,54 és Ferenczi Zoltán szerint 1846. november elején már Pesten is kapható volt.55 Megjelenésének ideje tehát nem sokkal elõzte meg Csengery 1847-es beköszönõ cikkét, melyben a szerkesztõ jelezte, hogy csoportja visszatér korábbi elveinek hirdetéséhez. Idõközben Szalay egy, kora általa legnagyobbnak tartott angol és francia államférfiait bemutató köteten dolgozott, amivel célja szintén a centralizáció eszméjének terjesztése volt.56 Eötvös 1845. november eleji levele mellett tehát egész 1846-os tevékenysége — és Szalayé valamint Csengeryé is — azt mutatja, hogy a centralisták elveik hirdetésével csak ideiglenesen és a Pesti Hirlapon belül hagytak fel, és mindvégig arra vártak, hogy eljöjjön a megfelelõ alkalom, az azokhoz való visszatérésre. A konzervatívok fokozódó politikai tevékenysége így csak lehetõséget nyújtott a központosítás eszméjének 1847 eleji elõvételéhez. A reformellenzék zöme pedig ezúttal már korántsem támadta olyan élesen Eötvöséket ezért, mint 1844–45-ben, vagy 1846-ban a vámügyi vita idején. Ennek okát egyrészt abban kell keresnünk, hogy a centralisták ezúttal óvatosabban tárgyalták elveiket, és a megyerendszert sem bírálták olyan éles hangnemben, mint korábban. Másrészt pedig Szalayékat eddigre elfogadták ellenzéken belüli erõnek, és egyre többen látták be a felelõs kormány szükségességét.57 (A centralisták reformellenzék zöme általi elfogadását mutatja, hogy Szalay több beszéde is megjelent az Ellenzéki nyilatkozatot is tartalmazó zsebkönyvben, az Ellenõrben.)58 Harmadrészt pedig az országgyûlés közeledtével vélhetõen a municipalisták is egyre inkább hajlottak arra, hogy az egység érdekében engedményeket tegyenek a centralistáknak. Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy nem ismeretes arra vonatkozó adat, hogy Trefort is készült-e a visszatérésre 1846-ban. A szakirodalom által korábban neki tulajdonított 1846-os vámügyi cikkekrõl ugyanis disszertációmban valószínûsítettem, hogy szerzõjük Csengery volt.59 Trefort monográfusa szerint a 53

Csengery segítségére nézve lásd Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 143. Báró Eötvös József: Elõszó az elsõ kiadáshoz. In: Uõ: Reform. In: Uõ: Kelet népe és Pesti Hirlap, Reform i. m. 89–91. 55 Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 143. 56 Szalay László: Státusférfiak és szónokok könyve. I–III. Pest, 1846. 57 Errõl bõvebben lásd: Kovács József: Egységtõl egységig i. m. 138–145. 58 Szalay László: Vallásügy. Országgyûlési beszédek. I–II. In: Ellenõr. Politicai zsebkönyv. i. m. 86–92. – A beszédek az állam és az egyház elválasztásáról, illetve a vegyes házasságokról szóltak. Az Ellenõr megjelenési körülményeit hosszasan elemzi Hermann Róbert: Az „Ellenõr” – Egy ellenzéki zsebkönyv születése. Századok. 144. (2010) 505–528. Szalay beszédeire e munkában lásd 516. A beszédekrõl lásd még Antalffy György: Szalay László a reformkor politikai-jogi gondolkodója. Bp. 1983. 93–95. 59 Kovács J.: Egységtõl egységig i. m. 649–651. 653–654. 684–685. 54

1104


közgazdász 1845 novemberében elhatározta, hogy megírja az angol alkotmány és az angol forradalom történetét, és az anyaggyûjtést még ekkor megkezdte. A könyv írásához aztán 1846 tavaszán látott hozzá. 1846 szeptembere és novembere között külföldön tartózkodott. Hazatérése után nem sokkal kérte meg késõbbi felesége kezét. Mindebbõl úgy tûnik, hogy 1846 folyamán nem sok idõt fordíthatott közéleti tevékenységre. A politikai szerepvállalását bizonyító egyetlen momentum, hogy részt vett az ellenzék 1846. júniusi tanácskozásán.60 Ferenczi Zoltán azt is kimutatta, hogy 1847-ben Eötvös újra fontos szerepet vállalt a Pest és Békés megyei gyûléseken is.61 Az általa hozott adatokból azonban az is kiderül, hogy e fórumokon Eötvös csak az Ellenzéki nyilatkozat aláírása — 1847. június 7.62 — után aktivizálta magát. Eötvös tevékenységének megértéséhez tudni kell, hogy a dokumentum elkészítése elõtt az ellenzék 1847. márciusi konferenciáján a résztvevõk több tervezetet is benyújtottak. Ezek mindegyike azt a politikai pozíciót jelölte ki, melynek megszerzésére kidolgozója szerint az ellenzéknek törekednie kellett. A Nyilatkozat végül e tervezetek összedolgozásával született meg, és egyesítette magában minden irányzat fõbb reformkívánatait, olyan politikai pozíciót jelölve ki, mely révén egyetlen irányzat sem záródott ki a pártból. A korábban közös kívánatként jelentkezõ reformpontokat azonban sokszor más-más megfontolásból szerették volna életbe léptetni, aminek következtében a megvalósítás módját is máshogy képzelték el. Ezt a Nyilatkozat érthetõ módon nem jelezte, a párton belüli viták azonban ennek következtében ezután is folytatódtak. Jellegük azonban alapvetõ változáson ment át, hiszen most már jobbára az alapdokumentumban foglalt eszmék konkrét megvalósítási formái körül folyt a polémia. Ezen eszmék közé a centralisták tevékenységének köszönhetõen a felelõs kormány is bekerült, így Eötvösék helyzete a Nyilatkozat aláírásának pillanatában minden korábbinál kedvezõbbnek tûnt. (Ez még akkor is igaz, ha Ferenczi szerint Eötvösnek rosszul esett, hogy a végleges változatban „kissé általánosabban” volt kifejezve a felelõs kormány eszméje, mint az 1847. márciusi konferencián elfogadottban.63) Szalayék ugyanis ezt követõen legálisan fordíthatták minden erejüket a Nyilatkozatban lefektetett alapelvek centralista irányú megvalósításának elfogadtatására. A dokumentum így a centralisták tevékenységének is fontos állomása, hiszen ennek aláírása után már nem kérdõjelezhette meg senki ellenzékhez tartozásukat. Eötvös ennek tudatában aktivizálta magát a megyegyûléseken, és kezdte meg — társaival együtt — a centralista eszmék minden addiginál nyíltabb tárgyalását a Pesti Hirlapban. E tevékenység azonban újra felszínre hozta az ellenzéki csoportosulások addig háttérbe szorított ellentéteit és elvi különbségeit. Az oppozíció csoportjainak eltávolodása egymástól késõbb olyan mértékûvé vált, hogy a színfalak mögött a centralisták 1848 elején összefogtak

60

Mann M.: Trefort Ágoston élete i. m. 41. Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 155–159. 62 Pest, 1847. június 7. Az ellenzéki nyilatkozat Deák Ferenc által összefoglalt végleges szövege. In: KLÖM. XI. 152–157. 63 Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 122. 61


1105

Széchenyivel Kossuth megbuktatására.64 Mindez egyben azt is jelenti, hogy a centralisták kapcsolata a reformellenzék zömének vezetõivel az Ellenzéki nyilatkozat aláírásakor érte el csúcspontját. 1847. június 7. tehát a centralisták szemszögébõl nézve több szempontból is korszakhatárnak tekinthetõ. Ez már csak azért is igaz, mert az ekkor létrejött egység a korábbinál sokkal magasabb szervezõdési szintet jelentett, hiszen ekkor született meg az egyik elsõ, modern értelemben vett politikai párt Magyarországon. A továbbiakban Eötvöséknek a Nyilatkozat aláírását megelõzõ tevékenységét vizsgálom. Elsõként a centralisták által 1847 januárjában maguknak kijelölt politikai pozícióról ejtek szót, miközben azt is be kívánom mutatni, hogy milyen módszerekkel éltek ennek a reformellenzékkel való elfogadtatása érdekében. Eszméiket a korábbiaknál jóval óvatosabban fogalmazva fejtették ki, miközben a fõleg a municipalisták által használt alkotmányos nemzet politikai nyelvének több ízben is nagyobb hangsúlyt adtak, mint addig, és elveiket gyakran a municipalista vezetõk érvelésével is alátámasztották. Ha véleményük megegyezett a reformellenzék zöme által képviselttel, az õ publicistáikkal karöltve mutatták be elképzeléseiket. A korteskedés ügyében írt cikksorozatában Kemény Zsigmond egyenesen egy municipalista irányultságú cikkre építve fejtette ki centralista alapú elgondolását. Mindennek hatására az általuk kijelölt politikai pozíció közelebb került a reformellenzék zöme által kívánthoz, és így nem váltott ki akkora ellenállást a municipalisták részérõl, mint korábban. Mivel tanulmányomban többször is kitérek a centralisták pillanatnyi politikai nyelv-használatára, röviden az ellenzéki csoportok által alkalmazott politikai beszédmódokról is írnom kell. A 19. század eleji Magyarországon használatos politikai nyelvek közül Takáts József többet is leírt,65 majd az õ munkássága nyomán Dénes Iván Zoltán határozta meg, hogy a reformkori politikai csoportok melyekkel éltek ezek közül.66 Munkám során Takáts beszédmód meghatározását használom: „A politikai beszédmód nem csupán fogalmakat, »szótárat« jelent, hanem viszonylag állandó témákat is, mintákat, amelyekhez viszonyít e nyelv használója, érveléseket és értékeket, továbbá elõfeltevéseket és hiteket, amelyek lehetõvé teszik az érveléseket.”67 A beszédmódokat olyan fogalmi hálónak tekintem, melynek segítségével leírhatók a municipalisták meggyõzésére alkalmazott centralista stratégia egyes elemei. Megfigyelhetõ ugyanis, hogy a centralisták beszédmódjaik használatakor a municipalistákhoz való közeledés jegyében — fogalmak, kifejezések és érvek szintjén is — idõnként a Kossuthék által alkalmazott elemeket hozták hangsúlyos helyzetbe.

64 Részletesen elemzi Gergely András: Egy gazdaságpolitikai alternatíva a reformkorban. A fiumei vasút. (Értekezések a történeti tudományok körébõl 98.) Bp. 1982. 127–155. 65 Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. (Osiris Tankönyvek.) Bp. 2007. 26–29.; Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején. In: Takáts József: Ismerõs idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok. Bp. 2007. 171–202. 66 Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 45–93. 67 Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején i. m. 171–172.

1106


Takáts négy politikai nyelvet különít el: a republikanizmus, az õsi alkotmányra hivatkozás, a felvilágosult kormányzás és a csinosodás nyelvét.68 Úgy véli, 1830 elõtt magyarul csak ezen a négy nyelven lehetett politikáról szólni, és e beszédmódok nyomai évtizedek múlva is kimutathatóak egyes szövegekben.69 Így, ha némileg megváltozva is, de az 1840-es években még mindig léteztek. Dénes Iván Zoltán több ponton módosítja is a Takáts által leírt politikai nyelveket, mikor a reformkori politikai csoportok beszédmódjait vizsgálja.70 Igaz, megállapításait részletes elemzésekkel nem támasztja alá. Szerinte az „ellenzéki liberálisok leginkább nemesi republikánus nyelven fejezték ki magukat. Õk az alkotmányos nemzet — az õsi alkotmányt a nemesi republikanizmus irányába átértelmezõ — nyelvét ötvözték a csinosodás, a civilizálódás nyelvével, és nyitották ki mindkettõt a nemességen túlmutató republikanizmus irányába. A nem ellenzéki liberálisok a felvilágosult kormányzás és a csinosodás nyelvén írtak és beszéltek.”71 Ellenzéki liberálisokon ebben a kontextusban Dénes azokat érti, akiket tanulmányomban municipalistának nevezek, nem ellenzéki liberálisokon pedig Széchenyit és híveit, valamint a centralistákat. Dénes megállapításait disszertációmban, annyival egészítettem ki, hogy a centralisták az alkotmányos nemzet és a republikanizmus politikai nyelvének egyes elemeit is használták, igaz ritkábban, mint a Dénes által említett beszédmódokat.72 2. 1. Csengery és Szalay óvatos távolodása a reformellenzék zömének politikai pozíciójától Csengery 1847-es beköszönõ cikkében a lehetõ legóvatosabban jelezte, hogy ezentúl a Pesti Hirlap újra centralista irányultságú lesz, és csoportja nevében hívta fel az ellenzéket az együttmûködésre.73 Ehhez kiindulópontul az általa 1846 májusában a centralistáknak kijelölt pozíciót használta, hiszen — mint lentebb látni fogjuk — csoportját továbbra is az ellenzékhez kötötte, de jelezte, hogy nem minden kérdésben értenek egyet az oppozícióval. Cikkében azonban nem a centralisták által leggyakrabban alkalmazott felvilágosult kormányzás 68 Egyik korábbi munkájában a csinosodás politikai nyelve még nem szerepelt. E tanulmányban viszont Takáts leírta a kulturális nacionalizmus beszédmódját. (Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején i. m. 187–190. A tanulmány elõször 1999-ben jelent meg. Takáts József: Magyar politikai beszédmódok a XIX. század elején. In: Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet Csetri Lajos tiszteletére. Szerk. Szajbély Mihály. Bp. 1999. 224–248.) Késõbbi munkáiban azonban már nem említi a 19. századi beszédmódok között a kulturális nacionalizmusét, és a szakirodalom nagyobb része sem számol e politikai nyelvvel a reformkorban. (Lásd például Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet i. m.; Takáts József: Politikai nyelvek a „Nemzeti hagyományok”-ban. Holmi 23. (2011) 1088–1096.; Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 45–93. – Dobszay Tamás viszont használja a kulturális nacionalizmus beszédmódját. Dobszay Tamás: „Szokjon gyapjas fülök az ezután már gyakrabban hallható igazság szavához”. A politikai élet verbális közegének átrendezõdése a reformkorban. Századvég 13. (2008: 47. sz.) 113–150. 69 Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején i. m. 20. 70 Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 45–93. 71 Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 46. 72 Kovács J.: Egységtõl egységig i. m. 48–61. 73 [Csengery Antal]: [Az olvasóhoz.] PH. 1847. január 1. 805. sz. 1.


1107

illetve csinosodás politikai nyelveivel élt, hanem az alkotmányos nemzet abszolutizmusellenes érvelését követte.74 A nemzetiség és alkotmányosság védelmének hangsúlyozásával, illetve a kormánynak az ellenzék megsemmisítését célzó tevékenységére való utalással lényegében az abszolutizmus elleni harcra buzdított: „Ha tudnók, hogy bizonyos eszmék elõtt a’ pártok lerakják fegyvereiket, ha a’ nemzetiség mellett, az alkotmányosság’ ügye is kivül állana a’ játékon, mellyben nyerni, de veszteni is igen sokat lehet; ’s ha nem ismernõk, hogy épen a’ historiai iskola’75 hivei azok, kik legkevesebb tanuságot szoktak meriteni a’ historiából, mellynek lapjait csak közelebb is gyász szinbe boriták egy szomszéd ország’ eseményei: szóval, szerencsésb pártviszonyok között, nyugottan néznénk mindazon szokatlan készületekre, mellyeket az ellentáborban tapasztalunk; nyugottan várnók a’ lepel’ fölemelését, mi alatt a’ jövõnek titkai rejlenek; ’s nyugton hallanók mindazon felhivásokat, mellyek az ellenzék’ semmivétételére hirlapokban ’s hirlapokon kivül intéztetnek”.76 Az abszolutizmust a centralisták is nagy veszélynek tekintették, de az ellene való harc a municipalisták eszmerendszerében nagyobb hangsúlyt kapott. Csengery célja ezzel az érveléssel tehát minden bizonnyal a reformellenzék zömének megnyerése volt. Igaz, a kormány tevékenysége, mely az ellenzék szerint alkotmányellenes volt, a centralistákat is fokozottabban kényszeríthette az alkotmány védelmére. A korábbiakhoz hasonlóan — az 1846-os beköszönõ cikkére is utalva — Csengery ezúttal is hangsúlyozta, hogy az ellenzéknek egységesülésre van szüksége, mivel a konzervatívok is összegyûjtik erõiket.77 Mindezt a maradiak be nem vallott célok érdekében teszik: „[n]em hisszük, hogy azon többség, melly a’ mult törvényhozásban az ellenzék’ zászlója alatt táborozott, olly zászló alatt, mellyen határozottan bevallott elvek állanak, könnyelmüen irná alá az általatok [tudniillik a konzervatívok által – G. K. J.] nyujtott »alba chartat«, hogy aztán kötelezettségünk’ szövegét, annak idején, tetszés szerint irhassátok reá”.78 A cikk egyik legfõbb mondanivalója, és a centralisták egész 1847-es tevékenységét meghatározó eleme az év közben megnyíló országgyûlésre való készülõdés fontosságának hangsúlyozása, ami szintén érv volt az ellenzék egységesülése mellett. Csengery kiemelte ugyanakkor azt is, hogy egy párton belül is létezhetnek „külön véleményárnyéklat”-ok, melyeknek bizonyos helyzetekben „magasabb nézetekbõl” össze kell fogniuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy saját véleményüket joguk lenne más párttöredékekre kényszeríteni. Vagy, ha ez nem sikerülne, a behódolni nem akaró párttöredékeket „anathemával” illetni. Csengery sorai itt egyértelmûen a korábban a centralisták közeledési kísérleteit elutasító municipalistákra vonatkoztak. Ezzel ugyanakkor elismerte, hogy az 74 Az alkotmányos nemzet beszédmódjára lásd: Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 46. 59–60. 91–92. 75 Históriai iskolának azt a konzervatív szemléletû jogi irányzatot nevezték, mely elutasította a kodifikációt, és úgy vélte, törvényeket csak a szokásjog lejegyzésével szabad alkotni. Lásd például Kemény Zsigmond: A kodifikáció és históriai oskola. 1–3. In: Uõ: Korkívánatok i. m. 18–31. 76 [Csengery Antal]: [Az olvasóhoz.] PH. 1847. január 1. 805. sz. 1. 77 Ezt Szalay már 1845 júliusában is hangsúlyozta. Sz. L. [Szalay László]: Tévedések. I. PH 1845. július 13. 502. sz. 29.; ua. In: Szalay L.: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 58–63. 78 [Csengery Antal]: [Az olvasóhoz.] PH. 1847. január 1. 805. sz. 1.

1108


ellenzéken belül a centralisták kisebbségben vannak. A szólásszabadság elvére való hivatkozás egyértelmûvé tette, hogy a szerkesztõ a csoportképviseleti beszédmódot nem az egész ellenzék, hanem csak a centralisták nevében használja. Kifejtette, hogy õ és társai nem szándékoznak elszakadni az ellenzéktõl, de azt is elismerte, hogy nem mindenben értenek egyet azzal. Ennek okát részben tanulmányaikban, részben pedig a körülmények változásában látta. Úgy vélte, ez utóbbi is magyarázhatja, hogy az ellenzék vezetõi közül már többen is osztoznak egyes centralista nézetekben. Több lényeges pontban azonban soha sem volt különbség a centralisták és a reformellenzék zömének elvei között. Mint írta: „Illy találkozási pontok a’ tisztán ellenzéki kérdések általában, midõn a’ létezõ alkotmányos garantiák’ védelmérõl van szó, mielõtt ujakat tudnánk szerezni”. Ugyanazt a kitételt hangsúlyozta tehát újra, mellyel a centralisták korábban is rendszeresen éltek.79 Ez a municipalistákhoz való közeledést szolgálhatta, ahogyan az alkotmányos nemzet beszédmódjának használata is, illetve, hogy Csengery nem ismertette részletesen a reformellenzék zömétõl eltérõ elveit, és hogy ekkor még nem bõvítette újabb elemekkel az 1846 májusában kijelölt pozícióját. A lap következõ számában Szalay László a szólásszabadság mellett egyik leggyakrabban felhozott érvvel — melyre a cikk címe (Szót kérek!) is rájátszott — indokolta csoportja centralista eszmékhez való visszatérését. A zsurnalisztika célját ugyanis az eszmék ütköztetésében jelölte meg, melynek köszönhetõen a legkorszerûbb és leghasznosabbnak talált elvek kiszorítják a többit a közgondolkodásból.80 Mint írta: „Több izben tapasztalhattuk, hogy a’ melly politicai szónoklatot örökké azonegy sima habjáték emeli és tovább sodorja, az közelebbi vizsgálat után üresnek, izetlennek mutatkozik. ’S igy van a’ dolog általában a’ publicistica’ mezején, és mert igy van, soha se panaszkodjunk az érdesség ellen, melly szúr és karczol, ’s tûrjük el a’ hangnak ollykori nyerseségét – illyesmi rendesen épszövetü kelmére, egészséges anyagra mutat”.81 Az ellenzék összefogásának szükségessége mellett pedig Csengeryhez hasonlóan õ is a konzervatívok tevékenységével érvelt. Csakúgy, mint Csengery, Szalay is próbálta mondanivalóját a reformellenzék zöme által elfogadható módon megfogalmazni. A municipalisták által is elfogadott parlamenti váltógazdaság elvére hivatkozva hangsúlyozta az abszolu79 Lásd például E. [Eötvös József]: Központositás és helyhatósági rendszer. IV. PH. 1844. július 25. 372. sz. 503–504.; E. [Eötvös József]: Egység és bizodalom. PH. 1844. augusztus 22. 380. sz. 573–574.; ua. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 93–104.; ua. Egység és bizalom c. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 24–35.; T. Á. [Trefort Ágoston]: Reform. PH. 1845. március 13. 438. sz. 165.; E. [Eötvös József]: Állásunk. PH. 1845. március 23. 441. sz. 189–190.; ua. A Pesti Hirlap állása c. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 147–156.; ua. Állásunk c. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 105–114.; E. [Eötvös József]: Ügyünkben. II. PH. 1845. július 3. 496. sz. 5–6.; ua. A centralisták vezéreszméirõl 2. c. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 180–187.; ua. Ügyünkben II. c. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 147–151.; Csengery Antal: [Az olvasóhoz]. PH. 1845. július 1. 495. sz. 1. 80 Sz. L. [Szalay László]: Szót kérek!. PH. 1847. január 3. 806. sz. 5–6.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 237–244. 81 Sz. L. [Szalay László]: Szót kérek!. PH. 1847. január 3. 806. sz. 5–6.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 237–244.


1109

tizmusban rejlõ veszélyeket,82 és ennyiben az alkotmányos nemzet politikai nyelvének abszolutizmusellenes érveléséhez igazodott. Kifogásolta ugyanis, hogy az ellenzék akkor sem alakíthat kormányt, ha többségbe kerül, míg az éppen regnáló kormány ez esetben nem mond le.83 Magyarországon tehát „a’ képviseleti rendszer el van ferditve”. Ennek kapcsán azt is kifejtette, hogy „az országgyülési képviselet egymaga még nem elégséges a’ nemzet’ érdekeinek biztositására”. Ehhez „alkotmányos központosítás”-ra „életrevaló községi rendszer’ alapján”, valamint esküdtszékre és sajtószabadságra is szükség van. A centralista program fõbb elemei, tehát már Szalay elsõ, és a Pesti Hirlap második 1847-es vezércikkében felbukkantak. Ezúttal azonban olyan szövegösszefüggésben, mely alkalmas lehetett a municipalisták meggyõzésére is. Az esküdtszékek és a sajtószabadság elvét a reformellenzék zöme is elfogadta,84 ami így újabb kapcsolódási pontokat jelentett az ellenzék két szárnya között. Ráadásul Szalay a törvényhatóságok által nyújtott alkotmányos garanciákat is elismerve ezek akkori állapotának ideiglenes fenntartása mellett érvelt. Szóhasználatában itt — például a megyerendszerben „a’ nemzet’ életerejének egy része rejlik” — minden addiginál jobban igazodott a municipalistákéhoz. Sõt, a centralistáktól korábban szokatlan módon a kormánnyal szemben is védelmébe vette a megyerendszert, mikor kifejtette, hogy a kormány „nem hirdethetné magát alkotmányosabbnak eldõdeinél, ha ollyatén intézkedésekhez nyulna egy uttal, mellyek a’ törvényhatósági institutiót, mint közjogi garantiát gyengithetnék, sõt lépésrõl lépésre tönkre tehetnék, mielõtt a’ valóságos képviseleti rendszerhez ’s a’ parliamenti kormányhoz vezetõ lépések ’s elõkészületek tétettek volna meg”. Gondolatmenetét még azzal is kiegészítette, hogy ami „életrevaló” a törvényhatóságokban van, az át fog menni az új alkotmányos garanciákat nyújtó intézményekbe. Ezáltal egyrészt jogfolytonosságot teremtett a fennálló és behozandó intézmények között, másrészt pedig a megyerendszer védelmezõit próbálta megnyugtatni azzal, hogy az új intézmények eleget fognak tenni a régiek legfontosabb és leghasznosabb feladatainak is. Mindeközben egy újabb összekötõ kapocs, a centralisták és a municipalisták által is elfogadott népképviselet elve is felbukkant a szövegben. Ráadásul ez nem a centralista alkotású népelmûség kifejezésben öltött testet,85 hanem a municipalista eredetû népképviselet szóban. Szalay tehát olyan formában kezdte újra a centralista 82 A politikai váltógazdaság municipalisták általi elfogadottságára nézve lásd Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 64. 83 Vö. például: Kossuth programmjavaslata az ellenzék számára a márc. 15.-i ellenzéki konferenciára, kiegészítve Szemere, Klauzál, Eötvös, Stettner javaslataival. In: KLÖM. XI. 116–119.; Deregnyei [Kossuth Lajos]: A magyar politikai pártok értelmezése. In: Ellenõr. Politicai zsebkönyv. i. m. 224–290. Az Ellenõrbe írt Kossuth-mûvek megjelenési körülményeit részletesen elemzi Hermann Róbert: Az „Ellenõr” – Egy ellenzéki zsebkönyv születése. i. m. 512–515. 84 Az esküdtszékekre lásd: Antalffy György: Szalay László i. m. 52–68. A sajtószabadság elvére lásd például: Szabó Miklós: A magyar nemesi liberalizmus. 1825–1910. In: Szabadság és nemzet. Szerk. Dénes Iván Zoltán. Bp. 1993. 150–181. Különösen 162. 85 A kifejezés Csengery Antal egyik 1845-ös cikksorozatában bukkant fel elõször: Csengery Antal: Városi ügy. I–III. PH. 1845. január 5. 419. sz. 9.; PH. 1845. január 26. 425. sz. 55.; PH. 1845. február 13. 430. sz. 96–97.; ua. In: Uõ: Összegyûjtött munkái. IV. Publicistai dolgozatok és beszédek. Bp. 1884. 3–23.

1110


eszmék hirdetését, mely fogalomhasználatát és érvkészletét tekintve is elfogadhatóbbnak tûnhetett a reformellenzék zöme elõtt. A lap következõ három számának vezércikke minden valószínûség szerint Csengery tollából származik. A szerkesztõ ezekben jelölte ki a lapja által az év folyamán követendõ irányvonalat. A városi ügy kapcsán írt Régi dal cím legalább olyan beszédes, mint a Szalay által címként választott Szót kérek!. Csengery így próbálhatta kifejezni, hogy az ellenzék által már régóta pártolt eszmék mellett fog érvelni. Fogalomrendszerét a municipalisták által használthoz igazította. Rámutatott, hogy csak a választójog kiterjesztésével tartható fenn a magyar nemzetiség és alkotmány.86 Ennek megnevezésére a reformellenzék többsége által alkalmazott, „a’ nép’ bevétele az alkotmányba” fordulatot használta, aminek tartalmát Eötvös egyik 1845-ös cikksorozatában87 és a Reformban is vitatta.88 A jogkiterjesztéshez vezetõ, nagy vonalakban körülírt reformprogram elemei között is csak olyanokat említett, melyeket a reformellenzék zöme is elfogadott: polgári földtulajdon, közteherviselés, törvény elõtti egyenlõség, vagyonon illetve mûveltségen alapuló választójog.89 Mondanivalóját tehát a municipalistákhoz hasonlóan az õsi alkotmány átértelmezésén alapuló nemesi republikanizmus — az alkotmányos nemzet — politikai nyelvén fejezte ki, miközben ki is nyitotta azt a nemességen túlmutató republikanizmus irányába. A városi ügyet azonban centralista alapon tárgyalta, ugyanúgy, ahogy az már elsõ Pesti Hirlap-beli cikkeiben is szóba került.90 Ám az ezt alátámasztó érvelés 1847-ben mentesült a municipalistákkal vitázó részektõl. 1845-ben Csengery elutasította azt az elképzelést, mely a városok szavazatjogának kérdését „a’ belrendezéstõl függeszté föl” vagyis „a’ városokat elõbb a’ megyékhez kiváná assimilalni”. Szerinte az alkotmányos garanciákat az egész nemzetnél kell keresni, így e garanciák biztosításakor a törvényhatósági élet további erõsítése helyett „a’ számszerinti képviselet, a’ centralisatio’ tiszta formájára” kívánt támaszkodni. Ezért elõször országgyûlési szavazatjogot adott volna a polgárságnak, és csak azután rendezte volna a városok belügyeit, hogy arról ne „rólok nélkülök” szülessen döntés.91 A Csengery által 1845-ben e kérdésben kifejtett 86

Á [Csengery Antal]: Régi dal. PH. 1847. január 5. 807. sz. 9. E. [Eötvös József]: Népképviselet és annak akadályai. I–III. PH. 1845. május 1. 461. sz. 285.; PH. 1845. május 2. 462. sz. 289.; PH. 1845. május 4. 463. sz. 293. 88 Eötvös József: Reform. In: Uõ: Reform és hazafiság. I. i. m. 461–463. Eötvös szerint nehezen lenne kivihetõ, hogy minden választásra jogosult a megyegyûléseken adja le a voksát. Ráadásul ez nem is biztosítja az egyéni szabadságot, így inkább a nyugaton honos képviseleti rendszert kellene behozni. 89 A vagyoni helyzeten alapuló választójogi cenzust a reformellenzék egésze elfogadta, ennek általános, a nemességre is kiterjedõ alkalmazásához azonban csak a centralisták ragaszkodtak. Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus. 1790–1848. (Eszmetörténeti Könyvtár 10.) Bp. 2008. 253–257. Az általános cenzust Csengerynél lásd például Csengery Antal: Töredék eszmék a’ községek’ rendezése körül. III. PH. 1845. május 23. 473. sz. 337.; ua. In: Uõ: Összegyûjtött munkái. IV. i. m. 30–36. 90 Csengery szóban forgó cikkei: Csengery Antal: Városi ügy. I–III. PH. 1845. január 5. 419. sz. 9.; PH. 1845. január 26. 425. sz. 55.; PH. 1845. február 13. 430. sz. 96–97.; ua. In: Uõ: Összegyûjtött munkái. IV. i. m. 3–23.; Csengery Antal: Töredék eszmék a’ községek rendezése körül. I–IV. PH. 1845. május 20. 471. sz. 329.; PH, 1845. május 22. 472. sz. 333.; PH. 1845. május 23. 473. sz. 337.; PH. 1845. május 25. 474. sz. 341.; ua. In: Uõ: Összegyûjtött munkái. IV. i. m. 23–36. 91 Csengery Antal: Városi ügy. II. PH. 1845. január 26. 425. sz. 55.

87


1111

elv és az ezt alátámasztó érvelés egyaránt centralista megalapozású volt, ráadásul még hosszan érvelt is a municipalista alapokon történõ rendezés ellen. Ennek során a csoportképviseleti beszédmódot a centralisták nevében használta: „ez eljárásban [tudniillik a municipalista tervezetben – G. K. J.], vizsgálva fenálló institutiónk’ szellemét, tagadhatlanul következetesség van. Mi jól tudjuk, hogy minden szabadságnak, tehát alkotmányunknak is biztositékokra van szüksége; de kérdés, midõn reformról van szó, ott kell e továbbá is keresnünk e’ biztositékot, hol nem az összes nemzettel, hanem csak egyes töredékeivel találkozunk, – a’ provincziákban? Mi ezt rendkivül károsnak tartjuk; mi a’ nemzet’ összes érdekeit központositani ohajtjuk a’ törvényhozásban épen a’ végett, hogy azután ott találjuk alkotmányos állásunk’ biztositékát, hol az erõk, hol az érdekek központosulva vannak. Ez bevallott irányunk, ez eljárásunk’ philosophiája a’ városi ügy körül: mi tehát nem látunk a’ szavazatjog ’s belrendezés között olly szoros egybeköttetést, sõt némileg — mert a’ városi ügy csak elsõ lépés, — épen a’ szavazatjog által reméljük kivivhatni azt, hova ti a’ belrendezés által törekszetek. Ez a’ különbség köztünk ’s köztetek.”92 Ehhez hasonló polemikus részek az 1847-es cikkben nincsenek, sõt még csak szó sem esik a municipalista tervezetrõl. Csengery ezúttal csupán annyit jegyez meg, hogy „egy egészen nemesi legislatio, mint a’ magyar, a’ nép’ állásának emelkedését” nem fogja támogatni, így a polgárság választójogának biztosítása nélkül a jogkiterjesztés nem lehetséges. A városi ügy eldöntésével ugyanis olyan erõ jelenne meg „az alsó táblánál, melly, állásánál fogva, a’ nép felé gravitálva, a’ reformkérdéseket keresztülvinni”93 segítene. Jól látható tehát, hogy Csengery 1847-ben még a centralista megalapozású reformpontok tárgyalása során is kerülte a municipalistákat sértõ érvek használatát. Rendezési elvén ugyanakkor nem változtatott: „népelmüség, ’s elsõ lépésül a’ városok’ viszonyainkhoz illõ censusra alapitott képviselete, választási törvénynyel”. A népképviseletet centralista alkotású szóval — népelmüség — fejezte ki, és a városok belügyeinek rendezésérõl szót sem ejtett. Vélhetõen azért nem, mert a választási törvény már önmagában is megoldotta volna a belrendezés kérdését, hiszen a polgárság szélesebb rétegének biztosított volna szavazati jogot, de kizárta volna a mûveletleneket. A következõ két szám vezércikke valójában egy egységet alkot, és az elõzõ évben a hírlapokban tárgyalt fontos kérdésekkel kapcsolatban — „[a]dó, örökváltság, a’ városok’ országgyülési szavazatjoga”, vámügy — vitatja a konzervatív lapok álláspontját.94 A cikkekben Csengery jórészt a reformellenzék által elfogadott elvek alapján tárgyalta a változtatásokat. Január 7-én a földesurak kármentesítésével történõ általános örökváltság, a közteherviselés és a — municipalista kifejezéssel megnevezett — népképviselet kérdésében járt el így.95 Ezt már csak azért is megtehette, mivel a centralisták elképzelése ezekben az 92

Csengery Antal: Városi ügy. II. PH. 1845. január 26. 425. sz. 55. Á [Csengery Antal]: Régi dal. PH. 1847. január 5. 807. sz. 9. 94 [Csengery Antal]: Egy kis számvetés. I–II. PH. 1847. január 7. 808. sz. 13.; PH. 1847. január 8. 809. sz. 17. 95 [Csengery Antal]: Egy kis számvetés. I. PH. 1847. január 7. 808. sz. 13. 93

1112


ügyekben jórészt megegyezett a municipalistákéval, a részletekbe pedig nem bocsátkozott. Január 8-án a vámügyi kérdésrõl értekezett, az ellenzék által elfogadott védvámrendszeri elvhez igazodva.96 Ezt az 1846 nyarán a centralisták és municipalisták vitája nyomán kialakult kompromisszumos megoldás indokolhatta. A városi ügyben azonban továbbra is centralista alapokon foglalt állást. Ismertette a szerinte hibás municipalista tervezetet, amire válaszul a „conservativ párt a’ községi mozgalmak’ élére kormányhivatalnokot, királyi fõfelügyelõt inditványozott”.97 (A konzervatívok tehát ugyanazt az eljárást akarták alkalmazni a városok esetében is, amelyet a kormány sikerrel használt a megyék maga mellé állításához az adminisztrátori rendszer formájában.) Csengery szerint azonban a konzervatívok a község politikai életének központosítására törekedve szándékosan megfeledkeztek arról, hogy mint Csengery írta: „a’ mi törvényhatóságaink nem csupán administrativ institutiok, ’s hogy míg ugyanazon formák közt mozog nálunk a’ politicai élet és közigazgatás, emennek központositása azon alkotmányos garantiákat is megtámadja, mellyeket amabban, t. i. a’ hatóság’ politicai életében birunk”. Az alkotmányos garanciák megtámadásának említésével Csengery az abszolutizmus veszélyére hívta fel a figyelmet, vagyis a reformellenzék zöme által gyakrabban alkalmazott alkotmányos nemzet abszolutizmusellenes érvelését követte. A municipalisták javaslatát tételesen nem cáfolta, csupán a különbözõ javaslatok ismertetése után annyit jegyzett meg, hogy „[a]z eszmék’ illyetén zavarában” a legcélszerûbb rendezési mód, ha a „polgári elem’ országgyûlési szavazatának ügyét” az adminisztratív rendezéstõl elválasztva, választási törvénnyel oldják meg.98 A szerkesztõ érvei közül tehát az 1847-es Régi dalhoz hasonlóan most is kikerültek a municipalistákkal vitázó részek. A Csengery és Szalay által 1847 elején kifejtett eszmék nagy része tehát — sokszor már a fogalmak és kifejezések szintjén is — megegyezett a reformellenzék zöme által elfogadott elvekkel. Több, ekkor kifejtett programpont — például a parlamentnek felelõs kormány eszméje és a városi ügyben kifejtett rendezési elv — viszont visszatérést jelentett az 1845. novemberi kompromisszum elõtti centralista elvekhez. Ezúttal azonban Csengery ezekben az ügyekben kerülte az ellenzék megyerendszert védelmezõ szárnyát sértõ érvek használatát. Õ és Szót kérek! címû írásában Szalay is kölcsönzött a municipalisták érvkészletébõl, miközben mindkettõjük cikkeiben felbukkantak az alkotmányos nemzet beszédmódjának elemei. Az abszolutizmust a centralisták és a municipalisták is elutasították, de az ellene folytatott harc leginkább a reformellenzék zöme tevékenységének volt központi eleme. A centralisták az állam mûködésképtelenné válásától jobban tartottak, mint az abszolutizmustól, így korábbi írásaikban jóval ritkábban került szóba az abszolutizmus. 1847 elejétõl azonban õk is rendszeresen hivatkoztak erre tevékenységük igazolásaként. Mindez azt valószínûsíti, hogy a centralisták korábbi elveikhez való visszatérésük után 96

[Csengery Antal]: Egy kis számvetés. II. PH. 1847. január 8. 809. sz. 17. [Csengery Antal]: Egy kis számvetés. I. PH. 1847. január 7. 808. sz. 13. A városi fõfelügyelõkrõl hosszabban ír: Dénes I. Z.: Közüggyé emelt kiváltságõrzés i. m. 83. 98 [Csengery Antal]: Egy kis számvetés. I. PH. 1847. január 7. 808. sz. 13. 97


1113

is igyekeztek megõrizni jó kapcsolatukat a reformellenzék zömével. A konzervatívok és a kormány tevékenysége ugyanakkor láthatóan elõsegítette a centralisták és a municipalisták közeledését. Mindeközben Csengery és Szalay ismételten kijelölték a csoportjuk által megszerezni kívánt politikai pozíciót. Ennek során a Csengery által 1846 májusában megfogalmazott pozíciót bõvítették újabb elemekkel, melyek egy része eltért a reformellenzék zöme által kijelölttõl. A centralisták ekkor tehát bevallottan olyan politikai pozíció megszerzésére törekedtek, mely csak részben fedte a municipalisták által kívántat, és annál jóval mélyebben gyökerezõ újításokat feltételezett. A municípiumok átalakításáról ugyan egyelõre lemondtak Szalayék, de a volt szerkesztõ cikkében jelezte, hogy mihelyt lehetõsége lesz rá, újra a csoportja által 1844–45-ben kijelölt politikai pozíció megszerzéséért fog küzdeni. Politikai pozíciójuk kijelölését a centralisták az országgyûlésre való készüléssel indokolták. Mielõtt azonban még sor kerülhetett volna e pozíció megszerzésére az 1847 novemberében megnyíló diétán, annak egyes elemeit el is kellett fogadtatni a reformellenzék egészével, és el kellett érni, hogy ezek az elemek bekerüljenek az ellenzék pozícióját kijelölõ dokumentumba, a tervbe vett közös ellenzéki programba. A továbbiakban az ennek érdekében publikált írásokat tárgyalom. 2. 2. A befolyásolási kísérlet Csengery az Egy kis számvetést követõen jobbára megelégedett a szerkesztésbõl adódó feladatokkal, és a felmerülõ kérdések részletes tárgyalását átengedte centralista társainak. Eötvösék a január eleji pozíció kijelölést követõen óvatosan kezdtek hozzá új feladatuk megvalósításához. Elsõsorban olyan kérdéseket tárgyaltak, melyekben a reformellenzék még nem alakított ki egységes álláspontot. Ennek köszönhetõen senki sem vádolhatta õket a municipalistákkal kötött kompromisszum megszegésével. Ráadásul saját tevékenységüket többször is az abszolutizmus elleni harccal indokolták. Szövegeikben így többször bukkantak fel az alkotmányos nemzet abszolutizmusellenes érvelésének elemei, mint azt megelõzõen. Korábban kijelölt politikai pozíciójukat tehát legalább az indoklásban igyekeztek közelíteni a reformellenzék zöme által kívánthoz, amivel jócskán megnövelhették önmaguk ellenzékiként való elfogadtatásának esélyét. Eötvös 1845 novemberében Szalayhoz írott levelei tanúsága szerint ugyanis a centralisták úgy vélték, integrálódásuk majd lehetõséget fog nyújtani számukra, hogy az egész oppozíció politikai pozícióját a központosítási elvek irányába mozdítsák el.99 1847 elsõ felére a reformellenzék zöme és a centralisták közötti viszony minden bizonnyal sokat javult, és ez a tendencia csak az Ellenzéki nyilatkozat aláírása után fordult meg.100 Szalayék vélhetõen e mi99 Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november eleje. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 155–159; Eötvös József Szalay Lászlóhoz. 1845. november 15. In: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz i. m. 163–166. 100 Lásd fentebb.

1114


att nyúltak az idõ elõre haladtával egyre bátrabban a centralista elvekhez, olyannyira, hogy néhány hónap múlva már a municipalista kifejezések, fogalmak és érvek használatára sem fektettek akkora hangsúlyt, mint korábban. Ez a folyamat legjobban Szalay László cikkein keresztül figyelhetõ meg, így elsõként ezeket tárgyalom. 2. 2. 1. Szalay és a kifejtés technikájának módozatai Szalay elsõ olyan cikksorozata, mely részletesen tárgyalt egy jogi kérdést, rögtön a Csengery Egy kis számvetés címû írását követõ számban jelent meg. Ez az egyesületi jog területén történõ állásfoglalással bõvítette a január elején kijelölt politikai pozíciót.101 Szalay a Szót kérek!-hez hasonlóan itt is használta az alkotmányos nemzet politikai nyelvének elemeit, ezáltal lehetõséget nyújtva arra, hogy a reformellenzék egésze elfogadja a benne foglaltakat. Szalay mindenekelõtt kifejtette, hogy e fontos kérdés tárgyalására szükség van, hiszen az a következõ országgyûlésen is elõ fog kerülni. Mivel azonban azok, akiket õ „örömest és bizodalommal” követni szokott, „annyi egyéb miatt ugy látszik, nem érnek reá az elõmunkálatok’ megtételére, a’ fõelvek’ kitüzésére és alkalmazására”, õ maga fog hozzá az értekezéshez.102 Az általa követni kívánt személyeket nem nevezte meg, de megfogalmazása utalásnak tekinthetõ a reformellenzék zömének vezetõire. Kijelentése így a municipalistákkal való jó viszony fenntartását szolgálhatta. Ezt követõen rámutatott, hogy az egyesületi kérdést a Védegylet megszületése vetette fel. Szerinte ez „[i]gen helyesen történt”, mivel így „senkisem hátráltathatja a’ kérdés’ megfejtését az által, hogy a’ törvény inditványozóját Utópiába utasitja”. E megállapítás az egyesületi kérdés tárgyalásának idõszerûségét fejezhette ki. A cikk felvezetésében tehát Szalay igyekezett munkáját a municipalisták számára is elfogadható módon indokolni. Ráadásul cikkeiben végig a konzervatív Budapesti Hiradó állításait cáfolta, amivel a közös ellenfél elleni küzdelembõl is kivette a részét.103 Az egyesületek ellenõrzését Szalay a centralista elveknek megfelelõen a törvényhozásra bízta volna. A csoportjának kívánt politikai pozíciót tehát centralista elemekkel bõvítette. Érvelése során azonban többször is Magyarország alkotmányos voltára hivatkozott, és elképzelését az abszolutista berendezkedés elkerülésének szükségességével indokolta. Azaz az alkotmányos nemzet abszolutizmusellenes érveléséhez igazodott. A jogtudós kifejtette, hogy az „ujabb korban, midõn az egyesületi szellem hasonlithatlanul nagyobb erélyességgel lépett fel, […] érezhetõvé vált a’ szükség, az associatio’ anyagi oldalán kivül a’ 101 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás az egyesületi jog’ mezején. I–IV. PH. 1847. január 10. 810. sz. 21.; PH. 1847. január 15. 813. sz. 33.; PH. 1847. január 19. 815. sz. 41–42.; PH. 1847. január 28. 820. sz. 61.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 245–266. 102 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás az egyesületi jog’ mezején. I. PH. 1847. január 10. 810. sz. 21.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 245–248. 103 Szalay a Budapesti Hiradó 123. számában megjelent írásokra hivatkozott: Eszmetöredékek a felügyelési jog terjedelmérõl, társulatok irányában. BH. 1845. január. 31. 123. sz. 75–76.; Szerk. [gr. Dessewffy Emil]: C. n. BH. 1845. január. 31. 123. sz. 76–77.


1115

formalisra is lennünk tekintettel, nehogy általa […] az anyaassociationak, magának a’ státusnak müködése gátoltathassék”. Az erre adható válaszok közül elkülönítette az abszolutisztikus és az alkotmányos országokban szokásosat. Az elõbbiek minden olyan egyesületet, melly „a’ kormánynak elõleges engedélye nélkül lépett életbe”, titkosnak nyilatkoztattak és eltiltottak. Szalay szerint Magyarországnak az alkotmányos országokhoz hasonlóan csak annyira szabad beavatkoznia az egyesületek életébe, amennyire azt „az állodalom’ organicus müködése” megkivánja.104 A gyülekezés és egyesülés jogának egyébként sértetlenül kell maradnia. Az egyesületek ellenõrzésének joga pedig a törvényhozásban kell, hogy gyökerezzen, nem pedig „a’ státusnak rendõri hatalmában távolról, ’s a’ felügyelési jogban közelebbrõl, […] mellyeknek irányát és hovászakadását […] nem találjuk feljegyezve az alkotmányosság’ chartáján”.105 Utóbbit szintén a konzervatívokkal szemben hangsúlyozta, de az érvelés a municipalisták meggyõzésére is alkalmas lehetett. A cikksorozat nem csak a Védegylet védelmét látta el, hanem „az ellenzék szervezeti létjogosultságát, a szervezés alatt álló Ellenzéki Kör, illetve Ellenzéki Párt legalitását” is alátámasztotta.106 Ez szintén elõsegíthette e cikkek municipalisták általi elfogadását. Az egyesületi jog napirendre vételét tehát Szalay igyekezett a reformellenzék zöme számára is elfogadható módon megindokolni. Ezt az eljárást a centralisták a késõbbiekben is alkalmazták. Maga Szalay például Évenkinti országgyülés, ’s utasitási rendszer címû cikksorozatában a konzervatív Budapesti Hiradó e tárggyal kapcsolatos véleményének helytelenségével igazolta publikációját.107 Elõzõ cikkéhez hasonlóan újra a közös ellenféllel folytatott harcra hivatkozott tehát. Ez az elem a centralisták stratégiájának már korábban is részét képezte. Eötvös például 1845 szeptemberében a konzervatív lap cikkeire válaszul kezdte meg eszméi részletes ismertetését.108 Ez idõ tájt pedig ez szolgáltathatott indokot arra, hogy több kérdésben is a municipalistákkal együtt fejtsék ki nézeteiket a lapban.109 Szalay ugyanakkor az országgyûléssel kapcsolatos, centralista megalapozású cikkeit vezetõ ellenzéki politikusok — Beöthy Ödön, Szemere Bertalan Perczel Mór — övével egyezõ véleményével is igyekezett alátámasztani. A konzervatív lap cikkírója „minden két év eltelte után a harmadikban mulhatlanul összehivandó” országgyûlést kívánt.110 A Budapesti Hiradó szer104 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás az egyesületi jog’ mezején. I. PH. 1847. január 10. 810. sz. 21.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 245–248. 105 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás az egyesületi jog’ mezején. I. PH. 1847. január 10. 810. sz. 21.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 245–248. 106 Fenyõ I.: A centralisták i. m. 345. 107 Sz. L. [Szalay László]: Évenkinti országgyülés, ’s utasitási rendszer. I–III. PH. 1847. február 21. 834. sz. 119.; PH. 1847. február 28. 838. sz. 135.; PH. 1847. március 7. 842. sz. 155.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 267–282. A Budapesti Hiradó említett cikke: Bertha Antal: 4-dik nyilt levél a B. P. Hiradó szerkesztõségéhez. BH. 1847. január 17. 526. sz. 37–38. 108 Errõl lásd Gábori Kovács J.: A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében i. m. 565. 109 Lásd lentebb. 110 Bertha Antal: 4-dik nyilt levél a B. P. Hiradó szerkesztõségéhez. BH. 1847. január 17. 526. sz. 37–38.

1116


kesztõsége pedig a cikkhez írott jegyzetben jelezte, hogy szerinte elegendõ a diétákat háromévente tartani.111 Mindezekkel szemben Szalay az évenkénti országgyûlés mellett állt ki, aminek bevezetését a reformellenzék zöme is el kívánta érni.112 Szalay érvelése azonban tisztán centralista volt. Mint írta: „szükséges az évenkinti országgyülés, mivel nem elég, hogy az ország’ képviselõi idõrõl idõre megkérdeztessenek […] ez vagy amaz egyes tárgy felõl, hanem szükséges, hogy folyvást irányt adhassanak ’s adjanak is valósággal a’ közigazgatásnak; […] külországok’ tapasztalása bizonyitja, hogy azon státusokban, hol évenkint tartatik országgyülés, ott a’ kormány legerõsebb támaszát a’ képviselõkben keresi ’s találja, ’s hogy ellenben ollyas országokban, hol a’ kamarák csak hosszabb idõköz’ lefolyása után gyülnek ismét együvé, ott a’ végrehajtó hatalom a’ legjobb szándék mellett sem tudja megszokni az alkotmányos ellenõrködést, ’s az országgyülésben akadályt lát, nem hogy benne politicájának legerõsebb támaszát találná”. A szövegben újra megjelent az egyik legfõbb centralista elv, a parlamentnek felelõs kormány is. Mindemellett Szalay ebben a cikkben is a magyar intézmények megváltoztatása, vagyis a gyökeres reformok mellett nyilatkozott. Úgy vélte, hogy az akkori helyzettel ellentétben országos ügyekben a törvényhatóságok nem hozhatnak döntést, erre csak az országgyûlés jogosult. Álláspontja igazolására az 1843–44-es országgyûlésen ugyanilyen értelemben nyilatkozó Beöthy Ödön szavait idézte: „a’ kisebbnek a’ nagyobb tekintély elõtt meg kell szünni, ’s a’ nagyobbnak kell olly körben mûködni, mellyben a’ kisebb nem mûködhetik”. Szalay nem véletlenül hivatkozott Beöthyre, hiszen a bihari követ megfogalmazása erõsen centralista színezetû volt. Szalay ezt követõen — vélhetõen a municipalistákkal való jó viszony megõrzése érdekében — Beöthyhez hasonlóan kifejtette: „az országgyülés’ évenkinti tartása által a’ municipium’ életereje [...] távolról sem fog csorbát szenvedni, sõt növekedni fog és öregbülni: mert legfõbb jogát, a’ törvényhozási jogot, nem olympiasról olympiasra, hanem évrõl évre fogná küldöttei által gyakorolni”. Érvelésében ugyanakkor tipikus centralista elemek is megjelentek, mikor kifejtette, hogy ha az országgyûlésben összeolvad a törvényhatóságok ereje, elõbbi sokkal hatékonyabban törekedhet olyan célok elérésére, melyeket a megyék nem tudtak megvalósítani.113 Az utasítások eltörlésérõl írva azonban tisztán centralista érvelést alkalmazott. Kifejtette, hogy „a’ képviseleti rendszerrel nem férnek meg a’ kötelezõ utasitások”. Szerinte a képviselõ „nem egyesek’, nem is valamelly testület’, hanem a’ státusöszvesség’ tolmácsa, ’s ennélfogva [...] csak az összes nemzet lehetne plenipotentariusa, ’s [...] csak országgyüléstõl vehetne utasitást. A’ képviselõnek [...] joga és kötelessége levén, választóinak külön, pillanatnyi érdekeit a’ köz’ érdekeinek feláldozni, természetesen nem köteleztethetik részletes utasitás által”.114 111

A. n.: C. n. BH. 1847. január 17. 526. sz. 37. Lásd például: Szabó Miklós: A magyar nemesi liberalizmus i. m. 162. 113 Sz. L. [Szalay László]: Évenkinti országgyülés, ’s utasitási rendszer. II. PH. 1847. február 28. 838. sz. 135.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 274–279. 114 Sz. L. [Szalay László]: Évenkinti országgyülés, ’s utasitási rendszer. II. PH. 1847. február 28. 838. sz. 135.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 274–279. 112


1117

A cikksorozatban Szalay már nem követte az alkotmányos nemzet politikai nyelvének abszolutizmusellenes érvelését. Írásában ráadásul csak akkor törekedett a municipalisták megnyugtatására, mikor azzal érvelt, hogy az évenkénti országgyûléssel a municípium életereje nem sérül. Ez arra utalhat, hogy 1847. február végén a jogtudós már bátrabban nyúlt vissza a centralista elvekhez, mint 1847. január elején. Ez vagy annak volt köszönhetõ, hogy a centralisták cikkei ekkor már nem váltottak ki akkora felháborodást, mint 1844–45ben, vagy annak, hogy az utasítások eltörlésének eszméje egyre jobban terjedt,115 így nyíltan lehetett érvelni emellett. A szöveg azonban ezúttal is arra törekedett, hogy a centralista eszméket elfogadtassa a reformellenzék zömével. Emiatt olvasható benne Beöthy Szalayéval egyezõ véleménye, és emiatt állítja a cikksorozat harmadik része, hogy már a rendek többsége sem becsüli többre az utasítási rendszert „egy kurta forintnál”. Szalay úgy vélte azonban, hogy a megyei közönség még mindig az utasítások pártján áll. Az õ meggyõzésükre hivatkozott Szemere Bertalan követjelentési beszédére, valamint Perczel Mór elõzõ országgyûlésen mondott beszédeire, melyekben szintén az utasítások eltörlésérõl esett szó. Szalay mindeközben kijelentette, hogy a legjobb utasításkészítõ az idõszaki sajtó, így mindenekelõtt „üdvös sajtótörvényt” kellene kieszközölni.116 Ez szintén elõsegíthette a cikkek municipalisták általi elfogadását, hiszen a sajtószabadság mindkét csoport fogalomrendszerének részét képezte, ahogyan maga az írásokban propagált fõ elv, az évenkénti országgyûlés is. Március 16-án induló és a választási jogot vizsgáló cikksorozatában azonban már egyáltalán nem alkalmazta a korábbi cikkeiben látott fogásokat.117 A sorozat megjelenését csupán az olvasók tájékozatlanságával indokolta, hogy aztán rögtön a tárgyra térjen. Ráadásul tisztán centralista alapokon állva fejtette ki elveit. A cikksorozat második darabja elején írta például az elsõ rész eredményeit összefoglalva: „Minapi czikkelyemben azon elvet állitottam fel: hogy a’ választási jog nem ollyatén, melly nélkül a’ társaság’, a’ státus’ tagja még csak nem is gondoltatható, hanem ollyas, mellyet a’ társaság, a’ státus, legjobb belátása szerint vagy megadhat egyes tagjainak, vagy megvonhat tõlök.”118 Ezzel nyíltan ellentmondott a kossuthi szabadságértelmezésnek, mely kölcsönösséget feltételezett a személyes szabadságjogok és a politikai jogok között.119 Még ugyanebben az írásban Szalay értelmi biztosítékot is követelt a választási joghoz, ami a municiaplisták eszmerendszerére nem volt jellemzõ.120 115

Lásd lentebb. Sz. L. [Szalay László]: Évenkinti országgyülés, ’s utasitási rendszer. III. PH. 1847. március 7. 842. sz. 155.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 79–282. 117 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás a’ választási jog’ mezején. I–X. PH. 1847. március 16. 847. sz. 175.; PH. 1847. április 16. 864. sz. 247.; PH. 1847. április 25. 869. sz. 267.; PH. 1847. május 2. 873. sz. 283.; PH. 1847. május 16. 881. sz. 317.; PH. 1847. június 18. 899. sz. 397.; PH. 1847. július 4. 908. sz. 9.; PH. 1847. július 22. 918. sz. 49.; PH. 1847. július 27. 921. sz. 61.; PH. 1847. augusztus 10. 929. sz. 93. 118 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás a’ választási jog’ mezején. I. PH. 1847. március 16. 847. sz. 175. 119 Kossuth szabadságértelmezését lásd Dénes I. Z.: Szabadság – közösség i. m. 33–34, 42–43. 120 Ezt az Ellenzéki nyilatkozat megszületése után részletesen is tárgyalta. Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás a’ választási jog’ mezején. VI–VII. PH. 1847. június 18. 899. sz. 397.; PH. 1847. július 4.. 908. sz. 9. 116

1118


Szalay felbátorodását vélhetõen az okozta, hogy az 1847. március 15-i ellenzéki konferencia a cikksorozat megindulását megelõzõ napon fogadta el az Ellenzéki nyilatkozat alapelveit, melyek közé a parlamentáris kormány eszméje is bekerült.121 Eljárása azonban túlzottan bizakodó volt, hiszen késõbb, 1847. április 16-án õ maga is elismerte, hogy ezt követõen újra felerõsödtek a centralistaellenes hangok: „»Ha máskép’ cselekszel, ha nem keresed fel az alkalmat, fenálló elõitéletekkel, tennen felekezeted’ elõitéleteivel minél élesebb ellentétbe helyezned magadat, gyakorlatiabb embernek tartatnál«, – igy zsémbeskednek jóakaróim.”122 A felháborodás mértékérõl egyéb források hiányában nehéz képet alkotni, de korántsem lehetett olyan mértékû, mint 1844–45-ben, hiszen úgy tûnik, a centralisták tevékenységüket zavartalanul folytathatták tovább. Szalay ez idõ tájt megjelent három cikksorozata jól mutatja a centralisták és municipalisták viszonyának javulását, és ezzel párhuzamosan a centralisták felbátorodását is. Ezek a cikkek ugyanakkor olyan tárgyakat taglaltak, melyek még vagy nem kerültek tárgyalás alá az ellenzéki lapokban, vagy melyekben a municipalisták és centralisták véleménye nem tért el lényegesen egymástól. Szalay így megírásukkal nem is lépett túl a két ellenzéki csoport kompromisszuma által megadott kereteken. A centralisták által tárgyalt kérdések egy részében pedig szinte nem is volt különbség a két csoport elképzelései között. Ez lehetõséget nyújtott arra, hogy politikai pozíciójuk egyes elemeit együttesen fejtsék ki a Pesti Hirlap hasábjain, és ezáltal még közelebb kerüljenek egymáshoz, és elvi alapjaik is közeledjenek. A következõ fejezetben e folyamat bemutatására törekszem a jobbágyfelszabadítás kérdésköre mentén. 2. 2. 2. Közös reformpont: a jobbágyfelszabadítás Az 1846-os gyengébb termés következtében fellépõ éhínség súlyosbodása ellenére a Budapesti Hiradó 1847 elején kedvezõnek ítélte a magyar jobbágyság helyzetét, jobbnak mint más Európai országokban élõ parasztokét.123 Ez a magyar reformellenzék körében nagy felháborodást keltett, amire még a konzervatív cikkíró is utalt a késõbbiekben. „Nem egy magyar politikus pattant fel székérõl […] azon utóbbi czikkemben adott rövid párvonal miatt, mellyben a magyar és külföldi parasztot összehasonlítani merém”.124 A centralista Pesti Hirlapban is számos cikk próbálta cáfolni a konzervatívok gondolatmenetét. Ezek egy részének szerzõjét nem ismerjük, néha még ellenzéken belüli hovatartozásuk megállapítása is gondot okoz. Cikkeiket mégis vizsgálni kell, hiszen ezek segítségével kép alkotható Csengery szerkesztõi tevékenységérõl, pontosabban arról, hogy a szerkesztõ milyen irányultságú írásokat volt hajlandó megjelentetni lapjában. Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy Csengery Szalayhoz 121 Pest, 1847. június 7. Az ellenzéki nyilatkozat Deák Ferenc által összefoglalt végleges szövege. In: KLÖM. XI. 152–157. 122 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás a’ választási jog’ mezején. II. PH. 1847. április 16. 864. sz. 247. 123 Helyzetünk ’s a reformok. IX. BH. 1847. január 3. 518. sz. 5. 124 Helyzetünk ’s a reformok. X. BH. 1847. január 19. 527. sz. 41–42.


1119

1847. szeptember 21-én írt levelébõl úgy tûnik, a Pesti Hirlap korábbi vezetõje még mindig jelentõs befolyással bírt utódjára.125 A lap követendõ irányvonalát a centralisták vélhetõen közösen jelölték ki. A napi szerkesztõi feladatokat azonban minden bizonnyal Csengery végezte, így a lapban megjelenõ cikkeket is õ válogathatta össze. A jobbágykérdés megoldási módjában a reformellenzéki csoportosulások között nem alakult ki lényeges eltérés. Emiatt válhatott ez alkalmassá arra, hogy összekötõ kapocsként funkcionáljon a centralisták és municipalisták között. Még akár olyan formában is, hogy Csengery hozzájáruljon ilyen témájú municipalista szerzõk tollából származó cikkek megjelenéséhez a lapban, ami még szorosabbra vonhatta a két csoport közötti szálakat. Az ellenzéki csoportok pedig belátva, hogy nem tudják háttérbe szorítani egymást, a közös programpontokra való tekintettel szorosabb együttmûködésre is törekedtek. Erre késztethette õket a konzervatívok párttá szervezõdése és az országgyûlés közeledése is. Az eszmei megalapozottság és az idõszerûség mellett ezek az okok is közrejátszhattak abban, hogy a jobbágyfelszabadítás a Szalayék által kijelölt pozíció egyik központi eleme lett. A centralisták részérõl Eötvös József reagált a Budapesti Hiradó cikkére.126 Írása elején Magyarország helyzetét Írországéhoz hasonlította, amit korábban õ írt le a nemzetpusztulás országaként.127 Kiszámította, hogy egy teljes telket 40 holdra becsülve a jobbágy ezért füstpénzben, kilencedben, tizedben és robotban évente 73 forint haszonbért fizet, valamint a házi és a hadi pénztárba körülbelül 15 forintot. Ezt pedig túl soknak találta egy olyan országban, „hol akármennyi föld holdankint 1 ftjával adatik haszonbérbe még most is, ’s hol sok vidékeken a’ nemesi birtok 40 fttal pp. holdjaért örök áron vásárolható”. A zsellérek helyzetét még ennél is rosszabbnak látta. Számításai szerint egy házas zsellér 1 hold legelõért és 150 négyszögöl belsõ telekért évi 4 forint értékû szolgáltatásra van kötelezve. Ugyanez a díj a házatlan zselléreknél 2 forint, pedig ezért cserébe semmit sem kapnak a földesúrtól. Eötvös szerint tehát a magyar jobbágy helyzete sokkal rosszabb volt annál, mint a Budapesti Hiradó állította. A nyomor okát pedig, mint a csoportképviseleti beszédmódot használva írta: „azon viszonyokban találjuk, mellyekben földmivelõ osztályunk […] századok óta él”. A csoportképviseleti beszédmódot a centralisták nevében használta, de ez csak a cikk egy késõbbi szakaszában vált nyilvánvalóvá. Eötvös tehát a feudális viszonyok megszüntetésért állt ki írásában. A változtatásokat azért is szükségesnek látta, mivel a társadalom átalakulása már megkezdõdött. A jobbágyság nagy része ugyanis „napszám és más mellékes keresetek által szerzi meg szükséges élelmét, ’s e’ szerint valóságos proletarius” egy olyan országban, 125 Csengery Antal Szalay Lászlóhoz. OSZK Kézirattár. Levelestár. é. n. A levél elemzését és keletkezési idejének meghatározását lásd Gábori Kovács J.: A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében i. m. 595–596. 126 *** [Eötvös József]: A’ nyomor és óvszerei. I–V. PH. 1847. február 7. 826. sz. 85–86.; PH. 1847. február 11. 828. sz. 93.; PH. 1847. február 12. 829. sz. 97.; PH. 1847. február 14. 830. sz. 101–102.; PH. 1847. február 16. 831. sz. 105.; ua. In: Reform és hazafiság. II i. m. 312–340. 127 [Eötvös József]: Szegénység Irlandban. Budapesti Szemle. 1. sz. 1840. 89–156.

1120


ahol nincs ipar, és az összes közterhet viseli. Ha mindezen változtatnak, az ínség enyhülni fog.128 A nyomor okát pedig „az ország’ belsõ organismusában kell” keresni. A bajon csak a közös teherviseléssel, vagyis a terhek egy részének a kiváltságos osztályok általi átvételével lehet segíteni. Ezáltal nemcsak a nép terhei csökkennének, hanem az Eötvös által európai viszonylatban szegénynek tartott ország jövedelmei is növekednének. Ez lehetõvé tenné a haladást is, például a Budapesti Hiradó által is kívánt útépítést. A nemesi adómentesség eltörlése tehát az egész ország érdeke.129 Ez azonban önmagában még nem elegendõ. Miután fentebb Eötvös kimutatta, hogy a nyomor oka jórészt az úrbéri viszonyokban keresendõ, cikksorozata harmadik részében kimondta, hogy azokat meg kell változtatni, örökváltság útján.130 Cikksorozatában tehát a legsürgetõbb teendõket a közteherviselésben és az örökváltságban jelölte meg. A reformellenzék összhangját mutatja, hogy Eötvös csoportját az ellenzékhez tartozónak számította. Kijelentette ugyanakkor, õt nem bántja, ha csoportját „ideologoknak” vagy „doctrinäreknek” nevezik. Õket valóban eszméik vezérlik, és ezek parancsolják a reformok végrehajtását. Állítása szerint ez a kitétel a konzervatívoknak szólt.131 A cikk e részénél válik nyilvánvalóvá, hogy Eötvös a képviseleti beszédmódot a centralisták nevében használta. A két legfontosabbnak nevezett reformpont megvalósítási módozatáról azonban ekkor nem beszélt részletesen, vélhetõen mivel ezekrõl ekkoriban több cikk is megjelent a lapban. Január 17-én Á áljeles cikkben vélhetõen Trefort ajánlotta az angol örökváltsági minta követését. Trefort szerint a jobbágyok nagy része nem képes megváltani saját magát, így az államnak kell segítséget nyújtania nekik, úgy ahogy Anglia nyújtott segítséget a rabszolgák felszabadításához gyarmataiban. Anglia húszmillió font sterlinget fizetett ki a rabszolgák tulajdonosainak, amit a rabszolgáknak nem kellett visszafizetniük. Magyarországon a cikkíró ezt úgy látta megoldhatónak, ha az állam kölcsönt vesz fel, amibõl kártalanítja a földesurakat, majd a kölcsönt és annak kamatait az általános adóalapból törleszti „mellyhez mindenkinek vagyonához aránylag” kell járulnia. „Vagy a’ kölcsönt el is lehetne mellõzni. Akkor az urbéri jövedelembõl státusjövedelem (rente) volna képezendõ, a’ telektõl járó urbéri tartozások’ értéke meghatároztatván. A’ státus tehát ez öszletet a’ földesurnak évenkint fogná fizetni, fentartván magának a’ jogot ezen rente-t beváltani. A’ státus által fizetendõ jövedelemre adott utalványok eladhatók ’s másokra átruházhatók levén, – a’ földesur ezen müködés mellett ugyanazon helyzetbe jõne, minha az örökváltság’ fejében készpénzt kapott volna”. Trefort ugyanakkor azt is jelezte, hogy az állami beavatkozással történõ örökváltságnak csak ezt az egy módját látja.132 128 *** [Eötvös József]: A’ nyomor és óvszerei. I. PH. 1847. február 7. 826. sz. 85–86.; ua. In: Reform és hazafiság. II i. m. 312–318. 129 *** [Eötvös József]: A’ nyomor és óvszerei. II. PH. 1847. február 11. 828. sz. 93.; ua. In: Reform és hazafiság. II i. m. 318–323. 130 *** [Eötvös József]: A’ nyomor és óvszerei. III. PH. 1847. február 12. 829. sz. 97.; ua. In: Reform és hazafiság. II i. m. 323–329. 131 *** [Eötvös József]: A’ nyomor és óvszerei. II. PH. 1847. február 11. 828. sz. 93.; ua. In: Reform és hazafiság. II i. m. 318–323. 132 Á [Trefort Ágoston]: Örökváltság angol módon. PH. 1847. január 17. 814. sz. 37.


1121

Trefort láthatóan amellett foglalt állást, hogy a jobbágyokat csakis kármentesítéssel lehet földbirtokhoz juttatni. Elképzelése ezen a ponton egybeesett a municipalistákéval. A Hetilap nem sokkal késõbb hasonló tervet vázolt fel. E szerint az örökváltságot követõen a jobbágyság terhei azonnal könnyebbülnének a már nem fizetendõ úrbéri tartozásokkal, míg az általa eddig fizetett tízmillió forintnyi közadó felét a nemesség vállalná át. A jobbágyság adójából így felszabaduló ötmillió forintot azonban még 20–25 évig beszednék, hogy ebbõl kártalanítsák a földesurakat. (A földbirtokosok kárpótlásának módját a cikk nem részletezte.) Ezt követõen a jobbágynak már ténylegesen csak az ötmilliónyi közadót kell majd fizetnie.133 A centralisták által 1847 elején kijelölt politikai pozíció tehát ismét közelebb került a reformellenzék zöme által kívánthoz. Bár a Pesti Hirlap a továbbiakban az örökváltságnak más módjait is bemutatta, a legjobbnak mégis a Trefort által leírtat tartotta, és végig e mellett állt ki. Maga Trefort a legközelebbi feladatok kijelölésekor ugyanezt a tervet fejtette ki újra.134 Az õ januári cikke után egy héttel O. jel alatt vélhetõen az ezt az áljelet korábban is rendszeresen használó Szalay fejtette ki, hogy Trefort örökváltsági javaslatát tartja a legjobbnak.135 Ha azonban „az örökváltság’ elõsegítésére, a közteherviselés’ elvállalásán kívül, a’ nemesség’ részérõl semmi sem” történik, az örökváltságot német mintára „a’ státus’ rendezése mellett, a’ jobbágyság saját ereje által” kellene létrehozni. A német példák közül a poroszt emelte ki, mely a jobbágyi tartozásokat a jobbágyföldek egy részével váltotta meg.136 Az 1847. március 9-én Dunamelléki aláírással megjelent cikk viszont elvetette a porosz modell alapján történõ jobbágyfelszabadítást, mivel az „megfosztás szinét viseli a’ nép elõtt, azért inkább gyülõletet mint rokonszenvet eszközöl”. Az örökváltságot ugyanakkor Dunamelléki is a „státusintézet által” hajtotta volna végre, bank, vagy „státuskölcsön” révén. E két lehetõség egyaránt „az adónak mindenki által arány szerinti viselését”, vagyis a közteherviselést feltételezte volna. Ezek közül a bank útján létrehozandó örökváltság szerinte számos nehézséggel járt volna, így a harmadik út, az állami kölcsön útján létrehozandó örökváltság mellett foglalt állást.137 Ez lényegében a korábban Trefort által javasolt móddal egyezett meg. E cikkel a Pesti Hirlap véglegesen Trefort javaslata mellett foglalt állást. Ugyanez mondható el a reformellenzék zömérõl is, hiszen a cikkhez írt szerkesztõi jegyzet arra utal, hogy a szerzõ nem 133

A. n.: Adjunk a szavaknak valódi értelmet. H. 1847. február 19. 119. sz. 225–230. Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. III. PH. 1847. február 9. 827. sz. 89. 135 O [Szalay László]: Nyilt levél Triestbõl. PH. 1844. szeptember 26. 390. sz. 657.; O. [Szalay László]: Nyilt levelek Triestbõl. PH. 1845. augusztus 5. 515. sz. 83.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 79–82.; O. [Szalay László]: Nyilt levél Triestbõl. PH. 1845. augusztus 28. 528. sz. 137.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 83–85; O. [Szalay László]: Nyilt levél Triestbõl. PH. 1845. szeptember 4. 532. sz., 153.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 86–89.; O. [Szalay László]: Nyilt levél Triesztbõl. PH. 1846. szeptember 18. 746. sz. 187.; ua. In: Uõ: Publicistai dolgozatok. II. i. m. 209–212. Szalay ilyen címmel O. P. szignó alatt is írt: O. P. [Szalay László]: Nyilt levél Triesztbõl. PH. 1845. január 23.. 424. sz. 48–49. 136 O. [Szalay László]: Örökváltság. PH. 1847. január 24. 818. sz. 53. 137 Dunamelléki: Dunamelléki szózat az örökváltság’ ügyében. PH. 1847. március 9. 843. sz. 159. 134

1122


a centralisták közül került ki: „[e]’ nagy fontosságu ügyben minden magasabb combinatioval irt czikkelynek megnyitók lapjainkat. Annyival inkább közöljük e’ czikkelyt, melly a’ fenforgó tárgyban nézeteinket sok részben megközeliti”. A cikkben használt érdekegyesítés Kossuthi terminológiája szintén municipalista szerzõt sejtet. E tekintetben mégsem mehetünk biztosra, mivel a centralisták eszméik terjesztése érdekében ez idõ tájt gyakran vettek át fogalmakat és kifejezéseket a municipalisták fogalomkészletébõl. Csengery viszont bizonyíthatóan teret engedett lapjában a municipalisták örökváltsággal kapcsolatos cikkeinek is. Április 18-án a késõbb a Kossuth Hirlapjába is dolgozó publicista, Szeberényi Lajos fejezte ki az iránti kívánatát, hogy ha a következõ országgyûlésen nem sikerül törvénybe iktatni a kötelezõ örökváltságot, „az országgyülés legalább a’ már megváltott, vagy magokat egyenként megváltandó községeknek igyekezzék a’ honpolgári jogot megadni”.138 A centralisták a cikk megjelentetésével, valamint azzal, hogy annak tartalmát nem kifogásolták szerkesztõi jegyzetben, lényegében egyetértésüket fejezték ki, és e ponton politikai pozíciójukat a reformellenzék zöme által kijelölthöz igazították. Ezt vélhetõen a municipalisták is érzékelték, ami tovább javíthatta a két csoport viszonyát. Ráadásul Dunamelléki és Szeberényi mellett más municipalista szerzõk is publikáltak 1847 elsõ felében a Pesti Hirlapban. Március 2-án Szeberényi Lajos öccse, Andor igyekezett számításokkal cáfolni a Budapesti Hiradó állítását, miszerint a magyar jobbágyok jól élnek. Az általa bemutatott számok eltérnek ugyan az Eötvösnél olvashatóaktól — Szeberényinél magasabb adóösszegek szerepelnek —, de õ is arra a következtetésre jut, hogy a magyar jobbágy helyzete rossz.139 Március 5-én Wesselényi Miklós Erdélyi Hiradóban megjelent cikkét hozta le a centralista lap. Ebben Wesselényi az ellen tiltakozott, hogy a búzából még éhínség idején is pálinkát fõzzenek.140 A Jobbágyi viszonyok címû írás szerzõjének névbetûi — Sz. I–n. — vélhetõen a késõbb a radikális Március 15. és Demokratia lapokba rendszeresen író Szokolay Istvánt rejtik, aki már 1845-tõl rendszeresen írt a Pesti Hirlapba.141 A konzervatív cikkekkel vitázó, és a jobbágyok helyzetét jogi szempontból tárgyaló cikksorozat szerzõje legfontosabb reformpontokként a közteherviselést, a városi ügyet és az örökváltságot nevezte meg, és kijelentette, hogy ez utóbbi pontban „az ellenzéknek és szabadelvüeknek általános meggyõzõdésre és egyetértésre kell emelkedni”, és azt „utasitásul is kell adniok”.142 Egy municipalista ilyen jellegû kijelentése a 138

Szeberényi Lajos: Népképviselet és örökváltság. PH. 1847. április 18. 865. sz. 251. Lódi [Szeberényi Andor]: A’ magyar jobbágy’ adója. PH. 1847. március 2. 839. sz. 141. Lódi már 1846 márciusától írt a lapba. 140 Wesselényi Miklós: Szabad-e még most is, az annyira drága és szükülõ gabonából pálinkát fõzni?. PH. 1847. március 5. 841. sz. 151–152. A cikk eredetileg az Erdélyi Hiradó melléklapjában, a Nemzeti Társalkodóban jelent meg: Wesselényi Miklós: Szabad-é még most is, az annyira drága és szükülõ gabonából pálinkát fõzni?. EH. 1847. február 25. 225. sz. 128–130. 141 Szokolay elsõ cikke teljes névaláírással jelent meg a lapban 1845 februárjában: Szokolay István: Védegylet és ellenei. PH. 1845. február 9. 429. sz. 87–88. Szokolay 1847-es írásai: Sz. I–n. [Szokolay István?]: Jobbágyi viszonyok. I–IV. PH. 1847. január 31. 822. sz. 69.; PH. 1847. február 4. 824. sz. 77.; PH. 1847. február 25. 836. sz. 127.; PH. 1847. február 26. 837. sz., 131. 142 Sz. I–n. [Szokolay István?]: Jobbágyi viszonyok. I. PH. 1847. január 31. 822. sz. 69. 139


1123

centralista lapban minden korábbinál jobban jelezte a két csoport együttmûködési szándékát. A Pesti Hirlap munkatársai közül ekkor kapott elõször lehetõséget vezércikk írására az egyébként radikális elveket valló Irányi Dániel.143 A municipalista irányultságú szerzõk közül Tóth Lõrinc és Záborszky Alajos jelölték még meg cikkeiket teljes névaláírással.144 Közülük Záborszkyról lesz még szó a késõbbiekben. Az mindenesetre még így is megállapítható, hogy a vizsgált idõszakban számos municipalista írt cikket a Pesti Hirlapba. Ez egyrészt a lap reformellenzék zöme általi elfogadottságát mutatja, másrészt pedig a centralisták együttmûködési szándékának õszinteségét. Illetve, hogy a két ellenzéki csoport által elfoglalni kívánt politikai pozíció a korábbiaknál jóval közelebb esett egymáshoz. Ez utóbbi okozhatta, hogy pozícióik egyes elemeinek kijelölésekor hajlandóak voltak egymással együttmûködni, és az apró eltérések felett elsiklani. A centralisták ráadásul még az országgyûlésen követendõ taktikában is tettek engedményeket a municipalistáknak. A február 5-ei Mit kell tennünk? címû cikkben valószínûleg Trefort érvelt amellett, hogy az ellenzéknek kényszerûségbõl idõnként gravaminális politikához kell majd folyamodnia. A sérelmek elhallgatása ugyanis „nagyobbak’ elkövetésére bátoritana”. Arra is figyelmeztetett viszont, hogy a „sérelmek’ forrása fõleg” az ország „elhanyagolt anyagi és szellemi állapota”, így az „átalakulási” politikának is szerepet kell majd kapnia az országgyûlésen. Sõt, ez nem szenvedhet kárt a sérelmi politika miatt, mivel ezzel a nemzetet büntetnék. A sérelmi és reformkérdéseket tehát egyszerre kell tárgyalni. A hangsúlyt rendszerint a reformpolitikára helyezõ centralisták vélhetõen az egység kedvéért egyeztek bele a gravaminális politika helyenkénti alkalmazásába. Ennek használatával ugyanis az ellenzéki vezetõk korábban már többször is sikeresen fogták össze az ellenzéki erõket. Ráadásul ily módon Eötvösék politikai pozíciójukat ismét csak a municipalisták által is kívánt irányban bõvíthették. E tevékenységet a cikk szerzõje a legfontosabb reformpontok felsorolásakor — „a’ városok politicai állása, a’ nemesség’ adómentessége, birtokviszonyaink’ rendezetlensége, közlekedési eszközök’ hiánya” — is folytatta.145 Az események ilyen irányú alakulásában minden bizonnyal kulcsszerepe volt a két csoport között közvetítõ szerepet betöltõ Csengerynek, akinek — még ha lényeges kérdésekben ki is kellett kérnie társai véleményét — szerkesztõként a lapban megjelenõ cikkek kiválasztása is a feladatai közé tartozott. A centralisták 1847-es engedékenysége és a Csengery tevékenysége folytán az el143 Irányi Dániel: Hitelünk’ állapota. I–II. PH. 1847. március 11. 844. sz. 163.; PH. 1847. március 12. 845. sz. 167. 144 Tóth Lõrincz: Ügyvédi érdekben. 1847. április 4. 858. sz. 219.; Záborszky Alajos: Korteskedés és választási vesztegetés. PH. 1847. április 30. 872. sz. 279. Záborszkyt Kosáry Domokos egyenesen Kossuth bizalmas követõjének nevezi. (Kosáry D.: Kossuth Lajos i. m. 363.) Tóth Lõrinc a tárgyalt idõszakban emellett számos cikkét monogramjával jelölte meg. (T. L. [Tóth Lõrinc]: Iparmûtár. PH. 1847. jan. 22. 817. sz. 49.; T. L. [Tóth Lõrinc]: Ügyvédi érdekben. II–VIII. PH. 1847. ápr. 8. 859. sz. 225.; PH. 1847. ápr. 9. 860. sz. 229.; PH. 1847. ápr. 13. 862. sz. 239.; PH. 1847. ápr. 22. 867. sz. 259.; PH. 1847. ápr. 27. 870. sz. 271.; PH. 1847. máj. 7. 876. sz. 295.; PH. 1847. máj. 18. 882. sz. 321.) 145 Á [Trefort Ágoston]: Mit kell tennünk?. PH. 1847. február 5. 825. sz. 81.

1124


lenzéki csoportok között kialakuló jó viszony pedig valószínûleg közrejátszott a parlamentáris kormány eszméjének reformellenzéken belüli terjedésében. 2. 2. 3. Igazodás és elhajlás I – A municipalisták korteskedés elleni javaslatának továbbfejlesztése A jobbágyfelszabadítás kérdéséhez hasonlóan a korteskedés ügyében is jelentek meg municipalista irányultságú írások a centralista Pesti Hirlapban. Ezúttal azonban a centralista eszméken alapuló cikkeket író Kemény Zsigmond nem a municipalistákhoz hasonló elveket fejtegetett. Hivatkozott ugyan a reformellenzék zömének elveit bemutató írásra, de azt csupán kiindulópontnak használta saját elgondolása kifejtéséhez. Cikksorozatának az Ellenzéki nyilatkozat 1847. június 7-i aláírását követõen megjelent darabjaiban pedig már nyíltan kiállt a centralizáció eszméje mellett is. A korteskedésrõl már Szalay is ejtett szót Tájékozás a’ választási jog mezején címû cikksorozatában. Ebben kifejtette, hogy a megvesztegetetteket nem, csak a vesztegetõket büntetné szigorúan, mivel így a megvesztegetés tényére könnyebben derülhetne fény.146 A március 16. és augusztus 10. között megjelenõ cikksorozattal párhuzamosan más írások is jelentek meg e témában a Pesti Hirlap hasábjain. Április 30-án a neves Kossuth-párti újságíró, Záborszky Alajos érvelt amellett, hogy a választási kihágásokat büntetni kell. Véleménye alátámasztására Szemere egyik e tárgyban tartott, de közelebbrõl meg nem határozott beszédére hivatkozott. A borsodi követ ebben rámutatott, hogy Angliában a választási vesztegetésekre fokonkénti büntetés van szabva, „sõt ismétlések’ esetében a’ választó választási, a’ választott pedig megválaszthatási jogát is elvesztheti”. Záborszky ehhez még hozzátette, hogy hasonló törvényt hoztak Franciaországban és Badenban is, amivel lényegében amellett foglalt állást, hogy Magyarországon is vezessék ezt be. A választási kihágások büntetésétõl ódzkodók — itt érezhetõen saját pártjának tagjaira gondolt —megnyugtatására kifejtette, hogy a kormány nem fog „a’ választási megvesztegetések’ vádoltatása és büntetése által az eddiginél nagyobb befolyást és hatalmat” nyerni a választásokon. Szalayval ellentétben õ a megvesztegetetteket is szigorúan büntette volna.147 A centralisták és municipalisták véleménye tehát nem egyezett meg teljesen. A cikkhez a lap egyik munkatársa által írt bevezetõbõl pedig kiderült, hogy a centralisták az írást egy késõbbi cikksorozat felvezetõjének szánták, és a benne foglaltakat továbbgondolva akarták saját nézeteiket kifejteni.148 A municipalista szerzõ véleményének közlését ezúttal tehát nem közös pozíciókijelölõ aktusnak tekintették, hanem kiindulópontnak. Eötvösék az általuk kí146 Sz. L. [Szalay László]: Tájékozás a’ választási jog’ mezején. I–X. PH. 1847. március 16. 847. sz. 175.; PH. 1847. április16. 864. sz. 247.; PH. 1847. április 25. 869. sz. 267.; PH. 1847. május 2. 873. sz. 283.; PH. 1847. május 16., 881. sz., 317.; PH. 1847. június 18. 899. sz. 397.; PH. 1847. július 4. 908. 9.; PH. 1847. július 22. 918. 49.; PH. 1847. július 27. 921. sz. 61.; PH. 1847. augusztus 10. 929. sz. 93. 147 Záborszky Alajos: Korteskedés és választási vesztegetés. PH. 1847. április 30. 872. sz. 279. 148 A. n.: Korteskedés és választási vesztegetés. PH. 1847. április 30. 872. sz. 279.


1125

vánt politikai pozíciót ebbõl akarták levezetni, és létjogosultságát bizonyítani, miközben a municipalisták álláspontját korszerûtlenként igyekeztek feltüntetni. Mindeközben a municipalistákkal kötött kompromisszumnak is maradéktalanul eleget tettek, hiszen azoknak a centralistákétól eltérõ véleményét is közölték a lapban. A centralisták által bejelentett cikkek a lap állandó munkatársává ez idõ tájt váló Kemény Zsigmond tollából származnak. A tizenkét részes cikksorozatban Kemény jórészt a centralisták által már leírt dolgokat ismétli. A magyar közjog a népesség kilenctized részét ignorálja, és a maradék egytized kezébe juttat az ötvenkét megyében minden befolyást. Ez a megyerendszer a magyar alkotmány alapja, ennek alapja pedig a „kortes-ember”, aki tudatlan és szegény, ebbõl kifolyólag megvesztegethetõ, és tudatlansága, bosszúvágya és a megyegyûléskor szokásos itatás miatt a botrányok elõidézõje is.149 Épp e tudatlansága miatt nem szabad a kortest büntetni, hiszen bûnét fel sem képes fogni. Nem mondja ki, de nyilvánvalóan a Záborszky által idézett francia és badeni törvényekre válaszul jegyzi meg, hogy Európa alkotmányos országaiban a cenzusos választójog garantálja a választók mûveltségét, ami mellett ezeknek tudatában kell lenniük bûnük súlyának, így jogosan kapnak súlyos büntetést. A hazai megvesztegetettre azonban csak annyi büntetést szabna ki, hogy elmenjen a kedve ettõl a keresetmódtól, míg a megvesztegetõket aránylag nagy pénzbüntetéssel sújtaná. A megyegyûlés elõtt, alatt és után elkövetett rendbontásokért felelõseket viszont „a’ rendesnél sokkal szigorubb” elbírálás alá venné, és a megyéket is jóval komolyabb ellenõrzésnek vetné alá. Szintén szigorúan büntetné a kortesvezéreket és azokat is, akik nevében ezek eljárnak.150 A kihágások feletti bíráskodást kivenné a megyei tisztviselõk kezébõl. Ezt lényegében a hatalmi ágak megosztásának szükségességével indokolja, mikor rámutat, hogy a gyõztes párt által választott tisztviselõk vesztes párt hívei fölötti bíráskodása nem lehet objektív. A választási kihágások büntetésére szerinte független bírákat kell választani, és a legjobb az lenne, ha a bíróságokat az idõszaki választásoktól is függetlenítenék, és tagjaik elmozdíthatatlanok lennének.151 Csupán büntetõ törvények révén azonban a korteskedést a benne részt vevõk nagy száma, becsvágya, stb. miatt nem lehet jelentõsen csökkenteni.152 Ehhez a megyerendszer gyökeres reformjára is szükség van, ami a megyék túlzottan széles jogkörének pontos körülhatárolását és egyben korlátozását is jelentené.153 Mindemellett a megyékben „olly tömeg alkotja a’ közgyülést és hoz az igénytelen tárgyaktól kezdve a’ legbonyolodottabbakig határozatokat, mellynek néhol 149 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. I. PH. 1847. május 6. 875. sz. 291–292. 150 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. II. PH. 1847. május 9. 877. sz. 299. 151 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. III. PH. 1847. május 11. 878. sz. 303. 152 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. IV. PH. 1847. május 20. 883. sz. 325. 153 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. V. PH. 1847. május 21. 884. sz. 329.

1126


kilencz tized – máshol tán kilenczvenkilencz századrésze semmit sem ért” a felmerülõ kérdésekhez. Ennek eredménye az értelmes javaslatok leszavazása. Ráadásul az országos ügyek megítélésére sokszor még a megyei ügyekben járatosak sem képesek. Elõbbiekrõl mégis a megyékben döntenek, hiszen a követeket ott látják el utasítással.154 Kemény soraiból érezhetõ, hogy a választójog alapkövetelményének az értelmet és a vagyoni függetlenséget tenné meg, de ezt nyíltan nem mondja ki. A cikksorozat hetedik darabja június negyedikén, nem sokkal az Ellenzéki nyilatkozat aláírása elõtt jelent meg. Ebben Kemény összefoglalta az eddig elhangzottakat azzal a szándékkal, hogy nyilvánvalóvá tegye a különbséget saját és Záborszky, vagyis saját és a municipalisták véleménye között. Ez annak felismerésében állt, hogy a büntetõ törvények nem elegendõek a korteskedés megfékezésére. A további szükséges intézkedések ismertetésére azonban ekkor nem került sor, azt Kemény késõbbre ígérte.155 Ugyanolyan óvatosan látott tehát munkához, mint januárban a centralisták, vélhetõen, mivel nem akarta kockára tenni ellenzéken belüli helyét, melyért az elmúlt években annyit dolgozott.156 Ugyan már Pestre költözése után megjelent elsõ cikksorozatában megkezdte a megyerendszer bírálatát, ám az ezt átalakítani kívánó reformjavaslatokkal csak az Ellenzéki Párt megalakulása után állt elõ. A cikksorozat elsõ felében kijelölt politikai pozíció alig valamiben tért el a municipalisták kívánataitól, hiszen minden itt felsorolt javaslatot a Záborszky által is kívánt büntetésekkel hozott kapcsolatba. Kemény e cikksorozatában ugyanúgy járt el, ahogyan Eötvös a Teendõikben:157 írását két részre osztva elõször csak jelezte, hogy a korteskedés megfékezésére komolyabb reformokat tart szükségesnek, majd ezeket az Ellenzéki Párt megalakulása után részletesen is kifejtette. Az általa szükségesnek tartott reformok jórészt megegyeztek a reformellenzék zöme reformkívánataival. A nemességet Kemény is megadóztatta, az õsiséget eltörölte volna. Ki kívánta mondani az örökváltságot is.158 Cenzuson alapuló képviseleti 154 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. VI. PH. 1847. június 1. 889. sz. 353–354. 155 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. VII. PH. 1847. június 4. 891. sz. 363. 156 Keményt a Korteskedés és ellenszerei címû röpirata (Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszerei. I–II. Kolozsvár. 1843–1844.) elsõ füzeteinek megjelenése után rengeteg támadás érte a reformellenzék részérõl. ([B.] Kemény Zsigmond–[B.] Wesselényi Miklósnak. 1846. március 14. In: Kemény Zsigmond levelezése. Kiad. Pintér Borbála. Bp. 2007. 69–75.) Ráadásul ezt követõen a gróf Mikes Jánosnál tartott ellenzéki vezetõi gyûlésre sem hívták meg, ami különösen rosszul esett neki. ([B.] Kemény Zsigmond–[B.] Wesselényi Miklósnak. 1845. január 19. In: Kemény Zsigmond levelezése i. m. 36–37.) Rövidesen azonban enyhülni kezdett a Kemény ellen fordult közhangulat, és a következõ gyûlésre már meghívták. ([B.] Kemény Zsigmond–[B.] Wesselényi Miklósnak. 1845. január 28. In: Kemény Zsigmond levelezése i. m. 38–40.) Teljes rangú ellenzéki vezetõként azonban csak 1846 nyarán, pesti útja alkalmával mutatkozhatott meg, mikor részt vett az oppozíció vezéreinek Kossuthnál tartott egyeztetésein, majd az augusztus 18–19-én tartott ellenzéki konferenciákon. (A konferenciák leírását lásd: Kemény Zsigmond naplója. Kiad. Bev. Benkõ Samu. Bukarest. 1966. 177. 181–182. 188–193.) 157 Lásd lentebb. 158 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. IX. PH. 1847. június 10. 894. sz. 377.


1127

rendszert vezetett volna be.159 El szerette volna érni a megyei tisztviselõk jogkörének felülvizsgálatát, és célszerû szabályozását. Ez alatt a hatalmi ágak megosztását értette, illetve hogy egyes kérdések eldöntése ne a megye, hanem az országgyûlés hatáskörébe tatozzon. E kérdések közül tételesen a „fõbb közlekedési vonalok” ügyét említette. A hatalmi ágak megosztásával párhuzamosan az esküdtszékeket is bevezette volna.160 A követi verifikációt az országgyûlésre óhajtotta bízni, amit több évre választott követekkel, évente kívánt tartani. A reformellenzék zömével ellentétben meg akarta szüntetni a követutasításokat. Nyíltan kimondta, hogy a reformok végcélja a „törvényhozó hatalomban rejlõ állományi erõknek czélszerü elhelyeztetése”, vagyis a centralizáció kell, hogy legyen.161 Ebbe az irányba mutatott egyébként a fentebb említett reformok közül a megyei tisztviselõk jogkörének újraszabályozása, valamint az országgyûlés hatáskörének bõvítése is. Ezeket azonban az adott helyen nem részletezte, így e reformkívánatok említésekor még nem lehetett megállapítani a kívánt változtatások végsõ irányát. A centralizáció körülírása azonban nyilvánvalóvá tette, hogy Kemény az Ellenzéki nyilatkozat aláírása után nem sokkal Eötvösék régi elvei mellett agitál. 2. 2. 4. Igazodás és elhajlás II – Az országgyûlési teendõk kijelölése Az országgyûlésen megvitatandó legfontosabb kérdéseket és az ezekben követendõ irányvonalat elõbb Trefort, majd Eötvös jelölte ki a Pesti Hirlapban. Trefort írásaiban jórészt a reformellenzék politikai pozíciójához igazodott. Ugyanezt tette Eötvös is, aki azonban Kemény Zsigmondhoz hasonlóan elveit csak cikksorozatának az Ellenzéki nyilatkozat aláírását követõen megjelent darabjaiban fejtette ki részletesen, és a municipalistákétól eltérõ eszmék ismertetésére is csak ekkor vállalkozott. Ezenkívül a politikai életbe is csak a Nyilatkozat aláírását követõen vetette bele magát teljes energiával. Eötvös politikai aktivitásának fokozódása vélhetõen annak volt köszönhetõ, hogy ekkor már társaival együtt a reformellenzék teljes jogú tagjainak számított, sõt õ maga a párt vezetõinek sorába emelkedett. A centralisták legfõbb elvét, a parlamentnek felelõs kormány eszméjét pedig az egész Ellenzéki Párt magáévá tette. Mindennek következtében pedig az Ellenzéki nyilatkozat aláírása után a Pesti Hirlap minden addiginál nyíltabban tárgyalhatta a centralista elveket. A források tehát arra engednek következtetni, hogy az Eötvös által a centralista eszmék municipalistákkal történõ elfogadtatására 1845 novemberében kidolgozott terv 1847. június 7-ére jórészt megvalósult. Trefort cikksorozata elején újra jelezte, hogy csoportja alapjaiban akarja megreformálni a hazai intézményeket és törvényeket. Kifejtette azonban, hogy 159 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. XII. PH. 1847. június 29. 905. sz. 421. 160 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. VIII. PH. 1847. június 8. 893. sz. 373. 161 Kemény Zsigmond: Eszmetöredékek a’ korteskedés és ellenszerei körül. X–XI. PH. 1847. június 20. 900. sz. 401.; PH. 1847. június 27. 904. sz. 417.

1128


tudják, az országgyûlésen a szükséges reformoknak csak kis részét lesz alkalmuk megtárgyalni, így a legfontosabbakat kell elõnyben részesíteniük. Erre az utasítások készítésénél is tekintettel kell lenni, nehogy „az országgyülés majd a’ tárgyak’ sokasága miatt mitse végezhessen”. A legfontosabbnak Trefort a „városi ügyet, adót, örökváltságot és õsiséget” tartotta.162 Jórészt tehát azokat a gazdasági kérdéseket tekintette elsõdlegesnek, melyek az ország fejlõdéséhez elengedhetetlenek voltak. Ebben a pillanatnyi szükségességek mellett minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a municipalistákkal kötött kompromisszum értelmében a centralistáknak igazodniuk kellett a reformellenzék zöme által vallott elvekhez. Kossuth pedig 1846-ban a Hetilapban szintén a kötelezõ örökváltságot és a közteherviselést jelölte meg elsõdleges feladatként.163 A Trefort által kijelölt politikai pozíció tehát az 1844–45-ben kifejtett centralista kívánatoknál közelebb állt a municipalistákéhoz. Az örökváltság indoklásánál nagy hangsúlyt fektetett az azt megtagadó nemességet fenyegetõ gyûlölet kimutatására,164 amit finomabb formában már a nemesi adómentesség eltörlésének követelésekor is megtett, mikor arra utalt, hogy ha a nemesség még akkor lemond elõjogairól, az még nagylelkûség színében fog feltûnni.165 Trefort érvelése itt érezhetõen Kossuthéhoz igazodott, aki nem sokkal korábban a Hetilapban hívta fel erre az adózni nem kívánó nemesek figyelmét: „Adózzunk urak, különben megadóztatunk. Menjünk, különben menettetünk.”166 Bár Trefort a kossuthi érdekegyesítési terminológiát nem használta, az érdekek egyesítésével kívánta a magyarországi nemzetiségeket a magyar néphez közelíteni. Az örökváltságot e cikkében is a korábban általa felvetett, és a municipalisták által is elfogadott módon, állami kármentesítéssel hajtotta volna végre.167 Arra is rámutatott, hogy a nemesség ingatlanhitelt az õsiség eltörlése nélkül nem kaphat. Ezzel az intézkedéssel válna valósággá a bírhatási jog is, amirõl az elõzõ országgyûlésen már született törvény, és ami nélkül valódi alkotmányos élet nem jöhet létre. A nemesi elõjogok mellett ugyanis sem alkotmányos, sem nemzeti egység nem alakulhat ki.168 A legfontosabb reformnak mégis a városi ügyet tartotta, mivel szerinte az alsótábla a városi szavazatok nélkül a másik három ügyet nem tudná keresztül vinni. Trefort véleménye a városi ügy részleteiben tért el a reformellenzék zöméétõl. A régi centralista el162

Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. I. PH. 1847. január 26. 819. sz. 57. Kossuth Lajos: A teendõk legfõbbike. H. 1846. július 28. 60. sz. 999–1003.; Kossuth Lajos: Adó. H. 1846. december 15. 100. sz. 1639–1644.; Kossuth Lajos: Adózzunk. H. 1846. december 25. 103. sz. 1687–1691. 164 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. III. PH. 1847. február 9. 827. sz. 89. 165 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. II. PH. 1847. február 2. 823. sz. 73. 166 Kossuth Lajos: Adózzunk. H. 1846. december 25. 103. sz. 1687–1691. 167 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. III. PH. 1847. február 9. 827. sz. 89. 168 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. IV. PH. 1847. február 18. 832. sz. 109. – Késõbb, egyik õsiséggel foglalkozó cikkében abbeli véleményét is kifejtette, hogy az õsiség eltörlésével egy idõben az összes birtokigénynek is meg kell szûnni. Saját bevallása szerint ezzel az elmúlt országgyûlés kerületi választmányának javaslatához ragaszkodott. Véleményéért így a reformellenzék sem ítélhette el. (Á [Trefort Ágoston]: Õsiség. II. PH. 1847. május 30. 888. sz. 349.)

163


1129

veknek megfelelõen fejtette ki, hogy a városok belrendezését az országgyûlési szavazatjogtól el kell választani. Ezt Csengeryhez hasonlóan olyan választási törvény segítségével képzelte el, mely cenzusos alapon tette volna a követet a város lakóinak képviselõjévé.169 E törvény eredményeképpen pedig az utasítási jog — amit a centralisták megszüntetendõnek véltek, a municipalisták viszont nem — magától elhalna.170 Ez az érvelés azonban nem lehetett túl meggyõzõ a reformellenzék zöme elõtt, akik a centralista alapú városi rendezést is elutasították. Cikksorozatában Trefort a konzervatívokkal vitázva a közjó elõmozdítása érdekében a municipalisták által gyakran alkalmazott republikanizmus politikai nyelvét használva megjegyezte: „A’ nép’ életébõl kell a’ törvényeknek fejlõdni: ezt mondja sok conservativ. Ha e’ szavakkal azt akarnák mondani, hogy mit a’ nép igazságosnak és jónak elismer, ’s mi üdvére szolgál, azt törvénybe kell foglalni, alig lehetne kifogásunk e’ nézet ellen”.171 Nép alatt azonban nyilvánvalóan nem csupán a nemességet, hanem a magyarországi társadalom többi osztályát is értette, és a közjót szolgáló törvényekkel mindegyikük felemelkedését el kívánta érni. A centralisták által ritkán használt republikánus politikai nyelvet tehát a municipalisták szokásának megfelelõen ki is nyitotta a nemességen túlmutató republikanizmus irányába. Trefort tehát nemcsak kívánatai nagy részében, de e helyütt még beszédmódjában is igazodott a reformellenzék megyerendszert védelmezõ szárnyához. Az adóügy alatt Trefort a nemesi adómentesség eltörlése és a közteherviselés megvalósítása mellett évi tizenhárommillió forint adó befizetését is értette,172 aminek egy részét indirekt adó útján kívánta elõteremteni. Az indirekt adó fajtái közül a dohánymonopóliumot elvetette, és egy korábbi Pesti Hirlapos cikkre utalva a földbirtok szerzõdések belajstromzási bélyegdíját, a szeszégetési és a húsfogyasztási adót ajánlotta.173 A dohánymonopólium bevezetése ellen nemcsak Trefort — illetve a centralisták közül Csengery —, hanem Kossuth is tiltakozott, így az ezzel kapcsolatban írtakat a reformellenzék zöme sem kifogásolhatta.174 Látható tehát, hogy a legközelebbi feladatok meghatározásakor Trefort is jobbára az ellenzék egésze által elfogadott elveket ismertetett, miközben érvkészletében és nyelvhasználatában is többször igazodott az oppozíció zöme ál169

Csengery elképzelését lásd fentebb. Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. V. PH. 1847. március 4. 840. sz. 145. 171 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk. IV. PH. 1847. február 18. 832. sz. 109. 172 Á [Trefort Ágoston]: Legközelebbi feladatunk I. PH. 1847. január 26. 819. sz. 57. 173 A korábbi cikk: T. A. [Trefort Ágoston]: Indirect adó. II. PH. 1845. január 16. 422. sz. 31. 174 Trefort korábbi írásai, melyekben a dohánymonopólium ellen foglalt állást: T. Á. [Trefort Ágoston]: Vámügy és a’ B. P. Hiradó. PH. 1845. július 20. 506. sz. 45.; T. Á. [Trefort Ágoston]: Vámügy. PH. 1845. október 31. 565. sz. 289. Kossuth és Csengery állásfoglalására lásd például: Kossuth Lajos: Vámügy. H. 1846. május 22. 41. sz. 699–700.; [Csengery Antal]: A’ vámügy és dohánymonopolium. PH. 1846. augusztus 23. 731. sz. 123. [Csengery Antal]: Dohányügy. I–II. PH. 1846. november 19. 781. sz. 333.; PH. 1846. november 22. 783. sz. 341.; ** [Csengery Antal]: Még egypár szó a’ dohányügyben. I–II. PH. 1846. december 15. 796. sz. 393.; PH. 1846. december 22. 800. sz. 409.; x. y. [Csengery Antal]: A’ B–P. Hiradó legujabb tacticája a’ dohánymonopolium és indirect adók körül. PH. 1847. július 29. 922. sz. 65. 170

1130


tal alkalmazotthoz. A Trefort által a reformellenzéknek kívánt politikai pozíció így csupán a követutasítások eltörlésében, és a városi kérdés centralista alapú rendezésében tért el a Kossuthék által óhajtottól. Eötvös József Teendõink címû cikksorozata 1847. május 13. és november 25. között jelent meg 19 folytatásban. Megírását a szerzõ Széchenyi Politikai programm töredékek-jének megjelenésével indokolta. Széchenyi ugyanis kijelentette mûvében, hogy ha az ellenzék országgyûlési többséget szerez, az hazagyilkolásnak tekinthetõ”.175 Eötvös állítása szerint erre válaszul vette védelmébe az ellenzéket. Célja azonban nem csupán állásfoglalás lehetett a Széchenyi Kossuth vitában. Széchenyi ugyanis mûve elején közeledni próbált az általa az ellenzék orgánumának nevezett Pesti Hirlaphoz, mikor köszönetet mondott a centralista lapnak az õt abban korábban ért dicséretért.176 Ezzel Eötvöséket szembe is kívánhatta fordítani a municipalistákkal, hiszen rámutatott, hogy a centralisták szerint „az ellenzék sorain kivül is lehet és van hazafiui helyzet, mellynek betöltése közhasznot szül és ekkép nem szégyen; s hogy pártokon felülemelkedni sem mindig bûn, de néha még a legszentebb kötelesség is”.177 Eötvös így, ha jó viszonyát meg akarta õrizni Kossuthékkal, nem térhetett ki a válaszadás elõl. Tevékenysége közben pedig még az ellenzék legfontosabb teendõinek, vagyis politikai pozíciójának kijelölésére is talált módot. Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy Eötvös ugyan válaszolt a lapban Széchenyi állításaira, de Kossuth Szentimrey Izidór néven a Hetilapban megjelent Széchenyihez írt nyílt levelét a Pesti Hirlap nem hozta le.178 Ennek okát a Hetilap abban jelölte meg, hogy a Pesti Hirlap szerkesztõinek állítása szerint nem él „után nyomott czikkekbõl” és a szóban forgó írásban nem látnak annyit, „mint némellyek”.179 A Hetilap szerkesztõje Wargha István ezután azzal vádolta meg a centralistákat, hogy félnek Kossuth nevét szerepeltetni lapjukban. Attól tartanak ugyanis, hogy ezzel arra emlékeztetnék az olvasót, hogy Kossuth idején a Pesti Hirlap korábban nem volt élettelen, gyakorlatiatlan.180 A centralisták azzal vágtak vissza, hogy a vezércikk nem hízelgésre való, és a hírlapírók nem gyermekek, hogy minden mozdulatukat dicsérni kellene. Ezt követõen Warghát azzal utasították rendre, hogy õk sem várják tõle elõdje, Vállas Antal nevének folytonos szerepeltetését. Pedig a centralisták megítélése szerint a Vállas irányította Hetilap jobb volt, mint amit Wargha szerkeszt. Utóbbit „bõvérüen ’s élet-essentiával haldokló”-nak nevezték.181 A centralisták „leckézését” Wargha hasznavehetet175

Széchenyi István: Politikai programm töredékek. Bp. 1990. [reprint kiadás] Széchenyi a Pesti Hirlap 1846. április 5-ei vezércikkére hivatkozik. (Széchenyi I.: Politikai programm töredékek i. m. 1.) Ebben a Bécsbõl hazatérõ Széchenyirõl írja az ismeretlen szerzõ: „a’ pártokon kívül álló fényes egyéniség, ki nevének hitelét épen az által alapitotta meg, mert megállotta függetlenül helyét esõben és napfényben, ’s a’ sokaság’ sár-gulacsait és a’ nem-sokaság’ töviseit egyenlõ kebellel fogadta”. (A. n.: Tiszai levelek I. PH. 1846. április 5. 653. sz. 231.) 177 Széchenyi I.: Politikai programm töredékek i. m. 2. 178 Szentimrey Izidór [Kossuth Lajos]: Mellettünk. H. 1847. április 20. 136. sz. 506–510. A cikkrõl bõvebben ír Kosáry D.: Kossuth Lajos i. m. 363–364. 179 Fõvárosi hirnök. H. 1847. május 11. 142. sz. 612. 180 Fõvárosi hirnök. H. 1847. május 11. 142. sz. 612. Május 4-én a Hetilap még azt is megemlítette, hogy a Pesti Hirlap nem hozta le Kossuth válaszát. H. 1847. május 4. 140. sz. 583. 181 A’ Hetilap. In: Fõvárosi ujdonságok. PH 1847. május 13. 879. sz. 307–308. 176


1131

lennek titulálta, és mint ilyet, figyelemre sem méltatta.182 A szinte csak személyeskedésre szûkülõ vita ezzel véget ért.183 Arra pedig nincs adat, hogy a két lap a vizsgált idõszakban többször is ilyen éles vitába keveredett volna. Eötvös a Teendõinkben a képviseleti beszédmódot használva, az ellenzék egésze nevében írta: „miután elleneink nemcsak szándékaikat, hanem ritka nyiltsággal azon országos tacticát is elõnkbe adták, mellyel magoknak az egyes megyékben többséget akarnak szerezni: mi is nyiltan […] bevalljuk azt, mit a’ jelen körülmények között tenni akarunk”.184 A tennivalók ismertetését az ellenzék nevének elemzésével kezdte. Széchenyi szerint ugyanis a „zsarnokság’ ideálja”, hogy az ellenzék az ellenõri szerep mellett a kormányét is meg akarja szerezni, és többségre törekszik. Eötvös viszont rámutatott, hogy az ellenzék név csak a párt pillanatnyi állását fejezi ki, nem elveit. Nincs a világon olyan párt, mely csupán a kormány tevékenységének ellenõrzését tûzte volna ki célul, így ha a körülmények változnak, az ellenzéki jelleg is változni fog. Széchenyi szerint viszont az ellenzék és a kormány helycseréje Magyarországon elképzelhetetlen, amibõl Eötvös azt a következtetést vonhatta le, hogy a grófnak „a’ magyar nemzet’ alkotmányosságáról igen különös fogalmai lehetnek”,185 vagyis — mai fogalmakkal élve — Széchenyi nem tette magáévá a parlamenti váltógazdaság eszméjét. Ez mind a centralisták, mind a municipalisták eszmerendszerének részét képezte, így Eötvös Széchenyi mûve révén cikksorozatában kidomboríthatta a két ellenzéki csoportosulás elvi közösségét. Mindemellett Eötvös helyenként a municipalisták által gyakrabban használt alkotmányos nemzet beszédmódjával is élt, például, mikor kiemelte, hogy pártjának céljai „[n]emzetiség, alkotmányos szabadság ’s törvényes függetlenségünk’ fentartása ’s kifejtése”.186 A cikksorozat harmadik darabja pedig az 1847. márciusi ellenzéki konferencia nyilatkozatának szellemiségét tükrözte.187 Eötvös ugyanis kijelentette: mindent, ami az ellenzék céljai eléréséhez közelebb visz, jöjjön az bárkitõl is, az ellenzék elfogadja. Ha a kormány Széchenyi állításának megfelelõen valóban a reformok útjára lépett, az ellenzék vele is hajlandó együttmûködni. 182

Rövidke nyilatkozat. H. 1847. május 14. 143. sz. 628–629. A vitát részletesen elemzi Deák Ágnes: A koronás Wargha. Egy kettõs ügynök Kossuth és a császári rendõrség szolgálatában. Bp. 2010. 60–62. 184 *** [Eötvös József]: Teendõink. I. PH. 1847. május 13. 879. sz. 307.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 341–344. Már Fenyõ István is rámutatott, hogy Eötvös valódi célja olyan „elemzõ és definiáló” számvetés elkészítése volt, „amely félreérthetetlenül az ország elé állítja a tennivalókat”. (Fenyõ I.: A centralisták i. m. 350.) 185 *** [Eötvös József]: Teendõink. II. PH. 1847. május 14. 880. sz. 313.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 345–348. A sorozat negyedik darabja ugyanilyen értelemben nyilatkozik az ellenzékiség mibenlétérõl. (*** [Eötvös József]: Teendõink. IV. PH. 1847. május 27. 886. sz. 339.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 354–359.) 186 Ezt a sorozat több darabjában is hangsúlyozza: *** [Eötvös József]: Teendõink. I. PH. 1847. május 13. 879. sz., 307.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 341–344.; *** [Eötvös József]: Teendõink. II. PH. 1847. május 14. 880. sz. 313.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 345–348.; *** [Eötvös József]: Teendõink. IV. PH. 1847. május 27. 886. sz. 339.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 354–359. 187 *** [Eötvös József]: Teendõink. III. PH. 1847. május 23. 885. sz. 333.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 348–354. 183

1132


Ehhez azonban meg kellene bizonyosodniuk a kormány jó szándékáról, aminek eddig éppen az ellenkezõjét tapasztalták. Nyíltan kimondta, hogy pártja nem bízik a kormányban, ami miatt a haladás irányítását sem hagyhatják rá. Mindez az ellenzéki konferencia nyilatkozatában, szintén az egész ellenzék nevében csoportképviseleti beszédmóddal szerepel: „[E]llenzésünket úgy, valamint pártolásunkat nem személyekhez, hanem tárgyakhoz és tényekhez kötjük”.188 „[A] kormánynak minden jó és törvényes cselekedetét pártolni fogjuk, s nem kötjük pártolásunk feltételéül, hogy minket a hatalom ne ignoráljon, vagy csak a mi segedelmünkkel éljen.189 „[A] Kormánynak mult országgyûlés ótai eljárását sokakban törvénytelennek és veszélyesnek találjuk”. „[A] conservativ párt privilegiális és absolutisticus irányban mûködik; a kormány politicáját pedig fõkép csak saját hatalmának tágítására látjuk irányozva, tehát nincs biztosítékunk, hogy nélkülünk a nemzeti alkotmányos élet biztosításával s kifejlesztésével öszhangzó reformok mind kezdeményeztetni fognak”.190 Eötvös azt is kimondta, hogy a Széchenyi által alapítani kívánt középpárthoz — melyrõl a gróf a Politikai programm töredékekben is írt — nem csatlakozhatnak, mivel nem létezik, és a kormány körül nem ez csoportosul.191 Az Ellenzéki nyilatkozat aláírása elõtt megjelent cikkekben mindössze ennyi olvasható, a tényleges teendõk felsorolására csak késõbb került sor. A június 7. után legfontosabbként megjelölt feladatok között is szinte csak olyanokat nevezett meg, melyeket az Ellenzéki nyilatkozat is tartalmazott: büntetõtörvénykönyv kidolgozása,192 birtokviszonyok rendezése193 és az õsiség ehhez szükséges eltörlése,194 általános örökváltság,195 a nemesi adómentesség eltörlése,196 népképviselet,197 Magyarország és az örökös tartományok közötti viszony pontos definiálása,198 kormányfelelõsség.199 A Nyilatkozatban ezek közül egye188

Pest, 1847. március 15. Az országos ellenzék konferenciájának nyilatkozata. In: KLÖM. XI. 120. Pest, 1847. március 15. Az országos ellenzék konferenciájának nyilatkozata. In: KLÖM. XI. 121. 190 Pest, 1847. március 15. Az országos ellenzék konferenciájának nyilatkozata. In: KLÖM. XI. 120. 191 *** [Eötvös József]: Teendõink. III. PH. 1847. május 23. 885. sz. 333.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 348–354. 192 *** [Eötvös József]: Teendõink. IX. (Büntetõtörvény). PH. 1847. augusztus 6. 927. sz. 85.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 376–380. 193 *** [Eötvös József]: Teendõink. X. (Birtokviszonyok). PH. 1847. augusztus 8. 928. sz. 89.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 380–383. 194 *** [Eötvös József]: Teendõink. XI–XIV. (Õsiség. I–IV.) PH. 1847. augusztus 27. 939. sz. 135.; PH. 1847. augusztus 29. 940. sz. 139–140.; PH. 1847. szeptember 9. 946. sz. 163–164.; PH, 1847. szeptember 10. 947. sz. 167–168.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 383–415. 195 *** [Eötvös József]: Teendõink. XV. (Örökváltság). PH. 1847. október 28. 974. sz. 277.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 415–420. 196 *** [Eötvös József]: Teendõink. XVI. (Adó). PH. 1847. október 31. 976. sz. 283.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 420–424. 197 *** [Eötvös József]: Teendõink. XVII–XVIII. (Népképviselet. I–II.) PH. 1847. november 18. 986. sz. 327.; PH. 1847. november 19. 987. sz. 333.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 424–433. 198 *** [Eötvös József]: Teendõink. XIX. PH. 1847. november 25. 990. sz. 343.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 433–436. 199 *** [Eötvös József]: Teendõink. XIX. PH. 1847. november 25. 990. sz. 343.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 433–436. 189


1133

dül a büntetõtörvénykönyv nem szerepelt. Eötvös azonban ezt is igyekezett a Nyilatkozatból levezetni, és a büntetõtörvénykönyvet az ellenzéki dokumentum által is célként kitûzött törvény elõtti egyenlõség felé történõ fontos lépésként értelmezte.200 Eötvös tehát az adott pillanatban csupán a büntetõtörvénykönyvvel kívánta bõvíteni a reformellenzék által az Ellenzéki nyilatkozatban kijelölt politikai pozíciót. Igaz, a teendõket részleteiben tárgyalta cikkeiben, amit a Nyilatkozat terjedelmi korlátok, és a belsõ viták elkerülése miatt nem tehetett meg. E részletekben Eötvös véleménye helyenként eltért a municipalistákétól. Az örökváltság tárgyalása során például kimondta, hogy annak célszerû rendezésére csakis az országgyûlés készíthet javaslatot. Az indítvány megtételéhez ugyanis „az ország’ különbözõ vidékei’ viszonyainak teljes ismerete” szükséges.201 Ezzel pedig csak az országgyûlés rendelkezik. Eötvös ezzel burkoltan újra a centralizáció szükségességére hívta fel a figyelmet. Keményhez hasonlóan tehát Eötvös csak az Ellenzéki nyilatkozat aláírását követõen vállalkozott arra, hogy a municipalistákétól eltérõ elveket ismertessen a Pesti Hirlapban. Pedig az 1846 folyamán az ellenzéki konferenciáktól távol maradó Eötvös a tárgyalt idõszakban már újra fontos szerepet vállalt ezeken.202 A municipalista vezetõk pedig rendszerint elõzékenyen bántak vele. Egy 1847. március 14-én kelt titkosrendõri jelentés szerint az ellenzéki vezérkar úgy döntött, hogy Eötvöst Buda, Szalayt pedig Zólyom követévé kell választani.203 Ez a határozat értelmezhetõ a municipalista vezetõk centralisták irányába tett gesztusaként, hiszen Eötvös és Szalay így bekerültek volna az alsóházba. Ám mivel városi követként nem rendelkeztek volna szavazati joggal, jelenlétük nem vitt volna közelebb a centralisták által kívánt eredmények eléréséhez. Az 1847. március 15-ei tanácskozás után azonban Eötvös egyértelmûen a reformellenzék vezetõinek sorába emelkedett. Az értekezleten ugyanis Kossuth kijelentette, hogy törekedni kell a kormányfelelõsség megvalósítására.204 Eötvös válaszában szintén közeledni próbált Kossuth álláspontjához, és egyetértését fejezte ki az elhangzottakkal kapcsolatban. Kijelentette, hogy az adott körülmények között õ is a megyerendszerben keresi az alkotmányos garanciákat, és azt még kinövéseiben is tiszteli. A kormányzatot ugyanakkor élesen bírálta. Megállapította, hogy a Helytartótanács helyett az idegen befolyás alatt álló 200 A törvény elõtti egyenlõség az Ellenzéki nyilatkozatban: Pest, 1847. június 7. Az ellenzéki nyilatkozat Deák Ferenc által összefoglalt végleges szövege. In: KLÖM. XI. 155. 201 *** [Eötvös József]: Teendõink. XV. (Örökváltság). PH. 1847. október 28. 974. sz. 277.; ua. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 415–420. 202 Eötvös 1846-ban csak a június eleji tanácskozáson vett részt. (Fenyõ I.: A centralisták i. m. 343.) Kemény szerint Eötvös 1846-ban még barátait is ritkán látogatta meg. Kemény Zsigmond: Forradalom után. In: Uõ: Változatok a történelemre. (Kemény Zsigmond Mûvei.) Szerk. Tóth Gyula, Bp. 1982. 181–373. Az adatot lásd 263. Lásd még Fenyõ I.: A centralisták i. m. 343. 203 200. Pest, 14. März. 1847. In: KLÖM. XI. 274. 204 Titkos jelentés a március 15-i ellenzéki tanácskozások lefolyásáról. In: KLÖM. XI. 122–125.; Részlet ismeretlen levelébõl, amelyben beszámol a március 15.-i ellenzéki konferencia és az ugyanakkor tartott konzervativ tanácskozás eseményeirõl. In: KLÖM XI. 128–130.; Fenyõ I.: A centralisták i. m. 344.

1134


Kancellária kormányoz, mely a hazai ipart és kereskedést elnyomja, az országgyûlés adókivetési jogát pedig a hadi adóra korlátozza. Indirekt adó címén pedig tömérdek kincset visz ki az országból, ami nem tudni, hová lesz. Eötvös a beszédben tehát a municipalisták által gyakrabban használt alkotmányos nemzet beszédmódját alkalmazta. Eközben a municipalista kívánatoknak megfelelõen a magyar nemzetiség „teljes és tökéletes kivívását” is a teendõk közé sorolta, és Kossuthhoz hasonlóan alkotmányt követelt az örökös tartományok számára is.205 Vélhetõen e beszédnek is köszönhetõen Eötvöst beválasztották az Ellenzéki nyilatkozat elkészítésére kiküldött hattagú bizottságba.206 A tanácskozáson elfogadott elõzetes ellenzéki programot pedig a reformellenzék a Pesti Hirlapban akarta megjelentetni,207 amit azonban a cenzúra megakadályozott.208 Egy nem sokkal az ellenzéki értekezlet után kelt titkosrendõri jelentés arról számolt be, hogy „[a]z ellenzék vezéregyéniségei, névszerint Batthyány Lajos és Kázmér, Teleky László, Ráday [Gedeon] grófok, valamint Kossuth, Szentkirályi elhatározták, hogy ha Deákot nem fogják országgyûlési követnek megválasztani, vagy a választást [Deáknak] vissza kell utasítani, báró Eötvös József lenne a legalkalmasabb az Ellenzéki Párt vezetõjének a következõ országgyûlésen az alsótáblán, hogy következésképpen mindent be kellene majd vetni azért, hogy az õ megválasztását Békés megyében keresztülvigyék.209 Eötvös tehát alig pár nap alatt Buda város kevésbé jelentõs követi státuszának várományosából az alakulófélben lévõ Ellenzéki Párt vezetõi posztjának jelöltjévé lépett elõ. A reformellenzék Eötvössel kapcsolatos határozatának keletkezésérõl azonban semmit sem tudunk. Vélhetõen azonban ennek a döntésnek volt köszönhetõ, hogy az Ellenzéki Kör június 6-án tartott ülésén a Kossuth és Deák által készített Ellenzéki nyilatkozatot Eötvös olvasta fel. Ekkor tartott beszédében a konzervatív pártot az ország érdekeinek elhanyagolásával vádolta meg, majd az ország érdekeiért semmit sem tevõ kormány iránti bizalmatlanságát fejezte ki. Elítélte az adminisztrátori rendszert is, és alkotmányt követelt az örökös tartományok számára is.210 205 Titkos jelentés a március 15-i ellenzéki tanácskozások lefolyásáról. In: KLÖM. XI. 122– 125.; Részlet ismeretlen levelébõl, amelyben beszámol a március 15.-i ellenzéki konferencia és az ugyanakkor tartott konzervativ tanácskozás eseményeirõl. In: KLÖM XI. 128–130.; Fenyõ I.: A centralisták i. m. 344. Az alkotmány követelése az örökös tartományok számára összefüggött az alsó-ausztriai, a csehországi és a magyarországi ellenzék 1847–48-as összefogási kísérletével. Eötvös beszédének e része tehát nemcsak a közeledést szolgálta a reformellenzék zöméhez, hanem külpolitikai jelentõségû is volt. Errõl lásd Deák Ágnes: Együttmûködés vagy konkurencia. Az alsóausztriai, a csehországi és a magyarországi ellenzék összefogási kísérlete 1847–1848-ban. Aetas 14. (1999: 1–2. sz.) 43–61. 206 Pest, 1847. március 15. Az országos ellenzék konferenciájának nyilatkozata. In: KLÖM. XI. 120–122.; 219. Pest, 16. März. 1847. In: KLÖM. XI. 274–275. A március 16-án kelt titkosrendõri jelentés 8 tagú bizottságról ír. A bizottságról lásd még: Fenyõ I.: A centralisták i. m. 344. 207 Az elõzetes programot lásd Pest, 1847. március 15. Az országos ellenzék konferenciájának nyilatkozata. In: KLÖM. XI. 120–122. 208 Buda, 1847. április 15. A könyvvizsgáló hivatal felterjeszti Apponyihoz az ellenzéki határozatok korrektúrapéldányát a Pesti Hirlapból és jelenti, hogy a kinyomatás megakadályozására minden intézkedést megtett.In: KLÖM. XI. 130–131. 209 235. Pest, 26. März. 1847. In: KLÖM. XI. 276. Lásd még Fenyõ I.: A centralisták i. m. 344. Az idézetet Gábori Kovács József fordította és látta el kiegészítésekkel. 210 387. Pest, 10. Juni. 1847. In: KLÖM. XI. 281–283.


1135

Úgy tûnik ugyanakkor, hogy a municipalista vezetõk nyilvános megállapításaik ellenére sem tartották a mindennapi politikai életben tapasztalatlannak Eötvöst, különben nem szavazhatták volna meg az Ellenzéki Párt lehetséges vezetõjének. Erre utalhat az is, hogy a titkosrendõri jelentésekben meglehetõsen sûrûn fordulnak elõ hírek az Eötvös megválasztatására irányuló tervekrõl. Fentebb már volt szó az 1847. márciusi, budai és Békés megyei jelölését érintõ határozatokról. Az 1847. június 30-ai titkosrendõri jelentés szerint Eötvöst már a vezérmegye, Pest követének akarták Szentkirályi Móriccal együtt megválasztatni.211 Augusztus 22-én pedig arról született jelentés, hogy Eötvös Biharban lesz követ.212 Úgy tûnik tehát, hogy a reformellenzék mindent megtett azért, hogy Eötvös az országgyûlés alsótáblájára kerüljön. Végül azonban sem az õ, sem az ellenzéki vezérségre legalkalmasabbnak tartott Deák megválasztását sem sikerült elérni, így Kossuth lett az Ellenzéki Párt vezetõje az alsóházban. Eötvös csak a Nyilatkozat aláírását követõen vetette bele magát teljes energiával a politikai életbe. 1847. június 9-én már a pest megyei gyûlésen is megjelent, és ismét a megyerendszer védelme érdekében, valamint az adminisztrátori rendszer ellen szólalt fel. Beszédmódjában ez alkalommal is a municipalisták által gyakrabban használt alkotmányos nemzet politikai nyelvéhez igazodott. Elõbb ennek megfelelõen feltette a kérdést, hogy „[h]a leiratok által meg lehet változtatni egész birói rendszerünket, akkor […] miben vagyunk szabadok ’s alkotmányosak”. Majd kifejtette, egyetért azzal, hogy „a’ rend’ eszméje népszerüségre jusson” és hogy a „municipalis rendszer’ hiányai ne magasztaltassanak, de mig csak a’ nemzet alkotmányos, a’ kormány pedig nem az: addig egy constitutionalis végrehajtás’ attributioit nem ollyan’ számára követelni nem lehet, ’s míg ez áll, addig […] mindig paizsnak” tekinti a megyerendszert.213 Ezzel újra hangsúlyozta a centralisták által már korábban elfogadott tételt,214 miközben a kormány iránti bizalmatlanságát is kifejezte. Eötvös részt vett emellett a Pest megyei utasításokat kidolgozó választmány munkájában is. Ferenczi Zoltán szerint a követutasítás több pontja Eötvös elvei alapján készült, és Eötvös a Békés megyei utasítás készítésében is részt vett, így elvei abba is bekerültek. Mivel pedig a haladó megyék utasításai a pesti mintájára készültek, a centralista elvek ezek jó részében is megmutat211

439. Pest, 30. Juni. 1847. In: KLÖM. XI. 284. 548. Ofen, 22. August. 1847. In: KLÖM. XI. 286. 213 E–y.: Törvényhatósági dolgok. PH. 1847. június 13. 896. sz. 386–387.; Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 157–159. 214 Lásd Gábori Kovács J.: A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében i. m. 583–584. A centralisták korábban már többször is kijelentették, hogy addig nem akarják csökkenteni a megyék hatáskörét, amíg új alkotmányos garanciákat nem tudnak szerezni: E. [Eötvös József]: Egység és bizodalom. PH. 1844. augusztus 22. 380. sz. 573–574.; ua. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 93–104.; ua. Egység és bizalom c. In: Uõ: Reform és hazafiság i. m. II. 24–35., T. Á. [Trefort Ágoston]: Reform. PH. 1845. március 13. 438. sz. 165.; E. [Eötvös József]: Állásunk. PH. 1845. március 23. 441. sz. 189–190.; ua. A Pesti Hirlap állása c. In: Uõ: Kisebb politikai cikkek i. m. 147–156; ua. Állásunk c. In: Uõ: Reform és hazafiság. II. i. m. 105–114.; Csengery Antal: [Az olvasóhoz]. PH. 1845. július 1. 495. sz. 1. 212

1136


koztak.215 Ferenczi megállapításainak vizsgálata már egy másik tanulmány tárgya lesz, de ezek magyarázatot adhatnak arra a kérdésre, hogy miként nyerhettek olyan mértékben teret a centralista elvek, hogy 1848. március 3-án Kossuth híres felirati beszédében lényegében elfogadja ezeket. Eötvös tehát nemcsak 1847. június 7. elõtti cikkeiben, hanem ezen idõpont elõtti és utáni beszédeiben is közeledni próbált az ellenzék megyerendszert védelmezõ szárnyához. Úgy tûnik azonban, hogy az Ellenzéki nyilatkozat aláírása után újra visszatért korábbi elvei hirdetéséhez. A június 7-ei dátum így a centralista eszmék kifejtésének módjában is fontos változást hozott. Szalayék ekkor már a párt tagjaiként — ráadásul Eötvös a párt egyik vezetõjeként — szólhattak az ellenzékhez, ami a korábbinál jóval nagyobb mozgásteret biztosított a számukra. Ettõl kezdve nyíltan hirdethették saját elveiket, és teljes jogú ellenzékiként próbálhatták meggyõzni szövetségeseiket saját elvi alapjaik igazáról. Ebben pedig minden bizonnyal nagy szerepet játszott az Eötvös által 1845 novemberében kidolgozott terv, illetve hogy mikor e javaslatnak megfelelõen a centralisták 1847 elején visszatértek eszméik ismertetéséhez, jó viszonyukat igyekeztek megõrizni a reformellenzék zömével, és elveiket jóval körültekintõbben tárgyalták, mint korábban.

“I DECLARE IT IN ADVANCE THAT I AM STILL THE OLD HERETIC” The Independence and Integration of the Centralists during the Preparations for the Parliament of 1847 by József G. Kovács Summary

The present study examines the activities of the Centralists in 1847 until 7 July, the signing of the Opposition declaration. Our sources seem to attest that the centralists, having made a compromise with the main body of the reformist opposition in November 1845, returned to the propagation of their ideas in January 1847 in accordance with the previous conception of József Eötvös. This time, however, they were much more prudent in spreading their ideas than they had been in 1844-45. In 1847 they put a greater emphasis on the political language of the constitutional nation used by the municipalists than before, and they frequently underpinned their ideas with the argumentation used by the municipalist leaders. And when their opinion accorded with the one adopted by the majority of the reformist opposition, they joined the latter’s publicists for the presentation of their ideas. This increased the chance for the centralist ideas to be taken up by the municipalists as well. In the meantime the municipalists had come to accept the centralists as a force within the opposition to the extent that in March 1847 the leaders of the opposition judged Eötvös as the second ablest after Ferenc Deák to take up the leadership of the opposition in the House of Representatives. It seems, therefore, that the tactics elaborated by Eötvös in November 1845 played a considerable role in that the centralists could start again the public circulation of their ideas after the signing of the Opposition declaration.

215

Ferenczi Z.: Eötvös József i. m. 157–159.

Demmel József „MAGYARORSZÁG FÖLVIDÉKE MAGYARORSZÁG SZÍVÉHEZ MÉG JOBBAN CSATOLVA LESZ” A magyar politikai elit, a szlovák politikai gondolkodók és a szlovák–magyar viszony 1860–1861-ben1 Az 1860 õszétõl 1861 nyaráig tartó idõszakot gyakran jellemzi a szakirodalom olyan idilli pillanatnak, amikor a magyar politikai elit és a szlovák politikai gondolkodók a legközelebb álltak a megegyezéshez. Számos kérdés vethetõ fel a szlovák-magyar kapcsolatok e rövid szakaszával kapcsolatban: milyen külsõ és belsõ tényezõk segítették elõ a párbeszéd kialakulását; miért volt más ez a korszak a politikai és közélet jellegét tekintve, mint az azt megelõzõ, illetve azt követõ korszakok; kik voltak-e közeledés legfontosabb elõmozdítói és mi motiválhatta õket; miért fulladt végül ez a kísérlet kudarcba? Ahhoz, hogy e kérdésekre választ adhassunk, mindenekelõtt meg kell ismernünk egy különleges politikai életpálya-kísérletet, az 1861-ben Turócszentmárton városa által országgyûlési képviselõnek választott Justh József pályafutását. 1. „Nálunk, hol magyar nincs is”2 Justh József és Turóc megye szlováksága Justh József 1809. május 12-én született a Turóc megyei Necpálon, a családi kastélyban. A Justh a megye egyik legtekintélyesebb, és az örökös fõispánokat adó Révay család után az egyik legvagyonosabb famíliája volt, tagjai közül évszázadok óta számos alispán és országgyûlési követ került ki. Justh József jogi tanulmányai befejezése után a családi hagyományokhoz híven bekapcsolódott a megyei és az országos politikába. 1830-ban ablegátusként, késõbbi apósa, Révay József képviseletében, 1839-ben és 1847-ben Turóc vármegye követeként, 1861-tõl 1875-ben bekövetkezett haláláig pedig a turócszentmártoni választókörzet képviselõjeként vett részt a magyar országgyûlésben. 1842 és 1848 között Turóc alispánja, 1848-ban Bars megye fõispánja és Turóc kormány-

1 A tanulmány a „Pánszlávok a kastélyban. Justh József Turóc megyei alispán és a szlováknyelvû magyar nemesség elfeledett története” munkacímû kézirat részlete. A kutatást a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj és a Nemzeti Kulturális Alap Ismeretterjesztés Kollégiumának alkotói támogatása tette lehetõvé. 2 Justh József beszéde az 1870-es közigazgatási vitában. Képviselõházi napló. 1870. június 23–július 13. IX. Pest, 1870. 221–226.

1222

DEMMEL JÓZSEF

biztosa volt,3 1849 után pedig két évre internálták. 1869-tõl az 1875-ös fúzióig a kormányzó Deák-párt elnöki tisztségét is viselte.4 Justh József tehát közel fél évszázadon keresztül a magyar politikai elit integráns tagja, a magyar politika másodvonalának fontos szereplõje volt. Épp ezért különös, hogy amikor 1867-ben, Ferenc József magyar királlyá koronázásának másnapján Festetich György, a király személye körüli miniszter az ünnep alkalmából felterjesztette kitüntetésre, „szláv nemzetiségû földbirtokosnak”, a korabeli megfogalmazás szerint tehát szlovák nemzetiségûnek jellemezte.5 Festetich megjegyzése Justh kapcsán egy olyan, a korban szokványos jelenségre utal, amely napjainkra jórészt feledésbe merült. A szlovák és a magyar közvélekedéssel szemben ugyanis a felsõ-magyarországi nemesség több tízezer fõt számláló, szlovák anyanyelvû csoportjai nem „magyarosodtak el” a 19. század elején a modern nacionalizmus hatására, sõt a század utolsó évtizedeiig megõrizték bonyolult identitásszerkezetük szlovák nyelvi-kulturális elemeit.6 Turóc megyében, amelynek déli sarka is több tíz kilométerre északra feküdt a szlovák–magyar nyelvhatártól, és amely ráadásul egy hatalmas, mindössze három hegyi szoroson át járható hegyek által körbezárt terület volt, sokáig számított hétköznapi jelenségnek a magyarul nem vagy alig tudó, szlovák anyanyelvû magyar nemes. Fényes Elek szerint 1847-ben mindössze 200 magyar élt a megyében, ez a (láthatóan pontatlan, kerekített) szám azonban a magyarul jól beszélõ, de feltehetõen nem magyar anyanyelvû turóciak létszámára utalt.7 Festetich megjegyzése alapján Justhot is ezen, magyarul jól tudó, de szlovák anyanyelvû nemesek közé kell számítanunk. Mivel azonban az õ irathagyatéka jórészt elveszett, tõle származó forrásokból nem tudjuk rekonstruálni, hogy miként épültek fel plurális identitásszerkezetének szlovák elemei. Többször kitértek azonban erre a kérdésre a szlovák nemzeti mozgalom Justhtal kapcsolatba kerülõ tagjai. Azért érdemes e forrásokat is számba venni, mert a Justhtal a politikai életben számos alkalommal szembekerülõ szlovák politikusok érthetõ okokból kifejezetten érzékenyen figyeltek Justh szlovák megnyilvánulásaira. A szlovák nemzeti mozgalom 1877 és 1914 közötti elsõ számú vezetõjének tartott,8 a Szlovák Nemzeti Pártot közel négy évtizeden keresztül vezetõ ügyvéd, Pavel Mudroò emlékirataiból tudjuk, hogy fiatalkorában három évig élt Justh Józseffel egy kastélyban, Necpálon, 1857 és 1859 között ugyanis õ volt a Justh-fiúk, ifjabb Justh József és Justh Sándor nevelõje. Mudroò 1900-ban íródott visszaemlékezései szerint kifejezetten jól érezte magát a Justh-kastélyban, annak ellenére, hogy az évi négyszáz forintos nevelõi honoráriumáért csak ne3 Justh 1848-as kormánybiztosi tevékenységérõl lásd Hermann Róbert: Görgei és a felvidéki kormánybiztosok 1849. január 5. – február 10. Hadtörténelmi Közlemények 104 (1991: 3. sz.) 129–130. 4 Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyûlések történeti almanachja. 1825–1848. 1. kötet. Bp. 2011. 970. 5 Az eredeti felterjesztést közli: Korompay H. János: Arany János keresztje: a kitüntetés. Irodalomtörténeti Közlemények 116 (2012: 5. sz.) 521. 6 József Demmel: „Stav zemiansky národa slovenského”. Uhorská š¾achta slovenského pôvodu. Forum Historiae 6 (2012: 2. sz.) 56–67. 7 Fényes Elek: Magyarország leírása. II. Pest, 1847. 139–172. 8 Michal Slávik: Slovenskí národovci do 30. októbra 1918. Trenèín, 1945. 342.

A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK POLITIKAI ELIT 1860–1861-BEN

1223

hezen tudott megdolgozni, mivel a nála egyébként nem sokkal fiatalabb Justhúrfik nem akartak tanulni. Mudroò pozitívan emlékezett vissza magára Justh Józsefre is: „Idõsebb Justh József nagyon szívélyes, jóakaratú és nagyon mûvelt ember volt,” és állítása szerint Justh is úgy búcsúzott tõle nevelõsködése végén, hogy ha lenne pénze hosszabb távon is megfizetni, soha nem engedné el a kastélyából. Mudroò szerint a szlovák nemzeti kérdés is szóba került köztük, és Justh állítólag azt mondta, hogy „teljesen egyetért Hurbannal, hogy igaza van; de õ, tekintettel a saját társadalmi helyzetére ezt nem mondhatja ki nyíltan és nem cselekedhet eszerint.”9 Érdekes ehelyütt Mudroò és Justh feleségének, Révay Paulinának a viszonya is. A szlovák diák ugyanis a bemutatkozásnál nem csókolt kezet az asszonynak, amit az udvariatlanságnak tekintett, ám ezt Mudroò szerint úgy fejezte ki a férjének, hogy kérdõre vonta: „miért fogadott ilyen pánszlávot a házba. De az öregúr megfelelt neki — így Mudroò — hogy neki semmi köze az én politikai meggyõzõdésemhez, csak a gyerekeit tanítsam.”10 Ez a megjegyzés rávilágít Mudroò és Justh kapcsolatának szempontunkból legizgalmasabb problémájára. Egy nemes családnál dolgozó nevelõ politikai meggyõzõdése ugyanis a korban valójában rendkívül fontos volt,11 hiszen diákjaiból késõbb nagy eséllyel lettek megyei vagy országos politikusok, így Justh állítólagos kijelentésével szemben igenis volt jelentõsége, hogy a nemes ifjaknak nevelõik milyen világképet közvetítettek.12 Annak tehát, hogy Justhot nem érdekelte a fiait nevelõ Mudroò pánszlávizmusa, komoly jelentõsége lehet. Sõt, tudjuk, hogy Justhot korábban sem zavarhatta, hogy gyermekeit a szlovák nemzeti mozgalomhoz kötõdõ fiatalok nevelték, ugyanis nem Mudroò volt az elsõ „pánszláv” a kastélyban. 1844 és 1847 között Ludovít Grossmann volt a Justh-gyerekek nevelõje. Ludovít Grossmann annak a Gustáv Grossmannak volt az öccse, aki Štúr legszorosabb baráti köréhez tartozott: õ volt az, aki Štúrral együtt megszervezte a wartburgi ünnepély mintájára megtartott elsõ szlovák nemzeti ünnepet, az 1836-os dévényi kirándulást, és késõbb együtt tanultak a hallei egyetemen is. Gustáv Grossmann ezután 1846-ban bekövetkezett haláláig Turócszentmártonban volt evangélikus pap,13 így alighanem az õ közvetítésével kerülhetett 1844-ben épp öccse, Ludovít Grossmann (akit a kor9

Pavol Mudroò: Vlastný ¤ivotopis. Slovenské pohlady, 35 (1915: 3. sz.) 78., 149. Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 77. 11 Elegendõ itt csak utalnunk Pierre Bourdieau habitus-elméletére, amely szerint az uralkodó csoportok tudatosan törekednek saját világképük uralkodóvá tételére, és ennek az egyik elsõdleges eszköze a nevelés. Pierre Bourdieu: Rekonverziós stratégiák. In: Uõ: A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Tanulmányok. Bp. 1978. 350–351. V. ö.: Keszei András: A középfokú oktatás felekezeti változatai a 19. század elsõ felében. In: Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétõl a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Szerk. Kövér György. Bp. 2006. 541–543. 12 Épp ezért merült fel bizonyos esetekben, hogy a köznevelés hasznosabb egy nemes fiatalnak, mint a házi nevelés, mert a német vagy francia tanítók nem megfelelõ szellemben nevelik az ifjakat. Szilágyi Ferencz: A közönséges oskolai nevelésnek a házival való öszvehasonlítása. Erdélyi Muzéum 5 (1817: 6. sz.) 110–143. 13 Gustáv Grossmannról lásd Biografický lexikón Slovenska. III. Szerk. Augustín Maóvèík. Martin, 2007. 233. (A továbbiakban BLS). Jozef Miloslav Hurban: Ludovít Štúr. Rozpomienky. Bratislava, 1959. 56–57., 88., 91., 93., 95–96. 10

1224

DEMMEL JÓZSEF

társak hasonlóan elkötelezett szlovákként ismertek14) a Justh kastélyba nevelõnek.15 Azt is tudjuk, hogy Justh elégedett lehetett a Grossmann által végzett munkával, mivel 1846 novemberében beajánlotta a besztercebányai evangélikus gimnáziumba, tanárnak.16 Az, hogy Justhot nem érdekelte az egyébként valóban politikai pályára szánt fiait nevelõ Grossmann és Mudroò „pánszlávizmusa”, azt jelzi, hogy magyar kortársaihoz képest valóban másként, kevésbé a végletekben gondolkodhatott Štúr és Hurban mozgalmáról. Hiszen az, hogy egy nemzetileg elkötelezett szlovák fiatal jelentkezik nála nevelõként, a korabeli evangélikus iskolai és társadalmi hálózatok sajátosságaiból és hagyományaiból következett,17 de az, hogy ez számára — állítólag — nem jelentett problémát, hogy nem érezte veszélyben ettõl fiai alakuló világképét és késõbbi politikai jövõjét, az már feltehetõen kivételes reakció volt. Ha a Justh által elsajátított elsõ nyelvet, „anyanyelvét” szeretnénk meghatározni, az õt szintén személyesen ismerõ turóci hivatalnokhoz, Ambro Pietorhoz fordulhatunk. Pietor18 híres Nápor – Odpor címû munkájában azt írta, hogy Justh „fiatalon nem is tudott magyarul és úgy tanult meg késõbb.”19 Pietornak ezt a magyarosítás kibontakozásáról szóló, alapvetõen agitációs jellegû röpiratát persze aligha lehet önmagában hiteles forrásnak tekinteni, állítását ez esetben azonban több más forrás is alátámasztja. Ilyen például a Jozef Miloslav Hurban által írt Štúr-életrajzban az a gondolatmenet, ahol Hurban a szlovák szónokokról beszélt, és élesen szembeállította az új, Štúr-féle irodalmi nyelvet elutasító, a korábbi évszázadokban is használt szlovakizált cseh liturgikus nyelv mellett küzdõ evangélikus lelkészek, tanárok szónoki képességeit a szlovák anyanyelvû nemesség rétoraival. „Amikor nyilvános találkozókra került sor, — írta Hurban — a cseh-szlovák nyelven régóta szónoklók, akik éveken és éveken keresztül tanulták a cseh grammatikát, és hivatali tevékenységük során is állandóan gyakorolták, tátott szájjal hallgatták a turóci, árvai, liptói nemességet, ahogy ez szívhez szólóan beszélt […] pedig nyelvtankönyvrõl még csak nem is hallott. Õk a nyelvet szépajkú anyáiktól tanulták, tõlük és a népüktõl, amelytõl akkor még nem választotta el õket a magyar sovinizmus. Minden idõsebb emlékszik még a szép beszédû Justh Józsefre, Szentiványi 14

Hurban, J. M.: Štúr i. m. 51., 56. BLS III. 234. 16 Archív literatúry a umenia, Slovenská národná kòi¤nica (a továbbiakban ALU SNK) Sign.: A 525. Huszágh Dániel Justh Józsefnek 1846. november 30-án. Grossmann egyébként nyugdíjazásáig maradt a posztján. 17 Például a nógrádi nemesi ellenzék vezéralakjánál, Prónay Jánosnál volt nevelõ Karol Kuzmány, majd rövid ideig maga Štúr is. Errõl, ill. magáról a rendszerrõl, az evangélikus diákok nevelõsködésérõl bõvebben lásd Demmel József: A szlovák nemzet születése. Ludovít Štúr és a szlovák társadalom a 19. századi Magyarországon. Pozsony, 2011. 92–107. Ludovít Štúr: A szlávok és a jövõ világa. Válogatott írások. Szerk.: Demmel József. Pozsony, 2012. 473–474. Štúr Karol Boleslav Štorchnak 1837. szeptember 18-án. 18 Zdeòko Ïuriška: Genealógie rodu Pietrovcov. Biografické štúdie 32. Martin, 2007. 53–57. 19 Ambro Pietor: Nápor–Odpor. Ako postupovala maïarisácia v Uhorsku a èo s tým súvisi. Turèiansky Sv. Martin, Ambro Pietor, 1905. 41. 15


1225

Adolfra és Mártonra, Kossuth Gyurkára, Zátureckyre, Zmeškálra, Szmrecsányira és száz másikra. […] költõk és szónokok nyelvén beszéltek”.20 Viliam Pauliny-Tóth ugyancsak úgy említi egyszer Justhot, mint aki „színtiszta szép szlovák nyelven tart szép beszédeket.”21 A szlovák szerzõk állítását épp ellenkezõ szemszögbõl támasztja alá, hogy a magyar és német források magyar felszólalásai kapcsán épp ellenkezõ képet festettek Justhról. Egy, az 1839-es pozsonyi országgyûlésen készült titkosrendõri jellemzése rossz szónoknak nevezi,22 és még egy nekrológjában is megemlítették, hogy nem szónoklataival tûnt ki a magyar politikusok közül.23 Persze elvileg a kétféle forrás közege nem volt azonos, hiszen magyar országgyûlési beszédei során Justhot az ország legjobb, legtapasztaltabb, leghatásosabb szónokaival vetették össze, míg a szlovák közegben erõsebbnek hathatott ugyanaz a szónoki felkészültség és eszköztár, mégis feltûnõ, hogy a források mindenütt szlovák szónoklatának ékességét és magyar szónoki korlátait emelik ki. Ezen (újfent hangsúlyozva, nem elsõ kézbõl származó) források szerint aligha a magyar volt Justh József elsõ megtanult nyelve. Hogy a necpáli Justh kastélyban a 19. század elsõ évtizedeiben szlovák vagy német szó hangzott-e el gyakrabban, azt nem tudtuk rekonstruálni, az viszont bizonyos, hogy elõbbit köznyelvként hamar, szinte bizonyosan a magyar elõtt sajátította el. Feltehetõen emiatt is lehetett a magyar politikai elit más tagjaihoz képest nyitottabb a szlovák nemzeti mozgalom képviselõi felé, ami azt eredményezte, hogy nem minden áron legyõzendõ ellenfélnek, hanem vitapartnernek tekintette õket, hajlandó volt mérlegelni érveiket,24 sõt, akár évekre befogadni õket a kastélyába, gyermekei nevelõiként. Egy különleges történelmi pillanatban pedig ez az érzékenység, nyitottság egy lehetséges szlovák-magyar megbékélés kulcsfigurájává tette õt. 1861. június 6-án és 7-én ugyanis, amikor Turócszentmártonban tanácskozott a szlovák nemzeti mozgalom szinte valamennyi képviselõje, és elfogadták a Štefan Marko Daxner által megfogalmazott, utólag a Szlovák Nemzet Memorandumának nevezett dokumentumot, Justh is jelen volt, sõt, aktívan részt vett a tárgyalásokon. Mindez azért fontos, mert a 19. század folyamán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szlovák nemzeti-szellemi elit kéréseit nem a magyar politikai elitet megkerülve egy külsõ hatalomhoz fordulva fogalmazta meg, hanem a pesti országgyûlés elé terjesztette, ami azt jelezte, hogy a szlovák kérések teljesítését ekkor nem a „magyarok rovására”, hanem velük együttmûködve képzelik el. Ám 1861 történetét aligha érthetnénk meg a kontextus felvázolása nélkül, hiszen 20

Hurban, J. M.: Štúr i. m. 394. Viliam Pauliny-Tóth: Dvaja Justhovci. In: Uõ: Škola a zivot. Výber z próz. Bratislava,1965. 41. 22 Pálmány B.: A reformkori i. m. 970–971. 23 Magyarország és a Nagyvilág, 1875. 51. sz. Tegyük hozzá, 1839 és 1875 között elmondott országgyûlési beszédeinek leiratát olvasva egy tapasztalt, logikus okfejtésekkel érvelõ, jó humorú szónok képe bontakozik ki. Persze a beszéd leiratából magára a szónoki képességre vonatkozó információt a forrás természetébõl fakadóan csak korlátozottan nyerhetünk. 24 Ahogy pl. Viliam Pauliny-Tóth már idézett novellája szerint Justh egy vitájuk során mondta: „talán önöknek, uraim, némely tekintetben, teoretikusan igazuk is van” Pauliny-Tóth, V.: Justhovci i. m. 41. 21

1226

DEMMEL JÓZSEF

sem a memorandum története, sem Justh ott játszott szerepe nem ragadható ki abból a sajátos nagypolitikai hangulatból, amely 1860–1861-ben a magyarországi politikai életben kialakult, illetve abból a regionális miliõbõl, amely az országos közhangulat hatására Turóc megyében létrejött. 2. Fegyverszünet a nemzetiségi fronton A szlovák-magyar kapcsolatok történetében ugyanis egyedülálló az az intenzív és kölcsönös közeledés, amely 1860 õsze és 1861 nyara között ment végbe a két nemzet szellemi-politikai elitje között. A modern nacionalizmus megjelenése óta eltelt két évszázadban ekkor volt a legnagyobb esély a „nemzetiségi kiegyezésre”, vagyis arra, hogy a két nemzet képviselõi érdemi, a másik fél álláspontját is megérteni kívánó, konszenzusra törekvõ tárgyalásokat folytassanak egymással a szlovákság Magyarországon belüli helyzetérõl. E kegyelmi pillanat elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy a magyar szellemi-politikai elit és az emigráció legfontosabb képviselõi (Eötvös József és Kemény Zsigmond, Kossuth Lajos és Teleki László) 1848–1849 tapasztalatából kiindulva25 az 1850-es években módszeresen végiggondolták a nem magyarokkal való megbékélés lehetséges lépéseit. A nemzetiségekkel való kiegyezés igénye az uralkodó által 1860-ban kiadott októberi diploma után, az újjáéledõ magyar közéletben a politikai diskurzus egyik megkerülhetetlen, domináns elemévé vált,26 és a szlovák szellemi elit szintén ekkor volt a legnyitottabb a magyarok iránt (ami persze egyértelmûen a magyar politika irányváltására adott reakció volt). Jozef Miloslav Hurban, az 1848-as szlovák katonai megmozdulások elsõszámú vezetõje ebben az évben még egy olyan verseskötetet is kiadott, amelynek nagyobb részét olyan, a magyarok és szlovákok közti megbékélést szorgalmazó mûvek alkották, mint például a Ki választhatja szét címû költemény: Ki választhatja szét, Mit összefont az ég, Szlovákot és magyart Ki választhatja szét? Jóban egyek vagyunk, Közös minden bajunk, Hazánk s királyunk egy Egybehangzik jajunk.27

25 Ehhez vö.: Miskolczy Ambrus: A nemzeti kérdés zátonyain 1848-1849-ben. (Historiográfiai taktikák és praktikák). In: Uõ: Milyen nemzetet az emberiségnek? Kazinczytól Kossuthig – Széphalomtól Turinig. Bp. 2012. 97–107. 26 Tevesz László: A magyar liberális elit közös nemzetiség-politikai koncepciója 1849 – 1868. Kút 4 (2005: 2. sz.) 43–66. Tevesz László: Eötvös József nemzetiségpolitikai koncepciója és a Deák-párt által képviselt alkotmányos-nemzeti hagyomány, 1860 – 1868. Aetas 27 (2012: 1. sz.) 105–124. 27 Jozef Miloslav Hurban: Piesne na teraz. Vieden, 1861. Magyarul lásd A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetébõl. Válogatás hét évszázad írásaiból. Szerk. Kemény G. Gábor. Bp. 1962. 495–496. (Fried István fordítása)


1227

Másutt ugyanõ állítólag azt mondta, hogy „õ szerencsésnek érzi magát Pestre mehetni, és hogy oda fog menni s nemzetisége sorsát az országgyûlés kezeibe egész bizalommal letenni, ha tudná is, hogy mindjárt felakasztják.”28 A minden korábbinál és minden késõbbinél nagyobb nyitottság a másik irányában tehát kölcsönös volt, amire még az is jó példa, hogy míg az 1848-as forradalmat követõ elsõ népképviseleti választásokon a szlovák nemzeti mozgalom tagjai közül egyedül a biccsei katolikus pap, Eugen Gerometta tett kísérletet képviselõi hely megszerzésére,29 addig az 1861 tavaszán megtartott választásokon több, mint harmincan léptek fel jelöltként közülük, köztük például Hurban, vagy a harcokban szintén részt vállaló Ján Francisci, Viliam Pauliny-Tóth vagy épp Štefan Marko Daxner.30 Ez az aktivitás ugyanis egyértelmûen jelezte, hogy a szlovák nemzeti mozgalom elfogadta a fennálló magyar politikai kereteket, és nem külsõ hatalom katonai-politikai segítségével, hanem az országon belüli politikai tevékenységgel szeretné javítani pozícióit. Ismert, hogy a magyar politikai elit, azaz a pesti országgyûlésbe megválasztott képviselõi kar nem volt egységes: egyrészt a Teleki László által vezetett Határozati párt, másrészt a Deák által vezetett Felirati párt táborába tömörült (ez utóbbihoz csatlakozott Justh József is). A két párt elnevezése arra a formai különbségre utalt, ahogy a királynak küldendõ országgyûlési üzenetet elképzelték: Deák és követõi hajlandóak voltak az egyébként nem legitim módon hatalomra került királyhoz a hagyományos formában, feliratban folyamodni, míg Teleki csoportja határozatban közölte volna döntéseit. A formai jegyek mögött persze mély különbségek húzódtak: az 1848-as gazdasági-társadalmi átalakulást Deákék a követelések maximumának, Telekiék viszont csupán kiindulópontjának tekintették. Ugyan mindkét fél abból indult ki, hogy Magyarország nem képes teljesen önállóan polgárosodni, de míg Deákék úgy vélték, a probléma orvoslásához a Habsburg Birodalom védõernyõje elegendõ, addig Telekiék Ausztria gyengesége mellett érveltek.31 Számunkra itt elsõsorban a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos álláspontjuk érdekes. A Felirati párt két legfontosabb nemzetiségpolitikai gondolkodója Kemény Zsigmond és Eötvös József volt. Utóbbit gyakran ábrázolta úgy a magyar történetírás, mint aki ebben a tekintetben szakértelmével és toleranciájával kimagaslott a kortárs politikai elitbõl,32 újabb kutatásokból azonban tudjuk, hogy Eötvös koncepciója 1861-ben lényegét tekintve nem tért el a magyar liberális elit álláspontjától. Sõt, valójában a Felirati Párt egységes nemzetiségpolitikai koncepcióját õ dolgozta ki (Kemény Zsigmonddal együtt), ami alapján pedig a párt elsõ számú fórumának tekinthetõ Pesti Naplóban Lukács Móric 28

Sürgöny, 1861. június 13. 134. szám. Demmel József: Egy szlovák képviselõjelölt 1848-ban. Mûködõképes politikai alternatíva? In: Uõ: „… egész Szlovákia elfért egy tutajon…” Tanulmányok a 19. századi Magyarország szlovák történelmérõl. Pozsony, 2009. 90–114. 30 Slávik, M.: Národovci i. m. 338. 31 Errõl bõvebben: Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján. 1860–1861. Bp. 1967. Szabad György: Miért halt meg Teleki László? Bp. 1985. 32 Tevesz L.: A liberális elit i. m. 46–47. 29

1228

DEMMEL JÓZSEF

vázolta fel a gyakorlati teendõket.33 A magyar liberális elit e meghatározó gondolkodói a nemzetiségi kérdés megoldását nem a kollektív jogokban vagy a területi-közigazgatási autonómiában látták, sõt, úgy vélték, hogy ez utóbbi éppen hogy ellentétes a szabadság elvével. Úgy látták, hogy (mivel az egyes etnikumok gyakran egymással keverten éltek az országban) a helyi kisebbségek elnyomásának a veszélye nélkül nem adható meg a többség számára az önkormányzatiság.34 Ezzel szemben az állampolgárnak, mint egyénnek a lehetõ legszélesebb nyelvhasználati jogokat adták volna, amelyet a helyhatósági önkormányzatiság, a vármegyerendszer és a vallási autonómia magyarországi hagyományaira építve léptettek volna érvénybe. A magyar liberális gondolkodók ugyanis már a reformkorban is hagyományosan nagyra értékelték az õsi vármegyei önkormányzatiság és a protestáns autonómia intézményét, és alapvetõen ellenezték a centralizáción alapuló államszervezõdést.35 Ahogy Lukács Móric írta a Pesti Naplóban megjelent, a nemzetiségi kérdés gyakorlati oldalát a korban legalaposabban kifejtõ írásában: a nemzetiségi igényeket nem önálló területek alakításával kell kielégíteni, hanem „jól rendezett helyhatósági szerkezet által, mely eléggé tág körû legyen, hogy az egyes nemzetiségek szabad kifejlésére helyet adjon, s annyiban szoríttasék korlátok közé, mennyiben azt az állam egysége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.”36 Lukács szerint nem csak a községekben, de a megyékben is a helyi testület többségének kellene meghatároznia a hivatalos nyelvet, de úgy, hogy a kisebbség is használhassa anyanyelvét, sõt, a törvényhatóságok — persze a magyar fordítást mellékelve — saját nyelvükön levelezhetnének egymással. Az országgyûlés hivatalos nyelvéül ugyan a magyart javasolta, de hozzátette, hogy anyanyelvén is felszólalhatna minden képviselõ. A királyi kúria és a kormány hivatalos nyelvéül is a magyart jelölte meg, de itt is hozzátette, hogy a nem magyar nyelvû törvényhatóságokkal folytatott levelezést két nyelven (magyarul és az adott helyi hivatalos nyelven) lehetne folytatni. Lukács hozzátette: „ennél többet egyik népfaj sem kívánhat, ha csak maga nem akar a többiek fölött uralkodni. Kevesebbel a mindnyájunk által óhajtott cél, a magyar koronához tartozó népek és országok önkénytes, nem erõltetett egyesülése nehezen, sõt véleményem szerint épen nem éretnék el.”37 Lukács tervezete a magyar liberális elit egészének az álláspontját tükrözte, te33

Tevesz L.: Eötvös i. m. 114–116. Vö. Tibor Pichler: Eötvös, Grünwald, Mudroò a štátna idea Uhorska. In: Uõ: Etnos a polis. Zo slovenského a uhorského politického myslenia. Bratislava, 2011. 54. 35 Tevesz L.: Eötvös i. m. 106–112. Tanulságos, hogy Lónyay Menyhért egy 1848 márciusi magánlevelében az ország végromlását vizionálva azt írta, hogy a nemzetiségeknek autonómiát adó, svájci típusú kantonrendszert látja az egyetlen megoldásnak, ezt pedig a vármegyerendszer átalakításával lehetne létrehozni. Idézi Miskolczy A: A nemzeti kérdés i. m. 103. 36 Lukács Móric: A nemzetiségek és nyelvek kérdése. Pesti Napló, 1860. december 19–22. Lásd még: Lukács Móric: A nemzetiségek és nyelvek kérdése. In: Uõ: Lukács Móricz munkái. II. Szerk.: Gyulai Pál. Bp. 1894. 383–386. Itt csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a szlovák történetírás Lukács Móricot kifejezetten negatív színben látja, s egyedül egy Ludovít Štúrral folytatott, 1843-as vitája kapcsán értelmezi. [Ludovít Štúr]: A nyelvi harc Magyarországon. Egy szláv tollából. In: Uõ: A szlávok és a jövõ világa. Válogatott írások. Szerk.: Demmel József. Pozsony, Kalligram, 2012. 106– 116. Földes Zsuzsanna fordítása 37 Lukács M.: A nemzetiségek i. m. 386. 34


1229

hát nem egy különutas koncepcióról, hanem a fõsodor véleményének a formába öntésérõl volt szó.38 Ezt már csak az is mutatja, hogy Lukács gyakorlatias javaslatai nem álltak ellentétben azzal az elvi alapvetéssel, ami végül a Deák által megfogalmazott elsõ felirati javaslatba bekerült: „A múlt idõk szomorú eseményei káros félreértéseket idéztek elõ közöttünk és nem magyar nemzetiségû polgártársaink között. Ezen polgártársainknak nemzetiségök érdekében […] követeléseik vagynak, miket ignorálnunk nem lehet, de nem is akarunk. El vagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elháríttassanak, s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállóságának föláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségû polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak. Óhajtjuk törvényeink azon rendeleteit, mik e részben akadályul szolgálhatnak, közös érdekeink szerint méltányosság alapján módosítani”. Deák hozzátette azt is, hogy a nem magyar anyanyelvûek „megnyugvást és teljes biztosítást fognak találni azokban, miket mi más nemzetiségû polgártársaink irányában határozni s tenni fogunk.”39 Telekit és pártját gyakran ábrázolja úgy a magyar történetírás, mint ami Deákéknál jóval toleránsabban viszonyult a nemzetiségi kérdéshez, és akár a területi autonómiától sem zárkózott volna el. Sõt Teleki tragikus öngyilkosságának a hátterében is sokszor ez sejlik fel.40 A memorandum megfogalmazója, Štefan Marko Daxner41 is azt állította idõskori visszaemlékezésében, hogy Teleki nem csak ismerte a memorandum szövegét, de „erõs támogatásáról” is biztosította a szerzõt.42 Ha azonban beleolvasunk Teleki utolsó, az öngyilkossága éjszakáján félbehagyott beszédfogalmazványába, világosan kiderül, hogy nemzetiségi kérdésben vallott nézetei lényegesen nem különböztek Deákétól, és hogy Teleki aligha érthetett egyet Daxner szövegének legfontosabb és egyben legvitatottabb pontjával, amelyben a szlovák ügyvéd egy Magyarországon belüli, de autonóm szlovák közigazgatási egység létrehozását indítványozta. „késznek jelentjük magunkat — így Teleki — azoknak [azaz a nemzetiségeknek] akár nemzetiség, akár vallási érdekeikre nézve nyelv-, nemzetiség- és valláskülönbség nélkül a teljes jogegyenlõség alapján mindent megadni és biztosítani, mi a közös haza integritását nem veszélyezteti.”43 Tehát Teleki, aki 1849 májusában Párizsban, rendkívüli helyzetben szláv emigránsokkal (hazai felhatalmazás nélkül) valóban aláírt egy jegyzõkönyvet, amely Magyarország föderatív átalakítását helyezte kilátásba, 1861-ben már nem tartotta elfogadhatónak az ország egységének a megbontását.44 38

Tevesz L.: Eötvös i. m. 114–116. Deák Ferenc: Elsõ felirati javaslat az 1861-es országgyûlésen. Pest, 1861. május 13. In: Uõ: Válogatott politikai írások és beszédek. II. 1850–1873. S. a. r.: Deák Ágnes. Bp. 2001. 60–61. 40 Például Szabad Gy.: Teleki i. m. 110. 41 Daxnerrõl legutóbb lásd Pavol Parenièka: Štefan Marko Daxner a Memorandum národa slovenského. In: 150. výroèie Memoranda národa slovenského (1861-2011). Zborník z odborného seminára. Szerk. Peter Cabadaj. Martin, 2012. 25–31. 42 Štefan Marko Daxner: V slu¤be národa. Výber zostavil, poznámky a vysvetlivky vypracoval: František Bokes. Bratislava, 1958. 145. 43 Teleki László utolsó beszéde. In: Pesti Napló, 1861. május 16. 112. sz. 44 Ez egyúttal azt is jelenti, hogy 1849-es vállalása a rendkívüli körülményekre, a Magyarországot veszélyeztetõ, túlerõben lévõ ellenséges haderõk támadására adott hirtelen reakció, nem feltétle39

1230

DEMMEL JÓZSEF

3. Szlovák politikai csoportok 1860–1861-ben 1860 õszén, 1861 tavaszán-nyarán tehát úgy tûnhetett, a magyar politikai elit tanult az 1848-ban elkövetett hibákból, és nem csak a következtetéseket vonta le, de a megoldások keresésének is nekilátott. A szlovák szellemi elit egyöntetûen üdvözölte ezt a fordulatot. Jól illusztrálják ezt egyfelõl a szlovák nemzeti mozgalomban nagy tekintélynek örvendõ katolikus pap, Ján Palárik Eötvöst, illetve Deákot és a Feliratot méltató45 cikkei, másfelõl Telekinek a szlovák sajtóban megjelenõ gyászjelentései. A Èernokòa¤ník címû élclapban például Teleki halálhíre az egész címoldalt elfoglalta, míg néhány héttel késõbb a legnagyobb kortárs szlovák tudósnak tartott Pavol Jozef Šafárik — szintén tragikus körülmények között bekövetkezõ — halála csak feleakkora teret kapott.46 1861-re a szlovák nemzeti mozgalmon belüli erõviszonyok 1849-hez képest jelentõsen átrendezõdtek. Ennek legfontosabb oka volt, hogy 1856-ban, 41 éves korában, vadászbalesetben elhunyt Ludovít Štúr, aki az 1830-as évek végétõl volt a mozgalom legfontosabb, megkérdõjelezhetetlen tekintélyû vezetõje. Halála után követõi közül senki nem tudta átvenni a helyét. Jozef Miloslav Hurban (1817–1888) és Michal Miloslav Hod¤a (1811–1870), akiket az utókor Štúrral összekapcsolva a mai napig (legalább utóbbi szerepét jelentõsen eltúlozva) szlovák triászként emleget, eljelentéktelenedtek. 1861 legfontosabb szereplõi a Štúr-féle táborból ezért a mozgalom fiatalabb, immár azonban nem teológus, hanem jogász végzettségû követõi,47 Ján Francisci (1822–1905) Štefan Marko Daxner (1822–1892) és Viliam Pauliný-Tóth (1826–1877) lettek. Az 1848as szlovák fegyveres megmozdulások során kapitányi rangot elérõ Francisci 1861-ben politikai lapot alapított Peštbudínske vedomosti címmel, amely az 1848-ban megszûnt Štúr-féle Slovenské národné noviny folytatásának tekinthetõ. A tehetséges íróként is ismert Pauliny-Tóth, aki parlamenti képviselõsége (1869–1872) és a Matica slovenská alelnöki pozíciójának megszerzése révén az 1860-as évek végére a mozgalom vezetõjévé vált, ekkoriban irodalmi lapokat és élclapokat adott ki, míg Daxner nevéhez a szóban forgó memorandum megszövegezése köthetõ.

nül letisztult nemzetiségpolitikai megfontolás volt, ahogy pl. Kovács Endre állította. Kovács Endre: Teleki László külön útja. In: Uõ: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Bp. 1977. 312–322. 45 Ján Palárik: Otázka národnosti a nasledovne i literatúry pri novom politickom preporodení Uhorska. III (ohlas na slovo p. bar. J Eötvösa v otázke národnosti). In: Uõ: Dielo v dvoch zväzkoch. II. Za reè a práva ¾udu (Kultúrnopolitické èlánky). Bratislava, 1956, 48-54. Ján Palárik: Èo máme teraz robi´? Priate¾ ¾udu, I. évfolyam, 13. sz. 1861. május 23. 46 Èernokòa¤ník, 1861. május 17. 11. sz. Èernokòa¤ník, 1861. június 28. 17. sz. Mikszáth találó megállapítása szerint az elhunyt jelentõségét a halálhíre által elfoglalt napilap-hasábok számában mérhetjük le. 47 Tibor Pichler arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a különbség a nemzetiségi követelések gyakorlati szintjén is más, praktikusabb érvrendszert, logikát, gondolkodásmódot jelentett. Tibor Pichler: Fundaèný akt dualistického Uhorska a kritickí národovci. In: K¾úèové problémy moderných slovenských dejín. 1848 – 1992. Szerk. Valerián Bystrický – Dušan Kováè – Jan Pešek. Bratislava, 2012. 49.


1231

Az egykori Štúr-csoportnak azonban 1860–1861-ben már több riválisa is akadt,48 mert a magyar fél nyitottsága egyértelmûen kedvezett a magyarokkal való kiegyezést hangsúlyosabban és hitelesebben képviselõ (például az 1848-as szlovák katonai mûveletekbõl kimaradó) csoportoknak. Az elsõ ilyen csoport a nem csak Magyarországhoz, de a magyarokhoz is feltétlenül lojális kör volt, akiket a szlovák szakirodalom általában csupán a magyarok szócsöveként jellemzett. Kiemelkedõ képviselõjük volt Mácsay Mihály, aki 1861. február 20-án kezdte el kiadni Priate¾ ¾udu címet viselõ lapját. A lap elõdje (amelynek Mácsay a fõmunkatársa volt) 1848-ban valóban a magyar kormány támogatásáért létrehozott újság volt, míg maga Mácsay az újságíráson túl olyan kalandokba bocsátkozott, mint a Jozef Miloslav Hurban elleni — sikertelenül végzõdõ — hajtóvadászat megszervezése.49 Ennek ellenére alighanem hibáznánk, ha kihagynánk Mácsayt a kor szlovák közéletének a tablójáról,50 hiszen gondoljunk bármit is nemzeti irányultságáról, tény, hogy 1100 elõfizetõvel rendelkezõ lapját csaknem háromszor annyi szlovák olvasta, mint a „nemzetibbnek” tekinthetõ, de csupán 400 prenumeránssal bíró Peš´budínske vedomostit.51 De Mácsayt és lapját már csak azért sem ignorálhatjuk, mert fontos fórumnak tekintette a másik, itt említendõ szlovák politikai csoportosulás is, amely megjelenése után nem sokkal át is vette a lap feletti irányítást.52 Ez a csoport ugyan szintén nem utasította el a magyarokkal való együttmûködés lehetõségét, szlovák nemzeti identitásukat viszont nem rendelték állampolgári lojalitásuk mögé. A két társaság közti legnagyobb különbség tehát, hogy az utóbbi nem a feltétel nélküli hazafiságot preferálta, de elfogadta a fennálló politikai-társadalmi kereteket. A drámaíróként is ismert, egy évtizede Pest-Budán káplánkodó Ján Palárik (1822–1870) volt e csoport legtekintélyesebb tagja és ideológiájának megalapozója. Palárik és a csoport más publicistái, például a ne48 A szlovák értelmiség ekkori politikai tevékenységét, irányzatait tekinti át Kiss Gy. Csaba alapos tanulmánya. Kiss Gy. Csaba: Hungária és/vagy Szlávia. Nemzeti ideológia az 1861-es szlovák sajtóban. In: Forradalom után–kiegyezés elõtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk. Németh G. Béla. Bp. 1988. 464–495. 49 Mácsayról magyarul lásd: Demmel József: 1848 és a szlovákok. In: Uõ: „… egész Szlovákia elfért egy tutajon…” Tanulmányok a 19. századi Magyarország szlovák történelmérõl. Pozsony, 2009. 83–86. 50 A nemzeti történetírások persze mindig is hajlamosak voltak szelektálni az egyes szereplõk között, s kihagyni a nemzeti történelem kánonjából a nemzeti értelemben véve utólag nem megfelelõnek tekintett személyeket. Legutóbb Tibor Pichler mutatott rá arra, hogy a kanonizált szlovák nemzeti mozgalomnak az akkor használatban lévõ irodalmi nyelvek valamelyikén megnyilvánuló ellenzékét nem lehet egyedül a nemzeti mozgalom prizmáján keresztül szemlélni, hiszen ezzel figyelemreméltó mûvek és személyek maradnak ki a kánonból, akiket pedig megalapozottan tarthatunk a korabeli szlovák politikai diskurzus fontos cselekvõinek. Tibor Pichler: Slovanstvo ako európanstvo: Štìpan Launer a jeho predstava modernizácie. In: Uõ: Etnos a polis. Zo slovenského a uhorského politického myslenia. Bratislava, 2011. 15. 51 Dokumenty k slovenskému národnému hnutiu v rokoch 1848–1914. I. 1848–1867. Szerk. František Bokes. Bratislava, 1965. 263. Ján Palárik Martin Hattalának 1861. április 4-én. Arról nem is beszélve, hogy Mácsayval a lapot együtt szerkesztõ rokona, Mácsay Lukács tagja volt annak a huszonhét parlamenti képviselõbõl álló bizottságnak, amely elkészítette az 1861-es nemzetiségi törvénytervezetet. Az 1861-ik évi Magyar Országgyûlés. III. kötet. III. füzet. Pest. 1861. 169. 52 Dokumenty i. m. 263.

1232

DEMMEL JÓZSEF

mesi származású Ján Nemessány és Szentiványi Adolf nyelvi és kulturális tekintetben a maximumot követelték (szlovák tannyelvû közép- és felsõfokú oktatás, kulturális egyesületek, lapok stb.), de a fennálló alkotmányos és politikai berendezkedést érintetlenül hagyták volna.53 1861-ben az önálló, a szlovákok által irányított autonóm közigazgatási egység kérdése volt az a pont, amely a leginkább megosztotta a korabeli szlovák közéletet, és amely miatt a Palárik-Nemessányi féle csoport nem a szlovák nemzeti kérdésekben egyébként hasonlóan gondolkozó Francisciékhoz, hanem inkább Mácsayhoz közeledett. Az önálló szlovák terület igénye nem volt újkeletû ekkor, hiszen már 1849-ben is több alkalommal felmerült: egy Turócszentmártonban szövegezett és Štúrék által beadott folyamodványban,54 a jórészt zólyomiak és turóciak által készített, szintén állami önállóságot kérõ petícióban55 és Ján Kollár kormánykörök felkérésére készített 1849 szeptemberi tervezetében.56 A kérdés 1861 elején vetõdött fel újra: Jozef Miloslav Hurban februárban egy, az 1849. évi koncepcióhoz hasonló tervet vázolt fel, amely szerint „Szlovákia” teljesen kivált volna Magyarországból, és közvetlenül Bécs fennhatósága alá kerül. Hurban e tervezete szerint a terület irányítói az osztrák kormánynak tartoztak volna felelõsséggel, és képviselõket is csak a Reichsratba küldtek volna, „semmilyen körülmények között nem akarván részt venni a magyarokkal közös országgyûlésben.”57 Az egykori Štúr-féle irányzat többi képviselõje azonban nem volt ennyire radikális:58 Ján Francisci például magyarországi mintát vett alapul, hiszen egy Hajdú, Jász és Kun kerületekhez hasonló különállást sürgetett a szlovákok számára,59 de a memorandumot megfogalmazó Štefan Marko Daxner is azzal érvelt az önálló terület mellett, hogy ez által a szlovákság helyzete Magyarországon belül stabilizálódhatna. Azt, hogy ezek az elképzelések legalább részben számolnak Magyarország területi integritásának az igényével, az is mutatja, hogy (Hurban februári tervezetével szemben) nem különálló nemzeti egységként, Szlovákiaként jelölték a területet, hanem következetesen a kerület (distrikt, majd okolie) szót használták, és nem rendelték volna Bécs alá, továbbra is Magyarország részeként képzelték el. Fontos megemlíteni még, hogy 1860–1861-ben szlovák nemzeti közéletet a területi különállás mellett (sokszor azzal összefüggésben) rendkívüli módon foglalkoztatta a szlovák nemesség és a szlovák nemzeti mozgalom viszonya. A kor valamennyi fontosabb szlovák politikai gondolkodója megnyilvánult ebben 53 E cikkekbõl egy bõ válogatást közöl Dokumenty i. m. 203–205., 208–212., 218–228., 239–247. Palárikék egyetlen helyen várták az 1848-as törvények korrekcióját, ez pedig a köztárgyalások kötelezõ magyar nyelvûségérõl szóló 16. törvénycikkely volt. 54 Daniel Rapant: Slovenské povstanie roku 1848–49. Dejiny a dokumenty. III/3. Zimná výprava. Bratislava, 1958. 129–134., 174 176. 55 Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848–1849-ben. II. Bp.1937. 331–335. 56 Steier L.: A tót i. m. 645–648. 57 Jozef Miloslav Hurban Memoranduma a bécsi belügyminisztérium miniszteri titkárának, Rudolf Hirschnek. 1861. február 9. Dokumenty i. m. 239. 58 Csak röviden utalunk vissza itt a fentebb említett tényre, hogy Hurban kijelentései ellenére valójában önként indult a magyar országgyûlés képviselõjelöltségéért. 59 Peštbudínske vedomosti, 1861. 12. sz.


1233

a kérdésben, amit a legtöbbjük ekkor a szlovákság legfontosabb sorskérdésének tartott. Még Hurban említett alkotmányterve is számolt azzal, hogy sikerül megnyerni a „szlovák arisztokráciát”, amely még rájöhet, hogy saját szlovák népéért érdemes feladni azokat az „utópiákat”, amely a magyarsághoz kötötte õket.60 Szent-Iványi Adolf terjedelmes cikkben vázolta fel a szlovák anyanyelvû nemesség és a szlovákság együttmûködési lehetõségeit.61 A Francisci-féle Peš´budínske Vedomosti hasábjain Ján Nemessányi is azt írta, hogy csak a nemesség megnyerésével válhat a szlovákságból belsõleg megerõsödött, konszolidált nemzet, csak a nemesi támogatások révén virágozhat fel a szlovák irodalom, csak így jöhet létre a szlovák iskolarendszer, a nemzeti gazdaság és csak így válhat valódi szabad nemzetté a szlovák.62 Épp e két nemes megnyilatkozása mutatja, hogy a szlovák nemzeti mozgalomnak a szlovák nemességbe helyezett bizalma 1860–1861-ben nem valós alap nélküli vágy, hanem realitás volt. Ez —a korábbi szlovák állásponttal egyébként ellentétes — nemesség felé fordulás nem az idealizmus megnyilvánulása volt: a legtöbb írás komolyan számolt azzal, hogy a szlovák nemesség integrációja nem fog magától értetõdõ módon végbemenni, hanem mindkét félnek tennie kell a kompromisszumos megoldás létrehozásáért. Ahogy Szentiványi és Nemessányi, úgy Ján Palárik is utalt erre: „Nekünk jogunk van elvárni a nemességünktõl, illetve az értelmiségünktõl, hogy Magyarországhoz fûzõdõ hazafiságát a szlovák nemzetiség iránt érzett szeretettel kösse össze, amelynek õ maga is tagja; de a mi nemességünk, vagy ha úgy tetszik az intelligenciánk is jogosan várja el tõlünk, hogy a szlovák nemzetiségünk ápolásával fûzzük össze magyar hazánk iránti szeretetünket, amelynek mi is tagjai vagyunk.”63 4. Miért éppen Turócszentmárton? Az országos közpolitika kontextusa mellett azonban nem hanyagolható el a regionális kontextus sem, hiszen az, hogy épp Turóc megye központja fogadta be a memorandumgyûlés résztvevõit, egy hosszabb folyamat eredménye, s nem a véletlen mûve volt. Igaz, elsõ pillantásra érthetetlennek tûnik, hogy miért épp Turócszentmártonba hívták össze a gyûlést, 1861. június 6-a elõtt ugyanis semmilyen jel nem utalt arra, hogy Turócszentmárton városa bármilyen szempontból fontos szerepet játszhatna a szlovák nemzeti mozgalomban. Ludovít Štúr az 1840-es években több listát is készített a legfontosabb szlovák városokról, de a tucatnyi település közé Turócszentmárton egyszer sem került be.64 1861-et megelõzõen 60

Dokumenty i. m. 239. Adolf Szentiványi: Záujmy Slovákov v Uhorsku. Priatel Školy a Literatúry, 3. évfolyam 4–5. szám, 1861. január 26.; 1861. február 2. 25–27., 33–36. Közli: Dokumenty i. m. 218–228. 62 Ján Nemessányi: Slovo k šlechte slovenskej. Peštbudínske Vedomosí, 1861. április 23. 11. sz. 63 Ján Palárik: Na dorozumenie inteligencii našich slovenských stolíc. In: Uõ: Za reè a práva ¾udu. Kulturnopolitické èlánky. Bratislava, 1956. 62. 64 Daniel Rapant: Tatrín. Osudy a zápasy. Martin, Matica slovenská, 1950. 83. Ludovít Štúr: Naše kníhkupectvo. In: Uõ: Politické state a prejavy. Bratislava, 1954. 187. 61

1234

DEMMEL JÓZSEF

nem élt a városban a szlovák nemzeti mozgalom egyetlen meghatározó, vagy legalább bizonyos tekintetben jelentõs figurája sem. A város szlovák nemzeti jelentõségét még 1849-ben játszott szerepe sem növelte (itt fogalmazták meg elõször Hurbanék az önálló, pontosabban Magyarországtól független Szlovákia megalapításának az igényét), hiszen, bár 1861 májusának elsõ napjaiban épp itt tanácskoztak a nemzeti mozgalom tagjai, és itt döntötték el, hogy gyûlést hívnak össze egy ekkor még pontosan meg nem határozott városba, a tanácskozásnak helyet adó Turócszentmárton lehetõségként sem merült fel: elsõként a turóci Mosócot, másodikként a szintén turóci Stubnyafürdõt, harmadikként pedig a zólyomi Breznóbányát jelölték meg.65 Ám a három megnevezett város egyike sem vállalta e szerepet, és már úgy tûnt, hogy nem jöhet létre a gyûlés, amikor Samuel Štefanoviè, a szlovák nemzeti mozgalom egyik tekintélyes, de sok szempontból különutas figurája ellátogatott Turócszentmártonba. A városi kaszinóban találkozott Ján Jeszenszkyvel és Pavol Mudroònyal, és õ azt javasolta, hogy legyen Turócszentmárton a kiválasztott hely. Mudroòék ellenkezésére, miszerint a városnak nincs ehhez meg a megfelelõ joghatósága, Štefanoviè átvágva a gordiuszi csomót azt mondta, hogy a város legfõbb politikai irányítója a helyi fõszolgabíró, ha õ engedélyt ad rá, a gyûlésnek nem lehet akadálya – mivel pedig a turócszentmártoni fõszolgabíró ez idõ tájt maga Jeszenszky volt, a kérdés el is dõlt. Jeszenszky felkérte az egykori városbírót, Andrej Švehlát, akinek még akkor is nagy befolyása volt a városban, hogy vegye rá a városi tanácsot a gyûlés összehívására.66 Nem telt el egy hét sem, és a turócszentmártoni városi tanács egy a Peštbudínské vedomostiban is kihirdetett közleményt fogalmazott meg, amelyben május 9-én megtartott ülésükön „minden nemzethû szlovákot Magyarországon meghívnak dicsõ Turóc vármegye ezen fõvárosában tartandó gyûlésre a szlovákok kívánalmainak megvitatására és rendezésére valamennyi nemzetiség egyenjogúsága és Magyarország egységének alapján.”67 Ettõl a naptól kezdve 1918 õszéig komolyan vehetõ módon egyetlen felsõ-magyarországi város sem veszélyeztette Turócszentmártonnak a szlovák nemzet elsõszámú központjaként betöltött helyét. A kérdés magától értetõdõ: hogyan lehetséges, hogy egy város, amely a korábbi évtizedekben soha nem szerepelt a nemzeti mozgalom számára fontos városok között, és még végleges döntés elõtt napokkal sem került képbe a nemzetgyûlés színhelyeként, egy hónap múlva már szlovák nemzeti központként jelent meg, és (nem mellesleg) ezt a szerepét Csehszlovákia megalakulásáig megõrizte? Ahhoz, hogy megérthessük, miként változott egyik pillanatról a másikra az elmaradott kisváros a szlovák nemzeti mozgalom kulturális és politikai fellegvárává, elõször is érdemes a „szlovák központ” fogalmán elgondolkozni.68 A 65 Július Plošic Zechenter Laskomerskýnek 1861. május 3-án. Dokumenty i. m. 294. Gustav Zechenter Laskomerský: Pä´desiat rokov slovenského ¤ivota. Vlastný ¤ivotopis. Èas´ druhá. Bratislava, 1956. 52. 66 Mudroò P.: ¡ivotopis i. m. 151. 67 Peštbudínske vedomosti, 1861. május 17. 18. sz. 68 A témával kapcsolatos szakirodalmat lásd: Milan Podrimavský: Národná identita a centrum národného hnutia. (Martin – azyl, pevnos´, symbol). In: Regionálna a národná identita v maïarskej


1235

19. századi Magyarország politikai és társadalmi keretei között ugyanis csak úgy válhatott szlovák nemzeti központ egy városból, ha az 1) nagyrészt szlovák lakosságú és 2) jelentõs számú, határozott szlovák nemzettudattal bíró értelmiségi csoport él ott, akik 3) megfelelõ nemzeti kulturális intézményeket (iskolákat, kulturális egyesületeket, sajtótermékeket) tudnak létrehozni a szlovák polgárok támogatásával, 4) az intézményrendszer mûködtetéséhez (és a várható nemzeti támadások elleni megvédéséhez) pedig bizonyos városi hatalmi pozíciókat is meg tudnak szerezni.69 E feltételek 1861-ben a legkedvezõbb módon épp e városban teljesültek: Turócszentmárton központtá válása tehát nem tekinthetõ véletlenszerû, váratlan eseménynek, komoly elõzményei voltak, amelyek gyökereit elsõsorban a város jogi, politikai és gazdasági jellemzõi mögött kell keresnünk. Az 1848-ig a Révay család birtokában lévõ város még a hegyek által teljesen körbezárt vármegye viszonyai között is inkább az elmaradott, stagnáló települések közé tartozott. Ha belelapozunk a megye belügyeit rendezõ megyegyûlések 1840-es években írt jegyzõkönyveibe, a város szegénysége és elmaradottsága nyilvánvalóvá válik: az esetek döntõ többségében (s évente akár többször is) vármegyei pénzügyi segítségért könyörgött a városvezetés, mert másképp a tûzvészek, esõzések vagy áradások okozta károkat nem tudták helyrehozni. Amikor pedig nem pénzért folyamodtak, akkor a Révay családdal folytatott vitájuk töltötte meg a lapokat, ami arról szólt, hogy hol állíthatják fel a város által határozottan szorgalmazott pellengéroszlopot.70 Csak összehasonlításul: a városvezetés ugyanabban az évben törte magát e középkori büntetõintézmény felállításáért, amikor Kossuth Lajos vezércikkben kelt ki a nyilvános testi fenyítés embertelensége ellen, megemlítve, hogy a testi büntetést már Jamaicában is betiltották.71 1848-ban hiába szabadult fel Turócszentmárton a földesúri joghatóság alól, a számottevõ földbirtokkal nem rendelkezõ, a kereskedelmi utaktól távol fekvõ és még a tervezett vasúti szárnyvonalak által sem érintett, alig ezer lakost számláló település számára nem kínálkozhatott különösebb fejlõdési lehea slovenskej histórii 18.-20. storoèia. – Regionális és nemzeti identitásformák a 18–20. századi magyar és szlovák történelemben. Szerk. Szarka László, Štefan Šutaj. Prešov, 2007. 48. Dušan Škavrna: Problém národného mestského centra a Martin. 77–95. In: 150. výroèie Memoranda národa slovenského (1861-2011). Zborník z odborného seminára. Szerk. Peter Cabadaj. Martin, 2012. 77–95. Kiss Szemán Róbert: Nemzetpolitikai és esztétikai paradigmaváltások a 19. századi szlovák irodalomban. Budapest–Turócszentmárton–Prága. In: Uõ: Magyarország panaszától Szlávia panaszáig. Irodalmi tanulmányok. Bp. 2007. 98–101. 69 Az 1850-es évek elején úgy tûnt, Modor városa képes betölteni ezt a szerepet: a szlovák többségû városban a korabeli adatok szerint közel félszáz, a nemzeti mozgalommal szimpatizáló vagy abban aktívan részt vevõ lakos élt, akik a városvezetés, a helyi egyházak és iskolák kulcsfontosságú pozícióinak többségét képesek voltak megszerezni, és ezzel a háttérrel még egy komolyabb nemzeti intézményhálózatot is megpróbáltak létrehozni. Jórészt a korszak politikai jellemzõin múlott, hogy kísérletük kudarcot vallott. Errõl, és a szlovák központ fontosabb kritériumairól bõvebben l. Demmel J.: A szlovák nemzet i. m. 277–293. 70 Štátny archív, Bytèa (ŠAB) Turóc Vármegye nemesi közgyûlésének jegyzõkönyvei, 1841. 532. 71 Kossuth Lajos: Bot, vesszõ, korbács. In: Uõ: Nemzeti újjászületés. Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeibõl. Szerk. Pajkossy Gábor. Bp. 2002. 32.

1236

DEMMEL JÓZSEF

tõség. Alighanem az 1850-ben hivatalba lépõ polgármester, a már említett Andrej Švehla volt az, aki felismerte, hogy a szlovák nemzeti központtá válás talán az egyetlen kitörési lehetõség a város számára. Bár a Turócszentmártont 1850 és 1860, valamint 1863 és 1875 között vezetõ Švehla nem került a szlovák nemzeti történeti kánon kiemelkedõ figurái közé, feltehetõ, hogy nélküle (és a vele együttmûködõ városvezetés nélkül) Turócszentmárton soha nem vált volna szlovák nemzeti központtá. Švehláék nem pusztán „megengedték” vagy „hagyták”, esetleg „szimpatizáltak” azzal a törekvéssel, hogy szlovák centrum legyen a városból, hanem feltehetõen kifejezetten szorgalmazták és elõsegítették ezt. Erre utal, hogy élénk baráti kapcsolatot ápoltak a szlovák vezetõkkel és egyértelmûen a sajátjuknak érezték a szlovák kezdeményezéseket. Megköszönték Štefan Moyses besztercebányai püspöknek a szlovákok uralkodó elõtti képviseletét 1861-ben,72 díszpolgárságot adtak Jozef Miloslav Hurbannak 1863-ban,73 külön köszöntötték Ján Franciscit liptói fõispáni kinevezése alkalmából 1865ben,74 megköszönték Pauliny-Tóthnak a szlovákok országgyûlési képviseletét 1870-ben75 és saját halottjukként gondoskodtak Ján Kalinèiakról 1871-ben bekövetkezett halála után.76 Számos más forrásból is kiolvasható, hogy ez egy tudatos, jól végiggondolt stratégia volt a városvezetés részérõl.77 A városkának, amelynek a poros fõutcáján nyáron tehenek, bárányok és libák vonultak, alig egy évtized alatt saját pénzintézete, saját algimnáziuma és nyomdája lett, itt jelent meg számos lap, köztük az ország legfontosabb szlovák politikai lapja, a Národné novinyre átkeresztelt Peštbudínske vedomosti.78 Egy impozáns, a város földszintes házai közül magasan kiemelkedõ épület is felépült ekkor, amit az utókor a korban legjelentõsebb szlovák kulturális egyesület, a Matica slovenská székházaként ismer.79 Arról nem is beszélve, hogy a szlovák nemzeti 72 Michal Eliáš: Príspevok ku kulturním dejinám Martina v rokoch 1861–1918. In: Z minulosti a prítomnosti Turca. 6. Martin, 1981. 164–165. 73 ALU SNK Turócszentmárton Jozef Miloslav Hurbannak 1863. 6. 15. Sign.: M 23 E 43 74 ALU SNK Turócszentmárton Ján Franciscinek 1864. 11. 3. Sign.: M 20 E 47 75 ALU SNK Turócszentmárton Viliam Pauliny-Tóthnak 1870. 3. 27-én. Sign.: 2 DD 9 76 ALU SNK Ján Kalinèiak halotti jelentése. Sign.: M 23 E 43 77 Ehhez elegendõ belenézni a városi tanácsülési jegyzõkönyvekbe, a városi hivatalnoki kar és a nemzeti mozgalom tagjai közti átfedések nagy számába vagy éppen elolvasni Švehlának a Matica slovenskának is otthont adó, Národná svetlicának nevezett épület átadásakor mondott beszédét. (ALU SNK sign. J 1977 220–449) de talán a legárulkodóbb az a levél, amelyet az 1863-ban megalapított, az évszázad legjelentõsebb szlovák kulturális egyesületének tekinthetõ Matica slovenská Turócszentmártonban történõ elhelyezése érdekében írtak: „Thurócz Szt. Márton mezõvárosa nem titkolhatja el egyrészt azon fájdalmas érzelmét, amely áthatotta azon jelentés hallatára, hogy szláv Breznóbánya elöljáróságának többsége ez idõ szerint nem érezte magát hivatva arra, hogy a Szláv matica ügyében tartandó gyûlésnek karjait megnyissa, másrészt nem hallgathatja el mezõvárosunk afeletti örömét, hogy neki szánta az Isten azon szerepet, melyet mindig szentnek tekintett […] mihez annyival is inkább hivatottnak érzi magát, mivel a Szláv vidék középén helyezve s a m. m. m. n. helytartótanácstól engedélyezett nyomdai joggal ellátva lévén szláv nemzeti ügyekben szerény gondolkodása mellett is a legtevékenyebb városok egyikének tekinti magát” ALU SNK J 1977 144. è. 78 Emellett itt jelent meg például a Rarach címû élclap vagy az Orol irodalmi folyóirat. 79 Az épületet azonban valójában a város és az egylet közösen emelte, ráadásul eleinte döntõen a városé volt, míg a Matica slovenská csak az egyik termét használta közgyûlések megtartására, és végül csak bonyolult pénzügyi tranzakciók után került teljes egészében az egyesület tulajdonába. Ezen zavaros ügyletek miatt az 1875-ben a kormány által a Matica ellen elrendelt vizsgálat elma-


1237

mozgalom konzervatív szárnyának az elitje ezekben az években áttette a székhelyét a városba, ami azt jelentette, hogy tucatjával települtek a városkába az értelmiségiek, ügyvédek, tanárok, orvosok, mérnökök és lelkészek, akik aztán az itt létrejövõ intézmények (nyomda, takarékpénztár, gimnázium, Matica slovenská stb.) vezetõsége mellett a városi tisztikarban is komoly szerepet kaptak.80 Turócszentmárton központtá válásának volt azonban egy „láthatatlan” háttértényezõje is. Annak, hogy épp ez a város válhatott a mozgalom központjává, talán az lehetett a legfontosabb oka, hogy a hatalom helyi birtokosai, a helyi politikai vezetés nem gördített e törekvés elé akadályokat. Hiába szemelte ugyanis ki a szlovák mozgalom vezetése elõször Besztercebányát,81 majd Breznóbányát központnak, a helyi magyar elit, elsõsorban Radvánszky Antal zólyomi fõispán könnyûszerrel megakadályozta a terv megvalósítását. Radvánszky például 1862-ben semmissé tette Breznóbánya városi tanácsának azon határozatát, amelyben arról döntöttek, hogy a város befogadja a Matica slovenskát.82 Ilyen körülmények között tehát az, hogy Turócszentmárton központtá válhatott, elsõsorban annak köszönhetõ, hogy Zólyom vármegye vezetõivel szemben a Turócot irányító Justh József és sógora, Révay Simon turóci fõispán ebben a kérdésben pártolással, sõt támogatással felérõ passzivitást mutatott. 5. Turóc megye, 1860–1861 Egy Grünwald Béla hagyatékában található, feltehetõen 1874 nyaráról származó névtelen jelentés szerint „Midõn 1860-ki december 20-kán az októberi diploma folytán Turóc megye ismét szervezkedett, és Hodzsa András evang lelkész indítványozta, hogy a jegyzõkönyv tótul is vezettessék, ez ellen pedig Lehoczky János felszólalt, idõsb Justh Jósef azonnal pártolta az indítványt azt befolyásánál és tekintélyénél fogva minden további ellentmondás nélkül határozattá emelte, bátorítván az által nem csak a Túróczi panszláv elemet jövõre is, de példát szolgáltatván ez által a többi nemzetiségnek országszerte hasonló követelményekre”83 Ám a szerzõ nem csak azt sérelmezte, hogy szlovák hivatali rasztalta a vezetõket, mindazonáltal lehetséges, hogy nem sikkasztás, csupán szabálytalanul vezetett elszámolás áll a háttérben. V. ö. Viliam Pauliny-Tóth országgyûlési felszólalását: Képviselõházi napló, 1869. április 22–június 14. I. Pest, 1869. 83–85. Ján Francisci: Listy Jána Francisciho. 2. 1851– 1902. Pripravil Michal Eliáš. Martin, Matica slovenská, 2004. 107–110. Ján Francisci Viliam Pauliny-Tóthnak 1869. augusztus 29-én. OSZK Fol Hung 1885. Grünwald Béla hagyatéka, iratok a Matica slovenskáról. Nagyméltóságú Tisza Kálmán magyar kir. Belügyminister úrnak Budapesten ifj. Justh József Turócz megyei alispán és a Slovenska Matica ügyében kirendelt kormánybiztosnak folyó évi julius 11-én 92. sz. a. kelt jelentése a Slovenska maticza ügyében eddig véghezvitt vizsgálatnak eredményérõl. 80 Ilyen volt például Viliam Pauliny Tóth vagy épp Pavol Mudroò. ALU SNK sign. J 1977 220–449 81 Besztercebánya lett volna a Ferenc József elé terjesztett memorandum-változatban a szlovák kerület fõvárosa. Z prameòov národa. Na pamiatku stodvadsiateho piateho výroèia vzniku Memoranda slovenského národa z roku 1861. Szerk. Michal Eliáš. Martin, 1988. 280. 82 Zechenter-Laskomerský, G.: Pä´desiat rokov i. m. 1956. 59–60. 83 OSZK Fol. Hung 1886. 58.

1238

DEMMEL JÓZSEF

nyelvet vezettek be Turócban, hanem azt is, hogy az 1860 decemberében megtartott tisztválasztáson „ámbár más megbízhatóbb egyénekben nem lett volna hiány, behíták máshol alkalmazott turóczi panszlávokat a tisztikarba.”84 A szinte színszlovák Turócban bevezetett szlovák hivatali nyelv kapcsán pánszláv veszélyt emlegetni bizonyosan behatárolt értelmezési keretekre vall, mindazonáltal valóban magyarázatra szorul, hogy Justh és Révay, akik korábban tartózkodtak a szlovák mozgalom melletti nyílt kiállástól, miért változtattak eddigi álláspontjukon. A válasz alighanem az országos közhangulat helyi leképezõdésében kereshetõ. A már említett Pavel Mudroò, kifejezetten a turóci változásokkal kapcsolatban így írt errõl emlékirataiban: „A magyarok akkor azt mondták a szlovákoknak: »Ne féljetek semmitõl, mi megértjük egymást egymás között, ismerjük egymást, egyikünk a másikunkat, hiszen a németek megtanítottak bennünket, hogy kell egyenlõként élni egyik a másikkal; csak a németekkel ki innen«”85 A konzervatív, Bécs által fenntartott cseh nyelvû Slovenské noviny is azt emelte ki, hogy Justh a szlovák hivatali nyelv bevezetésével Magyarország alkotmányának valódi szelleme szerint cselekedett: „éljen a dicsõ turóci nemesség! Éljen nagyságos Justh József úr, aki igazságos, és bár magasrangú alkotmányos állampolgár, az igaz konstitualizmus értelmében a nemzeti jogok védelméért fellépett törzse [azaz a szlovákság] érdekében”86 A magyar politikai elit turóci képviselõi és a szlovák nemzeti mozgalom egymásra találását elõkészítõ közeledés már 1860 telén megkezdõdött. Az 1848-as turóci szlovák felkelés elõkészítésében komoly szerepet vállaló Andrej Hod¤a szlovákul köszöntötte december 5-én a hivatalába visszahelyezett fõispánt, Révay Simont és kijelentette „hogy a szlávok is e honnak fiai, kiket e honnak jótevõ nemtõje kiengesztelt”, akiket a magyaroktól „nem választ el többé a nyelv s a kérlelhetetlen végzet, nemzetiségi kérdésben nem sodorhatja egymás elleni harczra.” Hod¤a nyitott kapukat döngetett, hiszen a régi-új fõispánnak is az volt a véleménye, hogy „nehogy jövõre testvér testvér ellen, polgár polgár ellen fegyvert fogjon, igen szükséges […], miszerint a magyarok és tótokkal […] a haza boldogságát testvérileg fenntartsák.”87 Mivel azonban ekkor az 1848-ban 84 OSZK Fol. Hung 1886. 58. Az ekkoriban turócszentmártoni ügyvédként dolgozó Pavel Mudroò visszaemlékezéseiben így ír ugyanerrõl: „Megyegyûléseket tartottak, megyei hivatalnokokat választottak, akik között én is kineveztettem a megye tiszteletbeli jegyzõjének a fõispán által és mint ilyen vezettem a megyegyûlések üléseinek szlovák protokollját. Örültünk, amikor megválasztottuk Janko Jesenský Gašparét a turócszentmártoni járás fõszolgabírójának, Jankó Kohútot, Fraòo Jesenský Jánošét és Karol Šoltészt a megyei bíróság ülökeinek, Ïurka Toèeket fõszolgabírónak és Jozef Országhot esküdtnek Znióváralján. Ezek mind öntudatos szlovákok voltak.” Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 149. 85 Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 149. 86 V zále¤itosti našeho vyslanstva. In: Slovenské noviny, 1861. január 5. 2. sz. A Peštbudínske vedmosti is hasonló lelkesedéssel emlegette Justhot. „A turócszentmártoni választókörzet minden szavazója egyértelmûen Justh József úr iránt elfogult. Õ a választók bizalmát […] azzal érdemelte ki, hogy a megyegyûlések jegyzõkönyveinek szlovák nyelven is történõ vezetésérõl szóló indítványt támogatta és érvényre juttatni jelentõsen elõsegítette. […] kétség sem férhet Justh József úr képviselõvé választásához, akinek politikai jártasságára, érettségére és tapasztaltságára, igazságosságára és nemességére népünk érdekeinek és kérelmeinek képviseletét teljes bizalommal rábízhatja, […] anélkül, hogy csalódástól kellene tartania.” Peštbudínske vedomosti, 1861. március 14. 87 Slovenský národný archív, Bratislava, Archív dedièov Šimona Révaya st. 64. doboz Záthureczky: Emlékirat.


1239

megválasztott, jelentõs részben magyarul rosszul tudó, szlovák anyanyelvû tagokból álló megyei bizottmányt hívták újra össze, ismét felmerült 1848 tavaszának legnagyobb turóci dilemmája, a hivatalos nyelv kérdése. Turóc vezetõi, szemben 1848-cal, amikor e kérés miatt „tót agitátoroknak”88 nyilvánították e csoportot, 1861-ben „követelésüket a municipiális élet terén jogosnak” ismerték el.89 A gyûlés hangulatára jellemzõ volt, hogy az 1848-as szlovák önkéntesek közé beálló Samuel Šípka szlovák nyelvû beszédében nem csak a maga, de egykori társai nevében is hitet tett azok mellett az áprilisi törvények mellett, amelyek ellen 12 évvel korábban fegyvert fogott, és ugyancsak Šípka volt az, aki Eötvös Józsefet és Deák Ferencet a megyei bizottmány tiszteletbeli tagjának javasolta.90 Erre a kis, helyi kiegyezésre tehát elsõsorban az országos politikai közeg volt a legnagyobb pozitív hatással, ugyanakkor nyilván praktikus szempontokat is figyelembe vettek. Mivel 1861-ben, szemben 1848-cal, lehetõség volt a magyar mellett más hivatalos nyelvet is választani, magától értetõdõnek tûnhetett, hogy azt a nyelvet is a megye tárgyalási nyelvéül válasszák, amelyet minden turóci bizottmányi tag beszélt.91 A Grünwald-féle jelentésíró másik vádpontja, a „pánszlávok” hivatalnokoskodása szintén visszavezethetõ gyakorlatias okokra, a szerzõ állításával szemben ugyanis Turócban valójában rendkívül szûk volt az a kör, amely alkalmas lehetett hivatalnoknak, annyira, hogy még az is elõfordult, hogy sokáig nem tudtak bizonyos posztokat betölteni.92 Justhék feltehetõen ezért tekintettek el ezen botlástól, mert bár a jelentésíró által kifogásolt személyek ugyan valóban kompromittálódtak 1848–1849-ben, de évtizedes hivatalnoki gyakorlatuk volt, ráadásul 1860-ban nyilvánosan hitet tettek 1848 öröksége mellett, sõt, többségük még turóci nemesi család sarja is volt. A két politikai csoport integrációjának az elõsegítését szolgálta a turóci kaszinó is. Bizonyos források szerint Révay fõispán vetette fel, hogy „egy közös Cassinót kell alakítanunk, amelyben lesz alkalmunk tót testvéreinkkel gyakrabban összejöhetni.”93 Az 1861 tavaszán megalakított kaszinó elnöke Révay, 88 Daniel Rapant: Slovenské povstanie roku 1848-49. Dejiny a dokumenty. I. Slovenská jar 1848. I/2. Turèiansky Svätý Martin, 1937. 189. 89 Tegyük hozzá, a szlovákot sem mindig használták Turócban, s elõfordult, hogy a Peštbudínske vedomosti olvasói panaszkodtak erre. Peštbudínske vedomosti, 1861. április 30. 13. sz 90 Megyei alkotmányos mozgalmak 1860. october 20-tól 1861. april 2-ig, mint a nemzetgyülés megnyitása napjáig. Pest, 1861. 42–44. 91 Szabad Gy.: Forradalom i. m. 374. Turóc példáját egyedül Liptó és Krassó követte. Turóc e döntésének köszönhetõ egyébként feltehetõen, hogy a horvátországi vármegyék horvát nyelvû üzenetekben üdvözölték a megye ezen lépését. ŠAB, Turóc megye, alispáni iratok, 1860-1861. 1038. doboz. 2814–2815. 92 Amikor az 1861-es országgyûlés feloszlatása után Révay visszalépett a fõispánságtól, Dessewffy Egyed lett Turóc fõispáni helytartója. Egyik elsõ feladata volt, hogy a tisztikar megbízhatatlannak ítélt tagjait megbízható helyi hivatalnokokra cserélje, azonban még ezt a részleges átalakítást sem tudta megoldani: sem fõjegyzõnek, sem aljegyzõnek alkalmas személyeket nem talált. ŠAB Turóc megye, fõispáni iratok, elnöki, 1861, 1863. 924. doboz. 2327–2328. Gróf Dessewffy Egyed 1861. december. 18-án Pálffy Móricznak. 93 SNA Archív dedièov Šimona Révaya st. 64. skat. Záthureczky: Emlékirat.

1240

DEMMEL JÓZSEF

alelnöke Ján Jeszenszky lett, míg az egyesület hivatalos nyelve, annak ellenére, hogy a megyei nemesi elit és a tisztikar legfontosabb szereplõi is beléptek – szlovák volt.94 Arra, hogy ezt a kaszinót egykorúan a szlovák kortársak is a közeledés megfelelõ útjaként értelmezték, a korábban Turócban földmérõként dolgozó, a kor neves szlovák költõjének tartott Ján Botto levele is bizonyíték: „Sajnálom, hogy elhagyom Turócot. Ott épp most kezd tisztességes élet kifejlõdni. Turócszentmártonban városi kaszinót alapítanak (ahova minden turóci notabilitás tartozni fog)” 95 6. A „tót congressus” Így érkezett el tehát 1861. június 6-a. Ahogy említettük már, Justh kiemelkedõ szerepet játszott az eseményen. Nem csak nyíltan a szlovák nemzethez tartozónak vallotta magát, de elismerte a szlovák nemzeti követelések döntõ részének jogosságát, mi több, ezeket a követeléseket képviselni is hajlandó lett volna a magyar országgyûlés elõtt. Ennek ellenére szlovák kortársai kifejezetten negatívan ítélték meg szereplését. Štefan Marko Daxner, Pavol Mudroò vagy Viliam Pauliny-Tóth visszaemlékezéseiben ugyanis úgy szerepel Justh, mint aki ugyan aktívan szerepet vállalt az 1861-es turócszentmártoni szlovák memorandum tárgyalásain, és elvállalta a memorandum végleges szövegét a pesti országgyûlés elé terjesztõ bizottságban való részvételt is, ám nem sokkal késõbb fejfájásra hivatkozva visszamondta a felkérést, majd a pesti kaszinóban beárulta a szlovákság terveit.96 Justh 1861-es tevékenysége sokszor e prizmán keresztül látszik az utókor és a történészek számára is. Az elsõ modern szlovák nemzeti történetet megíró Július Botto szerint Justhék a már elvállalt kötelezettség alól „hazug ürügyekkel” mentették ki magukat,97 míg a 19. század végének és a 20. század elsõ felének legnagyobb hatású filológusa-szerkesztõje, Jozef Škultéty azt állította, hogy csak a magyar politikai körök utasítására voltak jelen, azaz kémkedtek a 94 A belépéskor Révay Simon 50, Justh József 40, Justh György 20, Beniczky Albert alispán pedig 15 forintot adományozott a kaszinóegylet céljaira. Peštbudínske vedomosti, 1861. április 30. 13. sz. A kaszinóról lásd még: Pavol Halaša: Turèianske kasino v slu¤be národa. In: Kmetianum. Vlastivedný zborník Turèianskeho múzea Andreja Kmeá. Martin, 1968. ŠAB, Turóc megye, fõispáni iratok, elnöki, 1861, 1863. 924. doboz. 2327-2328. A kaszinót 1861 végén az új berendezkedés feloszlatta, ám újjáalakulásakor sikerült a szlovák nemzeti mozgalomnak átvenni az irányítást. 95 Ján Botto Pavol Dobšinskýnek 1861. március 2-án. Ján Botto: Listy Jána Bottu. Na vydanie pripravil Pavol Vongrej. Martin, 1983. 67. 96 Ahogy pl. Pauliny-Tóth írja: „Három héttel késõbb ezek a népbarátok már „éles fejfájásban” szenvedtek a tiltakozások hatására, amelyeket a „haza atyái” pressziójára a szlovák községek adtak ki a Memorandum ellen, és hideg borogatásokat vettek. Néhány hétre rá Jussuf Juštafa [azaz Justh József] úr Turócszentmártonban tartott egy beszédet, amelyben a nemrégi „barátocskáit” már „gyaúroknak” nevezte. Így változnak az idõk. Hogy ezek az urak megszegték a becsületszavukat, amelyet a szlovák kongresszusnak adtak, gyenge jellemük, valamint azon rémület rovására kell írni, amelyet Szlovákiában az elsõ tiltakozások okoztak.” Pauliny-Tóth, V.: Justhovci i. m. 42. V. ö. még Daxner, Š. M.: V slu¤be i. m. 174. Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 152. 97 Július Botto: Slováci — vývin ich národného povedomia 1. http://zlatyfond.sme. sk/dielo/ 1044/Botto_Slovaci-vyvin-ich-narodneho-povedomia-1 Letöltés ideje: 2013. augusztus 10.


1241

memorandum-tárgyalásokon.98 A 20. század egyik legjobb szlovák történésze, František Bokes szerint „Justhban a szlovákok alaptalanul látták jó barátjukat és tanácsosukat, habár õ a valóságban Magyarország azon uralkodó rétegébõl való volt, amelynek leginkább fontos volt, hogy a hasonló kívánságok […] soha ne válhassanak valóra.”99 Vladimír Mináè, a Matica slovenská elnöke 1986-ban, a memorandum 125. évfordulójára rendezett tudományos konferencián maró iróniával úgy fogalmazott, hogy Justh és Révay „történelmi bárói könnyei100 azért gurultak a mentéjükre, hogy dokumentálják […] szlovák-nemesi ébredésüket”, és hogy ez által „az ölükbe hulljon” a memorandumban kérelmezett szlovák közigazgatási egység feletti hatalom.101 Július Vanoviè irodalomtörténész Justhék turócszentmártoni szereplését a memorandum-tárgyalások legszuggesztívabb mítoszaként jellemezte, és ironikusan hozzátette, hogy ugyan tényleg létezett szlovák nemesség – de csak tíz napig, a memorandumgyûlés kezdetétõl addig, amíg Justhék vissza nem mondták a követségre vonatkozó felkérést.102 Mindez azt jelenti, hogy Justh József memorandum-tárgyalásokon játszott szerepe mindmáig homályban maradt, hiszen tevékenységét szinte kizárólag a vele a memorandum után szembekerülõ szlovák mozgalomhoz kötõdõ forrásokon keresztül értelmezték, nem pedig 1861. június 6–7-én ténylegesen elmondott beszédei alapján. Justh beszédeinek részletes elemzése és a memorandumhoz kapcsolódó források újfajta olvasata nyomán azonban egy, a fent bemutatottnál jóval bonyolultabb, s azzal sokszor ellentétes Justh-kép bontakozik ki. Ez által nem csak Justh ellentmondásosnak tûnõ szerepét érthetjük meg, de a memorandum történetének eddigi értelmezéseit is több ponton felülírhatjuk. „1861. június 6-a és 7-e és Szentmárton városkája tündökölni fog a szlovák nemzet históriájában. E napokkal új epocha nyílt egész Magyarország számára, és e városka, […] Szlovákia szívévé vált” – írta lelkesen a szlovák költõ, Ján Botto.103 Valóban, a turócszentmártoni szlovák nemzetgyûléshez még csak hasonló esemény sem történt az 1918 elõtti Magyarországon: a szlovák nemzeti értelmiség szinte valamennyi fontos képviselõje,104 valamennyi politikai irányzat, erõcsoport és generáció képviselõje aktívan részt vett a gyûlésen, amelynek eredménye egy fél évszázadon keresztül, gyakorlatilag az elsõ világháború végéig alapvetõ módon határozta meg a szlovák politikát.105 98 Jozef Škultéty: Prvé shroma¤denia národné v Turèianskom Sv. Martine. V Turèianskom Sv. Martine, 1924. 33. 99 František Bokes: Pokusy o slovensko-madarské vyrovnanie r. 1861–1868. Martin, 1941. 32. 100 Révay Simon, Justh sógora valóban elérzékenyült a gyûlésen, az 1861-ben a szemében csillógó könnyeket Pavol Mudroò még 1865-ben, Révay fõispáni beiktatása alkalmával is emlegette. Peštbudínske vedomosti 1865. november 14. 65. sz. 101 Vladimír Mináè: Úvod. In: Z prameòov národa. Na pamiatku stodvadsiateho piateho výroèia vzniku Memoranda slovenského národa z roku 1861. Zost.: Michal Eliáš. Martin, 1988. 15. 102 Július Vanoviè: Druhá kniha o starom Martine. (1861–1875). Martin, 1993. 18. 103 Botto, J: Listy i. m. 157. 104 A korábbi meghatározó figurák közül egyedül Michal Miloslav Hod¤át hiányolták a jelenlévõk. 105 Milan Podrimavský: Štátoprávny význam Memoranda národa slovenského a jeho premenutie do programu slovenskej politiky pred prvou svetovou vojnou (1900–1914). In: Na ceste k štátnej samostatnosti. (Na pamiatku 140. výroèia Memoranda národa slovenského) Szerk. Ján

1242

DEMMEL JÓZSEF

Abban is messze kiemelkedett a század hasonló eseményeinek sorából, hogy valóban komoly tömegeket vonzott, még ha a legújabb szlovák szakirodalom általában túl is becsüli a jelenlévõk számát, amikor öt vagy akár hatezer fõs tömeget emleget.106 Ez ugyanis nehezen elképzelhetõ: az alig ezer lakossal bíró városban ennyi ember el sem fért volna,107 sem szálláshely, sem vendéglõ, sem tanácskozási hely nem lett volna megfelelõ.108 A gyûlés elsõ napjának reggelén, kilenc óra tájban Andrej Košša, a turócszentmártoni városbíró köszöntötte a megjelenteket, majd Ján Francisci elnökké választása után megkezdõdött a tényleges tárgyalás az evangélikus templom elõtti hársfák árnyékában. Ahogy már említettük, a gyûlés tárgya nem általánosságban a szlovák nemzeti kérések megfogalmazása, hanem a Daxner által összeállított, a május elejei turócszentmártoni összejövetelen pedig tovább modifikált alapszöveg megvitatása volt. Voltak ugyan felszólalók, akik alternatív szövegek elfogadását javasolták, de ezek erõtlen kísérletek voltak – valójában a két tárgyalási nap döntõ része Daxner írásának megvitatásáról szólt. A legfontosabb vita egyértelmûen Daxner szövegének azon pontja körül csúcsosodott ki, amelyben a szerzõ egy önálló szlovák közigazgatási egység létrehozását indítványozta. Az elsõ vitanap felszólalói szinte kivétel nélkül e kérdésben fejtették ki álláspontjukat, amely Daxner eredeti megfogalmazásában így hangzott: „Mivel azonban minden, mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és idõben létezhetik, ez oknál fogva szükséges, hogy nemzetünk inBobák. Martin, 2002. 36–48. Szarka László: Szlovák nemzeti fejlõdés–magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, 1999. 51. Szimbolikus jelentõséget tulajdoníthatunk például annak, hogy az elsõ szlovák politikai pártot, a Slovenská národná strana-t (Szlovák Nemzeti Párt) épp Turócszentmártonban, a memorandum-gyûlés tizedik évfordulóján alakították meg. A memorandum szövegének elemzését legutóbb Karol Hollý végezte el egy kiváló tanulmányban. Karol Hollý: Memorandum národa slovenského ako historiografický prameò. In: Studia academica slovaca 40. Prednášky XLVII. letnej školy slovenského jazyka a kultúry. Bratislava, 2011. 106 Dušan Kováè: Szlovákia története. Pozsony, 2011. 141. El kell azonban mondani, hogy a korabeli (Justhék környezetébõl származó) magyar hiradások is két-háromezer fõs tömegrõl számolnak be. Sürgöny, 1861. június 13. 134. sz. 107 Hiszen késõbb, 1869-ben egy század odavezényelt katona városi elszállásolása is komoly gondokat okozott. Vö. Peštbudínske Vedomosti, 1869. január 30. 9. sz. 1869. február 13. 13. sz. 1869. március 27. 25. sz. Képviselõházi napló, 1869. április 22–június 14. I. Pest, 1869. 83–85. 108 Alighanem inkább Vájlok Sándor számítása áll közelebb a valósághoz, aki ötszáz és hétszáz közé teszi a résztvevõk számát. (Vájlok Sándor: A túrócszentmártoni szlovák memorandum. Három tanulmány. H. n. 1941. 16–17.) Ennyien lehettek legfeljebb, akik aktívan végigkövették a tanácskozást az elsõ napon, ugyanis délután eleredt az esõ, és a gyûlés a fõispán által felajánlott megyeháza tanácskozási terme helyett azért választotta a mintegy hétszáz fõ befogadására alkalmas templomot, mert ott jobban elfértek a gyûlés résztvevõi. Az is inkább az ezer fõ alatti létszámra utal, hogy a jelenléti ívet összesen 194-en írták alá. Meglehetõsen valószínûtlen, hogy tömegesen lettek volna olyanok, akiket érdekeltek a gyûlés eseményei vállalták a többnapos ott-tartózkodás költségeit és az esetleges hosszú utat, de nem tartották szükségesnek, hogy részvételükrõl nyomot hagyjanak az utókor számára. Turócszentmártonnak és környékének a lakossága jelenthette tehát azt a tömeget, amely nem szerepel az íveken, de ellátogatott az evangélikus templom elõtti téren zajló tárgyalásokra, (legalábbis az elsõ napra, mivel a másnapi szónokok is utaltak rá, hogy az elõzõ nap látott nép már nem jelent meg) de ez a jegyzõkönyvben szereplõ nagyvonalú megállapítással szemben nem több ezer, legfeljebb néhány száz fõt jelenthetett (hiszen 1848-ban az egész megye hadra fogható felnõtt férfilakossága volt ötezer fõ, és szinte kizárt, hogy a nyári munkák idején a nép a távolabbi falvakból is elzarándokolt volna a központba).


1243

dividualitása azon területen, melyet az mint szakadatlan tömeg valósággal elfoglal, egy, a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekítésével alakítandó felsõ-magyarországi szlovák distriktben elismerve és személyesítve legyen.”109 Ennek a legtöbb vitát kiváltó kérdésnek a hátteréhez érdemes hozzátenni, hogy Daxner azt írta évtizedekkel késõbb készült memoárjában: õ maga is tudatában volt annak, „hogy nem engedélyezik számunkra a különálló területet, mert ez hatalmi kérdés, és nem olyan idillikus kongresszusra tartozik, mint a szentmártoni volt. […] Csak odáig akartam vinni a dolgot — tette hozzá —, hogy az országgyûlés a mi nemzeti egyediségünk elismerése szempontjából „igent” vagy „nemet” mondjon”.110 Ján Nemessány fogalmazta meg a legkomplexebb módon az önálló szlovák kerülettel, az ezen a napon még következetesen németül, distrikt-ként emlegetett közigazgatási egységgel szemben felmerülõ kifogásokat. Összesen hat ellenérvet sorolt fel. Az elsõ, hogy szerinte ezt a kérést a magyar országgyûlés egyértelmûen az ország egysége elleni támadásként fogja értelmezni, így a memorandum szakadást idéz elõ az országgyûlés és a turócszentmártoni kongresszus között, a bizalommal együtt pedig a szlovák nemzet érdekérvényesítésének a további lehetõsége is elveszne. A második érve az volt, hogy e kérés erõltetésével a szlovák anyanyelvû nemesség is visszaléphet a mozgalom támogatástól, ráadásul ez a szlovák nemzeti táboron belül is szakadást idézhet elõ a kerület-pártiak és kerület-ellenesek csoportjai között. Nemessányi azzal is érvelt, hogy egy nemzetet csak más nemzetek ismerhetnek el, kormánydöntéssel nem hozható létre, a kerület tehát, ha sikerülne is megszerezni, semmilyen garanciát nem jelentene a nemzetiségre nézve. Az ötödik pont, hogy az északi megyék lehatárolásával végleg elvágják a szlovákságtól a dél-alföldi szlovák enklávék népes lakosságát, az utolsó érve pedig, hogy a szlovákság ellenségeinek kitûnõ eszközt adnának ahhoz, hogy a szlovák népet a hazaárulás vádjával elidegenítsék a nemzeti mozgalomtól.111 Az ezt követõ vita során alapvetõen ezt a hat pontot próbálták az egyes szónokok alátámasztani vagy éppen megcáfolni, ám már az elsõ napon, délután fél öt felé látszott, hogy a kerület-pártiak vannak fölényben, ezért Nemessányi elhaló hangon visszalépett javaslatától, és beállt Daxner szövegének támogatói közé.112 Így az elnök, Francisci már nem a két ellentétes álláspontról szavaztat109 Z prameòov i. m. 103–175. Egykorú jegyzõkönyveinek szövegét lásd: Z prameòov národa. Na pamiatku stodvadsiateho piateho výroèia vzniku Memoranda slovenského národa z roku 1861. Zost.: Michal Eliáš. Martin, Matica slovenská, 1988. 177–223., ill. Peštbudínske vedomosti, 1861. 29–33. szám. 110 Daxner, Š. M.: V slu¤be i. m. 173. 111 Z prameòov i. m. 119–120. 112 A két erõcsoport közti ellentét alighanem a Tibor Pichler által leírt 19. századi szlovák politikai dichotómiával írható le. Pichler ugyanis nem a korabeli felosztást (národovci-odrodilci, azaz nemzethûek és elfajzottak) alkalmazza, hanem aszerint sorolja be a szlovák politikai gondolkodókat, ahogy a nemzeti érdekérvényesítés módozatairól gondolkodtak. A Pichler által gradualistának nevezett csoport kizárólag az önerõbõl történõ, a társadalmi fejlõdés révén elérhetõ célokat próbált megfogalmazni, és lépésrõl lépésre haladni a szlovák nemzet számára szükséges intézményrendszer kiépítésében, míg a másik, maximalista csoport egybõl a szlovák követelések maximumát akarta elérni, amit saját erõbõl nem, csak külsõ támogatással (uralkodói döntéssel vagy, ez esetben

1244

DEMMEL JÓZSEF

ta meg az egybegyûlteket, hanem arról, hogy Daxner szövegét változtatás nélkül elfogadják-e, vagy alakítsanak egy bizottságot, amely a másnapi gyûlésre átfogalmazza, pontosítja azt, különös tekintettel a distriktrõl szóló passzusokra, amelyeket „mérsékelten és az ország egységét” figyelembe véve kell megfogalmaznia. A gyûlés egy 24 tagú bizottság felállítása mellett döntött, amelynek többségét a distrikt-pártiak alkották, de bekerült például Ján Palárik és Nemessányi is.113 Másnap Daxner felolvasta a memorandumnak a bizottság által módosított szövegét, amelynek bizonyos tételeit, elsõsorban formai szempontok szerint még ekkor is pontosították, majd arról döntöttek, hogy az ülésezõ országgyûlésnek vagy pedig az uralkodónak küldjék-e el a memorandumot? A gyûlés végül úgy határozott, hogy a korábbi évtizedek szlovák politikai gyakorlatával ellentétben ne az uralkodó elé terjesszék be kéréseiket, hanem a pesti országgyûlésnek.114 A küldöttség élére Révay Simon turóci fõispánt választották, közvetlenül utána pedig Szentiványi Márton liptói fõispánt és Justh Józsefet jelölték, akik lelkesen fogadták a felkérést.115 De miért éppen e három nemest bízták meg a küldöttség vezetésével? Reputatív vagy reprezentatív szereprõl volt szó, azaz pusztán társadalmi presztízsüknek köszönhetõen kérték fel éppen õket, vagy azért, mert a gyûlésen kifejtett tevékenységük révén hitelesen képviselhették annak céljait? Elõször is érdemes tisztázni a memorandum-gyûlésen résztvevõ nemesek valódi súlyát. Bár szinte minden memorandumról szóló szövegben az szerepel, hogy a gyûlésen a nemességet Révay, Justh és Szentiványi képviselte, valójában jóval többen voltak jelen az 1848 elõtti kiváltságos rend képviselõi. A jelenléti íven szereplõ közel kétszáz személy mintegy ötöde származott turóci nemesi családból, a Jeszenszky família például kilenc taggal képviseltette magát. Arról is ritkán esik szó, hogy ellátogatott a tanácskozásra a turóci tisztikar tekintélyes része, köztük a két alispán, Beniczky Albert és Rakovszky Iván.116 A gyûlés legtöbb szónoka reflektált is a nemesség jelenétére. Az elsõ felszólaló, Ján Palárik nem csak örömét fejezte ki, hogy a szlovák anyanyelvû magyar nemesség (eredeti nyelven: „uhorskoslovenská š¾achta”) nagy számban megjelent, de egyúttal azt is indítványozta, hogy a gyûlés Justh Józsefet váországgyûlési támogatással, netán külsõ hatalom segítségével) lehetett elérni. (Tibor Pichler: Etnos a polis. Zo slovenského a uhorského politického myslenia. Bratislava, 2011. 15. Tibor Pichler: Národovci a obèania: o slovenskom politickom myslení v 19. storoèí. Bratislava, 1998. 12–13.) 1856-ban bekövetkezett halála elõtt Ludovít Štúr képes volt egyesíteni e két csoportot, ekkor, 1861-ben azonban már hiányzott egy ilyen integráló személyiség, így a memorandum-tárgyalásokon lezajló Okolie-vita tekinthetõ a két csoport közti elsõ nyilvános erõpróbának, amelyet aztán 1868 körül követett a végleges szakadás a Nová škola slovenská nevû, gradualista politikai formáció megalakulásával. 113 Z prameòov i. m. 144 114 Z prameòov i. m. 100–172. A szlovák nemzeti mozgalom 1861-ben kifejezetten bízott a magyar országgyûlés képviselõiben, amire jó példa, hogy a kerület-párti felszólalók is lelkesen dícsérték beszédeikben Deák, Eötvös vagy a nem sokkal korábban elhunyt Széchenyi politikusi nagyságát. 115 Z prameòov i. m. 170. 116 Z prameòov i. m. 177–178.


1245

lassza tiszteletbeli elnökké.117 (Palárik javaslatát egyöntetû helyesléssel fogadták, ám Justh udvariasan visszautasította a felkérést). Még Jozef Miloslav Hurban is lelkesen beszélt arról, milyen szívesen látná a szlovák nemességet a szlovákság élén.118 Az elnök, Ján Francisci pedig a gyûlés végén összegzésül azt állapította meg, hogy „a szlovák nemzet a Nagymorva birodalom bukása óta most elõször a nemzeti értekezleten üdvözölhette sorai között nemességét”.119 Justhék azonban nem csak tétlenül figyelték az eseményeket és hallgatták az õket magasztaló felszólalókat, hanem aktívan részt vettek a tárgyalásokban. Ha statisztikát készítünk a gyûlés szónokairól (nem számolva ide a hivatalból gyakrabban megnyilvánuló elnököt és a memorandum szövegét felolvasó Daxnert), meghökkentõ eredményt kaphatunk. A legaktívabb szónok ugyanis nem más volt, mint Justh József, aki a két nap alatt összesen 21 alkalommal szólalt fel. Aktivitásának legfontosabb oka volt, hogy a gyûlés harminchat szónoka közül neki volt a legnagyobb gyakorlati-politikai tapasztalata és jogismerete.120 A második legtöbbet beszélõ, összesen 19-szer felszólaló Hurbant pedig Szentiványi Márton követte 12 szónoklattal. Sõt, a gyenge szlovák nyelvtudása miatt egyébként szabadkozó Révay Simon is ötször szólalt fel, ugyanannyiszor, mint például Viliam Pauliny-Tóth, és többször, mint Štefan Závodník, Michal Mudroò, Ctiboch Zoch, Jonáš Záborský vagy Julius Plošic, tehát a szlovák nemzeti mozgalom jól ismert alakjai.121 Az is jellemzõ momentum, hogy amikor az elsõ tárgyalási nap délutánján eleredt az esõ, Révay fõispánként felajánlotta a turóci nemesi gyûlések egykori helyszínéül szolgáló megyeházát a tanácskozás céljaira. Justh József már elsõ (a tiszteletbeli elnökséget visszautasító) beszédében egyértelmûvé tette azokat a kereteket, amelyek között a gyûlés jelentõségét és saját ottani szerepét értelmezte. Kinyilvánította, hogy a szlovákság nem követett el semmilyen törvénytelenséget a gyûlés megszervezésével, és hogy az országgyûlésnek is meggyõzõdése, hogy minden igazságos nemzetiségi kérést teljesíteni kell. Beszédének alaptényezõje volt, hogy önmagát többször is egyértel117 Z prameòov i. m. 104–105. Palárik alighanem Justhnak a szlovák hivatali nyelv 1860 decemberi turóci bevezetése kapcsán kifejtett tevékenységét szerette volna ily módon értékelni, hiszen ha csupán egy nemesi tiszteletbeli elnököt szeretett volna javasolni, alighanem a Justhnál magasabb társadalmi presztízsû Révayt vagy Szentiványit kéri fel. 118 Z prameòov i. m. 139–140. 119 Z prameòov i. m. 175. A már idézett jelentésíró ugyanerrõl beszélt, persze ellentétes narratívában, amikor azt írta Justhról és Révayról, hogy az „1861ki junius 6-án T. Sz. Mártonban megtartott tót congressus megtarthatása ellen nem csak semmit sem tettek, sõt inkább azt elõmozdították, és a nekik ez alkalommal bõven jutott tömjént egész boldogsággal élvezték”. OSZK Fol. Hung 1886. 58. Azonban nem mindenki örült Justhék részvételének. Gustav Zechenter-Laskomerský például azt írta emlékirataiban, hogy két levelet is kapott, amelyek arról szóltak, hogy a nemzeti mozgalomnak minél nagyobb számban kell jelen lennie a gyûlésen, mert sokan lesznek ott „az ellentáborból: Ludvík Benický, Szentiványi, Justh, Máèay” Zechenter-Laskomerský, G.: Pä´desiat rokov i. m. 53. 120 František Hrušovský: Memorandum slovenského národa z r. 1861 a jeho osud. In: Osudy memoranda. 1861–1941. Martin, 1941. 41. A 19. századi szlovák politikai gondolkodók politikai tapasztaltságáról/tapasztalatlanságáról lásd Pichler T.: Fundanèný akt i. m. 48–49. 121 Z prameòov i. m. 103–175.

1246

DEMMEL JÓZSEF

mûen a szlovák nemzet tagjának vallotta (sõt, használta „a mi szlovák nemzetünk” kifejezést is): „Meggyõzõdésem, hogy Magyarország alkotmánya nekünk, szlovákoknak is biztosítja a nemzetiségünket. […] Az életemmel állok jót azért, hogy a szlovák nemzetnek a nemzetisége Magyarországon biztosítva lesz.” Justh tehát nem egyszerûen szlovák nyelvi kötõdéseit „ismerte be”, hanem egy nyilvános politikai beszédben „nemzetnek” nevezte a szlovákságot, ami alighanem egyedülálló esemény a 19. századi magyar politikai main stream diskurzusának történetében. Hiszen még a legtoleránsabb magyar politikusok sem voltak hajlandóak elismerni nemzetként a szlovákságot, ugyanis azzal — saját értelmezésükben — politikai közösségként ismerték volna el, amely akár önálló politikai-igazgatási egység megszerzésére is jogosultnak érezhetné magát – veszélybe sodorva ezzel a magyar állam integritását. Justh beszédében hitet tett az 1848-as törvények mellett, ugyanakkor megállapította, hogy azok szerinte lehetõvé teszik a szlovák nemzet alkotmányos képviseletét (gondolva itt feltehetõleg a népképviseleti választásokra és a törvényhatóságok átalakítására). Azt is kiemelte, hogy a magyar politikai elitnek érdekében áll a régió gazdasági fejlesztése, míg a Bach-adminisztráció például a vasútvonalak tervezésekor is „elfeledkezett” a területrõl. Végül a következõkkel zárta a beszédet: „Az anyagi szükségleteken túl persze szükség van a költészetre is, amely egy cél iránt lelkesítheti a nemzeteket. Én teljességgel meg vagyok gyõzõdve, hogy Deák és barátai azon dolgoznak szorgalmasan, hogy a nemzeti egyenjogúság Magyarországon megvalósuljon és tudom, hogy az országgyûlés az 1848-as törvények revíziójakor a ma itt dicsõségesen összegyûlt szlovák nemzet kérelmeit kielégíti”122 Ahogy említettük, Justh politikai rutinjával egyértelmûen kiemelkedett a felszólalók közül, ráadásul a jegyzõkönyvbõl úgy tûnik, vállalta is azt a feladatot, hogy minduntalan kiigazítsa a memorandum eredetileg pontatlan, vagy a politika fogalmi rendszerében nehezen értelmezhetõ szöveghelyeit. Justh ezen pontosító javaslatai nem felesleges szõrszálhasogatások voltak, általuk sikerült egyértelmûsíteni a gyûlés politikai céljait, amit az is bizonyít, hogy Justh módosító indítványainak döntõ többségét a jelenlévõk lelkesen megéljenezték és a gyûlés azonnal elfogadta azokat. Ennél azonban fontosabb javaslatainak tartalmi részét megvizsgálni. Az elsõ kérdés, hogy mit gondolt Justh az önálló szlovák közigazgatási egységrõl? Nem meglepõ, hogy a kerületet ellenzõk táborához csatlakozott. Kijelentette, hogy semmilyen törvényes alapot nem lehet e kerület mögé állítani, de alátámasztotta Nemessányi egyik érvét is, miszerint az ország feldarabolását a magyar nemesség soha nem fogja támogatni, pedig szerinte „a szlovák nemzetnek egyáltalán nem mindegy, hogy az arisztokrácia tud-e vele menni vagy sem”. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a kerület kérdését elméletben támogathatónak ítélte: „Nem azt mondom, hogy ezt az ideát teljesen vessük el. Az ideák érnek és lehet, hogy a jövõben ez is beérik; de addig azt tanácsolom, hogy a „distriktet” ne kérjük”.123 Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a magyar 122 123

Z prameòov i. m. 105. Z prameòov i. m. 135.


1247

politikai elit tagjaként Justh József nem zárkózott el kategorikusan az ország késõbbi nemzeti alapú föderálásától. Ez a megengedõ álláspont abban is tükrözõdik, hogy a kerület-ellenes tábor leszavazása után Justh nem kihúzódott a vitából, hanem ekkor lett a legaktívabb, sõt, a kerülettel kapcsolatos kérések végsõ formájának jelentõs részét õ fogalmazta meg. A memorandum-tervezet azon passzusánál például, amely a szlovák kerület hivatalos nyelvérõl szólt, õ kiállt a szlovák kizárólagos használata mellett, ami egyúttal a magyar hivatalos nyelv mellõzését is magában foglalta.124 Felmerült ugyanis az, hogy ne határozzák meg elõre a kerület kizárólagos hivatalos nyelvét, azért, hogy késõbb a nem szlovák anyanyelvûek érdekeit is figyelembe lehessen venni. Ám Justh arra hivatkozva, hogy minden kérést pontosan és precízen kell megfogalmazniuk, ellenezte a javaslatot, s épp e felszólalás hatására maradt az eredeti formájában a szöveg:125 „A mi nyelvünk legyen egyedüli hivatalos nyelv, úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet terén, s egyedüli tanítási nyelv az iskolákban”.126 A szlovák kerülettel kapcsolatos negyedik pont teljes egészében Justh megfogalmazása: az eredeti szövegben csak a törvénytervezetek szlovák fordítását kérvényezte Daxner, ezzel szemben Justh azt javasolta, hogy az országgyûlés a kész és hitelesített törvényeket azonnal adja ki nemzetiségi nyelven is, felvetése pedig ebben a formában bekerült a memorandum szövegébe: „Kívánjuk továbbá az országgyûlésen nyelvünkön elkészítendõ hiteles törvényszöveget”127 Hasonlóan fontos szerepe volt Justhnak a felsõházról szóló pont megfogalmazásában, amely végleges formájában a következõket tartalmazta: „Kívánjuk, hogy a felsõtáblának várt újjászervezése alkalmával, hogy ha az az érdekek alapján szerveztetnék, egyéb érdekek mellett a nemzetiség, nevezetesen pedig a mi szláv nemzetiségünk érdeke is tekintetbe vétessék és aránylag képviseltessék.”128 Az eredeti tervezetben ez a pont még egyáltalán nem szerepelt: Jozef Miloslav Hurban vetette fel, hogy kérvényezzék a szlovák képviseletet a felsõtáblán, ám a felvetést a felsõtábla mindkét jelenlévõ tagja, Révay és Szentiványi is határozottan ellenezte, és még Daxner sem tartotta idõszerûnek. Az akkori felsõtábla ugyanis még az 1848 elõtti alapon állt össze, s nem lehetett tudni, hogy miként szervezik újjá, vagy újjászervezik-e egyáltalán. Justh József megalapozott jogi érveléssel támasztotta alá Daxner és a fõispánok véleményét, rámutatva, hogy Hurban kérésének sem alkotmányos, sem törvényi alapja nem lehet, ugyanakkor egy olyan kompromisszumos megoldást javasolt, amelyet 124

Amikor Daxner felolvasta a szóban forgó részt, Révay fõispán és Rakovszky alispán is szót kért, ám érdekes módon még õk sem tiltakozásukat fejezték ki, csupán felvetették, hogy a szlovák nyelv kizárólagossá tételével a megye kilencezres németsége hátrányos helyzetbe kerülne, illetve Révay rákérdezett, hogy a javaslat szerint a megyeházán sem lehetne szlovákon kívül más nyelvet használni? 125 Z prameòov i. m. 148. 126 Magyarország története a 19. században. Szöveggyûjtemény. Szerk. Pajkossy Gábor. Budapest, 2006. 428. 127 Magyarország története i. m. 429. Z prameòov i. m. 150. 128 Magyarország története i. m. 430.

1248

DEMMEL JÓZSEF

Hurban, visszalépve saját felvetésétõl, elfogadott, és amely végül, a fent olvasható formában bekerült a memorandum szövegpébe.129 A memorandum végleges szövegében olvasható következõ pont, amely a nem magyar nemzetiségek egymással való szolidaritását deklarálja, és utal a „nem magyar nemzetek elnyomatására”,130 szintén Hurban javaslatára került a szövegbe. Ezt Justh természetesen szintén nem támogatta, de érdemes számba vennünk az argumentumait, sõt, az érvelés módját is. „Hurban úr ezen véleménye az elkeseredettség érzésébõl ered, azt tudom, és elismerem okait elmúlt életünk eseményei alapján.” – kezdi Justh, s ez figyelemreméltó kijelentés, hiszen mint a magyar politikai elit tagja itt nem csupán elfogadta Hurban múltértelmezését, amely alapján a lelkész szlovák sérelemként tekintett az 1848 elõtti magyarosítási törekvésekre, de állítása szerint megértette okait is. Sõt, kifejezetten empatikus módon javasolta a szöveg megváltoztatását: „De kérem, hogy ha a törvényhozáshoz beszélünk, akkor olyan kifejezéseket kell használnunk, amelyek ezen érzéseket nem jelenítik meg. Bár gyakran nehéz ilyen érzéseket magunkba rejteni, de a hûvös elme feletti uralmat, mint általában mindig, úgy fõként most is meg kell õrizni.” A legfontosabbak azonban a következõ mondatai: „Ami engem illet, kijelentem, hogy alkotmányos hazámból soha ki nem vándorolnék. Ha egy törvény nemzetiségem ellen irányul, szorgalmasan fogok dolgozni azon, hogy nemzetem természetes joga sérthetetlenül megmaradjon.” Ennek szellemében javasolta megváltoztatni a szöveget: „Ha ez a politika továbbra is a szlovák nemzet elnyomására irányul, akkor azon kormányt, amely ezen elnyomást elõidézi, ezen politika minden következményéért felelõssé tesszük.”131 Egyértelmû tehát, hogy Justh nem a magyar politikai elit által küldött külsõ megfigyelõ, netán ellenõr vagy kém volt.132 Saját magát a szlovák nemzet tagjaként definiálta, az általa használt beszédmód megegyezett a többi szónokéval. A memorandum szövegével a kerület-kijelölés és magyar elnyomást hangsúlyozó mondatokon kívül nem csak azonosulni tudott, hanem tevékeny részt vállalt kialakításában is, hiszen számos fontos pont az õ megfogalmazásában került a szövegbe. Az tehát, hogy elvállalta a küldöttség tagságát, nem megfontolatlan, ad hoc reakció, és nem is kétszínûség, politikai taktika volt, hanem nyílt, elvi kiállás a szlovák érdekek mellett. 7. A szlovák önállósodás drámája Ha megpróbáljuk feltárni azokat az okokat, amelyek Justhék látványos kiállása mögött húzódnak, több tényezõt is figyelembe kell vennünk.133 Az elsõ 129

Z prameòov i. m. 150–154. Magyarország története i. m. 430. 131 Z prameòov i. m. 154–155. 132 Többen felvetették a helyszínen, hogy a magyar országgyûlés küldhette Justhékat, ám ezt mindhárman következetesen cáfolták. Z prameòov i. m. 129–135. 133 Mináè elméletét, miszerint maguknak akarták a szlovák kerület feletti hatalmat, bizonyosan elvethetjük. 130


1249

és talán legfontosabb, hogy a magyar politikusok korabeli megnyilvánulásaiból, a korabeli közélet kivételesen toleráns légkörébõl Justhék arra következtethettek, hogy politikustársaik semmi kivetnivalót nem találnak majd szereplésükben: biztosak voltak benne, hogy ezt magyar politikusként megtehetik, s politikai pályájukra nem lesz negatív hatással, ha identitásuk szlovák rétegeit nyíltan felvállalják. A másik ok 1848–1849 tapasztalata: Hurbanék csapatait 1849 januárjában kifejezetten lelkesen fogadta Turóc megye lakossága és a nemesség egy része is, az ekkori események pedig feltehetõen azt a meggyõzõdést erõsítették meg Justhékban, hogy a szlovák nemzeti mozgalom legalább Turócban olyan komoly erõt jelentõ tényezõ, amellyel még akkor is számolniuk kell, ha esetleg nem is értenek egyet velük egy sor lényeges kérdésben. A harmadik ok pedig az lehetett, hogy Justhék saját jelenlétüket, szereplésüket, sõt, aktív részvételüket feltehetõen úgy értelmezték, mint egyfajta közvetítést a szlovák nemzeti mozgalom és a magyar politikai elit között – mindazonáltal az 1950-es, 1960-as években népszerû, de hamis eszme, a „népek barátsága”134 (arról beszéljünk, ami összeköt, s arról ne, ami elválaszt) aligha alkalmas Justhék tevékenységének leírására. Hasznosnak bizonyulhat viszont Victor Turner immár közel negyven éves,135 de ma is gyakran alkalmazott136 társadalmi dráma elméletét felhasználni. Turner egy afrikai törzs megfigyelése közben jött rá, hogy minden, egy egységes társadalmon belüli konfliktus ugyanazon forgatókönyv szerint, jól meghatározható csomópontok egymásutániságában zajlik le. A Turner-féle modell elsõ szakaszában a normák által szabályozott társadalmi renddel szakít az adott társadalmi egység egy csoportja, a másodikban a szakítás krízise és kiterjedése következik be, míg a harmadikban beindulnak a konfliktuskezelõ mechanizmusok: az adott társadalom vezetõi megkísérlik helyrehozni a szakadást és reintegrálni az elszakadó csoportot. A negyedik szakaszban derül ki, hogy ez a konszolidáló akció sikeres volt-e, és a konfliktus kezdeményezõi visszaépülnek a társadalomba, vagy végleg elszakadnak attól. Persze, mint minden modellnek, úgy a társadalmi drámának is megvannak az alkalmazhatósági korlátai, ez esetben azonban megfeleltethetõ a szlovák nemzeti mozgalom 19. századi történetének. A normákkal való szakítás állomása nagy vonalakban az 1848 elõtti szlovák emancipációs törekvéseknek, a krízis kiterjedése 1848–1849-nek, a problémamegoldó szakasz 1861-nek és a memorandumtárgyalásnak feleltethetõ meg, míg a negyedik szakasz 1874–1875-ben, a szlovák kulturális intézményrendszer ellehetetlenítésekor zárult le.

134 Jól mutatja ezen eszme korlátait, hogy míg a magyar filológusok lelkiismeretesen tartva magukat a népek barátságának elvéhez, igyekeztek dekanonizálni a 19. századi magyar irodalom szlovákellenes megnyilvánulásait, addig a szlovák oldalon hasonló öncenzúrát nem regisztrálhatunk. (Errõl lásd: Szörényi László: Delfinárium. Filológiai groteszkek. Miskolc. 2000. 20–21. 135 Victor Turner: Dramas, Fields and Methaphors. Symbolic Action in Human Society. Ithaca and London, 1974. 136 Legutóbb Kövér György alkalmazta a tiszaeszlári vérvád kapcsán egy már most, megjelenése után alig két évvel a magyar társadalomtörténet-írás klasszikus alapmûvének, mérföldkõnek nevezhetõ könyvben. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest, 2011.

1250

DEMMEL JÓZSEF

A harmadik, konfliktusmegoldó szakasz kulcsa tehát, hogy az adott társadalom vezetõi (ez esetben tehát a politikai elit tagjainak tekinthetõ Justh, Szentiványi és Révay) leülnek tárgyalni az elszakadó csoport képviselõivel. Egyértelmûnek tûnik, hogy Justhék 1861-ben valahogy így értelmezték saját fellépésüket: nem pusztán békítésrõl, közvetítésrõl volt szó, hanem arról, hogy sikerül-e reintegrálniuk Magyarország társadalmába egy nemzeti szempontrendszerek mentén már-már elszakadni látszó csoportot. Révay Simon egy, a memorandumgyûlés után másfél héttel elmondott felsõházi beszédében is így értelmezte a memorandum-tárgyalásokat: nem két egyenrangú nemzet összebékítésérõl beszélt, hanem egy szeparatista, de ésszerû engedményekkel megnyerhetõ csoportról: „Legközelebb tapasztaltam — kezdi Révay — hogy a 12 év elõtt felsõ Magyarországban keletkezett párt, mely szláv párt alatt ismeretes volt, és mely az ármány ámítgatásainak, engedett, nem létezik többé, ezen tót ajkú Magyarhon fiai, kívánalmaik teljesülését nem várják többé máshonnan, de egyedül — a mi hazánk jövõjére jelentékeny,— egész bizalommal fordulnak az itt összegyûlt honatyákhoz, — és meggyõzõdésem az, a mennyiben méltányosak, és igazságosak, azokat ezen országgyûlés elismerni fogja, s azok teljesedésbe is jövendnek. Ezen teljesedés által, annál inkább fog nálunk erõsbödni azon meggyõzõdés, hogy ami eddig elmulasztatott, czél-szerû közlekedési eszközök által, a természet által mostohán mért jobblétök emelkedni fog, – miáltal nemcsak anyagi érdekök, de hazánk teljes politikájának azon szükséglete is el lesz érve, hogy Magyarország fölvidéke, Magyarország szivéhez még jobban csatolva lesz.”137 Justh is azt írta bõ egy évtizeddel késõbb egy, az õ hazafiságát (épp a szlovák nemzeti mozgalommal való állítólagos szoros kapcsolata miatt) megkérdõjelezõ kritikusának: „Most konfesszióm: adja isten, hogy az úgynevezett pánszlávok vagy tótok, vagy akárhogy tetszik õket nevezni, velem egyesüljenek — és velem õszintén osztozzanak hazánk rendületlen szeretetében — s akkor az országnak olyan hõsökre, mint ön, szüksége nem lesz.”138 Ahhoz, hogy a szlovák résztvevõk ne pusztán „magyar kémekként” vagy „a magyar politikai elit kiküldött megfigyelõiként”, esetleg „szlovák árulókként” tekintsenek rájuk, ahhoz, hogy ezt az integratív szerepet ténylegesen betölthessék, fontos gesztusokra és aktív részvételre volt szükség, és ezt Justhék saját társadalmi és politikai pozíciójuk tudatában magukra is vállaltak. Ezzel magyarázható, hogy — a szlovák nemességet reprezentálva — soha nem látott határozottsággal, szlovák nyelven vallották magukat szlováknak, hogy a memorandum szövegével olyan szinten azonosultak, hogy annak formálásában, alakításában is aktívan részt vettek, hogy, bár a memorandum legfontosabb pontjától, az önálló szlovák kerülettõl nyíltan elhatárolódtak, mégis készek voltak képviselni ezt is (paradox módon épp az ország integritásának a megõrzése érdekében) a magyar országgyûlés elõtt.

137 138

Fõrendiházi napló, 1861. 1. kötet VIII. ülés 1861. június 20-án, 125. Reform, 1874. június 16. 164. sz.


1251

8. Petíciók és borogatások Justh a gyûlés eredményérõl kifejezetten lelkesen, még a második tárgyalási nap, június 7-e délutánján értesítette Deák Ferencet. A levél írnokának fiai egykori nevelõjét, a gyûlés jegyzõi tisztjét viselõ Pavol Mudroòt kérte fel (feltehetõen nem csupán kényelmi okokból, hanem azért, hogy „jelentése” így a szlovák mozgalom számára is transzparens legyen és ne adhasson okot bizalmatlanságra). Ahogy Mudroò írta: „A gyûlés bevégzése után Justh József engem rögtön a megyeházára hívott magával és azonnal hírt adott Deáknak arról, hogy mint végzõdött a gyûlés és mik a fõbb határozatai […] Az egész [levél] örvendezett a gyûlés története és eredményei felett.”139 Ám Justh József néhány nappal a memorandum-tárgyalás után — állítása szerint — olyan fejfájást kapott, hogy azt csak jeges borogatás tudta csillapítani.140 Lehetséges persze, hogy valóban így történt,141 de az sem lehetetlen, hogy ez csupán kifogás, a magyar politikai elit memorandummal kapcsolatos reakciójára adott válasz volt. Révaynak és Justhnak ugyanis nem sikerült elfogadtatni saját memorandum-értelmezésüket a magyar politikai elittel. Mudroò állítása szerint Deák azt válaszolta Justhnak, hogy „Az ember, amikor kell halnia, hát meghal. A szlovákok kérése a mi halálunk. Ameddig nem kell, e kérésnek nem engedünk”142 Hogy valóban ezt írta volna a Felirati Párt vezére, azt nem tudjuk más forrással alátámasztani, az azonban bizonyos, hogy a magyar politikai elit egésze valóban valahogy így értelmezte a kérdést. A szlovák kerület igénye — ahogy Somogyi Éva írta — „sokkhatásként” érte õket, hiszen míg Erdély, illetve a Szerb Vajdaság különállása évszázados hagyományra tekintett vissza, a magyar politikusok tudatában a szlovák lakta területek sosem jelentettek az ország egészétõl különálló tényezõt. A kerület így egy belülrõl jövõ, az ott lakók által követelt megosztás (rém)képét vetítette eléjük. Podmaniczky Frigyes emlékirataiból tudjuk, hogy az egykor Teleki által vezetett, és az országgyûlésben többségben lévõ Határozati Párt vezetõi épp a nemzetiségi kongresszusok követelései, és feltehetõen elsõsorban a szlovák memorandum miatt döntöttek a saját maguk leszavaztatása mellett.143 A memorandumra egy spontánnak tûnõ, ám nyilvánvalóan központilag (feltehetõen az országgyûlési képviselõk pesti kaszinójában)144 megszervezett petíciós mozgalom volt a válasz. Az informális központi döntés nyomán a felsõ-magyarországi vármegyék hivatalnoki kara nekilátott petíciókat és kiáltványokat gyártani, amelyekben az adott megyék, törvényhatóságok sokszor szlo139

Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 152. Národné noviny, 1872. május 23. 60. sz. 141 Tegyük hozzá, még ez sem elképzelhetetlen. Látni fogjuk a következõ fejezetben, hogy hasonló, feloldhatatlan közéleti dilemmára máskor is neurotikus panaszokkal reagált. Justh régi barátja, Hurban mindenesetre elfogadta ezt a magyarázkodást. Egy feleségéhez szóló levelében meglehetõsen neutrálisan közli, hogy „Révay nem jön velünk, Justh beteg és Szentiványi nincs itt”. Idézi Tomáš Winkler: Perom a meèom. Biografia J. M. Hurbana. Bratislava, 1982. 211. 142 Mudroò, P.: ¡ivotopis i. m. 152. 143 Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés 1849–1867. Magyar Historia, Bp. 1981. 153–154. 144 Daxner, Š. M.: V slu¤be i. m. 174–175. 140

1252

DEMMEL JÓZSEF

vák anyanyelvû tagjai élesen elhatárolódtak a turócszentmártoni memorandumtól. Az alispánok és a szolgabírók szorgalmasan dolgoztak, a memorandum elleni petíciók, határozatok, nyilatkozatok napokon belül özönleni kezdtek a képviselõházhoz és a fõvárosi lapokhoz, és még elõbb értek Pestre, mint maga a memorandum-delegáció. A tiltakozások célkeresztjében egyértelmûen a szlovák közigazgatási egység követelése állt, míg különös módon Justhék szerepét többnyire elhallgatták, nem jellemezték õket árulókként, és az, hogy jelen voltak Turócszentmártonban, általában szóba sem került.145 Ez arra utalhat, hogy Justhék egy, a magyar politikai elit irányából érkezõ, erõteljes de informális nyomás146 után elég gyorsan és határozottan léptek vissza a memorandum képviseletétõl, és ezzel elkerülték a nyilvános megbélyegzést. Nem sokkal késõbb Révay és Justh visszavonta az általuk egy évvel korábban Turóc megyében bevezetett szlovák nyelvû jegyzõkönyv-vezetést. Mindez ugyancsak arra utal, hogy Révay és Justh nem „hídszerepbe” helyezték magukat, nem a nemzetek kibékítésének az igénye vezette õket Turócszentmártonba, hanem a szlovák nemzeti mozgalomnak a magyar társadalomba való reintegrációja: amint a magyar politikai elit kifejezésre jutatta azon véleményét, hogy ezt a reintegrációs kísérletet tévesnek tartja, villámgyorsan igazodtak ehhez az állásponthoz. A memorandum története, Justhék reintegrációs kísérletének a kudarca arra világít rá, hogy 1861-ben a két nemzeti elit még a legideálisabb körülmények között sem volt képes az együttmûködés „közös minimumát” meghatározni: a két nemzeti közösség szellemi-politikai vezetõinek a saját csoportjuk múltjával és jövõjével kapcsolatos elképzeléseik ekkor már összeegyeztethetetlenek voltak.

145 A Pesti Napló által közölt tiltakozásokban például utalás sincs az ott jelenlévõ magyar politikusokra Pesti Napló, 1861. július 4. 151. sz. Pesti Napló, 1861. június 27. 146. sz. 146 Nem csak Deákék reakciója volt elutasító: Hont megye elsõ alispánja például még a gyûlés elõtt, június 3-án meglehetõs határozottsággal kérdõre vonta a turóci elsõ alispánt a tervezett tárgyalással kapcsolatban, már elõre kifejezve aggodalmát, hogy „alkotmányunk és törvényeink ellen újabb merénylet czéloztatik.” Rajner Pál Turóc megye elsõ alispánjának 1861. június 3-án. ŠAB, Turóc megye, alispáni iratok, 1860–1861. i. è. 2814–2815. 1038. doboz


1253

PEACE BETWEEN NATIONALITIES, FRIENDSHIP OF NATIONS OR THE REINTEGRATION OF A DISSIDENT GROUP? The Hungarian Political Elite and the Slovak Political Thinkers in 1860–1861 by József Demmel Summary

The period which lasted from the autumn of 1860 to the summer of 1861 is frequently characterised by the scholarly literature as an idyllic moment, when the Hungarian–Slovak relationship came closest to a definitive agreement. József Justh can be regarded as one of the key figures of this period, for on the one hand he was a Hungarian nobleman and an outstandig member of the second rank of the Hungarian political elite, and on the other hand, as a Lutheran with the Slovak as his mother tongue he maintained a close and confidential relationship with the leaders of the Slovak national movement. Justh participated in June 1861 to the Slovak memorandum-assembly of Turócszentmárton, where the fundamental document of Slovak national politics was drafted. It appears from the present study that despite his career as a Hungarian politician Justh defined himself there as a member of the Slovak nation, and not only identified himself with the text of the memorandum but also took an active part in its elaboration. This attempt at mediation, however, was aimed not at establishing peace between the nationalities, but at the reintegration to Hungary of Slovak national society, then already on the road leading to separation. But, despite the mediation of Justh, the memorandum resulted in a sharper opposition than before, a clear indication that the intellectual-political leaders of the two national communities cherished ideas with regard to the past and future of their respective groups which were already incompatible.

Gaucsík István A CSEH SZÖVETKEZETEK FEJLÕDÉSE (1867–1918) A 19. század közepétõl számítható gazdasági, szociális és társadalomszerkezeti, ugyanakkor életmód- és mentalitásbeli, valamint kulturális változások, maga a polgárosodás, a szövetkezeti életet is érintették. A monarchia nem egyirányú, területileg eltérõ, aszinkron, ellentmondásoktól sem mentes, azonban nyilvánvaló tendenciaként jellemezhetõ gazdasági integrációja az egyes országrészek szövetkezeti struktúráinak kialakulására, általában a szövetkezés tudatosságának elterjedésére is jótékony hatással volt.1 A gazdaság-, illetve a közösségszervezés terén hazai alapokra támaszkodva a nyugati minták adaptációjára került sor. A cseh gazdaságtörténet a cseh hitelszervezet-alapítások eszmetörténetének német és osztrák gyökereivel, a szövetkezés gyakorlati formáinak adaptációjával, František Cyril Kampelík, Filip Stanislav Kodym és mások munkáiban nem foglalkozik, de annál nagyobb figyelmet kap a cseh etnikai gazdasági szervezetépítés információs háttere és a népszerûsítõ személyek publikációs tevékenysége, melyek a történészek szerint egy irányba mutattak, a cseh gazdasági emancipáció felé.2 A németországi szövetkezeti gondolatok és gyakorlati sémák 1 A monarchia gazdasági integrációjára és a gazdaságpolitikára l. Die Habsburgermonarchie 1848– 1918. Bd. I. Die Wirtschaftliche Entwicklung. Szerk. Brusatti, Alois. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien 1973, 29–53. Ránki György: Gazdasági integráció az Osztrák–Magyar Monarchiában. In: Berend T. Iván – Ránki György: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX–XX. századi történetébõl. Magvetõ, Bp. 100–113. A Lajtán túli, különösen a csehországi területek gazdasági fejlõdésére l. Petr Prokš: Pozice èeského kapitálu v Rakousko-Uhersku v rokoch 1890–1914. In: Studie k moderním dìjinám. Sborník prací k 70. narozeninám Vlastislava Laciny. Szerk. Harna, Josef – Prokš, Peter. Historický ústav AV ÈR, Praha 2001, 51–78. 2 A szövetkezés terén maga Kampelík, 1859-ben született egyik gazdasági munkájában a szász hitelegyleteket követendõ mintának tekintette. Jan Hájek: Poèátky a rozmach èeského zálo¤enského hnutí ve tøetí ètvrtinì 19. století. In: Hospodáøske dìjiny–Economic history, 12. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1984. 273. A „nemzetépítõ” kutatói stratégiákban a szövetkezetek az etnikai önkép- és ellenségképalkotás játékszereivé váltak. A cseh és a szlovák historiográfia a szövetkezeteket már a 19. század elsõ felétõl a nemzetpolitikai érdekérvényesítés és nemzeti emancipációért folytatott küzdelem fontos eszközeiként, tárgyaiként kezeli. A gazdasági tevékenységüket szinte kizárólag a nemzeti közösség formálásában játszott valós vagy vélt szerepük szerint ítélik meg és külön hangsúlyt fektetnek az etnikai sérelmek és elkülönülés kihangsúlyozására. Az állami (ausztriai, magyarországi) szövetkezetpolitikákban a „kisebbségellenes kurzus” bemutatására fektetik a hangsúlyt. A szövetkezeti típusok és különbségeik elemzését is figyelmen kívül hagyják. Az interpretációk közös jegye, hogy a szövetkezeteket egy nyertes-vesztes dichotómiába helyezik. A cseh történelemkonstruálás terén az 1847-tõl mûködõ Prager Viktualien und Spaarvereint tekintik „elsõnek”. Az alapítók, František Cyril Kampelík és más „nemzetébresztõk” a késõbbiekben szinte külön kultuszt kaptak. A helyi társadalmak szociális és kulturális hátterének árnyalása vagy

1256

GAUCSÍK ISTVÁN

átvételének osztrák állami vagy éppen alsó-ausztriai közvetítése, és a cseh tartományi gyûléseken való megjelenésük szintén elkerülte a kutatók figyelmét.3 A Habsburg Birodalom ciszlajtán területeinek gazdasági súlypontja, nem utolsó sorban a jelentõs nyersanyagtartalékokkal rendelkezõ cseh koronatartományokra, az 1880-as évek folyamán helyezõdött át. Az 1880-as adatok szerint ezek a területek adták Ciszlajtánia ipari termelésének 63,8%-át, és a 19. század végére Csehországban a munkaerõ 38,5%-a már, ha szorosan is, de meghaladta az agráriumban dolgozók arányát (38,3%). A cseh, morva és sziléziai területeken az ipar, fõleg a gép- és üveggyártás, textilipar, a mezõgazdaság és mezõgazdasági ipar (cukorgyártás, szeszfõzés, sörgyártás), a közlekedés és az üzletágak szerint szakosodott bankügy intenzív fejlõdése, koncentrációja és a kartellizálódás jegyei tapasztalhatók.4 A cseh tartományokkal határos birodalmi német gazdasági központokkal, így Szászország és Felsõ-Sziléziával kialakult gazdasági kapcsolatok szintén pozitív hatást gyakoroltak, bár ezzel a német konkurencia is megnövekedett. Egyébként ennek a konkurenciának a negatív következményeit a cseh gazdaságtörténeti irodalom külön kihangsúlyozza, mert a cseh gazdasági emancipációt és autonómiatörekvéseket akadályozó jelenségként kezeli, pedig ebben a helyzetben, például a német kémiai és elektrotechnikai iparral szembeni cseh versenyképtelenségrõl volt szó. Ezt az esetet más szempontból is értelmezhetjük. A német vállalatok a csehországi gazdasági növekedést segítették elõ az információk, szakértõk, technológiai tudás és vállalkozási formák közvetítésével.5

éppen az etnikumközötti (-feletti) gazdasági együttmûködés nem képezik kutatások tárgyát. A cseh gazdasági nacionalizmus mítoszteremtésével, a parasztság túlhangsúlyozott szerepével és a cseh vállalkozói réteg helyzetével foglalkozik, összességében új meglátásokat közvetít František Dudek: Iluze a mýty spojované s hospodáøskou emancipací èeského národa. Acta Oeconomica Pragensia 15. (2007: 7. sz.) 72–79. 3 Az alsó-ausztriai tartomány szakmai küldöttsége 1886-ban, a kormányé rá egy évre tett németországi látogatást a Raiffeisen-szövetkezetek tanulmányozása végett. A hitelszövetkezetek támogatására 1888-ban hoztak létre külön alapot. Az adó- és egyéb kedvezményeket tartalmazó törvény 1889-ben született meg. Ivo Plecháèek: Zdroje zemìdìlského úvìru v èeských zemích ve druhé polovinì 19. století. In: Hospodáøske dìjiy–Economic history, 12. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1984. 360. Érdekes, hogy Plecháèek megállapításai a csehországi német Raiffeisen-szövetkezetek indulásáról nem tükrözõdnek vissza a cseh történeti szakirodalomban. 4 Dudek, F.: Vztahy mezi prùmyslem a zemìdìlství v èeských zemí v 19. století. In: Hospodáøske dìjiny–Economic history, 16. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1989. 29. Vlastislav Lacina: Hospodáøství èeských zemí 1880–1914. Historický ústav ÈSAV, Praha 1990. 19–28. Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország ipari fejlettsége az európai összehasonlítás tükrében a XX. század elején. In: Berend T. Iván–Ránki György: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX–XX. századi történetébõl. Magvetõ, Bp. 1974, 17–18. A cseh agrárválság fázisaira és lefolyására lásd Leoš Jeleèek: Hlavný rysy vývoje kapitalismu v zemìdìlství v Èechách 1848–1910. In: Hospodáøske dìjiy–Economic history, 16. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1989, 63–67. 5 Vö. Lacina, V.: Hospodáøství i. m. 9, 84. L. Pierenkemper, Toni: Wirtschaftsgeschichte. Oldenbourg Wissenschaftsverlag, München 2005, 105–114. Geißler, Reiner: Die Sozialstruktur Deutschlands. Zur Gesselschaftlichen Entwicklung mit einer Bilanz zur Vereinigung. VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden 2006, 22–26, 35.

A CSEH SZÖVETKEZETEK FEJLÕDÉSE … (1867–1918)

1257

A 19. század 80-as évei a cseh agrártársadalom rendi-politikai öntudatosodásának az évei is. A mezõgazdasági termelés modernizációjának és a nemzetközi piac újraformálódásának eredményeképpen jelentkezõ agrárválságra megszületett a cseh gazdasági nacionalizmus válasza is: sorra jöttek létre a szakmai, gazdasági és politikai egyesületek, valamint a cseh parasztságot mobilizálni hivatott politikai pártok (ifjúcsehek, agrárok) és azok holdudvarába tartozó szervezetek.6 A két irányzat közös jellemzõje volt, hogy az államjogi és nemzetiségi (nyelvi) jellegû kérdésekre összpontosítottak, ellenben a mezõgazdasági programadásuk, a földmûvespolitika víziója késett. Az ifjúcsehek és az agrárok politikai programjainak megújítására és szervezeti változásokra, nem utolsó sorban a tömegpártként szervezõdõ szociáldemokraták befolyásának erõsödése miatt a 19. és 20. század fordulóján került sor.7 Az agrárprogramokról folytatott, folyamatosan változó és számos belsõ ellentéteket generáló viták, az állami szerepvállalás módjairól, általában az állam gazdasági szerepérõl, a mezõgazdaság pénzügyi támogatásának kombinációiról és a hatékony önsegély lehetõségeirõl szóltak. Az utóbbi esetében, a saját erõre való támaszkodás alatt a gazdálkodás minõségének fejlesztését és az érdekvédelmet értették. Az ifjúcseh nemzetgazdászok a szociális reformokat, decentralizációt és az állami intervencionalizmust a parasztság felülrõl történõ gazdasági megszervezésével javasolták összekapcsolni. Ehhez még a mezõgazdasági szervezetekbe való kötelezõ belépést is járható útnak tartották, azzal az érvvel, hogy a cseh gazdasági egyesületek a parasztságnak csak töredékét voltak képesek megszervezni. Ebben az összefüggésben a konkrét gazdasági céloknak politikai és társadalomszervezõ vetületei is voltak: az akkor még inkább apolitikus népi tömegek meggyõzése és megnyerése, a földbirtokállomány cseh kezekbe való juttatása, a paraszti és mezõgazdasági munkásrétegek szociális helyzetének javítása, mûveltségük emelése és nemzeti öntudatuk megszilárdítása.8 Az ifjúcsehekkel történt szakítás után 1899-ben alakult agrárpárt, amely a cseh földmûvesek egyesületének szervezeti kereteire támaszkodott, választói felé radikálisabb üzenetet fogalmazott meg. Az agrártársadalom új felépítésének, egyfajta rendi-nemzeti újjászületésének és az agrárdemokrácia beteljesedésének mitizált elemekkel is tarkított univerzumát kínálta. A földmûves szervezõdések potenciálját és az agrárideológia szervezõ erejét kívánták felhasználni a politikában, gazdaságban, szociális életben, mûvelõdésben.9 6

Eduard Kubù: Wirtschaftsnazionalismus in Parteiprogrammen der böhmischen Länder und der ersten Tschechoslowakischen Republik. In: Pogány Ágnes – Eduard Kubù – Jan Kofman: Für eine nationale Wirtschaft. Ungarn, die Tschechoslowakei und Polen vom Ausgang des 19. Jahrhunderts bis zum Zweiten Weltkrieg. Berliner Wissenschaftsverlag, Berlin 2006, 73–105. 7 Vladimír Dostál: Agrárna strana. Její rozmach a zánik. Atlantis, Brno 1998, 9–36. 8 Luboš Velek: Liberalismus, svépomoc a státní intervence mladoèechù na pøelomu 19. a 20. století. In: Osudy zemìdìlského dru¤stevnictví ve 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 7. (2002) 57–66. 9 Velek, L.: Sdru¤ení èeských zemìdìlcù a Národní strana svobodomyselná 1896–1899. In: Politická a stavovská zemìdìlská hnutí ve 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 5. (2000) 123–134. Josef Harna: Agrární stana v Republice èeskoslovenské a pøístupy k realizaci jejího stavovského programu. Uo. 37–38, 45. (10. jegyzet). Jaroslav Èmejrek: Agrární osvìta

1258

GAUCSÍK ISTVÁN

Ezek a politikai pártok hogyan viszonyultak a szövetkezetekhez? Milyen víziót fogalmaztak meg velük kapcsolatban? Az agráriusok szerint a szövetkezeteknek kétféle szerepük lehetett. Elõször is a szövetkezet megfelelõ gátját alkothatta az elõrehaladó városiasodásnak, mely a vélekedések szerint a hagyományos cseh falusi értékrendet és életfelfogást alapjaiban megváltoztatta és bomlasztotta, ugyanakkor a vidéki társadalmak kohéziójának a megõrzésében segíthetett. Másodsorban a mezõgazdasági szövetkezeteknek az önsegély elvén alapuló egyedi gazdálkodási formája ellensúlyát képezhette a kapitalizmus egyoldalúan piac- és nyereségorintált versenyének, illetve a kapitalista gazdaság „anarchiájának”. A szövetkezeti teoretikusok szerint pedig ez az eszmevilág az emberek „kellõ” áldozatkészségével és morális tartásával párosulva a társadalomfejlõdés új irányát is magszabhatta.10 Ezt az agrárpárti álláspontot a korabeli valóság írta felül: az iparosodó csehországi területeken a mezõgazdaságban dolgozók száma csökkenõ tendenciát mutatott és a vidékiek városba költözése a munkaerõmigráció folyamatában nõtt. A szövetkezetekbe való belépések indítékai sokrétûek voltak. Nem kizárólag a nemzettudat határozta meg a jelentkezõk magatartását, a gazdasági-szociális okok számos esetben erõsebbek voltak. A drága bankhitel ugyanis a hitelszövetkezetek felé irányította a gazdákat. A helyi gazdasági pozícióik megõrzésének kényszere pedig teljesen természetes módon egy-egy termelési ágazatra szakosodott szövetkezetet hívott életre.11 A vázlatos tárasadalom- és gazdaságtörténeti „háttérfestés” után térjünk vissza a szövetkezetekhez. A csehországi szövetkezetek fejlõdésére a csehek és a Cseh Királyságbeli német társadalom nacionalizálódása, a konfliktusforrások növekedése, a politikai eliteknek „a nemzetet” mozgósító lépései is rányomták a bélyeget.12 Emellett a helyi források ezt a merevnek látszó, és a gazdasági nacionalizmus számos példájával illusztrált képet olykor árnyalják, átrajzolják és a tónusokat is élesebbekké teszik. a rozvoj demokracie. In: Zemìdìlské školství, výzkum a osvìta jako pøedpoklad hospodáøského rozvoje venkova v 19. a 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 9. (2004) 281–283. L. Roman Holec: Agrardemokratie als Versuch eines Dritten Weges mitteleuropäischer Transformation. In: Bauerngesellschaften auf dem Weg in die Moderne Agrarismus in Ostmitteleuropa 1880 bis 1960. Szerk. Schultz, Helga – Harre, Angela. Harrassowitz Verlag, Wiesbaden 2010, 41–54. 10 Lubomír Slezák: Úspìchy a prohry zemìdìlského dru¤stevnictví. In: Osudy zemìdìlského dru¤stevnictví ve 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 7 (2002) 14–15. 11 A helyi vállalkozóval, a község bírójával szemben, „ellenzéki alapon” létrehozott mészkõfejtéssel foglalkozó észak-morvaországi szövetkezetre (Dru¤stvo k vyrábìní vápna v Èernotínì) l. Ladislav Valenta: K vývoji zemìdìlského dru¤stevnictví na Hranicku pøed rokem 1948. Sborník Státního okresního archivu Pøerov. 8. Szerk. Lapáèek, Jiøí. Pøerov 2000, 237–238. 12 A témával részletesen foglalkozik Catherine Albrecht: Rural banks and Czech Nationalism in Bohemia, 1848–1914. Agricultural History, 78. ( 2004: 3. sz.) 317–345. Uõ Nationalism in the Cooperative Movement in Bohemia before 1914. In: Nationalism and Cooperation in East Central Europe. Szerk. Torsten, Lorenz – Schulz, Helga. Frankfurt 2006, 215–227. A cseh nacionalizmussal foglalkozó legújabb kötetre l. Kristina Kaiserová – Jiøí Rak: Nacionalizace spoleènosti v Èechách 1848–1914. Univerzita Jana Evangelisty Purkynì, Ústí nad Labem 2008.


1259

Például František Teplý (1867–1945), katolikus hradeci plébános, levéltáros és helytörténész visszaemlékezése, mely a csehszlovák szövetkezeti eszme megkonstruálásának szánt, Kampelík nevét viselõ könyvsorozatban jelent meg, ebbe a csoportba sorolható.13 A Dél-Csehországban hitelszövetkezeteket kezdeményezõ, gazdálkodó-iparos õs családi mintájával rendelkezõ plébános írásában érdekes módon nem a nemzeti jelleg kihangsúlyozása, hanem a lokális világok és közösségépítés kapnak meghatározó szerepet. Ebben a keretben jelenik meg az 1850-es években gazdaságilag „alvó” cseh vidéken, a šumava kapujának nevezett Volynì (németül Wolin) zálogegyletének 1863-as alapítása, melyet elsõ formájában takarékpénztárként terveztek létrehozni. Az alapszabályzat elfogadtatása hosszú ideig tartott és költséges volt, ezért az alapítók a zálogház (zálo¤na) mellett döntöttek, mert ennek hatósági jóváhagyását könnyebben elérhették. Látásmódjának bizonyos elemeiben mintha a nacionalizmusok elõtti Cseh Királyság tovatûnõ ideája villanna fel. A volynìi csehek és németek közötti éles konfrontáció nem jelenik meg, a helyi zsidó kereskedõ, akit nemeslelkûnek nevez, pedig a cseh gazdák jótevõje, hitelezõje. A modern nemzetté válás újabb, 19. század végi lépcsõinél, mintha a nacionalizmusok elõtti, a csehországi egy (vagy közös), de sokarcú, cseh-német-zsidó kultúra világa, az egykori Corona Bohemia-Böhmen emlékképe villanna fel Teplýnél. Természetesen a cseh történetírásnak is megvannak a maga „szövetkezeti apostolai” és „lángoszlopai”.14 Köztük a legelsõ, vagy pontosabban a legjobban kiemelt, František Cyril Kampelík (1805–1872), szlavofil nyelvész, orvos, tanár, a cseh-szlovák nyelvrokonság és a cseh modernizációs eszmék hirdetõje, aki az ausztroszlávizmus programját is képviselte, és akit pályafutása során meg nem értés övezett. Gazdasági és szociálpolitikai kérdésekkel a Bach-korszakban kezdett foglalkozni. Legjelentõsebb nemzetgazdasági munkáiban az önsegély és az együttmûködés szükségességére mutatott rá. Ipari vállalkozások, gazdasági egyesületek, takarékpénztárak, segélyegyletek, biztosítóintézet alapítását sürgette, és a tengerentúlra irányuló kivándorlás megakadályozására a lakatlan, de termékeny monarchiabeli területekre szláv telepítési akciókat javasolt. Kampelík is, a cseh gazdasági talpraállás és a földmûveshitel kérdéseivel foglalkozó kortársaihoz hasonlóan, a német szövetkezeti eszmékben látott követendõ példát.15 13 František Teplý: Vzpomínky na poèátky kampelièek. Nákladem Kampelíkova fondu. 8. Praha 1937. Petr Pøíhoda: A cseh kór. Kalligram, Pozsony 1993, 20–27, 31–34, 175. A cseh-német együttélést történeti távlatban vizsgálja Ferdinand Seibt: Deutschland und die Tschechen. Geschichte einer Nachbarschaft in Mitte Europas. List Verlag, München 1974. Az elsõ világháború elõtti csehnémet kiegyezés lehetõségének dokumentumaira l. Promarnìná šanca. Edice dokumentù k èeskonìmeckému vyrovnání pøed první svetovou válkou. Korespondence a protokoly 1911–1912. I–II., Szerk. Drašarová, Eva. Národní archiv, Praha 2008. 14 František Cyril Kampelík mellett František Ladislav Chleborad (1839–1911), a munkás fogyasztási és termelõszövetkezetek „atyja”, aki alig egy évig állt egy önsegélyezõ egylet élén, majd pályafutása során biztosítótársaság igazgatója, földbirtokos és oroszországi letelepedése után ruszofil és pánszláv tervek „megálmodója” is volt. Jan Rudolf Demel (1833–1905) sajtótevékenyéségével segítette elõ a morvaországi szövetkezetek alakulását. Chleboradra l. Dvacet let Ústøedního svazu Èeskoslovenských dru¤stev 1908–1928. Ústøední svaz Èeskoslovenských dru¤stev, Praha 1928, 27–38. 15 Jan Novotný: František Cyril Kampelík. Melantrich, Praha 1975, 177–185, 190–198, 201– 209. www.econlib.cz, 2010. október 18. A német szövetkezeti gondolatok és kezdeményezések, me-

1260

GAUCSÍK ISTVÁN

Halálának évében, 1872-ben gyakorlatilag még nem beszélhetünk kialakult cseh szövetkezeti hálózatról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeken a területeken nem léteztek más keretek között mûködõ, a hitelezés eltérõ gyakorlatát mûvelõ, és eredményességükben, a részvénytársasági bankok mellett a 19. század végi cseh gazdasági talpraállást megalapozó egyéb hitelintézetek. Ezek voltak az 1820-as évektõl a filantróp eszméket képviselõ takarékpénztárak (spoøitelna) és az 1850-es évek végétõl a kölcsönös segély- vagy zálogegyletek (svépomocné zálo¤ne), melyek a 18. század végi uradalmi gabonaraktárakra és a belõlük kialakult pénzalapokra (Contributions-Getreidefonds) vezethetõk vissza.16 Az utóbbiak lehetõvé tették a rossz termést hozó idõszakokban a parasztok élelmiszersegélyezését vagy különbözõ természeti csapások (tûz, árvíz, szárazság) esetén a kártalanítást. Ezeket a kis tõkeerejû szervezeteket, melyek a mezõgazdasági hitel biztosítására alkalmatlanok voltak, az 1863-as törvényi szabályozás után kontribuèné vagy hospodáøske zálo¤ne névvel illették, Helyi kezdeményezések útján néhány helyen ezeket a pénzalapokat összekapcsolták és kölcsönös segélypénztárakat (výpomocné pokladnice) alakítottak ki.17 A takarékpénztárak a tartományi szervek felügyelete alá tartoztak. Az 1844-es osztrák regulatívum alapján jöhettek létre és 1855-ben egységesített alapszabályokat kaptak. A zálogegyletek esetében az 1852-es egyesületi törvény inkább mûködési akadályt jelentett és a jogbizonytalanságot növelte. Ezt a gondot az 1873. évi 70. számú egyesülési törvény szabályozta, amelynek intenciói szerint korlátolt vagy korlátlan felelõsségû társaságokká alakultak át.18 Ezek az intézmények a paraszti és kisvállalkozói betétek gyûjtésére, de nem spekulációs üzletekre szakosodtak és a takarékosság eszméjét hirdették. Ez a passzív üzleti felfogás végül a század közepétõl fokozatosan átalakult. Az új üzletfilozófia az aktív gazdasági részvétel lett, mellyel a lakosság szociális helyzetének javítását látták elérhetõ célnak. A zálogegyleteknél is, melyek hálózata gyakorlatilag 1867-re kialakult, a hitelközvetítõ szerep jelent meg, mikor idegen tõkéket kezdtek kezelni és a tartaléktõkék emelésével a pénzügyi biztonságot érték el. Az 1870-es évek kezdetén, a felhalmozott pénzfölöslegek azt az illúziót váltották ki, hogy ezek a szervezetek a bankoknak is képesek konkulyek többek között Viktor Aimé Huber, Adolf Kolping nevéhez fûzõdnek már Raiffeisen és SchultzeDelitzsch elõtt megjelentek. Eckhard Wandel: Banken und Versicherungen im 19. und 20, Jahrhundert. Enzyklopädie deutscher Geschichte. Band 45, Oldenbourg Verlag, München 1998. 4. A két irányadó szövetkezeti minta fejlõdésére uo. 13–15. 16 A régebbi cseh szövetkezeti irodalomban és a cseh történetírásban a zálo¤na (zálo¤ní spolok) fogalma alatt különféle, valamilyen formában hitelezõ gyakorlatot folytató egyletet és szövetkezetet értik. A 19–20. század fordulóján a cseh gazdasági népszerûsítõ munkákban egyenrangúan használják a kampelièka és a Raiffeisen-szövetkezet kifejezéseket. 17 Plecháèek, I.: Zdroje i. m. 329, 335, 340, 341–342. 18 Jan Hájek ugyan kiemelte a takarékpénztárak szociális jellegét és természetesen nemzetiségi megoszlását, azonban mintha az eredendõen a csehek és németek között folyó gazdasági verseny része lett volna. Hájek szemléletének változására l. 1999-ben közölt tanulmányát, melyben már az „elsõ”, 1825-ben alakult csehországi takarékpénztárról (Èeská sporite¾òa, Böhmische Sparkasse) cégnevérõl úgy értekezik, hogy az a territorialitásra utal és nem nemzetiségi irányultságra. vö. Hájek, J.: Úvìrová soustava èeských zemí do r. 1914. In: Od úvìrních dru¤stev k bankovním koncernùm. Szerk. Hájek, Jan – Lacina, Vlastislav. Historický ústav AV ÈR, Praha 1999. 13.


1261

rálni és vállalapításokban is részt vehetnek. Mindenesetre néhányuk, fõképpen a prágaiak, tõkeerõs intézetekké váltak. Általában pedig elmondható, hogy a zálogegyletek súlypontja vidékrõl a városokba helyezõdött át.19 A gazdakölcsönök biztosítása szempontjából az áttörést az 1882. március 22-én elfogadott 26. számú törvény jelentette, amely azonban csak Csehországban volt hatályos. Ennek eredményeképpen hozták létre a járási gazdasági zálogintézeteket (okresní hospodáøske zálo¤ny). Ezek tevékenysége a késõbbiekben a betétfogadás limitált határaiba ütközött. A morvaországi kontribúciós egyletek eltérõ pénzügyi helyzetben voltak. A nagyobb tõkeerõvel rendelkezõ intézetek érdekei egy nyereségorientált üzletvezetés irányába mutattak. Morvaországban a járási zálogintézetek a monarchia fennállásának végéig nem jöttek létre.20 Kampelík nem alapított szövetkezetet, nevét és gazdasági eszméit utólag „használták fel” a cseh agráriusok, akik — Jiøí Novotný és Jiøí šouša szerint — a Raiffeisen-féle szövetkezeti típus cseh megnevezésével (kampelièka) a szövetkezeti forma német jellegét kívánták semlegesíteni.21 Ez is lehetséges magyarázat lehet, azonban van rá példa, hogy a cseh szövetkezeti vezetõk számára, még a két világháború között is, a Raiffeisen-féle minta említése, megjegyzése és jelentõségének kiemelése nem okozott különösebb „nemzetiségi gondot”. A szövetkezetek mûködését népszerûsítõ egyik brosúrában ez világosan megjelenik, ahol a régebbi típusú hitelintézetek, a zálogintézetek (zálo¤na) felépítését, jogi helyzetét és üzleti gyakorlatát hasonlították össze a Raiffeisen típusúakkal. Természetesen az éremnek mindig van másik oldala: a németországi szövetkezeti körök úgy vélték, hogy Raiffeisen érdemeit a csehek, Kampelík egyoldalú kiemelésével, tagadják.22 19 Hájek, J.: Poèátky a rozmach èeského zálo¤enského hnutí ve tøetí ètvrtinì 19. století. In: Hospodáøske dìjiy–Economic history, 12. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1984, 266–269, 281, 284, 296. A „melyik az elsõ cseh zálogintézet” és „melyik kezdett elõbb mûködni” kérdésekre adott történészi gondolatfüzérre uo. 280. Uõ Zálo¤ny a spoøitelny – pilíøe èeského penì¤nictví. In: Od úvìrních dru¤stev k bankovním koncernùm. Szerk. Hájek, Jan–Lacina, Vlastislav. Historický ústav AV ÈR, Praha 1999, 121–158. Ezen intézetek konkrét hitelezési gyakorlatainak vizsgálatával, tehát hogy kiknek, milyen feltételek mellett nyújtottak hitelt, egyáltalán a vállalkozói hitelezés folyamatának bemutatásával a cseh gazdaságtörténet még adós. Ezt a gondolatot két évtizeddel ezelõtt Jan Hájek fogalmazta meg. Lehetséges, hogy azóta pozitív változások történtek. Hájek, J.: K nìkterym otázkam podnikatelského úvìru v èeských zemích ve druhé polovinì 19. století. In: Hospodáøske dìjiy–Economic history, 16. Szerk. Purš, Jaroslav. Ústav èeskoslovenských a svìtových dìjin ÈSAV, Praha 1989, 225–226. Csehországban 1866-ban 42 takarékpénztár, Morvaországban 9 és Sziléziában 4 mûködött. Statistisches Jahrbuch der Oesterreichischen Monarchie für das Jahr 1866. Herausgegeben von der K. k. Statistischen Central-Comission, Wien 1868, 241–242. 20 Plecháèek, I.: Zdroje i. m. 348–355. 21 Jiøí Novotný – Jiøí šouša: K úloze úvìrních dru¤stev na venkovì v èeských zemích do 2. svìtové války. In: Osudy zemìdìlského dru¤stevnictví ve 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 7. (2002) 100. 22 Lásd Josef Schreyer: Katechismus zálo¤enský aneb co vìdìti má ka¤dý èlen a ka¤dý vkladatel zálo¤ny. Nakladatel Jos. R. Vilímek, Praha [1895] 3–5, 67–71. Jaroslav Vágner: Úvìr a zálo¤ny Raiffeisenovy. Sborník lidových pøednášek. Ústøední spolek jednot uèitelských v království èeském, Praha 1901. František Teplý éppen a raiffeiseni alapelvekkel zárja munkáját. Teplý, F. i. m. 55–58. vö. még Tøicet let èeské zemìdìlské dru¤stevní práce. Ústøedná jednota hospodáøskych dru¤stev, Praha 1928. 69, 129. Ebben a jubileumi kötetben Kampelík és Raiffeisen arcképe egymás mellett szerepel.

1262

GAUCSÍK ISTVÁN

A cseh szövetkezeti adaptációról érdekesen írt Albín Bráf (1851–1912), a cseh gazdasági programalkotás egyik vezéralakja, mellesleg 1909–1911 között osztrák földmûvelésügyi miniszter, akinek gondolatmenetében nem az etnikai szembenállás volt a meghatározó elem (ez 1884-ben mintha nála hiányzott is volna!), hanem a közép-európai régió másik meghatározó szövetkezeti típusának, a Schulze-Delitzsch-féle ipari hitelszövetkezeteknek a fejlõdése. Dolgozatában Schulze munkásságának és szociálpolitikai programjának állított emléket, miközben publisztikáját is részletesen áttekintette. Bráf a német gondolatok cseh adaptációjáról értekezett, de nem a vak másolásról, hanem az alkalmazás és a fejlesztés cseh útjairól. A szövetkezetépítés három lépcsõjét különböztette meg. A sikeres együttmûködés gyakorlati példáival való megismerkedést, majd a megfelelõ vállalkozási forma és jogi háttér kialakítását. Végül a szövetkezetek sikerei, számuk és gazdasági jelentõségük növekedése „kiváltotta” a magasabb szervezeti formák (szövetségek, központok) létrejöttét.23 Ebbõl a nézõpontból vizsgálva a csehországi cseh és német szövetkezeti mozgalom párhuzamos utakon járt, és a magyarországi sem volt megkésettnek tekinthetõ. A korlátlan felelõsség elvén alakult kampelièkák területileg behatárolt keretek között mûködtek és a tagok teljes vagyonukkal feleltek kezességet. A szövetkezetek hatásköre egy-egy község vagy plébánia körzetére vonatkozott. A tisztviselõk ingyen végezték munkájukat, csupán a könyvelõ és a pénztáros kaphatott fizetést. Az alacsony kamatláb mindegyik tagot megillette. A nyereséget a tartaléktõke bõvítésére és az erkölcsi tevékenység szem elõtt tartásával közhasznú célokra fordították.24 A cseh nemzetgazdászok a Raiffeisen-szövetkezetekben és a kampelièkákban a vidéki agrártársadalom anyagi és erkölcsi talpraállításának az eszközét látták, amelyek a falusi gazdák és földmûvesek szerint „rákfenének” tekintett uzsorások és kapitalisták ellen védelmet nyújtanak. Az elvásárok szerint a kollektivitáson és szolidaritáson alapuló, személyes hiteleket szolgáltató szervezetekként pedig a bankok és takarékpénztárak „lelkiismeretlen” hitelgyakorlata ellen is védgátként szolgáltak.25 Egyébként az elsõ, Raiffeisen-jellegû, német alapítású hitelszövetkezet Észak-Morvaországban jelent meg, Klein Petersdorf (Horní Vra¤né) községben 1886-ban.26 A következõt 1887-ben Böltenben (Bìlotín) alapították.27 Rtynì u Úpiceban (1889) és Nìmecké Rybnében (1890) cseh alapítású szövetkezetek születtek.28 Morvaországban 1892-ben 14 német és 2 cseh Raiffeisen szövetke23 Albín Bráf: H. Schulze-Delitzsch a zálo¤ny èeské. Nákladem knihkupectví Aloise Hynka, Praha 1884, 10–12, 21–24. 24 Lidmila Nìmcová – Václav Prùcha: K dìjinám dru¤stevnictví ve svìtì a v Èeskoslovensku. Studie z hospodárských dìjin, 13. Vysoká škola ekonomická, Fakulta národohospodárska, Praha 1999. 37. 25 Vágner, J. Úvìr a zálo¤ny i. m. 3–5. 26 Novotný, J. – šouša, J.: K úloze úvìrních dru¤stev i. m. 100. 27 Plecháèek, I.: Zdroje i. m. 361. 28 Lubomír Slezák: Zemìdìlské dru¤stevnictví jako historický problém. In: Harna, Josef–Prokš, Peter (szerk.): Studie k moderním dìjinám. Sborník prací k 70. narozeninám Vlastislava Laciny. Historický ústav AV ÈR, Praha 2001. 227. A rtynì-i szövetkezet dokumentációját l. Národní kni-


1263

zet mûködött. Az elsõ szövetkezeti központot, Zentral-Verband der deutschen landwirtschaftlichen Genossenschaften Mährens und Schlesiens néven is a németek hozták létre 1893-ban.29 A német mintával szemben táplált politikai bizalmatlanságot „legyõzve”, és az olcsó hitelforrás elõnyeit felismerve a kampelièkák nagyobb számú alapítása tehát 1890-tól kezdõdött. A számok beszédesek. A ciszlajtán területeken 1893-ban korlátolt felelõséggel mûködõ hitelszövetkezetek 53%-át a cseh tartományokban találhatjuk. A korlátlan felelõsség alapján mûködõknek pedig 41%-át. A cseh hitelszövetkezetek központja (Ústøední jednota èeských hospodáøských spoloèenstev), prágai székhellyel 1897-ban alakult meg. A csehországi szövetkezeti bumm tágabban a ciszlajtán területeken zajló hitelszövetkezeti alapítási hullámba ágyazódott, melynek eredményeképpen a 20. század elsõ éveire ezek a szervezetek a takarékpénztárak komoly versenytársaivá nõtték ki magukat.30 A cseh országrészekben az iparosok, kis- és középvállalkozók, kisebb részben a parasztok és munkások gazdasági egyesülésének, szolidaritásának a gyümölcsei, a Schulze-Delitzsch-féle szövetkezetek bírtak nagy jelentõséggel.31 Ezt a szövetkezeti típust is a közösségszolgálat és a tagfelvétel terén megnyilvánuló nyitottság jellemezte. Vagy a háziipar, vagy a saját kisipari mûhely (kisüzem) elõnyösebb mûködését és a fogyasztási eszközök, szerszámok vásárlását biztosították. Sokféle típusuk alakult: hitelezõ-, fogyasztási-, gépvásárló-, betegsegélyzõ-, termelõ- vagy éppen raktárszövetkezet. A termelõszövetkezeteket Schulze-Delitzsch a legmagasabb szintûeknek és legkésõbbieknek tekintette, amelynek fenntartása és mûködtetése számos kockázattal járt (tõkeigény, irányítási készségek). A tõkét a tagok folyamatos betétbeadása biztosította, akik a nyereségbõl is részesedtek. A kistõkék gyûjtésével a kisiparosok versenyképességének növelését kívánták elérni a nagyiparral szemben, egyben az állami hitelnyújtástól is függetlenedni próbáltak. A tagok korlátlan felelõsséggel bírtak.32

hovna, Ústøední jednota hospodáøskych dru¤stev, 147. doboz, Kampelièka Rtynì v Podkrkonoší. A Nìmecké Rybné-i kampelièkát uo. Rybná Orlická név alatt. A mezõgazdasági termelés egy-egy területére szakosodott szövetkezetek (tej-, gép-, felvásárlószövetkezetek) az 1880-as évek végétõl jöttek létre. Tøicet let èeské zemìdìlské dru¤stevní práce. Ústøední jednota hospodáøskych dru¤stev, Praha 1928. 130, 379. 29 Plecháèek, I.: Zdroje i. m. 361. 30 Jan štemberk: K vývoji penì¤nictví na Brandýsku v období 1850–1918. In: Hospodáøske dìjiy–Economic history, 23. Szerk. Hájek, Jan. Historický ústav AV ÈR, Praha 2004. 80. Die Habsburgermonarchie i. m. 350, 364. Tøicet let èeské zemìdìlské dru¤stevní práce. Ústøední jednota hospodáøskych dru¤stev, Praha 1928. 199. Vlastislav Lacina eltérõen látja a szövetkezetek helyzetét. A takarékpénztárak mellett, az 1880–1890-es években zajló tõkekoncentráció fontos részét alkották, sõt a hitelközvetítés terén jelentõsebb szerepet játszottak, mint a részvénytársasági bankok, azonban a tõkeakkumuláció, klientúra terén mégis a takarékpénztárak bírtak nagyobb szereppel. Lacina, V.: Hospodáøství i. m. 75–76. Az adatokat lásd Statistische Monatschrift. Herausgegeben von der K. K. Statistischen Central-Comission. XX. Jahrgang, Wien 1894. 463. 31 Az elsõ ilyen jellegû cseh alapítású szövetkezet Vlašimban alakult 1858-ban, majd Pøerovban 1861-ben. Ivo Plecháèek kutatási eredményei szerint a Schulze-Delitzsch-féle szövetkezetek fontos szerepet játszottak a kisebb vagyonnal rendelkezõ, városlakó földmûvesek hitelellátásában, azonban ezek száma mégis kevés volt. Plecháèek, I.: Zdroje i. m. 327–329. 32 Bráf, A.: H. Schulze-Delitzsch i.m. 10–12, 21–24.

1264

GAUCSÍK ISTVÁN

A 19. század végére a cseh tartományok hitelintézeti struktúrája, nem utolsó sorban a gyorsan kiépülõ hitelszövetkezeteknek köszönhetõen jelentõsen differenciálódott. Az ún. popular banking33 csehországi hálózatát különféle jogállású, szervezeti felépítésû, hitelközvetítõ és gazdasági irányultságú intézetek alkották. Ezek két meghatározó csoportba sorolhatók: a szövetkezetibe és a közhasznú jellegûbe (vìøejnoprávne peòa¤né ústavy). Az elsõ csoportban találhatjuk a vidéki hitelszövetkezeteket (Raiffeisen-féle, kampelièka), a kereskedõknek és kisiparosoknak hiteleket nyújtó szövetkezeteket (Schulze-Delitzsch-féle, obèanské zálo¤ny). A másik csoportot specifikus, a cseh koronatartományok közigazgatási szerveihez kapcsolódó intézmények alkották, a takarékpénztárak (spoøitelna) és a járási gazdasági zálogintézetek (okresní zálo ny hospodáøske). Ezeket a hitelszervezeteket községek és közigazgatási egységek szervei (járások, tartomány) hozhatták létre.34 A csehországi szövetkezetek fejlõdésének új szakasza a szövetkezeti központok kiépüléséhez köthetõ. Ezek a szervezetek etnikai alapon szervezõdtek. 1893 és 1909 között a cseh tartományokban összesen nyolc jött létre, az ügyviteli nyelv szerint három német és öt cseh. Adminisztratív, pénzügyi, szövetkezet- és szociálpolitikai feladatokat teljesítettek és hathatósan generálták az új szövetkezetalapításokat. Az új szövetkezetek indulását szakmai tanácsadással támogatták, a könyvelést és az ügyvitelt hivatalnokaikkal ellenõriztették, hogy a tagszövetkezetek likviditása és életképessége ne forogjon veszélyben. Fontos szereppel bírt a központok pénzügyi és hitelezõi szerepköre. A szövetkezetek a pénzfeleslegeiket a központnál helyezték el és szükség esetén a központtól anyagi segítséget is kaptak. A kötelezõ revíziót Ausztriában 1903-ban vezették be, azonban a szövetkezetek számára a kötelezõ tagságot nem írták elõ.35 Csehországban a központok nemzetiségi elkülönülése mellett, melyet az osztrák jogrend lehetõvé tett és tolerált, az ideológiai-politikai szempontú „osztódás” is megjelent. A cseh szövetkezeti központok, a 20. század elején a cseh politikai palettán egymásnak konkuráló agrárpárti (Ústøední jednota hospodáøských dru¤stev), néppárti katolikus (Svaz hospodáøskych dru¤stev)36 és szociáldemokrata (Ústøední svaz èeských hospodáøských spoloèenstev) befolyás alá kerültek.37 33

Cseh megfelelõje lidové penì¤nictví, szlovák kifejezése ¾udové peòa¤níctvo. Ubiria, M. – Kadlec, V. – Matas, J. : Penì¤ní a úvìrová soustava ÈSR za kapitalizmu. Státní nakladatelství politickej literatúry, Praha 1958, 54–58. 35 Az 1903-as ausztriai szabályozás (1903. június 13. 133. számú törvény és az 1903. június 24. 134. számú végrehajtó rendelet), mely a szövetkezetek számára elõírta a kötelezõ, legalább minden második évben megejtett revíziót, nem tartalmazta a kötelezõ tagság elvét. A központokba nem szervezett szövetkezetek számára a kereskedelmi bíróság jelölte ki az ellenõrt. Ladislav Feierabend, a két világháború közötti cseh szövetkezeti élet egyik legbefolyásosabb alakja szerint, az államfordulat elõtti szövetkezeti központoknak a hírnevükre vigyázniuk kellett, hogy a vidéki szövetkezetek támogatását (és tõkéiket) elnyerjék és megtartsák. Ladislav Feierabend: Zemìdìlské dru¤stevnictví v Èeskoslovensku do roku 1952. Stehlík, Volary 2007, 34, 35–36. Eredetileg angolul jelent meg. Uõ Agricultural Cooperatives in Czechoslovakia. Mid-European Studies Center, New York 1952. 36 Bohumil Stašek: Èeskoslovenská strana lidová ve své práci a úkolech. Nákladem Ústøedního sekretariátu Èeskoslovenské strany lidové v Èechách, Praha 1937. 119. 37 Miloš Trapl: Dru¤stevnictví èeskoslovenské strany lidové. In: Osudy zemìdìlského dru¤stevnictví ve 20. století. Studie Slováckeho múzea. Szerk. Rašticová, Blanka. 7. (2002) 73. Ivan Jakubec: 34


1265

A 20. század elsõ évtizedére a csehországi szövetkezetek pótolhatatlan társadalmi, gazdasági és szociális szerepeket töltöttek be. A falusi-kisvárosi közösségek megszervezése tevékenységük ugyan egyik, ellenben nagyon fontos részét alkotta. A helyi elit — papok-lelkészek, tanítók, gazdák, kisiparos vállalkozók — népszolgálata a vidéki társadalom modernizációját segítette. Az államfordulat után létrejött Csehszlovákiában a szövetkezeti központok és hálózataik az egyik legszervezettebb társadalmi erõként léptek fel. A nemzetállami keret által nyújtott lehetõségek a cseh szövetkezeti mozgalom fejlõdésének új minõségû állomását jelentették. Az elsõ Csehszlovák Köztársaság szövetkezeti rendszerének vizsgálatánál, a csehországi és szlovákiai, illetve kárpátaljai szövetkezeti hálózatok, köztük a magyar ügyviteli nyelvû szövetkezetek bemutatásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni az impériumváltás elõtti, méltán nevezhetjük, hogy meghatározó jelentõségû, a 20. századi modernizációt megalapozó osztrák birodalmi idõszakot és a magyarországi elõzményeket.

1266

GAUCSÍK ISTVÁN

MELLÉKLET A CSEHORSZÁGI HITELSZÖVETKEZETEK FEJLÕDÉSE38 1898

A hitelszövetkezetek száma

1912

821

1912

58 333

373 624

Betétek (millió koronában)

28

381

Kölcsönök (millió koronában)

27

362

A tagok száma

A CSEHORSZÁGI MEZÕGAZDASÁGI SZÖVETKEZETEK FEJLÕDÉSE39 Szövetkezetfajta

1905

1912

Tejszövetkezet

188

263

Raktár-, felvásárló- és értékesítõszövetkezet

108

168

Szeszfõzõ-, keményítõ-, gyümölcs- és zöldségfeldolgozó szövetkezet

54

81

Lenfeldogozó szövetkezet

28

36

Cikóriafeldolgozó szövetkezet

14

32

184

174

Állattenyésztõ szövetkezet Villamosipari szövetkezet Konzum- és lakásszövetkezet Egyéb szövetkezet Összesen

1

24

93

113

42

71

757

1198

A CSEHORSZÁGI SZÖVETKEZETI KÖZPONTOK MEGOSZLÁSA ÉS MÉRLEGÜK NÉHÁNY MUTATÓJA (1918. NOVEMBER 1., KORONÁBAN)40

Cseh szövetkezeti központok A központ megnevezése és székhelye

Ústøední jednota hospodáøských dru¤stev (Prága)

Az alapítás éve

Tagszövetkezetek száma

1896

1656

Tagok száma

141 934

Üzletrészek

1 651 000

Tartaléktõke

3 512 000

Betétek

333 927 000

Economy Of The Central Union Of Economic Cooperatives [Ústøední jednota hospodáøských dru¤stev] In The First Quarter Of Its Existence (1896–1918). Acta Oeconomica Pragensia, 15. (2007. 7. sz.) 176–193. 38 Lacina, V.: Hospodáøství i. m. 141. 39 Uo. 140. 40 Statistická pøíruèka Republiky Èeskoslovenské I. Státní úøad statistický, Praha 1920, 78–79. A betétek kategóriában a takarék- és folyószámlabetétek együtt szerepelnek.

1267

A CSEH SZÖVETKEZETEK FEJLÕDÉSE … (1867–1918) Cseh szövetkezeti központok A központ megnevezése és székhelye

Az alapítás éve

Tagszövetkezetek száma

Ústøední jednota èeských hospodáøských spoloèenstev úvìrních pro Moravu a Slezsko (Brünn)

1897

592

86 663

986 000

3 117 000

164 609 000

Ústøední svaz èeských hospodáøských spoloèenstev na Moravì (Brünn)

1899

29

3986

84 000

254 000

9 407 000

Jednota èeských hospodáøských spoloèenstev ve Slezsku (Opava)

1901

72

7740

95 000

259 000

19 014 000

Zemský svaz èeských hospodáøských spoloèenstev a dru¤stev (Prága)

1909

249

24 465

130 000

146 000

26 306 000

Tagok száma

Üzletrészek

Tartaléktõke

Betétek

Német szövetkezeti központok Zentralverband der deutschen landwirtschaftlichen Genossenschaften Mährens, Schlesiens (Brünn)

1893

296

33 850

622 000

2 450 000

119 046 000

Verband landwirtschaftlicher Genossenschaften in Schlesien (Opava)

1894

137

18 701

307 000

882 000

59 215 000

Zentralverband der deutschen landwirtschaftlichen Genossenschaften Böhmens (Prága)

1896

674

82 984

2 059 000

3 614 000

296 994 000

THE DEVELOPMENT OF CZECH ASSOCIATIONS IN THE MIRROR OF THE SYSTEM OF ORGANISED CREDIT (1867–1918)

by István Gaucsík Summary

The present study deals with one of the most successful models of social and economic organisation in Central Europe, namely the Czech system of associations. The author examines the Czech network of associations in the economic context of those parts of the Habsburg Monarchy which are commonly referred to as Cisleithanien. He also pays attention to the associational policies and nation-building strategies of the Czeh political parties, and to the efforts at economic emancipation made by the Czech political elite. The study examines the formation of the structure of Czech associations, their different types, the characteristics of their differentiation and their triumph at the end of the 19th century in the economic and credit life in their interaction with the German associations in Bohemia. It pays special attention to the Czech adaptation of German ideas of association by Raiffeisen and Schulze-Delitzsch, and of the basic principles of econiomic self-help and associational organisation. It locates the developmental phases of the Czech associations within the institutional credit structure of the crown provinces. According to the author’s conclusion, no analysis of the Czech system of associations in the interwar period can neglect the Austrian and Hungarian precedents.

MÛHELY

Papp Júlia RÉGISÉG- ÉS RITKASÁGGYÛJTÉS A 18. SZÁZADI ERDÉLYBEN Laurentius Weidenfelder szász evangélikus lelkész gyûjtõi kapcsolati hálója1 A nemzetközi kutatásban újabban elõtérbe került az elmúlt évszázadok intézményesített és informális tudásközvetítésének — az egyetemi oktatásnak, az akadémiáknak, a tudóstársaságoknak, a tudóslevelezéseknek — a vizsgálata.2 A kutatás részét képezik a mûgyûjtõk, régiségbúvárok, mûkereskedõk között folyó levelezések, melyekben mûtárgyak és régészeti leletek adás-vételére, cseréjére, értelmezésére, ikonográfiai és formai sajátosságaik vizsgálatára vonatkozó adatokat találunk. Tanulmányom egy 18. századi erdélyi szász evangélikus lelkész, Laurentius (Lorenz)3 Weidenfelder hazai és külföldi mûgyûjtõi kapcsolatrendszerének feltárásával ezekhez a kutatásokhoz szolgáltat adalékokat. Erdély, melynek egy része az ókorban Dácia néven a római birodalomhoz tartozott, a 11. század elejétõl — a király helytartójának, a vajdának az irányításával — a magyar királyság része volt, a 16. század második felében pedig török fennhatóság alatt önálló fejedelemséggé vált. Az egykori magyar királyság nagy részének a török megszállás alól való felszabadítása után 1691-ben I. Lipót császár (1658–1705) kiadta az ún. Diploma Leopoldinumot, mely Erdélyt a meglévõ szabadságjogok — köztük az Európában egyedülálló vallásszabadság — és kiváltságok nagy részének megtartásával önálló tartományként a Habsburg Birodalomhoz csatolta. 1694-ben létrejött az új tartomány ügyeivel foglalkozó bécsi Erdélyi kancellária, a fejedelmi tisztséget pedig az udvart képviselõ kormányzó váltotta fel. Bár 1704-ben a Habsburg-ellenes szabadságharc vezetõjét, II. Rákóczi Ferencet (1676–1735) az erdélyi országgyûlés fejedelemmé vá1 A tanulmány angol nyelvû változata 2013-ban a Journal of the History of Collections címû folyóiratban jelent meg. 2 Szelestei 2006; Török 2008, 115.; Zs. B. Török, ’The ethnicity of knowledge: statistics and Landeskunde in late eighteenth-century Hungary and Transylvania’ in G. Abbattista (ed.), Encountering Otherness. Diversities and Transcultural Experiences in Early Modern European Culture (Trieste, 2011), 147–162. http://hdl.handle.net/10077/4299; G. Klaniczay, M. Werner and O. Gecser (eds.), Multiple Antiquities – Multiple Modernities. Ancient Histories in Nineteenth Century European Cultures (Frankfurt–New York, 2011); Jakó 2012. 3 Bár a modern szakirodalom gyakran a német Lorenz változatot használja, mivel az erdélyi szász Mökesch család késõbb ismertetendõ, valószínûleg az eredeti anyakönyvi iratok alapján összeállított családfájában a Laurentius keresztnév szerepel, tanulmányomban ezt használom.

1270

PAPP JÚLIA

lasztotta, a szabadságharc leverése (1711) után a Habsburg uralom állandósult a tartományban. Az erdélyi ókori emlékek kutatása Az ókor tárgyi emlékeinek összegyûjtése, lerajzolása a 14–15. századi itáliai humanista tudósok és költõk — például a Rómában tudós régészeti és epigráfiai vizsgálatokat folytató Francesco Petrarca (1304–1374) és barátai — körében indult meg. Az antik épületek maradványai vagy a kútként használt ókori szarkofágok már korábban is a mindennapi élet részei voltak, s most megkezdõdött az emlékek kiásása és a dombormûvek, feliratos kövek beépítése a paloták és polgárházak falaiba. Magyarországon az antik feliratos kövek gyûjtésének hagyománya a 15. századig nyúlik vissza.4 Az antikvitás tárgyi emlékeivel és irodalmi, szellemi örökségével való foglalkozást részben az itáliai tanulmányok után hazatérõ magyar ifjak, részben a 15. század második felében Magyarországra érkezõ itáliai humanista tudósok, követek honosították meg. Hunyadi Mátyás király (1458– 1490), aki a nápolyi király leányát, Aragóniai Beatrixet (1457–1508) vette feleségül, Erdélybõl ókori feliratos köveket hozatott Budára, melyek az uralkodó dinasztikus dicsõítését szolgálva „beépültek a királyi reprezentációba”.5 Mátyás király unokaöccse, a humanista Geréb László (1452–1502) erdélyi püspökként a környéken talált ókori feliratos köveket építtetett be a gyulafehérvári székesegyház falába.6 A 15. század második felében indult meg a pannóniai és a daciai feliratos kövekkel való tudományos foglalkozás is.7 Az antik feliratos kövek elsõ jelentõs összeírójának, az itáliai Ciriaco d’Ancona-nak (Ciriaco Pizzecolli) (1391–1452 ?) a szellemi örökségét folytatták azok a feliratgyûjtõk, akik Hunyadi Mátyás uralkodása alatt eljutottak Magyarországra. Az elsõ pannóniai feliratgyûjteményt jelenlegi ismereteink szerint Francesco Giustiniani készítette, aki a Velencei Köztársaság követeként 1464-ben Mátyás királlyá koronázása alkalmából érkezett Budára. Feltehetõen a pápai legátus, Giovanni d’Aragona (1456– 1485) kardinális kíséretében érkezett 1479-ben Magyarországra a veronai Felice Feliciano (1433–1479 k.) betûmetszõ, költõ, alkímista és régiségbúvár, akinek elveszett feliratgyûjteményét az újabb kutatás Michael Fabricius Ferrarinus fõ forrásainak tekinti. A Ferrarinus egyik kéziratában található pannóniai kövek feliratát Feliciano nagy valószínûséggel autopszia alapján jegyezte fel, a hat dá4 P. Kulcsár, ’Egy budai humanista feliratgyûjtemény’ Archeológiai Értesítõ 95 (1968) Nr. 2. 257–261.; Á. Ritoók-Szalay, ’Der Kult der römischen Epigraphik in Ungarn Zeit der Renaissance’ in A. Buck, T. Klaniczay and S. K. Németh (eds.) Geschichtsbewusstsein und Geschichtsschreibung in der Renaissance (Budapest, 1989), 65–75.; Ritoókné 1994.; Á. Mikó and K. Sinkó (szerk.), Történelem – kép. Szemelvények múlt és mûvészet kapcsolatából Magyarországon (Budapest, 2000), 231–75, 482–526. 5 Ritoókné 1994, 323.; Bodor 1995, 56. 6 J. Balogh, Az erdélyi renaissance, vol. I. (Kolozsvár, 1943), 51–52.; Bodor 1995, 56–57. 7 Ackner 1865, III–XXIII.; CIL III, 153–161.; Ritoókné 1994, 318–325.; Wollmann 1994; Bodor 1995.

RÉGISÉG- ÉS RITKASÁGGYÛJTÉS A 18. SZÁZADI ERDÉLYBEN

1271

ciai emlékét viszont másodkézbõl kapta meg.8 Hunyadi Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini (1434 k.–1503) a magyarok történelmét bemutató, 1489 körül írt, de nyomtatásban csak a 16. század közepén megjelent munkájában ismertette több Erdélyben talált antik feliratos kõ szövegét.9 Az ókori feliratok hazai kutatása a 16. században Gyulafehérvár, az ókori Apulum helyén épült püspöki székhely, az erdélyi reneszánsz és humanizmus központja környékén indult meg. Megyericsei János (Johann von Meseritsch, Mezerzius) (1470 k.–1517) költõ, az elsõ magyar származású feliratgyûjtõ azonosította a római Colonia Ulpia Traiana10 helyeként Sarmizegetusa (korábban Gradiºte, magyarul Várhely) környékét. Megyericseitõl kapott antik feliratokat ismertetett 1519-ben Bécsben kinyomtatott Stauromachia… címû verses eposzában Stephan Stieröchsel (Taurinus) (1485–1519) gyulafehérvári kanonok, történetíró, s gyûjtésének adatait Descriptio Transsylvaniae címû munkájában felhasználta Wolfgang Lazius (Latz) (1514–1565) osztrák humanista tudós és térképész, illetve a Habsburg birodalomban letelepedett flamand származású botanikus és régiséggyûjtõ Charles de l’Écluse (Carolus Clusius) (1526–1609) is. Sok erdélyi feliratot másolt le Verancsics Antal (1504–1573) történetíró, aki házát is ókori szobrokkal, feliratos kövekkel díszítette. Autopszia alapján — elsõsorban a gyulafehérvári köz- és magánépületekbe befalazott feliratos kövek tanulmányozásával — készítette el a kiváló magyar humanista történetíró, Szamosközy István (Stephanus Zamosius) (1570 k.–1612) erdélyi római feliratokat ismertetõ önálló munkáját.11 Az antik feliratos kövek iránti érdeklõdés korabeli egyetemességét, s az adatok hatékony európai körforgását jelzi, hogy a feliratok többsége különbözõ utakon eljutott Jan Gruter (Gruytere) (Janus Gruterus) (1560–1627) holland humanista tudóshoz, aki közölte azokat kétkötetes nagyszabású epigráfiai munkájában.12 Az erdélyi epigráfiai kutatások — a 17. századi, a háborús viszonyokra visszavezethetõ visszaesés után — a 18. században indultak meg újra. Georgias Schochter (Soterius) (1673–1728) szász lelkész 1706-ban De antiquis Transilvaniae rebus címû, kétkötetes kéziratos munkájában több mint száz római feliratos kõ szövegét gyûjtötte össze. Kutatásaihoz jól mûködõ nemzetközi kapcsolatrendszert alakított ki a Nagyszebenben letelepedett Köleséri Sámuel (1663–1732) orvos, aki az ókori Dacia történelmét is ismertetõ bányászati munkájában kiemelt figyelmet szentelt az Erdélyben található antik emlékeknek.13 Számos erdélyi epigráfiai adatot gyûjtött

8 Ritoókné 1994; Á. Ritoók–Szalay, „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi mûvelõdés körébõl (Budapest, 2002), 96. 9 A. Bonfini, Rerum Ungaricarum decades tres, nunc demum industria Martini Brenneri Bistriciensis Transsylvani in lucem aeditae, antehac nunquam excusae (Basileae, 1543), 5. 10 A Marcus Ulpius Trajanus római császárról (98–117) elnevezett település a dákok egykori fõvárosa, Sarmizegetusa mellett épült fel. 11 Analecta lapidum vetustorum et nonnullorum in Dacia antiquitatum (Padova, 1593). 12 Inscriptiones antiquae totius orbis Romani (Heidelberg, 1603). 13 Köleséri 1717.Vö.: Seivert 1785, 238.

1272

PAPP JÚLIA

össze Franz Fasching,14 Timon Sámuel (1675–1736) jezsuita tanár,15 Huszti András (XVII. század vége–1765) református tanár16 és Fridvaldszky János (1730–1784) jezsuita professzor.17 A legjelentõsebb 18. századi epigráfiai teljesítmény Johann Seivert (1735–1785) szász tudós 1773-ban Bécsben megjelent munkája, mely közel 300 ókori feliratot közölt.18 Mivel Seivert feltüntette azoknak a szerzõknek a nevét, akik korábban említést tettek az emlékekrõl, a katalógus képet ad az erdélyi feliratos kövek 16–18. századi hazai és külföldi kutatásának történetérõl. Az erdélyi antik emlékek felkutatása a tartománynak a Habsburg birodalomba történt integrálásával egy új értelmezést is kapott. Számos római emlék került elõ a 18. század elején a gyulafehérvári vár átépítésekor. A VI. Károly császár (1711–1740) szolgálatában álló Giuseppe Ariosti olasz katonatiszt pontosan lemásolta és lerajzolta az antik feliratokat, s a kéziratot elküldte Veronába, Francesco Scipione Maffei (1675–1755) írónak és ókortudósnak.19 Ariosti a császár kívánságára 1723-ban erdélyi antik feliratos kövekkel megrakott hajókat küldött Bécsbe. Az egyik hajó Szegednél elsüllyedt — roncsait sok keresés ellenére máig sem találták meg — a Bécsbe érkezett antik köveket pedig a császári könyvtár, a Hofbibliothek lépcsõházába építették be, ahol a mai napig is láthatóak.20 Ariosti kézirata tartalmazza az elsüllyedt kövek leírását is. Az ókori emlékek megmentése és az udvari reprezentációba való „beépítése” nemcsak a kor divatjával volt összhangban, hanem a birodalom erdélyi politikai és kulturális legitimációját is erõsítette: a Habsburg uralkodók új életre keltették az egykori Dacia kultúráját. A toposz korabeli népszerûségét jelzi, hogy Köleséri Sámuel bányászati munkáját21 egy olyan emlékérem rézmetszete díszítette, melynek egyik oldalán az OPTIMO PRINCIPI RESTITVTORI DACIAE MDCCXVII felirat, illetve a trónon ülõ uralkodót megkoszorúzó Victoria látható.22 Az antik feliratos kövek elõkerülése az Alba Iulia-i vár erõdítési munkálataikor „Károly császárnak, a

14 F. Fasching, Vetus Dacia, ex probatis scriptoribus depromta (Claudiopoli, 1725); F. Fasching, Nova Dacia, ex probatis scriptoribus depromta (Claudiopoli, 1743). 15 S. Timon, Imago antiquae Hungariae, repraesentans terras, adventus res gestas gentis hunnicae (Cassoviae, 1733). 16 A Dacia Mediterranea id est Transilvania vetus… címû kézirat magyar fordítása 1791-ben jelent meg: S. Dienes, Ó- és újj Dácia, az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História… (Bécs, 1791). 17 [J. Fridvaldszky], Inscriptiones romano transylvanicae… (Claudiopoli, 1767). http://mek.oszk.hu/ 09200/09244/09244.pdf., Frivaldszky 2012. 18 J. Seivert, Inscriptiones monumentorum Romanorum in Dacia Mediterranea (Viennae, 1773). 19 A kézirat egyik példányát a veronai Biblioteca Capitolaréban õrzik, melynek hasonmás kiadása nemrég látott napvilágot: G. P. Marchi, J. Pal (eds.), Epigrafi romane di Transilvania raccolte da Giuseppe Ariosti e postillate da Scipione Maffei (Verona–Szeged, 2010). 20 G. Winkler, ’Die römischen Inschriftsteine der Österreichischen Nationalbibliothek’, Biblos 20 (1971), 203–208.; R. Noll, ’Wiener Antikensammlungen im 18. Jahrhundert’, in H. Beck, P. C. Bol, W. Prinz and H. v. Sreuben (eds.): Antikensammlungen im 18. Jahrhundert (Berlin, 1981), 231–236. 21 Köleséri 1717. 22 K. J. Hoffmann: III. Károly erdélyi emlékérme. Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára, Budapest.


1273

rómaiak méltó utódjának köszönhetõ.” – írta 1721-ben Köleséri a német Johann Burkhard Mencke (Mencken) (1674–1732) tudósnak is.23 Mária Terézia (1740–1780) parancsára és költségén jelentette meg Sylvester Joseph Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus (1735–1814) holland származású osztrák katonatiszt az erdélyi ókori emlékeket bemutató munkáját, mely számos antik feliratos követ is ismertetett.24 A kiadvány elsõ oldalain koherens szöveges és képi utalásrendszert találunk a „Habsburg uralkodók a római császárok örökösei” toposzra. A bevezetõ sorok párhuzamba állítják a 2. század elején Dáciát elfoglaló Trajanus császárt és az Erdély lakóit a despotizmus rabszolgaságából — vagyis a török uralom alól — felszabadító Lipót császárt. A kiadvány Trajanias címet viselõ antikizáló rézmetszete az 1765-ben német-római császárrá koronázott II. Józsefet (1780–1790), illetve Trajanust profilban, dombormûszerû medaillonban ábrázolja, az ez után olvasható Traianiade! címû szövegrész pedig az 1773-ban erdélyi szemleúton járt fiatal császárt (Mária Terézia társuralkodóját) második Trajanusként említi, aki az elsõ után 1670 évvel lépett Dacia földjére. Mária Teréziát a könyv szerzõje ennek megfelelõen a második Trajanus dicsõséges anyjaként üdvözli, fátyollal fedett fejjel és vállal, koszorúba font hajjal, római matrónaként ábrázoltatja.25 Laurentius Weidenfelder levelei erdélyi régiségekrõl és ritkaságokról26 Az Erdélyben élõ népcsoportok erõsödõ nemzeti mûvelõdési törekvéseivel összhangban Aranka György (1737–1817) erdélyi magyar író az 1780-as évek végén kidolgozta az Erdélyi Magyar Nyelvmûvelõ és Kéziratkiadó Társaság programját. Aranka a társaság létrehozásának tervét a nem sokkal korábban meginduló magyar nyelvû sajtóban is megjelentette, hogy megszerezze a szélesebb nyilvánosság támogatását. Arra kérte a honfiakat és a honleányokat, hogy pénz- és könyvadományokkal segítsék az egyesület mûködését. A társaság létrehozását az 1791. évi erdélyi országgyûlés is támogatta. Bár az erdélyi kormányzó pártfogása alatt és elnökletével megalakult társaság tevékenysége az 1800-as évek elejére — jórészt a résztvevõk és a támogatók közötti belsõ nézeteltérések miatt — elsorvadt, néhány ránk maradt kiadványa képet ad mûködésérõl.27 23

Jakó 2012, nr. 16., 45–46. S. J. Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus, Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen. Aus den Zeiten, als dieses schöne Land die Römer regierten (Wien, 1775). Vö.: Wollmann 1994, 233.; Bodor 1995, 71.; Schäfer 2007. 25 Vö.: Papp Júlia, OPTIMO PRINCIPI RESTITUTORI DACIAE. Adatok egy 18. századi politikai toposz képi ábrázolásához. (Megjelenés alatt az Ars Hungaricában.) 26 Vö.: Papp Júlia, Weidenfelder Lõrinc két levele erdélyi régiségekrõl 1754-bõl. In: Magyar Könyvszemle (116) 2000/2. 204–210. 27 E. Jakab, ’Aranka György és az Erdélyi Nyelvmûvelõ és Kéziratkiadó Társaság’, Figyelõ 16 (1884), no. 1. 161–175, 256–277, 341–368.; E. Jancsó, Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság iratai (Bukarest, 1955); P. Pándi (szerk.), A magyar irodalom története 1772-tõl 1849-ig (Budapest, 1965), 85–87.; S. Enyedi (szerk.), Aranka György erdélyi társaságai (Budapest, 1988); Bodor 1995, 73.; Török 2009, 205–207. 24

1274

PAPP JÚLIA

A társaság a ritka, régi könyvek összegyûjtése, illetve az addig kiadatlan erdélyi emlékiratok és történeti munkák kéziratainak közzététele mellett figyelmet fordított az ókori és középkori régiségekre, régi pénzekre is. Az egyesület tevékenységét bemutató 1796-os kiadványnak a „Hazaismeretet illetõ cikkelyei”-ben erdélyi ókori, illetve „Magyarok idejebeli” régiségekrõl, építészeti és mûvészeti emlékekrõl is olvashatunk.28 Aranka közreadta Laurentius Weidenfelder (1693. január 13.–1755. augusztus 28.) szász evangélikus lelkész29 két latin nyelvû levelének magyar fordítását is, melyekben a levélíró régiségekrõl és természeti ritkaságokról ejt szót.30 Laurentius Weidenfelder Kisdisznódon született, apja szintén lelkész volt. Elõtanulmányait 1712-tól Nagyszebenben végezte, majd 1716. október 20-tól a wittenbergi, 1718. július 3-tól pedig a hallei egyetemen teológiát tanult, utóbbiban — mint az egyetem matrikulájának megjegyzés rovatában olvasható — gratis, vagyis tandíjmentesen.31 1718 nyarától egyetemi tanulmányai mellett a neves német pietista pedagógus, August Hermann Francke (1663–1727) hallei tanintézetében dolgozott nevelõként. 1718. június 24-én kelt levelében arra kérte Franckét, hogy biztosítson számára állást a Pädagogiumban. Abból, hogy két héttel késõbbi levelében a második apjaként említett Franckénak az ún. Waisenhaus latin iskolájában kapott tanári állást köszönte meg, arra következtethetünk, hogy végül nem a jómódú polgári és nemesifjak számára alapított iskolában sikerült elhelyezkednie, hanem az eredetileg árvaházként mûködõ, de késõbb tehetõsebb szülõk gyermekeit is nevelõ intézményben. Weidenfelder házitanítóságot is vállalt, Johann Philipp Gottschalck ugyanis 1719. március 28án írt levelében javaslatot tett Franckének, hogy ki legyen Weidenfelder utódjaként a Waisenhausban tanuló két fia házitanítója.32 Bár egy 1935-ös tanulmány szerzõje Weidenfelder Lórántról ír, minden bizonnyal Laurentius Weidenfelderrel kapcsolatos az a forrásmegjelölés nélkül megjelent adat, mely szerint erdélyi fiatal lelkészként felzúdulást keltett a pietisták által hangoztatott „újjászületettek” megkülönböztetésével és a nem a pietista jámborság elvei szerint élõ papság megtámadásával.33 Erdélybe visszatérve Weidenfelder Szászsebesen diakónus, majd iskolaigazgató lett. Itt nemcsak a polgárházak és az evangélikus templom falába beépített antik kövek feliratai keltették fel érdeklõdését, hanem a templomban 28

Aranka 1796, 126–157, 267–272. Seivert 1785, 481–485.; CIL III, 158.; C. W. Wurzbach, Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, vol. 53, (Wien, 1886), 254–255.; Trausch, vol. III, 480–484.; Trausch, vol. IV, 492.; Bodor 1995, 70.; Jakó 2012, 130. 30 Aranka 1796, 134–136. 31 M. Szabó and L. Szögi, Erdélyi peregrinusok. Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701– 1849 (Marosvásárhely, 1998), 500.; A. Tar, Magyarországi diákok németországi egyetemeken és fõiskolákon 1694–1789 (Ungarländische Studenten an den deutschen Universitäten und Hochschulen 1694–1789) (Budapest, 2004), 132, 305. 32 Franckesche Stiftungen zu Halle. Studienzentrum August Hermann Francke – Archiv und Bibliothek. Datenbank zu den Einzelhandschriften in den historischen Archivabteilungen. http://www.francke-halle.de/main/index2.php?cf=3_1_3. Stab/F 27/4 : 31; Stab/F 27/4 : 32; AFSt/H C 39 : 10. Vö.: Zs. Font, Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában (Szeged, 2001), 196. 33 B. Szent-Iványi, ’A pietizmus Magyarországon’, Századok 59 (1935) no. 9–10. 423. 29


1275

õrzött, a város történetéhez kapcsolódó oklevelek és régi nyomtatványok is. Helytelenítette, hogy közülük néhányat egyes lelkészek könnyelmûen elajándékoztak vagy figyelmetlenségbõl pusztulni hagytak.34 1725 és 1734 között Monorán szolgált lelkipásztorként, ahol részben érdeklõdésbõl, részben megélhetési forrásként római emlékek keresésével, kiásásával is foglalkozott. 1734 és 1739 között Nagyekemezõ, 1739-tõl pedig szülõfaluja, Kisdisznód parókiájára került. 1753-ban a hazai történelemre vonatkozó kutatásaiért kinevezték a nagyszebeni evangélikus káptalan historiográfusává.35 Az erdélyi szász Möckesch család családfája szerint Laurentius Weidenfelder Anna Maria nevû lánya (1732–1759) 1749. május 11-én házasságot kötött Martin Mökesch (1725 k.–1762) szabómesterrel, s házasságukból 1753-ban egy Martin nevû fiú született. Laurentius Weidenfelder és lánya neve szerepel Ilse Melitta Möckesch-nek a náci Németországban kiállított Ahnenpaß-ában is.36 Weidenfelder tudományos tevékenységérõl az elsõ részletes beszámolót Johann Seivert életrajzgyûjteményében találjuk.37 Weidenfelder kéziratos hagyatékában — írja Seivert — régi oklevelek, államiratok és levelek másolatait, nyomtatott és kéziratos könyvekbõl készített kivonatokat, más írók teljes, alkalmanként Weidenfelder megjegyzéseivel kiegészített mûveit, illetve saját írásait találjuk. Tíz kéziratot sorol fel, melyek között — az ókori és helytörténeti vonatkozású írások mellett — egy epitáfiumszöveg is van.38 Seivert nem találta nyomát annak, hogy Weidenfelder írásaiból életében valami nyomtatásban megjelent volna, s egy német, illetve egy francia tudóshoz írt levelein kívül39 Aranka 1796-os adatközléséig én sem bukkantam publikált írására. Szétszóródott egykori gyûjteménye és könyvtára is, utóbbiból néhány kötet a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtárba került.40 Laurentius Weidenfelder tudományos tevékenysége 1. epigráfiai kutatásai Johann Albert Fabricius (1668–1736) német klasszika filológus és bibliográfus Hermann Samuel Reimarus (1694–1768) hamburgi professzor által kiadott életrajzában található egy Fabriciusnak küldött levél, melyben Weidenfelder 12 antik feliratos kõ szövegét közölte.41 A feliratokat a levél szerint 1715-ben Gyulafehérváron másolta le „R. P. Regai” tudós jezsuita,42 s Weidenfelder juttatta el Fabriciushoz. A magyar nemzetiségû, pozsonyi születésû 34

Wollmann 2009, 227. Wollmann 2009, 227. 36 Katalog des Genealogischen Archivs (KGA) des Siebenbürgen-Instituts von Karl Bertleff und Christian Reinerth. Stand: April 2012. http://siebenbuergen-institut.de/bibliothek-und-archiv/ archiv/nachlassarchiv/katalog-des-genealogischen-archivs/ 37 Seivert 1785, 481–485. 38 A hagyaték jelenleg a nagyszebeni Brukenthal Múzeum könyvtárában található. 39 Reimarus 1737, 346–351.; Uhlius 1742, 346–347. 40 Zs. Jakó, Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez (Bukarest, 1976), 248. 41 Reimarus 1737, 346–351. 42 Reimarus 1737, 346. 35

1276

PAPP JÚLIA

Reigai György (1678–1748) a nagyszombati jezsuitáknál töltötte novíciusi éveit. Teológiai tanulmányait a nagyszombati, illetve a grazi egyetemen folytatta, s több magyarországi és erdélyi település jezsuita rendjénél szolgált. Életrajzi adatai szerint 1716 és 1724 között Gyulafehérvárott hitszónokként, illetve a Mária-kongregáció prézeseként tevékenykedett, s õ vezette a rendház historia domusát is.43 Reimarus feltehetõen Weidenfelder levelébõl vette át a téves adatot, hogy ti. Reigai 1715-ben jegyezte le a gyulafehérvári ókori feliratos kövek szövegét, hiszen – mint láttuk, csak 1716-ban érkezett a városba. Reimarus néhány feliratnál lábjegyzetben közli Weidenfelder Reigaiétõl eltérõ olvasatát. A levelet Weidenfelder 1719 és 1725 között írhatta, Reimarus ugyanis szászsebesi lelkészként („Diaconus Müllenbacensis”) említi. A 12. kõ felirata: DEO HERCVLI IVLIA MAXIMA VOTI SVI COMPOS. szerepel abban a levélben is, melyet Weidenfelder 1722. július 22-én Szászsebesrõl Maturinus Veyssière La Croze (1661–1739) francia származású benedekrendi történészhez és orientalistához írt, aki áttérve a protestáns hitre, porosz királyi könyvtáros lett.44 Az emlék azok közé tartozik, melyeket Ariosti 1723-ban Bécsbe vitetett. La Croze-hoz írt levelében Weidenfelder részletesen ismertet egy, a jobb kezét magasba emelõ Jupitert és a sast ábrázoló gyulafehérvári ókori feliratos emléket, melynek felépítésérõl egy vázlatot mellékel.45 Megígéri, hogy amennyiben La Croze-t érdekli, elküldi neki azoknak a feliratos köveknek a szövegét, melyeket évekkel korábban barátja, Reigai gyulafehérvári jezsuita másolt le. Johann Seivert tudóséletrajz-gyûjteményében említi Weidenfelder 1744bõl származó, Problema Historico-Criticum in Daciae veteris… címû kéziratát, mely véleménye szerint alapvetõen Köleséri Sámuelnek az erdélyi aranybányákat ismertetõ munkája epigráfiai gyûjtésére, az ókori pénzekkel foglalkozó része pedig Andreas Teutsch (1669–1730) szász orvos kéziratára épül.46 Weidenfelder a kéziratot 1744-ben publikálásra kiküldte Halléba Michael Gottlieb Agnethler (1719–1752) erdélyi szász pedagógus, orvos, régiségbúvárhoz, aki a hallei egyetem pénzgyûjteményének elsõ katalogizálói között volt,47 a dolgozat azonban nem került kinyomtatásra.48 Elképzelhetõ, hogy a kéziratnak ez a pél43 S. I. Lukács, Catalogus Generalis seu Nomenclator biographicus personarum Provinciae Austriae Societatis Iesu (1551–1773.) Pars III. R–Z. Romae, 1988. 1354–1355. Reigairõl ezt olvashatjuk: hungarus, „Posoniensis”. 44 Uhlius 1742, 346.; CIL III, nr. 1024. 45 CIL III, nr. 1068. 46 Teutsch Specimen Numismatum in Transylvania repertorum címû mûvében a saját, illetve más erdélyi gyûjtõk tulajdonában lévõ pénzeket ismertetett. Seivert 1785, 432. 47 M. G. Agnethler, Numophylacium Schulzianum pars prior. Accedunt selectiores clarorum vivorum ad beatum Schulzium epistolae (Leipzig und Halle, 1746); M. G. Agnethler, Beschreibung des Schulzischen Münzkabinet, vols. 1–4, (Halle, 1750–1752). 48 Trausch, vol. III, 481.


1277

dánya Agnethlertõl Martin Schmeizel (1679–1747) tudóshoz került, a fólió nagyságú kézirat ugyanis szerepel Schmeizel könyvtárának Agnethler által készített nyomtatott katalógusában.49 A kézirat egy példánya a 18–19. század fordulóján a bécsi Landstraßén lévõ ágostonrendi kolostor könyvtárában volt, Kovachich Márton György (1744–1821) magyar történész, levéltáros ugyanis kéziratos bibliográfiájában egy itt élt szerzetes hagyatékának részeként röviden ismerteti a tartalmát.50 A Seivert által felsorolt, ókori vonatkozású kiadatlan kéziratokat a modern kutatás egy újabbal egészítette ki. A brassói Fekete templom könyvtárában õrzött, Observationes Historicae címû munkájában Weidenfelder Johann Conrad von Weiss osztrák mérnökkari alezredes kéziratában található római feliratokhoz fûzött kritikai magyarázatokat. Az 1729-ben Erdélybe helyezett Weiss a latin feliratokat 1734-ben másolta le a szamosújvári kastélyban, Kolozsvárott, a tordai templomban, Ulpia Traiana Sarmizegetusa-ban, illetve kisebb falvakban található antik emlékekrõl.51 Weidenfelder adatközléseit, magyarázatait a hazai és a külföldi epigráfiai szakirodalom is számon tartotta. Johann Seivert feliratgyûjteményében több helyen utal Weidenfelder adataira, katalógusa LX. tételénél52 például megemlíti, hogy a szászsebesi lelkész a felirat szövegét 1715-ben elküldte Lipcsébe. A feliratokat valójában — mint láttuk — egy gyulafehérvári jezsuita jegyezte le, Weidenfelder csak késõbb továbbította azokat Fabriciusnak. A tévedést a Seivertre hivatkozó Michael Ackner (1782–1862) erdélyi szász tudós is átveszi.53 Több mint harminc feliratos kõnél hivatkozik Weidenfelder adataira Theodor Mommsen (1817–1903),54 említést téve a szász tudós Fabriciushoz és La Croze-hoz írott leveleirõl. Alkalmanként összeveti Weidenfeldernek a feliratokra vonatkozó olvasatait más tudósokéval. Weidenfelder leírását említi egy olyan kõnél is, mely az 1723-as Bécsbe szállítás közben elveszett.55 Weidenfelder nevét néhány antik emléknél az újabb romániai epigráfiai kutatás is megemlíti.56 2. középkori és újkori forrásokra vonatkozó kutatásai A 18. században Erdélyben a rossz közlekedési viszonyok, illetve a magángyûjtemények elzártsága miatt általános volt, hogy ha a téma iránt csak vala49 M. G. Agnethler, Index Bibliothecae res Hvngariae Transilvaniae…Martin Schmeizel… (Halae, 1751), nr. 31., 31. 50 M. G. Kovachich, Scriptorum Rerum Hungaricarum Anecdotorum Inventarium. [Manuscript] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Fol. Lat. 3769. nr. 3436. [126r]. 51 Wollmann 1994, 234. 52 SOLI. INVICTO. / AEDEM. RESTITVIT. / C. CAERELLIVS./ SABINVS./ LEG. AVG./ LEG. XIII. GEM. /Seivert 1773, 48. Ld. még: nr. CXX., CLX., CXCVII., CCXXIV. 53 Ackner 1865, XIII. 54 CIL III, nr. 860, 881, 882, 905, 1013, 1018, 1019, 1020, 1024, 1062, 1068, 1082, 1083, 1111, 1118, 1162, 1171, 1238, 1253, 1258, 1298, 1359, 1371, 1431, 1446, 1453, 1470, 1478, 1483, 1492, 1505, 1515, 1527, 1627. 55 CIL III, nr. 1083. 56 J. I. Russu, Inscriptiones Daciae Romanae, vol. III, Dacia Superior, 2. (Bucuresti, 1980), nr. 77, 394, 453, 460.; J. I. Russu, Inscriptiones Daciae Romanae, vol. III, Dacia Superior, 3. (Bucuresti, 1984), nr. 51, 117.

1278

PAPP JÚLIA

mennyire is érdeklõdõ személy kezébe került egy történeti forrás, oklevél, lemásolta azt. Az így keletkezett másolatgyûjtemények jelentõségét nemcsak abban kell keresnünk, hogy az adatok levelezésekben való továbbítása fontos része volt a kor tudástranszferének, hanem abban is, hogy számos, azóta elveszett eredeti kézirat, oklevél szövegét megõrízték. Weidenfelder Magyarország és Erdély történetére vonatkozó középkori oklevelek másolatait gyûjtötte össze, közöttük például IV. (Kun) László magyar király (1272–1290) 1283-ban kelt okleveléét a tokaji vár építésérõl. Öt – 1329 és 1589 között keletkezett oklevél a Nagyszebentõl 48 km-re található, a 13. század elején épült kerci egykori cisztercita apátsághoz kapcsolódik.57 Az okleveleket Weidenfelder elküldte Martin Schmeizelhez, aki fel is használta azokat Anecdote ad Hungariae & Transylvaniae… címû kéziratában.58 Weidenfelder öt másik — tehát a Seivert által említettek között nem szereplõ — oklevélmásolata59 közül kettõ szintén a kerci kolostor történetéhez kapcsolódik. Weidenfelder 1745-ben másolatot készített egy kéziratról, mely az 1594. évi erdélyi eseményekrõl tudósít.60 Az eredeti szöveg szerzõje — mint a történeti-filológiai kutatás a 20. század elején rámutatott61 — valójában nem a Weidenfelder által adott címben szereplõ Böjthi Veres Gáspár (1590 k.–1640 után), hanem az antik emlékek iránt is érdeklõdõ történetíró, Szamosközy István volt. Weidenfelder másolatát 1767-ben — mint a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban õrzött kéziratban olvasható — újból lemásolták, s ismerjük a szövegnek még egy 18. századi, nem teljes másolatát.62 3. helytörténeti, várostörténeti kutatásai Weidenfelder kéziratai közül kettõ Szászsebeshez kapcsolódik. Az egyik bemutatta azokat az iskolai reformokat, melyek az õ igazgatósága alatt mentek végbe (Imago Scholae Novae Müllenbachianae), a másikban pedig jegyzeteket írt Georg Soteriusnak Szászsebes történetével foglalkozó kéziratához. Ezek közé tartozik például a Raupenkirche elnevezés magyarázata, mely szerinte a minden évben Pünkösd elõtt két héttel tartott, hernyók elleni szentmiséhez kapcsolódik,63 s számos, néha kritikai megjegyzést fûzött a városban és környékén talált régészeti-epigráfiai leletekkel foglalkozó szövegekhez is. Írt például 57

Seivert 1785, 484–485. Seivert 1785, 373. 59 Urkundenbuch zur Geschichte der deutschen in Siebenbürgen. Gefördert vom Beauftragten der Bundesregierung für Kultur und Medien aufgrund eines Beschlusses des Deutschen Bundestages. http://germa229.uni-trier.de:3000/search_history/homehelp1_text. Urkunde Nr. 38 aus Band I.; Urkunde Nr. 514 aus Band I.; Urkunde Nr. 1591 aus Band III.; Urkunde Nr. 2687 aus Band V.; Urkunde Nr. 3010 aus Band V. 60 Historica narratio quorundam gestorum Sigismundi Bathori fatalis olim Transsylvaniae principis auctore Boithino… 61 Gy. Szekfû, ’Szamosközy mûve az 1594 év eseményeirõl’, Századok 42 (1908) nr. III. 217–244. 62 Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Quart. Lat. 492.; Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár. Történelem, 4–r. 117. 44r–107r. 63 Seivert 1785, 484. 58


1279

az ókori Apulum felé vezetõ, kikövezett egykori római útról, melynek nyomai akkor még láthatóak voltak. Adalékokkal szolgált az evangélikus templom, illetve az oltárkép történetéhez, s megemlítette a freskó készítésének 1524, illetve megújításának 1696. évi dátumát. Soteriusnak a Szászsebes nevezetes lakóit bemutató fejezetéhez írt megjegyzéseiben alkalmanként közreadja az illetõ síremlékének feliratát, s részletesen tudósít egyes történelmi eseményekrõl – a város 1438. évi török ostromától kezdve a Rákóczi-féle Habsburg-ellenes felkelés alatti (1704) kifosztásáig. A latin nyelvû kéziratot, melyet Weidenfelder 1746-ban az erdélyi tudomány és Soterius dicsõségére nyomtatásban is meg akart jelentetni, a 19. században — Weidenfelder megjegyzéseivel együtt — David Krasser (1821–1898) lelkész németre fordította.64 Weidenfeldernek Aranka György kiadványában közzétett levelei nemcsak a gyûjtéstörténeti kutatásokhoz szolgáltatnak adalékokat, hanem fényt vetnek arra a 18. századi, külföldi kapcsolatokkal rendelkezõ erdélyi „társasági” életre is, melyben a régiségekkel és természeti ritkaságokkal foglalkozó régiségbúvárok és gyûjtõk vettek részt. „Egy mihályfalvi65 tudós evangélikus pap, Weidenfelder Lõrinc írt 1754-ben, a szebeni Roth Keresztélynek66 két levelet latinul, melyek tudtommal még nincsenek kiadva. Ezekben is emlékezetét találom némely szép régiségeknek: „Találtam — írja elsõ levelében — ez elõtt mint egy 28 esztendõkkel a monorai határban, a nagy Küküllõ folyó mellett boronálván, régi különbféle nagyságú hamvvedreket hamuval és szénnel megtöltve; egy arany fülbevalót; egy ritka, és csuda munkájú rézkulcsot; és egy néhány jó féle gyöngyöt, de ezeket a nedvesség megette és megemésztette. – Alig ássa be az ember a földet térdig, százanként találja a vedrek darabocskáit. Egy igen kicsi asztali pohár formájában, találtam egy szajkó vagy Páva csontocskáját, a Páva Junónak szenteltetett lévén. Találtam szintén a monorai határban kiásott özönvízi dolgokat. Négy hosszú fog volt, nem óriásoké, amint gondoltam, hanem bizonyos tengeri csodáé; melyek közül a nagyobbat néhai Köleséri úrnak ajándékoztam. A csoda nagyságú feje az állatnak a tudatlan parasztoktól csak nem összetöretett, a fogakat, melyek közül mindegyik mint egy fél fontos, de a közönséges fogaktól különbözõ volt, barátaimnak elosztottam. – Hasonlók láttatnak sok helyeken a hazában, kivált Újvárosban, Nagysink székben,67 ahol a prédikálószék mellett függ egy három fontosnál nagyobb. – Ezekhez tartozik az a szárcsont is, mely Szebenben a nagy Templom Ajtajánál fel van függesztve, mely bizonyítja, hogy hazánkban hajdan vagy óriások voltak, vagy [a csontok] az özönvíz idején kerültek ide. – Ilyen lehet az az iszonyú nagy fog is, mely a Lutsch Háznál68 van, és 64 Wollmann 2009, 228. Vö.: A. Calin, ’Surse istorice din secolele XVI–XVIII privind oraºul Sebeº’ [’Historical Sources about Sebeº Town from the 16th–18th Centuries’], Annales Universitatis Apulensis Series Historica 11 (2007), nr 1, 303–311.; Wollmann 2009. 65 Talán Aranka tévedése, a szakirodalomban ugyanis nem találtam nyomát annak, hogy Weidenfelder Mihályfalván lelkészként tevékenykedett volna. 66 Christian Roth, evangélikus lelkész és dékán. 67 Egykori szász közigazgatási egység. 68 Régi erdélyi szász patrícius család, tagjai közül legtöbbre a tübingeni egyetemen tanult Johann Lutsch (1607–1661) vitte, aki nagyszebeni királybíró, a szászok grófja, várkapitány és polgár-

1280

PAPP JÚLIA

amint vélem legalább hat fontnyi. – Amelyek még csodálatra méltóbbak, a kisebb Küküllõnek magas szakadékos partjaiban találtatnak, amint szavahihetõ emberektõl hallottam, szörnyû nagy szarvak, 12 font súlyúak, mind magasan fennállók, csavartak, és csodálatosan hornyosok; melyeket a Királyok és Fejedelmek is ritkaságtartó házaikban örömmel néznének.” Az elsõbb Levele Weidenfeldernek kelt januárban, februárban ugyan azon évben ismét így ír: „Találtatott régen a kisselyki határban egy régi római réz sas, a légiók címere, melyet a régiség rozsdája tiszteletre méltóvá tett, melyet ez elõtt mint egy nyolc évvel Beckers bécsi udvari tanácsos úrnak adtam el; ismét boronálás közben egy ökörnek csudálatos rézszobra, talán az egyiptomi Isist jelenti; ez is ahhoz az úrhoz ment. De találtattak a monorai határban a pretoriánus Cohorsoknak zászló jeleik is rézbõl, mégpedig annak nem alávaló darabjai, a légiós sasok formájára készítve. Utánuk adván magamat, többeket is kaptam. Azok között volt egy réz bajvívó, melyet Szendrei úrnak69 adtam; ismét egy római Equest (lovas) márvány táblán, melynek széle egy-egy arasz volt; a szíjak mint kétfelõl lefüggtek a lóról a régi római szokás szerint azért, hogy a lóra akármelyik oldalról könnyen felülhessenek és leszállhassanak róla. – Kaptam Szászsebesrõl egy igen szép metszésû római követ is, mely egy régi falban találtatott. A kõ, amelyben volt, kétségkívül Appulumból vagy Ulpia Trajanából vitetett oda. Adtam Köleséri úrnak. Hogy az úgy nevezett csonka Meromiumról70 semmit ne szóljak, mely iszonyú nagyságú, s melyet a szászsebesi régi tanácsházánál lehet látni, s mely eddig a tudós világ elõtt, minden hazánk régiségeit szeretõ tudósok elõtt ismeretlen; kik ebbõl az álló képbõl nem tudom mit formáltak. Nem hallgatom el azt a koporsó írást sem, mely Szászsebesen a Konrád Ház71 aljában egy régi római koporsón vagy vedren látszik, melyet sem Gruterus, sem mások, kik ezekrõl írtak, nem ismertek.”72 Az ókor iránt megélénkülõ érdeklõdéssel párhuzamosan a reneszánsz idõszakától számos európai országban fellendült az antik pénzek, feliratos kövek, szobrok és töredékek leírása és gyûjtése. Az antikvitás iránti erõteljes, a 16–18. századi kultúra számos területét átható vonzódás egy sajátos szellemi klímát hozott létre Európában.73 Kialakult egy mind származása, mind foglalkozása szerint heterogén, nemzetközi társaság, amelynek tagjai között az antik mester volt. Trausch, vol. II, pp. 376–377. Samuel Lutsch 1716-ban Weidenfelderrel egy idõben tanult a wittenbergi egyetemen. 69 Azonosítatlan személy. 70 Az emléknek a 19. század második felében már nem volt nyoma, s a városban lakók sem tudtak róla. Trausch, vol. III, 483. 71 A 16. században épült ún. Heitz–Konrad ház ma is áll Szászsebesen. 72 Aranka 1796, 134–136. 73 E.g.: F. Haskell and N. Penny, Taste and the Antique. The Lure of Classical Sculpture, 1500–1900 (New Haven, 1981); F. Haskell, History and Its Images. Art and the Interpretation of the Past (New York, 1993); V. Heenes, Antike in Bildern. Illustrationen in antiquarischen Werken des 16. und 17. Jahrhunderts [Stendaler Winckelmann–Forschungen. Band 1] (Stendal, 2003); D. Graepler and J. Migl (eds.), Das Studium des schönen Altertums. Christian Gottlob Heyne und die Entstehung der klassischen Archäologie. Ausstellung in der Paulinerkirche Göttingen (Göttingen, 2007); P. A. Miller and F. Louis (eds.), Antiquarianism and Intellectual Life in Europe and China, 1500 – 1800 (Michigan, 2012).


1281

kultúra iránt szenvedélyesen vonzódó tudósokat és mûkedvelõ régiségbúvárokat, gazdag mûgyûjtõket, mûkereskedõket, utazókat, diplomatákat, mûvelt katonatiszteket egyaránt találunk.74 Az elsõsorban levelezéseken alapuló tudástranszfer egyetemességét az biztosította, hogy a római birodalom egykori területén elõkerült emlékek és feliratok jellege, funkciója hasonló volt: egy Erdélyben talált ókori sírkõ feliratát egy veronai vagy egy római tudós éppoly könnyen (vagy nehezen) tudta értelmezni, mint egy angol vagy egy erdélyi szász epigráfus. A 18. századi Erdélyben virágzó „antikváriusi” társasági életre is — mint Weidenfelder levelei rávilágítanak — a származási, a felekezeti és az etnikai heterogenitás volt jellemzõ. Bár a korábbi évszázadokhoz hasonlóan ennek az idõszaknak a legjelentõsebb hazai mûgyûjtõi is a fõnemesek és a fõpapok közül kerültek ki, a régészeti és mûvészeti emlékek gyûjtése a tudósok, az orvosok (Köleséri Sámuel), a mûvelt hivatalnokok (Beckers bécsi udvari tanácsos), a városi patríciusok (Lutsch és Konrad család) és az alsópapság (Weidenfelder, Christian Roth) körében is egyre népszerûbbé vált. A régiségekkel foglalkozó személyek közötti felekezeti „átjárásra” utal, hogy Weidenfelder jó viszonyban volt az antik feliratos kövek iránt érdeklõdõ gyulafehérvári jezsuitával, s hogy a református Köleséri Auraria-jának 1780. évi újabb kiadásához75 a szintén jezsuita magyar történész, Pray György (1723–1801) írt elõszót. Az etnikai nyitottságot jelzi, hogy barátja, Reigai György mellett a Weidenfelder által többször említett Köleséri Sámuel bölcseleti, teológiai és orvosdoktor, az erdélyi fõkormányszék tanácsosa is magyar származású volt, s neve alapján magyar volt a második levélben említett Szendrei úr is.76 A régiségek iránt érdeklõdõk ismerték, számon tartották egymást. Weidenfelder két levelében a címzettel együtt hét olyan személyrõl, illetve patrícius családról olvashatunk, akik valamilyen módon foglalkoztak vagy kapcsolatba kerültek régiségekkel. Weidenfelder a felsoroltak közül háromnak ajándékozott, illetve adott el régiségeket, s õ maga is többektõl kapott leleteket. Leveleibõl arra is következtethetünk, hogy ebben a körben már nemcsak az emlékek gyûjtése, hanem tudományos igényû vizsgálatuk, kutatásuk is kezdett gyakorlattá válni. Szükségesnek tartja, hogy a „tudós világ”, a „Hazánk régiségeit szeretõ Tudósok” minél több hazai emléket ismerjenek meg, s tudományos véleményt formáljanak róluk. 74 A. Boutier, B. Marin and A. Romano (eds.), Naples, Roma, Florence. Une histoire comparée des milieux intellectuels italiens (XVIIe–XVIIIe siècles) (Rome, 2005); Török 2008, 115. 75 Köleséri 1780. 76 Fridvaldszky János magyar jezsuita történész erdélyi epigráfiai gyûjteményét román származású tanítványa, Gheorghe ªincai (1754–1816) történész, nyelvész, fordító felhasználta Rerum spectantium címû, kéziratban maradt munkájában. Azáltal, hogy ªincai Fridvaldszky feliratgyûjteményének kéziratát (Inscriptiones Romano Dacicae praecipuae) római tanulmányai alatt pártfogójának, Stefano Borgia bíborosnak (1731–1804) ajándékozta, az adatok bekerültek az európai tudományos vérkeringésbe. Frivaldszky 2012, 386. Ld.: M. Buonocore, Tra i codici epigrafici della Biblioteca Apostolica Vaticana (Faenze, 2004), 137, 281–290. ªincai kiváló kapcsolatot alakított ki a szintén magyar származású Hadik Andrással (1710–1790), az erdélyi fõkormányszék elnökével, aki kutatási célból a román tudós rendelkezésére bocsátotta számos antik emléket is tartalmazó gyûjteményét. A korszak felekezeti nyitottságát jelzi, hogy ªincai tanulmányait Erdélyben az unitáriusoknál, a reformátusoknál, a jezsuitáknál és a piaristáknál végezte.

1282

PAPP JÚLIA

Mint Köleséri Sámuelnek 1719 és 1724 között Weidenfelderhez írt levelei77 mutatják, a régiségek cseréje mellett õk is foglalkoztak tudományos problémákkal. Köleséri 1722. március 4-i keltezésû levelében megköszöni a neki küldött, római lovast ábrázoló dombormûvet, s reményét fejezi ki, hogy a jövõben is értesíti, ha talál valami régiséget. A levélhez Weidenfelder utólag a lovasábrázolással kapcsolatos megjegyzést fûzött.78 1723. március 13-án Köleséri részletesen kitért egy feltehetõen Hekatéhoz kapcsolódó feliratra: „Nagyon örült tudós sorainak, amellyel régi vágyának tett eleget, illetve a gyulafehérvári kõ alapos leírásának is, amelyet õ ugyan már megkapott és megvizsgált, ám nem haszontalan, ha többen is leírják ugyanazt, hogy így javíthassák egymás tévedését. Egy eltérõ olvasatot javasol. Ha Steinville tábornok gyûjteményének minden darabja ilyen jól fel lenne dolgozva, nem kellene Hecatenájával annyit veszõdnie.”79 Ebben a levélben is kérte Weidenfeldert, hogy ha bármi információja lenne régiségekrõl, írja meg neki.80 1724. október 16-án kelt levelében szintén hangsúlyozza, hogy hasznosnak tartja Weidenfelder kutatásait, s nagyon örülne, ha találna bármilyen ábrázolást vagy feliratot, mely a pogány dákok szokásaival és kultuszával kapcsolatos.81 Az Aranka György által közölt két Weidenfelder-levélben utalásokat találunk a társaság nemzetközi jellegére is. Weidenfelder egyik rendszeres „vásárlója” Beckers bécsi udvari tanácsos volt,82 s a társasághoz tartozó egyes személyek életében, tevékenységében is szerteágazó külföldi kapcsolatrendszerre bukkanunk. Külföldi tudósokkal levelezett — mint láttuk — Weidenfelder, s számottevõ nemzetközi tudományos kapcsolatai voltak a Weidenfelder által több ókori tárggyal megajándékozott Köleséri Sámuelnek. Köleséri levelei közül az egyik címzettje az a Peter Burmann (1668–1741) leydeni professzor volt, aki Amszterdamban 1704-ben újból kiadta a Weidenfelder által szintén említett Jan Gruterus 1601–1603 között Heidelbergben megjelent Corpus inscriptionum antiquae totius orbis Romanorum címû, a modern epigráfia alapmunkájának számító fõmûvét.83 Köleséri 1721. január 21-én kelt levelében örömét fejezi ki, hogy Burmannak tetszett a megküldött Auraria Romano-Dacica címû munkája,84 melyet csak bevezetésnek szánt a dáciai római régiségekrõl tervezett nagyobb mûvéhez. Szívesen foglalkozik a földbõl elõkerült feliratokkal és pénzekkel, s részletesen kitér arra az újabban Gyulafehérvárott elõkerült, figurális ábrázolásokkal díszített feliratos kõre, amelyet a megfelelõ segédkönyvek hiányában nehezen tud értelmezni. Közli két Hekatéval kapcsolatos fel-

77

Jakó 2012, 13. Jakó 2012, App. 5. 217. 79 Jakó 2012, App. 7. 218. 80 Jakó 2012, App. 7. 218. 81 Jakó 2012, nr. 59., 129–130. 82 Azonosítatlan személy. 83 Gruterus azokat az adatokat is felvette munkájába, melyeket Pierre Lescalopier francia jogász 1574-es, Báthory István erdélyi fejedelem udvarába tett követi útja során jegyzett fel. K. Benda and L. Tardy, Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574) (Budapest, 1982), 112. 84 Köleséri 1717. 78


1283

irat szövegét, s kéri róluk Burmann véleményét, mivel meglévõ Gruterus-kötete85 és könyvtárának egyéb régészeti vonatkozású mûvei nem elegendõk a Hekaté-probléma megoldásához.86 Köleséri 1717-ben megjelent Auraria-ja egyébként is ismert volt külföldön, hiszen 1718-ban abban a lipcsei Acta eruditorumban87 közöltek róla recenziót, melynek szerkesztõje ebben az idõben a folyóiratban antik pénzekrõl, emlékekrõl publikáló Johann Burckhard Mencke, Köleséri egy másik levelének címzettje volt. Köleséri 1721. április 3-án írt Mencke-nek a gyulafehérvári vár építése során elõkerült régiségekrõl, melyekre — az egykor itt lévõ római kolónia bizonyítékaiként — a vár erõdítési és árkolási munkálatai közben bukkantak. Megemlíti, hogy a feliratos kövek mellett dombormûvek, fémbõl készült érmek, szobrok, vízvezetékek, fürdõk, sírok, templommaradványok is felszínre kerültek. A Hekaté-problémát Mencke-nek is felvázolta: a feltárt leletek között található Hekaté két fekvõ, nõi és férfialakkal kiegészített, görög feliratos alabástromszobra, illetve egy másik, latin feliratú kõ. A téma kapcsán külföldi szerzõk nyomán a kétnemû istenségekrõl értekezik, s a dáciai Jupiter-tiszteletre vonatkozó feliratszövegeket is közöl.88 Johann Seivert említést tesz Köleséri Hekatéval foglalkozó kéziratáról, melyet azonban csak elbeszélésekbõl ismert, a kézirat véleménye szerint megsemmisült.89 A londoni British Library õrzi a peregrinációja során 1683 körül Angliába is eljutott Köleséri Sámuel 1725. június 20-án Sir Hans Sloane (1660–1753) orvoshoz és mûgyûjtõhöz írt levelét. Ebben Köleséri Johann Jacob Scheuchzer (1672–1733) zürichi orvos, költõ és természettudós biztatására90 a román nép és nyelv eredetével kapcsolatos kutatásaihoz a walesi nyelvrõl kér felvilágosítást, s kéri a walesi nyelvre lefordított Új testamentum egy példányát.91 Sloane válaszlevelének fennmaradt, dátumozatlan tervezetében nyelvészeti kérdésekrõl értekezik.92 Sloane hagyatékában megtalálható Köleséri 1729. május 20-án Bécsben kelt levele is, melyben — mint írja, betegsége miatti jókora késéssel — megköszöni, hogy Sloane elküldte neki a kért walesi bibliát, s gratulál a tudósnak a Royal Society elnöki tisztségéhez, melyet 1727-ben a korábbi elnök, Isaac Newton (1643–1727) halála után kapott meg. Köleséri köszönete jeleként egy erdélyi bányából származó kisméretû aranyrögöt küldött Sloane-nak, melyet az 1729 júniusában be is mutatott a tudós társaság tagjainak, s javasolta Köleséri felvételét. A királyi társaság 1729 októberében az erdélyi tudóst — a magyarok közül elsõként — felvette tagjai közé.93 85 J. Gruterus, Inscriptiones antiquae totius orbis romani ex recensione et annotationibus Johannis Georgii Graevii. (Amstelodami, 1707) címû kötete megvolt Köleséri könyvtárában. L. Bertók, ’Ifjabb Köleséri Sámuel könyvhagyatéka”, KLTA Könyvtárának Évkönyve 3 (1955), 183–184. 86 Jakó 2012, nr. 15., 43–44. 87 Acta eruditorum 18 (1718) 845. Vö.: Trausch, vol. II, 287. 88 Trausch, vol. II, 294–296.; Jakó 2012, nr. 16., 45–46. 89 Hecathene, seu descriptio & explicatio critica omnium lapidum Dacicorum… Seivert 1785, 244–245. 90 Zs. Font, ’Köleséri Sámuel és a német tudósvilág”, in Szelestei 2006, 28. 91 Gömöri 1989, 284.; Jakó 2012, nr. 76., 158–161. 92 Gömöri 1989, 285. 93 Gömöri 1989, 285.; Jakó 2012, App. 12., 223–225.

1284

PAPP JÚLIA

A magyarországi szakirodalomban Johann Seivert életrajzgyûjteménye alapján meggyökeresedett az a téves adat, hogy a fent említett levelet Köleséri John Woodward (1665–1728) londoni orvoshoz és geológushoz írta.94 Nem zárható ki ugyanakkor, hogy Köleséri Woodward-dal is levelezett, a londoni orvos ásványtani gyûjteményének95 (Woodwardian collection, Sedgwick Museum, University of Cambridge) két darabja ugyanis közvetlenül Köleséritõl származik.96 Köleséri 1720 és 1726 között levelezett a macedóniai görög származású, a padovai egyetemen tanult kalandos életû tudós orvossal, Michael Schendo van der Bech vagy Vanderbeck-kel (1680-as évek vége–1736), aki Erdélyen kívül a havasalföldi vajda bukaresti udvarában, illetve Szentpétervárott is dolgozott orvosként.97 Schendo Kölesérihez írt levelei jelentõs része Weidenfelder 1748– 1749-ben készített másolataiban maradt fenn.98 Barátságuk alapja a közös természettudományi, numizmatikai és régészeti érdeklõdés volt, Schendo 1720. június 30-án kelt levelében például beszámolt Kölesérinek az olténiai útján látott régiségekrõl.99 Weidenfelder leveleibõl az is kiderül, hogy a régiségekkel való foglalkozás szintjei és irányai nem különültek még el élesen. A kéziratközlõ Aranka György által tudósként aposztrofált Weidenfelder például, aki nemcsak az antik emlékek eredetére és funkciójára, hanem a külföldi irodalomra vonatkozóan is rendelkezett ismeretekkel, többször említi, hogy mûkincsek értékesítésével is foglalkozott. Erre nyomorúságos anyagi viszonyai között gyakran rá is volt kényszerülve. S nemcsak közvetítette, hanem maga is kereste a földben rejtõzõ ókori emlékeket, illetve felvásárolta azokat, amelyek véletlen — többnyire mezõgazdasági munka során történt — elõkerülésérõl tudomást szerzett.100 Az, hogy a külföldi egyetemen tanult fiatal lelkész maga is végzett mezõgazdasági munkát, mely közben szintén talált ókori tárgyakat, azt is jelzi, hogy a korban nem alakult még ki egységes értelmiségi életforma. Bár a modern kutatás — a reneszánsz óta vizsgált és gyûjtött antik feliratos köveken és az érmeken kívül — az ókori tárgyi emlékek erdélyi gyûjtésének kezdetét a 18. század végére helyezi,101 Weidenfelder leveleibõl arra következtethetünk, hogy az érdeklõdés az antik mûvészet és tárgykultúra iránt (római hamvvedrek, légiós jelvény, fegyver, márványrelief, rézszobrocska) már a 18. 94

Seivert 1785, 253–265.; Trausch, vol. II, 299–300. D. Price, ’John Woodward and a surviving British geological collection from the early eighteenth century’, Journal of the History of Collections 1 (1989), 79–95. 96 Jakó 2012, 161. Vö.: M. Kázmér, ’Carpathian minerals in the eighteenth-century Woodwardian Collection at Cambridge’, Journal of the History of Collections 10 (1998), nr. 2, 159–168. 97 Magyar 2011. 98 Magyar 2011, 164.; Jakó 2012, 10, 130. 99 Jakó 2012, nr. 11., 38. 100 Wollmann 2009, 227. 101 Wollmann 1994, 238. Érem-, könyv-, kézirat-, kép-, metszet- és ásványgyûjtemény mellett egy több mint 700 darabból álló archeológiai részt — köztük számos Erdélyben talált ókori emléket (feliratos köveket, szobrokat, dombormûveket) — is tartalmazott Samuel von Brukenthal (1721– 1803) erdélyi protestáns szász politikus (1777 és 1787 között Erdély kormányzója) hatalmas mûgyûjteménye, mely jelenleg a nagyszebeni Brukenthal Múzeumban található. 95


1285

század elsõ évtizedeiben megindult. Ezen a területen tehát még számíthatunk új adatok felbukkanására, s jelentõs tudományos haszonnal kecsegtet egy olyan adatbázis létrehozása, mely a 18. századi erdélyi és magyarországi gyûjteményekben õrzött antik tárgyakat rendszerezi. Weidenfelder levelei ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a régiségek iránt érdeklõdõk figyelme a 18. század elsõ felében még megközelítõen egyenlõ arányban oszlott meg a mûvészeti, a mesterségi (különleges megmunkálású rézkulcs) és a természeti (egykori hatalmas állatok fogai, csontjai, óriási szarvak) ritkaságok között. Közismert, hogy az európai mûvészeti- és raritásgyûjtemények, a Kunst- und Wunderkammerek sokáig nemcsak régészeti és mûvészeti emlékeket, hanem természeti ritkaságokat és különlegességeket, illetve bravúros kézügyességrõl tanúskodó technikai, mechanikai kuriozitásokat is tartalmaztak.102 Ezeknek a tárgyaknak az egybegyûjtése nemcsak a gyûjtemények exkluzivitását növelte, hanem az isten alkotta világ fantasztikus gazdagságát, változatosságát is szimbolizálta. A különlegességek iránti korabeli vonzódást Weidenfelder szóhasználata is jelzi: a tárgyak leírásakor „csodálatos munkájú”, „csoda nagyságú”, „iszonyú nagy” és „szörnyû nagy” kifejezéseket használ. A tárgygyûjtés korabeli módszereire, illetve széles spektrumára Benkõ Ferenc (1745–1816) református lelkésznek az egykori Ulpia Traianaban 1790 körül tett látogatásáról szóló beszámolója is rávilágít. Mivel a területet már sokszor átkutatták a régiséggyûjtõk, Benkõ csupán néhány faragott kõ- és márványtöredéket talált, illetve egy 12 arasz nagyságú oszlopot egy helyi román lakosnál. Sikerült ugyanakkor szereznie néhány római pénzt, kisebb s nagyobb méretû téglákat, egy kürtõforma cserépdarabot, egy márványból készült lábfejet és egy rézkulcsot. Egy helyi romántól meg akart vásárolni egy zafirköves aranygyûrût is, de mivel a tárgy tulajdonosa annál magasabbra tartotta az árat, minél többet kínált érte Benkõ, végül kénytelen volt elállni az üzlettõl.103 A 18. századi gyûjtésirányok sokféleségére vet fényt Benkõ Ferencnek a nagyenyedi református kollégium gyûjteményét bemutató részletes leírása is. Az iskolai gyûjtemények természetesen funkciójuk miatt általában is sokszínûbbek voltak a magángyûjteményeknél, hiszen a diákok számára szemléletessé kellett tenni az iskolában tanított ismereteket. A kollégiumi gyûjteményben a Wunderkammerek hagyományát követve szerepeltek ún. ritkaságok — Attila pipája, Lót feleségének nyelve, régi fakanalak és fegyverek, egy vak lánytól kötött koszorú, egy szép pókháló fátyol — illetve „úgy nevezett óriások, vagy inkább nagy állatok csontjai”,104 de volt görög, zsidó, római, magyar és más euró102 J. von Schlosser, Die Kunst- und Wunderkammern der Spätrenaissance (Leipzig, 1908); E. Scheicher, Die Kunst- und Wunderkammern der Habsburger (Wien – München – Zürich, 1979); A. MacGregor, The Origins of Museums (Oxford, 1986); A. MacGregor, Curiosity and Enlightenment. Collectors and Collections from the Sixteenth to Nineteenth Century (London, 2008). 103 Benkõ 1794, 20. Benkõ erdélyi utazása során számos helyen feljegyezte az eléje kerülõ római kövek feliratát. A malomvízi ortodox templom padlójában egy olyan feliratos kõ töredékei találhatók, melyek az egykori Sarmizegetusából származnak, s nehezményezi, hogy egy környékbeli grófné nem tudta azokat kiszedetni a padlóból, hogy megmenthesse õket. Benkõ 1794, 18–19. Vö.: Seivert 1773, Nr. XXVI. 22. 104 Benkõ 1796, 49.

1286

PAPP JÚLIA

pai pénzekbõl álló éremgyûjtemény is. A kollégium rendelkezett egy antik emlékekrõl készített gipszmásolat-gyûjteménnyel,105 illetve eredeti, elsõsorban a környéken talált és a kollégiumnak ajándékozott ókori tárgyakkal – pecséttel, katonai címerrel, szobrokkal, mozaiktöredékekkel, fegyverekkel.106 A kollégiumi gyûjteményt gondozó Benkõ kiadványában beszámol saját gyûjteményérõl is,107 mely minden rendû és nemû látogató elõtt nyitva áll. Benkõ gyûjteménye elsõsorban természettudományos jellegû volt, de szerepeltek benne régi pénzek, illetve ókori mûvészeti emlékek és használati tárgyak is.108

*

A 18. századi gyûjteményekben gyakran találkozunk fosszilis állatmaradványokkal, csontokkal. Ezek gyûjtése és tudományos rendszerezése a meginduló paleontológiai kutatások fontos részét képezte. Weidenfelder levelébõl ugyanakkor az is kiderül, hogy a nagyméretû csontokhoz és fogakhoz ekkor még sajátos mágikus képzetek, babonák is kapcsolódtak. Az a megjegyzés, hogy a „tudatlan parasztok” szét akarták törni a „tengeri csoda” fejét, arra utal, hogy az egyszerû emberek bajhozó képességet tulajdonítottak neki. A hatalmas csontoknak a templomok belsejében, illetve közelében történõ elhelyezése — melyre Weidenfelder is több példát hoz — részben ezekkel a képzetekkel függött össze. A megszentelt falak között, a szakrális környezetben az emberi léptékkel alig mérhetõ nagyságú szörnyek, sárkányok, csodalények maradványainak vélt csontok elvesztik ártó hatásukat.109 A természeti ritkaságok templomokban történt elhelyezésének okát emellett abban is kereshetjük, hogy a szellemi élet központját jelentõ középkori templomok nem csupán kincseket és ereklyéket, hanem a közösség történeti emlékezetének tárgyait is õrizték. A nagyméretû csontokat, fogakat — õslények, mamutok, vagy tengeri állatok maradványait — a korábbi idõkben a közösségi tudat — mese- és mondavilág — elemeiként (óriások csontjai)110 vagy a bibliához (Góliát), illetve a szentek legendáihoz kapcsolódó vallásos hagyományok (Szent György és a sárkány) relikviáiként értelmezték. 105 Benkõ 1796, 43. A 16–19. századi másolatgyûjtemények iránt az utóbbi évtizedekben megélénkült érdeklõdéshez vö.: http://www.plastercastcollection.org/en/index.php. 106 Benkõ 1796, 47. Kiadványa toldalékában Benkõ ismerteti az 1798. évi gyarapodásokat: a fõleg minerológiai érdekû vásárlások mellett megemlíti a kapott római régiségeket (Domitianus császár által adományozott privilégiumok másolatait tartalmazó két réztábla, bronz Jupiter szobor, bronz Apolló szobor), illetve öt ókori szobrot – egyiken a trónuson ülõ Jupiter és a sas látható. Benkõ 1796, 95–97. 107 Benkõ 1796, 63–86. 108 Benkõ 1796, 84–85. 109 A fosszilis leleteknek ugyanakkor — a megkövesedett kagylóknak, csigáknak, a „sárkánycsontoknak”, „sárkányfogaknak” — a néphit gyakran gyógyító hatást tulajdonított. Vö.: Hála 1987. 110 A hagyomány szerint például a bécsi Stephansdom Riesentorja egy óriás maradványának vélt mamutcsontról kapta a nevét, melyet 1443-ban az alapok ásása közben találtak, s a templom kapuján belül függesztettek fel.


1287

Sárkánycsontoknak vélte megtalálója azokat a csontokat, melyeket 1671-ben Hain János eperjesi orvosnak adott. Hain a megvizsgált csontokat elküldte Philipp Jakob Sachs (1627–1672) német természettudóshoz, aki 1672-ben illusztrációkkal kiegészítve egy orvosi-természettudományos szakfolyóiratban két cikkben is ismertette azokat. Egy évvel késõbb ugyanitt De draconibus Carpathicis et Transsylvanicis címmel egy másik szerzõ is közzé tett egy cikket Hain jegyzetei és rajzai alapján.111 A környékbeli barlangok híre elterjedt Európában, s számtalan külföldi utazó és tudós kereste fel késõbb a helyeket.112 A környéken talált „sárkánycsontokat” (ossa draconis) küldött 1720-ban Ifj. Buchholtz György (1688– 1737) felvidéki iskolamester és evangélikus lelkész Johann Philipp Breyne (1680–1764) német botanikusnak és paleontológusnak, aki válaszlevelében említette Hain fél évszázaddal korábbi cikkeit. Buchholtz 1719-ben a szlovák-magyar származású neves evangélikus tudósnak, Bél Mátyásnak (1684–1749) is írt a környékbeli barlangokban található, a nép által sárkánycsontoknak tartott maradványokról.113 A pozsonyi Ungrisches Magazin címû újság 1781-ben közzétette Buchholz öccsének, Jakab tûkészítõ mesternek a Kárpátokban tett utazásai leírását, melyben említi a Buchholz György által 1719-ben egy barlangban talált sárkánycsontokat is. Közülük egyet a bátyja — olvashatjuk — Drezdába küldött a királynak, s ki is állították azt a Grünes Gewölbében.114 A kortársak a csontokat szamár, ökör vagy ló csontjaiként határozták meg, Robert Townson magyarországi útleírásában barlangi medve csontjainak vélte.115 A 18. századi Európában — elsõsorban a Köleséri Sámuellel is levelezésben álló Johann Jakob Scheuchzer írásai, versei révén — elterjedt az a Tertullianusra visszavezethetõ elmélet, hogy az õsmaradványok az özönvíz idejébõl származnak. Köleséri John Woodward orvossal, illetve Isaac Newtonnal együtt azok között volt, akiknek Scheuchzer Herbarium Diluvianum címû õsnövénytani munkájának 1723-ban megjelent második kiadását ajánlotta.116 A teória hazai népszerûségére utal, hogy az elõkerült csontokat és fogakat Weidenfelder is inkább a bibliai özönvíz idejébõl származóknak, mint óriások maradványainak véli. Aranka György is — bár abban nem foglal egyértelmûen állást, hogy létezhettek-e óriások — így ír az ilyen leletekrõl: „Azt magam tapasztalása után bizonyosan írhatom, hogy a harasztosi117 csontok nem óriás csontok, hanem Elefánté...”118 * 111

Hála 1987, 215. Hála 1987, 215.; Bogár 2006, 13. 113 Bogár 2006, 13–15.; Bogár 2009, 110–118. Buchholznak egy sárkánycsontvázról készített rajzát közli: M. Lalkoviè and K. Komorová, Juraj Buchholtz a poèiatky jaskynného mapovania na Slovensku. (Martin, 1991), 157. és Bogár 2009, 117. 114 Bogár 2006, 20.; Bogár 2009, 118. 115 R. Townson, Travels in Hungary, with a short account of Vienna in the year 1793 (London, 1797), 403. 116 M. Kázmér, ’Köleséri Sámuelnek szóló ajánlás J. J. Scheuchzer svájci orvos könyvében’, Magyar Könyvszemle 113 (1993) nr. 3, 319–320. 117 Arankának a falu régiségkedvelõ birtokosnõje javasolta, hogy tekintse meg a közelben talált nagy csontokat, mert tudta, hogy az író érdeklõdik az ilyen leletek iránt. Aranka 1796, 127. 118 Aranka 1796, 130. 112

1288

PAPP JÚLIA

Annak következtében, hogy Erdély a nagy birodalmak határán — pufferzónájában — helyezkedett el, illetve a kulturális, etnikai és felekezeti sokszínûség miatt ezt a területet egyszerre jellemezte a megosztottság és a kapcsolatépítésre való törekvés, vagyis egyfajta hídverõ szerep.119 Figyelemreméltó ugyanakkor az a sajátosság is, hogy Erdély egyrészt több centrumnak — Bécsnek és a török portának — volt a perifériája, másrészt viszont néhány környezõ terület — pl. a románok lakta Havasalföld és Moldva — számára maga is kereskedelmi és kulturális centrumnak számított. S alkalmanként változott a centrumokhoz való kapcsolódás intenzitása is: a 16. századtól szoros, függõ viszonyban volt a török Portával, de folyamatos kapcsolatban volt a Habsburg birodalommal is, melynek erõsödése vagy gyengülése a különbözõ családból származó fejedelmek politikai orientációjától függött. A tanulmányomban vizsgált információ- és tudáscsere120 szempontjából is sokkal árnyaltabb a kép, mint egy hagyományos centrum-periféria viszonyban, hiszen nemcsak az erdélyi magyar és szász protestáns ifjak tanultak a külföldi — fõleg német — egyetemeken, hanem számos Nyugat-Európából vallási nézetei miatt elûzött tudós, pedagógus is letelepedett itt rövidebb-hosszabb ideig, hozzájárulva ezzel az erdélyi kultúra sokszínûségéhez. Némely erdélyi tudós egész Európát behálózó levelezésébõl a tudástranszfer kölcsönössége látszik kibontakozni: a nyugat-európai tudósokat éppúgy érdekelték az erdélyi ókori emlékek, ásványok, barlangok, fossilis leletek, nyelvi sajátosságok, mint az erdélyieket a nyugat-európai orvoslás, nyelvészet, könyvkiadás, stb. újdonságai. A 18. század végéig az erdélyi tudományos élet elsõsorban a különbözõ nemzetiségû, társadalmi állású és felekezetû tudósok és kultúraközvetítõk személyes kapcsolataira, levelezésére, kéziratok, rajzok, metszetek, könyvek, mûtárgyak cseréjére épült.121 A 19. században az Aranka György-féle magyar nyelvmûvelõ társasághoz hasonlóan létrejöttek a szász és a román honismereti (Landeskunde) egyesületek, melyek fõ céljuknak a sajátosan nemzeti történelem és kultúra (irodalom, népköltészet, képzõmûvészet) emlékeinek összegyûjtését, a nyelv megújítását, a mûvelõdés új, polgári és nemzeti intézményrendszere kereteinek megteremtését tekintették. Az erõsödõ nemzeti törekvések fontos része a nemzeti nyelvû könyvkiadás megerõsödése, irodalmi folyóiratok indítása, az új terjesztési struktúrák (könyvesbolt- és olvasókabinet-hálózat) kialakítása. A 19. századi egyesületi életre azonban a nacionalizmus megerõsödése miatt már egyre kevésbé volt jellemzõ az a korábban tapasztalható etnikai „átjárás”, melynek szellemében a szász Weidenfelder lemásolta a magyar Szamosközy Istvánnak szász vonatkozást szinte egyáltalán nem tartalmazó munkáját, vagy amely a 18. század végén még magától értetõdõnek tartotta Weidenfelder leveleinek közlését a magyar nyelvmûvelõ társaság kiadványában. A nacionalizmus, s ezzel együtt az etnikai konfrontációk 19. századi erõsödésével elmé119 120 121

Schäfer 2007, 131. Török 2008; Török 2009. Szelestei 2006, Jakó 2012.


1289

lyülõ kulturális elkülönülést szemléletesen mutatja az erdélyi szászok és a magyarok külön-külön szervezõdõ, civil kezdeményezésû honismereti mozgalmainak a története. Bár a szász kulturális egyesület, a Verein für Siebenbürgische Landeskunde 1840-ben tartott alakuló gyûlésére az erdélyi mûvelõdés minden nemzetiségû és rangú barátját meghívták, a felhívás a szászok körein kívül nem keltett visszhangot.122 A nemzeti alapú elkülönülést jelzi a magyarok által kezdeményezett erdélyi múzeum létrehozásának kezdeti kudarca is. Az 1841– 1843. évi erdélyi országgyûlés gróf Mikó Imre (1805–1876) — az Erdélyi Múzeum Egyesület (1859) késõbbi elsõ elnöke — által vezetett albizottsága kidolgozott egy javaslatot a múzeum létrehozására. Mivel azonban a szászok nem járultak hozzá a költségek elõteremtéséhez szükséges országos adókivetéshez, az országgyûlést 1843 februárjában úgy zárták be, hogy a múzeum kérdésében nem született döntés.123

IRODALOM ÉS RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK: Ackner 1865 = M. J. Ackner and Fr. Müller, Die römischen Inschriften in Dacien (Wien, 1865). Aranka 1796 = (Gy. Aranka), A’ Magyar Nyelv-mívelõ Társaság’ Munkáinak Elsõ Darabja (Nagyszeben,1796). Benkõ 1794 = F. Benkõ, Parnassusi idõtöltés. 1794. Hatodik darab (Kolozsvár, 1800). Benkõ 1796 = F. Benkõ. Parnassusi idõtöltés. 1796. Hetedik darab (Kolozsvár, 1800). Bodor 1995 = A. Bodor, ’Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig’, Erdélyi Múzeum 57 (1995), nr. 3–4, 56–81. http://epa.oszk.hu/ 00900/00979/00010/pdf/056–081.pdf. Bogár 2006 = J. Bogár, ’„Draconum ossa” Ifj. Buchholtz György és a deményfalvi barlang’, in Szelestei 2006, 11–26. Bogár 2009 = J. Bogár, Egy késmárki polihisztor élete és munkái – feljegyzéseinek tükrében. Ifj. Buchholtz György naplója (1709–1737) [Doktori (PhD) értekezés] (Piliscsaba, 2009), http://mek.oszk.hu/08200/08277/08277.pdf. CIL III = Th. Mommsen, Corpus Inscriptionum Latinarum… Voluminis Tertii Pars prior. Inscriptiones Provinciarum Europae Graecarum Illyrici Latinae… vol. 1, (Berlin, 1873). Frivaldszky 2012 = J. Frivaldszky, ’Az elsõ, Kolozsvárt kiadott római feliratgyûjtemény’, Magyar Könyvszemle 128 (2012), nr. 3., 385–398.

122 Török 2008, 119, 201. Vö.: Török 2010; Zs. B. Török, ’The ethnicity of knowledge. Statistics and Landeskunde in late eighteenth-century Hungary and Transylvania’, G. Abbattista (ed.), Encountering Otherness. Diversities and Transcultural Experiences in Early Modern European Culture (Trieste, 2011), 147–162. http://hdl.handle.net/10077/4299. 123 L. Kelemen, ’Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története’, in P. Erdélyi (szerk.), Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület félévszázados ünnepére 1859–1909 (Kolozsvár, 1942), 16.

1290

PAPP JÚLIA

Gömöri 1989 = Gy. Gömöri, ’Ifj. Köleséri Sámuel levelei Sir Hans Sloane-hoz’ Magyar Könyvszemle 105 (1989), 283–287. Hála 1987 = J. Hála, ’Fossils in the popular traditions in Hungary’, in J. Hála (ed.), Rocks, Fossils and History. Italian-Hungarian Relations in the Field of Geology [Annals of the History of Hungarian Geology, Special Issue] (Budapest, 1987), 205–230. Jakó 2012 = Zs. Jakó, Köleséri Sámuel tudományos levelezése 1709–1732 (Kolozsvár, 2012). Köleséri 1717 = S. Köleseri, Auraria Romano-Dacica (Cibinii, 1717). Köleséri 1780 = S. Köleseri, Avraria Romano-Dacica (Posonii, & Cassoviae, 1780). Magyar 2011 = L. A. Magyar, ’Michael Schendo levele Köleséri Sámuelhez az orosz tudomány helyzetérõl 1727-bõl’, in J. Forrai et al. (eds.), Cito pede labitur aetas. Tanulmányok Kapronczay Károly 70. születésnapjára (Budapest, 2011), 163–169. Reimarus 1737 = H. S. Reimari P. P. de Vita et Scriptis Joannis Alberti Fabricii Commentarius (Hamburg, 1737). Ritoókné 1994 = Á. Ritoókné Szalay, ’A római föliratok gyûjtõi Pannóniában’, in I. Takács and Á. Mikó (szerk.), Pannonia Regia. Mûvészet a Dunántúlon 1000–1541 (Budapest, 1994), 318–329. Schäfer 2007 = A. Schäfer, ’Die Alterthümer Daciens in einer Landesbeschreibung des 18. Jahrhunderts. Geschichtskonstruktionen unter Österreichischer Herrschaft’, in K. Schade, D. Rößler and A. Schäfer (eds.), Zentren und Wirkungsräume der Antikerezeption. Zur Bedeutung von Raum und Kommunikation für die neuzeitliche Transformation der griechisch-römischen Antike. (Münster, 2007), 131–137. Seivert 1785 = Johann Seivert, Nachrichten von Siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften (Preßburg, 1785). Szelestei 2006 = L. N. Szelestei, Magyarországi tudósok levelezése a 18. században (Budapest, 2006). Trausch = J. Trausch, Schriftsteller-Lexikon oder biographisch-literärische Denk-Blätter der Siebenbürger Deutschen, vols. I–III. (Kronstadt, 1868– 1871), Fr. Schuller, Schriftsteller-Lexikon der Siebenbürger Deutschen, vol. IV. (Ergänzungsband zu J. Trausch…) (Hermannstadt, 1902). Torma 1880 = K. Torma, Repertorium ad literaturam Daciae archaeologicam et epigraphicam (Budapest, 1880). Török 2008 = Zs. B. Török, ’The Ethnic Design of Scholarship. Learned Societies and State Intervention in 19th Century Transylvania’, in V. Karady and Zs. B. Török (eds.), Cultural dimensions of elite formation in Transylvania (1770–1950) (Cluj-Napoca, 2008), 115–137. www.edrc.ro/docs/docs/ elitform/Intregul-volum.pdf Török 2009 = Zs. B. Török, ’Learned Societies and Academic Sociability in Nineteenth-Century Transsylvania’, East Central Europe 36 (2009) nr. 2, 200–224.


1291

Török 2010 = Zs. B. Török, ’Patriotic Scholarship: The Adaptation of State Sciences in late 18th Century Transylvania’, in B. Trencsényi (ed.), Whose Love of which Country? Composite States, National Histories and Patriotic Discourses in Early Modern East Central Europe [Studies in the history of political thought 3] (Leiden, 2010), 663–688. Uhlius 1742 = L. Uhlius, Thesauri Epistolici Lacroziani Tomus I. Ex Bibliotheca Iordaniana (Lipsiae, 1742). Wollmann 1994 = V. Wollmann, ’Die Erforschung der Römer- und Völkerwanderungszeit in Siebenbürgen bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts’, in W. Schuller (ed.), Siebenbürgen zur Zeit der Römer und der Völkerwanderung [Siebenbürgisches Archiv Band 29.] (Weimar –Wien, 1994), 225–270. Wollmann 2009 = V. Wollmann, ’Adnotaþiunile cronicarului Laurentius Weidenfelder pe marginea manuscrisului lui Georgius Soterius despre istoria oraºului Sebeº, intitulat „Particola historica in urbem Sabesum’ [Die Anmerkungen des Chronisten Laurentius Weidenfelder zur Handschrift „Particola historica in urbem Sabesum“ von Georg Soterius], Acta Musei Sabesiensis. Terra Sebus 1 (2009), 217–231. http://cclbsebes.ro/ muzeul-municipal-ioan-raica/terra-sebus-nr1.html

THE COLLECTION OF ANTIQUITIES AND CURIOSITIES IN 18th-CENTURY TRANSYLVANIA. The Antiquarian Relationship Network of Laurentius Weidenfelfer, Saxon Lutheran Pastor by Júlia Papp Summary

The two letters of Laurentius (Lorenz) Weidenfelder, Saxon Lutheran pastor in Transylvania, which are examined in the present study, shed light of the antiquarian habits in the middle of the 18th century. Before analysing the letters, the study describes those efforts which were directed in the 16th to 18th centuries in both Hungary and Transylvania at the exploration and systematisation of archaeological finds, before all ancient inscripted stones, and also the activities of Weidenfelder as a historiograph. The letters testify that the erudite priest not only collected ancient objects but also searched for them and acted as a mediator, offering them for money or as a gift. His activity as collector extended, in accordance with the universal interest of the period, from archaeological and artistic objects to paleontological finds and objects and curiosities remarkable for the technique they were made with. The letters make it possible to identify an informal network of international relationships, which had been established among collectioners, traders and antiquarian scholars. It is an indication of the multicultural character of 18th-century Transylvania that this network included Transylvanian members of different national and confessional identities.

Farkas Katalin VIDATS JÁNOS TRAGÉDIÁJA A szélsõbaloldali politizálás színterei és korlátai a kiegyezést követõ években „Egy megdöbbentõ hír futotta át ma reggel a várost […]”. Így kezdõdött a Magyar Ujság 1873. november 10-re keltezett írása az újság másnapi számának gyászkeretes címlapján.1 A lap ebben a tudósításban számolt be arról, hogy Vidats János a belvárosi Rottenbiller-féle ház2 negyedik emeletének udvari folyosójáról leugorva öngyilkosságot követett el. A tragikus hír nemcsak a várost futotta át, de szinte azonnal bejárta a sajtót is.3 Vidats, az 1848-as márciusi ifjak egyike, a kiegyezés utáni közéletnek is ismert alakja volt: az apja által alapított gépgyár elnöke, országgyûlési képviselõ, Pest város közgyûlésének, valamint a honvédegyletek országos választmányának tagja.4 Vidats öngyilkosságát a lapok jellemzõen az általa alapított és vezetett Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár csõdjével magyarázták. A szélsõbaloldali sajtóban ugyanakkor felbukkant a történteknek egy másik értelmezése is, amely szerint Vidats, aki közismerten Kossuth tántoríthatatlan híve és a kiegyezéses rendszer kérlelhetetlen ellensége volt, politikai hajsza áldozata lett. A kortársak a két olvasat bármelyikéhez találhattak hasonló személyes tragédiákat a közeli múltban, ami megkönnyítette számukra, hogy politikai ízlésüktõl függõen elhiggyék egyik vagy másik magyarázatot. A kibontakozó piacgazdaság a látványos sikerek mellett látványos bukásokat is magával hozott, és különösen a bécsi, majd a pesti tõzsdének 1873 májusában bekövetkezett összeomlása után került válságba számos vállalkozás, sokszor elviselhetetlen helyzetbe sodorva az érintetteket.5 Valós és vélt példák mutatták azt is, hogy a kormány kí1

Magyar Ujság, 1873/259. (november 11.) A Kígyó utca és a régi Városház utca (a mai Váci utca egy szakasza) sarkán álló házban voltak az Egyesült Fõvárosi Takarékpénztár helyiségei. (Reform 1873/309. /november 10., esti kiadás/) 3 Pl. A Hon 1873/258. (november 10., esti kiadás), Pesti Napló 1873/258. (november 10., esti kiadás), Reform 1873/309. (november 10., esti kiadás), Magyar Ujság, 1873/259. (november 11.), A Szabadság mint a Nép Zászlója, 1873/46. (november 15.), Vasárnapi Ujság 1873/46. (november 16.). 4 Ezúton is köszönöm Pajkossy Gábornak és Cieger Andrásnak a tanulmány kéziratához fûzött észrevételeiket és tanácsaikat. 5 A Vasárnapi Ujság Vidatsról közölt nekrológjában felidézte Nyáry Pál két évvel korábbi, szintén nagy visszhangot kiváltott öngyilkosságát. Noha ez természetesen nem hozható összefüggésbe a tõzsde összeomlásával, a kortársak közt elterjedt vélemény szerint õ is anyagi okokból, eladósodása miatt vetett véget életének. A párhuzamot erõsítette, hogy Nyáryt is 1848–49-es szereplése tette országosan ismert politikussá, és õ is egy pesti ház negyedik emeletérõl leugorva lett öngyilkos. (A 2

1294

FARKAS KATALIN

méletlenül elbánt ellenfeleivel, ha érdekei azt kívánták.6 Vidats tragédiája tehát bármelyik sorba beilleszthetõ volt. Az okok a valóságban mégis jóval összetettebbek lehettek a fenti leegyszerûsítõ és egymást amúgy sem kizáró magyarázatoknál. Az utókor történésze természetesen nem vállalkozhat arra, hogy a maguk teljességében feltárja az öngyilkossághoz vezetõ lelki folyamatokat, arra azonban igen, hogy számba vegye és értékelje azokat az elõzményeket, amelyek összefüggésbe hozhatóak a tragikus elhatározással. A pénzügyi összeomlás ténye nem vitatható, az igazán érdekes kérdés éppen ezért az, hogy fellelhetõek-e a tragédia, illetve kifejezetten a takarékpénztári csõd hátterében politikai támadások. A válasz megtalálásához elengedhetetlennek mutatkozott Vidats kiegyezés utáni közéleti mûködésének feltérképezése. Mivel a korabeli politikai, gazdasági és egyleti élet egy rendkívül tevékeny szereplõjérõl van szó, személyes sorsának bemutatása egyúttal a kiegyezést követõ évek radikális ellenzéki politizálásának mélyebb megismeréséhez is adalékokkal szolgál. Megmutatja, milyen színtereken igyekeztek a parlamenti ülõhelyük alapján szélsõbaloldalinak nevezett politikusok kiépíteni az általuk képviselt függetlenségi és demokratikus eszmék társadalmi bázisát, és azt is, hogyan szorították tevékenységüket korlátok közé a kormányzat ellenlépései. Elvek és eszközök Vidats János 1826-ban született a Torontál megyei Komlóson (a késõbbi Bánát-Komlóson), Vidats István lakatosmester fiaként.7 Tanulmányait számos helyen, Titelben, Temesvárott, Szegeden, Pécsett, Esztergomban, Kassán és Budán végezte, mivel apja minden évben új iskolát jelölt ki számára. A család 1842-ben Pestre költözött, ahol Vidats István fõként ekéket elõállító gépmûhelyt nyitott. Az apa 1845-ben megkapta a pesti polgárjogot, és a politika iránti érdeklõdését mutatja, hogy 1847-ben belépett az Ellenzéki Körbe. Az ekkor a pesti egyetemen jogot hallgató legidõsebb fia, János pedig tagja lett annak a radikális fiatalokból álló csoportnak, amelynek a Pilvax Kávéház volt a törzshelye. Az 1848. március 15-én kezdetét vette Vidats János nyilvános politikai szereplése. Felszólalt az Ellenzéki Kör gyûlésén, egyes szemtanúk szerint õ foglalta le Landerer Lajos nyomdájának nevezetessé vált nyomdagépét, és beszédet mondott az egyetem elõtti piacon. Másnap tagja lett a Közcsendi Bizottnégyemeletes házak voltak ekkor a legmagasabbak a fõvárosban.) Hasonló módon követett el öngyilkosságot 1867-ben Ganz Ábrahám is, bár az õ esetében nem anyagi gondok álltak a tragédia mögött. 6 Böszörményi László sajtóperérõl és Beniczky Lajos meggyilkolásáról — a valós és a vélt példáról — a késõbbiekben szó lesz. 7 Vidats életrajzi adataihoz: Hadtörténelmi Levéltár, Budapest (a továbbiakban: HL) IV. 25. (Igazságügyi szervek, iratok. Rendõri nyilvántartási lapok a Bach-korszakban politikai szempontból rendõri megfigyelés alatt állt személyekrõl); Vasárnapi Ujság 1873/46. (november 16., nekrológ); Ki az a Vidats János? Irta egy honvéd- és fogolytársa. Pest, 1873. – v. ö. Szakács Margit: Vidacs János politikai pályafutása. Folia Historica I. (1972) 95–131.; A márciusi ifjak nemzedéke. Szerk. Körmöczi Katalin. Bp. 2000. 331–344. (A fejezet szerzõje: Kiss Erika); Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. I–II. Bp. 2008–2009 II. 529.;

VIDATS JÁNOS TRAGÉDIÁJA

1295

mánynak, és õ volt a vezérszónoka az április 2-án tartott egyetemista tüntetésnek. Jókai Mór a század végén így emlékezett vissza az akkori Vidatsra: „Milyen igazi magyar fiú volt 1848 márciusában, mikor az Egyetem téren összetalálkoztunk. Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetû ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsogó szavára mozgásba jött a tenger: a néptenger. S õ szerette ezt a tengert hullámba verni, partot ostromoltatni vele. Értett hozzá.”8 Vidats 1848 augusztusában belépett a pesti Földváry-féle önkéntes zászlóaljba, és fõhadnagyként részt vett a délvidéki harcokban. Késõbb a feldunai hadtestben szolgált, 1849 májusa és júliusa között pedig Görgei Ármin õrnagy felsõ-magyarországi különítményében. Utóbbiban tábori vészbírósági ülnökként mûködött. A világosi fegyverletétel után évekig bujkált, elõbb Magyarországon, majd horvát területen, késõbb pedig Itáliában. 1851-ben, amikor Svájcba akart költözni, az osztrák rendõrség elfogta. Vészbírósági mûködéséért 1852ben kötél általi halálra ítélték, de ezt várfogságra enyhítették. 1853-ban kegyelemmel szabadult a csehországi Josephstadtból. Szabadulása után apja Abony mellett bérelt, több száz holdas mintagazdaságát vezette. Valószínûleg itt ismerte meg a helyi birtokos nemesi családból származó Csernyus Jozefát, akit az 1850-es évek közepén vett feleségül.9 Úgy tûnik, Vidats a gazdálkodás mellett valamiféle titkos szervezkedésbe kezdett, legalábbis erre utal, hogy 1856-ban felségárulás vádjával Salzburgba internálták. Innen néhány hónap után szabadon engedték. 1858-ban átvette apja gépgyárrá fejlesztett mûhelyének irányítását, amely ekkor már négy éve a ferencvárosi Kétnyúl utcában (a mai Lónyay utcában) mûködött.10 Az apjának köszönhetõ anyagi gyarapodás és a virágzó gépgyár további fejlesztésében rejlõ üzleti lehetõségek azonban nem gyengítették politikai elkötelezettségét. Az újabb szabadságharc kirobbantásának reményében idõrõl idõre konspirációkba bonyolódott, ezért a titkosrendõrség folyamatosan figyelte õt.11 1862-ben a londoni világkiállítás ürügyén hosszabb európai körutat tett, Kossuth Lajost is meglátogatta, akivel ekkor ismerkedett meg személyesen. 1863-ban, a lengyel felkelés kirobbanása után felajánlotta Kossuthnak, hogy titkos szervezkedésbe kezd. A volt kormányzó elfogadta az ajánlatot, és útmutatással látta el Vidatsot a szervezkedés gyakorlati megvalósítását illetõen. A konspirációt a rendõrség hamarosan leleplezte, és Vidats ekkor rövid idõre ismét börtönbe került.12 Az 1866-os osztrák–porosz–olasz háború idején Itáliába utazott, hogy újra felvegye a kapcsolatot Kossuthtal, de mire megérkezett, a hadmûveletek már befejezõdtek. A volt kormányzó ezután titkos küldöncök útján rendszeres kap8

Jókai Mór: Írói arcképek. Bp. 1955. 220–221. Magyarország vármegyéi és városai. Szerk.: Borovszky Samu. Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye. Bp. 1910. I. 28. 10 A gyárról: Szakács Margit: A Vidacs-gépgyár története. Folia Archaeologica XIII. (1961) 299–315. 11 HL IV. 25. 12 Farkas Katalin: Magyar függetlenségi törekvések 1859–1866. Bp. 2011. 59–63. 9

1296

FARKAS KATALIN

csolatot épített ki a Magyarországra visszatért Vidatscsal, akinek kulcsszerepet szánt a kiegyezés-ellenes propagandában. Ennek következtében Vidats irányította a Kossuth felügyelete alatt és közremûködésével készülõ, és az 1867 elsõ hónapjaiban a hazába becsempészett „Negyvenkilencz” címû lap terjesztését.13 A titkos szervezkedésekkel párhuzamosan az 1860-as években Vidats a törvényes politikai életnek is újra szereplõjévé vált. 1861-ben és 1865-ben szülõhelye, Komlós választókerületének országgyûlési képviselõje lett, és a törvényhozásban a Határozati (majd Balközép) Párt radikális, szélsõbaloldalinak nevezett csoportjához csatlakozott. Ugyancsak 1861-ben tagja lett Pest város közgyûlésének. Itteni tevékenységérõl források hiányában keveset tudunk, ám az ismert, hogy 1867-ben jelöltette magát a polgármesteri tisztségre. A szavazatok harmadát megszerezve alulmaradt a kormánypárti Szentkirályi Móriccal szemben, de a város közgyûlésébe ismét beválasztották.14 1861-ben az akkor megalakuló pesti honvédegylet pénztárnoka lett. A honvédegylet hivatalos célja a szabadságharcban rokkanttá vált honvédek, illetve az elhunytak özvegyeinek és árváinak segélyezése volt. Ugyanakkor titokban megkezdték a még hadra fogható honvédek összeírását is. Az egyletet a hatóságok 1861 augusztusában, az országgyûlés felfüggesztésével egy idõben feloszlatták, az adakozásokból addig befolyt pénzt azonban sikerült megmenteni. A pénz a Vidats-gyár számlájára került, és a késõbbiekben valószínûleg a már említett titkos szervezkedések anyagi szükségleteinek biztosítására szolgált.15 Vidats önkényuralom alatti magatartása nyilvánvalóvá teszi, hogy a forradalom és szabadságharc eseményei pályafutásának meghatározó élményeivé váltak. Õ maga is emlegette, hogy 1848–49 volt életének legboldogabb idõszaka.16 Az ekkor kivívott függetlenség és szabadságjogok iránti elkötelezettséget „a börtönodúk penésze” sem tudta kiölni belõle, ahogyan Jókai fogalmazott.17 Álláspontján a kiegyezés sem változtatott, 1867 után is megmaradt a ’49-es értelemben vett függetlenség hívének, és továbbra is bízott a szabadságharc újrakezdésében. Mindezt elsõsorban Kossuthhoz írott leveleibõl tudjuk, amelyekben hangot adott annak a reményének, hogy a kiegyezéses rendszerrel szembeni általános elégedetlenség hamarosan lehetõvé teszi a volt kormányzó hazatérését.18 Kossuthhoz, akivel haláláig rendszeresen levelezett, bizalmas viszony fûzte. Vidats a feltétel nélküli tisztelet hangján fordult hozzá leveleiben, amelyek tárgyai mindig konkrét ügyek, gyakorlati kérdések, tehát nem általános politikai eszmecserék voltak. Leveleinek visszatérõ fordulata, a „van szerencsém 13 Farkas Katalin: „Az erõs akarat nem ismer akadályt”. A „Negyvenkilencz” címû lap története. Századok 142. (2008) 697–726. 14 Budapest története IV. Szerk. Vörös Károly. Bp. 1978. 255. (A fejezet szerzõje: Vörös Károly.) 15 Farkas K.: Függetlenségi törekvések i. m. 20–23. 16 Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Budapest (a továbbiakban: MNL OL) R 90 (1526 utáni gyûjtemény. Kossuth-gyûjtemény) 5203. Vidats–Kossuth, 1869. október 12.; A Honvéd, 1870/24. (június 16.) 17 Jókai M.: Arcképek i. m. 220–221. 18 MNL OL R 90 5203. Vidats–Kossuth, 1869. október 12., uo. 5249. Vidats–Kossuth, 1870. január 26.


1297

kormányzó úrnak jelenteni” megfogalmazás, jól mutatja Vidats szerepfelfogását: a kiegyezés után is Kossuth magyarországi megbízottjának tekintette magát. Többször is figyelmeztette a volt kormányzót, ha olyan ember igyekezett annak közelébe férkõzni, akit õ biztos, vagy biztosnak vélt értesülések alapján erre méltatlannak, illetve megbízhatatlannak ítélt. Rendszeresen továbbított Turinba a hazából Kossuthnak küldött írásokat, ajándékokat.19 A volt kormányzó nagyra becsülte, ha pedig tehette, tekintélyével támogatta és tanácsaival segítette Vidats tevékenységét. Kapcsolatukat azonban ugyanaz az egyoldalúság jellemezte, ami általánosságban is meghatározta Kossuthnak a magyarországi politikához való viszonyát. Mindig Vidats ajánlotta fel szolgálatait, Kossuth elfogadta azt, irányt mutatott, de sohasem kezdeményezett. Kossuth és az õt vezérének tekintõ magyarországi párt programjában fontos helyet kapott a demokratikus eszmék képviselete. Vidats közéleti mûködésében ezekkel összefüggésben igen hangsúlyosan jelent meg a szociális gondoskodás gondolata is. Felelõsséget érzett gyárának munkásai, a ferencvárosi kisiparosok és kiskereskedõk, a szerencsétlen sorsú volt honvédtársai iránt, akiknek szellemi és anyagi felemelése fontos célja volt tevékenységének. A politika iránti érdeklõdésük felkeltésével ugyanakkor a függetlenségi eszme támogatóinak táborát is növelni igyekezett. Vidats elveit fõként tettei mutatták meg. Nem tartozott a programalkotó, elméleti vitákat folytató politikusok közé. Tekintélyét elsõsorban szilárd elvhûséggel párosuló, fáradhatatlan és sokoldalú szervezõ tevékenysége alapozta meg. Ehhez a tevékenységhez teremtett új kereteket 1867-ben az alkotmányosság visszaállítása. A titkos szervezkedések idõszakát teljes egészében a törvényes politizálás váltotta fel a kiegyezés után Vidats életében. Ez azonban távolról sem jelentette azt, hogy szabadon képviselhette elveit. Ezúttal viszont már nem az abszolutista bécsi birodalmi kormányzat, hanem a parlamentáris alapokon mûködõ magyar kormány igyekezett útját állni törekvéseinek. Az új helyzet új eszközöket igényelt, de az a legkevésbé sem volt nyilvánvaló, hogy milyeneket. Hiányoztak az alapvetõ szabadságjogok gyakorlásával kapcsolatos törvények, és nem lehetett tudni, milyen taktikát alkalmaz majd a kormány, hogy visszaverje a kiegyezéses rendszer ellen indított támadásokat.20 A szélsõbaloldali politizálás lehetõségei, vagy inkább korlátai éppen azoknak a kormányzattal való összecsapásoknak a során körvonalazódtak, amelyeknek Vidats is részese volt a kiegyezést követõ hat évben. Egyleti politizálás 1867 tavaszán buda-pesti honvédegylet néven újjáalakult az 1861-es pesti honvédegylet, melynek Vidats János ismét választmányi tagja lett. A következõ hónapokban országszerte nagyjából 50-60 honvédegylet alakult meg vagy kezd19

MNL OL R 90 5178. Vidats–Ihász, 1869. április 13. A kormányzati politika ellentmondásairól, a rendszer bizonytalan legitimációjáról: Cieger András: „Királyi demokrácia”. Szabadságjogok a magyar liberálisok reformterveiben 1867 után. Aetas 24. (2009) 3. 55–82. 20

1298

FARKAS KATALIN

te újra mûködését, és ezek összesen több tízezer tagot számláltak. Az egyletek, amelyek legfontosabb feladataiknak a volt honvédek segélyezésének elõmozdítását és a szabadságharc emlékének ápolását tekintették, önállóságuk megtartása mellett az egymással való együttmûködésre törekedtek. Ennek köszönhetõen 1867. július 7-én Pesten sor került az elsõ országos honvédgyûlésre, amelyen ideiglenesen a fõvárosi egyletet bízták meg az országos mozgalom irányításával.21 Szélsõbaloldali politikusok már a mozgalom kezdetén igyekeztek politikai céljaikra felhasználni az egyleteket. Az említett országos gyûlés végén a résztvevõk, Madarász József szélsõbaloldali országgyûlési képviselõ kezdeményezésére, de az elnöki tisztséget betöltõ Beniczky Lajos alezredes határozott utasítása ellenére, Kossuth Lajos zajos éljenzésében törtek ki.22 A honvédegyleti mozgalom kiváló terepnek bizonyult a szélsõbaloldal számára. A volt honvédek körében Kossuth tekintélye kikezdhetetlen volt. A szabadságharc emlékének felidézése pedig újra és újra megkérdõjelezte a kiegyezéses rendszer legitimitását, mert annak a történelmi örökségnek az erejével szembesítette a kormányzatot, amit az nem tudott, illetve nem akart felvállalni. Aligha kétséges, hogy a buda-pesti honvédegylet szélsõbaloldali érzelmû választmányi tagjai kezdeményezték azt is, hogy az országos vezetés megválasztását lebonyolító honvédgyûlést 1867. október 6-ra Aradra hívják össze. A szabadságharc mártírjaira való emlékezés nyilvánvaló támadás volt Ferenc József személye, és rajta keresztül a rendszer ellen. Az Andrássy-kormány tagjai a szeptember 13–14-i minisztertanácsi ülésen egyhangúlag a gyûlés betiltása mellett foglaltak állást.23 A döntés értelmében Wenckheim Béla báró belügyminiszter szeptember 14-i keltezéssel körrendeletet intézett a köztörvényhatóságokhoz.24 A indoklás jogi része szerint a honvédegyletek nem terjesztették fel az alapszabályaikat a belügyminiszterhez, ezért mûködésük pontos célja ismeretlen volt a kormány számára. Mivel azonban sem a gyülekezési, sem az egyesülési jogot nem szabályozta törvény, a rendelet nélkülözte a konkrét jogszabályi hivatkozást.25 Valószínûleg éppen a törvényes alap hiánya miatt hozott fel a rendelet a fentiek mellett egy politikai érvet is. E szerint a gyûlés a helyszín és az idõpont miatt „a régi sebeket újra feltéphetné”, és ezt a kormány nem engedheti. Ez az érvelés rímel Deák azon gondolatára, hogy „fátylat vetünk” „a múlt szenvedéseire”.26 Az elõször 21 Farkas Katalin: Perczel Mór és a honvédegyleti mozgalom kibontakozása (1867–1868). Hadtörténelmi Közlemények 123. (2010) 532–536. 22 Magyar Ujság, 1867/80. (július 9.) 23 MNL OL K 27 (Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1867–1944) 1867. szeptember 13–14. (3.) 24 Deák Ferenc beszédei. V. S. a. r. Kónyi Manó. Bp. 1903. 230–231. 25 1852-ben uralkodói pátens írta elõ az egyleti alapszabályok Belügyminisztériumhoz való felterjesztésének kötelezettségét, ez azonban a kiegyezés után természetesen nem lehetett érvényes jogalap. (Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 elõtt. Korunk, 1993/4. 103–109.) 26 A kormánypárt múlthoz való viszonyáról: Cieger András: Megbocsátás, elhallgatás, együttmûködés. Az 1867-es rendszerváltás és a múlt öröksége. In: Identitásaink és elhallgatásaink. Korrajz (A XXI. Század Intézet évkönyve) Szerk. Fricz Tamás – Lánczi András. Bp. 2011. 27–42.


1299

az 1861-es felirati beszédben elhangzott deáki szavak fontos elõfeltételét jelentették az udvarral való kiegyezésnek, a kormány azonban az erre történõ hivatkozással az emlékezésnek és a kegyelet lerovásának lehetõségétõl próbálta meg elzárni az érintetteket, és végsõ soron az egész magyar társadalmat. A buda-pesti honvédegylet, amelynek élére két héttel a belügyminiszteri körrendelet kiadása elõtt az emigrációból hazatért Perczel Mór tábornok került, tudomásul vette a tiltást. Az országos gyûlést végül október 28–29-én Pesten tartották meg, 56 egylet küldötteinek részvételével. Vidatsot itt a 30 fõbõl álló országos központi választmány tagjává választották.27 A források alapján sejthetõ, hogy a honvédegyleti vezetõk megválasztását politikai csatározások kísérték, amelyek során a kormányhoz hû emberek megpróbálták háttérbe szorítani az ellenzéki érzelmû tagokat. Törekvésük csak részleges sikerrel járt, a központi választmány tagjainak többsége ugyanis a kiegyezés támadói vagy legalábbis bírálói közé tartozott. Országos elnökké viszont Perczel Mórt választották, aki az országgyûlésben nem sokkal korábban a Deák-párthoz csatlakozott. Perczelnek nem titkolt célja volt, hogy a honvédek közt megtörje az általa gyûlölt riválisnak tekintett Kossuth kultuszát. A buda-pesti egylet új, Perczel megüresedõ helyére megválasztott elnöke, Klapka György, szintén kormánypárti országgyûlési képviselõ volt.28 Andrássy Gyula életrajzírója, Wertheimer Ede szerint Klapka tábornok felajánlotta a miniszterelnöknek, hogy a fõvárosi egylet elnökeként megbénítja „a forradalmi elemektõl ellepett” központi választmány mûködését, és ezzel megszünteti „a honvédek kettõs szervezetét”, vagyis az országos vezetést.29 Wertheimer értesülésének forrása nem ismert, valóságtartalma pedig közvetlenül nem igazolható. A honvédegyleti mozgalom vezetésében késõbb történtek mégis alátámasztani látszanak a leírtakat.30 Az említetteken kívül figyelmet érdemel az országos fõjegyzõvé választott Mikár Zsigmond személye is. Mikán néven született Arad megyei, görög katolikus vallású családban. A szabadságharcban a feldunai hadtestben szolgált, fõhadnagyi rangot ért el.31 Az 1861-es pesti honvédegylet választmányi tagjainak névsorában nem szerepelt a neve, 1867-ben azonban kezdeményezõ szerepet játszott a fõvárosi egylet újjászervezésében, amelynek õ lett az elsõ jegyzõje.32 Vidats egy Kossuthnak írt levelében azt állította, hogy õ biztatta leginkább 27

Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 536–537. K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 544–545. 29 Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora I–III. Bp. 1910–1913. I. 397–403. 30 Klapka a következõ hónapokban aktívan részt vett a honvédegyleti mozgalomban. Nemcsak a fõvárosi egyletet vezette, de az általa 1868. január 1-én indított „Századok” címû lapban is foglalkozott a honvédegyleti mozgalom ügyeivel. Írásai egyértelmûen tükrözték kormánypárti elkötelezettségét. Klapka baráti viszonyban állt Andrássyval, 1872-tõl titkos politikai megbízatásokat kapott az akkor már külügyminiszteri tisztséget betöltõ politikustól. (Ress Imre: A kormányzati hírszolgálat átalakulása az Osztrák–Magyar Monarchiában a kiegyezés után 1867–1873. In: Szakszolgálat Magyarországon, avagy tanulmányok a hírszerzés és titkos adatgyûjtés világából /1785–2011/. Fõszerk. Csóka Ferenc. Bp. 2012. 111–112.) 31 Bona Gábor: Hadnagyok és fõhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban I–III. Bp. 1998. II. 491. 32 Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 532–533. 28Farkas

1300

FARKAS KATALIN

Perczelt a volt kormányzó elleni fellépésre, és honvédegyleti tevékenységét a kormány egy rendõrségi állással jutalmazta.33 Utóbbi valószínûleg azt jelentette, hogy Mikárt a Thaisz Elek vezette pesti városkapitányságnál alkalmazták. Azt azonban nem tudjuk, mikortól. Mikár kormánypárti elkötelezettsége 1867 õszén már közismert lehetett, szélsõbaloldali érzelmû honvédegyleti tagok ugyanis megpróbálták megakadályozni fõjegyzõvé választását. Mikár ezt követõen vizsgálódni kezdett Vidats pénzügyeit illetõen az Elsõ Pesti Takarékpénztárnál. Valószínûleg abban reménykedett, hogy rá tudja bizonyítani Vidatsra az 1861-es pesti honvédegylethez érkezett adományok elsikkasztását. Vidatsot még 1867 júliusában kötelezte az egylet az általa 1861-ben kezelt honvédegyleti pénzekkel való elszámolásra. Õ ezt akkor megtette, és beszámolóját a választmány elfogadta, noha a valószínûleg titkos szervezkedésekre fordított pénzek elköltésérõl aligha rendelkezett hivatalos számlákkal. Mikár vizsgálódása nem járt az általa remélt eredménnyel. Késõbb mégis terjeszteni kezdett Vidatsról egy kompromittáló értesülést, amit õ is csak hallomásból tudott. E szerint Vidats az 1866-os háború idején pénzt kapott a porosz kormánytól, és azt saját céljaira költötte. A híresztelés teljes egészében alaptalan volt. Vidats amellett, hogy a sajtóhoz eljuttatott közleményben visszautasította a vádat, a honvédegyleti választmány ülésén is felhozta az ügyet. Perczel azonban azt javasolta az érintetteknek, hogy intézzék el „lovagias úton” a véleménye szerint magánjellegû vitát. Mikár, Perczel javaslatának megfelelõen párbajra hívta ki az õt hazugság terjesztésével vádoló Vidatsot. Vidats ezt nem fogadta el, és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a honvédegyleti választmány nyilvánossága elõtt tárgyalják meg az ellene felhozott vádakat. Beniczky Lajos, a központi választmány elsõ alelnöke 1868. február 10-re, a véderõ törvényrõl Bécsben tárgyaló Perczel távollétében összehívta a választmány ülését, és szabad utat adott az ügy tárgyalásának. A választmány többsége végül elmarasztalta Mikárt, és 1868. február 27-én felmentette õt fõjegyzõi tisztségébõl. Vidats és a szélsõbaloldali választmányi tagok megnyertek tehát egy fontos csatát. Mikár ugyanakkor kétségbeesett levelekben kérte Perczel közbelépését, és aligha lehetett kérdéses, hogy közeleg a tábornok és a vele ellentétes politikai nézeteket valló választmányi többség hónapok óta érlelõdõ összecsapása.34 Megfelelõ források hiányában csak kérdéseket, illetve feltételezéseket tudunk megfogalmazni Mikár Vidatscsal szembeni magatartásának pontos indítékairól. Nem tudjuk, hogy a fõjegyzõ valamilyen konkrét személyes összeütközés következtében vádolta-e meg Vidatsot, vagy általában a szélsõbaloldali választmányi tagoktól elszenvedett sérelmeit akarta rajta megbosszulni. Nincs egyértelmû ismeretünk arra nézve sem, Mikár tetteinek indítékai közt a személyes ellenszenv vagy a hideg politikai számítás játszott-e nagyobb szerepet. Számba kell vennünk azt a lehetõséget is, hogy valaki Mikár bosszúvágyát fel33 34

MNL OL R 90. 5397. Vidats–Kossuth, 1872. május 21. A Vidats–Mikár ügyrõl: Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 544–551.


1301

használva politikai céllal sugalmazta neki a poroszországi pénzek elsikkasztásának vádját.35 Ez utóbbi gyanút fõként a sikkasztási vád idõzítése veti fel. Mikár ugyanis valószínûleg 1867 decemberének utolsó vagy 1868 januárjának elsõ napjaiban kezdte el terjeszteni a kompromittáló állításokat,36 vagyis nem sokkal azután, hogy Vidatsot a Pesten megalakult demokrata kör elnökévé választották. A demokrata kör szervezése 1867 õszén kezdõdött. Novemberben és decemberben vasárnap délutánonként hétrõl hétre több száz fõs tömeg gyûlt össze a józsefvárosi Beleznay-kert nagytermében,37 hogy megvitassa a megalakítandó egylet pontos céljait, alapszabályait és a mûködéssel kapcsolatos egyéb kérdéseket. A szervezésben kezdettõl fogva vezetõ szerepet töltöttek be a szélsõbaloldal országgyûlési képviselõi, illetve az ehhez az irányzathoz kötõdõ más személyek.38 A szélsõbaloldali képviselõk az országgyûléseken formálisan a Balközép Párt tagjaiként vettek részt, de pártértekezleteiket ekkor már a kiegyezés mérsékeltebb ellenzékétõl elkülönülten tartották, és saját indítványokat nyújtottak be az országgyûlésben.39 A demokrata kör szervezése tulajdonképpen az önálló szélsõbaloldali párt megalakítását készítette elõ. Erre nemcsak a személyek és a politikai célok közti egybeesések utalnak, hanem Kossuth egyik késõbbi levele is. A volt kormányzó ebben azt írta, hogy amikor 1867 nyarán szélsõbaloldali politikusok iránymutatást kértek tõle, õ azt javasolta nekik, hogy úgy szervezzenek pártot, ahogyan õk (vagyis a reformellenzék vezetõi) tették 1846-ban, és elmagyarázta ennek „praktikumát”.40 Mindez arra enged következtetni, hogy a demokrata kör — legalábbis az eredeti szándékok szerint —, az 1847 januárjában alapított Ellenzéki Kör mintájára jött létre. 35 Itt meg kell jegyeznünk, hogy a porosz kormány 1866-ban valóban adott pénzt (másfél millió frankot) udvarellenes magyarországi szervezkedésre, de nem Vidatsnak, hanem a Csáky Tivadar és Komáromy György vezette „forradalmi bizottmánynak”. Errõl a tényrõl 1867/68 fordulóján még kevesen tudtak, de köztük volt két Mikárral minden bizonnyal kapcsolatban álló személy: Thaisz Elek és Klapka György. Thaisz személye azért is érdemel figyelmet, mert õ volt az említett „forradalmi bizottmány” pénztárnoka. A másfél millió frank kisebb részét a Klapka-légióra költötték, nagyobb részét viszont Csákyék Magyarországra küldték. A Magyarországra küldött pénz sorsa a rendelkezésre álló források alapján nem tisztázható. (Farkas K.: Függetlenségi törekvések i. m. 126–163.) 36 Vidats a Magyar Ujság 1868 január 5-i számában cáfolta a vádakat. (Magyar Ujság, 1868/4.) 37 A korabeli Kerepesi út és Ötpacsirta utca sarkához közel (a mai Rákóczi út 7. és 9. számú házai helyén) álló kastély ekkoriban nyilvános szórakozóhelyként mûködött, egy beltéri és egy szabadtéri színpaddal is rendelkezett. 38 Magyar Ujság, 1867/191. (november 19.), 1867/195. (november 23.), 1867/200. (november 29.), 1867/203. (december 2.). Az elsõ gyûléseket Rákóczy János ideiglenes elnök vezette, az õ távollétében december 2-án Halász Boldizsár elnökölt, a kör alelnöke Henszlmann Imre, titkára Mátyus Uzor lett, az elsõ felolvasást Madarász József tartotta. Õk valamennyien, Vidatsot is beleértve, szélsõbaloldali országgyûlési képviselõk voltak, vagy lettek a következõ országgyûlésen. (A neves mûvészettörténész, Henszlmann Imre 1869 és 1872 között volt a mohácsi választókerület képviselõje a ’48-as Párt tagjaként. Toth, Adalbert: Parteien und Reichstagswahlen in Ungarn 1848–1892. München, 1973. 255.) 39 Szabó Csilla: A politikai elit függetlenségi ellenzékének szervezeti formálódása Magyarországon az 1860-as években: a ’48-as párt megalakulása. Századok 133. (1999) 519–543. 40 Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár (a továbbiakban: OSZK Kt.), Levelestár, Kossuth– Szilágyi Virgil, 1868. július 2.

1302

FARKAS KATALIN

A demokrata kör tisztségviselõit 1867. december 26-án választották meg, és itt került sor az alapszabályok elfogadására is. Az alapszabályok 3. paragrafusa a következõképpen írta körül az egylet céljait: „A Demokrata-kör czélja a szabadság, egyenlõség és testvériség nagy elveinek, melyek egyedül képezhetik a valódi alkotmányos élet alapfeltételeit, társulati eszme útján való fejlesztése, s mivel ehhez csak az 1848-ki teljes alkotmány mellett lehet remény, ezen alkotmánynak törvényes és alkotmányos mûködés általi visszaszerzése, korunk haladásával lépést tartva, a gyakorlati életben alkalmazása és elveinek tovább fejlesztése.” Mivel a ’48-as alkotmány nem rendelkezett Ausztriával közösen kezelendõ ügyekrõl, a demokrata kör tulajdonképpen az 1867-es kiegyezésnek a közös ügyekre vonatkozó pontjai ellen indított mozgalmat. Az idézett paragrafusból mégis úgy tûnik, a kör alapítói tudatosan törekedtek a kormányzattal való összeütközés lehetõségének minimalizálására, és ebben talán a honvédegyleti mozgalommal kapcsolatos tapasztalatok is szerepet játszottak. Az egylet, neve ellenére nem konkrét demokratikus követeléseket tûzött ki célul, hanem a jóval tágabban értelmezhetõ és ezért nehezebben támadható „szabadság, egyenlõség, testvériség” elvét hangoztatta. Nem az állami függetlenség hiányát hozta fel, hanem azt a ’48-as alkotmányt helyezte középpontba, amelyet a kormánypárti politikusok is a rendszer alapjaként emlegettek, még ha egészen másképpen is viszonyultak hozzá. A konfliktuskerülõ magatartás jele a „törvényes és alkotmányos mûködés” hangsúlyozása, és az is, hogy az alapszabályokat Pest város tanácsának közremûködésével felterjesztették a Belügyminisztériumhoz, noha ezt jogszabály nem írta elõ. Az egyleti alapszabályok szerint a demokrata kör tagja lehetett bármely „feddhetetlen jellemû önálló egyén”. Az egylet tagdíjakból és adományokból tartotta fenn magát, székhelye a Redout szomszédságában volt, ahol vasárnaponként neves baloldali személyiségek tartottak felolvasásokat. Rendes közgyûlést minden év októberében terveztek tartani, a választmány ülését pedig havonta legalább egyszer kellett összehívni. Hivatalos közlönyül a Magyar Ujságot és az 1868 elején induló függetlenségi néplapot, A Nép Zászlóját választották, amelyek rendszeresen be is számoltak az egyleti hírekrõl.41 Több jel is arra utal, hogy az alapítók eredetileg az egész országra ki akarták terjeszteni a kör mûködését. Az alapszabályokban kikötötték, hogy a 90 választmányi tag harmadának vidékinek kell lennie, és a vidéki tagok számára alacsonyabb tagdíjat határoztak meg, hiszen õk kevésbé tudtak részt venni a mindennapi egyleti életben. A pesti demokrata kör megalapításának híre azonban olyan erõs visszhangra talált az ország többi részében, hogy 1868 januárja és márciusa között több tucat demokrata kör alakult meg vidéken Ezek átvették a pesti egylet alapszabályát, vagyis demokrata körök országos mozgalma bontakozott ki.42

41

Magyar Ujság, 1867/223. (december 28.), 1868/2. (január 3.). A Magyar Ujságban és a Nép Zászlójában ebben az idõszakban szinte mindennaposak voltak a demokrata körökrõl szóló hírek. 42


1303

A hirtelen jött siker a pesti alapítókat annak ellenére is elégedettséggel töltötte el, hogy egyes vidéki, fõként alföldi egyletek a fõvárosi anyaegylet céljainál jóval radikálisabb társadalmi követeléseket fogalmaztak meg. A kecskeméti demokrata kör tisztválasztó ülésén például a helyiek meghívására Vidatscsal az élen jelentõs létszámú pesti küldöttség jelent meg.43 Vidats, kecskeméti fellépésével szinte egy idõben, 1868 februárjának végén egy másik ügy miatt is szerepelt a sajtóban. Õ volt az, aki megjelent a pesti kerületi esküdtszék tárgyalásán, hogy átadja a vádlottnak, a súlyosan beteg Böszörményi Lászlónak a tárgyalás elhalasztását kérõ levelét.44 Böszörményit, aki szélsõbaloldali országgyûlési képviselõ és a Magyar Ujság szerkesztõje volt, Kossuth váci választókhoz írt nyílt levelének közlése miatt, felségárulás vádjával fogták perbe 1867 októberében. A minisztertanács október 18-án tartott ülésén úgy döntött, hogy sürgeti az ítélet meghozatalát, továbbá az esküdteket magánúton „teljes és kimerítõ tájékoztatásban” részesíti „a tényállás felõl”.45 A kormány tehát tevékenyen fellépett Böszörményi gyors elítélése érdekében. Az 1867 júliusa és 1868 márciusa közt eltelt idõszakban a szélsõbaloldal, elsõsorban az egyletek és a sajtó révén, jelentõs energiákat fordított arra, hogy társadalmi támogatottságát növelje. A szélsõbaloldali országgyûlési képviselõk a honvédegyletek, a demokrata körök, a Magyar Ujság és A Nép Zászlója révén folyamatos támadás alatt tartották a nemrég született rendszert. Mindez szorosan összefüggött az önálló párt megalakításának elõkészítésével. A támadásokhoz pedig különösen jó alkalmat szolgáltatott a dualista Monarchia történetének elsõ delegációs ülésszaka, amelyet 1868 januárja és márciusa között tartottak Bécsben. Az országgyûlés által választott 60 fõs magyar delegáció ugyanis a szélsõbal által teljes egészében elutasított közös ügyekrõl tárgyalt az osztrák fél küldötteivel. A kormány komoly aggodalommal tekintett a szélsõbal aktivitására, amit jól mutat, hogy az 1867 szeptembere és 1868 márciusa közt tartott minisztertanácsi ülések visszatérõ napirendi pontja volt e téma.46 A delegációs tárgyalások végének közeledtével, 1868 márciusában össztûz zúdult a szélsõbaloldalra a kormányzat irányából. A belügyminiszter a pesti demokrata kör felterjesztett alapszabályainak visszautasításával megtiltotta a demokrata körök mûködését, a pesti kerületi esküdtbíróság egy év fogságra és 2000 forint pénzbírságra ítélte Böszörményi Lászlót, Perczel Mór pedig feloszlatta a honvédegyletek országos választmányát. A pesti demokrata kör betiltásáról a február 23-án tartott minisztertanácsi ülés döntött.47 A döntést hivatalos formába öntõ rendelet megalkotásának 43 Magyar Ujság, 1868/41. (február 19.), 1868/48. (február 27.); Az Alföldön kibontakozó mozgalomról: Pölöskei Ferenc: Az 1868-as alföldi parasztmozgalom. Századok 90. (1956) 617–656. 44 Magyar Ujság, 1868/49. (február 28.) 45 MNL OL K 27. 1867. október 18. (1.) 46 MNL OL K 27. 1867. szeptember 13–14., szeptember 28., október 18., 1868. február 23. 47 MNL OL K 27. 1868. február 23. (3.) (A hivatalos jegyzõkönyv szerint a kormány csak elvi döntést hozott arról, hogy betiltják azokat a demokrata köröket, amelyek alapszabályai ellentétesek a fennálló törvényekkel. A jegyzõkönyvbõl azonban az is kitûnik, hogy a miniszterek fontosnak tartották a mozgalom „elharapódzásának” megakadályozását, Wenckheim pedig a kormány döntésére hivatkozott Deák elõtt a tiltó rendelet szövegezésekor.

1304

FARKAS KATALIN

körülményeirõl Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter emlékiratai tudósítanak. E szerint Wenckheim belügyminiszter a rendelethez Deák jóváhagyását akarta kérni, aki azonban indulatosan tiltakozott a demokrata kör törvényi alap nélküli betiltása ellen. A két miniszter állítólag mégis meggyõzte Deákot, hogy a szélsõbaloldali politikusok által elindított országos mozgalom komolyan veszélyezteti a kiegyezés mûvét, így õ végül segített nekik a rendelet megszövegezésében.48 A március 4-én kelt rendelet azzal indokolta az alapszabályok engedélyezésének visszautasítását, hogy annak 3. paragrafusa „a hatályos alkotmánytól […] megtagadja azon képességet, hogy uralma alatt az említett elvek [a szabadság, egyenlõség és testvériség elvei] tovább fejlesztethessenek, és a tervezett kör mûködési alapját oly téren keresi, mely a hatályban lévõ törvények, a létezõ alkotmány határvonalán kívül esik”. A demokrata kör megfogalmazott céljai tehát támadást jelentnek a fennálló alkotmány ellen, amit a kormány nem tûrhet. Ugyancsak március 4-én kelt, a köztörvényhatóságoknak szóló körrendeletében a belügyminiszter minden olyan egylet mûködését megtiltotta, amelyik a pesti demokrata kör alapszabályait vette át.49 A pesti demokrata körre vonatkozó rendelet fent idézett része lényegében azt állapította meg, hogy a teljes ’48-as alkotmány visszaállításának követelése összeegyeztethetetlen az 1867-es alkotmánnyal. Ez érthetõ, hiszen a teljes ’48as alkotmány életbe léptetésével eltörölni kívánt közös ügyek a kiegyezés alapját jelentették. A kormány a kiegyezéses rendszer legitimitását ugyanakkor azzal igyekezett megteremteni, hogy a ’48-as alkotmány visszaállítóinak nevezte magát, elhallgatva az 1848-as és az 1867-es rendszert egymástól elválasztó alapvetõ közjogi különbséget. A kormány korábbi nyilatkozatai és a belügyminiszteri rendeletben szereplõ indoklás ellentmondásaira hívta fel a figyelmet a pesti demokrata körnek a rendeletre reagáló felirata. A feliratot a kör elnökeként Vidats írta alá. A kör tagjai ebben kijelentették, hogy ragaszkodva szabad véleménynyilvánítási és társulási jogukhoz, az alapszabályokat nem módosítják, és csak „a hatalom nyílt erejének” engednek.50 Válaszul a belügyminiszter április 8-án arra utasította Pest városának vezetését, hogy ha a demokrata kör a tiltás ellenére továbbra is gyûlést tart, azt karhatalommal oszlassák fel.51 A kör utolsó választmányi ülésére április 16-án került sor. Ezen megjelent Polgár Károly pesti fõkapitány, szuronyos katonák kíséretében, és az egybegyûlteket távozásra szólította fel. Vidats ezért bejelentette, hogy a továbbiakban az országgyûlésen próbálnak érvényt szerezni jogaiknak, és a kör addig is feloszlik.52 48

Deák Ferenc beszédei i. m. V. 347–351. MNL OL K 148. (Belügyminisztérium, Elnöki iratok) IV. E. t. 13. cs. A belügyminiszter Pest városa közönségének, 1868. március 3.; uo. A belügyminiszter körrendelete, 1868. március 4. 50 Magyar Ujság, 1868/68. (március 21.) 51 Magyar Ujság, 1868/86. (április 12.) A belügyminiszter Pest városa közönségének, 1868. április 8. (szó szerinti közlés). 52 Magyar Ujság, 1868/90. (április 18.) 49


1305

Vidats éppen a fõkapitány érkezése elõtti percekben közölte az egybegyûltekkel, hogy a demokrata köröknek 1960 forintot sikerült összegyûjteniük Böszörményi pénzbírságára. Böszörményinek az elsõfokú ítéletet helyben hagyó másodfokú ítélet kihirdetése után, 1868 nyarán börtönbe kellett vonulnia. 1868 tavaszán jutott el végkifejletéhez a honvédegyletek mozgalmának országos vezetésében kirobbant politikai harc, amelynek Vidats szintén fontos szerepelõje volt. A Bécsbõl hazatérõ Perczel sérelmezte a választmánynak az õ távollétében tett lépéseit, és megpróbálta visszavonatni Mikár felmentését a fõjegyzõi tisztségrõl. A választmány többsége azonban ellenállt, és a kis híján tettlegességig fajuló vita után Perczel többé nem volt hajlandó összehívni a központi választmány ülését. Ehelyett a hozzá és a kormányhoz lojális, Klapka által vezetett buda-pesti egylet ülésén jelentette be, hogy feloszlatja a központi választmányt, és annak hatáskörét a fõvárosi egyletnek adja át. Beszédében Perczel világossá tette, hogy a központi választmány többsége és a közte kirobbant vita politikai természetû. Ebbõl kiindulva rágalmakkal teli kirohanást intézett Kossuth, illetve a demokrata körök ellen. A központi választmány azonban, Beniczky alelnök vezetésével szinte azonnal ellentámadásba lendült. Nem ismerték el Perczel feloszlató döntését, és összehívták a honvédegyletek rendkívüli országos gyûlését.53 Ezzel egy idõben a végnapjait élõ pesti demokrata kör nyilatkozatot tett közzé, amelyben visszautasította Perczel Kossuthtal kapcsolatos állításait, és méltatta a volt kormányzó érdemeit.54 A pesti demokrata kör és a honvédegyletek ügyeinek egymásba kapcsolódása a két mozgalom azonos politikai kötõdéseinek és személyi összefonódásainak ismeretében nem meglepõ. A honvédegyletek május 4-én tartott országos gyûlésén 53 egylet küldöttei jelentek meg, és túlnyomó többségük elítélte Perczel magatartását. Az augusztusra tervezett rendes gyûlésig ideiglenesen Beniczkyt bízták meg az elnöki teendõk ellátásával.55 Ezzel Perczel kiszorult a mozgalom irányításából, és a kormányhoz lojális buda-pesti egylet sem tudta átvenni a vezetést. A pesti demokrata kör feloszlatásával a kormány megakadályozta, hogy a szélsõbaloldal 1868 áprilisában megalakított pártja mögé erõs tömegmozgalmat szervezzen. Böszörményi elítélésével pedig nyilvánvalóan korlátozta a szélsõbaloldali sajtó mozgásterét. A honvédegyleti mozgalmat azonban egyelõre nem tudta ellenõrzése alá vonni, ezen a fronton tehát csatát vesztett a kiegyezéses rendszer radikális ellenzõivel szemben. Pedig a kormány tagjai már az 1867. szeptember 28-án tartott minisztertanácsi ülésen úgy határoztak, hogy a honvédegyletek „csak mint jótékony segélyezési egyletek jöhetnek tekintetbe”, és a belügyminiszternek felterjesztendõ alapszabályaikat ennek megfelelõen kell megalkotniuk.56 Megkísérelték tehát eltiltani a honvédegyleteket a politizálástól. A honvédegyletek központi választmánya ennek ellenére határozott véleményt nyilvánított országos politikai 53 54 55 56

Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 551–553. Magyar Ujság, 1868/82. (április 8.) Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 557. MNL OL K 27. 1867. szeptember 28. (3.)

1306

FARKAS KATALIN

kérdésekben. Sürgette az országgyûlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely rendszeres ellátást biztosít az egykori honvédek, illetve özvegyeik és árváik számára. Továbbá kiállt az önálló magyar honvédsereg létrehozása mellett.57 A kormány ellenük mégsem lépett fel olyan keményen, mint a demokrata körök vagy a Magyar Ujság ellen, noha a bécsi udvar és egyes kormánypárti személyiségek ezt elvárták volna. Utóbbiak a miniszterelnök engedékeny természetével magyarázták a határozott ellenintézkedések elmaradását.58 A szabadságharcban honvéd ezredesi rangot elért Andrássy személyisége és múltja minden bizonnyal befolyásolták döntéseit, de más érvek is szóltak az „engedékenység” mellett. Szinte az egész országra kiterjedõ, sok tízezres tömegmozgalomról volt szó, amely a közvélemény óriási érdeklõdésére tartott számot. A nyilvánosság elõtt vállalt céljai, a segélyezés és a szabadságharc emlékének ápolása komoly tekintélyt kölcsönöztek neki. Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy Andrássy zsarolásra alkalmas eszközként is tekintett a honvédegyleti mozgalomra, amelyet az önálló magyar honvédsereg megalakításától idegenkedõ osztrák tárgyalópartnereivel szemben kívánt felhasználni. A delegációs tárgyalásokkal nagyjából egy idõben tartotta ugyanis üléseit az az osztrák–magyar tábornoki bizottság, amelyik a közös hadügyminiszter elnöklete alatt kidolgozta az önálló magyar honvédseregrõl is rendelkezõ véderõtörvény javaslatát.59 A formális, jogi úton történõ támadás helyett a kormány informális úton, személyi kapcsolatai révén igyekezett megakadályozni a szélsõbal tevékenységét a honvédegyleti mozgalomban. Ennek a taktikának a kudarcát alapvetõen két okra, két személy magatartására vezethetjük vissza. Egyikük, Beniczky Lajos valószínûleg nem annyira politikai meggyõzõdése, mint inkább személyes ambíciói miatt állt a központi választmány szélsõbaloldali tagjainak élére, és segítette törekvéseiket. Másikuk, Perczel Mór személyes sérelmeitõl vezetve intézett kirohanást Kossuth ellen, visszatetszést keltve ezzel számos, az országos politikai kérdésekkel egyébként nem foglalkozó egylet köreiben. A honvédek ügyének szószólója Az 1868 augusztusában megtartott országos honvédgyûlés nyomasztó hangulatban zajlott: Beniczky, ideiglenes elnök egy hónappal korábban eltûnt.60 Rögtön eltûnése után elterjedt az a szóbeszéd, hogy az alezredes politikai gyilkosság áldozata lett, és sokan a kormány bosszúját sejtették a háttérben.61 A gyilkosság ténye a holttest szeptemberi megtalálása után beigazolódott, a tettes személyére és az indítékra azonban soha nem derült fény. A kormányt ter57

Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 538–544. Kecskeméthy Aurél naplója. S. a. r. Rózsa Miklós. Bp. 1909. 237–240. Kecskeméthy közel állt Lónyayhoz, aki naplójában lényegében ugyanezt a véleményt fogalmazta meg. (Deák Ferenc beszédei i. m. V. 230–231.) – v. ö.: Wertheimer E.: Andrássy Gyula i. m. I. 397–399. 59 Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában. Bp. 1996. 128–134. 60 Beniczky eltûnésének körülményeirõl és holttestének megtalálásáról részletesen tudósított a korabeli sajtó. Pl.: A Honvéd, 1868/31. (augusztus 3.), 1868/40. (október 5.), 1868/41. (október 12.). 61 Várady Gábor: Hulló levelek. Máramarossziget, 1894–1895. III. 60–61. 58


1307

helõ gyanú mindenesetre valószínûleg erõsítette a szélsõbal helyzetét a mozgalmon belül. Az országos honvédgyûlésen újra fellángoltak a politikai harcok. Ezúttal a balközép párti Ivánka Imre igyekezett a kormány számára kedvezõ javaslatokkal fellépni. Kezdeményezte például annak kimondását, hogy a mozgalom hatásköre ezentúl kizárólag a segélyezésre korlátozódjék. A kibontakozó vitában egyik fõ ellenfele Vidats volt, aki éppen ezért komoly szerepet játszott abban, hogy a küldöttek többsége végül leszavazta Ivánka javaslatát. A tisztújítás során az addigi elsõ alelnököt, Horváth János ezredest választották elnökké. Az õ politikai kötõdését nem ismerjük, azt viszont tudjuk, hogy már az 1861-es egyletnek is tagja volt. Az elsõ alelnök Ivánka, a második alelnök Vidats lett, a választmányba pedig újra jelentõs számban kerültek szélsõbaloldali tagok.62 Az egy évvel késõbb, 1869 augusztusában tartott országos honvédgyûlésen a leköszönt Horváth helyett Ivánkát választották elnökké. Vidats ezúttal nem lett alelnök, de a választmány tagja maradt. Mivel mindkét új alelnök — Clementis Gábor és Földváry Albert — a szélsõbalhoz kötõdött, feltételezhetõ, hogy Vidats nem jelöltette magát a tisztségre. A honvédegyleti mozgalomnak ugyanakkor a legtevékenyebb és igen népszerû tagja volt: az országos gyûléseken rendre felszólalt, kezdeményezésekkel állt elõ, bizottsági tagságokat vállalt. Legjelentõsebb kezdeményezését, a rokkant honvédtisztek számára építendõ Honvéd Menház felállításának tervét éppen az 1869-es országos gyûlésen tárta honvédtársai elé.63 Vidats a Menház felállításának szükségességét azzal indokolta, hogy a kormánypárti többség két országgyûlésen sem tett eleget annak az 1848-as törvényhozás által vállalt kötelezettségnek, amely szerint az államnak kellett volna gondoskodnia a rászoruló volt honvédekrõl és családjaikról. A kormány ugyan a királyi pár által a koronázás alkalmával a volt honvédek számára felajánlott 100 ezer aranyból és az azt követõen befolyt adományokból létrehozta a Honvéd Segélyalapot, de az csak egyszeri támogatást nyújtott. A szélsõbaloldal még 1867 májusában benyújtott az országgyûlésnek egy törvényjavaslatot, amelynek értelmében a kormány köteles lett volna költségvetési forrásból biztosítani a rokkanttá vált honvédeknek, valamint az elesettek özvegyeinek és árváinak rendszeres segélyét, de ennek napirendre vételét a többség leszavazta. Ezt követõen a honvédegyletek is az élethosszig tartó rendszeres ellátást szorgalmazták az összegyûlt adományok kamatainak felhasználásával, céljukat azonban õk sem érték el.64 Vidats a Menház létrehozásával a leginkább rászoruló rokkant honvédtisztek lakhatását és ellátását akarta életük végéig biztosítani. Állítása szerint „biztos reménye” volt arra, hogy Pest városa ingyen ad telket. Bízott abban is, hogy az épület „buzgó hazafiak” pénzbeli adományaiból, ingyen felajánlott épí62

A Honvéd, 1868/34. (augusztus 24.), 1868/35. (augusztus 31.), 1868/40. (október 5.). A Honvéd, 1869/39. (szeptember 30.) Vidats azért csak a tisztek számára kívánta létrehozni a Menházat, mert úgy vélte, hogy a közkatonák könnyebben találhatnak lakóhelyükön pártfogókra. (MNL OL R 90 5246. Vidats–Kossuth, 1870. január 8.) 64 Farkas K.: A honvédegyleti mozgalom kibontakozása i. m. 538–539. 63

1308

FARKAS KATALIN

tõanyagokból és munkavégzésbõl felépíthetõ. Egyik Kossuthhoz írt levele is megerõsíti, hogy elsõsorban iparosok és kereskedõk támogatására számított. A honvédegyletek országos gyûlése örömmel fogadta a kezdeményezést, és Vidats javaslatára bizottságot hozott létre a Menház ügyében. A bizottság elnöke Vidats lett, tagjai pedig a már említett Clementis és Földváry, valamint a szintén szélsõbaloldali választmányi tag, Kûhnel Ignác, továbbá a neves író és balközép párti országgyûlési képviselõ, Jókai Mór.65 A Menház felépítésére indult adakozás hamarosan országos méreteket öltött. Nagy számban adakoztak magánszemélyek, egyletek, takarékpénztárak, és egyes települések is jelentõs összegeket ajánlottak fel. Az adománygyûjtésben jelentékeny szerepet játszott gróf Odeschalchi Gyuláné, özvegy Damjanich Jánosné és Jókai Mór is. Utóbbi az általa szerkesztett A Hon címû lapban rendszeresen népszerûsítette a Menház ügyét. Természetesen a Magyar Ujság is gyakorta foglalkozott ezzel a témával.66 Vidatsnak a Menház felépítését célzó kezdeményezése politikai értelemben kitûnõ húzásnak bizonyult. A tömegeket megmozgató ügynek nyíltan kormányellenes éle volt, amit csak kis mértékben tompított, hogy a Deák-párti Pesti Napló szerkesztõségébe is érkeztek adományok.67 Ahogyan Vidats egy nyilvánosságnak szánt levelében fogalmazott, a Menház felépítése „óvás” volt „a magyar nép részérõl” a kormányzat felé, mert az nem váltotta be „a nemzet adott becsületszavát”.68 Hazafias és emberbaráti céljai miatt a kormány nyíltan nem emelhetett szót a Menház építése ellen. A színfalak mögött ugyanakkor mindent megtett azért, hogy zátonyra futtassa a tervet. Pest közgyûlésének kormánypárti többsége hosszasan elhúzta a telekadományozásról folyó tárgyalásokat, majd végül csak pénzért adott egy tízhektáros területet a város határában, a Soroksári út mentén.69 Thaisz Elek, pesti városkapitány lefoglaltatta Kossuth levelének terjesztésre szánt másolatait, amelyben a volt kormányzó támogatásáról biztosította a Menház ügyét és adakozásra buzdított. Amikor Kossuth felvetetette, hogy Andrássytól is segítséget lehetne kérni a Menház megépítéséhez, Vidats a következõket írta a miniszterelnökrõl: „megölne egy kanál vízbe mindnyájunkat”.70 Az építkezés megkezdésére végül közel két évet kellett várni, ami csak részben magyarázható a telek megszerzése körüli nehézségekkel. Bár sokan adakoztak, az adományokból befolyó összeg mégsem növekedett olyan gyorsan, ahogyan azt kezdetben Vidats remélte. Ebben szerepet játszott az 1869 utolsó hónapjaiban kibontakozó pénzügyi válság, amely éppen a Vidats által fõ szövet-

65 MNL OL R 90 5209. Vidats–Kossuth, 1869. november 21.; A Honvéd, 1869/34. (augusztus 24.), 1869/39. (szeptember 30.); Vasárnapi Ujság, 1871/23. (június 4.). 66 MNL OL R 90 5249. Vidats–Kossuth, 1870. január 26. 67 Pesti Napló, 1870/53. (március 6., reggeli kiadás) 68 OSZK Kny. B 1.395. Vidacs János levele, melyet mint a honvéd-menház bizottságnak elnöke Gubody Gedeon Nagy-Kõrös városa polgármesteréhez intézett, 1870. december 10. 69 Vasárnapi Ujság, 1871/23. (június 4.) Az országos honvédgyûlés 1870 júniusában hatalmazta fel Vidatsot a telekvásárlásra. (Magyar Ujság, 1870/130. /június 9./) 70 MNL OL R 90 5246. Vidats–Kossuth, 1870. január 8.


1309

ségesnek tekintett iparos és kereskedõ réteg anyagi forrásait apasztotta el.71 Az épület terveit Vidats 1871 májusában mutatta be a honvédek országos gyûlésének, amely ezután határozatot hozott az építkezés megkezdésérõl. A Menház átadására végül 1872. október 6-án került sor.72 A Menházban 80 személy számára alakítottak ki férõhelyeket, ám az építkezés felemésztette az addig befolyt adományokat. Éppen ezért újabb gyûjtést indítottak annak érdekében, hogy minél több rászoruló egykori honvédtiszt költözhessen be a Menházba.73 A Menház létrehozásáért folytatott küzdelem mellett Vidats ebben az idõszakban egy másik olyan ügyet is felkarolt, amely szintén a szabadságharchoz és a szabadságharcban részt vevõkhöz kötõdött. 1870-ben, halottak napján õ mondott beszédet a Kerepesi temetõben a „Kilencek” néven emlegetett vértanúk síremlékének felavatásakor.74 Öt hónappal korábban, ugyanebben a temetõben került sor Batthyány Lajos néhai miniszterelnök nagy tömegeket megmozgató újratemetésére, amelyen a szándékosan ekkorra idõzített országos honvédgyûlés résztvevõi is képviseltették magukat. A „Kilencek” közül hatan — Csernyus Emmánuel (Manó) pénzügyminiszteri tanácsos, Szacsvay Imre a debreceni országgyûlés jegyzõje, Karol d’Abancourt francia eredetû galíciai családból származó százados, Peter Giron rajnai német származású alezredes, Streith Miklós vértesboglári plébános és Kolosy György százados, a Lamberg altábornagy elleni népítélet egyik végrehajtója — a szabadságharc mártírjai voltak, 1849 októberében, illetve 1850 márciusában végezték ki õket. A másik három személyt — Noszlopy Gáspárt, Jubál Károlyt és Sárközy Somát — egy forradalmi szervezkedés miatt végezték ki az önkényuralom idején, 1853-ban.75 Kivégzésük után mindegyiküket a józsefvárosi temetõbe, jeltelen sírokba temették el. 1868-ban Damjanich Jánosné és Vidats Jánosné átvitették a kivégzettek földi maradványait a felszámolás alatt álló józsefvárosi temetõbõl a Kerepesi temetõbe, és az õ kezdeményezésük nyomán indult adománygyûjtésnek köszönhetõen készülhetett el 1870-re síremlékük.76 Elképzelhetõ, hogy Vidats Jánosné Csernyus Jozefa rokona volt Csernyus Emmánuelnek, de erre vonatkozóan nincs adatunk. Az viszont biztos, hogy a néhai pénzügyminiszteri tanácsos Andor nevû fia Vidatshoz hasonlóan fõhadnagyként szolgált a Földváry-féle önkéntes zászlóaljban.77 Tehát a Vidats-házaspár számára talán személyes vonatkozásai is voltak a kegyelet kinyilvánításának, amely ugyanakkor ismét alkalmat adott a rendszer legitimitásának 71

Juhász Lajos: Az 1869-i „pénzválság” és a bankkérdés. Századok 73. (1939) 33–75. MNL OL R 90 5397. Vidats–Kossuth, 1872. május 21.; Magyar Ujság, 1871/106. (május 9.), 1871/114. (május 18.), 1872/112. (május 17.); A Honvéd, 1872/41. (október 11.) 73 Vasárnapi Ujság, 1871/23. (júnuis 4.); Magyar Ujság, 1872/112. (május 17.). 74 Magyar Ujság, 1870/252. (november 3.). – v. ö.: M. Lovas Krisztina: Batthyány Lajos gróf és a Kilencek újratemetése 1870-ben. Honismeret, 2007/6. 26–33. 75 Életrajzi adataik: Vértanúk könyve. Szerk. Hermann Róbert. Bp. 2007. 219–222., 240–245., 250–264., 293–305. (Az életrajzok szerzõi: Dér Dezsõ, Fleisz János, Hermann Róbert, Kedves Gyula, Kovács István, Zakar Péter.) 76 A Honvéd, 1868/44. (november 2.) 77 Bona G.: Hadnagyok i. m. I. 274. 72

1310

FARKAS KATALIN

megkérdõjelezésére. Vidats megemlékezésen részt vevõ jelentõs tömeg elõtt elmondott beszédében ezekkel a szavakkal támadta a kormányt: „a nem független kormányok tudnak modern alakú kín- és vérpadokat egyes törhetetlen keblû honfiak, s a nép számára kitalálni, és tudnak jutalmakat osztogatni a hazaárulóknak, de tisztelni, megemlékezni fénypontjairól nemzetünk múltjának, azokat összekötni a jelennel, miszerint lehessen biztos alapja egy jobb és szebb jövõnek, ezt nem tudják, azaz, hogy tudni nem is akarják.”78 A márciusi ifjúként ismertté vált, majd gyárosként is köztiszteletnek örvendõ Vidats János neve a kiegyezést követõ években tehát elválaszthatatlanul összefonódott a volt honvédek ügyével. Tevékenysége nagyban hozzájárult a szabadságharcos emlékek heroizálásához és Kossuth kultuszának megerõsödéséhez. Üzlet és társadalmi szerepvállalás A mezõgazdasági gépgyárat Vidats 1858-tól az 1860-as évek közepéig az Angliát is megjárt és komoly szakmai tudással rendelkezõ Jankó Vincével együtt irányította. Jankó távozása után Vidats egyik öccse, a bécsi Mérnöki Akadémián végzett ifjabb Vidats István kapcsolódott be igazgatóként a vezetésbe. Vidats másik, József nevû öccse apjukkal együtt a havasalföldi Craiovában alapított egy fióküzemet 1863 körül, mivel a román fejedelemségekben jelentõs kereslet mutatkozott a gyár termékei iránt. Vidats 1859-ben megpróbálta részvénytársasággá átalakítani a vállalkozást, négyezer darab száz forintos részvény kibocsájtásával. A kísérlet azonban kudarcba fulladt, feltehetõen a korban jellemzõ általános tõkehiány miatt. Vidats elnökségének elsõ évtizedében mégis virágzott a gyár, amely évente több ezer mezõgazdasági gépet állított elõ. Sikerrel szerepelt az 1862-es londoni és az 1867-es párizsi világkiállításon, és a román fejedelemségek mellett Törökországból, valamint Oroszországból is kapott megrendeléseket. Amint azt a részvénytársaság alapítására irányuló törekvés is jelezte, a gyárnak tõkére lett volna szüksége a fejlesztésekhez. A tõkehiány a kiegyezés után még nyomasztóbbá vált, mert a vállalkozás egyre kevésbé tudta felvenni a versenyt az újonnan alapított, részben külföldi tulajdonú gyárakkal, továbbá az elsõsorban Angliából behozott gépekkel. Ennek ellenére még az 1870-es évek elsõ felében is mûködött a három Kétnyúl utcai üzemrészleg, a vasöntöde, a gépgyár és az ekemûhely, amelyek akkor összesen nagyjából száz munkást foglalkoztattak.79 A Kétnyúl utcában, a gyártelepen épült házban lakott Vidats feleségével, és nagyjából 1858 és 1870 között született hat gyermekével.80 Emellett sok más 78 Magyar Ujság, 1870/252. (november 3.) A „hazaárulóknak osztogatott jutalom” valószínûleg célzás arra, hogy a kiegyezés után a magyar kormány elismerte az önkényuralom korában állami hivatalt viselt személyek nyugdíjjogosultságát. 79 Szakács M.: A Vidacs-gépgyár i. m. 299–303., 308–315. 80 A gyermekek nevei: Dezsõ, Elemér, János, Margit, Lajos, Sándor. 1868-ban született Lajos nevû fiuk keresztapjának Vidatsné Kossuth Lajost kérte fel. Vidats halálakor a legidõsebb gyermek 15 éves volt. (MNL OL R 90 5157. Vidats Jánosné–Kossuth, k. n. [1868]; a Hon, 1873/258. /november 10./, 1873/261. /november 13./).


1311

módos fõvárosi polgárhoz hasonlóan tulajdonosa volt egy nyári lakként szolgáló svábhegyi villának is, továbbá földjei voltak a Pest akkori határaitól délre elterülõ Gubacsipusztán, és egy gõzmalma Nagykõrösön.81 Vidats neve szerepel az 1873 nyarán összeállított, Pest-Buda 2890 legnagyobb adózóját felsoroló elõzetes névjegyzékben, vagyis az egyesülésre készülõ városok lakosságának leggazdagabb tíz százalékához tartozott. Az 1872-ben szerzett jövedelmei után 517 forint, 76 krajcár adót fizetett, a korabeli adózási szabályok szerint ez a tizede volt jövedelmének. A névjegyzékben szereplõk között voltak — különösen iparos mesterek, orvosok, gyógyszerészek, ügyvédek, tanárok —, akik fele- vagy harmad ekkora jövedelemre tettek csak szert, a leggazdagabb nagyvállalkozók ugyanakkor nyolcszorosát-tízszeresét keresték Vidats jövedelmének.82 Vidatsot a források puritán emberként emlegetik, aki nem vetette meg a kétkezi munkát sem. Gyárának munkásaival és a zömmel kisiparosok, kiskereskedõk által lakott külváros, a Ferencváros számos polgárával személyes kapcsolatban állt. Úgy tûnik tehát, nem veszítette el a kapcsolatot azzal a világgal, ahonnan gyermekkorában elindult, ahonnan apja tehetsége és kitartása emelte fel a családot.83 Közéleti tevékenysége során legalább annyira foglalkoztatta a kisiparos, kiskereskedõ réteg felemelésének kérdése, anyagi és szellemi tõkéhez juttatása, mint a honvédek ügye. Ez egyfelõl demokratikus elveivel és a függetlenségi tábor megerõsítését célzó törekvéseivel függött össze. Másfelõl összhangban állt azzal a gondolattal, hogy Magyarország közjogi függetlenségének alapfeltétele az erõs ipar, ami lényegében Kossuth reformkori gazdasági programjának továbbvitelét jelentette. Minden bizonnyal ezek a gondolatok vezérelték, amikor részt vett az elsõ buda-pesti munkásegylet megalapításában, szinte egy idõben a demokrata körök mozgalmának kibontakozásával. A munkásegyletet 1867 és 1868 fordulóján kezdték el megszervezni, és 1868. február 17-én történt hivatalos megalakulásakor hírlapi tudósítások szerint körülbelül 700–1000 tagot számlált. Március elsejétõl az egylet „Munkások Ujsága” címmel hetilapot adott ki, néhány nappal késõbb pedig az alapszabályok megalkotására, valamint a vezetõség megválasztására is sor került. A megválasztott igazgatósági tagok és képviselõk többsége iparos mester volt, és feltehetõleg az egyleti tagok legnagyobb része is ebbõl a rétegbõl került ki. A vezetõk közé ugyanakkor gyárosok, kereskedõk és szabadfoglalkozású értelmiségiek is bekerültek. Az alapítók három fõ célt tûztek ki maguk elé: egy fogyasztási egylet, egy önsegélyezõ bank és egy mûvelõdési kör létrehozását. A fogyasztási egylet célja az volt, hogy olcsó élelemmel és ruhával lássa el a tagokat. Az önsegélyezõ bank takarékoskodásra kívánta ösztönözni õket, és a betétekbõl kis összegû hiteleket tervezett nyújtani. A mûvelõdési kört szakmai és általá-

81

Reform, 1873/255. (szeptember 16.). BFL IV. 1303. j. 2. d. Névjegyzéke a budapesti 1200 legtöbb adófizetõnek, 1873. július 8. (A lista valójában 2890 nevet tartalmaz.) 83 Magyar Ujság, 1872/140. (június 21.); Szabadság mint a Nép Zászlója, 1873/46. (november 15.) 82

1312

FARKAS KATALIN

nos ismereteket terjesztõ elõadások, könyvtár, dalárda és mulatságok színhelyéül szánták.84 Az egylet mintájául a Hermann Schulze által a poroszországi Delitzsch községben 1850-ben alapított egylet szolgált. A Schulze által megfogalmazott alapelv az volt, hogy a munkásoknak nem az államtól kell várni a segítséget, hanem a helyi szintû összefogással önsegélyezésre kell törekedniük. Az 1850-es és az 1860-as években a Szászföld németajkú városaiban sorra alakultak meg a delitzschihez hasonló önsegélyezõ egyletek.85 A buda-pesti munkásegylet elnöke a fiatal közgazdasági újságíró, Mudrony Soma lett. Vidats Jánost képviselõvé, ifjabb Vidats Istvánt pedig igazgatósági taggá választották. A képviselõk közt ott találjuk Jókai Mórt is, aki a Hon címû lapjának esti kiadásaiban rendszeresen beszámolt a munkásegylet megalakulásáról, céljairól és mûködésérõl.86 A felsorolt személyek azt sejtetik, hogy az egylet politikailag a kiegyezés ellenzékéhez kötõdött. A szélsõbaloldali néplap, A Nép Zászlója hangot is adott annak a reményének, hogy a buda-pesti egylet a nem sokkal korábban megalakult bécsihez hasonlóan bátran ki fog állni a demokratikus eszmék mellett.87 Nincs azonban tudomásunk arról, hogy az egylet bármiféle konkrét politikai célt megfogalmazott volna. A tervezett intézmények közül egyébként is csak az önsegélyezõ bank alakult meg. Miután azonban ezt nem sikerült pénzügyileg fenntarthatóvá tenni, a kezdeményezés kudarcba fulladt, és az egylet 1868 végén megszûnt. A munkásegylet kudarcának valószínûleg szerepe volt abban, hogy a Vidats a következõ évben takarékpénztár alapítására vállalkozott. A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár a pesti külvárosok iparosai számára kívánta biztosítani a takarékbetétek elhelyezésének lehetõségét, és emellett természetesen hiteleket is nyújtott. Feltételezhetõ, hogy Vidatsot saját gyárának a tõkehiány miatti nehéz helyzete is ösztönözte erre a lépésre. A vállalkozást négyezer darab százforintos részvény kibocsátásával tervezte beindítani, csakúgy, mint a Vidats-gyár tíz évvel korábban végül kudarcba fulladt részvénytársasággá alakítását. Az indulás ezúttal reménykeltõbb volt: a 37, zömében a helybeli vállalkozók közül kikerült alapító tag összesen háromezer-ötszáz darab részvényt jegyzett, és csak ötszáz részvényt terveztek nyilvános aláírásra bocsátani. Ezekkel a feltételekkel kértek engedélyt az alapításra 1869 márciusában a Földmûvelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumtól.88

84

Magyar Ujság, 1868/37. (február 14.), 1868/40. (február 18.), 1868/58. (március 10.); A Hon 1868/12. (január 16., esti kiadás), 1868/21. (január 27., esti kiadás), 1868/39. (február 17., esti kiadás), 1868/43–45. (február 21., 22., 24., esti kiadások), 1868/50. (február 29., esti kiadás). 85 Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Bp. 1896. 326–342. 86 A Hon, 1868/53. (március 4., esti kiadás) 87 A Nép Zászlója, 1868/1. (január 4.) 88 MNL OL K 231 (Kereskedelemügyi Minisztérium, Ipari és Belkereskedelmi Osztály) 1899–10–48954. Vidats– FIK, 1869. márc. 11. (A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár iratait 1899-ben újra elõvették, és az akkori Kereskedelemügyi Minisztérium levéltárához csatolták. Ezúton köszönöm Oross András fõlevéltárosnak az iratok felkutatásában nyújtott segítségét.)


1313

A takarékpénztárak száma és alaptõkéjük az 1867-es kiegyezéstõl az 1873-ban bekövetkezett tõzsdekrachig évrõl évre dinamikusan nõtt. A statisztikus Vargha Gyula szerint 1869-ben országszerte 133 ilyen intézmény létezett, amelyek közül 48-at ebben az évben alapítottak.89 Ismert, hogy a reformkorban alapított elsõ takarékpénztárak, legalábbis kezdetben, jótékonysági egyesületek voltak, amelyeknek alapító tagjai a jótállási biztosítékként felajánlott pénzük után nem kaptak osztalékot.90 A dualizmus korára a takarékpénztári vállalkozások üzleti jellege erõsödött, de mûködésük bizonyos elemei még fenntartották az eredeti szociális szerep hagyományát. Vargha Gyula 1896-ban azt írta a takarékpénztárakról, hogy „csak félig állnak a hitel szolgálatában, ugyanannyi joggal az emberbaráti intézmények közé is sorozhatók”.91 A takarékpénztárak közérdekû mûködésével kapcsolatos elvárás tükrözõdött vissza a Földmûvelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumnak a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár alapítási kérelmére adott válaszában is. A Minisztérium ugyanis kifogásolta, hogy a részvények túl nagy hányadát jegyezték az alapítók, mert ebbõl a magánérdekek elõtérbe kerülésére következtetett. Erre hivatkozva utasította az alapítókat, hogy a részvények 80 százalékát, vagyis az eredetileg tervezett 500 helyett 3200 darabot bocsássanak nyilvános jegyzésre.92 Azt, hogy a minisztériumi válasz mögött valós aggodalom állt-e, vagy a közérdekre való hivatkozás csupán ürügy volt a szélsõbaloldali politikus által kezdeményezett vállalkozás elgáncsolására, nem tudjuk. A takarékpénztár elindítása mindenesetre a megnehezülõ feltételek mellett is sikerült, így az intézmény a minisztériumi jóváhagyást követõen 1869. augusztus elsején megtarthatta alakuló közgyûlését. A források közvetve azt mutatják, hogy a sikerben jelentõs szerepe lehetett Jordán Károly ferencvárosi bõrgyárosnak, aki nagy számban jegyzett részvényeket.93 A Jordán-gyár a Jordán Viktor (talán Károly apja) által 1815-ben alapított bõrfeldolgozó manufaktúrából nõtt ki. Az üzem kezdettõl fogva a Kétnyúl utcában mûködött, közel ahhoz a helyhez, ahova a Vidats-gyár költözött 1854-ben.94 Jordán Károly 1862-ben Vidatscsal együtt tagja volt annak a bizottmánynak, amely a londoni világkiállításon szereplõ magyar áruk bírálatát, szállítását és elhelyezését bonyolította le.95 Vidats és Jordán ismeretségének (esetleg barátságának) minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy az utóbbi jelentõs tõkét fektetett az újon89 Vargha Gyula: Magyarország pénzintézetei: visszapillantás hitelviszonyaink fejlõdésére és a hazai pénzintézetek négy évtized alatti mûködésére. Bp. 1885. 123. 90 Tóth Árpád: Önszervezõ polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. Bp. 2005. 106–111. 91 Vargha Gy.: A magyar hitelügy i. m. 82. 92 MNL OL K 231 1899–10–48954. FIK–Vidats, 1869. május. 93 Jordán neve az alapítók közt nem szerepel, az igazgatótanácsnak ugyanakkor a megalakulástól tagja volt. A takarékpénztár csõdje után õ lett a részvényesek bizottságának elnöke. (MNL OL K 2311899–10–48954.) 94 Ferencváros kétszáz éve. Szerk. Götz Eszter–Orbán György. Bp. 2010. 25. 95 Vasárnapi Ujság, 1861/25. (június 23.) – v. ö. Farkas Zsuzsa: A kultúra tövébe fészkelt ország. A világkiállításokon bemutatott magyar mûvek kortárs értékelése 1851–1878. Aetas 27. (2012) /1. 140–141.

1314

FARKAS KATALIN

nan induló takarékpénztárba. Jordán a takarékpénztár fennállása idején végig a legnagyobb részvényesek egyike, és 1872-ig az igazgatótanács tagja volt. A kibocsátott részvények közül ötszáz darabot késõbb a „Varga-féle konzorcium” vásárolt meg. A „Varga” álnév mögött Vidats János rejtõzött, a konzorcium tagjai pedig az igazgatótanács tagjai voltak. A konzorcium tagjai 1871. december 29-én kelt szerzõdésükben kimondták, hogy céljuk nem az egyéni haszonszerzés, hanem a takarékpénztár helyzetének erõsítése, ezért 1873. április 2. elõtt nem adják el részvényeiket. A takarékpénztártól függetlennek látszó, jelentõs számú részvényt birtokló vállalkozás létrehozásával az esetleges tõzsdei támadásokat igyekeztek kivédeni, és a takarékpénztár iránti bizalmat növelni. Tekintve, hogy ez a lépés az üzletfelek megtévesztését jelentette, a takarékpénztár ellen a csõd után indított perben az alperesek magyarázkodásra kényszerültek. A védõügyvéd, amellett, hogy a korban szokásosnak minõsítette ezt az eljárást, egy további, figyelemre méltó érvvel is elõállt. Azt mondta, hogy mivel a takarékpénztár „baloldali emberek által inkább politikai czélokból lõn alapítva, amúgy is ellenségeskedésnek volt kitéve.”96 Az intézmény kötõdése a baloldalhoz, és azon belül a szélsõbaloldalhoz egyértelmûen igazolható. Azon túl, hogy az igazgatótanács elnöke Vidats volt, a közgyûlési jegyzõkönyvekben rendre felbukkannak, többnyire fontos, bizalmi tisztségekben szélsõbaloldali országgyûlési képviselõknek, illetve Vidats további politikai elvbarátainak a nevei.97 A védõügyvéd által emlegetett politikai cél elsõsorban feltehetõleg abban állt, hogy a takarékpénztár mûködtetésével egy olyan társadalmi csoport pénzügyi helyzetét igyekeztek megerõsíteni, amelyik potenciálisan a függetlenségi és demokratikus eszmék támogatóinak táborát erõsítette. Ennél közvetlenebb politikai célra tett utalást a takarékpénztár csõdje kapcsán a kormánypárti Pesti Napló, amelyik lényegében kampányfinanszírozással vádolta meg az intézményt.98 Ezt a súlyos vádat azonban nem támasztják alá más források.99 Arra, hogy az ellenzéki kötõdés és a politikai cé96

Stiller Mór: Védbeszédek sajtó- és bûnügyekben: 1870–1880. Bp. 1881. 159–164. A hitelegyletnek Simonyi Antal országgyûlési képviselõ volt az elnöke, az 1872. február 18-án kelt közgyûlési jegyzõkönyvet õ és Madarász József hitelesítették. Az 1873. február 23-án tartott közgyûlésen a szavazatszedõ bizottság elnöke Kûhnel Ignác ügyvéd volt, akit az 1872-es országgyûlési választások elõtt a fõvárosi szélsõbaloldali választási bizottság tagjává választottak. (Magyar Ujság, 1872/20. /január 23./). Az igazgatótanácsnak tagja volt Rumbach József ügyvéd, akinek Soroksári úti házában Vidats az 1872-es választási kampány idején választási gyûlést tartott. (Magyar Ujság, 1872/88. /április 18./) A takarékpénztár jogi képviselõje 1873-ban Krajtsik Ferenc volt, akit az 1872-es kampány idején az Irányi elnöklete alatt mûködõ Pest belvárosi ellenzék jegyzõjévé választottak. (Magyar Ujság, 1872/75. /április 3./) A takarékpénztári közgyûlési jegyzõkönyvek egy részét Hollós László vezette, aki 1872-ben a ferencvárosi ellenzéki bizottság fõjegyzõje volt. (Magyar Ujság, 1872/92. /április 23./) 98 „[…] a takarékpénztár bukásában volt is tán része a szélsõbaloldali korteskedésnek és párttekinteteknek.” (Pesti Napló, 1873/175. /július 31., reggeli kiadás/) 99 Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a takarékpénztár 1872-ben módosított alapszabályai lehetõséget teremtettek arra, hogy a vezetõk cégük nevében hitelt vegyenek fel a pénzintézettõl. A Vidats-gyár élt ezzel a lehetõséggel, és a késõbbi vád szerint igen kedvezményesen jutott hitelhez. (OSZK Kny. C 3.672. A Ferencz- és Józsefvárosi Takarékpénztár Alapszabályai, 1872.; Stiller M.: Védbeszédek i. m. 170–178. 142–144., 164–165.) 97


1315

lok valóban maguk után vonták-e a kormánypárti támadásokat, a csõd tárgyalásakor még visszatérünk. Az alapszabályok szerint a takarékpénztár négyféle üzletágban tevékenykedett. Takarékbetéteket gyûjtött, amelyekre a korban jellemzõ mértékû, 5, majd 6 százalékos kamatot fizetett. A legkisebb elhelyezhetõ összeg 50 krajcár volt, ami jelzi, hogy a kispénzû ügyfelekre is számítottak. Az „elõlegzési üzlet” keretében a takarékpénztárnál zálogba elhelyezett értékpapírokra, továbbá arany- és ezüstpénzekre adtak kölcsönt legfeljebb értékük háromnegyedéig. A „kölcsön-üzlet” tulajdonképpen ingatlan alapú jelzálogkölcsönt jelentett volna, ennek tényleges gyakorlására utaló adatok azonban semelyik év üzleti jelentésében nem szerepelnek. A negyedik, és forgalmát tekintve a legjelentõsebb üzletág a váltóleszámítolás volt. A takarékpénztár szervezeti keretein belül mûködött egy hitelegylet is, amelynek célja az alapszabályok szerint az volt, hogy „a kevésbé vagyonost, különösen pedig az iparûzõ osztály felsegélését elõmozdítsa”. Az egyletnek bármely hitelképes budapesti lakos tagja lehetett, amennyiben hitelkérelmét a takarékpénztár vezetése elfogadta. Az egyleti tagok kötelesek voltak az általuk kért hitel 5 százalékát az egyleti pénztárba befizetni. Ezekbõl a befizetésekbõl egy „biztosítéki alapot” hoztak létre. A hiteltulajdonosok egyetemlegesen kezeskedtek egymásért a takarékpénztár irányába. Amennyiben tehát a biztosítéki alap pénze valamely egyleti tag fizetõképtelensége miatt megfogyatkozott, a többi egyleti tag köteles volt azt hitele arányában, de legfeljebb a hitelként felvett összeg mértékéig kipótolni.100 A hitelegylet tulajdonképpen a munkásegyleti szervezés során létrehozott, majd csõdbe jutott önsegélyezõ bankot pótolta. Fontos különbség volt azonban, hogy a hitelegylet mögött ott állt egy jelentõs tõkével rendelkezõ pénzintézet. Az üzleti vállalkozás és a szociális feladatot felvállaló egylet közös mûködtetése, legalábbis eleinte, életképesebbnek bizonyult mint a rövid életû önsegélyezõ bank. A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár forgalma és tiszta nyeresége 1869. augusztus elsején történt megalakulása és az 1873. február 23-án tartott utolsó rendes közgyûlése között folyamatosan nõtt. Az 1872-es év kiemelkedõen sikeres volt az intézet történetében. A tiszta nyereség 1873 elejére az egy évvel korábbi összegnek több mint ötszörösére nõtt. 1872-ben hatezer darab százforintos részvény kibocsátásával egymillió forintra növelték a részvénytõkét.101 Ugyancsak 1873 elején fizették a legjelentõsebb osztalékot a részvények után, ami 15 százalék volt. Ez azért is figyelemre méltó, mert az 1872-es év tiszta nyeresége a jelentõsen megnövelt saját tõke arányában az elsõ mérleg szerint nem érte el a 10 százalékot. Késõbb egy újabb mérleget készítettek, amelyben ez az arány magasabbnak volt feltüntetve, elsõsorban azért, mert a takarékpénztár székházának értéknövekedésére hivatkozva a korábbinál magasabb nyereséget könyveltek el. 100 MNL OL K 231 1899–10–48954. Alapszabályok. Az évrõl évre kismértékben módosított alapszabályok 1872. évi változata megtalálható még: OSZK Kny. C 3.672 101 MNL OL K 231 1899–10–48954. Üzleti jelentések az 1869–70., 1871., 1872. évrõl.

1316

FARKAS KATALIN

A csõd után indított perben a védõügyvéd lényegében elismerte, hogy az 1872-re vonatkozó osztalékfizetés mértéke nem volt teljesen megalapozott, hiszen a székház magasabb értéken való beírása valójában nem jelentette a nyereség növekedését. Ugyanakkor azzal érvelt, hogy az akkori „kóros felfogású korban” minden pénzintézet igyekezett minél magasabb osztalékot fizetni részvényeseinek.102 A saját tõke és a tiszta nyereség arányát meghaladó osztalékfizetés valóban jellemzõ összetevõje volt a tõzsdekrachot megelõzõ túlspekulációnak, mivel a pénzintézetek az indokolatlanul magas osztalékfizetéssel részvényeik árfolyamát próbálták a lehetõ legmagasabbra növelni.103 A védõügyvéd védekezése tehát egyfelõl helytálló volt, hiszen a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár nyilvánvalóan nem maradhatott ki a tõzsdei versengésbõl. Másfelõl azonban ez a lépés minden bizonnyal hozzájárult az intézet pénzügyi helyzetének meggyengüléséhez. A politizálás hagyományos színterei: a párt és az országgyûlés A szélsõbaloldaliaknak nevezett képviselõk már az 1861. évi országgyûlésen önálló csoportot alkottak a Határozati Párton belül. A következõ, 1865-ben megnyitott országgyûlés ideje alatt külön tartott frakcióüléseik és saját indítványaik jelezték, hogy útjaik egyre inkább elválnak a kiegyezés mérsékelt, balközépnek nevezett ellenzékétõl. A szervezeti különválásra végül 1868 áprilisában került sor. A szélsõbaloldaliak által alapított 1848-as Párt programját 1868. április 2-án fogadták el.104 A párt az 1848-as alkotmány teljes visszaállítását tekintette fõ céljának, vagyis véget akart vetni a közösügyi politikának. A pesti demokrata kör mûködését éppen emiatt tiltotta be a belügyminisztérium néhány héttel korábban. A korabeli politikai életre jellemzõ módon azonban a párt csak egy országgyûlési csoportot jelentett, amelyet a kormány nyilván kevésbé ítélt veszélyesnek, mint a gyorsan népszerûvé váló társadalmi mozgalmat. A szélsõbaloldali párt a ’48as alkotmány visszaállítása mellett sürgette a demokratikus elvek érvényesítését a közéletben, valamint a nemzetiségi jogok kiszélesítését.105 A pártnak nem volt egyetlen vitathatatlan tekintéllyel rendelkezõ vezetõje. A pártelnöki tisztség adminisztratív jellegû maradt, közéleti súlyt nem biztosított viselõjének. Ennek fontos oka volt, hogy a szélsõbaloldaliak Kossuthot tekintették vezérüknek.106 A volt kormányzó elsõsorban az emigrációból 1868ban hazatért Irányi Dánielen keresztül rendszeres kapcsolatot tartott fenn a szélsõbaloldaliakkal, ugyanakkor következetesen elutasította, hogy a párt tevékenységével azonosuljon. Gyakorta ostorozta leveleiben a szélsõbaloldaliak szerinte erélytelen és következetlen fellépéseit. Egy alkalommal például így írt Irá102

Stiller M.: Védbeszédek i. m. 170–178. Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Bp. 1986. 42–43. 104 Szabó Cs.: A politikai elit függetlenségi ellenzékének szervezeti formálódása i. m. 519–543. 105 Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok: 1867–1914. Bp. 1934. 188–189. 106 Szabó Csilla: A függetlenségi eszme képviselete a ’48-as pártban a kora dualizmus idõszakában. (PhD-értekezés) Bp. 1997. 109–113. 103


1317

nyinak: „nincs Önöknek compact pártjuk. […] A mi kevés kis sereg van pedig, az maga közt veszekszik”.107 Az 1865 és 1869 közt tartott országgyûlésen 18 taggal mûködõ képviselõcsoport valóban igen megosztott volt. A legjelentõsebb ellentétek két alapvetõ kérdésben, két egymást keresztezõ törésvonal mentén alakultak ki. Az egyik vitapont a közjogi kérdés volt, amelyben a tiszta perszonálunió és a teljes állami függetlenség nyilvánosan egyébként nem hangoztatható követelése állt szemben egymással. A másik nézeteltérésekre okot adó kérdést a balközép párti ellenzékhez való viszonyulás jelentette. Az 1868-as szervezeti szétválástól kezdve folyamatosan napirenden volt az egységes ellenzék megteremtésének a terve. A balközéppel való együttmûködést taktikai okokból Kossuth is támogatta.108 Vidats János mindvégig megmaradt a teljes függetlenség hívének, a balközéppel való együttmûködést pedig — ebben a kérdésben Kossuthra sem hallgatva —, semmilyen formában sem tartotta elfogadhatónak.109 Noha a párt egyik legismertebb alakja volt, sosem tartozott annak meghatározó tagjai közé. A pártértekezleteket és az országgyûlés üléseit viszonylag ritkán látogatta. Amikor Irányi ezt a szemére vetette, más közéleti elfoglaltságait hozta fel mentségül.110 Vidats minden jel szerint éppen azért vett részt olyan tevékenyen az egyleti és a gazdasági élet szervezésében, mert az országgyûlés és a párt adta kereteket nem tartotta elégségesnek politikai céljai eléréséhez. Széles társadalmi támogatottságot akart szervezni a függetlenségi eszmék mögé, mert ez elengedhetetlen volt az általa remélt újabb szabadságharc sikeréhez. A képviselõi mandátum megszerzését mégis közéleti szereplése fontos részének tekintette. 1869-ben, amikor a kiegyezés megkötése után elõször tartottak országgyûlési választásokat, Vidats már nem szülõhelyén, hanem lakóhelyén, a Ferencvárosban indult a képviselõségért. Kormánypárti ellenfele, Török Pál, a dunamelléki református egyházkerület püspöke ismert és köztiszteletben álló személyiség volt. Vidatsot hivatalosan a február 7-én tartott ellenzéki választási gyûlésen kérték fel jelöltnek. Õ a felkérést elfogadva rögtön ismertette is programját, amelynek középpontjában az 1848-as teljes alkotmány törvényes úton történõ visszaállítása állt. Pártjának hivatalos törekvését két általa, és minden bizonnyal sok ferencvárosi polgár által is fontosnak tekintett ponttal egészítette ki. Képviselõként küzdeni kívánt a magyar ipar és kereskedelem támogatásáért, valamint azért, hogy a honvédek legalább erkölcsi elismerést kapjanak az államtól. Utóbbi azt jelentette volna, hogy törvénybe foglalják a hazáért tett 1848–49-es hõsies helytállásukat.111 107

MNL OL R 75 (Irányi Dániel iratai) Kossuth–Irányi, 1869. február 24. Tóth Ede: A Függetlenségi Párt megalapítása. Századok 97. (1963) 985–990.; Szabó Cs.: A függetlenségi eszme képviselete i. m. 67–109. 109 MNL OL R 90 5165. Szilágyi–Kossuth, 1869. február 14. Szilágyi Virgil beszámolt Kossuthnak a párton belül a balközéphez való viszony kapcsán folyó csatározásokról, megemlítve Vidatsot is. A volt kormányzó minden bizonnyal ennek a levélnek a hatására írta meg Irányinak február 24-én fentebb idézett véleményét a párt gyengeségérõl. 110 MNL OL R 90 5398. Irányi–Kossuth, 1872. június 23. 111 Magyar Ujság, 1872/32. (február 9.) 108

1318

FARKAS KATALIN

Vidats a választási kampánnyal egy idõben kezdte meg a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár szervezését, ami feltehetõleg növelte népszerûségét a helybeli iparosok és kereskedõk körében. Ugyancsak hozzájárulhatott támogatottságának erõsödéséhez, hogy Böszörményi László sorsa éppen ekkoriban vett tragikus fordulatot. A Magyar Ujság szerkesztõje elõzõ évi bebörtönzésekor súlyos szívbetegségben szenvedett, és állapota a fogságban súlyosbodott. Noha kérhetett volna kegyelmet, nem élt ezzel a lehetõséggel.112 1869 elején már közismert tény volt, hogy haldoklik, miközben a korabeli börtönviszonyok sem az állapotának megfelelõ körülmények kialakítását sem a megfelelõ színvonalú ápolást nem tették lehetõvé. Mindez jó alapot szolgáltatott az ellenzéknek a kormány támadására. Böszörményi végül március 24-én, a fõvárosi szavazás másnapján halt meg.113 A korabeli törvénynek megfelelõen nyílt szavazást tartottak, amelyen Vidats 522, Török Pál pedig 409 szavazatot kapott.114 Az 1869-es választások Vidats személyes sikere mellett gyõzelmet jelentettek pártja számára is, mivel az több mint kétszeresére, 41-re növelte mandátumainak számát.115 Az eredmények a kiegyezéssel szembeni jelentõs elégedetlenséget tükrözték, a választási rendszer sajátosságainak következtében azonban a Deák-párt így is megõrizte többségét a törvényhozásban. A képviselõházi nyomtatványok tanúsága szerint Vidats fõként arra használta az üléseket, hogy kérvényeket nyújtson be különbözõ állampolgárok, mindenekelõtt egykori honvédek, illetve özvegyeik vagy árváik nevében. A segélyért vagy állami alkalmazásért folyamodók kérvényeit az illetékes bizottsághoz továbbították, mindeközben Vidats újra és újra szembesítette képviselõtársait a volt honvédek ügyének rendezetlenségével. Beszédet ebben a ciklusban mindössze kettõt mondott. Felszólalt a köztörvényhatóságokról szóló törvényjavaslat ellen, amelyet visszalépésnek tartott 1848-hoz képest. Emellett részt vett a kormány által 1871 novemberében benyújtott választójogi törvényjavaslat „agyonbeszélésében”. A választójogi törvényjavaslat az adóhátralékosok kizárásával tovább szûkítette volna az amúgy sem túl széles választójogot, és háromról öt évre emelte volna a törvényhozási ciklus hosszát. Ugyanakkor fenntartotta volna a nyílt szavazást, valamint a választókerületek beosztásában mutatkozó aránytalanságokat, és nem rendelkezett a választási csalások megbüntetésérõl, továbbá az összeférhetetlenségrõl sem. Mindez a kormánypárt gyõzelmi esélyeit és hatalmát növelte volna. Az 1848-as Párt éppen ezért általános választójog, titkos szavazás, a népességgel arányos választókerületek és szigorú összeférhetetlenségi szabályok bevezetését, valamint a választási csalások törvényi szankcioná112 A temetésén beszédet mondó párttársa, Irányi Dániel is megjegyezte, hogy kegyelmi kérvénye minden bizonnyal kedvezõ elbírálásban részesült volna. A kormányzat tehát valószínûleg nem akarta mártírrá tenni Böszörményit, de annak hajthatatlansága keresztülhúzta számításait. (Magyar Ujság, 1869/71., március 28.) 113 Magyar Ujság, 1869/69. (március 25.), 1869/70. (március 27.), 1869/71. (március 28.). 114 Magyar Ujság, 1872/68. (március 24.) 115 Szabó Cs.: A függetlenségi eszme képviselete i. m. 105–109. A szélsõbaloldaliakhoz lazán kapcsolódott még további 10 nemzetiségi képviselõ is.


1319

lását sürgette. A kormánypárti javaslatról 1872 februárjában megkezdett általános vitát az ellenzéki képviselõk hosszú felszólalásokkal nyújtották el, így az áprilisban lezáruló parlamenti ciklusban már nem kerülhetett sor az új törvény elfogadására.116 Ugyanebben a hónapban kezdetét vette a választási kampány. Vidats, aki ez alkalommal is a Ferencvárosban indult a képviselõségért, falragaszok útján, „pártkülönbségre való tekintet nélkül” hívta meg a kerületi lakosokat képviselõi számadására. Beszédében, amelyet a Magyar Ujság kissé túlzónak tûnõ beszámolója szerint nagyjából 1500-an hallgattak végig, az elõzõ három év kormányzati politikáját ostorozta. Elsõsorban a nemzeti önállóságról való teljes lemondást tette szóvá, példaként említve a honvédelem, az ipar és a kereskedelem területét.117 Bõ egy hónappal késõbb, május 27-én ugyanezekre a kérdésekre helyezte a hangsúlyt programbeszédében. A választói gyûlésen Vidats után a párt elnöke, Irányi Dániel is beszédet mondott.118 A kampány idõszaka alatt több hír is megjelent Vidatsnak és családjának jótékonykodásáról, illetve jótékonysági kezdeményezéseirõl. Vidats a honvédegyleti mozgalom nevében ekkor indított újabb gyûjtést a hamarosan felépülõ Honvéd Menház leendõ lakói számára. Ugyanekkor 50 forintot adományozott a Ferencz- és Józsefvárosi betegsegélyezõ egylet javára. Felesége és sógornõje pedig a Magyar Gazdasszonyegylet tagjaiként részt vettek az árvízkárosultak részére rendezett gyûjtésben.119 Mint láttuk, Vidatstól máskor sem álltak távol a jótékonysággal összefüggõ cselekedetek, de ezek idõzítése és a Magyar Ujságban történõ közlése nyilvánvalóan a kampány része volt. A Magyar Ujság egyébként a többi ellenzéki képviselõhöz viszonyítva is feltûnõen gyakran foglalkozott — dicsérõ hangnemben — Vidats tevékenységével. Ez valószínûleg fõként azzal magyarázható, hogy a ferencvárosi szélsõbaloldali választási bizottmány fõjegyzõje, Hollós László, a lap munkatársa volt.120 A Magyar Ujság gyakran foglalkozott a kormánypárt által a fõvárosban elkövetett állítólagos választási csalásokkal is, amelyekrõl a szélsõbaloldali újságíró, Tóvölgyi Titusz egy kisebb könyvecskét jelentetett meg.121 Az ellenzékiek által hangoztatott vádak közül a legsúlyosabb az volt, hogy a kizárólag kormánypárti tagokból álló összeíró bizottság olyan személyeket is felvett a választói névjegyzékbe, akik nem ferencvárosi lakosok voltak, vagy nem minõsültek választóképesnek. Azt is szóvá tették, hogy ugyanakkor néhány köztudottan ellenzéki szavazónak viszont nem adta ki a bizottság a szavazójegyet.122 116

Gerõ András: Az elsöprõ kisebbség. Bp. 1988. 30–55. Magyar Ujság, 1872/88, 92. (április 18., április 23.); Vidats János követjelentési beszéde 1872 april 21-én Pest-Ferenczvárosi választói elõtt. Pest, 1872. 118 Magyar Ujság 1872/120. (május 28.) Vidats németül mondta el beszédét. Irányi elõször magyarul beszélt, de a hallgatóság kérésére németül is megismételte mondanivalóját. 119 Magyar Ujság, 1872/79., 106., 112. (április 7., május 9., május 17.). 120 Magyar Ujság, 1872/92. (április 23.) 121 Tóvölgyi Titusz: A magyar ellenzék véres küzdelme vagyis: Gyász-napok a magyar nemzet életébõl. 1872. Pest, 1872. 122 Magyar Ujság, 1872/112., 119., 121., 122. (május 17., május 27., május 29., május 31.); Tóvölgyi T.: A magyar ellenzék véres küzdelme i. m. 148–151. 117

1320

FARKAS KATALIN

A ferencvárosi ellenzék a vélelmezett visszaélések miatt egy küldöttséget menesztett a belügyminiszterhez, aki ígéretet tett az ügyek kivizsgáltatására. Miután a vizsgálat megtörtént, a bizottság visszavont 13, és kiadott 10 szavazójegyet.123 Mindez azonban nem elégítette ki az összesen 200 szavazójegy kiadását reklamáló Vidats-pártot, amelyik a késõbbiekben is visszaéléseket emlegetett. Ugyanekkor a kormánypárti sajtó szintén csalással gyanúsította az ellenzéket. A kölcsönös vádaskodás jól jelzi, mennyire felfokozott hangulatban zajlottak az 1872-es választások. A kormánypárt, amint azt a választási törvény módosítására tett sikertelen kísérlete is mutatta, különösen fontosnak tekintette, hogy a korábbinál nagyobb arányú gyõzelemmel szilárdítsa meg a kiegyezés rendszerét. Ennek során kiemelt jelentõséggel bírhatott, hogy az ellenzék neves és tevékeny személyiségeit, például Vidatsot vagy a Terézváros képviselõjét, Jókait megbuktassák.124 Ráadásul a miniszterelnök és pártelnök, Lónyay Menyhért, a kormánypárton belüli gyenge támogatottsága miatt arra törekedett, hogy minél több személyes hívét juttassa be a képviselõházba. Kormányzati körökben Deák és az ekkor már közös külügyminiszterként tevékenykedõ Andrássy, Lónyaynál jóval nagyobb tekintéllyel bírt. A bukáshoz közel került miniszterelnök jelentõs összegeket fordított a kampány során arra, hogy javítsa saját híveinek gyõzelmi esélyeit. Hívei közé tartozott Vidats ellenfele, a fiatal és a közéletben kevéssé ismert ügyvéd, Tavaszi Endre is.125 A szavazás a fõvárosban június 19-én zajlott le. A ferencvárosi választókerületbe katonaságot is kirendeltek, és a két párt sorban álló híveit korláttal választották el egymástól. A nap folyamán végig Tavaszi hívei vezettek. A kormánypárti jelölt végül 637 szavazatot szerzett, szemben a Vidatsra leadott 585 szavazattal.126 A ferencvárosi választókerület összesen 1334 igazolt szavazója közül tehát 1222-en mentek el szavazni. Mindkét szám meglepõen magasnak tûnik, ha figyelembe vesszük az elõzõ három országgyûlési választás hasonló adatait. Ez, valamint az a tény, hogy a szavazás idejét a nagyszámú szavazóra való tekintettel két órával meg kellett hosszabbítani, megerõsíteni látszik a választási csalással kapcsolatos gyanút. Mégsem jelenthetõ ki egyértelmûen, hogy megtörténtek az említett visszaélések. Ferencváros lakosságának folyamatos és gyors növekedése miatt ugyanis az adatok összehasonlításából nem vonható le egyértelmû következtetés.127 123

Magyar Ujság, 1872/184., 185., 186. (június 14., június 15., június 16.). A fõvárosi választókerületekben és Szentendrén lezajlott választásokról: Szabó Dániel: Országgyûlési választások az egyesítés elõestéjén. In: Az egyesített fõváros. Pest, Buda, Óbuda. Szerk. Gyáni Gábor. Bp. 1998. 31–59. 125 Cieger András: Lónyay Menyhért 1822–1884. Bp. 2008. 315–328. 126 BFL IV. 1303. j. 2. d. Választási névjegyzékek. Választási jegyzõkönyv, Pest–Ferencváros, 1872. június 19.; Magyar Ujság, 1872/189. (június 20.) 127 Ferencváros választásra jogosult lakóinak száma 1861-ben 709, 1865-ben 844 volt (Ruszoly József: Országgyûlési képviselõ-választások Magyarországon 1861–1868. Szeged, 1999. 220., 224.). 1869-re pontos számot nem ismerünk, de mindenképpen 1000 körül lehetett. (Ekkor 929-en mentek el szavazni, és a hírlapi tudósítás szerint Vidats már délután 3-kor megszerezte az abszolút többséget. Vidats az este 5-ig tartó szavazáson összesen 522 voksot kapott. Magyar Ujság, 1872/68. /március 24./). 124


1321

Mindenesetre Vidats ismeretlen életrajzírója 1873-ban a „Lónyay-féle machinatiókkal” magyarázta a választási vereséget.128 Vidats számára súlyos csapást jelentett a ferencvárosi mandátum elvesztése, mégis maradt esélye arra, hogy továbbra is képviselõ lehessen. Vidéken ugyanis valamivel késõbb került sor a szavazásra, és Dunapataj ellenzéki választói felkérték Vidatsot jelöltjüknek. A hagyományosan szélsõbaloldali választókerületben eredetileg Kossuthot jelölték erre a tisztségre, de a fõvárosi hírek hallatára változtattak elképzeléseiken. Az 1848-as Párt elnöke, Irányi politikai okokból igen fontosnak tartotta, hogy minél több helyen válasszák képviselõvé a volt kormányzót, hiszen ez a rendszer elleni tiltakozás egy szimbolikus formája volt. Éppen ezért nem örült Vidats jelölésének, annak pedig végképp nem, hogy az már Kossuth visszalépése elõtt elfogadta a felkérést. Irányi ekkor vetette Vidats szemére az országgyûlésen és a pártban végzett munka hiányát.129 A volt kormányzó végül visszalépett, Vidatsot pedig Dunapatajon nagy többséggel képviselõvé választották. Vidats, Kossuthhoz írt köszönõ levelében megemlítette, hogy Tavaszi hívei még Dunapatajon is kampányt folytattak megválasztása ellen.130 Ez alapján úgy tûnik, hogy a cél Vidatsnak a politikai életbõl való eltávolítása volt, ami azonban ekkor, 1872-ben nem járt sikerrel. Az összeomlás 1873 elején Vidats elkeseredett hangú levélben számolt be Kossuthnak arról, hogy üzleti és családi gondjai miatt a szívélyes meghívás ellenére nem tud elmenni az egri honvédegylet báljára. Emiatt a volt kormányzót kérte meg a bál résztvevõinek levél útján történõ köszöntésére. Az, hogy az „üzlet pang” megjegyzés a gyárra vagy a takarékpénztárra, esetleg mindkettõre vonatkozott-e, nem derül ki Vidats levelébõl.131 Azt viszont tudjuk, hogy nem sokkal a levél megírása után Vidats magánkölcsönként felvette a Menház pénzének egy részét, 15 ezer forintot a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztárból. Az ilyen magánkölcsönök a korban jellemzõ pénzhiány miatt nem voltak sem szokatlanok, sem jogszerûtlenek, ez a lépés azonban késõbb meglehetõsen szerencsétlennek bizonyult.132 A Kossuthnak írt levélben említett családi gond felesége súlyos betegsége volt. Bár egy bécsi orvos ekkor még gyógyíthatónak ítélte a betegséget, az asszony végül júniusban meghalt.133 Csernyus Jozefa nemcsak hat gyermekük 128

Ki az a Vidats János? Irta egy honvéd- és fogolytársa. Pest, 1873. 11. MNL OL R 90 5398. Irányi–Kossuth, 1872. június 23. 130 MNL OL R 90 5399. Vidats–Kossuth, 1872. június 28. 131 MNL OL R 90 5299. Vidats–Kossuth, k. n. 132 MNL OL R 68.( Honvéd Menház) A Vidats és felesége által felvett összeg még évtizedekkel késõbb is behajtatlan követelésként szerepelt a számadásokban. 133 MNL OL R 90 5299. Vidats–Kossuth, k. n.; OSZK Kt. Levelestár, Kossuth–Vidats, 1873. január 17.; Vasárnapi Ujság, 1873/23. (június 8.) /Csernyus Jozefa halálhíre/. A keltezetlen levélben Vidats Kossuth 1873. január 17-i levelére válaszolt, az tehát nagy valószínûséggel 1873. január végére, esetleg február elejére datálható. 129

1322

FARKAS KATALIN

édesanyja volt, de közéleti törekvéseiben is tevékenyen támogatta férjét. Elvesztése minden bizonnyal sebezhetõbbé tette Vidatsot a következõ hónapok csapásai közt. A családi tragédia bekövetkeztekor a takarékpénztár már komoly pénzügyi gondokkal küzdött. A pesti tõzsde egy hónappal korábbi, május 9-i összeomlása után jelentõsen nõtt a behajthatatlan tartozások összege, mivel számos vállalkozó csõdbe ment.134 Ezzel párhuzamosan a részvények árfolyama zuhanni kezdett,135 a betétesek pedig megrohanták a takarékpénztárat, hogy kivegyék pénzüket.136 A pénzintézetet a csõd után lezajlott perben képviselõ védõügyvéd a tõzsdekrach mellett az „üzleti concurrentia szülte bosszút” is megemlítette az egyre súlyosbodó pénzügyi gondok okaként. Azt állította, hogy Jordán Károly, miután kilépett az igazgatótanácsból, saját takarékpénztárat alapított, és ennek sikere érdekében rossz híreket terjesztett a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztárról az ügyfelek körében.137 A takarékpénztár hivatalos irataiból megállapítható, hogy Jordán Károly 1872 februárja és 1873 februárja között hagyta ott az igazgatótanácsot.138 Távozásának okát források hiányában nem ismerjük, de a késõbb történtek fényében elképzelhetõnek tûnik, hogy haraggal vált el Vidatséktól. Ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy pusztán az új takarékpénztár alapítására vonatkozó üzleti tervei késztették erre a lépésre. A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztárban birtokolt részvényeit mindenesetre megtartotta. A legnagyobb fõvárosi adófizetõk 1873-as jegyzékébõl kiderül, hogy Jordán jövedelme, amely majdnem kétszerese volt Vidats jövedelmének, ekkor már túlnyomórészt házbérleti díjakból származott.139 Úgy tûnik, a bõrgyárat átadta idõsebb fiának, Jordán Károlynak. Talán a bõrgyár átadásával egy idõben költözött el a Ferencvárosból a Belvárosba, térben is eltávolodva ezzel attól a közegtõl, amelyben Vidats élt.140 Ennek ellenére fenntartásokkal kell kezelnünk a védõügyvéd azon állítását, amely szerint Jordánnak szerepe volt a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár csõdjében, hiszen az egyik legnagyobb részvényesként aligha lehetett érdekelt abban. A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár várható csõdjérõl 1873 júniusában terjedtek el az elsõ hírek. A pénzintézet vezetése ugyanis tárgyalásokat 134Stiller

M.: Védbeszédek i. m. 142–143. Magyar Ujság, 1873/118–121. (május 26–29.) 136 Stiller M.: Védbeszédek i. m. 135. 137 Stiller M.: Védbeszédek i. m. 136–137., 190. 138 MNL OL K 231 1899–10–48954. Üzleti jelentések az 1871., 1872. évrõl. 139 BFL IV. 1303. j. 2. d. Választási névjegyzékek. Névjegyzéke a budapesti 1200 legtöbb adófizetõnek. Pest város, 1873. E szerint Jordán három ferencvárosi, továbbá két terézvárosi bérházat birtokolt, és 965 forint 73 krajcár adót fizetett. 140 Az 1872. évi országgyûlési választásokról a Ferencvárosban készült jegyzõkönyvben az ifjabb Jordán Károly szerepel (Vidats szavazójaként), az idõsebb viszont nem. (BFL IV. 1303. j. 2. d. Választási névjegyzékek. Választási jegyzõkönyv, Pest–Ferencváros, 1872. június 19.) Egy 1877-ben keletkezett közjegyzõi okirat szerint az idõsebb Jordán Károly akkor az V. kerületi Erzsébet téren lakott, az ifjabb pedig a ferencvárosi Kétnyúl utcában. (BFL VII. 169. 1148.) Az idõsebb Jordán Károly özvegye, Planer Rozália 1910-ben a 41 ingatlanja után beszedett bérleti díjnak köszönhetõen Budapest nyolcadik legnagyobb adófizetõje volt. (Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetõi 1873–1917. Bp. 1979. 123.) 135


1323

folytatott néhány nagyobb bankkal, feltehetõleg tartozásai átütemezésérõl. A tárgyalások nem jártak sikerrel, így Vidats július 14-én, a legnagyobb hitelezõk értekezletén bejelentette, hogy „békés liquidatióra”, vagyis a takarékpénztár felszámolására kényszerülnek. Megígérte, hogy a betétesek hiánytalanul hozzá fognak jutni pénzükhöz, mert ahhoz a pénzintézet elegendõ vagyonnal rendelkezik. Ugyanakkor azt is világossá tette, hogy a részvényesek a befektetett pénzüknek legfeljebb töredékét fogják megkapni.141 Vidats számára minden bizonnyal lelkiismereti kérdés volt, hogy a többnyire helybeli iparosokból álló ügyfélkört ne érje veszteség, hiszen a takarékpénztár az õ érdekükben jött létre. Éppen ezért komoly csapást jelentett számára, hogy a takarékpénztárnak hitelezõ bankok végrehajtást kértek a kifizetetlen váltókra. A Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár vezetése a végrehajtás elõl menekülve július 23-án csõdöt jelentett. A csõd miatt kérdésessé vált, hogy a betétesek hozzájutnak-e valaha a pénzükhöz. Július 24-én tartott gyûlésükön ezért úgy döntöttek, hogy megkísérlik leállíttatni a csõdeljárást és elérni a felszámolás folytatását. Törekvésük azonban nem járt sikerrel.142 A csõd nemcsak lelkiismeretei okokból jelentett csapást Vidats számára. A takarékpénztár bukása fizetésképtelenné tette a Vidats-gyárat, ami ezért szintén a csõd szélére került.143 Emellett törölték Vidatsot a fõvárosi választók névjegyzékébõl, mivel a vonatkozó törvény értelmében az nem szavazhatott a helyhatósági választásokon, akinek vagyona csõd miatt zárolás alá került.144 Vidats így nem indulhatott az egyesített Budapest 1873 õszére kiírt elsõ helyhatósági választásán, vagyis vége szakadt több mint egy évtizede tartó fõvárosi politikai pályafutásának. Tóvölgyi Titusz, szélsõbaloldali újságíró, Vidats halálára írt nekrológjában alig burkoltan a kormányt vádolta a takarékpénztári csõd elõidézésével. Így fogalmazott: „De ha sírodban nem találsz nyugalmat, ha fölver onnan árváid jaja, oh akkor menj el ama jobboldali pénzintézetek vezetõihez is, és kopogtasd meg a Wertheim kasszát, hadd nyíljék föl, hadd hulljon hát a világ elé az is, ami ott van: a legtöbbjében bizonnyal feltalálják a bukásnak magasabb kezek által elsimított fekete nyomait […]”.145 Nem ismerjük az összes olyan bank nevét, amelyek váltóvégrehajtást kértek a takarékpénztár ellen, de tudjuk, hogy köztük volt a Monarchia jegybankja, az Osztrák Nemzeti Bank.146 Erre vonatkozóan nem tûnik alaptalannak Tó141

Pesti Napló, 1873/161. (július 15., esti kiadás); Magyar Ujság, 1873/164. (július 18.) Magyar Ujság, 1873/170. (július 24.), uo. 1873/172. (július 27.); Pesti Napló, 1873/169. (július 24., esti kiadás). 143 Pesti Napló, 1873/175. (július 31., reggeli kiadás) 144 BFL IV. 1303. j. 2. d. Választási névjegyzékek. A csõdbe jutottak névjegyzéke, 1873. április–szeptember. (A legtöbb adófizetõ névjegyzékében a csõdbe jutottak nevei áthúzva szerepelnek.) – v. ö. 1872. évi XXXVI. Törvénycikk Buda-Pest fõvárosi törvényhatóság alakításáról és rendezésérõl. 145 Szabadság mint a Nép Zászlója, 1873/46. (november 15.) 146 Pesti Napló, 1873/169. (július 24., esti kiadás); Magyar Ujság, 1873/172. (július 27.). A Pesti Napló csak az Osztrák Nemzeti Bankot nevezi meg. A Magyar Ujság viszont példaként említi még a Magyar Általános Földhitel Részvénytársulatot is, ami azt sejteti, hogy más pénzintézetek is benyújtották követelésüket. 142

1324

FARKAS KATALIN

völgyi azon utalása, hogy a csõdöt a kormányhoz közel álló bankok döntései kényszerítették ki. Azt sem tudjuk, hogy a bankok vezetése politikai megfontolások alapján cselekedett-e, vagy egyszerûen csak az üzleti élet rideg törvényszerûségeit érvényesítette, amikor a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztárral folytatott tárgyalások során nem kötött kompromisszumot, hanem ragaszkodott kintlévõségeinek azonnali, teljes körû behajtásához. Másképpen így is megfogalmazhatnánk a kérdést: vajon a hitelezõ bankok akkor is a váltóvégrehajtás mellett döntöttek volna, ha nem egy közismerten ellenzéki kötõdésû, szélsõbaloldali politikus által vezetett pénzintézettel álltak volna szemben? A kérdés források hiányában nem megválaszolható. Érdemes megjegyezni, hogy a tõzsdekrach évében négy, az azt követõ négy évben pedig további tíz takarékpénztár szûnt meg, de mivel idõközben újak is alakultak, számuk összességében csökkent. Nem mondható el ugyanez a bankokról, amelyekbõl a krach után 1879-ig egyre kevesebb lett.147 Vidats megpróbáltatásai nem értek véget a csõdeljárás megindulásával. Szeptember 14-én a takarékpénztár részvényesei közgyûlést tartottak, amelyen egy bizottságot választottak érdekeik képviseletére. A bizottság elnöke Jordán Károly lett. A bizottság levélben kérte a Földmûvelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumot, hogy szüntesse be a csõdeljárást és adja a takarékpénztár vagyonának kezelését a részvényesek kezébe. A részvényesek úgy kívánták a felszámolást megvalósítani, hogy elsõdlegesen õk jussanak hozzá befektetett pénzükhöz. A minisztérium azonban nem tett eleget kérésüknek. Ugyancsak a szeptember 14-i közgyûlésen döntöttek a részvényesek arról, hogy pert indítanak a takarékpénztár vezetése ellen, „hamis bukással”, vagyis csõd bûntettel, továbbá „csalással” vagyis hûtlen kezeléssel vádolva azt.148 Az említett vádak nyilvánvalóan még inkább megtépázták Vidats tekintélyét. Tóvölgyi ez esetben is politikai indítékot sejtett a háttérben, egy „bizonyos uraság” „szelindekeinek” nevezve a per megindítóit.149 Tóvölgyi gyanúját azonban itt sem lehet forrásokkal alátámasztani. A takarékpénztár csõdje a honvédegyleti mozgalomban is kellemetlen helyzetbe hozta Vidatsot. A buda-pesti honvédegylet vezetõi a csõd bejelentésének másnapján, július 24-én választmányi ülésükön aggodalmuknak adtak hangot a Honvéd Menház pénzügyeit illetõen. Úgy döntöttek, levélben fordulnak a honvédegyletek országos központi választmányához, mert tudomásuk szerint a Vidats által vezetett menházi bizottság a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztárban tartotta a befolyt adományokat.150 A pénzalap esetleges elvesztése miatti aggodalom érthetõ volt, a buda-pesti honvédegylet vezetésének 147

Vargha Gy.: Magyarország pénzintézetei i. m. 122–123.; uõ.: A magyar hitelügy i. m. 529– 530. MNL OL K 231 1899–10–48954. (Jordán Károly által aláírt levelek a Földmûvelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumnak); Magyar Ujság, 1873/212. (szeptember 16.); Reform, 1873/255. (szeptember 16.). A Budapesti Kereskedelmi és Váltótörvényszék 1875-ben felmentette a vádak alól a takarékpénztár vezetését. (Stiller M.: Védbeszédek i. m. 197.) 149 Szabadság mint a Nép Zászlója, 1873/46. (november 15.) 150 Hadtörténelmi Levéltár, Budapest (a továbbiakban: HL) VI. 14. (Az 1848–49-es honvédegyletek országos egyesületének központi választmánya) 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányi ülésének jegyzõkönyve, 1873. július 24. 148


1325

további eljárása azonban már felveti a tudatosan felépített politikai támadás gyanúját. A fõvárosi egylet választmánya nem elégedett meg a Menház pénzügyeinek vizsgálatával. A július 24-i választmányi ülésen a tagok arról is döntést hoztak, hogy kiküldenek egy bizottságot a Menházban élõk körülményeinek pontos feltérképezésére. A bizottság alapos munkát végzett. Július, augusztus és szeptember végén háromszor is meglátogatták a Menházat. Jelentéseikhez csatoltak egy részletes leltárt, továbbá a Menház hét rokkant lakójának panaszos levelét. A buda-pesti honvédegylet iratai szomorú képet festenek az egy évvel korábban átadott Menházról. Az elhanyagolt telken álló épületet eredetileg nyolcvan fõ befogadására tervezték, ennek ellenére heten laktak ott, és közülük is csak hármat láttak el a menházi alap tõkéjének kamataiból. A bizottsági jelentés szerint a berendezés hiányos, illetve kényelmetlen volt, az élelmiszer-ellátás akadozott. A lakókról a kapus és felesége gondoskodott, orvos nem látogatta õket.151 A Menház pénzügyeivel a honvédegyletek országos központi választmányának tagjai is foglalkoztak július 26-án tartott ülésükön, miután korábban — állításuk szerint a fõvárosi egylet felvetéseitõl függetlenül —, vizsgálatot rendeltek el az ügyben. A vizsgálat megállapította, hogy a pénzalapot 18 ezer forint és néhány arany képezte. Ebbõl 15 ezer forint Vidats ingatlanjaira volt „kölcsönképpen bekebelezve”, a többit pedig a menházi bizottság készpénzben tartotta magánál. A vizsgálat eredményeirõl Gáspár András tábornok, a központi választmány elnöke és Kûhnel Ignác fõjegyzõ, Vidats politikai elvbarátja levélben értesítette a buda-pesti egyletet, továbbá beszámolót jelentett meg a sajtóban.152 A fõvárosi egylet vezetése nem elégedett meg a válasszal, és felháborodásának a sajtó útján is hangot adott. Érvelésük szerint az elõzõ évi honvédgyûlés határozatot hozott arról, hogy a menházi alap 22 ezer forintját sértetlenül meg kell tartani, és annak évi hét százalékot kitevõ kamataiból kell eltartani a menházi lakókat. Hiányolták tehát az elõzõ évben még meglévõ tõke egy részét, valamint az azóta befolyt adományokat is. Emellett elítélték a menházi bizottmány tagjait, amiért az alap nagy részét magánkölcsönként kiadták Vidatsnak, õ ugyanis vagyona csõd alá kerülése után nem tudott kamatokat fizetni.153 Az országos központi választmány válaszul pontosította és részletezte az elszámolást. Szerintük az elõzõ évi országos honvédgyûlés elé került számvizsgálati jelentés szerint akkor 23 732 forint, 88 krajcár volt a Menház tõkéje. Ebbõl kifizettek az építésznek nyolcezer forintot, ugyanakkor hozzátettek az azóta összegyûlt adományoknak köszönhetõen háromezret. Ezzel magyarázták meg tehát azt, hogy az alapban lévõ összeg valamivel több mint 18 ezer forintra 151 HL VI. 14. 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányi ülésének jegyzõkönyve, 1873. július 24., uo. A Menházbizottság jelentése, 1873. július 26., uo. A menházi lakók levele a buda-pesti honvédegylet menházi bizottságának, 1873. július 26., uo. Jelentés a választmányhoz, 1873. augusztus 27., uo. Jelentés a menházi látogatásról, 1873. szeptember 24. 152 HL VI. 14. 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányi ülésének jegyzõkönyve, 1873. augusztus 27.; A Honvéd 1873/29. (augusztus 2.) 153 HL VI. 14. 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányi ülésének jegyzõkönyve, 1873. augusztus 27.; Reform 1873/247. (szeptember 7.)

1326

FARKAS KATALIN

apadt. Elismerték, hogy a Menházban tapasztalható körülmények hagynak kívánnivalót maguk után, de ezt a vártnál kevesebb adománnyal indokolták. Az õ adataik szerint ugyanakkor tíz volt honvéd lakott a Menházban, és ebbõl négy ellátásáról gondoskodott a menházi alap.154 A buda-pesti egylet és a központi választmány adatai tehát eltérnek egymástól, ami megkérdõjelezi egyik vagy mindkét testület szavahihetõségét. Források hiányában nem eldönthetõ, pontosan mekkora összeggel rendelkezett a menházi alap 1872 õszén, illetve hányan laktak valójában a Menházban. Nem világos az sem, miért hozott (volna) határozatot az 1872-es országos gyûlés a tõke teljes összegének megõrzésérõl, ha közben tartoztak az építésznek.155 A központi választmány beszámolóiban nem esik szó arról, hogy Vidats vagyonának zárolása miatt a tõke neki kölcsönbe adott legnagyobb része nem kamatozott, vagyis veszélybe került a Menházban lakó honvédek ellátása. Ez valószínûleg az országos vezetés Vidatshoz való lojalitásával magyarázható. Mindenesetre Vidats július végén lemondott a menházi bizottmány vezetésérõl. A központi választmány a novemberben tartandó országos gyûlésig ideiglenesen megbízta az ügyek továbbvitelével, de az adományokat a továbbiakban Gáspár András vette át.156 A központi választmány a sajtó útján a nyilvánosság elõtt is ígéretet tett arra, hogy a Menház helyzetérõl tárgyalni fognak a honvédegyletek országos gyûlésén.157 A buda-pesti egylet választmányának azonban ez sem volt elég, ezért szeptember 30-án újabb nyílt levélben adtak hangot felháborodásuknak és aggodalmuknak.158 Valószínûleg az õ sugalmazásukra született a jász kerületi honvédegyletnek szintén a sajtóban megjelentetett levele, amelyben a vidéki egyletek nevében kifogásolták a Menház ügyeinek kezelését.159 A buda-pesti honvédegylet vezetõi, akik már 1868-ban szembekerültek a baloldali ellenzék befolyása alatt álló központi választmánnyal, 1873-ban is közismerten kormánypárti érzelmû emberek voltak. Klapka még 1868 nyarán lemondott választmányi elnöki tisztségérõl, valószínûleg nem függetlenül a központi választmány elleni támadás kudarcától. Helyét az addigi elsõ alelnök Gorove Antal õrnagy vette át, aki feltehetõen a katonai feltörvényszék elnökévé történt kinevezése miatt távozott 1869-ben a honvédegylet élérõl.160 A választmány elnöke ekkor a kezdetben második, majd Klapka távozása után elsõ alelnöki tisztséget betöltõ Szekulits István ezredes lett. 154

Magyar Ujság, 1873/201. (szeptember 2.) Az országos központi választmány, illetve az országos honvédgyûlés jegyzõkönyvei ebbõl az idõszakból nem maradtak fenn. A HL VI. 14. fondja — címével ellentétben — jobbára csak a buda-pesti egylet iratait tartalmazza, A Honvéd címû lap pedig ekkor már ritkán és rendszertelenül közölt beszámolókat a honvédegyleti eseményekrõl. 156 A Honvéd, 1873/29. (augusztus 2.) 157 Magyar Ujság, 1873/201. (szeptember 2.) 158 HL VI. 14. 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányának levele a honvédekhez, 1873. szeptember 30. 159 HL VI. 14. 2. d. A jász kerületi honvédegylet levele, 1873. augusztus 19. 160 HL VI. 14. 1. d. A buda-pesti honvédegylet közgyûlésének jegyzõkönyve, 1868. augusztus 30.; A Honvéd, 1869/33. (augusztus 17.) – Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Bp. 2000. 358–359. 155


1327

A határõrvidéki katonacsaládból származó Szekulitsot a szabadságharc leverése után elõbb halálra, majd 18 év várfogságra ítélték, de végül 1850-ben szabadult.161 A honvédegyleti mozgalomhoz 1861-ben csatlakozott, és már akkor beválasztották a pesti egylet választmányába.162 Ennél is régebbi kapcsolat fûzte a titkosrendõrséghez, amelynek az 1850-es években lett besúgója. A források tanúsága szerint 1873-ban még tagja volt az akkor már a közös külügyminisztérium irányítása alatt mûködõ besúgóhálózatnak. Azt viszont a vonatkozó iratok hiánya miatt nem tudjuk, pontosan milyen tevékenységet végzett.163 Besúgói mûködése mindenesetre a kormányzathoz való lojalitását valószínûsíti. Szekulits mindemellett az Elsõ Magyar Általános Biztosító hivatalnoka is volt. Az Elsõ Magyar Általános Biztosító 1858-ban történt alapításában vállalkozók, konzervatív arisztokraták és a késõbbi Deák-párt meghatározó politikusai — Deák Ferenc, Eötvös József, Lónyay Menyhért — vettek részt.164 Elsõ elnöke Lónyay lett, aki késõbb lemondott tisztségérõl, de a választmánynak tagja maradt. A választmány tagja volt Andrássy Gyula miniszterelnök is.165 Ugyancsak az Elsõ Magyar Általános Biztosító alkalmazottjaként, tehát Szekulits munkatársaként dolgozott Oszeczky Antal õrnagy, aki az 1873. július 24-i választmányi ülésen kezdeményezte a Menház ügyének vizsgálatát, amelyben azután tevékenyen részt is vett.166 A buda-pesti egylet jegyzõje az a Mikár Zsigmond volt, aki 1867–68-ban összetûzésbe keveredett Vidatscsal és a központi választmány szélsõbaloldali tagjaival. Vélhetõleg Mikár kérte meg a jász kerületi egyletet a Menház ügyével kapcsolatos nyílt levél megírására. Noha a jász kerületi egylet a többi vidéki egylet nevében lépett fel, semmilyen forrás nem támasztja alá azt, hogy ezzel valóban az õ véleményüket képviselte volna. Azt viszont elárulják a források, hogy a jász kerületi egylet jegyzõje Mikár barátja volt.167 A sajtó rendszeresen hírt adott a Ferenc- és Józsefvárosi Takarékpénztár bukásáról és a honvédegyleti mozgalom belsõ vitáiról. A legtöbb hírt e tárgyban a szélsõbaloldali Magyar Ujság közölte. Beszámolt a takarékpénztári részvényesek, valamint a buda-pesti honvédegylet Vidats elleni támadásáról is, de egyértelmûen olvasói tudtára adta, hogy ezek nem megalapozottak.168 161

Bona G.: Tábornokok i. m. 620–621. Farkas K.: Függetlenségi törekvések i. m. 21. 163 Deák Ágnes: Államrendõrség Magyarországon a Schmerling-provizórium idõszakában. Századok 142. (2008). 766. Szekulits 1867-ben a bécsi rendõrminisztérium bizalmas levelezõjeként havonta 80 forintot kapott. Besúgói iratainak lelõhelye: Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Bécs, Informationsburo, Annexe, Kt. 25. A kiegyezés utáni iratok pénzügyi természetûek, illetve Szekulits egy levélben családi gondjait panaszolja. Az iratokkal kapcsolatos tájékoztatást köszönöm Deák Ágnesnek és Fazekas Istvánnak. 164 Cieger A.: Lónyay i. m. 78–79. 165 Pompéry 166 Bona G.: Tábornokok i. m. 550–551. A menházi vizsgálattal kapcsolatos tevékenységérõl: HL VI. 14. 2. d. A buda-pesti honvédegylet választmányi ülésének jegyzõkönyve. 1873. július 24., uo. Jelentés a választmányhoz, 1873. augusztus 27. 167 HL VI. 14. 1. d. Úrhegyi Gyula Mikár Zsigmondhoz írt levelei. 168 Magyar Ujság, 1873/164. (július 18.), 170. (július 24.), 172. (július 27.), 199. (augusztus 30.), 201. (szeptember 2.), 204. (szeptember 5.), 2212. (szeptember 16.). 162

1328

FARKAS KATALIN

A másik szélsõbaloldali lap, a Szabadság mint a Nép Zászlója (a Nép Zászlója utódja) meglehetõsen ellentmondásos módon viszonyult Vidats személyéhez. A lap fõszerkesztõje, Tóvölgyi Titusz 1873 nyarán éppen börtönbüntetését töltötte „lázítás és a kormány rágalmazása” miatt.169 Feladatát ez idõ alatt Bényei István látta el. A Bényei irányítása alatt álló lap augusztusban az országgyûlési képviselõi mandátumáról történõ lemondásra szólította fel Vidatsot az õt ért támadások miatt.170 Tóvölgyi, november eleji szabadulása után Vidats mellett kiálló harcias nekrológjával igyekezett feledtetni Bényei ellenséges fellépését.171 Bényei magatartása mögött feltehetõleg a ’48-as Párt belsõ vitái állhattak. 1873 tavaszán ismertté vált, hogy a nagyobb ellenzéki párt, a Balközép politikusainak többsége, korábbi programját feladva, a kormánnyal való együttmûködést fontolgatja. A Balközép azon politikusai, akik nem értettek egyet a többségi állásponttal, titokban tárgyalásokat kezdtek a szélsõbal egyes képviselõivel egy új, egységes ellenzéki párt létrehozásának elõkészítésérõl.172 Azok a szélsõbaloldaliak — köztük Vidats —, akik nem akartak a balközéppel semmilyen formában együttmûködni, válaszul tanácskozni kezdtek egy „valódi függetlenségi párt” létrehozásáról.173 Vidats ezért válhatott ellenséggé azoknak a szélsõbaloldaliaknak a szemében, akik az ellenzéki együttmûködés egyik meggátlóját látták benne. A kormánypárt lapja, a Pesti Napló is rendszeresen közölt híreket a Ferenc- és Józsefvárosi takarékpénztár bukása körüli eseményekrõl, többnyire tárgyilagos beszámolók formájában. A tárgyilagosság alól az egyetlen, viszont igen kirívó kivételt az jelentette, amikor lényegében pártfinanszírozással vádolta meg a takarékpénztár vezetõit.174 Feltûnõ, hogy a lap ugyanakkor egyáltalán nem tájékoztatta olvasóit a Honvéd Menházzal kapcsolatos vitáról. Ez valószínûleg azzal magyarázható, hogy a honvédegyleti mozgalom ügyeit kerülendõ témának tartották kormánykörökben. Egy másik jobboldali lap, a Reform viszont valóságos lejárató hadjáratot indított Vidats ellen. A takarékpénztári csõdrõl úgy számolt be, hogy legrészletesebben a részvényesek gyûlésén megfogalmazott vádakat tárgyalta. Már a csõd elõtt elégedetten jegyezte meg, hogy a részvényesek is „mozognak végre”.175 Késõbb pedig, mintegy megelõlegezve a bírósági ítéletet, megállapította, hogy ha a vádpontoknak csak egy része igaz, már akkor „valóságos cause celebre fejlõdhetik”.176 A Menház körül kipattant botránnyal kapcsolatban ki169A magyar sajtó története. II/2. 127. Szerk. Kosáry Domokos–Németh G. Béla. (A fejezet szerzõi: Gergely András és Veliky János.) 170 Magyar Ujság, 1873/194. (augusztus 24.). A Szabadság mint a Nép Zászlója címû lap 1873 júliusa és szeptemberi közötti számai nem lelhetõek fel. A Vidats elleni támadásról a Magyar Ujság hírt adott, elítélve azt. 171 Szabadság mint a Nép Zászlója, 1873/46. (november 15.) 172 Tóth E.: A Függetlenségi i. m. 985–991. 173 Madarász József: Emlékirataim 1831–1881. Bp. 1883. 427–428. 174 Pesti Napló 1873/161. (július 15., esti kiadás), 164. (július 18., reggeli kiadás), 169. (július 24., esti kiadás), 175. (július 31., reggeli kiadás). 175 Reform, 1873/197. (július 19., reggeli kiadás). 176 Reform, 1873/255. (szeptember 16., esti kiadás).


1329

zárólag a buda-pesti honvédegylet álláspontját közölte.177 A fõvárosi egylet választmányi üléseirõl már korábban is beszámolt a lap, egy alkalommal például Mikárt méltatva.178 A Vidatsot védelmébe vevõ központi választmány ellenvéleményének a Reform nem adott helyt. A Reform Vidatscsal kapcsolatos magatartása azért különösen érdekes, mert a korábban független napilap 1872 közepétõl Lónyay Menyhért miniszterelnök védelmezõjeként lépett fel. Lónyay, 1872 végén történt bukása után is befolyása alatt tudta tartani az újságot, rendszeres utasításokkal látva el annak irányítóit.179 Lónyay személye nem elõször sejlik fel a Vidatsot ért támadások mögött. Az õ híve volt Tavaszi Endre, aki 1872-ben megpróbálta megakadályozni Vidats országgyûlési képviselõvé választását. Vezetõje volt annak a pénzintézetnek, amelyiknek alkalmazásában állt a Vidats ellen támadást indító buda-pesti honvédegylet elnöke és a menházi vizsgálatot kezdeményezõ választmányi tagja. Elképzelhetõ, hogy rá célzott Tóvölgyi Titusz, amikor Jordán Károlyt és részvényes társait „egy bizonyos úr” „szelindekeinek” nevezte. Egyértelmû bizonyíték egyik esetben sincs Lónyay szándékai és a Vidatsot ért támadások közti kapcsolatra, de Tavaszi fellépése és a Reform Vidatscsal szembeni magatartása ügyében mindenképpen megalapozottnak tûnik a gyanú. Amennyiben Lónyay valóban céljának tekintette Vidats eltávolítását a közéletbõl, felmerül a kérdés, miért viseltetett ilyen erõs ellenszenvvel iránta. Kormánypárti és ellenzéki politikus közti általános nézetkülönbségek önmagukban nem adnak elégséges magyarázatot. Valószínûleg közelebb járunk az igazsághoz, ha figyelembe vesszük, hogy Vidats nem egyszerûen ellenezte a kormány tevékenységét, hanem fel akarta számolni a kiegyezéses rendszert. Lónyay azon miniszterek egyike volt, akik 1867-ben keményebb fellépést vártak volna Andrássytól a rendszer legitimitását alapjaiban megkérdõjelezõ honvédegyleti mozgalommal szemben.180 Márpedig ha Lónyay betiltotta volna a honvédegyleteket, akkor Vidats közéleti szereplését különösen károsnak és veszélyesnek tarthatta. A Vidatsot a takarékpénztár csõdje után több irányból ért támadások mögött emellett más személyek és más indítékok is feltételezhetõek. Jordán Károlyt például tetemes anyagi vesztesége és Vidatscsal a takarékpénztár vezetésével kapcsolatban kirobbant esetleges korábbi vitája is a per megindítására ösztönözhette. A buda-pesti honvédegylet vezetõinek fellépése pedig egyfajta bosszúként is értelmezhetõ a honvédegyleti mozgalom irányításáért folytatott harcban, 1868-ban elszenvedett vereségük miatt. A sajtóban a takarékpénztári csõd és a menházi ügyek körüli vihar 1873 októberében lecsendesülni látszott. Ettõl azonban Vidats gondjai nem oldódtak 177

Reform, 1873/247. (szeptember 7., reggeli kiadás), 259. (szeptember 20., reggeli kiadás). Reform, 1873/199. (július 19., esti kiadás). 179 Cieger A.: Lónyay i. m. 369–371. 180 „Általában el lehet mondani, hogy erélytelen a mi ministeriumunk.” – írta naplójába Lónyay a honvédegyletek ügyét tárgyaló kormányülés kapcsán. (Deák Ferenc beszédei i. m. V. 230–231.) 178

1330

FARKAS KATALIN

meg, ráadásul október végén és november elején több olyan fejleménnyel is szembesült, amelyek miatt kétségbeejtõnek érezhette helyzetét. 1873. október 25-én megalakult az egyesített Budapest elsõ közgyûlése, amelyik november 4-én megválasztotta a fõváros polgármesterét.181 Vidats, aki bõ egy évtizeden át a fõvárosi politizálás tevékeny résztvevõje és az elõzõ választások idején Pest polgármester-jelöltje volt, pénzügyi bukása miatt már csak külsõ szemlélõje lehetett az ünnepélyes eseményeknek. November 7-én a Balközép Párt többsége határozatot fogadott el a kormánypárthoz való csatlakozásról, ami megnövelte az esélyét a balközép elvhû kisebbsége és a szélsõbal — Vidats által ellenzett — egyesülésének.182 Ennél valószínûleg még inkább lesújtották Vidatsot a személyes helyzetében ekkoriban bekövetkezõ változások. A gépgyár irányítását átvette a csõdgondnok, vagyis Vidats elvesztette a családi örökség alapját jelentõ vagyon feletti rendelkezés jogát. Ez még úgy is nehéz teher lehetett számára, hogy kiderült, a gyár jó eséllyel megmenthetõ.183 Idõközben a bíróság kitûzte a részvényesek által indított per kezdõ napját november 11-re, és közelgett a honvédek november 16-ra összehívott országos gyûlése is.184 A honvédek országos gyûlése elõtt a központi választmányon belül egy bizottság alakult a Menház pénzügyeinek kivizsgálására. A bizottság elnöke a szélsõbaloldali érzelmû Földváry Albert lett. Egy, a tragédia után felröppent sajtóhír szerint Vidats 9 ezer forintot fizetett be a Földváry vezette bizottságnak a halála elõtti napon. A hírt a szélsõbaloldali Magyar Ujság nem közölte, a kormánypárti Pesti Napló pedig cáfolta,185 de a számok tükrében mégis igaznak tûnik. A Földváry-féle bizottságnak a honvédek országos gyûlése elé tárt jelentése alapján a Menház pénztára 27 329 forinttal rendelkezett. Vagyis ekkor nagyjából 9 ezer forinttal volt több az alapban mint bõ két hónappal korábban. A Földváry-féle bizottság szerint azonban „rosszindulatról” nem volt szó, csak „figyelmetlenségrõl”, ráadásul Vidats pótolta a hiányt. A tragédia után egy héttel tartott honvédgyûlés a bizottsági jelentés alapján a Menház pénzügyeit rendben lévõnek találta és felmentette Vidatsot az õt ért vádak alól. A jelentés megállapításaiban nyilvánvalóan inkább a központi bizottmány szélsõbaloldali kötõdéseinek és a kegyeleti szempontoknak volt szerepe, mint a tényeknek. Az, hogy Vidats, aki rengeteg áldozatot hozott a Menház létrehozásáért, saját hasznára sikkasztott volna annak vagyonából, valóban elképzelhetetlen. Úgy tûnik azonban, hogy a menházi pénzek kezelése során mégis elkövetett olyasmit, ami okkal tette õt támadhatóvá. A november 12-én lezajlott temetésen hatalmas tömeg kísérte Vidatsot utolsó útjára. Jelen voltak országgyûlési képviselõk minden pártból, volt hon181

Budapest története IV. i. m. 314. (A fejezet szerzõje: Vörös Károly.) Tóth E.: A Függetlenségi Párt i. m. 985. 183 A gyár valóban visszakerült a Vidats-családhoz, és az ifjabb Vidats István vezetése alatt 1882-ig mûködött. Szakács M.: A Vidacs-gyár i. m. 315. 184 A Hon, 1873/259. (november 11., esti kiadás). 185 Pesti Napló, 1873/259. (november 11., esti kiadás) 182


1331

védek egyenruhában, a Vidats-gyár munkásai és iparosok is. Sírja körül ott állt a család vagyonát és hírnevét megalapozó idõs édesapja, a gyárat vele együtt vezetõ idõsebbik öccse és hat árván maradt gyermeke is. A temetõben szélsõbaloldali képviselõtársa, Csiky Sándor mondott búcsúbeszédet.186 Az ismertetett tények tükrében úgy tûnik, a takarékpénztári csõd és a politikai hajsza egyaránt hozzájárult Vidats öngyilkosságához. A tõzsdekrach lavinát indított el Vidats pénzügyi helyzetében, amely maga alá temette a takarékpénztárat és súlyosan veszélyeztette a gépgyárat, valamint a Menházat. Vidats számára ez nem pusztán anyagi veszteséget jelentett, de társadalmi szerepvállalásának csõdjét is. Kétségbeejtõ helyzetét politikai ellenfelei kihasználták arra, hogy örökre ellehetetlenítsék a közéletbe való visszatérését. Az õt szinte egy idõben, több irányból sújtó számos csapás egy olyan személyes tragédiához vezetett, amelynek sajátos színteréül szolgált a korabeli közélet. THE TRAGEDY OF JÁNOS VIDATS The Scenes and Limits of the Political Extreme Left in the Years following the Austro-Hungarian Compromise by Katalin Farkas Summary

The study explores the road which led to the suicide committed by János Vidats on 10 November 1873, and at the same time offers additions to the history of the political opposition which attacked the dualist regime from the extreme left. Vidats came to fame during the revolution of 1848, and consequently took part in the war of independence. Later he took over the management of the agricultural machine factory which had been founded by his father. From 1861 until his death he was a member of the parliament and also sat in the city council of Pest. He remained throughout a committed supporter of complete political independence and of democratic ideas. He maintained a constant correspondence with Lajos Kossuth, and hoped that a new fight for freedom would soon break out in Hungary. He took an active part in the club movement which unfolded after 1867, and tried to use it for his political aims. In 1873 he sufferred several serious blows. His wife died, and the Savings Bank of József- and Ferencváros, which he had established four years earlier, succumbed together with the collapse of the Pest stock exchange. The bankruptcy of the Savings Bank brought the machine factory to the edge of collapse, and also endangered the functioning of the Military Asylum which Vidats had also founded for the invalid soldiers of the 1848-49 war of independence. Persons close to the governing party wanted to use these events to discredit Vidats, in order to block his way back to public life.

186

Magyar Ujság, 1873/262. (november 14.); Vasárnapi Ujság, 1873/46. (november 16.)

TÖRTÉNETI IRODALOM

Farkas Gábor Farkas RÉGI KÖNYVEK, ÚJ CSILLAGOK Balassi Könyvkiadó, Budapest, 2011. 284 o. Az 1572 novemberében a Cassiopeia csillagképben feltûnt új csillag — ma szupernóvának nevezzük — komoly érdeklõdést váltott ki mind a csillagászok, mind az égi jelenségek iránt fogékony nagyközönség soraiban. A nyomtatásnak köszönhetõen a felmerült vélemények jelentõs része fennmaradt az utókor számára, így elég alapos képet nyerhetünk arról, miket gondoltak a korabeli emberek e csillagról. Azonnal felmerült több nyilvánvaló kérdés: hol van a csillag? A Hold alatti világban, ahol van létrejövés és elmúlás? Nem elég ugyanis, hogy a csillag váratlanul felbukkant, másfél év múlva el is tûnt. Ez nehézséget okozott az arisztotelészi világképen felnõtt megfigyelõknek és olvasóknak: a Hold felett, az éterben ugyanis semmi sem keletkezhetett, és semmi sem romolhatott el. A probléma ott jelentkezett, hogy Tycho Brahe és mások nem tudtak se napi, se éves parallaxist észlelni az új csillagnál, ami igen messzire, legalább a Szaturnuszon túlra helyezte az újonnan megjelent objektumot. Ha el is fogadjuk azt, hogy a csillag valóban a többi (álló)csillag között található, akkor adódik a kérdés, hogy került oda? Ha valóban új, akkor kell egy mechanizmus, ami képes ezt a jelenséget létrehozni. Tycho Brahe is próbálkozott egy magyarázattal, úgy vélte, hogy látja is Tejút szélén azt a kis bemélyedést, ami korábban nem volt megfigyelhetõ, és ami véleménye szerint az új csillag anyagát szolgáltatta. Mások egyszerûen az isteni gondviselésnek tudták be a csillag megjelenését. Egyes elképzelések szerint a csillag nem is új, csak különféle okok miatt eddig nem láttuk. Például volt aki úgy gondolta, hogy az éter mélységeibõl ereszkedett le, majd emelkedett vissza ugyanoda. Vagy esetleg megszûnt az a réteg, ami eddig eltakarta, és így vált láthatóvá. Ezeket az elképzeléseket általában nem volt nehéz már akkor sem megcáfolni, amit lelkesen meg is tettek. Nemcsak csillagászati kérdések merültek fel a csillag megjelenése kapcsán. Meg kellett válaszolni olyan kérdéseket is, hogy vajon mit jelent ez? Isten akar-e valamit üzenni a feltûnõ égi jelenséggel az emberek számára? Esetleg Jézus második eljövetelét jelentené (ld. mágusok csillaga)? Noha sok nyomtatott forrás maradt fent, amelyekbõl korabeli válaszokat kaphatunk e kérdésekre, nem minden jelent meg akkoriban sem nyomtatásban. Egy ilyen, eddig ismeretlen kéziratot talált Farkas Gábor Farkas az Egyetemi Könyvtárban, egy kolligátum hátuljára bekötött üres lapokra írva. A kézirat szerzõjét nem ismerjük, feltehetõen magyarországi vagy erdélyi, német származású, 1572-ben éppen Wittenbergben tanuló diák írhatta. Farkas könyvének — Régi könyvek, új csillagok — ez az új csillag a kiindulópontja. Az elsõ három fejezet foglalkozik közvetlenül az objektummal. Az elsõ fejezetben elõször ismerteti a kolligátumot, mely a kéziratot tartalmazza. Utána felsorol néhány olyan égi eseményt, melyet az 1572. évi szupernóva feltûnése után fõleg a klasszikus irodalomból vettek, és amelyek hasonló jelenségek lehettek. Néhányuk számunkra nyilvánvalóan nem lehetett az. Ilyen például a hiányzó Pleiád, melyet többek között Ovidius is megénekelt a Fastiban: „Száma ezeknek hat, bár hetet emlegetünk”, a hetedik lenne az, amelyik eltûnt. A második fejezet az új csillag és az üstökösök kapcsolatát vizsgálja. Egy lehetséges elképzelés az volt, hogy a jelenség valójában nem csillag, hanem üstökös. Ez megoldotta a keletkezéssel és elmúlással kapcsolatos problémákat, ugyanis az üstökösöket a Hold alatti világban keletkezõnek, lényegében légköri jelenségnek tekintették. Itt azonban új nehézség jelentkezett, az üstökösök ugyanis könnyen megfigyelhetõen mozogtak, míg az új csillag a másfél év alatt nem változtatta helyét. Farkas az ezzel kapcsolatos véleményeket is részletesen ismerteti. A terminológiai zûrzavar még a 18. században is megvolt, sokszor felcserélhetõnek találták az „új csillag” és „üstökös” kifejezéseket még abban az esetben is, amikor tisztában voltak a köztük levõ lényeges különbségekkel. A csillagászat magyarországi története iránt érdeklõdõk számára nagyon izgalmas a harmadik fejezet, ahol a Magyarországhoz kapcsolható megfigyelésekrõl olvashatunk. Sajnos közvet-

1334


len, kortárs észlelésrõl nem tudunk, a kézirat az egyetlen korabeli említés, de ez nem megfigyelésen alapul. A szerzõje három wittenbergi forrást használt, Caspar Peucer és Esrom Rüdinger elõadásait és Friedrich Widebram prédikációját. A szöveg alapján nem feltétlenül értett meg mindent, vagy mire papírhoz jutott, a fejében már összekeveredtek a dolgok. Egy másik kortárs, aki említette az új csillagot, az ekkor már Boroszlóban élõ Dudith András, aki több levelében is írt róla. A fejezet további része késõbbi feljegyzéseket sorol fel: visszaemlékezéseket, históriákat, kalendáriumokat. Ilyen például az 1578-ban Kolozsvárott megjelent Prognosticon, melyet eredetileg egy évvel korábban Gdanskban jelentetett meg Wilhelm Misocacus. Ez lehet az új csillag elsõ magyar nyelvû említése: „1572. Esztendöben Sigmond Lengyel Király halála vtán wy Czillag tetzéc meg nagy, Sz. András hauában…”. Igen érdekes a Bartha Lajos által talált, elsõ ránézésre meghökkentõen korainak tûnõ megfigyelések értelmezése. Szepsi Laczkó Máté krónikájában olvashatjuk, hogy: „1572. II. Rudolphus magyar királylyá koronáztatik 25. 7-bris Pozsonyban. Somlyai Báthori Zsigmond e tájban született. 28. 7-bris új csillag láttatik.”. Egy szeptemberi megfigyelés komoly problémákat okozna, mivel a szupernóvák megfigyelt fénygörbéjétõl jelentõsen eltérõ fényváltozásra utal. Farkas azonban kimutatta, hogy az elméleti asztrofizika még sincs veszélyben, az új csillag együttes említése a koronázással és Báthori Zsigmond születésével — aki egyébként is tavasszal született — feltehetõen a Carion-krónika táblázatának köszönhetõ, ahol ezek valóban egymáshoz közeli eseményeknek tûntek. A negyedik és hatodik fejezet az égi jelenségek földi hasznosításáról hoz példákat. A klasszikus eset Julius Caesar csillaga, amit „természetesen” úgy kellett értelmezi, mint ami azt mutatja, hogy Caesar lelkét az istenek magukhoz veszik. Farkas idéz egy igen meghökkentõ esetet: a francia hugenotta Theodore Bèze egy epigrammát írt az új csillaghoz, melyben a néhány hónappal korábbi Sz. Bertalan éji mészárláshoz kapcsolja azt. Ezt az epigrammát 1573-ban Londonban is kiadták, megváltoztatott utolsó sorral: „És te véres Heródes, vigyázz!”, amit IX. Károly francia királyra értettek. És ezúttal a jóslat bevált, amikor eltûnt az új csillag, a király meghalt. A hatodik fejezet témája az 1595-ben megfigyelt új csillag értelmezése. Az európai és távol-keleti irodalom alapján szinte teljesen biztos, hogy se üstököst, se új csillagot nem láthattak Báthori Zsigmond 1595. õszi hadjárata során. Így tehát ebben az esetben bizonyos politikai s katonai célok elérése érdekében hivatkoztak egy olyan jelenségre, amelyrõl tudható volt, hogy nagy érdeklõdést vált ki a csillagászok és asztrológusok között egyaránt. Az ötödik fejezet a Magyarország egén megfigyelt (vagy megfigyelni vélt) jelenségekkel foglalkozik. Számos esetet felsorol, köztük üstökös-megfigyeléseket – pl. Jakob Pribicer besztercebányai lektor könyvét az 1577. évi üstökösrõl, vagy olyanokat, melyek meteorológiai jelenségek lehettek, pl. halo, amelyet több kilométer magasban lévõ felhõk jégkristályain megtörõ fénysugarak hoznak létre. A hetedik, utolsó fejezet a hazai csillagászattörténetben egyedülálló kutatást ír le. Kopernikusz De revolutionibusa 1543-as és 1566-os kiadásának összes fellelhetõ példányát Owen Gingerich harvardi professzor évtizedek munkájával megvizsgálta, katalogizálta õket, feltárta a tulajdonosi bejegyzéseket és ahol lehetséges volt, ezek egymással való kapcsolatát. Hasonlóval próbálkozott Farkas is, a Kárpát-medencében említett példányok kapcsán. Ezek közül sok elpusztult, de így is sikerült olyan példányokat találnia, melyek még léteznek és melyekrõl Gingerich nem tudott. A könyv végén találjuk a kézirat latin nyelvû szövegét és magyar fordítását (Barsi János és Farkas Gábor munkája). Utána öt igen hasznos táblázat következik. Az elsõ háromban a Kárpát-medencében elõforduló Kopernikusz-, Tycho- és Kepler-mûvek listáját találjuk. A negyedik táblázat a 16. században hazánkból megfigyelt üstökösöket sorolja fel, míg az ötödik táblázatban a bizonytalan, kétséges égi jelenségeket találjuk. Ezek lehetnek akár tényleges üstökösök, de meteorológiai jelenségek is, vagy csak egyszerûen téves megfigyelések. A táblázatok, fõleg az utolsó kettõ, nagyban megkönnyítik a korszakkal foglalkozó csillagászattörténész munkáját. A bibliográfia lenyûgözõ, számtalan egykorú forrás mellett a legmodernebb szakirodalmat is tartalmazza. A csillagászattörténetnek és a mûvelõdéstörténetnek eddig kevés találkozási pontja volt Magyarországon. Farkas könyve új fejezetet nyithat: mindkét területet alaposan ismerve és felhasználva írta meg a könyvet. Komoly munkát fektetett abba, hogy a csillagászati fogalmakat helyesen használja, és ez az igyekezete teljes sikerrel járt. Csak remélhetjük, hogy folytatni fogja ilyen irányú kutatásait. Zsoldos Endre


1335

Gerhard Ammerer DAS ENDE FÜR SCHWERT UND GALGEN? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781–1787) Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, Sonderband 11. Wien 2010. 633 o.

NINCS TÖBBÉ BITÓFA ÉS PALLOS? Törvényhozás és nyilvános diskurzus a halálbüntetés korlátozásáról rendes eljárásban II. József idején Gerhard Ammerer (szül. 1956) a Salzburgi Egyetem tanára, jogtörténész és az igazságszolgáltatás révén jól dokumentált bûnözõk, szegények és a társadalom peremére szorult más csoportok kutatója. Jelen munkájával a Salzburgi Egyetem Jogtudományi Karán habilitált. Franz de Paula von Zahlheim 33 éves hivatalnok házasságot ígért szeretõjének, Josefa Ambroknak, anyagi nehézségei miatt azonban meglopta õt, majd néhány nappal késõbb meggyilkolta, és a holtestet egy ládában a padláson rejtette el. A rendes bírósági eljárásban halálos ítéletet mondtak ki Zahlheimre, aki még bízhatott II. József kegyelmében, hiszen a császár 1781-ben kiadott utasításában minden halálos ítélet végrehajtását felfüggesztette. Ebben az esetben azonban nem kegyelmezett: Zahlheimet 1786. március 10-én kerékbetörték, testét tüzes fogókkal csipkedték, kivégezték. A kegyelmet a hivatalnoki állás, a magasabb elvárásokkal társuló társadalmi státusz miatt tagadhatta meg tõle II. József, aki ezzel az esettel az állam szolgáival szembeni szigorának és különleges elvárásainak kívánt példát statuálni. Miközben a császár a hivatalnoknak nem kegyelmezett, addig például a hét és fél év alatt hat rablógyilkosságot elkövetõ felsõ-stájerországi béres, Paul Reininger halálos ítéletét megváltozatta: a vesztõhelyen jelet égettek testébe, három nap egymás után száz-száz botütést mértek rá, életfogytig börtönben leláncolva tartották, kenyéren és vizen, és negyedévente a többi rab elõtt a gráci várban fenyítették. (196–198.) Zahlheim volt az egyetlen halálraítélt, akinek II. József egyeduralkodása idején, az 1780-as években nem adott kegyelmet, nem számítva az erdélyi román felkelés vezetõit, akiket Ammerer azonban nem említ meg, feltehetõen mivel felettük nem rendes eljárásban bíróság, hanem gróf Jankovics Antal királyi biztos bizottsága ítélkezett. Hórát (Horea) és Kloskát (Cloºca) Gyulafehérváron 1785. február 28-án kerékbetörték és felnégyelték, míg Krizsán (Criºan) a börtönben öngyilkos lett, így holttestén hajtották végre az ítéletet. Nem tudjuk, hogy a stájer béres, Reininger, meddig tengõdött leláncolva kenyéren és vizen, és bánta-e, hogy kegyelmet kapott a császártól. John Howard, az “angol börtönreformok atyja” mindenesetre úgy vélekedett, hogy ilyen körülmények között a börtön elviselhetetlenül kemény büntetés, rosszabb a kivégzésnél. Howard 1778-ban és 1786-ban is több börtönt, dologházat és kórházat meglátogatott Bécsben és az örökös tartományokban, 1786 Karácsonyán két óra hosszat beszélgethetett II. Józseffel, akinek nyíltan, hízelkedés nélkül elmondhatta véleményét. (88–92.) A császárnak és tanácsadóinak azonban éppen az volt a célja, hogy a halálnál is elrettentõbb büntetéssel kíséreljenek gátat szabni a bûnözésnek. A halálbüntetés eltörlését a Felvilágosodás sem valamiféle filantróp lelkesedésbõl javasolta, hanem éppen csökkenõ elrettentõ ereje miatt. A borzalmasabbnál borzalmasabb testi büntetések, kínzások inkább vásári látványossággá emelték a kivégzést, miközben a büntetés haszna, azaz visszatartó ereje egyre kisebbnek tûnt. Cesare Beccaria, a halálbüntetés eltörlésének leghatásosabb szószólója sajátos költség-haszon számítás alapján érvelt: a büntetésnek nagyobbnak kell lennie, mint a bûnelkövetéssel megszerezhetõ haszon, illetve a társadalomnak okozott kár. A bûntetés célja, hogy a társadalomban minél többek haszna és boldogsága érdekében a bûnözést csökkentse. A büntetésnek nem szabad a szükségesnél keményebbnek lennie; a büntetéssel azt kell elérni, hogy a tettest megakadályozza újabb bûntett elkövetésében, másokat pedig visszatartson a bûnelkövetéstõl, tehát minél kisebb költséggel (büntetéssel), minél nagyobb hasznot (elrettentõ hatást) eredményezzen. Bár emberbaráti szempontok is megjelennek a büntetés meghatározása során, például az emberi testet lehetõség szerint megkímélõ büntetésmódok választásában, maga Beccaria is elismerte, hogy a csak rendkívül kivételes esetekben alkalmazható halálbüntetés helyett javasolt életfogytig tartó kényszermunka valójában keményebb büntetés. A milánói gróf rövid, de annál hatásosabb munkája A bûnökrõl és a büntetésekrõl 1764-ben jelent meg olaszul, és néhány éven belül számos nyelvre lefordítva valóságos bestseller lett (magyar fordítása

1336


1834-ben jelent meg elõször). A Habsburg monarchiában nem csak a távoli Lombardiában, hanem Bécsben udvari és udvar-közeli körökben is megfogalmazódtak hasonló gondolatok, különösen Joseph von Sonnenfels lépett föl elhatározottan elõadásaiban és írásaiban. (49–60.) Uralkodók és államférfiak is programjukra vették a büntetõjog megújítását, a kínvallatás és a halálbüntetés eltörlését. I. Erzsébet orosz cárnõ 1741-ben megkoronázása alkalmából ígéretet tett, hogy nem alkalmaz halálbüntetést, és ezt 1753-ban kiadott rendeleteivel is megerõsítette. Utóda, II. Katalin 1767-ben megfogalmazott, de soha meg nem valósított törvényhozói programjában (Nakaz) a büntetõjog reformját jelentõs részben Beccaria nézeteire alapozta, sõt õt magát is igyekezett Szentpétervárra csalogatni. Thomas Jefferson hosszú részeket másolt le Beccaria mûvébõl, és a halálbüntetés határozott ellenzõje lett, III. Gusztáv svéd király pedig 1772-ben megtiltotta a kínvallatást. A legnagyobb lépést azonban ezen az úton a büntetõtörvénykönyv megújításával II. József a Habsburg monarchiában és öccse, Péter Lipót (a késõbbi II. Lipót) Toszkána nagyhercegeként tette meg. II. József büntetõjogi reformja megfontolt és hosszadalmas egyeztetések során alakult ki, semmiképpen sem kapkodó és hirtelen elhatározásból született. Beccaria érveit követve a társuralkodó már 1775-ben felvetette a halálbûntetés korlátozásának lehetõségét, és errõl édesanyját, Mária Teréziát is meggyõzte (66.). Már ez is jelentõs lépés volt, hiszen Mária Terézia 1769 februárjában kiadott büntetõtörvénykönyve, a Constitutio Criminalis Theresiana 42 cikkelye helyezte kilátásba a halálbûntetést, például istenkáromlásért és más Isten elleni cselekedetekért (56–60. cikkely), állam elleni bûnökért, köztük például a bírók és hivatalnokok megvesztegetéséért (61– 73. cikkely), legkülönbözõbb szexuális cselekményekért (74–82. cikkely), élet (83–92. cikkely) és tulajdon elleni bûncselekményekért (94–99. cikkely), végül pedig a becsület ellen irányuló cselekedetekért (101–102. cikkely) (41–42.). Egyeduralkodása kezdetén, 1781. február 2-án adott utasítást II. József a Legfelsõ Bíróságnak (Oberste Justizstelle), hogy vizsgálja meg a halálbûntetés helyettesítésének lehetõségeit, majd egy hónappal késõbb titkos utasításban felfüggesztette a halálos ítéletek végrehajtását, és egy újabb hónappal késõbb, 1781. április 13-án a polgári jog kodifikációs munkálataira korábban létrehozott udvari bizottságot (Kompilationshofkommission) utasította a büntetõtörvénykönyv felülvizsgálatára (81–82. oldal). Az udvari bizottságon belül három fõbõl álló grémiumra bízta a részletes javaslatok kidolgozását: Josef Ferdinand Ritter von Holger (1706–1783), Karl Anton Freiherr von Martini (1726–1800) és Franz Georg Ritter von Keeß (1747–1799) a korabeli Bécs legtekintélyesebb jogi és közigazgatási szakemberei közé tartoztak. Holger 1751-ben a bécsi egyetem rektora is volt, és dolgozott Mária Terézia büntetõtörvénykönyvén is. Martini a bécsi egyetemen a természetjog professzora, Mária Terézia több gyermekének, köztük Lipótnak is tanára, számos jogi szakkönyv és tankönyv szerzõje, 1759 óta a közigazgatásban is jelentõsebb feladatokat kapott. Keeß volt a legfiatalabb, Sonnenfels tanítványa, nagy munkabírású hivatalnok, 1777-ben a Magyar Udvari Kancellárián is dolgozott, majd Mária Terézia a Legfelsõ Bíróságra helyezte át. Keeß minden esetben lehetségesnek látta a halálbüntetés eltörlését, míg Holger és Martini bizonyos különleges esetekre, például amennyiben a közbiztonság védelme másképpen nem biztosítható, javasolta korlátozni a halálbüntetést. A három részletes szakvélemény alapján az udvari bizottság 1781. december 1-jére készítette el a büntetõtörvénykönyv alapelveirõl szóló felterjesztését, melyre II. József a reá jellemzõ módon részletekbe is menõ döntésekkel válaszolt. Ammerer ezeket a dokumentumokat részletesen ismerteti, elemzi és függelékben közli is (112–180. és 437–561.). Annak ellenére, hogy az udvari bizottság az alapelvek kidolgozása mellett már 1781 nyarán-õszén megkezdte a büntetõtörvénykönyv megszövegezését, a munka lassan, több hónapos szünetekkel haladt elsõsorban a bizottságon belül, illetve más dikasztériumokkal és a császárral folytatott körültekintõ egyeztetéseknek köszönhetõen. Érdekes kiemelni, hogy a szöveg végsõ formáját Sonnenfels alakította ki, aki azonban nem egyszer oly mértékben túllépett a stiliszta szerepén, hogy II. József kénytelen volt õt figyelmeztetni (292. oldal). A bûnügyeket (184 §) és a “politikai” azaz rendészeti szabálysértéseket (82 §) elkülönítõ törvénykönyv korrigált szövegét Sonnenfels 1786 Szilveszterén adta át a császárnak, aki még néhány apróbb módosítást eszközölt, majd az új büntetõtörvénykönyvet (Allgemeines Gesetz über Verbrechen, und derselben Bestrafung avagy Josephinisches Strafgesetzbuch, JStG) 1787. január 13-i dátummal hagyta jóvá, és 1787. április 2-i pátenssel hirdette ki. Ammerer ezt a több éves folyamatot részletesen bemutatja, és ezen belül egyes bûncselekmények, például a gyermekgyilkosság megítélésére külön is kitér (232–322.). II. József öccse, Péter Lipót toszkánai nagyherceg hasonló tevékenységét Ammerer rövid alfejezetben mutatja be (323–332.). Lipót trónra lépésekor 1765-ben felfüggesztette a halálbünte-


1337

tések végrehajtását, majd 1771-ben egy titkos utasítással el is törölte ezt a büntetésnemet. 1774ben kezdte meg egy új büntetõtörvénykönyv kidolgozását, melyet személyesen irányított, és bécsi szakemberekkel, köztük egykori tanárával, Martinival is konzultált, illetve bátyját is folyamatosan tájékoztatta. Ammerer szerint Lipót személyes hatása lehetett, hogy II. József végül a rendes eljárásban a halálbüntetés eltörlése mellett döntött. Erre a döntésre ugyanis elõször egy olyan dokumentum utal, mely a császár 1783 decembere és 1784 márciusa között tett itáliai utazása után, 1784 áprilisában keletkezett (303.). Péter Lipót toszkánai büntetõtörvénykönyve (Riforma della legislazione criminale toscana avagy La Leopoldina) végül 1786. november 30-án jelent meg, így alig másfél hónappal elõzte meg II. József törvénykönyvét. Bár a két jogi mû végeredményében hasonló, az indíttatás lényegesen eltérõ. Lipót ugyanis nemcsak a Felvilágosodás gondolkodóinak, elsõsorban az itáliai és francia szerzõknek a véleményét mérlegelve szabta meg a különbözõ bûnökre alkalmazandó büntetések formáját és mértékét, de a kor törvényhozói között egyedülálló módon empirikus adatok, az 1765 és 1782 között gyûjtött toszkánai bûnügyi, illetve bírósági statisztikák elemzésére is támaszkodott. A büntetés céljai között is nagyobb hangsúlyt kapott a nevelés, azaz annak a reménye, hogy a bûnözõ a társadalomba megjavult és hasznos polgárként térhet vissza (“la possibile speranza di veder tornare alla Società un Cittadino utile, e corretto” 328.). II. József büntetõtörvénykönyve a Habsburg monarchia minden országában és tartományában bevezetésre került, magyarországi alkalmazására a latin fordítást ívenként egy dukát fizetségért Szekeres Athanáz gyõri származású orthodox majd katholikus pap (Ammerernél tévesen „Abbé Szetieres” 336.) készítette el, aki Bécsben fõként magyar könyvek cenzoraként dolgozott. II. József már 1782. szeptember 23-án rendelkezett a büntetõtörvényszékek szervezetének átalakításáról és a büntetésvégrehajtás (börtönök) javításáról elsõsorban Galícia vonatkozásában. Ez a munka 1787-ben felgyorsult, és elkészültek a részletes tervek is, azonban a magas költségek miatt a török háború kezdetével az uralkodó felfüggesztette a végrehajtást, majd pedig utóda, II. Lipót vissza is vonta (339–356.). Értékesek és érdekesek a cseh-osztrák örökös tartományok 1775–1784 közötti bûnügyi statisztikai adatai, melyeket a bírósági szervezet területi optimalizálásához használtak föl (342.). Több évi munka után elkészült ugyanakkor a büntetõügyek eljárásrendje (Allgemeine Kriminal-Gerichtsordnung, KGO), mely 1788. augusztus 1-jén lépett hatályba (356–360.). A halálbüntetés korlátozásának, illetve eltörlésének szándéka természetesen felvetette az azt helyettesítõ büntésnemek kérdését. A minták (84–111.) ismét Itáliából érkeztek, egyrészrõl Lipót Toszkánájából, másrészrõl a Habsburg monarchiához tartozó Lombardiából (Milánói és Mantovai Hercegségekbõl), melynek központi igazgatását Bécsben Kaunitz tartotta a kezében. Pisa városában alkalmazott büntetésnemekrõl, az úgy nevezett „pisai rendszerrõl” készült, a büntetõeszközöket, az elítéltek ruházatát, a nyilvános munkavégzés eszközeit, köztük a kordét, melyhez hozzáláncolva például téglát vagy tüzifát szállítottak, de még a börtönben való alváskor a leláncolás pontos módját leíró és ábrázoló színes, részletgazdag rajzokat már 1781 nyarán kézhez kapták a büntetõtörvénykönyv reformját megkezdõ három fõs grémium tagjai. Kaunitz révén ugyancsak példaként szolgált a Milánóban 1766-ban létrehozott új börtön, melynek rabjai napi tíz órán keresztül a város utcáit takarították a Bernben is alkalmazott, és Howard leírásában széles körben ismert módon. A halálbüntetés helyett korábban szokásos szigorú büntetésnemek (poenae extraordinariae) a 18. században háttérbe szorultak, alkalmazhatatlanná váltak a Habsburg monarchiában (45–48.). A véderõmûvek építése és fenntartása elsõsorban Magyarországon a török háborúk elültével már nem igényelt munkaerõt. A gályarabság lehetõségét 1671 után a Velencével megromló kapcsolat szûntette meg, bár Nápoly megszerzésével (1714) ismét nagyobb számban küldtek elítélteket a földközi-tengeri gályákra, míg végül Mária Terézia büntetõtörvénykönyve megszûntette ezt a büntetést. A kényszerbesorozást ugyanakkor mindvégig inkább enyhébb büntetésként, például csavargók esetében, sõt bizonyos esetekben kegyelemként alkalmazták. A halálbüntetést helyettesítõ büntetésnemek új infrastruktúrát igényeltek, ennek megteremtése pedig jelentõs költséget jelentett. A Habsburg monarchiában 1671-ben létesült az elsõ dologház a bécsi Lipótvárosban, azonban több mint száz évvel késõbb sem álltak rendelkezésre elegendõ férõhellyel és megfelelõ felszereltséggel rendelkezõ ilyen intézmények, így Mária Terézia 1777-ben illetve 1778-ban többek között erre hivatkozva utasította el a halálbüntetés korlátozását (67–78.). Miután pedig erre mégis sor került, és az 1780-as években sem vállalta a kormányzat a fegyintézetek, börtönök és dologházak építésének, illetve bõvítésének költségeit, a túlzsúfoltság elviselhetetlen méreteket öltött, és ezzel együtt a javító-nevelõ cél megvalósíthatatlanná vált (379–382.). II. József felfogásában azonban nem is ez a cél, hanem az elrettentés volt az el-

1338


sõdleges. Ammerer joggal veti fel a kérdést, és ez indokolja a könyv címében a kérdõjelet is, hogy II. József büntetõ törvénykönyve valóban végett vetett-e a halálbüntetésnek, amikor a helyettesítõ büntetésnemek ténylegesen az elítéltek kikerülhetetlen fizikai és társadalmi megsemmisüléséhez vezettek. A császár magyarországi útja után, 1783. május 27-én adott utasítást arra, hogy elítélteket Magyarországon hajóvontatásra kell alkalmazni (383–392.). Az ötlet nem II. Józseftõl származott, ezt büntetésnemet korábban Sonnenfels és Martini is javasolta. A Hajózási Hivatal (Schiffamt) ugyan kételkedett abban, hogy az elítéltek képesek lesznek szakszerû munkavégzésre, és azt javasolta, hogy inkább az erdélyi sóbányákba küldjék õket, melyet a Magyar-Erdélyi Udvari Kancellária és több államtanácsos is támogatott. II. József azonban ebben a kérdésben is hajthatatlan maradt, és elrendelte, hogy Zimony, Szeged, Bród és Sziszek valamint Gradisca mellett ötven-ötven elítéltnek biztonságos, földalatti szálláshelyet alakítsanak ki. A hajóvontatóknak természetesen láncra verve, télen-nyáron a szabadban kellett dolgozniuk és aludniuk is, olyan körülmények között, melyek rövid idõn belül a biztos halált jelentették. Korabeli statisztikák szerint 1784 és 1786 között a hajóvontatásra ítéltek több mint fele meghalt (510 fõ közül 261). A Magyarországra szállítással azonban csökkent a büntetés elrettentõ hatása, hiszen nem ott bûnhõdtek, ahol korábban bûnöztek. Ezt a hatást pótlandó, a kormányzat rendeletben hozta nyilvánosságra, milyen büntetéseket, szenvedéseket kell a hajóvontatásra ítélteknek elviselniük. Érdekes párhuzamként hozzáfûzném: egy nappal e dekrétum kelte után, 1787. május 13-án futott ki az “Elsõ Flotta” Portsmouth kikötõjébõl, hogy 696 fegyencet, nõket és férfiakat, valamint az õket kísérõ tengerészeket, katonákat és családtagjaikat telepesként Ausztráliába szállítsa. A halálbüntetést helyettesítõ kemény börtönbüntetés (392–396.) során az elítéltet nyakán, kezein és lábain nehéz láncokkal a falhoz és a padlóhoz rögzítve ablaktalan helyiségben tartották, fekhelye egyszerû deszka, étele és itala csak kenyér és víz volt, és senkivel, még közvetlen hozzátartozóival sem beszélhetett. A szökését is megakadályozandó alkalmazták a megbélyegzést is, enyhébb esetben a bal vállon, illetve háton, súlyosabb esetben (30 évnél hosszabb börtön esetén) az arcon. Az olajjal és festékkel bekent izzó vasbélyeget mélyen a húsba égették, majd a sebet puskaporral behintették. Aki ilyen jelet viselt magán, természetesen a társadalom kivetettje lett, a társadalomba való visszatérése teljes mértékben ellehetetlenült, ha egyáltalán túlélte a börtönbüntetést. A józsefi büntetõtörvénykönyv a halálbüntetést rendes eljárásban törölte el, rögtönítélõ bíróság azonban kiszabhatott halálos ítéletet (396–401.). Ilyen eljárásra a kerületi elöljárónak (Kreishauptmann), Magyarországon és Erdélyben a kerületi biztosnak volt joga abban az esetben, ha felkelést vagy zavargást fegyverrel kellett szétoszlatni. A felmentõ vagy halálos ítéletet 24 órán belül kellett meghozni. Ha ez nem volt lehetséges, az ügyet rendes büntetõeljárásban kellett tárgyalni. Rögtönítélõ bíróság alkalmazására került például sor 1787 júliusában a magyar-erdélyi határ mentén garázdálkodó rablóbandák felszámolása érdekében. Ammerer kiemeli, hogy II. József felfogása a rögtönítélõ bíróságról alapvetõen megváltozott: 1781-ben még a rögtönítélõ bíráskodás alkalmazásának korlátozásáról rendelkezett, azonban az 1788-ban hatályba lépett büntetõügyi eljárásrend (KGO 239. §) kiterjesztette a rögtönítélõ bíráskodás alkalmazhatóságát elrettentésként rablás, gyilkosság és gyújtogatás esetére is ott, ahol az ilyen bûncselekmények nagyon megszaporodtak, és ezért a területet válságövezetnek nyilvánították. Ezzel természetesen tágabbra nyílt a kiskapu a halálbüntetés alkalmazhatósága elõtt. II. József egyeduralkodása köztudottan a közvélemény megelevenedésének idõszaka. Ammerer külön figyelmet szentel a büntetõjog reformját, a büntetésvégrehajtást és különösen a halálbüntetés kérdését pro és kontra taglaló tudós és népszerû munkáknak, brosúráknak, pamfleteknek és újságcikkeknek (181–229. és 361–372.). Egy új irodalmi mûfaj is születik ebben a korban, mégpedig a bûnözõk élettörténetét, sorsát ábrázoló történetek. A józsefi büntetõtörvénykönyv és még inkább a büntetés végrehajtás gyakorlata bõséggel kínált lehetõségeket a császár bírálatára, például Franz Xaver Huber parodisztikus regényeit, Schlendrian úr Tropos város fõbírájának történeteit kifejezetten a büntetõügy kérdéseire hegyezte ki. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy II. József kormányzata is értett a közvélemény alakításához, és rendelt politikáját támogató vagy népszerûsítõ munkákat. Ammerer könyvének zárófejezetében áttekinti a büntetõügy alakulását II. József halála után (403–427). II. Lipót a Toszkánában megkezdett munkát folytatva a büntetõjog átvizsgálásába és módosításába kezdett (az illetékes bizottság élén Martini állt), és felszámolta a II. József-kori büntetõügy legembertelenebb módszereit: megszûntette a hajóvontatást, a megbélyegzést, a nyilvános korbácsolást és a leláncolást, emberségesebbé tette a börtönbüntetést, például elrendelte, hogy a rabok mindennap meleg ételt is kapjanak és szalmazsákon alhassanak. Lipót korai ha-

1339


lála után II. (I.) Ferenc folytatta a büntetõjog reformját. A halálbüntetés kérdését azonban a francia forradalom, majd a jakobinus mozgalom új megvilágításba helyezte: az új büntetõtörvénykönyv 1793. januári tervezete már tartalmazza a halálbüntetés lehetõségét, az 1795. január 2-i rendelet pedig módosította a józsefi büntetõtörvénykönyvet, és a felségárulás esetére ismét bevezette a halálbüntetést. Ezek után fordulat (Ammerer megfogalmazásában „der reaktionäre DisKurs") következett be a büntetõtörvénykönyv munkálataiban, 1796-ban betegség miatt Martini is átadta vezetõ szerepét, míg végül 1803. szeptember 3-án került kiadásra a Franciscana, II. (I.) Ferenc büntetõtörvénykönyve (Gesetzbuch über Verbrechen und schwere Polizey-Uebertretungen), mely 1804. január 1-jén lépett hatályba. Ammerer munkájának szokásosnál terjedelmesebb ismertetését indokoltnak vélem annak érdekében, hogy eredményei szélesebb hazai olvasóközönséghez is eljuthassanak. Félek, kevesen fognak ugyanis belevágni egy több mint hatszáz oldalas német nyelvû jogtörténeti munka olvasásába, feldolgozásába. Ugyanakkor Ammerer könyve fontos. A szerzõ a már rendelkezésre álló szakirodalom és alapos levéltári kutatások alapján részletesen rekonstruálta a büntetõügy józsefi reformját és a halálbüntetéssel kapcsolatos állásfoglalásokat. A halálbüntetés körüli vita ma is aktuális, ismét és ismét fellángol különösen egy-egy megdöbbentõ bûnesetet követõen. A 18. században megfogalmazott érvek, vélemények és tapasztalatok megkerülhetetlenek, megismerésük nélkülözhetetlen azok számára, akik állást akarnak foglalni ebben a kérdésben. Szántay Antal

Csikány Tamás – Eötvös Péter – Németh Balázs A SZABADSÁGHARC KÉZI LÕFEGYVEREI 1848–1849 (Kossuth Kiadó, Budapest, 2012. 123 o.) Új, ám teljesen egyedi 48-as kötet jelent meg. Csikány Tamás hadtörténész, az 1848–49. évi szabadságharc történetének ismert kutatója és két szerzõtársa, Eötvös Péter és Németh Balázs a korabeli cs. kir. hadsereg, illetve a honvédsereg alapfegyverének számító gyutacsos kézi lõfegyverek történetét mutatja be. Ahogy maguk a szerzõk is megjegyzik kötetük elõszavában, a kémiai gyújtású lõfegyverek eme típusáról Magyarországon még nem jelent meg ilyen részletességû, levéltári alapkutatásokon és fegyverpróbákon alapuló összefoglaló munka, pedig a szabadságharc összecsapásait, harcászatát nem lehet teljesen megérteni a korabeli lõfegyverek hatásmechanizmusának, hatékonyságának pontos ismerete nélkül. Így ez a kötet mindenképpen hiánypótlónak számít. Az elsõ fejezetet, ami a gyutacsos fegyverek kialakulásának és rendszerbe állításának történetét mutatja be, Eötvös Péter jegyzi. A szerzõ elõször a 19. század elején alkalmazott kovás gyújtású fegyvereket és mûködésüket ismerteti, azok hiányosságaival és problémáival együtt. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére indított kísérletek (illetve a kémiai felfedezések) vezettek el a kémiai gyújtású fegyverek kialakításához, amelyek közül végül a lõkupakos (csappantyús) fegyverek terjedtek el a kontinensen, elõször a polgári lakosság körében; ám 1825–1840 között az európai hadseregek többsége is áttért az új rendszerre. A cs. kir. haderõ azonban némileg más utat választott. Köszönhetõ volt ez egyrészt a katonai vezetés húzódozásának az új megoldásoktól, illetve a birodalom nehéz anyagi helyzetének, amely nem tette lehetõvé több százezer lõfegyver teljes cseréjét. Ezért jött kapóra Giuseppe Console, milánói cs. kir. vámtiszt szabadalma, aki 1831-ben feltalálta a gyutacsot, amelyet elõször a lövegek elsütésénél alkalmaztak. 1833-ra azonban elkészült a kézi lõfegyverek kémiai gyújtását szolgáló gyutacsos lakattal is, amelynek csapatpróbái 1835-ben kezdõdtek meg. Mivel a csapatpróbákon a gyutacsos lakattal ellátott lõfegyverek messze jobb teljesítményt nyújtottak a kovásoknál, és az új gyújtásra a kovás lakat némi módosítással átalakítható volt, ezért V. Ferdinánd császár 1836. január 9-én kelt rendeletében elõször a vadászcsapatok, majd a teljes gyalogság átfegyverzésére adott utasítást. Azonban a huzamosabb használat során kiderültek a Console-lakat és töltény hibái, hiányosságai a lõkupakos rendszerrel szemben. Ezért báró Vincenz Augustin cs. kir. altábornagy 1840-ben elõször jelentõsen átalakította, majd 1842-ben teljesen megváltoztatta az eredeti lakatot és a töltényt. Mivel így már a gyutacsos gyújtás hatékonysága alig maradt el a lõkupakos mögött, ezért az 1842 M

1340


gyutacsos perkussziós gyalogsági puska lett a cs. kir. gyalogság alaplõfegyvere. Az új gyújtásra néhány éven belül a cs. kir. hadsereg összes lõfegyverét átszerelték. A második fejezet az 1842 M mintájú sima csövû gyutacsos perkussziós gyalogsági puska báró Vincenz Augustin cs. kir. altábornagy általi leírását tartalmazza. Az 1841-ben a cs. kir. hadsereg állománya számára kiadott, minden részletre kiterjedõ alapos füzetet Eötvös Péter szabatos, szakszerû fordításában olvashatjuk. A részletes, az alkatrészek pontos bemutatását szolgáló korabeli ábrákkal gazdagon illusztrált leírásból kiderül, hogy milyen bonyolult is volt az új lõfegyver. A katonáknak nemcsak az új mûködési elvet kellett ismerniük a megfelelõ fegyverhasználathoz, hanem az egyes alkatrészek pontos helyét is, hogy az altábornagy által elõírt rendszeres karbantartáshoz fegyvermester nélkül is szét- és össze tudják szerelni puskájukat, hogy az a lehetõ leghosszabb ideig mûködõképes legyen. A harmadik fejezet a 19. század közepén alkalmazott harcászatot mutatja be. Csikány Tamás a bevezetésben röviden meghatározza a „harcászat” szó korabeli jelentését, amely ekkor egy hadtest, illetve az annál kisebb kötelékek, valamint az egyes katonák harcának leírására szolgált. Elõbb a gyalogság harcászatát mutatja be; kezdve az egyes katonák egyéni harcától egészen a nagyobb kötelékek küzdelméig bezárólag. Itt részletesen ismerteti a korabeli lõfegyverek hatékonyságát, illetve az erre alapuló harctevékenységet; az egyes katonák harcát gyalogosok és lovasok ellen. Ezután mutatja be a gyalogság alapvetõ harcászati egységének számító zászlóaljat, annak elõírt tisztikarával és belsõ felépítésével együtt; majd a zászlóalj nyílt és zárt harcrendjeinek ismertetése, alkalmazásuk mikéntjének leírása következik. A következõ részben a lovasszázad, illetve az egyes lovas csapatnemek felépítését, felszerelését és alkalmazását mutatja be a szerzõ; sorba véve itt is a különbözõ harcrendeket. A fejezetet a fegyvernemek együttmûködésének, azaz a dandárok, hadosztályok és hadtestek korabeli harcmódjának a leírása zárja. A negyedik, egyben legnagyobb fejezet az 1848–49. évi szabadságharc tûzfegyvereirõl és töltényeirõl szól. Németh Balázs elsõként a kézi lõfegyverek beszerzését és magyarországi gyártását ismerteti. Itt elõször a magyarországi hadiipar fejletlenségét mutatja be, ami arra kényszerítette az 1848 tavaszán megalakuló elsõ magyar felelõs kormányt, hogy a megszervezendõ nemzetõrség fegyverzetét elsõsorban beszerzésekbõl fedezze. A szerzõ sorra veszi a cs. kir. raktárakból, külföldrõl, a civil lakosságtól, valamint a hadizsákmányból szerzett fegyvereket, és megállapítja, hogy mindezekbõl csak a nemzetõrség, majd késõbb a honvédség egy részét sikerült felszerelni, mielõtt 1848 õszén a fenti lehetõségek jórészt kimerültek. Ezt követi az 1848-ban alapított Állami Országos Fegyvergyár pesti, nagyváradi, szegedi és aradi tevékenységének, illetve a kisebb puska- és lõszergyártó üzemek tevékenységének ismertetése, amelyek, ha megfelelõ mennyiségû és minõségû puskát nem is tudtak gyártani, de kellõ számú lõszerrel és gyutaccsal (illetve lõkupakkal) szinte a harc végéig ellátták a csapatokat. A következõ rész a gyutacsos fegyverek töltényeirõl szól. Részletesen bemutatja azok felépítését, gyártását, a hozzájuk használt hadi lõporokkal, gyutacsokkal együtt, és ismerteti a korabeli lõkupakokat is. Ezt a részt a korabeli lövedékek (köztük a kevéssé ismert, 1847-ben bevezetett cilindro-konikális lövedék) leírása zárja. A következõ szakasz a katonától és a fegyvertõl elvárt pontosságról értekezik. A szerzõ itt bemutatja a korabeli simacsövû gyalogsági puskák hatékonyságát, a korabeli szabályzatok alapján részletesen ismerteti a fegyver megtöltését és a korabeli lõgyakorlatokat, illetve összefoglalja a szuronyharc elemeit. A következõ nagyobb egység a cs. kir. hadsereg és természetesen a magyar honvédség gyalogsága és lovassága, valamint összefoglalóan a cári orosz hadsereg által használt lõfegyvereket és töltényeiket ismerteti. A szerzõ itt részletesen elemzi az 1842 M sima csövû gyalogsági puskát, az 1842 M és az 1849 M huzagolt csövû kamrás puskát, az 1842/48 M huzagolt csövû vadászkarabélyt (ennél a résznél röviden ismerteti a vadászok felszerelését és harcászatát is). Ezután az 1798 és 1798/28 M sima csövû kovás lovassági pisztolyt, az 1844 M sima csövû gyutacsos lovassági pisztolyt és az 1798 M és az 1807 M sima csövû kovás, valamint az 1851 M sima és huzagolt csövû kamrás gyutacsos lovassági karabélyokat mutatja be (ennél a résznél szintén van egy rövid ismertetõ a huszárok felszerelésérõl és harcászatáról is). Majd összefoglalóan szól a cs. kir. 1838/42 M kadétpuskáról, a honvédsereg töltényeirõl, a tisztításról és karbantartásról. Ezt követi a cári hadsereg kovás, illetve lõkupakos fegyvereinek leírása; különös tekintettel az 1845 M sima csövû lõkupakos gyalogsági puskára, valamint az 1843 M huzagolt csövû (liège-i) vadászkarabélyra. Ezt a részt honvédfegyverek fegyverletétel utáni sorsát ismertetõ betét zárja. A fejezetet végén található a kötet egyik legérdekesebb része, amely a szabadságharc fegyvereivel végrehajtott lövészet eredményeit mutatja be. A szerzõ itt ismerteti a vizsgálat szem-


1341

pontjait, módszereit, a felhasznált alapanyagokat és a távolságokat. Három fegyvert sikerült kipróbálnia: az 1842 M sima csövû gyutacsos gyalogsági puskát, az 1849 M huzagolt csövû kamrás puskát és az 1844 M sima csövû gyutacsos lovassági pisztolyt. A 19. század korabeli szabályzatoknak megfelelõ lövészeten sikerült igazolni az akkori eredményeket: a sima csövû gyalogsági puskából kilõtt lövedék kb. 600 méterig alkalmas emberélet kioltására (kérdéses, hogy vajon mégis miért terjedt el a mai szakirodalomban, hogy 250-260 méter után az ólomlövedék elveszti átütõ erejét), illetve a huzagolt csövû kamrás puskából 112 méterre is jó eredménnyel lehet célzott lövést leadni. A kötetet a régi mértékegységek átváltását tartalmazó táblázat, összefoglaló bibliográfia, a szerzõk életrajza, valamint a képek forrásjegyzéke zárja. (A vonatkozó lábjegyzetek az egyes fejezetek után találhatók.) A könyvben, mint munkában elõfordulnak nyomdahibák, elírások és sajnos tárgyi tévedések is. A „császári és királyi” megnevezést inkább 1867 után szokás használni; itt helyesebb a „császári-királyi” (14. o.). 1835-ben még nem létezett „6. császári vadászezred”; valójában a cs. kir. 6. tábori vadászzászlóaljról van szó (15–16. o.). Báró Vincenz Augustin 1835-ben (16. o.) és 1838-ban (18. o.) sem lehetett már táborszernagy, hiszen az általa 1841-ben megjelentetett fegyverleíró füzetben is még csak altábornagynak címezte magát (23. o.). A „HKR” rövidítés feloldására inkább az „Udvari Haditanács” és nem az „Udvari Katonai Tanács” kifejezés használatos (22. o.). A vérteseknek századonként 16 sima és nem huzagolt csövû karabélyuk volt, még a dragonyosoknál századonként 8 fõ huzagolt csövû, míg a többi lovas sima csövû karabéllyal volt felszerelve (40. o.). Carl von Clausewitzre való hivatkozásnál elmaradt a vonatkozó mû címe (44. o.). A szerzõ (Németh Balázs) által a szövegben sugalltakkal ellentétben Széchenyi István sosem volt az elsõ felelõs magyar kormány hadügyminisztere (45–46. o.), és az itt szereplõ „tíz zászlóaljnyi nemzetõrség” valójában az elsõ tíz honvédzászlóaljat jelenti (46. o.). Sztankó Soma nem „igazi kalandor” volt (46. o.), hanem fõhadnagyi rangban gróf Batthyány Lajos miniszterelnök nemzetõrségi titkára, aki ilyetén minõségében hivatalos úton ment nyugatra fegyvert vásárolni. (Angliában és Belgiumban összesen 24355 darab lõkupakos fegyvert és 3812000 lõkupakot vásárolt, amit a kormány teljesen ki is fizetett. Az utolsó kettõ elkobzott szállítmány kivételével (kb. 6530 puska és 800000 lõkupak) a többi szállítmány megérkezett Magyarországra.) Sztankó nem vásárolt 9000 kovás puskát Bécsbõl (46. o.); ezek valószínûleg Georg Marziani ezredes, a magyar hadügyminisztérium felfegyverzési osztálya vezetõje által kötött szerzõdés keretében kerültek az országba. Ivánka Imre nem a 2. honvédzászlóalj hadnagya volt (46. o.), hanem századosa, és Sztankó kiküldetése után a miniszterelnök új nemzetõrségi titkára, majd õrnagyi rangban az önkéntes mozgó nemzetõrség váci táborának parancsnoka. Sztankó elkerülte azt a szomorú sorsot, amit a szerzõ szánt neki: a leírtakkal ellentétben 1848 végén nem fogták el a galíciai határon és nem tûnt el az ismeretlenség homályában (47. o.), hanem a lõkupakgyártó gépekkel egyetemben megérkezett Pestre, majd Láhner György munkatársaként részt vett az üzem beindításában Pesten, majd Nagyváradon. 1849. január végén õrnaggyá léptették elõ és a 49. honvédzászlóalj parancsnokaként harcolt a szabadságharcban. „Csányi László” helyesen „Csány László” (47. o.) és nem „a külföldi beszerzések koordinálásával megbízott kormánybiztos” (ilyen beosztás nem létezett), hanem a feldunai hadsereg kormánybiztosa volt a jelzett idõszakban, és e minõségében (mint minden határszéli kormánybiztos) foglalkozott fegyverbeszerzéssel is. A 16. lábjegyzetnél (49. o.) a hivatkozott munka szerzõje nem „Borus András”, hanem „Borus József” (116. o.). „Koronás Kossuth-címer” nem létezett (51. o.), a jelzett idõszakban pedig Ulrich Ágoston már százados, és nem fõhadnagy volt (53. o.). „Görgey Artúr” helyesen „Görgei Artúr” (58. o.). A Cornides-féle szepesi vadászcsapat aligha lehetett „9. vadászzászlóalj” néven a reguláris hadsereg része (85. o.), mivel hivatalosan a reguláris honvédvadászokat ezredekbe, ezen belül kétszázados osztályokba szervezték és így is számozták, míg az önkéntes vadászokból alakuló csapatok/zászlóaljak nem számot, hanem parancsnokuk vagy illetõségûk nevét viselték. A „lópótlékozó osztály” (94. o.) helyesen inkább „pótlovazási osztály”. Kérdéses, hogy három vagy négyféle méretû kadétpuska volt-e (96. o.)? 1849 elején a cs. kir. hadsereg mind létszámban (a nemzetiségi felkelõk nélkül is), mind pedig felszerelésben és fegyverzetben fölényben volt a honvédsereggel szemben, és ez szabadságharc végéig így is maradt, ellentétben a szerzõ állításaival (98. o.); a döntõ fölény azonban valóban a cári orosz hadsereg beavatkozásával alakult ki. „Paszkievics” helyesen „Paszkevics” (98. o.); a krími háború pedig 1853–1856 és nem 1855–1856 között tartott (99. o.). Az orosz vadászezredek a korban ugyanolyan sima csövû gyalogsági puskával harcoltak, mint a többi gyalogezred, nem huzagolt fegyverekkel (105. o.). (Viszont gyalogezredek minden zászlóaljában 26 fõ, valamint a had-

1342


test-közvetlen lövészzászlóaljak huzagolt csövû vadászkarabéllyal voltak felszerelve.) Ami pedig általában a cári hadsereget illeti, az a szerzõ állításaival (105. o.) ellentétben nemcsak létszámban, hanem kiképzettségben, harci tapasztalatban, fegyverzetben, felszerelésben is fölényben volt a csak egy éve létezõ honvédsereggel szemben; ezt a kortársak többnyire elismerték. Végezetül bár a fegyverletételek során számos fegyvert valóban megsemmisítettek a honvédek (106. o.), azért Pétervárad és Komárom kapitulációjánál így is több ezer került a cs. kir. csapatok kezére zsákmányként. A fenti „szépséghibák” ellenére a recenzens valóban csak ajánlani tudja ezt az egyedülálló, korabeli ábrázolásokkal és számos fotóval szépen illusztrált, szép kivitelezésû kiadványt, amely az 1848–49. évi szabadságharc fegyvertörténetének eddigi hiányait pótolja, és amelyet tudományos és közérthetõ mivolta miatt szakmabeli és laikus egyaránt haszonnal forgathat. Kemény Krisztián

Fehér György DARÁNYI IGNÁC PÁLYÁJA (1849–1899) Gondolat Kiadó, Budapest, 2012. 244 o. Fehér György nagyon régóta foglalkozik Darányi Ignác életpályájával és munkásságával. Már 1999-ben megjelentetett egy forrásgyûjteményt részletes bevezetõ tanulmánnyal, és azóta is jó pár tanulmánya látott napvilágot Darányit és a dualizmuskori magyar mezõgazdaság kérdéseit illetõen, illetve õ volt házigazdája, szervezõje és egyik elõadója a Darányi Ignác emlékkonferenciának, amelynek anyaga ugyancsak Fehér szerkesztésében 2000-ben könyv formájában is megjelent. Nem volt tehát meglepõ, hogy az életpálya elsõ felét összefoglaló könyvét 2012-ben megjelentette. Ahogy a könyve elõszavában leírja, eredetileg egy a teljes életpályát átfogó monográfiát szándékozott írni, amelyrõl természetesen nem tett le. Az ösztönzést a századfordulóig terjedõ rész megjelentetéshez az adta, hogy megjelent a Darányi Terv, és azt tapasztalja, hogy a névadóról bizony nagyon keveset tud az átlagolvasó. Azt írja, hogy „bármilyen hihetetlen” összekeverték apjával és unokaöccsével. (Számomra ez egyáltalán nem hihetetlen, mert a Tiszák kapcsán ugyanezt megéltem, nagyon sokan nem tudják, hogy két Tisza — Kálmán és István, apa és fia — miniszterelnöke volt Magyarországnak.) Fehér György kismonográfiája azért éppen 1899 elejéig követi az életpályát, mert ez volt Darányi Ignác elsõ kormányzati ciklusának befejezése. Darányi Ignác pályája átívelt az elsõ világháborún, még az 1920-as években is befolyásos politikus volt. 1945-ig nagy tisztelet övezte. Aztán teljesen elfelejtették, vagy ha mégsem, akkor nagyon negatívan értékelték az 1898-ban hozott „rabszolgatörvény”-nek titulált mezõgazdasági munkástörvény miatt. Voltak olyan kortársai is, akik már egykorúan kritikával illették a tevékenységét, mint például Szabó Ervin, aki ideológiai okból állt szemben a dualizmus korának politikájával és szakembereivel; és az országgyûlési ellenzék részérõl is sok bírálat érte. A könyv leírja Darányi Ignác életét. Szól arról, hogy nem nemesi értelmiségi családból származott, honorácior volt. A Darányi család kapcsolatban állt a Hóman és a Tisza családokkal. Darányi Ignác már gyerekkorában töltött szünidõt Tisza Kálmánéknál Geszten, ahol megismerkedett a nála fiatalabb Tisza Istvánnal is. Tisza Kálmán ügyfele volt Darányi Ignác ügyvéd édesapjának. Darányi Ignác 1867-ben érettségizett és az egyetem jogi karán végzett. Mezõgazdasági szakismeretekre nem felsõoktatási tanulmányok során, hanem autodidakta módon és a gyakorlatban, gazdálkodóként tett szert. Mégis földmûvelési miniszter lett, és a mezõgazdasági szakigazgatásban alkotott maradandót. (Ez egyébként a 19. században nem volt egyedi, a diplomát szerzettek nagyobb része jogász volt, ennek ellenére az élet legkülönbözõbb területein dolgoztak, mint például Széll Kálmán, aki tanult ugyan közgazdaságtant, de nem végzett közgazdasági egyetemet, mégis sikeres pénzügyminiszter volt a jogi diplomájával és pénzügyi szakértelmével.) Darányi a jogi egyetem elvégzése után ügyvédi irodát nyitott. A Tiszák mellett a Bethlen és a Teleki családok jogi ügyeit is az id. és ifj. Darányi Ignác képviselte. (Megjegyzem, hogy a Tisza család nagybirtokos volt, de nem voltak grófok. Tisza Kálmán öccse, Tisza Lajos a Szeged árvíz utáni újjáépítése terén végzett kormánybiztosi munkájáért kapta Ferenc Józseftõl a grófi címet. Neki nem voltak gyerekei, az õ grófi címét örökölte Tisza Kálmán három fia. Így lett gróf Tisza István. Kálmán másik fiútestvére, László azonban szintén nem volt gróf, mert bár édesanyjuk Teleki Júlia grófnõ volt, a grófi cím anyai ágon nem öröklõdött. Vö. 36. o. 77. jegyzet.) Darányi idõvel a politikába is bekapcsolódott. Már 1875-ben indítani akarták az országgyûlési képviselõválasztásokon, de akkor még nem sikerült számára megszerezni a helyi párttámogatást. A könyv nem szól róla, hogy az 1878-as választáson miért nem indult, végül 1881-ben meg-


1343

választották képviselõnek a Szabadelvû Párt színeiben, és attól kezdve évtizedeken át minden választáson újra megválasztották. Árnyalható az a megállapítás, hogy „Európa egyik legszûkebb választójogával” rendelkezett volna Magyarország, mert ez a dualizmus elsõ évtizedeire még nem igaz. Darányi önkormányzati képviselõ is volt Budapest II. kerületében. 1877-ben kezdett el dolgozni a Szolnok-Csongrád Tisza-balparti Ármentesítõ Társulat jegyzõjeként, majd a következõ évtõl a Tiszavölgyi (ármentesítõ) Társaság titkáraként is. Ez volt az elsõ országos jelentõségû tisztsége. Az évtizedek során a közéleti tisztségeinek száma megszaporodott. Tisza Kálmán ajánlására a Dunántúli Református Egyházkerület központi ügyésze lett, 1887-ben kinevezést kapott a Fõvárosi Közmunkák Tanácsába tagnak, 1890-tõl betöltötte a Magyar Vöröskereszt Egylet fõgondnoki tisztét is. Az 1890-es években további egyházi tisztségekre is felkérést kapott a református egyházban, és ezeket a felkéréseket is vállalta. 1893-ban a Szabadelvû Párt alelnökévé választották, 1895-ben pedig a képviselõház egyik alelnökévé. 1895 novemberében nevezték ki földmûvelési miniszternek. Fehér György szentel egy fejezetet a könyvben a magánembernek és a gazdálkodó földbirtokosnak. Bemutatja, hogyan vált „fõállású” politikussá, ahogy megnevezi, és milyen szerepet vitt a pártpolitika elsõ vonalában. A könyv egy hosszabb fejezete foglalkozik az agrárius-merkantilista vitával. Miniszteri kinevezésének fogadtatását sajtóanyag alapján mutatja be, miniszteri tevékenységét pedig a sajtóanyag mellett a képviselõházi naplók és minisztertanácsi jegyzõkönyvek alapján. Nagy teret kap a szõlõ-felújítási törvény, amely az ország szempontjából egyik kiemelten fontos momentuma volt Darányi tevékenységének, a Magyar Gazdaszövetség megalakulása, az agrárius követelések felerõsödése. Károlyi Sándorral, a Gazdaszövetség elnökével vitába keveredett egy kijelentése miatt, hogy az állam segítse elõ saját eszközeivel a munkát keresõk munkaalkalomhoz jutását. Károlyi Sándor ezt helytelenítette, az állam részérõl elfogadhatatlan beavatkozásnak minõsítette. A vita elvi síkra terelõdött: a liberális állam milyen mértékben avatkozhat be a gazdasági folyamatokba. Fehér kiemeli, hogy Tisza István azon az állásponton volt — és ezt a róla szóló irodalom nem hangsúlyozza —, hogy a munkáskérdést, mármint a földmunkások helyzetét, nem lehet földosztással, telepítési elméletekkel megoldani. A könyv bemutatja, hogy Darányi milyen fontosnak tartotta a rutén akciót, amelynek keretében 1897-tõl az ország elmaradt térségei közül elõször Bereg vármegyében kívántak a ruszin lakosság életkörülményein és gazdasági viszonyain javítani. Az 1898: II. tc., amely a mezõgazdasági munkások munkaviszonyait szabályozta, és amelyet a kortársak „rabszolgatörvény”-nek hívtak, az 1897 nyarán kitört nagy aratósztrájkra adott kormányzati válasz volt. Az aratósztrájkokat, a földmunkás megmozdulásokat kezdetben rendõri kérdésnek tekintették, de aztán a kormány hozzáállása változott és Darányi elõször megpróbált tájékozódni, majd a mezõhegyesi ménesbirtokra aratómunkásokat szállíttatott a felvidéki megyékbõl és létrehozta a „munkástartalék” intézményét. 1897. novemberére pedig elkészült a törvény „A munkaadók és a mezõgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról”. A korábbi történeti szakirodalomra jellemzõ volt, hogy kétségbe vonta a törvény és Darányi szociális érzékenységének az õszinteségét. (Ez így volt például a nyugdíjak kapcsán is, a második világháború utáni szerzõk még az 1960-as években is — ha egyáltalán foglalkoztak ezzel a kérdéssel — kétségbe vonták, hogy a dualizmuskori és a két világháború közötti szociálpolitikusok õszintén akartak volna javítani a munkások helyzetén.) Fehér nem kételkedik Darányi szándékainak õszinteségében, abban, amit Darányi maga mondott, hogy a törvényjavaslat „egyenlõ jóakarattal” – amint a szerzõ kiemeli, kezel munkaadót és munkást. Fehér György ezt a jogszabályt az 1876: XIII. tc-hez képest kétségtelen elõrelépésnek tekinti. A könyv megállapítja, hogy Darányi befolyása erõsödött a Bánffy-kormányban eltöltött évek alatt és minisztériumának a súlya is nõtt a kormányban. Pozitív Darányi képet rajzol, és az összegzésben le is írja, hogy Darányiról szólva „a változó helyzethez alkalmazkodó taktikus, koncepciózus reálpolitikusról beszélünk, akinek erényei egyszersmind jó emberismerettel és vezetõ tapasztalattal párosultak”. A dualizmus kora sajátos volt abból a szempontból, hogy 2–3 generációban sok figyelmet érdemlõ politikus és szakember dolgozott egymás mellett, akik közül alig ismerünk néhányat, mert az életrajzok közül csak néhány született meg eddig. Fehér György könyve Darányi Ignác pályájáról ebbõl a szempontból is rendkívül fontos, és reméljük, hogy rövidesen az egész életpályáról szóló munkája is megjelenik. Kozári Monika

1344


DER DEUTSCHE ZOLLVEREIN Ökonomie und Nation im 19. Jahrhundert Hahn, Hans-Werner – Kreutzmann, Marko (hg.) Böhlau Verlag, Köln–Weimar–Wien, 2012. 309 o.

A NÉMET VÁMSZÖVETSÉG Ökonómia és nemzet a 19. században „A Német Vámszövetség magas rangú hivatalnokai. Egy új hivatali elit társadalmi profilja, karriermintái és politikai-kulturális önmeghatározása a kisállamiságtól a nemzetállamig 1834–1871” címû kutatási projektet a jénai Friedrich Schiller Egyetem hirdette meg. E kutatási projekten alapuló konferencia megszervezésére 2010. január 15–16-án került sor „Ökonómia és nemzet. A Német Vámszövetség mint a 19. századi „kulturális nemzetépítés” tényezõje” címmel. Az alább ismertetendõ kötet két szerkesztõje Hans-Werner Hahn a jénai egyetem Történeti Intézete 19–20. századi Történelem Tanszékének professzora valamint Marko Kreutzmann a müncheni Bajor Tudományos Akadémia Történeti Bizottságának tudományos munkatársa a konferencia-elõadásokat négy témakör mentén ajánlja az olvasó figyelmébe. A Német Vámszövetség történetének legújabb interpretációit az alapítástörténet, a nemzeti diskurzusban történõ megjelenítés és megjelenés, a parlamenti és bürokratikus elitek nacionalizmusa végül pedig a külföldi megítélés, egyéb alternatívák szempontjai mentén építkezõ tizenkettõ tanulmány ismerteti. A bevezetõ tanulmányban a szerkesztõk egy historiográfiai áttekintés keretében összegzik a történetírás eddigi eredményeit valamint felhívják a figyelmet az új kutatási irányokra és a szabadkereskedelmi övezetet létrehozó szövetség 19. századi német történelemben játszott szerepének új értékelési lehetõségeire. Az európai egyesítési folyamatok kontextusában a 20. század közepe óta intenzív érdeklõdés övezte a Német Vámszövetség történetét. A tudományos érdeklõdés csúcspontját alapításának 150. évfordulója jelentette 1984-ben, az erre a jubileumra kiadott egyik kötetet Mérei Gyula 1990-ben ismertette a Századok hasábjain. A két szerkesztõ véleménye szerint a téma aktualitását egyrészrõl a napjainkban is változatlanul megfigyelhetõ, államközi szinten zajló, gazdasági és politikai integrációs folyamatok, másrészrõl a történeti tudományokban megjelenõ új elméleti és módszertani kezdeményezések indokolják. A Német Vámszövetség történetének átfogó feldolgozását eddig ketten kísérelték meg, 1939-ben William O. Henderson (The Zollverein, London), valamint 1984-ben Hans-Werner Hahn (Geschichte des Deutschen Zollvereins, Göttingen). Egyöntetû a vélemény azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági intézmények történetének modern megközelítései ma lehetõvé teszik, hogy olyan e feldolgozásokban még nem érintett területek is feltárásra kerüljenek mint a vámszövetség közös grémiumainak munkája, a szövetség államközi integrációhoz történõ hozzájárulása, annak a szerepnek a bemutatása, amely a föderalizmus és parlamentarizmus, nacionalizmus és nemzetépítés történeti szempontjain keresztül is megragadható. A német parlamentarizmus és föderalizmus története esetében különös jelentõséggel bír, hogy e korai vámpolitikai integráció szorosan összefügg az egyes német államok tartományi gyûlései alkotmányos kérdéseivel, megjeleníti az összállami parlamenti képviselet igényét (Zollparlament) és nem utolsósorban szervezeti struktúrája révén inkább a föderatív mint a centrális állami struktúráknak kedvezett – hangsúlyozzák mindketten. Ami a Német Vámszövetség megalakításának történetét illeti, Thomas Stamm-Kuhlmann Poroszország motivációit (Preussen und die Gründung des Deutschen Zollvereins: Handlungsmotive und Alternativen), Oliver Werner a Közép-német Vámszövetség Német Vámszövetség létrehozásában játszott szerepét értékeli (Konfrontation und Kooperation. Der Mitteldeutsche Handelsverein im Gründungsprozess des Deutschen Zollvereins 1828 bis 1834), Angelika Schuster-Fox pedig a Bajor Királyság gazdaságpolitikai érdekei mentén elemzi a témát (Bayern im Deutschen Zollverein. Wirtschaftspolitische Handlungspielräume eines deutschen Mittelstaates zwischen 1850 und 1866). Az elsõ két elõadás a címhez hûen a Német Vámszövetség elõtörténetének 1815–1834 közötti historiográfiailag jól feldolgozott korszakán belül mozog, a harmadik kakukktojásnak tekinthetõ ebbõl a szempontból, hiszen leszámítva a korai német vámszövetségek eseménytörténeti bemutatását, az 1851–1853. és 1862–1864. évi vámszövetségi krízisek elemzésével a Bajor Királyság Német Vámszövetségen belüli gazdasági erõpozícióinak változásait kíséri végig munkájában. Thomas Stamm-Kuhlmann három kérdésre kereste kutatásai során a választ: 1. kik voltak az alapításban meghatározó szereplõk, 2. milyen értelemben rendelkeztek õk nemzeti identitás-


1345

sal, 3. milyen funkcionális elemek ösztönözték a porosz alapítási és mûködési kezdeményezéseket? A szerzõ úgy véli, hogy a Német Vámszövetség létrehozása Poroszország részérõl elsõsorban önállóan ténykedõ, erõs motiváltsággal bíró és a késõbbiek során miniszteri pozíciót betöltõ, liberális szemléletû titkos tanácsosok mûve volt. Friedrich von Motz, Karl Georg Maassen illetve sokan mások olyan a korra jellemzõ funkcionális bürokraták, akik semmilyen kapcsolattal nem rendelkeztek a korabeli német nemzeti mozgalomhoz. A Német Vámszövetség létrehozása mögött funkcionális magyarázat áll, mely egyaránt ered az 1810-tõl beindított pénzügyi reformból, valamint az 1818-ban életbe lépett porosz vámtörvénybõl. Elgondolkodtató a greifswaldi Ernst Moritz Arndt Egyetemen oktató történész válasza arra a kérdésre, hol ragadható meg a kapcsolat az egységes vámterület létrehozása és a nemzetépítés között az 1820–1830-as évek német államépítésében. Thomas Stamm-Kuhlmann úgy gondolja, hogy az 1818. évi vámtörvénybõl adódó liberális versenyszabályok mûködtetése új egységesítõ tényezõt igényelt a rendi államberendezkedés felbomlását követõ idõszakban, ezt a liberális gazdaság számára maga a nemzetállam, mint zárt gazdasági tér testesítette meg (37.). Az új német historiográfiai törekvések jegyében, szakítva a porosz centrikus megközelítésekkel Oliver Werner azt hangsúlyozza tanulmányában, hogy a föderatív német nemzetet alkotó közép- és kisállamok jelentõsebb befolyással bírtak a Német Vámszövetség létrehozásában, mint azt korábban a történészek gondolták. A Dél-német majd az Észak-német Vámszövetség után 1828 nyarán harmadikként megalakított, rövid életû Közép-német Vámszövetség a Német Szövetség intézményeitõl függetlenül jött létre tizenhét tagállam jóvoltából. Ez a vámszövetség mint politikai eszköz jelentõs mértékben kiszélesítette a közép- és kisállamok érdekérvényesítésének lehetõségeit és diplomáciai mozgásterét. A jénai egyetem tudományos munkatársa a vámszövetségi diplomáciai kommunikáció kutatása után úgy látja, hogy a három vámszövetség közötti konfrontatív politika 1829-tõl fokozatosan elmozdul a kooperáció irányába, ami nagyban hozzájárul majd a Német Vámszövetség megalakításához. Angelika Schuster-Fox tanulmánya a 19. századi német történelem sorsfordító évszámain alapuló kronológia kiegészítésével kísérletezik. Arra tesz javaslatot, hogy a közép-német államok szempontjából és így a legerõsebb gazdasági befolyással bíró Bajor Királyság szempontjából is nagyobb jelentõséget kell tulajdonítani a Hahn professzor által „kereskedelem-politikai Königgrätz”-ként értékelt, 1865-ben aláírt porosz-bajor vámszövetségi megállapodásnak. Ez a szerzõdés Bajorország önálló gazdaságpolitikájának végleges feladását, egyben a Poroszország vezetésével és a Dunai Monarchia kizárásával megvalósuló kisnémet egységfolyamat kezdetét fémjelzi. Az 1865. évi porosz-bajor vámszerzõdés a porosz követelések feltétel nélküli elfogadásának eredménye. A Bajor Nemzeti Múzeum munkatársa apró részletekbe menõen írja le a két vámszövetségi krízis folyamán folytatott diplomáciai törekvéseket és azt a folyamatot, ahogyan a Bajor Királyság lépésrõl-lépésre kénytelen feladni azon célkitûzését, hogy Ausztriát is bevonja a Német Vámszövetségbe. A Német Vámszövetség 19. századi nemzeti diskurzusban történõ megjelenésén keresztül arra próbálnak a történészek adekvát válaszokat nyújtani, hogy kimutatható-e a kereskedelem és általában a gazdaság nemzetegységesítõ jellege. Andreas Etges egy metternichi idézetet a címbe emelve a Német Vámszövetség és a nemzeti mozgalom lehetséges kapcsolatait kívánja feltárni („Der erste Keim zu einem Bunde im Bunde”. Der Deutsche Zollverein und die Nationalbewegung). Heinrich Best marxi szóhasználattal élve a „gyapjúlovagok és vashõsök” védõvámok körüli konfliktusainak esetleges kihatásait elemzi elsõsorban a szervezett gazdasági érdekcsoportok tevékenysége tükrében (Der Kampf der Baumwollritter und Eisenhelden. Schutzzollkonflikte und nationale Integration im frühindustriellen Deutschland). Rudolf Boch pedig a rajnai vagyonos polgárság publicisztikai megnyilvánulásain keresztül szándékozik bemutatni e regionális elit gazdasági és esetleges politikai érdekérvényesítõ törekvéseit (Der Deutsche Zollverein und das rheinische Wirtschaftsbürgertum im Vormärz). Andreas Etges tanulmánya gazdag kínálatot nyújt olyan kortárs irodalmi mûvekbõl, parlamenti és publicisztikai írásokból, diplomata jelentésekbõl és közgazdasági munkákból vett idézetekbõl, amelyek alapján az olvasó számára kétség sem férhet ahhoz, hogy a Német Vámszövetség kereskedelmi politikája élénk visszhangot váltott ki az 1830–40-es években. A Berlini Szabadegyetem John F. Kennedy Intézetének professzora ellentétben a marxista historiográfia által hangoztatott gazdasági primátussal úgy véli, hogy a korabeli gazdasági nacionalizmus képviselõi nem a burzsoázia köreibõl kerültek ki, hanem sokkal inkább a liberális parlamenti elit, publicisták és hivatalnokok soraiból. A különbözõ írásokban megfogalmazott követelések között a nemzeti gazdaság megteremtésének igénye együtt szerepel a szabadság és a politikai egység biztosításának igényével.

1346


Gazdaság és politika kapcsolatrendszerét Heinrich Best a társadalmi érdekképviseletet ellátó egyletek tevékenységén keresztül kutatja, és arra keresi a választ, hogy az egyletek által megszervezett gazdasági érdekcsoportok mikor léptek be a politikai akaratképzésbe. A szerzõ nemcsak új lehetséges kutatási irányokra világít rá, hanem korábban feltárt, de az utóbbi idõben elhanyagolt történeti felismerések létére is felhívja a figyelmet. Az 1930-as években folyt intenzív List-kutatásokon túl figyelmet szentel a gazdasági bankettek intenzív tevékenységének, rámutat a több ezer kereskedelempolitikai petíció forrásértékére és felhívja arra a figyelmet, hogy az 1819–1849 közötti idõszakban számos egylet alakult Németföldön. A jénai egyetem Társadalomtudományi Intézetének munkatársa ezzel vitatja Hans Ulrich Wehler azon korábbi tézisét, miszerint a gazdasági érdekek védelmét szolgáló egyletek csak az 1848-as forradalmak után jöttek létre. Ezen érdekcsoportok már az 1840-es években intenzív tevékenységet folytattak, a két nagy érdekképviseleti csoport — a védõvámokat szorgalmazó ipari és a szabadkereskedelmet követelõ kereskedõi kör — a bal-jobb politikai szembenállását is leképezte. Ez a megosztottság akadálynak bizonyult a német gazdasági egység létrehozásában és többek között az egyik oka volt a frankfurti parlament által elképzelt politikai egység meghiúsulásának is. Rudolf Boch tanulmánya inkább azt a benyomást erõsíti az olvasóban, hogy gazdaság és politika talán nem is rendelkezik olyan szoros kapcsolattal, mint azt Best, az elõzõ tanulmány készítõje más esetekben bizonyítottnak véli. A rajnai vagyonos polgárság többek között a Rheinisch-Westphälischer Anzeiger (1798–1847) sajtóorgánumán keresztül fogalmazta meg elképzeléseit, az ezeken alapuló kutatások szerint és az itt megfogalmazott liberális panaszok alapján inkább teljes politikai közönyre következtet a történész. Ezekben az iparfejlesztésrõl és vámpolitikáról folytatott viták során kevés szó esik politikai implikációkról és nemzetépítéshez fûzõdõ kapcsolódási pontokról. Az újságok hasábjain megfogalmazott kritikák fõ tárgya a berlini domináns gazdaságpolitika, a porosz állam vonakodása a vasútépítéssel kapcsolatban, a bányászat átalakítása, Poroszország régi szemléletû pénz- és bankpolitikája. A chemnitzi Mûszaki Egyetemen mûködõ Európa Történeti Intézet Gazdasági és Társadalomtörténeti Tanszékének professzora szerint a rajnai liberális elképzelések erõsen ütköztek a porosz hivatalnoki abszolutizmus preferenciáival. A német liberálisok a siker kulcsát egy német alkotmányos állam keretében, polgári jogok és sajtószabadság biztosításával együtt megvalósuló gyorsított iparosításban látták. A harmadik témacsoport a parlamenti elitek vizsgálatára, azok nemzetépítésben játszott szerepére összpontosít. Hans-Werner Hahn elsõsorban a Zollparlament intézményén keresztül vizsgálja azt, hogy a Német Vámszövetség hogyan hatott a nemzeti alkotmányos fejlõdésre (Der Deutsche Zollverein und die nationale Verfassungsfrage). Henning Kästner Sachsen-Weimar-Eisenach hercegségének parlamenti vitáit tárja az olvasó elé (Der Deutsche Zollverein in den parlamentarischen Debatten am Beispiel Sachsen-Weimar-Eisenachs). Végül harmadikként Marko Kreutzmann tanulmánya a vámigazgatás magas rangú hivatalnokai kapcsán keresi a kulturális nemzetépítés szempontjából értékelhetõ tényezõket (Die höheren Verwaltungsbeamten des Deutschen Zollvereins – eine nationale Funktionselite?). Hans-Werner Hahn tanulmányának gerincét a Német Vámszövetség grémiumaként létrehozandó vámparlamentrõl folytatott nyilvános diskurzusok bemutatása képezi. A hosszú elõtörténet (1834–1867) részletes vitáinak ismertetését követõen a szerzõ kiemeli, a nemzeti parlament elõképének tekintett, 1868 áprilisában létrehozott vámparlament fontos elem a gazdasági szervezet „szövetségi állami struktúrájában”, melynek tagjait az általános férfi választójog alapján választották. Függetlenül attól, hogy a vámparlament politikai integrációs ereje nem teljesítette be a hozzá fûzött reményeket, hiszen az egységes német állam megteremtése katonai és politikai eszközökkel történt, a vámparlament elõtörténete, léte és mûködése alkotmánypolitikai befolyással bírt – véli a történész. Henning Kästner, a jénai egyetem doktorandusza kutatásaiban az eddig figyelmen kívül hagyott, a történeti kutatások által negligált, a hatalom „másik oldalán” álló egyének és csoportok parlamenti megnyilvánulásainak beszédaktus- és diskurzus-analízisére koncentrál. Számos idézeten keresztül meggyõzõen bizonyítja, hogy a Német Vámszövetség gyakran jelenik meg a német nemzetépítés vágyott intézményi és kulturális kereteként a tagállamok parlamenti vitáiban. Különösen nyilvánvalóak az ilyen megnyilvánulások a minden tekintetben függõ kisállamokban. „A német egység és erõ tartópilléreként” (Gustav Eudard Hagenbruch 1844. 193.) remélt vámszövetséghez mind a politikai, mind a gazdasági széttagoltság megszüntetésének tekintetében nagy reményeket fûztek. Kästner szerint sok esetben bizonyítható az, hogy a tagállami tartomá-


1347

nyi gyûlések a remélt gazdasági nyereség és elõnyért cserébe jogi kompetenciákról (adómegajánlási és szerzõdésvéleményezési jog) is hajlandóak voltak lemondani. Marko Kreutzmann kutatásaiban a Német Vámszövetség hivatali elitjét vizsgálja, kulturális nemzetépítésben játszott szerepére koncentrál. Bemutatja a szigorúan föderatív elvek mentén szervezett vámszövetség bürokratikus rendszerét valamint ismerteti a vizsgált hivatali személyzet területi, hivatali idõ, funkcionális szempontok szerinti megoszlásának jellemzõit. A történész annak a meggyõzõdésének ad hangot, miszerint a vámszövetség egy központi vámigazgatási szerv hiányában is hozzájárult egy államok feletti hivatali elit kialakulásához, az érdekképviseletben gyakran kimutatható a szövetségi érdekek elõnyben részesítése a tagállamok érdekeivel szemben. A politikai cselekvésekben és megnyilvánulásokban rejlõ nemzetpolitikai aspektusokat illetõen a 19. század közepéig távolságtartás figyelhetõ meg a nemzetben gondolkodó elképzelésekkel szemben, az 1840-es évek közepétõl változik a hozzáállás és különösen az 1848–1849 során az új nemzetállam vám- és adóalkotmányának kidolgozásakor válik nyilvánvalóvá, hogy a gazdasági és nemzetpolitikai elképzelések szoros összhangban vannak egymással. A nemzeti érvek érvényesítését még az 1850–1860-as évek hatalompolitikai krízisei is segítik. Az utolsó, külföldi megítélést és versengõ alternatívákat középpontba állító témakörben Markus Mösslang az 1816 és 1866 között készített brit diplomáciai táviratok alapján tesz kísérletet arra, hogy ismertesse a Német Vámszövetségrõl alkotott brit véleményeket („Side by Side with Sound Commercial Principles.” Deutscher Zollverein und deutsche Nation in der Wahrnehmung britischer Diplomaten). Thomas J. Hagen a Habsburg Monarchia nagynémet gazdaságpolitikai törekvései jegyében Schwarzenberg miniszterelnök és Bruck kereskedelmi miniszter egy közép-európai gazdasági övezet létrehozására irányuló tervezetét jeleníti meg alternatívaként (Wirtschaftspolitische Bestrebungen Österreichs nach 1848: Alternative zum (Klein-) Deutschen Zollverein?). Harmadikként pedig Jürgen Müller a Német Szövetség gazdaságpolitikai feladatokkal felruházott bizottságainak tevékenységén keresztül szándékozik rámutatni e politikai szervezet német gazdasági integrációban játszott szerepére (Der Deutsche Bund und die ökonomische Nationsbildung. Die Ausschüsse und Kommissionen des Deutschen Bundes als Faktoren politischer Integration). Markus Mösslang azon kérdés megválaszolását tûzte ki célul tanulmányában, vajon a britek tulajdonítottak-e a német államok által legfontosabbnak tartott gazdasági tömörülésnek bármilyen nemzetépítõ és identitásformáló funkciót. A számos idézetet felvonultató munka szerint a britek általában a szabad-kereskedelem elvei és saját gazdasági érdekeik mentén alkottak ítéleteket. A félelmekbõl és a lehetséges érdeksérülésekbõl táplálkozó elutasító vélemények 1839-ig jellemezték a brit diplomáciai levelezést. Ez megszûnt, miután kiderült, hogy az angol export nem csökkent az új német vámpolitika hatására. 1848 után az vált egyértelmûvé, hogy leginkább a kisnémet opció felelt meg a Német Vámszövetséghez fûzött angol gazdasági és reálpolitikai érdekeknek. A londoni Német Történeti Intézet tudományos munkatársa végsõ soron arra a következtetésre jut, hogy a Német Vámszövetség politikai-kulturális integrációs erejének reflexiói ellentétben a német publicisztikában tapasztaltakkal nem mérvadóak a nyolc német állomáshelyrõl küldött brit külügyi táviratokban. Thomas J. Hagen alternatív javaslata a porosz, kisnémet történelmi szemlélet egyeduralmának megtörésére irányul. A Heinrich von Sybel, Johann Gustav Droysen és Heinrich von Treitschke munkássága által rögzült történeti toposzt, miszerint a poroszok által megvalósított nemzeti egyesítés kényszerû és alternatíva nélküli volt, meg kívánja haladni és Schwarzenberg miniszterelnök „Közép-európai Államszövetségét” valamint Bruck miniszter egy föderálisan strukturált gazdasági övezet létrehozására irányuló tervét versenyképes alternatívaként jeleníti meg. A tanulmány érvrendszere a nagynémet érdekeket is artikuláló sajtóorgánumok — Austria, Journal des Oesterreichischen Lloyds, Oesterreichische Zeitung, Augsburger Allgemeine Zeitung — alapján építkezik. A szerzõ a publicisztikai források alapján annak a meggyõzõdésének ad hangot, hogy Bécs számos kezdeményezéssel teremtette meg egy egységes közép-európai gazdasági tér mûködésének feltételeit (Wiener Münzvertrag, német kereskedelmi törvénykönyv, Német– Osztrák Telegráfszövetség, Közép-európai Postaszövetség stb.). A megfogalmazott álláspontok bizonyítják azt, hogy ez a részben a Német Szövetségen belül folytatott politika az 1860-as évek elejéig valódi alternatívát képviselt a Német Vámszövetség politikájával szemben. Jürgen Müller tanulmánya egy máig feltáratlan kérdéskört érint, bár Fritz Fellner már 1989-ben felvetette a Német Szövetség historiográfiai átértékelésének vagyis a politikai szervezet gazdaságpolitikai szempontú feltárásának igényét. Müller olyan feltáratlan forrásokra hívja fel a figyelmet, mint a Német Szövetségen belül létrehozott gazdaságpolitikai projektekkel megbízott

1348


képviselõi és szakértõi bizottságok protokolljai, melyek még Huber alkotmánytörténeti szintéziseiben sem kaptak eddig helyet. E szakértõi bizottságok tagjai — egy részük a konkurenciaként számon tartott Vámszövetségben is folytatott tevékenységet — nemcsak gazdasági projekteket kezdeményeztek, hanem részletes törvényjavaslatokat is kidolgoztak. A frankfurti Johann Wolfgang Goethe Egyetem Történeti Intézetének professzora szerint a Német Szövetség jelentõsen befolyásolta a gazdasági integráció jogi feltételrendszerét, legnagyobb sikere a német államok gazdaságjogi harmonizációjában rejlik. E konferenciakötet tanulmányainak történeti adat- és gondolatgazdagsága messze felülmúlja azt, amit itt ezen ismertetés keretében a témába vágó német historiográfiai szemléletváltás mozzanatairól közvetíteni lehetett. Néhány összegzõ gondolat erejéig azonban még érdemes kitérni arra, hogy a Német Vámszövetség története a német föderalizmus kérdését is mélyen érinti. A föderalizmus témája iránt fogékony és nyitott olvasó figyelmét nem kerülhetik el az olyan fogalmi konstrukciók, mint föderatív német nemzet (Langewiesche, 262.), föderális viselkedésminták (Werner, 86.), föderálisan orientált vámszövetségi szerzõdés (Schuster-Fox 54.), föderatív struktúrában mûködõ vám és adóigazgatás (Kreutzmann 212.) és föderálisan strukturált közép-európai gazdasági övezet terve (Hagen, 261.). A hidegháborús európai szembenállást követõ korban a föderalizmus-kutatások ismét reneszánszukat élik Nyugat-Európában. A gazdaságtörténet-írásban tapasztalt gazdasági intézmények története iránti intenzív érdeklõdés jól érzékelhetõ a Német Vámszövetséggel kapcsolatos historiográfiában. A német föderális szemlélet gazdasági gyakorlatban történõ sikeres alkalmazása a Német Vámszövetség 19. századi történetét leszámítva az EGK 1957-ben történt megalakulásáig nem vált gyakorlati tapasztalattá. Nem utolsó sorban a jelen európai egységfolyamatainak megértésében is kiváló történeti példát nyújt e német vám- és kereskedelmi szövetség 19. századi története. A Német Vámszövetség szerepét Jakob Venedey német demokrata politikus 1839-ben így értékelte: „A vámszövetség korunk legnagyobb újítása, szükségszerûen terjeszti majd a német egység eszméjét.” („Zollverein ist die grösste Neuerung unserer Zeit, nothwendig die Idee einer deutschen Einheit verbreiten hilft.”) Gyarmati Enikõ

CONTENTS ON THE 200th ANNIVERSARY OF THE BIRTH OF JÓZSEF EÖTVÖS – Gábor Gángó: Baron József Eötvös and the County of Békés – József G. Kovács: “I Declare it in Advance that I am Still the Old Heretic” The Independence and Integration of the Centralists during the Preparations for the Parliament of 1847 – Róbert Hermann: Three Letters by József Eötvös – Ágnes Deák: „… Continuous Oscillation between Optimism and Pessimism” The Political Program of József Eötvös during the Schmerling Administration – STUDIES – Aladár Urbán: Towards a Critical Biography of Pál Vasvári. Sources and Studies on Pál Vasvári – József Demmel: Peace between Nationalities, Friendship of Nations or the Reintegration of a Dissident Group? The Hungarian Political Elite and the Slovak Political Thinkers in 1860–1861 – István Gaucsik: The Development of Czech Associations in the Mirror of the System of Organised Credit (1867–1918) – ATELIER – Júlia Papp: The Collection of Antiquities and Curiosities in 18th-Century Transylvania. The Antiquarian Relationship Network of Laurentius Weidenfelfer, Saxon Lutheran Pastor – Katalin Farkas: The Tragedy of János Vidats. The Scenes and Limits of the Political Extreme Left in the Years following the Austro-Hungarian Compromise – HISTORICAL LITERATURE

Kiadó: Magyar Történelmi Társulat 1014 Budapest, I. Úri u. 53. Nyomdai elõkészítés: Paulus-Publishing Bt. 1028 Budapest, Községház utca 37. Nyomás, kötészet: Krónikás Bt. Biatorbágy F.v.: Horváthné Nagy Erzsébet HU ISSN 0039–8098

Következõ számaink tartalmából Feitl István: A magyar KGST reform sorsa 1967–1975 Fejérdy Gergely: A belga-magyar hivatalos kapcsolatok elsõ évtizede Ladányi Andor: A második zsidótörvény Gábor Péter: A Jugoszláviának fizetendõ magyar jóvátétel (1945–1949) Glant Tibor: A Ford-kormány és a Szent Korona, 1974–77 Hamerli Petra: A magyar–olasz kapcsolatok alakulása 1918–1919-ben Miskolczy Ambrus: A Vasgárda születése

E számunk munkatársai Deák Ágnes PhD, egyetemi docens (Szegedi Tudományegyetem, BTK Történeti Intézet) – Demmel József doktorandusz (Kistarcsa) – Farkas Katalin PhD, középiskolai tanár (Németh László Gimnázium, Budapest) – Gábori Kovács József doktorandusz, tudományos segédmunkatárs (Miskolci Egyetem, BTK, Irodalomtudományi Intézet) – Gángó Gábor az MTA doktora, egyetemi tanár, tudományos tanácsadó (Miskolci Egyetem, BTK, Politikatudományi Intézet, MTA BTK Filozófiai Intézet, Budapest) – Gaucsík István doktorandusz (Historický ústav Slovenskej akadémie vied – Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete) – Gyarmati Enikõ doktoranda (EKF Történelemtudományi Doktori Iskola) – Hermann Róbert az MTA doktora, a parancsnok tudományos helyettese (HM Hadtörténelmi Intézet és Múzeum) – Kemény Krisztián levéltáros, (HM, HIM, Hadtörténelmi Levéltár) – Kozári Mónika PhD, szakreferens (MTA Doktori Tanácsa) – Papp Júlia PhD, tudományos munkatárs (MTA BTK Mûvészettörténeti Intézet) – Szántay Antal PhD, tudományos fõmunkatárs (Budapesti Corvinus Egyetem) – Urbán Aladár az MTA doktora, professzor emeritus (Budapest) – Zsoldos Endre PhD, tudományos fõmunkatárs (MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet)

Számunk szerzõi hozzájárulnak ahhoz, hogy a Századok szerkesztõsége írásaikat — külön díjazás nélkül — DVD-n és a folyóirat internetes adatbázisában megjelentesse

SZÁZADOK

Recommend Documents