Motorral a Fekete-tenger körül… Tisztelt Nagyérdemű! Ezennel megosztom veletek 2011 évi motoros túrám élményeit. Elég sokat vívódtam szükséges-e, érdekel-e valakit, tapasztalva a motoros társadalmon belüli kapcsolatokat, más túrázók hősies erőfeszítéseit és csalódásait az érdektelenség miatt. Némi rábeszélés tehát kellett, a végső döntést pedig egy igazán komoly indoklás alapján hoztam meg. Ha nem is érdekel senkit, majd legalább becsatolom a memoárjaimba az írást, aztán az unokám megfilmesíti a történetet. 1: Tervezés Az ötlet (mint nagy ötleteim többsége) a mellékhelyiségben született. Előzménye a 2011. évi Budapest-Bamakó futam, melyre érvényes nevezésem volt motorral, csak hát a vakvégzet közbeszólt, egy térd törésből éppen lábra állva le kellett mondanom a motoros részvételről. Csapatunk két autós tagja támogatásával megoldásként beültem az ő autójukba. De ez egy másik történet. Annyiban tartozik a tárgyhoz, hogy a csalódás erős motívációt adott a következő kaland kereséséhez. És hát megjött az ihlet, amikor is olvastam egy leírást egy előző évi Fekete-tengeri túráról. 4 férfi, 4 motor, nagy kanyar. Na, ez pont nekem való, gondoltam, hiszen édesapám fiatal korában megkerülte a Balatont az MZ-jével, tehát az már nem lehet igazi kihívás, a legközelebbi alkalmas kék folt a térképen pedig éppen a Fekete-tenger. Mindezeken kívül sokszor leszólták az XT-met, mondván nem igazi túramotor, mindenre jó egy kicsit, de igazán semmire. Nem gerjeszteném a feszültséget ellenvéleményem részletes kifejtésével, a (túra) motorozás élménye mindenkinek mást jelent. Nekem a Yamaha XT660R épp megfelel, testméretemhez, súlyomhoz, stílusomhoz ideális méretben és tömegben, a várható kihívások, akadályok leküzdésére pont alkalmas, megbízható szerkezet. Neve Bárány. Tehát nekiültem először az interneten a térképnézegetésnek, információgyűjtésnek, aztán lassan terv lett az elképzelésből. A részletes túraútvonal (szállásokkal, megállókkal) kidolgozása a kaland halála szerintem, ezért két alapvető dolgot határoztam meg magamnak. Egyik, hogy a tenger bal kézre essen, a másik, hogy egyedül megyek. A többi részletkérdés. Többen kritizálták az elképzelésemet persze, főleg azért merthogy egyedül nem biztonságos egy ilyen utazás. Érvek és ellenérvek ütköztetése után tettem is egy kísérletet a társkeresésre. Az ötlet nem vált be, bár egy jelentkező azért akadt, de az indulás előtti utolsó héten kiderült mennyire távol állnak elképzeléseink egymástól. Tehát maradt az első verzió, aminek őszintén tudtam örülni, mert már kezdtem stresszelni magam a várható konfliktusok miatt.
Mindeközben a felkészülés részeként verbuválódott egy háttércsapat is a Gearmag internetes tesztoldal lelkes közreműködésével. Kis csapat, de hatékony. Nekik köszönhetem az út szponzorainak nagy részét, a lelkesítést, amiből rám is ragadt valamicske. Valójában sokan nem hittek benne, hogy sikerülni fog, ami előtt értetlenül álltam. Idő és pénz kérdése csupán, ha megszületett az elhatározás. Időt tudtam szorítani mivel nem alkalmazottként dolgozom, az anyagiak vonatkozásában pedig megtettem a szükséges lépést; eladtam az autómat. Az irigyek kedvéért mondom el mindezt, akik nem értik az egész filozófiáját és csak azt látják, hogyan nem képesek megvalósítani egy ilyen utat. A tervezett költségvetésem mindösszesen 300.000 HUF volt, ennek fele euróban, fele dollárban, fele az üzemanyagra, fele az egyéb költségekre. Majdnem sikerült is kihozni ennyiből… Az idő tekintetében 21-28 nap volt a terv, távolság 10.000 km (szerviz távolság). 2: Felkészülés: A Bárány felkészítése egyszerűbbé vált az éppen aktuális időszakos szerviz miatt. Mivel egyszer már szakadt el láncom, erre külön gondot fordítottam. Tehát új láncszettel és új gumikkal indultam. A gumik kiválasztása okozott némi fejtörést, ugyanis a tervezett út legnagyobb része aszfalt volt. A választásom a Heidenau K60asára esett. Bevált, és érték ár arányban is megfelelőnek találom. Évek óta ugyanott szervizeltetek, megbízom a tudásukban, az ár megfelelő, és nem mellesleg jó fejek . Nemigen értek a motorszereléshez ezért kérésemre mini oktatást is tartottak munka közben az esetleges (és általam megoldható) hibák elhárításáról. Kicsit mocorgott bennem a félsz, a Bárány 40.000 km-e miatt, de megnyugtattak. Hinni is akartam, mert hát a legfontosabb, amit a típusról írnak, hogy megbízható, kiforrott konstrukció. Saját tapasztalataim is ezt igazolják, de azért a biztonság kedvéért elvittem a maradék olajat… nem volt rá szükség. Ha már ilyen „nagy útra” indulok, kell egy kis felhajtás is, gondoltam. A Bamacool Team tapasztalataiból kiindulva neki is láttam a szervezésnek. Szponzor akadt a Gearmag segítségével, a „projektnek” hamar lett hangzatos neve is (Condor Legion Around the Black Sea), szervezeti háttérként pedig kéznél volt egyszemélyes túra társaságom (Kondor-Túra Társaság). Mindezek nem szükséges dolgok persze de egyrészt keretet adtak a vállalkozásnak, másrészt így szinte már küldetéssé vált az út. Elérkezett az idő, hogy a tervezett útvonal országai felől is informálódjak. Különös tekintettel a tenger keleti partjára a bonyolult politikai helyzet miatt. Már rutinszerűen kezdtem keresni nyelviskolát és találtam is. Fontosnak tartom, hogy legalább pár szót, kifejezést elsajátítson a magamfajta utazó. Valódi tapasztalat, hogy a helyiek szívesen veszik, ha az általuk is beszélt nyelven legalább megpróbálsz kommunikálni. Részemről ezzel kifejezhetem a tiszteletemet is. Praktikus nyelv az érintett területekre természetesen az orosz. A Szamovár Nyelviskola segítségével neki is rugaszkodtam hát a nyelvtanulásnak olyan félgőzzel… Időm sem nagyon volt már rá, és számítottam a hosszú távú memóriámra, hiszen én még középiskolában is bejártam orosz órákra kötelező jelleggel. Az angol világnyelv ugyan de az oroszok sokan vannak, nagy országuk van és szerintük a sajátjuk is világnyelv. Vicces volt, amikor szerény angoltudásomat hallva tőlem akartak tanulni, egyébként nem találtam jellemzőnek, hogy beszélnek angolul. Speak russian or die! Mindez talán a birodalmi szemléletükből következik.
A nyelviskola kedves tanárnője Valentina segítségével találkoztam egy obsitos katonatiszttel is, aki épp abban az időben tért haza Grúziából, ahol civil uniós megfigyelőként dolgozott. A legnagyobb kihívásnak az Abháziába való belépést tekintettem, hiszen Oroszországon és néhány volt Orosz tagköztársaságon kívül Venezuela és Nauru ismeri el a világban nemzeti függetlenségét, Magyarország az elsők között pedig nem… Felsőbb (orosz) kapcsolati érdekek nyilván elég fontosak, hogy ez a vélemény kinyilvánítás a külügynek érdekében állt. Kaptam egy nevet telefonszámmal, ami megalapozta önbizalmamat és eloszlatta kétségeimet. Mivel diplomáciai kapcsolat a fentiek okán nincs Magyarország és Abházia között vízumról nem beszélhetünk, belépési engedélyt lehet kérni csupán. Első és második kérelmemet is elutasították, a kapcsolatként megjelölt hivatalnokkal nem sikerült beszélni távolléte miatt. Tehát induláskor azért maradt némi kétely a belépést illetően, márpedig a szándékom az volt, hogy szárazföldön kerülöm meg a nagy vizet. Persze B tervként számba vettem a komppal való átkelést is Törökországból Orosz honba. 3: A küldetés A CLABS projekt tehát kezdett körvonalazódni, kellett egy vezérmotívum. Sok hülyeség is kipattant a fejemből, hiszen a legelső eszement elképzelés szerint a téma az érintett útvonal leghírhedtebb kocsmáinak bejárása volt Piszkos Fred stílusban. Időközben (kijózanodva) aztán változott az elképzelés. A túra elsődleges célja természetesen a kihívások leküzdése és a tapasztalatszerzés volt. Később érdeklődésem középpontjába került (ha már úgyis ellátogatok Örményországba) az örmény genocídium is. A kezdeti időkben különösebben nem érdekelt az érintett országok kultúrája, meggyőződésem szerint előbb érdemesebb ott lenni, átérezni a feelinget, ha nagyon rákészül az ember esetleg előítéletei alakulnak ki. Persze kicsit olvasgattam azért, de a központi téma a Grúz-Abház kérdés volt politikai tekintetben. A támogatók körének kialakulásával jött még egy fontos motívum küldetés-ügyben, ami épp passzolt a saját stílusomhoz is. Kaptam GPS-t (Garmin Oregon 450), digitális outdoor (!) fényképezőgépet (Olympus TG-810), sisakkamerát (Drift), defektjavító készletet (Slime), GPS nyomkövetőt (MultiAlarm), outdoor ruházatot és felszerelést. Persze mindezt nem ajándékba, hanem tesztre. Így már abszolút kialakult az út filozófiája, körvonalazódott véglegesen a küldetés. Az út végeztével megírom majd tapasztalataimat az eszközökről és mindenki boldog lesz. Az út támogatói:
4: Térképek, vízumok, belépési engedélyek, vám Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy a google nem tervez a keleti parton. Sebaj, gondoltam a GPS world map-je elég jó lesz, hiszen papír térképeket már beszereztem. Egyébként sem elég a biztos navigáláshoz csupán GPS ilyen helyeken. Illetve nem bízom benne. Tettem néhány erőtlen próbálkozást GPS térkép beszerzésére (interneten elérhetők, csak hackelni kell) de mivel közben lett hivatalos támogatóm ez ügyben, maradt a GPS-papír kombó, mert a magyarországi Garmin képviselet nem forgalmaz az érintett országokra térképet (!). Apropó Garmin. Fájhat, de nincs megfelelő alternatíva. Szerintem egyébként jó is. A műholdak nagy része USA, következésképpen a monopolhelyzet megkérdőjelezhetetlen.
A manapság magától értetődik Európában a szabad utazás, természetesnek vesszük, hogy tulajdonképpen nincsenek határok. Arrafelé azért árnyaltabb a kép, ha nem is a harmadik világhoz hasonlatos. Románia, Bulgária free, Törökország 15 euro a határon a vízumért, Grúzia free (!), Örmény vízum határon intézendő szintén (itt kell külön biztosítás is), Oroszország… Előre megváltott vízum és utasbiztosítás szükséges, és észnél kell lenni mit igényel az ember. Van iroda Budapesten, amely elintéz mindent némi plusz pénzért (szállásfoglalás pl.). A technikát csak az oroszoknál kell vámkezelni, na az egy hosszadalmas procedúra. Be-, ki… Korrektek és alaposak, szinte németesen precízek, meglepő tapasztalat volt. A nyomtatványokat cirill betűkkel, oroszul kell kitölteni, ami azért az adott helyzetben okozott némi kihívást. Abházia a fent említettek szerint belépési engedéllyel, Ukrajna free, Moldova free, hazafelé úton Erdély (Románia) már mintha otthon lenne az ember fia. 5: Felszerelés Volt nagy terv induló-buliról és egyebekről, a vége az lett, hogy végig esőben lemotoroztam Pécsig a Gearmag főhadiszállására. Gondoltam kezdésnek nem rossz, útba esett a 6-oson fél méteres vízátfolyás is. Még Budapesten elszakadt a szövet nyeregtáskám összekötő pántja, bemelegítésként megvarrtam az út szélén (pontosabban megvarrták helyettem☺). Aztán egy szárítkozós-, beszélgetős-, borozgatós este után még Pécsett az indulás előtt élelmiszer készletek feltöltése, új esőnadrág beszerzése. A régi ugyanis gagyi volt, számítottam rá, hogy nem bírja végig, de arra nem, hogy darabokban veszem le magamról az első zuhi után. Kéjes örömöt éreztem, amikor letéptem magamról. Hasznosnak bizonyult a tanács, amit megfogadtam; a kuszkusz jó étel. Kis helyen elfér, kiadós étek. Ha ízesíti az ember egészen ehető is. E mellett természetesen csomagoltam alap fűszereket főzéshez és jó adag házi készítésű energia-szeletet. A rántott (lapos) hús sem rossz választás, meglepően sokáig nem romlik meg és hidegen is finom. De igazi kész kaját nem akartam vinni, hiszen komplett tábort cűgöltem a két oldaltáskába. Ami szerintem szükséges tehát: ruházat max. 5 váltás fehérnemű (zokni, póló, alsógatya), hosszú nadrág (ha lecipzározható szárú, akkor egyben rövid is), aláöltözet a hideg napokra (alsó-felső), meleg pulóver 1 db és egy még melegebb, eső- és szélvédő kabát (Gore-tex!! és nincs alku), vízálló bakancs, esővédő nadrág, csizma (latex, bakancsra húzható), fürdőnadrág, tengeri szandál (nem bőr). Talán még egy öltöny befért volna, de vasalónak semmiképp nem maradt hely ezért meghoztam az ésszerű kompromisszumot. Motoros páncélt, térdvédőt sem hagytam itthon. Ha hidegben kell aludni, szükséges egy jó hálózsák és sátor. Nem tescós, az nyári fesztiválokra és a kertbe való, hanem igazi minőségi cuccok. Kezdők nyugodtan vásárolhatnak a Decathlonban, tanáccsal is ellátják őket. Tehát felpakoltam a jó öreg Vaude sátramat és egy -5 fokig komfortos hálózsákot keresztben rögzítve a csomagtartón, mellette elfért egy 80 literes Louis-os hengerzsák. Indulás előtt szereztem be és kicsit aggódtam, hogy túlméreteztem a dolgot, de minden belefért, amit az időjárástól óvni kell. A két oldaltáskában a túlélő- és főző felszerelés, edénykészlet, élelmiszer, defektjavító, láncspray kapott helyet. Dobozban energiaszeletek és némi élelmiszer, na meg a víz, hozzá iso italpor, illetve hagytam helyet a menet közbeni akkutöltéshez szükséges kábeleknek és csatlakozóknak. Ezt a töltő kérdést érdemes leegyszerűsíteni. Én olyan eszközöket használok lehetőség szerint amelyek AA (ceruza) elemekkel/akksikkal is működnek. Nem jártam még olyan helyen ahol nem lehet ilyet beszerezni, ha tönkremennek. Sajnos a hiperszuper sisakkamera és outdoor fényképezőgépgyártók még nem jutottak el a felismerésig, mondjuk nem is a magamfajta a célközönségük, hanem a turisták népes serege. Megértem. Felpakoltam még egy tábori széket is, ami nagyon hasznos volt a törött (gyógyult?) térdem miatt. Összesen-bár nem mértem le-a teljes felszerelés tömege nem volt 35 kg. Elszaladni vagy gyalog menekülni ugyan bajos lett volna vele és két körben kellett lepakolni. Sokat agyal-
tam mit hagyhattam volna itthon, de a tesztek miatt (is) minden szükségesnek bizonyult. Talán csak a víztisztítót nem használtam és szerencsére a defektjavítóra (kompresszorral) és az olajra sem volt szükség. Mindebből látszik, hogy nem bonyolítottam túl a kérdést, ami nem praktikus az fölösleges. És talán az is szembetűnő mennyiben más az elképzelésem a túramotorozásról ellentétben a klasszikus nagyendúrós-dobozos-szélvédős-zümós stílussal. Ezért is nem nagyon erőltettem a társ keresését, ha éhes vagyok eszem, ha fáradt vagyok, alszom, ha menni kell akkor menni kell stílust öntörvényűnek és kíméletlennek tartják sokan és igazuk is van a saját szemszögükből. Nekem viszont ez jelenti a kaland egyik fontos részét. 6: Az út Romániára és Bulgáriára nem vesztegetnék sok karaktert, akit érdekel, ugorjon el oda, 2-3 tank benzin. Mivel az odafelé utat a keleti partig szerettem volna tempósabban megtenni ezért még csak nézelődni sem álltam meg. Tankolás és menet. Az első éjszakát a Kárpátokban egy erdei szálláson töltöttem (20euro), rám esteledett és a kamionforgalom miatt már nem éreztem biztonságban magam, közben a hideg és az eső is kivette az erőmet. Aztán a második napon el is érkeztem az út csúcspontjáig, amikor is a Duna-deltához közel egy városban sikerült beleborítani magam egy 3 méter mély gázgödörbe. Kibírtam röhögés nélkül, de szerencsére nem sérültem meg és a Báránynak sem lett baja. Kifolyt némi benzin, felcsúszott a kuplungkar és szétesett a jobb hátsó index. 5 perc szerelés és pár mély levegővétel után indultam tovább, miután a helyiek segítségével kikecmeregtem az árokból és közös erővel kiemeltük a motort is. Merthogy a gondviselés jóvoltából mindez egy hitközség (kocsma) előtt történt ahol épp sokan éltek lelki életet. Aznap este vágytam egy kis komfortra és biztonságra ezért egy „drága” szállást választottam. Első és utolsó szállodai szállásom 60 euróba fájt Tulceában, de kádban fürödtem és rendbeszedtem megtépázott méltóságomat. A jó az volt a bukásban, hogy emlékeztem rá, a sisakkamera be volt kapcsolva. Megpróbáltam visszanézni a felvételt, de igazából csak arról tudtam meggyőződni, hogy rögzített, aztán már kakukk. Gondoltam majd megszervizeltetem valahol menet közben, nem tett jót neki a fejreesés (a sisakomra felül volt rögzítve). Egy vicces lúzer videó kategóriában talán esélyes lenne a dráma. Inkább az út hátralévő részére koncentráltam és este a bárban még két sört is ittam vigaszként.
Másnap a dunai kompátkelés után hamar elértem a Bolgár határt, majd belépés után az útról letérve vertem tanyát egy erdősávban a szántóföldek mellett. Sütöttem, főztem ismét én lettem az élet császára☺. Némileg rontott a hangulatomon a sötétedéssel egy időben érkező kitartó eső, amivel semmi bajom nem lett volna, ha nem hagyok kint egy energiaitalos fémdobozt, amire a levelek miatt nem pont ütemesen érkeztek a vízcseppek. Sokáig idegesített a hang, kimenni nem volt ingerenciám, csak reggel derült fény a rejtélyre. Reggel a szokásos kávé után a csomagolás már olajozottan ment, és kicsit próbáltam vagánykodni a szántóföldön, de hamar beláttam, hogy a csomagok miatt jobb, ha visszaveszek az arcomból. Na meg, ha jön a paraszt leüti a fejem bukóstól. Tehát irány a Bolgár tengerpart. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek kicsit közelebb a vízhez (hogy lássam is legalább) de jártam már erre (Várna, Burgasz) és nem találtam elég vadregényesnek a hotel-moteldzsungelt. Biztos jó választás annak, aki szeret napozni és semmittenni, nekem nem való, különben is még mindig fontos volt a tempó. Az európatérképpel jól navigált a GPS, következett a török belépés. Következő célállomás Isztanbul. Közben az otthoniak kerítettek a belvárosban egy hostelt (18 USD), címmel. Az Isztanbuli traffic-ról, a törökök vezetési stílusáról, ami rosszat hallani lehet mind igaz. Egyszer eltévedtem kicsit és egy autópálya kapun is átsuhantam, felmerült bennem a kérdés; vajon itt hol kellett volna fizetnem, de nem stresszeltem magam. A legproblémásabb a belvárosban az volt, hogy az utcák macskakövesek és meredekek, hamar rájöttem, hogy lejtőn lefelé nem nagyon kéne erőltetni az első féket. Át kellett verekednem magam egy-két útfelbontáson is (járda), a rendőrök nem foglalkoztak velem, a járókelők sem háborogtak. A hostelban megörültem az internetnek aztán hamar hangulatot váltottam, amikor kiderült, hogy érmebedóbós, csakhogy nincs váltópénzük. Egy kicsit bezordultam ettől, talán ennek is köszönhetően nem tettek be mellém senkit a 6 ágyas szobába. A korai kelést még mindig nem tartottam szükségszerűnek így délelőtt lett mire elhagytam a várost. Nem sok mindent láttam belőle és azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ide legalább két hét kell, hogy csak a prospektusokban leírt nevezetességeket megnézhesse az ember. Ez egy külön projekt lehet, az én utam más. Az eredeti elképzelésem szerint az útvonalam egész Törökország közepén vezetett volna, de bár a magamnak betervezett etapokat teljesítettem és nem voltam csúszásban sem, inkább célba vettem a tengerpartot, a pocsolya déli részét. Szinte csak tankolás miatt álltam meg, elég kényelmetlen érzést okozott a 470 HUF körüli benzin ár. A törökök igen szívélyesek minden alkalommal a kutakon teával kínáltak. Az egyik helyen fociszurkolókkal találkoztam és egyből kapcsoltam majd mondtam a Puskás
nevet, onnantól cimborák voltunk. Ők meg emlegették a saját sztárjaikat, de a focihoz (is) hülye vagyok, a két nagy török klubcsapat nevét, ami rémlett meg nem mertem mondani, mert nem volt egyértelmű ők melyiknek szurkolnak. Persze ők törökül én meg először angolul próbálkoztam aztán magyarul mutogattam. Az egyik pihenőnél vettem egy csavarhúzó készletet, amivel szét tudtam szedni a sisakkamerát. Nem értek hozzá igazából, de bátor vagyok. Megállapítottam, hogy elromlott, de tuti nincs nagy baja majd ugyanolyan szakszerűen összecsavarozgattam. Közben meg is ebédeltem tehát nem pazaroltam a drága időt. A tengerpartra vezető út teljes hossza kb. 700 km, és pont építették szinte végig. Aznap még idegesített, hogy az útfelbontás miatti 50-es sebességkorlátozás helyett a forgalom 100-as tempójánál előzés közben rám előznek 120-szal, de különböző lelki gyakorlatok rávezettek a helyes útra, ismét legyőztem a stresszt. Aznap éjszakáig motoroztam és egy kamionos motelban szálltam meg. Nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak, a kamionmosó és önjelölt alkalmi motorfelvigyázó éjjeliőr ajánlkozott őrző szolgálatra, de kitaláltam, hogy csak műszakos slagember, aki a buszok szélvédőit mossa és ott sem lesz reggelig, ugyan , hogyan vigyázna a vasra. Tehát úgy tettem mintha nem érteném, mit akar. Ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet. Reggel az éttermi részben aztán nem értettem miért vagyok olyan érdekes, a személyzet több tagja is kíváncsian leskelődött. Kiderült, hogy a nagy motorláncolásban éjszaka benne felejtettem az indítókulcsot a Bárányban és azt akarták visszaadni valamilyen szertartás keretein belül. Tulajdonképpen szerintem egy viccet akartak elmesélni az aktushoz, de csak annyit értek törökül, hogy zsebemben sok alma van. Azt is csak akkor, ha én mondom. Szóval csak úgy visszaadták, nagyon rendesek voltak ők is, semmilyen cash-ről nem esett szó, mármint, hogy lehetnék hálás. Egy jót azért sikerült nevetnem magamon. Ez a nap is vidáman indult! Lassacskán elértem a tengerparti szakaszt, itt már városokon keresztül 2×2 sávos utakon haladtam. Közben azon járt az agyam, hogy sisakkamera nélkül nem tudok videókat készíteni. Érdekes ugyan azért nem volt a szakasz, mert a tenger bel kézre esett kb. 50-100m távolságban, de szinte nem is láttam az utat elválasztó korlát miatt. Azért bíztam benne, hogy rövidesen következik valami érdekesebb is, ezért a videó megoldáson törtem a fejem. Keresni kezdtem az út mentén egy mezőgazdasági vagy hasonló boltot és találtam is egyet. A tervem az volt, hogy a kormányra keresztben rögzítek valahogyan egy félbevágott slagot, amibe a fényképezőgépet teszem, így menet közben is használhatom, akár videózhatok is vele. Először nem nagyon értette az üzlet tulaja mit szeretnék, a vége az lett, hogy a napernyős asztalkája mellett teázgattunk miközben egy-két haverja is odajött érdeklődni segítőkészen, sőt az apjának is bemutatott. Komótosan kifarigcsáltam a fotókonzolt, rögzítettem műanyag kötegelővel és Power Tape-el, a fényképezőgépet pedig a slagba helyeztem majd leszigetelőszalagoztam rögzítés gyanánt. Adtam a dizájnra is, szép zöld slagot választottam. Megfordult a fejemben az is, hogy szabadalmaztatom az ötletet, de mégis elvetettem a gondolatot. Alkalmi vendéglátóm nem fogadott el semmit a felhasznált anyagokért cserébe (gyűlnek a piros pontok), én még kértem egy közös fotót aztán indultam Samsun és Trabzon irányába.
mintha éppen őket keresném. Kiderült ők nem igazi rendőrök illetve nem közlekedésiek és csupán cigiztek az őrs előtt az utcán. Valami politikai rendőrségféle volt, ezt később tudtam meg. Mindenáron segíteni akartak, kijött a parancsnok is és adtak útbaigazítást miután körbetelefonálták a grúz államszervezet apparátusát. Egyikük végül gyalog elvezetett a szerintük jó címre, amely már nagyon közel volt, épp egy sikátornyira. Megköszöntem és mentem fel a lépcsőn. Tévedés kizárva, itt a magyar lobogó, magyar felirat az ajtón (Richter Gedeon képviselet). Kopogtam, gondoltam megérkeztem, itt majd megpihenek kicsit. Hamar kiderült, hogy ma még nyeregbe kell szállnom, mert itt nincs csak a gyógyszergyár irodája, az alkalmazottak nem beszélnek magyarul, viszont angolul igen, de mégsem őket keresem. Szerencsém volt, egy ügyfél vagy nemtomki épp akkor távozott és autóval odavezetett az igazi követségre. Most sem volt nagy a távolság, de egyedül talán órákig tartott volna. Hát nem főutca, sőt zsák. Előtte rendőrposzt, ahogy illik unatkozó őrrel, de itt már tévedés kizárva. Stimmeltek a feliratok is. Azért kerestem a külképviseletet, mert szerettem volna egyrészt infókat tőlük, másrészt kint élő magyarokkal akartam találkozni. Itthon a felkészülés során megkerestem a Külügyi Hivatalt (több, más úttal kapcsolatban is) és a konzuli referens minden alkalommal nagyon kedves és korrekt volt, de mindig kiderült, hogy fingjuk sincs mi a helyzet az általam érdekelt országokban. Megkérdezni tudják csak az ottani diplomatáktól. Na ezt én is tudom, csak oda kell menni előbb. Egyébként is hervasztó tud lenni, amikor hivatalból figyelmeztetnek a veszélyekre. Mondjuk ez a kötelességük, de ha rájuk hallgatok, erre az útra sem indulok el. A politika az nem az élet tükre. Minden politikus ember (?), de nem minden ember politikus. Az előbbi nagyon idétlenül hangzik, de talán a legfontosabb megállapítás, amit tapasztalatom is alátámaszt. Bárhol jártam eddig a világban probléma csak akkor merült fel (kivéve a kocsmai verekedést) ha egyenruhással kellett egyezkedni. Mert vele nem lehet (kivéve, ha korrupt ☺). Az emberek (népek) közötti feszültségeket legtöbbször pont a politika szítja. De térjünk vissza a földre. A követségen épp a látogatásomkor csak egy grúz hölgy tartózkodott, aki elég jól beszélt magyarul, szóval tartott, kávét főzött és így együtt vártuk a magyar diplomatát, aki rövidesen meg is érkezett. Ha jól emlékszem amúgy is dolga volt, nem miattam fáradt be. Hosszas beszélgetés következett, cirka 3 órán keresztül nyaggattam kérdéseimmel, közben lecsúszott pár kávé és pár pohár víz is. A grúziai nagykövetség látja el hazánk képviseletét Örményországban is ezért aktuális képet és információkat kaphattam. A nagykövet épp búcsúzkodott Jerevánban, mert rövidesen lejárt a kiküldetési ideje. Szívesen találkoztam volna vele is, egyrészt mert szerettem volna megköszönni a konzuli referensen keresztül nekem küldött infókat másrészt mert kíváncsi vagyok a külszolgálatban lévő diplomatákra, érdekesnek tartom és nagyra értékelem a munkájukat. A helyettese minden tekintetben pótolta hiányát, felajánlotta szálláslehetőségként a házát is, amit inkább nem fogadtam el várandós feleségére való tekintettel. Nagyon rendes volt, igazán tartalmas és hasznos beszélgetés sikeredett az ott eltöltött idő alatt. Egyik fontos kérdés a Grúz-Abház határátkelés volt Oroszország irányába északra.
Még Törökországban kaptam a hírt hazulról, hogy megérkezett az engedélyem, ki is nyomtattam Isztanbulban és elmentettem a telefonomban is. A következőképpen lehetséges (és csak így, ebben az irányban és csak elméletileg) az áthaladás: mivel Grúzia nem ismeri el Abházia függetlenségét ezért határőrizetet nem tart fent, a határnál csak egy rendőrposzt van civil rendőrökkel, akik ha megállítják az utazót csak arra jogosultak, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy az Abház oldalon nem tudnak felelősséget vállalni a biztonságáért. Ha azt tudakolják, mi a célja a látogatásnak semmiképp ne mondjuk azt, hogy Oroszországba szeretnénk továbbmenni, mert az tilos! Tiltott határátlépésnek minősül az Abháziából Oroszországba való átkelés, amiért a következő grúziai látogatáskor már vágnak is a sittre, hiszen belépéskor kiderül az útlevélből, hogy nincs kilépő pecsétje a manusnak. Azért talán az Interpool-t nem küldik rá az emberre, de az így használt útlevelet érdemes eltenni emlékbe, ha még egyszer Grúziába kell menni. Az oroszok valószínűleg beengednek Abházia felől, de sajnos nem én lettem az első élő magyar motoros, aki megjárta az utat, de erről majd később. Másképp kizárt Oroszország felé az átkelés, a Kaukázus hágóin lévő Grúz-Orosz átkelőhelyek le vannak zárva a feszült viszony miatt. A Kaszpi-tenger felőli határon pedig csak a FÁK tagállamok állampolgárai juthatnak át. Elég lehetetlen szitu, nem nagyon tudtak bátorítani a követségen sem, de már úgy éreztem a belépési engedély birtokában csak megoldom valahogyan. Lassan estére járt közben az idő, a kedves helyettes kivezetett a városból, út közben kértem álljunk meg egy olyan boltnál ahol talán lehet láncspray-t kapni. Ez nagy valószínűség szerint egy Würth szaküzlet lehetett ezért megkerestük, de már zárva volt, mindenesetre eltároltam a koordinátáit. Ahogyan most említeni elfelejtettem, úgy induláskor bepakolni is a láncolajat… Már Törökországban kifogyóban volt és az istennek nem lehet kapni benzinkúton, azt gondoltam majdcsak lesz előbb vagy utóbb. Csalódnom kellett, sőt Grúziában nemhogy motoros boltnak, de motorosnak sincs se híre se hamva. Szerintem amilyen a közlekedés elég korán halhatnak vagy eleve hatóságilag tilos motorozni ☺.
Szóval aznap estére kaptam egy telefonszámot és egy címet. Tbiliszihez közel Mtsketha-ba indultam, közben besötétedett. Itt találkoztam egy másik magyarral, Misivel, aki rendőrtisztként teljesített megfigyelő szolgálatot az EUMM-nél. Ez egy uniós hivatal, feladata a Grúz-Dél-Oszét illetve GrúzAbház „határvonal” polgári megfigyelése az elmúlt évek véres konfliktusai miatt. Járőröznek, figyelnek, jegyzetelnek, jelentenek. Páncélozott autóban, golyóálló mellényben. Tiszta vadnyugat. Pedig ez kelet. De még Európa. Szóval Misi szerzett nekem egy nagyon helyre kis szállást Mtskethában a főtéren. A nagy találkozásra való tekintettel megittunk egy-két sört így tovább gyarapíthattam söröscímkegyűjteményemet. A motívációs bevezetőnél kimaradt ez a hobbim☺ és a hűtőmágnes-gyűjtés is. Mtsketha egyébként Grúzia spirituális központja, Tbiliszitől mindössze 20 km-re. A főtéren (szállásommal szemben) áll a Sveti-Tskhoveli Bazilika, amelyet éppen felújítottak abban az időben, ezért nem is volt érdemes fényképezni kívülről az állványok miatt. Egykoron a város Kelet-Grúzia fővárosa is volt. Nagyon barátságos helynek találtam, az utcák és épületek (legalábbis a központban) szépen fel vannak újítva eredeti állapotukban. Hangulatos, csendes kisváros, egy hely, amit csak ajánlani tudok. A telek állítólag elég hidegek arrafelé, most a nyári időszak tökéletes júliusi csillagfényes estét varázsolt. A szállástól 100 méterre a macskaköves utcán volt a söröző, igaz elég korán bezárt. Valahogy nem is illett volna becsuknom a szállásom ajtaját, ami tulajdonképpen az utcára nyílt. Másnap indultam Örményországba, megkaptam egy ott élő magyar srác telefonszámát, Ő már tudott az érkezésemről. Nem túl korán indultam tovább, visszafelé Tbiliszin keresztül, a határ nincs 100 km. Grúziában és Örményországban sincsenek igazán nagy távolságok, az utak jónak mondhatóak. A grúz sofőrök nagy része állítólag azért vezet olyan cefetül, mert vásárolta a jogsiját, sosem járt tanfolyamra. A városi többsávos utakon gyérebb forgalomban kerülgetve a felezővonalon közlekedő autókat ez egész hihetőnek tűnt. Rendőr mindeddig egyetlen alkalommal sem állított meg, ami már kezdett frusztrálni, pedig jelenlétük elég hangsúlyos volt. A települések szélén vadiúj őrsök állnak, autóik, felszerelésük is új, előszeretettel használják a villogójukat (szirénát nem szeretik) és hangosbemondón keresztül ordítozni is szeretnek. A tengerparti sávban láttam ilyet, elég furcsa volt. Grúzia és főleg Tbiliszi közbiztonsága az elmúlt években sokat fejlődött, köszönhetően a keménykezű (és fejű) Szaakasvilinek amiért népe nagyon hálás és csak Misának becézgeti. Mondjuk az elmondottak szerint amilyen állapotok uralkodtak anno onnan csak fejlődni lehetett. A demokráciát arrafelé sajátosan értelmezik, de azért nem lehet olyan rossz ott élni. Csak mondjuk jobb, ha grúz vagy és mindez természetes számodra. Vagy megszokod. A grúzok büszke nemzet, forrófejűek, amit az orosz politika ki is használ mindenkor. Kiszámíthatóan kiszámíthatatlanok, gazdag kultúrájuk képviselői pl. a Repülő Grúzok, akik ebben az évben Magyarországon is jártak. A történelem második keresztény állama, földrajzi elhelyezkedése miatt környező nagyhatalmak, oszmánok és oroszok régebben a perzsák és rómaiak, bizánciak marakodtak rajta. Aztán rövid ideig volt független állam is majd jött a szovjet időszak, végül annak felbomlása után 1991-ben ismét függetlenné váltak ám azóta csínyelgettek
kicsit és felszínre kerültek a dél-oszét és abház feszültségek. Hagyományosan a Balkánra szokás mondani, hogy Európa puskaporos hordója, hát itt sincs minden rendben. Hiába, a Nagy Testvér szomszédságában nem lehet egyszerű az élet függetlenként. A szovjet idők alatt egyébként Grúziában jó volt az élet, elsősorban a nyugati, tengerparti részen. Ott az éghajlat szubtrópusi, kevés munkával sok pénzt tudtak termelni a mezőgazdaságban. Ha legközelebb „török” mogyorót eszem, biztosan eszembe fog jutni, hogy valószínűleg abból a régióból származik. Híres a grúz tea, büszkék a borukra, szőlőjükre. A Kaukázusban mindenkor kihívás az élet a magas hegyek miatt. Manapság szembetűnő a fejlődés és az Európához kapcsolódó szálak erősítése. Talán ez egy járható út az Oroszok árnyékában. Irány Örményország! Jerevánig a rövidebb utat választottam, a határon vízumot kell váltani, ha jól emlékszem 15 euró. A nemzetközi insurance mindeddig megfelelő volt, itt azonban a biztosítást is meg kell kötni külön. Így már kicsit egy afrikai határátlépéshez kezdett hasonlítani a procedúra. Kb. 2 órát álltam sorba egy légkondi nélküli 10 m2-es irodában, tülekedő kamionsofőrök között. A két ügyintéző a saját tempójában töltögette a papírokat. Az örményeknek (mint ahogyan a grúzoknak is) saját írásmódjuk van, amely nem hasonlít semmilyen más betűkészlethez, csak egymáshoz, első ránézésre nekem hierografikusnak tűntek. Másodikra is. Végre sorra kerültem, miután bekarcoltak minden adatot, majd kaptam egy matricát, amit ki kellett ragasztani a motorra. Nem volt drága, 1 és 3 hetes időtartamot lehet választani, a vízum talán 30 napig érvényes. A kis irodában a nekem bábeli hangzavarban egy-két sofőr megpróbált elém kerülni a sorban ezért kicsit határozottabb testbeszéddel jeleztem, hogy nem én vagyok az a srác… Innentől elfogadtak egyenjogúnak. Azért megfordult a fejemben, hogy esetleg kivisznek az iroda elé és megruháznak, de már kicsit ideges voltam a kínlódás miatt ezért bevállaltam a rizikót. Mindeközben a Bárány kint pihent, rajta minden cuccommal, fényképezőgéppel. Ránézni sem tudtam, de egy határőrbódé elé állítottam, bíztam benne nem tűnik el semmi. Így is lett, bizalmatlanságomnak nem volt alapja. A kamionok valószínűleg egy másik utat választottak, mert amerre indultam eggyel sem találkoztam. A Sevan-tó felé hajtottam jó tempóban, néha megállva kis pihenőre. A Kis-Kaukázus hegyei ugyan nem olyan lélegzetelállítóak, de mindenfelé csak szépen kanyargó jó utakon haladtam, igazi élménymotorozásban volt részem. Aztán következett az Örmény-fennsík. Útközben megálltam egy útszéli büfénél, ami nyilván családi vállalkozás volt, a mama és még egy nő a húst intézte két kölyök meg a műanyag asztalok között játszott, amikor megérkeztem lerohantak kíváncsian. Felültettem őket a motorra, fényképezkedtünk, tetszett nekik a dolog. Egy maffiózó kinézetű ürge is üldögélt ott a cimborájával, hamar szóba elegyedtünk. Érdeklődtek honnan jöttem, merre tartok, aztán hamar a tárgyra tértek; vegyek tőlük konyakot. Hallottam már az örményekről, hogy jó kereskedők, kezdett így összeállni a kép. Tukmálták rám az árujukat, kipakoltak pár üveget, a kezembe adták, erőszakosak voltak. Közben rendeltem egy saslikot, amit eddig valahogy kihagytam, pedig jellegzetes étel Grúziában is. Az örmények pácolják előtte a húst, a grúzok nem, állítólag ez a különbség közöttük. Belementem az alkudozásba és persze azt hittem ravasz vagyok megint, de ez alkalommal majdnem ráfáztam. 40 dollárról indult
pumpolt, a családi vagyon elherdálódott. Nagyon kedves öregúr volt, amikor megtudta, hogy grúz matricára vadászom trófeaként, másnapra szerzett nekem ki tudja mennyi utánajárás után. Mivel ez a rész nem érdekli a turistákat itt nincs szuvenírbolt, a benzinkutakon pedig nem tartanak. Apropó benzinkút. Feltűnt, hogy rengeteg töltőállomás áll az utak mentén elhagyatva, valószínűleg az oroszokkal való rossz viszony következményeként. Kártyával lehet fizetni, de nem mindenhol. Helyi valutát egyébként is szükséges váltani már a határon, érdemes gondolni az üzemanyagköltségre is. Volt olyan kút ahol volt kártyaolvasó csak még sosem használták ezért oda kellett hívni a főnököt, akivel közösen kiokumláltuk, hogyan kell beüzemelni a szerkezetet. Volt még pár napom a Szocsi-i találkozóig és egyébként is akartam egy kicsit magasabb hegyeket. A legnevezetesebb Kazbegi csúcs innen már túl messze volt és Dél-Oszétiát is ki kellett volna kerülnöm ezért közelebbi célpontot választottam. Cirka 140 km-re jelöltem meg a célt; Mestiát a hegyek között, vendéglátóm ellátott pár jó tanáccsal és nekiindultam egy kitűnő ebéd után. Az éjszakát valahol majd fent töltöm, másnap pedig visszatérek Zugdidibe, aztán jöhet a túra legproblémásabb része. Nekivágtam hát, kb. 40 km-re megálltam egy víztározónál aztán elfogyott az aszfalt alólam. Először meg is lepődtem, de aztán széles vigyorral száguldottam tovább. Az a kivételes szerencse ért, hogy épp építették az utat, és nagyjából a régi aszfalt felbontása utáni fázisban tartottak egész a célomig. Ez már szinte offroad volt, közben batár nagy munkagépeket kellett kerülgetnem, sötét alagutakon átvágni és előzgetni az errefelé tömegközlekedésre használt mikrobuszokat. Ezeket Masrutkának hívják, Jerevánban utaztam is ilyenen, a volt szovjet területeken mindenhol elterjedt, mert praktikusabb, mint a 40-50 személyes buszok. A 2 kerék meghajtású teknősbékáknak igazi küzdelem lehetett eljutni ezen a szakaszon a célállomásukig. Út közben találkoztam végre egy motorossal, egy lengyel sráccal, aki a Teneréjével vette az akadályokat. Ahogy mesélte 3-szor bukott eddig, mutatta is a sérüléseket a vason, és amíg trécseltünk megérkezett a mikrobusz is, amiben a társa ült az ezerkettesével… Ő is bukott, de nem volt szerencséje, a motor használhatatlanná vált. Itt beszélgetés közben odajött két helyi erő, először minden o.k. is volt velük aztán egyikük mindenáron ki akarta próbálni a motorokat. A lengyel fiú oda is adta neki, az meg ment egy kört, örült, aztán a Bárányt akarta. Látszott ugyan, hogy ült már hasonló motoron, de nekem nem fűlött a fogam az ügylethez, aztán meg is elégeltem egyre erőszakosabb hadováját és kilátásba helyezve pár pofont elküldtem melegebb éghajlatra. Vérig sértve bevágódott az autójukba majd elrobogtak ellenkező irányba, mint amerre én tatottam. A rosszabbik verzió szerint ugyanarra mennek, mint én és találkozunk még…
bár nem kabinos jegyet váltottam. Nem olcsó a viteldíj, így fizettem 400 dollárt (kb. 86.000 HUF). Beszállás előtt még segítettem az ügyintézésben az egyik várakozó terepjáró tulajdonosának, aki sógor volt, azaz osztrák. Michaelnek hívják, a nyomasztóan hosszú úton volt alkalmunk cimborálni. A komp indulásáig kínkeserves volt kivárni az időt, természetesen késtünk is, pedig nem kellett várni senkire. A 4 autón és a Bárányon kívül csupán „sima” utasok utaztak, ők csekkoltak be utoljára, nagyrész törökök voltak. Az útleveleket le kellett adni a fedélzeten, ez mindig rossz érzéssel tölt el, utoljára Marokkóba utaztam nemzetközi járattal, akkor sem tetszett, de ez van. Éjszaka az üléseken aludtam. A hajó csak döcögött, a teherkompok már csak ilyenek. Van szárnyashajó járat is a szakaszon, de az csak személyeket szállít. Nagyjából 400 km-t hajóztunk 12 óra alatt, dél körül már láttuk Szocsi partjait és felpezsdült az élet a hajón. Michaellel sokat beszélgettünk, Ő Kazahsztánba tartott szuperül felszerelt Toyota Land Cruiser-ével. Aztán ha bejárta a tervezett útvonalat Kijevben találkozik a feleségével. Faggattam mi a motívációja, nem derült ki. Csak úgy. Hmm. Végül kikötöttünk, már elég türelmetlen voltam, aztán jött a hír, hogy ácsi, még várakozunk kicsit nem lehet csak úgy behajókázni a kikötőbe. Grrr. A törökök már rutinosak voltak, előszedtek pár hosszú damilt és pecázni kezdtek. Én is beszálltam a mókába, először a vadászösztön hajtott, de hamar unalmassá vált, főleg az egész művelet céltalanságát látva. A hajó mellett lelógatott damilokra csak kis ragadozó halak kaptak, aztán miután kihúzták őket, egy párat feldaraboltak, velük újból csaliztak, majd visszadobták a pecát. Hát nem halászlére dolgoztak az tuti. A hajón még csatlakozott társaságunkhoz egy török srác, aki a barátnőjéhez utazott Szocsiba. Angoltanárnak mondta magát és nézegettük a laptopján a képeket saját magáról és a barátnőjéről is. Kicsit el volt ájulva magától, úgy törökösen, a barátnője ábrázatát pedig igazán nem kellett volna mutogatni. egyikünk sem volt plasztikai sebész. Randa volt. Két órás várakozás után igaziból kikötöttünk, következett a belépési procedúra. A sorrend fordítva, először az utasok aztán a járművek. Az oroszok tették a dolgukat, de sokáig tartott mire mi következtünk. Engem külön vizsgáltak, a hajótársaság képviselője segített kitölteni a cirill betűs nyomtatványokat. A csomagot nem vetették le velem, a határőr feltette a keresztkérdést: motorszám? Mondtam jaja, van neki. Lövésem sem volt, hol, ezt el is magyaráztam, majd kaján vigyorral felajánlottam, hogy megkereshetjük együtt. Erre legyintett és mehettem tovább. Michael is sorra került közben. Kicsit lámpalázas lett a sok egyenruhától, ezért amikor a határőr megkérte, hogy pakolja be a kocsiból a személyes tárgyait a röntgenbe, elkezdte szétszedni a Toyotát és becűgölt két beépített fiókot mire észrevettem mit csinál. Mondtam bízzon bennem, erre semmi szükség, a kocsit külön meg fogják nézni. Segítettem neki visszacipelni a fiókokat, de azért a biztonság
kedvéért még odarakott két pár edzőcipőt és egy papucsot a kupacára. A határőrök ekkor vették észre mi történik és diszkréten kiröhögték. Hát ilyen jó hangulatban léptünk orosz földre. Mivel a tankom üres volt Michaellel megbeszéltük, hogy előbb elugrok tankolni, utána visszajövök és búcsúzóul iszunk egy kávét valahol a kikötő környékén. El is indultam, de a forgalom intenzitását és az egyirányú utcák útvesztőjét látva már kezdtem is feladni a reményt, hogy valóban visszatalálok. Találtam egy Lukoil kutat végre, aztán megtanultam errefelé mi a módi tankolás-ügyben. A kútkezelő egy lesötétített üvegű fülkében ült, nem is láttam, a pénzt előre be kellett adni egy kis lyukon, aztán folyt a nafta, annyiért amennyit kifizettem. Tiszta csikágó hangulata volt a helynek. Pedig nem nézett ki rossznak a környék. Gondoltam csak nem hagyom faképnél újdonsült barátomat ezért megpróbáltam visszanavigálni a megbeszélt helyre. Kicsit feszültebb idegállapotban az autók között araszolva egy elém bevágó sofőrt illettem pár keresetlen szóval, jó hangosan, hogy legalább hallja, ha nem is érti. Elég cifra káromkodást eresztettem meg kiadva magamból a tehetetlenség miatti dühöt. Erre hallom, hogy valakik kórusban kiabálnak felém a járdáról: héééé magyar vagy? :). Szép kis találkozás, jó belépőm volt. Fiatalok voltak, akik épp szabadságukat töltötték és a tengerparti strandra igyekeztek, egyébként ott dolgoztak a közelben azt hiszem MOL-nak. Megálltam, beszélgettünk keveset, fotózkodtunk, majd elkísértük egymást egy darabig, én a Bárányt tolva a járdán. Közben feladtam, hogy Michaelhez visszatérjek és kedvem sem volt Szocsi felderítéséhez, különös tekintettel arra, hogy az ígért találkozó füstbe ment. Az Ázsia-futam hamarabb érkezett és már továbbálltak 11-én, aznap pedig már 13-a volt, a közbejövő akadályok miatt késtem egy napot én is, bár már tökmindegy volt a találkozó szempontjából. Tehát igyekeztem mielőbb magam mögött hagyni Szocsit és a 26 órás kompozás nyomasztó emlékét. Egy igen klassz szakasz következett, hegyek között a tengerparton, de szinte élvezhetetlen volt a sok nyaraló autóstól és a gyakori útépítés miatti sávlezárásoktól. Megcsodáltam a tuning UAZ-okat, természetesen sok van belőlük az utakon és az újabbak nem is rossz gépek. Kb. 30 km után megálltam egy útszéli étteremnél, mivel tudtam, hogy Michaellel eddig biztosan közös az útvonalunk, és valószínűleg mögöttem halad valahol. A Bárányt az út mellé parkoltam, hogy feltűnő legyen. Be is jött a számításom, fél óra múlva megérkezett a sógor. Elköltöttük közösen az ebédemet, búcsúzóul főztem egy kávét a padkán majd elváltak útjaink. Az orosz szakasz nem ígért sok látnivalót, így minél előbb szerettem volna átjutni Ukrajnába Kerchnél. Egy huzamban túl hosszú az út ezért délután betértem egy kempingbe. A sátorhely ára kb. 2000 HUF volt, külön fizetős hidegvizes zuhanyzóval . Drága. Amúgy a kemping a kevésbé tehetősek nyaralóhelye volt, tele diákokkal, családokkal. Este sörözgetés közben beszélgettem kicsit velük, de a srácok elég idétlenek voltak folytonos vihorászásukkal. A címkegyűjteményem ismét gyarapodott.
Másnap reggel elindultam gyalog felderíteni a partszakaszt és megkerestem a sátrat, amelyet már előző nap kiszúrtam, látva rajta a scuba diving feliratot. Úgyis régen merültem már, a Fekete-tenger nem egy vonzó búvárcélpont, kíváncsi voltam mi lehet itt a látnivaló a víz alatt. A búvárigazolványom nálam volt, meg is egyeztem az oktató csajjal. Közben Alekszejt is kapacitáltam, hogy próbálja ki a merülést, sejtve, hogy Szibériában ahol lakik, nem igazán van ilyesmire lehetőség. Végül rá is állt a dologra és merült egy introt az oktatóval. Utána én következtem, más búvár nem jelentkezett. Csónakkal kellett kihajózni a parttól pár száz méterre ahol kb. 12 m-es mélységben egy roncs feküdt. Körbenézegettük a nem túl nagy hajótestet bebújtunk, kibújtunk, végül is érdekes volt, de mindenképpen több mint amennyit reméltem a merüléstől. Egyúttal alkalmam nyílt tesztelni a fényképezőgépet víz alatt. Aztán teleszedtünk egy vödröt kagylóval, így a divemasternek megvolt egy heti vacsorája is. A felszínen kicsit várni kellett mire értünk jöttek, de elégedett voltam. Az élővilág egyébként nem túl gazdag, a Fekete-tengerben mindöszszesen 180 körüli halfaj él (köztük 3 delfinfaj). Egy gyengébb korallzátonyon több található... Ez azért van, mert a mélyebb részeken szinte egyáltalán nincs oxigén, túl sok a kénhidrogén a vízben, ami minden élőlényt elpusztít. Nevét valóban a színe miatt kapta, amely a benne élő baktériumok és az üledék miatt olyan sötét. A nap hátralévő részében pancsikoltunk, aztán készültünk tovább indulni együtt Sudakba, ez 10 km utat jelentett volna. Látva a csapat lassú készülődését, beöltözve, felmálházva kicsit türelmetlen lettem ezért megbeszéltük, hogy előre megyek és találkozunk a parti motoros klubban. Amúgy sem volt kedvem velük tovább motorozni, nekem túl lassú volt a tempójuk és biztonságérzetem sem volt meg velük az úton. Hamar odaértem a kijelölt helyre kis kérdezősködés után, de rosszat sejtve csak narancslevet rendeltem a klubban. Az omszkiak óriási bulit ígértek, ismerősöket, motorosokat, ami valószínűnek is tűnt, látva a klubot. Sudak tele volt ruszki motorosokkal, főként choppereket és cruisereket láttam, mindenfelé üvöltött az idétlen orosz popzene. Órák múlva, sötétedés előtt nem sokkal futottak be végre Alekszejék. Pont, ahogy sejtettem, nagy feladatnak bizonyult a navigálás számukra. Ekkorra minden kedvem elment a közös bulizástól is, és úgy döntöttem inkább elindulok tovább egyedül. Elbúcsúztunk, közben Alekszej megtisztelt a saját motoros klubjuk kitűzőjével, tiszteletbeli Omszki Motoros lettem. Semmi baj nem volt a srácokkal, csak a másik chopperes fiú nagyon kezdő volt és hozzá kellett alkalmazkodni a többieknek. Ja és minden apró-cseprő döntés előtt tanácskozásba kezd-
A következő napot a város felderítésére szántam, terveim szerint ugyanis maradni szándékoztam két éjszakát. Találkozót beszéltem meg ugyanis Odesszában egy rossz életű világjáró haverommal Rezsővel, aki Dezső de nem úgy hívják. Hosszú történet, az elvetélt Fekete-tenger körüli kocsmatúra ötletben része volt neki is. Aztán amikor kiderült, hogy Örményország is a célországok között szerepel, le is mondott az útról, mondván ott bajuszosak a nők, ő csak Odesszáig hajlandó menni, az közelebb van meg jók a csajok. Szóval volt két napom. A tengerpart túl közel volt és jól is esett egy kis gyaloglás ezért a Bárányt hagytam pihenni a kolesz udvarán én pedig lecammogtam a strandra. Megkóstoltam a kvaszt, ettem főtt kukoricát, beültem egy kávézóba wifizni, aztán kifeküdtem a napra. Hamar rájöttem, hogy ez a napozós dolog még mindig nem nekem való, talán nem vagyok elég öreg hozzá. Kicsit még erőltettem, hogy legyen valami színem aztán erőt vett rajtam a mehetnék. Az Odesszai strand egyébként nagyszerű hely, homokos a part, mindenfelé bikinis lányok… és tényleg szépek. Új nőkategóriát találtam ki magamnak: ukránszőke. Nem mellesleg a kirakati próbababákat (is) nagy dudákkal gyártják errefelé. Mondom nagyszerű hely Odessza, minden férfitársamnak ajánlom. A másnapot is henyéléssel töltöttem, de közben kiderült, hogy a cimbim nem fog odaérni időben, ha rá várok, rámegy még pár napom. Újabb megegyezésünk szerint Székelyudvarhelyen beszéltünk meg találkozót. Ezért a következő hajnalban elindultam Erdély irányába, most már hazafelé. Filóztam rajta, hogy Kijevet még útba ejtem, de tulajdonképpen, amiért igazából elindultam (Grúzia és Örményország) már abszolvált feladatok voltak, ezért a legrövidebb útvonalat választottam Moldován keresztül. Negatív élmény volt. A belépéskor a határőr közölte, hogy én ott nem mehetek be mivel a határátkelőhely nem nemzetközi. Épp fordultam volna vissza, amikor szólt, hogy a főnök esetleg becsukja a szemét kis zsebpénzért. Különösebben nem lepődtem meg 300 hrivnyában meg is egyeztünk. Ez után a vám következett ahol egy fakezű (tényleg) barátságtalan tiszt kelletlenül kitöltötte a papírokat, látszott, hogy a terhére vagyok. Örültem, hogy megszabadultam tőlük és igyekeztem mielőbb elérni a kilépési pontot. Áthaladtam Tiraszpolon, majd Kisinyov előtt útzárba botlottam. (A Moldáv egyenruhásoknak a mai napig a sapkájukon díszeleg a vörös csillag.) Tiraszpolban megállított egy közeg, de igazából csak kíváncsi volt mit keresek arrafelé. Az ellenőrző ponton jött a macera, hol az imigration card-om. Ezt a papírt a fakezűnél kellett kitölteni és valószínűleg ottfelejtettem, vagy ide sem adta a kettétépett papír nekem járó felét. Rezignáltan figyeltem a tanácstalan határőrt várva üzleti ajánlatát. Pár percbe beletelt mire előállt vele, ez esetben a maradék 250 hrivnyám volt a kompromisszum ára. Mehettem tovább. A kilépésnél már semmilyen gond nem volt és a román oldalon szinte otthonos érzés fogott el. Új lendülettel indultam Erdély felé. Át a Gyergyóságon, Csíkon, keresztül a Hargitán estefelé értem el Székelyudvarhelyet. Rezső persze sehol, én beszállásoltam magam megbeszélt panzióba és le is pihentem. Délelőtt 10 óra tájban épp befejeztem az étkezőben a reggelimet, amikor bebotorkált 3 másnapos fazon, Rezső és csapata. Megérkeztek még éjjel, ő dörömbölt is az ajtómon. Szerinte. A szemben lévő ajtót választotta. Jót derültünk, sztorizgattunk majd meglátogattunk egy helyi erőt aki Rezsőéknek adott
útbaigazítást és infókat a Duna-deltát illetően, ezután elbúcsúztunk, ők haladtak tovább Odessába én pedig hazafelé vettem az irányt. 25 nap után léptem ismét hazai földre, mint mindig most is nagy élmény volt hazaérkezni.
Úgy éreztem, amit kitűztem magam elé teljesítettem, az Abház fail-t ugyan nehéz lenne sikerként magyarázni, de kárpótol érte a rengeteg élmény és tanulság. A 4-es úton robogva viszont kezdett máris hiányozni a kaland, őrült ötletek kavarogtak a fejemben a következő úttal kapcsolatban. További képek és videók az útról a http://www.kondortura.hu oldalon találhatók.