DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Szentgyörgyi Rudolf A tihanyi apátság alapítólevele mint a magyar nyelvtörténeti kutatások forrása

Nyelvtudományi Doktori Iskola Vezetıje: Prof. Dr. Bańczerowski Janusz DSc., egyetemi tanár, ELTE Magyar nyelvészet program Vezetıje: Prof. Dr. Kiss Jenı DSc., akadémikus, egyetemi tanár, ELTE A bizottság elnöke: Prof. Dr. Szathmári István DSc., ny. egyetemi tanár, professor emeritus, ELTE A bizottság tagjai: Prof. Dr. Nyirkos István DSc., ny. egyetemi tanár, professor emeritus, DE Dr. Haader Lea CSc., MTA Nyelvtudományi Intézet; egyetemi docens, ELTE Dr. Zelliger Erzsébet CSc., egyetemi docens, ELTE A bizottság titkára: Dr. N. Fodor János PhD., egyetemi adjunktus, ELTE A dolgozat hivatalosan felkért bírálói: Dr. Korompay Klára CSc., egyetemi docens, ELTE Prof. Dr. Hoffmann István DSc., egyetemi tanár, DE A dolgozat témavezetıje: Dr. Zsilinszky Éva CSc., ny. egyetemi docens, ELTE

Budapest 2010

Tartalomjegyzék Elöljáróban ............................................................................................................................ 3 Tabula gratiarum actionis ...................................................................................................... 4 A Tihanyi alapítólevél kutatása ............................................................................................. 5 Az alapítólevél jogtörténete............................................................................................... 5 Az alapítólevél kutatástörténete......................................................................................... 7 A dolgozat elızményei, célkitőzései, alkalmazott módszerek ........................................ 13 Az alapítólevél szövege ....................................................................................................... 18 Az alapítólevél latin szövege........................................................................................... 18 Az alapítólevél magyar fordítása..................................................................................... 25 Az alapítólevél nyelve, nyelvi közege és stílusa ................................................................. 30 Az alapítólevél nyelve ..................................................................................................... 30 Az alapítólevél nyelvi közege.......................................................................................... 35 Az alapítólevél stílusa...................................................................................................... 37 Az alapítólevél magyar nyelve: kinek a magyar nyelve? ................................................ 41 Vizsgálatok az alapítólevél helyneveinek körébıl .............................................................. 43 Módszertani megjegyzések az etimológiai vizsgálatokhoz............................................. 43 A névazonosítás kérdése.................................................................................................. 50 A Tihanyi alapítólevél görög helynevei: p&ra, tichon ................................................... 52 A fordítás mint a filológia forrása: két vízi átkelı........................................................... 71 Egy tudományos hipotézis értékérıl: a lupa nevő terület................................................ 74 A Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút............................................................................. 96 A Tihanyi alapítólevél kangrez szórványáról................................................................ 116 Egy paleográfiai alapú értelmezés lehetısége: ecli ....................................................... 134 Azonosítás mai helynevek alapján: birtokok bagat mezee szomszédságában .............. 138 Az alapítólevél mint nyelvtörténeti forrás ......................................................................... 146 A történeti szinkrón nyelvleírás szükségessége és lehetısége ...................................... 146 A magánhangzók nyíltabbá válása – a helyesírás „zártabbá válása” ............................ 149 Egy magánhangzó-változásról....................................................................................... 154 Magyar nyelvi elemek beillesztése latin mondatok szintaktikai szerkezetébe.............. 156 Az appozíciós szerkezetek............................................................................................. 164 Magyar nyelvi elemek részvétele a szövegkohézió megteremtésében.......................... 170 Összegzés és kitekintés...................................................................................................... 176 Függelék: az alapítólevél betőhív átírása........................................................................... 177 Hivatkozott irodalom......................................................................................................... 186

2

Elöljáróban A tihanyi apátság alapítólevele, a Balaton fölé magasodó, festıi szépségő helyen épült bencés monostor létrejöttének „tanúsítványa”, egyben az ide meghívott és itt otthonra lelt szerzetesközösség számára I. András királyunktól juttatott javak adományozásának egykor jogi védelmet nyújtó foglalata mára a középkorba visszatekintı számos tudományterület kutatásának forrásává, magyar múltunk lassan évezredes hírnökévé, nemzeti örökségünkké, kincsünkké, ereklyénkké vált. Elsı, eredeti állapotában megırzıdött középkori oklevelünk már fennmaradásának okán is kiemelt figyelmet érdemelhetne, különleges jelentıségét, értékét és megbecsülését mégis leginkább annak köszönheti, hogy latin nyelvő szövegébe foglalva nagyszámú ómagyar nyelvi elemet (jellemzıen hely- és személyneveket) ırzött meg a régmúltból a kései utódok számára. Nem meglepı tehát, hogy – megannyi kiváló történész, továbbá a történelemtudománnyal érintkezı tudományterületek (diplomatika, jogtörténet, egyháztörténet, történeti földrajz, történeti hidrográfia stb.) jeles kutatója mellett – a Tihanyi alapítólevél mindenekelıtt a nyelvtörténet és a történeti névtan mővelıinek figyelmét ragadta meg. Ennek nyomán az sem véletlen, hogy szinte könyvtárnyi tudós tanulmányon, egynéhány könyvfejezeten túl – ERDÉLYI LÁSZLÓ máig meghatározó nagyszabású történeti összefoglalása (1908) után – csupán nyelvtörténeti, illetıleg történeti névtani tárgyú monográfiák láttak napvilágot: BÁRCZI GÉZA (1951), ZELLIGER ERZSÉBET (2005), valamint HOFFMANN ISTVÁN (2010) tollából. A tihanyi alapítólevélre vonatkozó kutatások ugyanakkor még e kiváló szakmunkákkal – melyek a Tihanyi alapítólevélrıl szóló nyelvészeti ismereteink egymást is kiegészítı foglalatai – sem tekintendık, mert ab ovo nem tekinthetık (vö. BENKİ 1977: 131) lezártnak. Vizsgálódásaim eredményeit ennek tudatában tárom a szakmai nyilvánosság elé. Dolgozatom az említett monográfiákkal sem mőfaj, sem tárgy, sem módszerek tekintetében nem kíván versenyre kelni. Mőfajára nézve nem lép fel azzal az igénnyel, hogy rendszerezett ismeretek tárházát nyújtó, akár csak viszonylagos teljességre is törekvı munka legyen, a benne bizonyos logika szerint elrendezett, egymással szorosan összefüggı1, ugyanakkor jórészt önmagukban is megálló tanulmányok egyes (fıként módszertani és mikrofilológiai) problémák mentén fogalmaznak meg újabb felvetéseket, javaslatokat, illetve igyekeznek még megválaszolatlan kérdésekre feleletet adni. Másfelıl e dolgozat több is, mint tanulmányok tematikus füzére: egy-egy fejezet ugyanis nem csupán a felvetett téma szőkszavú kifejtésére szorítkozik, de az azzal érintkezı, azt árnyaló, kiegészítı, más oldalról megvilágító részletekbe is készségesen alámerül (ez az olvasó számára tipográfiailag is érzékelhetıvé válik), illetve igyekszik a konkrét esettanulmányokból leszőrhetı, de azokon túlmutató, általánosabb megállapításokat is megfogalmazni. Módszertani megközelítésmódját tekintve pedig a hagyományos, máig termékeny eljárások mellett további szempontok bevonására tesz kísérletet, illetve korábban talán kevesebb figyelemben részesítetteket domborít ki, különösen is nagy hangsúlyt helyezve az interdiszciplináris megközelítésmódra. Reményeim szerint dolgozatom eddigi ismereteinket megerısítı vagy pontosító következtetései, megállapításai talán nem haszontalanul bıvítik a vonatkozó részletek szakirodalmát, míg a korábbiaktól eltérı feltevések akár termékeny szakmai viták forrásaivá is válhatnak, melyek eredményeként ismét közelebb juthat a kutatás a továbbra is nyitott kérdések megválaszolásához. 1

Úgy tőnik, ez a szerzıi szándék már az egyes, különbözı fórumokon önállóan megjelent fejezetek, illetve fejezetrészletek tekintetében is kirajzolódni látszott, vö. HOFFMANN 2010: 13.

3

Tabula gratiarum actionis Munkám élén szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik szakmai segítségükkel, tanácsaikkal hozzájárultak elkészültéhez. Mindenekelıtt köszönetet mondok Zelliger Erzsébetnek, aki immár több mint két évtizede megismertette és megszerettette velem a magyar nyelv történetét, bevezetett a Tihanyi alapítólevél rejtelmeibe, különbözı irányú szakmai munkáimat tanácsaival, kitüntetett figyelmével késıbb is önzetlenül segítette. Köszönettel tartozom Hoffmann Istvánnak, aki kezdettıl fogva buzdított az alapítólevélre vonatkozó kutatásokra, továbbá akadémiai doktori disszertációjának kapcsolódó fejezetét – jóval a dolgozat nyilvános védése elıtt – tanulmányozás céljából nagyvonalúan rendelkezésemre bocsátotta (amint errıl ezidıtájt készült publikációimban rendre meg is emlékeztem). Az alapítólevél szövegének átírása céljából az eredeti oklevél rendelkezésemre bocsátásáért köszönettel tartozom a Pannonhalmi Bencés Fıapátságnak, valamint Dénesi Tamásnak, a Fıapátság Levéltára igazgatóhelyettesének. Köszönetet mondok Jakab Katalinnak és Faga-Nagy Máriának, az ELTE BTK Nyelvészkönyvtára könyvtárosainak a többéves kutatómunka teljes folyamán nyújtott készséges segítségükért. Hálás köszönettel tartozom mindazoknak, akik nyelvtörténészként, vagy az érintkezı szaktudományok kiváló képviselıiként, illetıleg idegennyelv-tudásuk birtokában tanácsaikkal elláttak, nézeteimet megerısítették vagy azokkal számomra is gyümölcsözıen vitába szálltak, további szakirodalmat ajánlottak, azaz tudásukat, gondolataikat, véleményüket osztották meg velem. Lelkiismereti kötelességként nem nélkülözhetem el mindazoknak a nevét feltüntetni, akik ily módon járultak hozzá dolgozatom elkészültéhez: Balogh Éva Benkı Loránd Érszegi Géza Farkas Tamás N. Fodor János Hajdú Mihály

Harsányi Tibor Holler László Juhász Dezsı Korompay Klára Kozma Béla Mikesy Gábor

Nyomárkay István Siptár Péter Slíz Mariann Tóth Valéria Zoltán András Zsupán Edina

Végezetül kiemelt köszönetet mondok Zsilinszky Évának, kutatásom és doktori dolgozatom témavezetıjének, aki a dolgozat létrejöttét készséges figyelemmel kísérte és támogatásával segítette.

4

A Tihanyi alapítólevél kutatása

Az alapítólevél jogtörténete 1. Az alapítólevél mint jogforrás. – Az aláírásokkal hitelesített és pecséttel megerısített eredeti oklevelek kiállítóik szándéka szerint, valamint az adott korszak(ok) joggyakorlatának megfelelıen a jogkövetkezménnyel járó ügyletek (adományozás, elnyert kiváltságok stb.), illetve a fennálló viszonyok (status quo) jogi biztosítékai. A Tihanyi apátság alapítólevele rögzíti az új monostor – egyben mint birtok- és haszonélvezeti joggal rendelkezı nem természetes jogi személy1 – alapításának tényét („monachorum gregem ibidem aggregauimus”), de egyben a Tihanyba települt szerzetesek megélhetését biztosító, királyi adományozás révén tulajdonukba juttatott birtokok, valamint az egyéb rájuk ruházott javadalmak biztosításának jogi foglalata is. Az alapítólevél eredeti szerepét a birtokait tekintve gyorsan gyarapodó apátság életében nem sokáig volt képes betölteni. Csupán az alapítás utáni évtizedekre utalva: már maga András király is újabb kiváltsággal, a veszprémi vásárvámmal (vö. TAH.2: „bezprenensis mercati tributum”) egészíti ki az apátság javait; öccse, Béla a trónra kerülve egy új adománylevélbe3 foglalva gyarapítja tovább a birtokok sorát; 1094-ben pedig András király másodszülött fia, Dávid herceg4 folytatja a monostor birtokainak gyarapítását. Az alapítás után bı másfél évszázaddal az apátság már olyan kiterjedt birtokhálózattal rendelkezett, hogy szükségessé vált javainak (ez esetben status quoként rögzítendı) összeírása, és e javak hivatalos oklevél által5 történı együttes jogi megerısítése. Közvetlen okleveles források nem utalnak arra, hogy a korai idıkben – amíg az alapítólevélbe foglalt javadalmak többé-kevésbé megfeleltek a valóságos viszonyoknak – vitás jogügyletek kapcsán az oklevél betöltötte volna jogbiztosító szerepét, ugyanakkor az alapítólevél hátoldalának legkorábbi mutatói6 arra utalhatnak, hogy egyes birtokok, illetve adományok leírásának „visszakeresése” valamilyen (minden bizonnyal jogi indíttatású) oknál fogva már a XI–XII. század fordulóján szükségessé válhatott. 1

Érdemes felfigyelni arra, hogy a birtokok és egyéb javadalmak haszonélvezıje az adományok részletezése során végig az ecclesia ’egyház, ti. a tihanyi egyház’ – mint nem természetes jogi személy – megnevezéssel szerepel, míg az ezt megtestesítı közösség említése csupán az adományok rögzítése után történik. Ennek a megfogalmazásnak a szükségszerő jogkövetkezménye, hogy a szerzetesek természetes személyként nem rendelkeznek a monostor javaival, csupán a közösség egésze, illetve a nem természetes jogi személy képviseletében eljáró személy (az apát). E tekintetben is megállapíthatjuk, hogy korai oklevelünk precíz megfogalmazása mögött a korabeli nyugat-európai joggyakorlattal összhangban álló, még inkább ennek hazai alkalmazását sejtetı kiérlelt jogi háttér áll. 2 A Tihanyi alapítólevél hátoldala. 3 Ez az egyetlen ismert magyarországi palimpszeszt oklevél. A XIV. században az eredeti írás (vö. DHA. 164–5) kivakarása után – Béla király pecsétjének megtartása mellett – hamis (interpolált) alapítólevél-szöveg került rá (ERDÉLYI 1906: 21–31; PRT. 10: 487–95; DHA. 153–6). A monostort alapító I. András testvére, Béla király 1061-ben készült tihanyi adománylevelét ugyanis 1324–1369 között ledörzsölték, a hártyára az eredeti alapítólevél szövegét felhasználva, azt kibıvítve új szöveget írtak. Majd az András király nevében így megfogalmazott írás végére Béla király korábban leválasztott pecsétjét változatlanul visszahelyezték, illetve fentebb magát a szöveget is – diplomatikai tekintetben furcsa megoldásként – ehhez igazították: „sigilli eiusdem dilectissimi fratris nostri B[ele] ducis inpressione signavimus” („szeretett testvérünk, Béla herceg pecsétjének rátételével jelöltük meg”). Eszerint András király nem a saját, hanem öccse, Béla herceg pecsétjével erısítette volna meg az általa létrehozott apátság alapítólevelét. Néhány nyomot azonban nem sikerült teljesen eltüntetni: a pecséttıl jobbra halványan olvasható a Bélára vonatkozó REX (’király’) szó; a megmaradt pecsétrészleten jól kivehetı, hogy az nem hercegi, hanem királyi pecsét; az oklevél hátoldalán pedig olvasható: Bele, B. regis. 4 Unokatestvérének, László királynak a pecsétjével megerısített oklevele eredetiben maradt fenn (F. 1: 487–8; PRT. 10: 496; DHA. 264–5). 5 1211: Tihanyi összeírás (F. 7/5: 177–202; ÁÚO. 106–26; PRT. 10: 502–17). 6 TAH. fuc; mortus; in terrytorio tollenę est villa fotody; de tributu Sumig.

5

2. Az alapítólevél mint jogi auktoritás. – A XIII. század elejére az apátság nagymértékben megváltozott birtokviszonyai – a jelentıs gyarapodás, egyes birtokok határainak módosulása – indokolttá tették azok újbóli számbavételét és megerısítését. 1211-ben Uros pannonhalmi (korábban tihanyi) apát kérésére II. András király megbízza Tamást, a királyi udvar kancellárját, valamint Pot nádorispánt a tihanyi apátság birtokainak és szolgálónépeinek összeírásával, ezután pedig az I. András által 1055-ben alapított monostort az összeírást magában foglaló oklevéllel javaiban megerısíti. Ezen összeírás forrásnak és mintának tekinti az alapítólevelet. Egyes esetekben – az alapítólevél tekintélyével összefüggésben7 – szinte szó szerint átveszi az alapítólevél szövegét (petra, valamint a szigethez legközelebb fekvı földbirtok, melyet az összeírás Tihany szigetére helyez). Ezt a kérdéses birtokok azonosítása nélkül is megteheti8 (nyivánvaló, hogy az összeírás egyiket sem tudja elhelyezni), hiszen a szigeten úgyis minden az apátságé. Más esetben az új oklevél szövegezése kénytelen elszakadni a forrásszövegtıl. Elıfordul ugyanis, hogy az alapítólevélben rögzített birtokhatárok már nem felelnek meg az aktuális viszonyoknak (fotudi9). Ismét más esetben az alapítólevélbe foglalt birtokhatárok ugyan változatlanok maradtak, a határpontok megnevezése azonban megváltozott (a culun vize mellett elterülı birtok, ugrin szomszédságában10). Mindezeken kívül természetesen az apátság tulajdonába idıközben került birtokok is helyet kaptak az új oklevélben. Az utóbb kiállított, Tihanyra vagy az apátság valamely birtokára vonatkozó oklevelek szintén tekintélyként említik az alapítólevelet (illetıleg az alapítást és az alapító király nevét), különösen is a hamis oklevelek, melyek többek között ezáltal igyekeznek megteremteni jogalapjukat. Ennek az igyekezetnek túlbiztosított példáját kínálja a Szent László korára hamisított adománylevél (+1092/*1324 k./tr.+1274/tr.+1365/*1398 k./1399: PRT. 10: 496–500; DHA. 278–85)11, amennyiben I. András és öccse Béla adománylevelei12 mellett még Szent István alapítólevelérıl is említést tesz, amelyet egy kiagyalt legendával is megtámogat13. A XIV. század elsı felében hamisított alapítólevél ([1055/ip.]+1055/1324 u.: PRT. 10: 487–95, 2. hasáb; DHA. 153–6)14 pedig különösen is ügyel arra, hogy az eredeti oklevél szövegét – ahol csak lehet – gondosan kövesse. A késıbbi jogügyletek, peres eljárások során a birtokviszonyok tekintetében már az 1211-es Tihanyi összeírás lesz a mérvadó, ugyanakkor annak is látjuk nyomát, hogy az alapítólevelet késıbb is kézbe veszik, különösen az 1322–1374 közötti folyamatos pereskedés során (ERDÉLYI 1908: 378–83), majd az 1399–1416 között zajló ún. „nagy gamási per”-ben (i. m. 384–96). Ez idı tájt került ugyanis a hátoldal mutatói közé XIV. századi írással: Gamas, melynek segítségével gyorsan visszakereshetıvé s ezáltal bizonyíthatóvá vált, hogy már az alapításkor volt ilyen nevő birtok az apátság tulajdonában. Az alapítólevél ekkor nyilván már nem a per idejére vonatkozó birtokviszonyok (az utóbbi per már nem is a Balaton melletti Gamás birtoklását érintette), csupán magának az alapítás tényének, illetıleg körülményeinek igazolására szolgált. Ezért került a hátlapra ugyanebben az évszázadban: „Privilegium originale”, azaz: „Eredeti adománylevél”. Ismereteink szerint utoljára éppen a „nagy gamási per” lezárulásának 7 A szövegformálás mellett olykor egyes helynevek névformájában és helyesírásában is tetten érhetı az alapítólevél tekintélyének a respektálása (l. pl. az összeírás Bolotin névalakját.) 8 Emiatt azonban ezek a kitételek nem hasznosíthatók közvetlenül a TA. kutatásában. 9 Fadd esetében a megszaporodott határpontok teljesen más területet fognak közre, mely részben sem fedi az egykori – mindössze négy határponttal kijelölhetı – kicsi földadományt. (L. a kangrez szórványról szóló fejezetben.) 10 GYÖRFFY GYÖRGY ez alapján tudta elvégezni a birtok egyértelmő azonosítását (1956). 11 Magyarázat: + hamis; * elveszett; tr. átirat, transcriptio. Az oklevélre való hivatkozás a továbbiakban egyszerősítve: +1092/*1324 k.//1399. 12 Ezen oklevél hamisítója még ismerte Béla adománylevelét, a palimpszeszt hamis alapítólevél tehát ezután készült. 13 L. részletesen a görög szórványokról szóló fejezetben. 14 Magyarázat: ip. interpolált. Az oklevélre való hivatkozás a továbbiakban egyszerősítve: +1055/1324 u.

6

idején vették elı az alapítólevelet, mint jogforrást, ekkor hitelességét is vizsgálták (DHA. 146–7; vö. ERDÉLYI 1908: 395).

Az alapítólevél kutatástörténete 1. A diplomatikai kutatások kezdetei. – Az oklevelek összegyőjtésének és tanulmányozásának munkálatai kezdetben a történelemtudományhoz kapcsolódtak. A középkori oklevelek iránti érdeklıdést annak felismerése váltotta ki, hogy a múlt hiteles megismerése csupán a (hiteles) forrásokon keresztül lehetséges. E munkálatok – XVI. századi elızmények után – a XVII. századi Európában két (bencés és jezsuita) központ körül szervezıdtek. Az egyik központ Antwerpen (késıbb Brüsszel), a németalföldi történész-filológus jezsuiták közössége. A középkori oklevelekkel való foglalkozásukat a szentek életrajzi adatainak összegyőjtése motiválta. HERIBERT ROSWEYDE 1607-ben vázolja egy nagyszabású hagiográfiai (szentek életét tartalmazó) sorozat tervét, elképzelésének azonban csak egy töredékét sikerült megvalósítania. A ROSWEYDE által összegyőjtött hagiográfiai anyagot JEAN BOLLAND vizsgálta fölül, majd ugyanı dolgozta ki részletesen a Római 15 Martirológium szerint kiadandó „Szentek életrajzá”-nak (Acta Sanctorum) koncepcióját. A másik központ a bencés maurinus kongregáció fımonostora, a Párizs melletti Saint-Germain-des-Prés. A rendbe 1654-ben lépett JEAN MABILLON megbízást kapott, hogy LUC D’ACHERYnek segédkezzék a bencés 16 szentek életrajzaira vonatkozó adatok összegyőjtésében, majd pedig írja meg a rend történetét . MABILLON ennek nyomán kezdett Franciaország és több szomszédos ország bencés levéltáraiban források után kutatni. A bollandista DANIEL VAN PAPENBROECK ugyanakkor kétségbe vonta a MABILLON által győjtött Meroving17 kori oklevelek egy részének hitelességét , erre mintegy válaszul MABILLON hat kötetben kiadta „De re diplomatica” (Paris, 1681, supplement: 1704) címő nagyszabású munkáját, melyben az oklevelek külsı és belsı kritikai módszereinek kidolgozása segítségével bizonyította a Saint-Denis apátság Meroving-kori oklevelei nagy részének hitelességét. MABILLON ezzel a munkájával egyben a tudományos oklevéltani kutatásokat is megalapozta.

Középkori okleveleink a XVI. században meginduló kutatások kezdetén hazánkban is a történetírás forrásaiként tarthattak számot érdeklıdésre. GYÖNGYÖSI GERGELY, a pálos rend generálisa az elsı magyar történetíró, aki középkori oklevelek tanúságtételére támaszkodva írja meg a rendjének történetét (GYÖNGYÖSI). E mővéhez anyagot győjtvén 1522 körül forráskutatásokat végzett, körülbelül 80 pálos kolostor oklevélanyagát másolta, kivonatolta (Inventarium). E győjteménye az alapítólevél kutatástörténete szempontjából is fontos, tudniillik megtalálható benne néhány olyan – azóta elveszett – oklevél részlete, mely alapján a lupa nevő birtok azonosítható. Az elsı magyarországi nyomtatott oklevélgyőjtemény „Ritus explorandae veritatis quo Hungarica natio (…) usa est” címmel 1550-ben Kolozsvárt látott napvilágot (Váradi Regestrum). Oklevelek tanúságtételére támaszkodó átfogó magyar egyháztörténetet – az európai (fıként jezsuita) példák ösztönzésétıl nyilván nem függetlenül – elsıként INCHOFER MENYHÉRT jezsuita történetíró szándékozott készíteni, anyagát a Vatikáni Levéltárból győjtötte, munkájának csupán elsı kötete (1109-ig) készült el (INCHOFER 1644).

15 A 63 kötetet számláló és három kiadásban megjelent sorozat a mára természetes módon elavult alapkoncepció miatt befejezetlen maradt. 16 Mindkét munka elkészült: „Acta Sanctorum Ordinis Sancti Benedicti 1–9.” (Paris, 1668–1701), illetve „Annales Ordinis Sancti Benedicti 1–6.” (Paris, 1703–1739). 17 1675-ben „Sur le discernement du faux et du vrai dans les vieux parchemins” címen közzétett értekezésében.

7

2. A nagy oklevélgyőjtemények. – INCHOFER megkezdett munkáját kívánta folytatni, ezért látott hozzá 1695-ben a magyarországi oklevelek felkutatásához HEVENESI GÁBOR jezsuita, aki társaival 140 kötetnyi oklevelet győjtött egybe. A Tihanyi alapítólevél átírt szövegét a 10. kötetben találjuk (HEVENESI 10: 231–4). Az átirat egy bejegyzés tanúsága szerint 1702-ben készülhetett. A szenvedélyes oklevélgyőjtı munka továbbfolytatódott. 1764 után KAPRINAI ISTVÁN18, szintén jezsuita történész irányításával munkatársai 54 kötetnyi oklevelet írtak át, míg ı maga saját keze írásával 102 kötetet töltött meg. A társakkal közös munkát talán nem sikerült teljesen összehangolnia, ezért kerülhetett a Tihanyi alapítólevél kétszer is a győjteménybe, ráadásul ugyanabba a kötetbe (64: 36–43, 304–12)19. KAPRINAI az összegyőjtött oklevelek kiadását is tervezte (323 kötetben), e vállalkozása azonban nem valósult meg, csupán Mátyás király uralkodása elsı négy évének okleveleit sikerült közzétennie. KAPRINAI az elsı, aki a Tihanyi alapítólevelet meg is fordítja, és sajátkező írásával a hátoldal szövegét is rögzíti (KAPRINAI1). Az összegyőjtött oklevelek kiadására csupán a XIX. század elsı felében került sor, mely FEJÉR GYÖRGY nevéhez köthetı (F.). A nagyszabású kiadvány (43 kötet) sajnos nem tette lehetıvé a kiadandó oklevelek kritikai felülvizsgálatát, így e monumentális sorozat egy része a korábban nyomtatásban már megjelent oklevelek újraközlése, nagyobb részt azonban a XVIII. századi – sajnos sok hibával terhelt – átiratokra támaszkodik. Emiatt a győjteménynek a kutatásban történı hasznosítása során célszerő kellı óvatossággal eljárnunk (vö. SZAMOTA 1895: 129–30, az alapítólevélre vonatkozóan: 131). A Tihanyi alapítólevelet a legelsı kötetben találjuk (F. 1: 388–94), az átírás HEVENESI és KAPRINAI1 alapján készült, a hátoldal szövege azonban hiányzik. 3. Az alapítólevél mint a történettudomány forrása. – A XIX. sz. végén fellendült magyar történetírás – melyet minden bizonnyal a millennium is ösztönzött –, a középkor vonatkozásában kiemelt forrásainak tartotta az okleveleket. Az Árpád-kor történetét PAULER GYULA írta meg, kiváló munkájában az alapítólevél tanúságtétele is fontos szerephez jut (1899: 94–6, 425, 427). (Ez a késıbbi történetírói munkákban általánossá válik.) A pozitivista – azaz az adatokat a teljesség igényével összegyőjtı és értékelı – történetírás reprezentatív alkotása (összesen 14 vaskos kötetben) az ERDÉLYI LÁSZLÓ és SÖRÖS PONGRÁC szerkesztésében megjelent magyar bencés rendtörténet (PRT.). Magának a tihanyi apátságnak a története két teljes kötetet ölel fel (PRT. 10–11), melyek a forrásokat is tartalmazzák. A vonatkozó oklevelek alapján elvégzett ilyen részletességő birtoktörténeti áttekintés azóta sem készült, így az elsı kötet (ERDÉLYI 1908) az alapítólevél történettudományi megközelítésének a legfontosabb és máig mérvadó forrásmunkája. Megjegyzendı, hogy ERDÉLYI nem volt elégedett a korábbi oklevélátiratokkal (több oklevélrıl pedig korábban nem is készült), ezért saját átiratokat készített, melyek történettudományi szempontból máig kifogástalanok, teljes körő nyelvtörténeti elemzésre azonban nem alkalmasak (ehhez l. MELICH 1914a). 4. Az alapítólevél mint a diplomatika forrása. – A történetíráshoz felhasznált oklevélforrások kritikai vizsgálata korábban is elengedhetetlen volt (vö. pl. MABILLON). E megelızı vizsgálatok a magyar történetírás számára is szükségesnek látszottak, hiszen egy-egy oklevélrıl feltétlenül meg kellett állapítani, hogy a történettudomány számára közvetlenül is hasznosítható (hiteles), avagy komoly fenntartásokkal kezelendı (hamis). 18

KAPRINAI nevének helyesírásában az ÚMILex. közlését követem. Az elsı fellapozása után nyilván senki nem gondolt arra, hogy az alapítólevél átirata ugyanabban a kötetben újra megtalálható, ezért a kutatástörténet a második Kaprinai-átiratról (KAPRINAI2) eddig nem vett tudomást (vö. DHA. 147). 19

8

A XIX. század végén kisebb szakmai vita bontakozott ki az alapítólevél hitelességével kapcsolatban. A vita elsı szakasza azzal a megállapítással zárult, hogy az alapítólevél hiteles, egykorú másolat (FEJÉRPATAKY 1885: 1120; vö. RÉCSEY 1906: 176). A tihanyi apátság alapítólevelére vonatkozóan e vizsgálatokat természetesen az apátság történetírója, ERDÉLYI LÁSZLÓ is elvégezte (1904a: 12–58, vö. 1904b: 598–601), aki arra a következtetésre jutott, hogy a ránk maradt alapítólevél nem másolat, hanem az eredeti, hiteles példány (1904a: 19–20, 1904b: 599)21. A történettudománnyal párhuzamosan növekedett a középkori oklevelek és az oklevélkiadás gyakorlata iránti érdeklıdés. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ 1885-ben megjelent, a királyi kancelláriáról írt diplomatikatörténeti munkája volt az elsı a magyar szakirodalomban, mely a teljes Árpád-kor okleveles gyakorlatát feldolgozta. Nem maradt ki természetesen a Tihanyi alapítólevél tanúsága sem (1885: 10–2). Kutatásainak során – mint késıbb ERDÉLYI – ı sem elégedett meg a korábbi átiratok minıségével, az alapítólevélrıl saját átiratot készített, mely utóbb nyomtatásban is megjelent (MARCZALI szerk. 1902: 81–6). A diplomatika önálló tudománnyá válása után a magyar oklevéltani kutatásokban még kiemelkedıbb helyet kapott elsı eredetiben fennmaradt oklevelünk. SZENTPÉTERY IMRE az alapítólevelet – máig kézikönyvként használatos munkájában – immár a korabeli európai okleveles gyakorlat kontextusába helyezve vizsgálja (1930: 40–44). 5. Az alapítólevél mint nyelvemlék. – A történettudományi és diplomatikai érdeklıdéssel párhuzamosan éledt fel az alapítólevél iránti nyelvtörténeti érdeklıdés. A magyar nyelvemlékkutatás korábban az okleveles forrásokat nemigen tartotta számon, ezeket a korszak nyelvemlékeket bemutató nagy összefoglalója (ZOLNAI 1894; vö. SZABÓ 1959: 6) sem méltatja különösebb figyelemre22. A következı évben elıáll egy fiatal, lelkes kutató23, aki bátran leírja a következı mondatot: „a magyar nyelvtörténetet 1055-tel vagyis a tihanyi apátság alapítólevelével kell kezdenünk, mert ez a legrégibb egykorú és hiteles oklevelünk, egyszersmind n y e l v e m l é k ü n k is (SZAMOTA 1895: 131, a kiemelés tılem: Sz. R.). SZAMOTA ISTVÁN nevéhez főzıdik a nem magyar nyelvő oklevélszövegekben található magyar nyelvi elemek nyelvtörténeti értékének felismerése. Munkájában a tihanyi alapítólevél közszóként is létezı magyar lexémáit (a késıbbi oklevelek adatait is közölve) betőrendbe szedi, sok esetben pedig etimológiát is kínál. Munkája további részeiben az alapítólevél helyesírását mutatja be, a toldalékmorfémákat elemzi, majd egyéb nyelvtörténeti kérdéseket boncol. Már ebben az értekezésében kirajzolódni látszik egy nagyszabású vállalkozás terve, az oklevélbeli adatoknak a nyelvtörténeti hasznosíthatóság céljából történı egybegyőjtése24. A XX. század elsı felében az alapítólevélre vonatkozó nyelvtörténeti kutatásoknak két iránya látszik kirajzolódni. A kutatók egyfelıl egy (vagy több) alapítólevélbeli szórvány olvasatához, illetve értelmezéséhez szóltak hozzá, mint MELICH (1904a, 1926), JAKOBUVICH (1923–1924), PÁPAY (1927), NÉMETH (1940), MOÓR (1944), SZABÓ (1944), PAIS (1949) stb., vagy egy-egy átfogóbb nyelvtörténeti téma kifejtése során támaszkodtak az alapítólevél adatainak tanúságtételére, pl. GOMBOCZ (Alaktan), MELICH (1903–1905, 1914b, 1915–1917) stb. A korszak terminológiai újdonságot is hozott: az ilyen típusú 20

Késıbbi munkájában FEJÉRPATAKY egykorú másodpéldánynak tartja: 1892: 17. Késıbb SZENTPÉTERY érvel az oklevél hitelessége mellett (1930: 43–44). Az újabb idıkben PÜSPÖKI NAGY PÉTER vitatja az alapítólevél hitelességét, és késıbbi átiratnak tartja (1989: 60–3). Legutóbb – PÜSPÖKI kritikáját nem említve – GYÖRFFY foglalta össze az alapítólevél hitelessége mellett szóló érveket (DHA. 148–9). 22 Az ekkortájt (1890–1893 között) megjelent „Nyelvtörténeti szótár” is csak kivételesen emelt be oklevélszövegekbıl származó adatokat, az elmellızés megokolását l. NySz. XIII. 23 A Schlägli szójegyzék felfedezıje, SZAMOTA ISTVÁN ekkor 28 éves. 24 Sajnos tervét nem tudta megvalósítani, még ebben az évben (1895) tragikus körülmények között bekövetkezett halála miatt. Jórészt az ı jegyzeteibıl szerkeszti egybe ZOLNAI GYULA az OklSz.-t. 21

9

nyelvemlékek megnevezésére – PAIS DEZSİ javaslata (1928) nyomán – meghonosodott a szórványemlék kifejezés. 1929-ben pedig megjelenik a nyelvtörténeti szempontból eddigi legjobb átírás25 (ÓmOlv. 18–25). A század közepére érlelıdött meg az az igény, hogy – a SZAMOTA által megkezdett úton továbbhaladva – nyelvemlékünk egésze kapjon monografikus feldolgozást. Erre a feladatra BÁRCZI GÉZA vállalkozott. Elsı átfogó munkájában az alapítólevél hangjelölését vizsgálta (1944), majd kutatásait folytatva a teljes nyelvi anyagot feldolgozta egy komplex és átfogó monográfiában (1951). Az alapítólevélben szereplı hely- és személynevek értelmezésén, etimológiáján, azonosításán túl a nyelvi anyag helyesírás-történeti, történeti hangtani, morfológiai (szótövek, képzık, jelek, ragok) valamint történeti szófajtani vizsgálatát is teljes körően elvégezte. Mindezek mellett kitért a hely- és személynévadás kérdéseire is. BÁRCZI monográfiája az elıdök által feltárt eredmények gondosan mérlegelt foglalata, az alapítólevél kutatástörténetében korszakhatárt kijelölı mérföldkı, a további vizsgálatok számára pedig feltétlen viszonyítási pont. Egyben a késıbbi nyelvemlékfeldolgozások mintájául is szolgált (pl. B. LİRINCZY 1953). E monográfiával szinte párhuzamosan egy másik nagy összefoglaló munka is született KNIEZSA ISTVÁN tollából, mely igen részletesen tárgyalja az ómagyar kor helyesírását, benne értelemszerően az alapítólevél magyar nyelvi anyagának helyesírási sajátosságait is feldolgozza (1952: 14–8). 6. Az alapítólevél kutatástörténete a XX. század második felében. – BÁRCZI monográfiája után a kutatók joggal érezhették, hogy már nemigen van mit hozzátenni az alapítólevél magyar nyelvi elemeinek kérdéseihez. Az alapítólevél kilencedik centenáriuma talán ezért sem ösztönözte a nyelvészeket ilyen irányú kutatások folytatására, csupán két szórvánnyal kapcsolatosan fogalmazódott meg új észrevétel: PAIS DEZSİ az ursa (1955c), a levéltáros KOMJÁTHY pedig a p&ra (1955) szórványt vizsgálta. Az évforduló kapcsán megpezsdült vizsgálódások középpontjában sokkal inkább az európai kapcsolatok, még jellemzıbben az alapítólevél szerzıjének tartott Miklós püspök állt. Az ı személye és szerzısége körül élénk szakmai vita bontakozott ki, mely – a nyelvészet oldaláról tekintve is – komoly eredményeket hozott az alapítólevél szövegének, stílusának vizsgálatában (PAIS 1944, 1955a, 1955b; HORVÁTH [ifj.] 1954: 305–6, 1955b: 353, 361, 1956: 316; GYİRY 1955: 342–3; KNIEZSA 1956: 307; KOMJÁTHY 1955; majd késıbb: CSÓKA 1967: 361–3; KRISTÓ 1970). Az évforduló okán megélénkült kutatásokra jellemzı, hogy többen is „kiléptek” a saját szőkebb tudományterületük által megvont határok közül, és bátran nyilatkoztak nyelvtörténészként történettudományi, levéltárosként nyelvészeti stb. kérdésekben, ezáltal megtették az elsı lépéseket az alapítólevélre vonatkozó kutatásokban is egyre inkább indokoltnak vélhetı interdiszciplináris vizsgálatok felé. Az évfordulót követı évtizedek szakmai érdeklıdése az újabb nyelvészeti irányzatok felé terelıdött, ez pedig kevésbé kedvezett a hagyományos diszciplínáknak, köztük az etimológiai és nyelvtörténeti vizsgálatoknak. Évtizedenként mindössze egy-egy alapítólevélbeli szórvány értelmezésére történt kísérlet: PAIS 1970; MOKÁNY 1982; JUHÁSZ 1992. Erre az idıszakra jellemzı továbbá az alapítólevélrıl szóló ismereteknek a szélesebb körben történı népszerősítése (pl. BÁRCZI 1959; LİRINCZE 1961), illetve az alapítólevél magyar nyelvi anyagának az egyetemi oktatásba történı rendszerszerő bevonása (nyelvemlékelemzés), amirıl az ezidıtájt készült tankönyvi fejezetek vallanak: MÉSZÖLY

25

Lényegében – de óvatos kritikától nem mentesen – BÁRCZI is ezt veszi át, a számára is értelmezhetetlen hibák korrigálására azonban ı sem vállalkozott (1951: 8. 1. j.).

10

1956: 6–40; SZABÓ 1959: 8–9, 16–18; BENKİ szerk. 1967: 40, passim (vö. MOLNÁR– SIMON 1980: 15–21; majd DÖMÖTÖR 2006: 14–7). Feltétlenül meg kell említenünk egy vitát, mely a hatvanas évek végétıl bontakozott ki a történeti hidrológiát kutató szakemberek körében, és tartott évtizedeken át. A vitás kérdés a Balaton történeti vízállásával kapcsolatban merült fel: sziget volt-e egykor a Tihanyifélsziget? A nyelvtörténet – és a történelemtudomány – mővelıi számára azért is figyelemre méltó ez a vita, mert elıterében többek között az a kérdés áll, hogy mennyire tarthatjuk megbízható forrásnak a középkori oklevelek szövegét. BENDEFY LÁSZLÓ ugyanis – a történeti hidrológia eszköztára mellett – éppen a Balatont és a Balaton menti településeket említı középkori oklevelek tanúságtételét hívja segítségül, hosszasan elemezve a források magyar szórványokat is tartalmazó latin szövegét (BENDEFY–V. NAGY 1969: 34–53), egyben kiváló példáját adja a tudományos vizsgálatokban az interdiszciplináris megközelítésmód lehetıségének. 7. Az alapítólevél kutatástörténete a XXI. század elsı évtizedében. – Az idıközben megjelent kritikai szövegkiadások és fordítások26, valamint a tudományt népszerősítı kiadványok (pl. PRAZNOVSZKY szerk. 1992; SZ. FARKAS szerk. 1993; ÉRSZEGI szerk. 2004) után a tudományos kutatásnak ismét egy évforduló adott lendületet: 2005, az apátság alapításának 950. évfordulója. A tudományos érdeklıdést két esemény motiválta. Az egyik a Tihanyban ekkor tartott szakmai konferencia (vö. ÉRSZEGI szerk. 2007), melynek résztvevıi közül többen is az alapítólevélhez kapcsolódó kutatásaik eredményeirıl számoltak be: ÉRSZEGI GÉZA (2007), FEHÉRTÓI KATALIN27 (2007), HOFFMANN ISTVÁN (2007d) és TÓTH PÉTER (2007). (Részletes ismertetések: ZELLIGER 2008a; SZENTGYÖRGYI 2008d.) A másik esemény az évfordulóra megjelent impozáns kivitelő ünnepi kötet, mely a szerzı, ZELLIGER ERZSÉBET megfogalmazása szerint „kifejezetten (tudományos) ismeretterjesztı céllal íródott” (ZELLIGER 2008b: 245). Mindazonáltal a szerzı munkájába beépíti a BÁRCZI monográfiájának megjelenése óta feltárt kutatási eredményeket is (vö. ZELLIGER 2006), ezért a szőkebb szakmai kutatás természetes módon tekint e kiadványra úgy is, mint fontos forrásmunkára. A 950. évforduló – a kapcsolódó konferenciával és a monográfiával – újabb határt jelölı mérföldköve az alapítólevél kutatástörténetének, sıt mondhatni nagyobb lendületet adott neki, mint egykoron a 900. Módszertanilag a legújabb nyelvészeti diszciplínák: a (történeti) szociolingvisztika, a kétnyelvőség, a nyelvi kontaktushatások kutatása stb., de leginkább a reneszánszát élı leíró és történeti névtan hatott serkentıleg a nyelvtörténeti kutatások megújulására, ezen belül az alapítólevél kutatására is, mely további ösztönzést nyerhet a sokat ígérı interdiszciplináris megközelítésmód alkalmazásától. Az évforduló óta eltelt fél évtizedben számos jelentıs kutatási eredmény, illetve ezeket közlı munka látott napvilágot. Folytatódott az egyes szórványokra vonatkozó további ismeretek feltárása (ZELLIGER 2006; JUHÁSZ 2008), a történészek közül PITI FERENC érdeklıdése fordult az alapítólevél felé (2006), újabban pedig HOLLER LÁSZLÓ kutatja kiváló filológiai érzékkel az alapítólevél helynévi szórványainak történeti földrajzát (2010). A Tihanyi alapítólevél kutatástörténetéhez az elmúlt idıszakban kétségkívül HOFFMANN ISTVÁN munkái járultak hozzá a legnagyobb mértékben. HOFFMANN ISTVÁN mindenekelıtt a történeti névtan megközelítésmódjait alkalmazva tekintette át újra az alapítólevél v a l a m e n n y i h e l y n é v i s z ó r v á n y á t, igen alaposan körüljárva és mérlegelve a korábbi vizsgálatok eredményeit, szembesítve azokat a rendelkezésre álló 26 27

L. a dolgozat következı fejezetében. Betegsége miatt elıadása a konferencián nem hangzott el.

11

történeti és szinkrón helynévgyőjtemények – a korábbi idıkhöz képest nagyságrendekkel bıségesebben rendelkezésre álló – adataival. Kutatómunkája során a helynévi szórványokat helynév-tipológiai, névrendszertani, névszociológiai stb. vizsgálatoknak vetette alá, áttekintette továbbá, hogy lehet-e a helynevek etimológiájának etnikumjelölı szerepe. Eredményeit számos tanulmányban tette közzé (HOFFMANN 2006a, b, c, 2007 b, d, e), majd 2007-ben akadémiai doktori disszertációjában foglalta össze (2007a). Kutatásait ezután is folytatta (2008, 2009), majd eredményeit összegzı módon, nagyszabású önálló monográfia formájában (2010) tette közzé.

12

A dolgozat elızményei, célkitőzései, alkalmazott módszerek

I. Elızmények A Tihanyi alapítólevéllel 2005 tavaszán kerültem kapcsolatba, amikor a Pannonhalmi Bencés Fıapátság, illetve a Bencés Kiadó részérıl azt a megtisztelı felkérést kaptam, hogy a készülı ünnepi kiadvány (ZELLIGER 2005) számára készítsem el az alapítólevél új fordítását (késıbb átiratát is). A felkérést igen nagy szakmai kihívásnak éreztem, mégis örömmel tettem neki eleget. A fordítómunka során szembesültem azzal, hogy a középkori oklevelek fordítása nem egyszerően nyelvi transzformáció, de filológiai, történeti földrajzi stb. ismereteket is megkíván. Az átírás és a fordítás elkészült (SZENTGYÖRGYI 2005), s bár a megjelenését követı kutatások eredményeinek nyomán néhány apróbb pontosításra szorult, egészében ma is vállalhatónak gondolom. Az átírás készítése és a fordítómunka során ugyanakkor feltárult számomra, hogy – bár korábban magam is úgy véltem, hogy BÁRCZI monográfiája (1951) után nincs mit mondani az alapítólevélrıl – bizony még vannak kutatható és kutatandó kérdések az alapítólevél vonatkozásában. Érdeklıdésem elsıként az alapítólevél hátoldala felé fordult, azt tapasztaltam ugyanis, hogy munkájában BÁRCZI még csak utalást sem tesz rá, s talán ennek is lehet a következménye, hogy a hátoldal, illetve az itt található magyar nyelvi anyag a kutatók számára jellemzıen nem ismeretes. Ez az elıadásként megfogalmazott, a témában elsı munkám (2006) inkább az ismeretterjesztést szolgálta, még csak meg sem fogalmazódott bennem annak a lehetısége, hogy BÁRCZI GÉZA egyes megállapításaival vitába szálljak, sokkal inkább újabb érvekkel az ı álláspontját kívántam erısíteni (pl. a thelena szórvány esetében, amit HOFFMANN ISTVÁN vonatkozó kutatásainak fényében ma már nem tartok vállalhatónak). A következı kérdés, ami foglalkoztatott, történeti földrajzi jellegő. A népszerősítı irodalom az alapítólevél legismertebb részletét, a Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadutat a Dunántúlon többfelé is azonosíthatónak véli. A szőkebb szakmai vélekedés azt világosan látta, hogy az út alapítólevélben határként említett szakaszát Tolna megyében kell keresni, a vonatkozó térképek azonban Tolna városán keresztül vezették. Kutatásaim során sikerült megrajzolni a hadút tolnai szakaszát, felfedni, hogy a Tolnán átvezetı út egy másik, az alapítólevélben ohut-ként említett út, s e két útszakasz meghatározásával nagyjából elhelyezhetıvé vált a mortis nevő birtok (2007)28. A továbbiakban vizsgálódásaim több irányban is folytatódtak: néhány szórvány tekintetében újabb értelmezési javaslattal éltem (2008a, 2009b), etimológiai (2008b, 2010c) és helynév-azonosításra vonatkozó (2008c) kutatásokat folytattam, vizsgáltam a latin szöveg és a magyar szórványok grammatikai viszonyát (2010b), ez utóbbival összefüggésben kísérletet tettem a grammatikai terminológia pontosítására (2009a), továbbá igyekeztem rámutatni néhány jelenségre, melyek vélhetıen a nyelvi kontaktushatás nyomait tükrözik az alapítólevélben (2010d). 28

Amikor e kutatásokat végeztem, még nem volt tudomásom róla, hogy HOFFMANN ISTVÁN – részben más érvek nyomán – ugyanerre az eredményre jutott (a két kutatás egymáshoz való viszonyához l. HOFFMANN 2006a [melynek tényleges megjelenése: 2007, vö. JUHÁSZ 2008: 169. 1. j.], 2010: 129. 79, 82. j.; SZENTGYÖRGYI 2007: 23, 2008c: 256. 1. j.)

13

A Tihanyi alapítólevélre vonatkozó legújabb kutatások sajátja, hogy az utóbbi idıben megjelent tanulmányok mintegy párbeszédet folytatnak egymással, így magam is, amikor jelen összefoglaló dolgozatomba be kívánom építeni korábbi vizsgálataim eredményeit, nem kerülhetem el, hogy röviden kitérjek a témában azóta napvilágot látott szakmai reflexiókra. II. A dolgozat célkitőzései A dolgozat legfıbb célkitőzése: nyelvemlékünk nyelvi anyagának elıkészítése (illetıleg az elıkészítés megkezdése) a korai Árpád-kor magyar nyelvének egy majdani, a nyelvemlékek adta lehetıségek keretei között megvalósítható történeti szinkrón leírása számára. Ennek érdekében elsıként a nyelvemlék szövegét kellett – a megfelelı átírási mód kiválasztásával és alkalmazásával, továbbá a munkát segítı magyar fordítás elkészítésével – a nyelvtörténeti kutatások számára hozzáférhetıvé tenni. A következıkben a történeti szociolingvisztikai megközelítés egyes módszereit is segítségül hívva az alapítólevél nyelvét, nyelvi hátterét („hivatalos” nyelv, a kétnyelvőség, a beszélt és írott nyelv viszonya), stílusát vizsgálom, majd szerzıségének kérdésével kapcsolatosan kívánok néhány megállapítást tenni. Ez utóbbira azért is van szükség, mert szükségszerően más megítélés alá esik az anyanyelvi, illetve a nem anyanyelvi beszélı által lejegyzett nyelvi adat. Úgy vélem továbbá, hogy az ún. „nyelvi környezet” feltárása feltétlenül hozzájárul a magyar nyelvi elemek pontosabb megismeréséhez. A dolgozat legterjedelmesebb fejezetében a szoros értelemben vett nyelvi anyag vizsgálatára és értékelésére vállalkoztam: kiválasztott helynévi szórványok, illetıleg a hozzájuk kapcsolódó oklevélbeli szövegrészletek tüzetes elemzésére. E vizsgálatok során középpontba kívántam állítani az etimológiát és a helynevek azonosításának lehetıségét. E vizsgálatok eszköztárát néhány általánosabb módszertani megfontolással is kiegészítettem. Választásom azért esett a helynevekre, mert úgy vélem, hogy az alapítólevél szövegén belül többféle, változatosabb és teljesebb nyelvészeti megközelítést tesznek lehetıvé (l. pl. a mondat szintagmatikus szerkezetébe történı illesztés), ugyanakkor azt vallom, hogy az alapítólevél méltatlanul elhanyagolt személynévi állományának hasonlóan tüzetes vizsgálata – immár e dolgozat keretein kívül – szintén elodázhatatlan feladat. A helynévi szórványok közül – mivel nem a teljes nyelvi anyag leírása volt célom – szintén válogattam. Azon szórványok, kapcsolódó szövegrészletek elemzését közlöm, melyekre vonatkozóan úgy vélem: érdemben tudok hozzátenni valamit az eddigi kutatásokhoz. Ez az érdeminek vélt hozzátétel sokszínő: egy-egy felvetett ötlet, eddigi ismereteink újabb érvekkel történı megerısítése, korábbi hipotézis igazolása, sıt lezártnak hitt kérdések új megvilágításba helyezése. Ez utóbbiak vizsgálatára BENKİ LORÁND több ízben is megfogalmazott gondolata buzdított, aki arra emlékezteti a kutatót, hogy a tudomány számára idırıl idıre szükség van – különösen a megújult kutatási feltételek, újabb nézıpontok ismeretében – a régebbi nézetek kritikai felülvizsgálatára, a már kidolgozottnak, megoldottnak, lezártnak hitt kérdések tekintetében is, hiszen a kutatásban ab ovo nincsenek lezárt kérdések (l. pl. BENKİ 1977: 131, 1998a: 111). A Tihanyi alapítólevélre vonatkozóan a megújult kutatási feltételek között vehetjük számba mindenekelıtt a vizsgálatokba bevonható forrásanyag jelentıs mértékő megnövekedését (vö. szinkrón helynévgyőjtemények, történeti hely- és személynévgyőjtemények, digitális okleveles és egyéb adatbázisok stb.). Az újabb nézıpontok közül pedig a korábbinál jóval tágabban értelmezett interdiszciplináris szemléletmódot kell elsıdlegesen megemlítenünk.

14

Mindez – úgy vélem – elegendı indokot szolgáltat a TA. egyes szórványainak (egyebek mellett) etimológiai szempontú újramérlegeléséhez is. A dolgozat utolsó fejezetének célkitőzése annak megvilágítása, hogyan kívánom alkalmazni az újonnan mérlegelt anyanyelvi anyagot a korai Árpád-kor (ez esetben a Tihanyi alapítólevél) nyelvi rendszerének leírásában. A további széleskörő vizsgálatokat igénylı átfogó elemzés helyett e fejezetben részint a problémák megfogalmazására kerül sor (pl. valóban megkezdıdött-e a magánhangzók nyíltabbá válása az alapítólevél nyelvi anyagának tanúsága szerint), részint kísérletet teszek néhány – magasabb nyelvi szintrıl választott – részterület áttekintésére (magyar nyelvi elemek beillesztése a latin mondat szintaktikai szerkezetébe; magyar nyelvi elemek részvétele a szövegkohézió megteremtésében), melyekre eleddig kevés figyelem esett. Zárszóként utalni kívánok a további történeti jellegő nyelvészeti kutatások lehetıségére (nyelvi kontaktushatás, megakadásjelenségek stb. vizsgálata). III. Az alkalmazott módszerek A kiválasztott anyag nyelvi elemzésében a hagyományos módszerek (így a nyelvi rendszer, a nyelvi változások, a szinkrónia és diakrónia törvényszerőségeinek figyelembe vétele, az összehasonlító nyelvtudomány módszerei stb.) alkalmazása természetesen elsıdleges. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a bemutatandó nyelvi elemek az oklevélszövegben nevekként (helynevekként) jelennek meg, ennek következtében több esetben nem zárhattam ki a történeti névtudomány megközelítésmódjait, mégis – mivel nyelvtörténeti célzatú munkát kívántam létrehozni – néhány nagyon indokolt esettıl eltekintve nem tértem ki a névadás, névhasználat kérdéseire, névrendszertani és névszociológiai szempontokra, illetve a történeti névtan egyéb aspektusaira. (Mindezeket a vizsgálatokat kiválóan összefoglalja HOFFMANN ISTVÁN közelmúltban megjelent monográfiája [2010], mely az alapítólevélre elsısorban mint helynévtörténeti forrásra tekint.) Vizsgálódásaimat minden esetben az adott kérdésre (nyelvi elemre) vonatkozó korábbi szakirodalom áttekintésével és mérlegelésével kezdtem. S bár a dolgozat egyes fejezetei eltérı metodikai megközelítéseket kívántak meg, mégis három általánosan alkalmazott módszertani szempontot érvényesítettem. 1. Az újabb adatbázisok használata. – A vizsgálatokba bevonható forrásanyag – a történeti és szinkrón névgyőjtemények, az utóbbi idıben bıségesen rendelkezésre álló digitális okmánytárak révén – az utóbbi idıben nagyságrendekkel megnıtt. Az ekként felhalmozott adatbázisok részint közvetve, részint közvetlenül is szolgálják a Tihanyi alapítólevél magyar nyelvi elemeire vonatkozó kutatásokat. Közvetve elsısorban analógiákat kínálnak (vö. HOFFMANN 2010: 14), közvetlenül pedig egyfelıl – kiváltképp a szinkrón helynévtárak – a helynevek (nem ritkán akár a mikrotoponimák) azonosíthatóságát tehetik lehetıvé, másrészt – elsısorban a történeti források – a nevek életére, alaktani (és rendszerszerő) változásaira világíthatnak rá. Az egyes elemzések számos példával igazolják ezen adatbázisoknak felhasználásának a kutatás szempontjából hatékony és eredményes voltát. 2. A szövegkörnyezet. – A magyar nyelvő szórványokat a nyelvtörténeti kutatás – szemben a történettudományi és diplomatikai vizsgálatokkal – kezdettıl fogva jellemzıen az idegen nyelvő szövegkörnyezetbıl kiemelve vizsgálta.

15

Így fordulhatott elı például, hogy a kangrez szórvány értelmezése kapcsán NÉMETH úgy vélte, hogy „az útnév elıfordulási helye sík vidék” (1940: 327), miközben a szöveg magyarul is, latinul is völgyet, dombot említ („aruk tue, quę uallis usque ad kangrez uiam extenditur”, majd: „ad aruk fee post ad luazu holma”), avagy BÁRCZI egy-egy szórványt automatikusan birtokhatárnak tekintett, miközben a latin szövegben nem errıl van szó (pl. 1951: 42). Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a korábbi kutatók soha nem számoltak volna a nem magyar nyelvő szöveg tanúságtételével, mégis jobbára csupán az azonosítás kérdésében fordultak a szőkebb vagy tágabb szövegkörnyezethez (pl. BÁRCZI 1951: 26, 39 stb.).

A szövegkörnyezet vizsgálatának szükségessége a nyelvtörténeti (és a közben önálló diszciplínaként megjelent történeti névtani) kutatástörténet utóbbi évtizedeiben fogalmazódik meg egyre határozottabban. BALÁZS JÁNOS (1980: 290–1, vö. 317–22, 1989: 101–3) után BENKİ LORÁND figyelmeztet arra, hogy „tulajdonneveinket tartalmazó, korai szórványemlékeink helyesírását – és persze morfológiáját, szemantikáját, általános onomasztikáját – nem szabad csupán az elvonatkoztatott névanyagra korlátozva, a latin alapszövegtıl elszakítva vizsgálni, hanem csak a teljes szövegösszefüggés fényében, különösképpen figyelve a szöveg egészének helyesírására, a »latinos« és »magyaros« írásmódú nevek viszonyára, a neveknek a latin szövegbe való morfológiai beilleszkedésére stb.” (2003a: 70). A szövegkörnyezet r e n d s z e r s z e r ő vizsgálata igényének felvetése HOFFMANN ISTVÁN nevéhez köthetı, egyben ı végez ilyen irányú kutatásokat (HOFFMANN 2004a, b, 2006b, 2007a: 17–20, vö. 20–70, 279–81). E kutatáshoz csatlakozik SZİKE MELINDA, aki a garamszentbenedeki alapítólevél helynévi szórványainak beillesztési módozatait vizsgálja, és von le az adatokból figyelemre méltó rendszerszerő következtetéseket (SZİKE 2006). (A kérdéssel érintkezıen vö. még: SZİKE 2007, 2008, 2009, 2010.) Magam hasonlóképpen úgy vélem, hogy a szőkebb és tágabb idegen nyelvő szövegkörnyezet tanulmányozása elengedhetetlen a magyar nyelvi elemek teljes körő (s nem csupán a helynév-azonosítást célzó) vizsgálata során. A nyelv rendszerszerő történeti szinkrón leírhatóságán túl a latin szövegbe illesztendı névforma kiválasztása vagy létrehozása (akár szintén rendszerszerő) névhasználati, névszociológiai kérdésekre világíthat rá, másfelıl a grammatikai beillesztés módozatai a szövegalkotó (latin és magyar) nyelvi tudatosságának, kompetenciájának, a nyelvi kontaktushatások módozatainak stb. vizsgálataihoz kínálhat igen értékes anyagot. 3. Az interdiszciplináris megközelítésmód. – Korábban jórészt a társtudományok (különösen a történelemtudomány, a történeti földrajz, a történeti hidrológia) hasznosították a nyelvtörténeti vizsgálatok eredményeit. Mára kétirányú lett a kapcsolat, kiváltképp az etimológiai, a szó- és jelentéstörténeti (és természetesen a névtani) kutatások támaszkodnak a korábbi kutatásokhoz képest jelentısebb mértékben más tudományágak eredményeire. BENKİ LORÁND módszertani megközelítésben is rámutat, hogy a magyarság korai történetének kutatásában (a hiányzó források pótlásaként is) „sajátos tárgy- és érdekközösségbe kerültek a nyelvtudományi, a névtudományi, és a település- és népességtörténeti jellegő vizsgálatok” (1998a: 111). A jelen és jövı kutatásait tekintve

örömmel üdvözli e tudománytörténeti vonulatot, a komplex jellegő vizsgálatokban új eredmények ígéretességét látja (i.h.)29. A helynevek denotatív jelentésének meghatározására (a lokalizálásra) vonatkozóan célszerő figyelembe vennünk, hogy a jellemzıen makro- és mikrotoponimákra, illetve

29 Ugyanakkor az interdiszciplináris megközelítésmód veszélyeire is felhívja a figyelmet, mely nézetekkel a legmesszebbmenıkig egyet kell értenünk (BENKİ 1998a: 111). A történeti névtudomány terén legutóbb PÁSZTOR ÉVA mutat rá az interdiszciplináris megközelítésmód szükségességére (2010: 170).

16

párhuzamos diplomatikai helyekre alapozott földrajzinév-azonosítás – különösen az alapítólevél esetében – a kutatási lehetıségek határához érkezni látszik. Mindezen szempontok megfontolása nyomán a dolgozat különösen nagy hangsúlyt helyez a korábbi vizsgálatokhoz képest – de a BENKİ által megfogalmazott (fentebb idézett) kutatási területeket mozgósító tudományközöttiséghez viszonyítva is – a jóval tágabban értelmezett interdiszciplináris megközelítésmódra. Vizsgálódásaimban gyümölcsözıen alkalmazhattam – a nyelvészeti társtudományokon túl – a paleográfia, a diplomatika, a régészet, a történelemtudomány, a történeti földrajz, gazdaságtörténet, a mővelıdéstörténet, a néprajz, az egyháztörténet (ezen belül különösen is a szerzetességtörténet, illetve a hagiográfia), a történeti hidrológia, a történeti földtan kutatási eredményeit, melyeket részben a mérvadó szakmai publikációkból, részben az adott tudományágak jeles képviselıivel folytatott konzultációkból merítettem.

17

Az alapítólevél szövege

Az alapítólevél latin szövege I. A nyelvtörténeti források átírásáról Az egyes tudományágak forrásaik szövegét saját kutatásaik igényeinek megfelelıen írják át és közlik. A tudományos igényő néprajzi kiadványok általában a BENDA KÁLMÁN által kidolgozott „Magyar Országgyőlési Emlékek” (MOE) kiadási szabályzatát tekintik mérvadónak. Eszerint például „a magánhangzók és mássalhangzók esetében az ejtésbeli hőség visszaadására kell törekedni a mai helyesírási szabályok alkamazásával” (MOE 445). Nem szorul magyarázatra, hogy a XVII–XVIII. századi, nem nyelvtörténészek által megállapított „ejtésbeli hőséggel” és mai helyesírással átírt szöveg – miközben a néprajz igényeit tökéletesen képes kielégíteni – nyelvtörténeti kutatásokra gyakorlatilag használhatatlan. A történelemtudományi kutatások céljaira készített forráskiadványok általában a szöveghő forrásközlés (vö. ÉRSZEGI 2003: 105) kritériumainak felelnek meg, bár kisebb – a közlıtıl függı – eltérések lehetnek. A történelemtudományban kialakított általános gyakorlat szerint (vö. MTTfsz.) a nevek egységesen nagybetősek, a központozás a modern helyesírást követi, a latin szöveg – mint a néprajzi kiadványok esetében is – a humanista latinsághoz igazítva standardizált, a rövidítéseket általában külön jelölés nélkül oldják fel, a betők paleográfiai változatait pedig értelemszerően nem különböztetik meg. Ennek az átírási formának a történelemtudományban századokra visszanyúló hagyománya van. S bár ez az átírási típus a történelemtudomány igényeit teljes mértékben kiszolgálja, a nyelvtörténész számára bizonyos vizsgálatok elvégzését nem teszi lehetıvé. Így például a helyesírás és központozás jellegzetességei, a kisbetős-nagybetős írás rendszerszerőségei (vö. helyesírási alapú tulajdonnévi vizsgálatok) stb. e kiadások segítségével nem vizsgálhatók. A humanista átírású latin szöveg pedig nem tesz lehetıvé adekvát összehasonlító kutatásokat. Mindazonáltal szórványemlékeink szinte kizárólag ilyen típusú forráskiadások közvetítésével tanulmányozhatók. Az alapítólevél szövegére vonatkozóan elsıként MELICH JÁNOS (1914) mutatott rá egy konkrét szórvány értelmezése kapcsán, hogy a történeti tudományok keretében kidolgozott és alkalmazott forrásközlés nem alkalmas teljes körő nyelvészeti vizsgálatok elvégzésére30. Ennek ellenére még szórványemlékeink legfontosabbikának, a Tihanyi alapítólevélnek sem született olyan átírása (a BÁRCZItól közölt, nem az eredeti oklevélrıl készült [1951: 8–12] sem ilyen), amelyre nyelvtörténeti vizsgálataink során hagyatkozhatnánk. Az természetes, hogy ilyen érzékenységő forráskiadványok elkészítését a nyelv történetének kutatója nem várhatja más tudományok mővelıitıl, magának kell megküzdenie a feladattal. Ómagyar kori szöveg- és kódexemlékeink nyelvtörténeti igényő forrásközlése befejezéséhez közeledik, egyre nagyobb számú középmagyar forráskiadás is készül. Mindezek fényében nem mehetünk el szó nélkül legalábbis legfontosabb szórványemlékeink hasonló kutatási igényeket kielégítı forrásközléseinek hiánya mellett. 30

„[…] nyelvészeti célra az 1055-i tihanyi oklevélnek csak olyan kiadása használható, a mely az eredetit mindenben hően visszaadja. Tehát pontosan megtartja az interpunkciót, a nagy és kis betőket, a rövidítéseket stb. Sajnos ilyen kiadásaink se a tihanyi oklevélrıl, se más okleveleinkrıl nincsenek” (MELICH 1914: 127–8).

18

A forrásközlésre vállalkozó nyelvtörténész azonban nincs könnyő helyzetben. Leginkább azért, mert ahogyan a történettudománynak van, úgy a nyelvtörténetírásnak nincs – minden szövegközlésre vonatkoztatható – teljesen egységes szempontrendszere, még kevésbé szabályzata. Igaz, hogy elvben a „Régi Magyar Kódexek” sorozat igyekszik képviselni az egységes átírási elveket, ha azonban a sorozaton kívüli forráskiadványokat tekintjük, nem mutatnak egységes képet. Van például olyan kiadvány, mely érzékenyen megkülönbözteti az r, s, z stb. betők jellemzı paleográfiai változatait, más kiadványok egységesítik ezeket. Az okokat abban is kereshetjük, hogy amíg a történeti forráskiadásokkal szemben támasztott igények és elvárások nem változtak, ez nem mondható el a nyelvtörténet forrásközléseirıl (l. részletesen PAPP 1991). Meg kell továbbá azt is jegyeznünk, hogy a nyelvészeti szakirodalomban nem tisztult le a különbség a bető szerinti és a betőhő kiadások fogalma körül. S bár mindkettınek vannak fokozatai, árnyalatai, mégis alapvetıen két típusról van szó. B e t ő h ő – és még nem paleográfiailag hő – a forrásközlés, ha a forrás szövegét a közlı pontosan a forrásban található betőkkel, jelekkel, központozással, egybe- és különírással teszi közzé (ÉRSZEGI 2003: 105)31. B e t ő s z e r i n t i a közlés, ha a forrásban található betőket a nekik megfelelı mai betőkkel, a forrásnak megfelelı központozással, egybe és különírással tesszük közzé, a rövidítéseket pedig feloldjuk, de zárójelezéssel vagy más tipográfiai eljárással megkülönböztetjük (i. h.)32. A nyelvészeti vizsgálatok során ugyanakkor a grafémák paleográfiai változatait érzékenyen megkülönböztetı betőhő átírások a kevésbé avatott szem számára igen nehezen olvashatók, a magasabb nyelvi szinteken folyó vagy az egyéb nyelvészeti vagy nyelvészettel érintkezı (pl. történeti névtan) kutatások folytatását, az ezekbıl születı kiadványok olvashatóságát gyakran szükségtelenül terhelik meg. Így a nyelvészeti forrásközlések a két közlésmód közötti különbözı fokú kompromisszumos megoldásokkal élnek, és emiatt sem egységesek. Dolgozatomban a szövegközlés más kompromisszumát választottam. Az alábbiakban egy bető szerinti átírást közlök. Ebben az olvashatóság érdekében pontos i-t használok, nem különböztetem meg az s allográfjait. Egyetlen ponton térek el a tisztán bető szerinti közlés szabályaitól: a latin szöveget (a magyar szórványokat nem) az egybe- és különírás tekintetében standardizálom. Másfelıl a nyelvészeti kiadványokban szokásosan tipográfiailag kiemelem a magyar nyelvi elemeket. (Az abbreviációk és sziglák feloldásának, továbbá a magyar szórványok kiemelésének tipográfiájában a könnyebben olvashatóság szempontjait érvényesítettem.) Dolgozatom hivatkozásaiban magam is ezt az átírást használom. Munkám végére pedig függelékként egy másik, a felsorolt szempontokra is érzékeny betőhő átírást csatolok, mely által a helyesírás-történet is kiválóan tanulmányozható (hiszen például az s allográfjainak kronológiai értéke lehet). Itt egyetlen ponton térek el a következetes betőhő közléstıl: a rövidítéseket – tipográfiailag jelölten – feloldom33. Ez az átírás tartalmazza egyben a teljes filológiai apparátust, mely az alapítólevél szövegközlésének történetében az eddigi legrészletesebb. 31 Bár sok tekintetben megfelelnek e kritériumnak, kódexkiadásaink mégsem tekinthetık teljes mértékben betőhőnek, amennyiben a fent sorolt betők jellemzı változatainak megkülönböztetése nélkül, azok modern nyomdai változatát alkalmazzák. S betőhő a magyar szöveg, amennyiben a rövidítések feloldása nem történik meg, míg a latin szövegrészletekben ez nem érvényesül. (Az összehasonlítás szempontjai a legújabb kódexkiadásból: TihanyiK. 44–5.) Összességében tehát e kiadványok betőhőnek tekinthetık, azonban láthatjuk, hogy még ilyen esetben is elıfordul néhány kompromisszumos megoldás. 32 A standardizált egybe- és különírástól eltekintve ezt a formát képviselik korábbi átirataim (SZENTGYÖRGYI 2005, 2010a). 33 Mivel ez a latin szöveget érinti (az árírásban a szórványok &-jét feloldatlanul hagyom), ezért ez a függelékben közölt átírás szinte teljesen megfelel a „Régi Magyar Kódexek” irányelveinek, csupán abban különbözik, hogy a s ~ ſ allográfokat – a fenti megfontolásból – megkülönböztetem.

19

II. A Tihanyi alapítólevél fontosabb átiratai34 1. Kéziratos átiratok az ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirattárában 1. HEVENESI = Collectio Hevenesiana 10: 231–4. 2. KAPRINAI1 = Collectio Kaprinayana 64: 36–43. [A hátoldal szövegével.] 3. KAPRINAI2 = Collectio Kaprinayana 64: 304–12.

2. Nyomtatásban megjelent fontosabb átiratok 1. Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis 1–11. Studio et opera GEORGII FEJÉR. Typ. Universitatis, Budae, 1829–1844. 1: 388–94. (= F.) 2. MARCZALI HENRIK szerk. 1902. A magyar történet kútfıinek kézikönyve / Enchiridion fontium historiae Hungarorum. Athenaeum, Bp. 81–6. (= MARCZALI szerk. 1902.) 3. ERDÉLYI LÁSZLÓ 1906. A tihanyi apátság kritikus oklevelei. (Értekezések a történeti tudományok körébıl 21/3.) MTA, Bp. 21–32. [A hátoldal szövegével.] (= ERDÉLYI 1906a) 4. ERDÉLYI LÁSZLÓ 1908. A tihanyi apátság története. Elsı korszak. Az apátság önállósága. 1055–1701. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története 10. [Stephaneum Nyomda Rt.] Bp. 487–95. (= ERDÉLYI 1908. Adattárként hivatkozás: PRT. 10.) [= ERDÉLYI 1906] 5. Ó-magyar olvasókönyv. Szerk. JAKUBOVICH EMIL – PAIS DEZSİ. Danubia, Pécs, 1929. 19–25. (= ÓmOlv.) 6. BÁRCZI GÉZA 1951. A Tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Nyelvészeti Tanulmányok 1. Akadémiai Kiadó, Bp. 8–12. (= BÁRCZI 1951.) 7. MÉSZÖLY GEDEON 1956. Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal. Tankönyvkiadó, Bp. 6, 8. [Részlet.] (= MÉSZÖLY 1956.) 8. MOLNÁR JÓZSEF–SIMON GYÖRGYI 1980. Magyar nyelvemlékek. Harmadik, javított és bıvített kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. (= MOLNÁR–SIMON 1980.) [= BÁRCZI 1951.] 9. PRAZNOVSZKY MIHÁLY szerk. 1992. Tündér Tihany. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém. 5–13. (= PRAZNOVSZKY szerk. 1992.) [BÁRCZI alapján, sok hibával.] 10. GYÖRFFY GYÖRGY 1992. Diplomata Hungariae antiquissima. Accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae pertinentia. 1. Ab anno 1000 usque ad annum 1196. Edendo operi praefuit GEORGIUS GYÖRFFY. MTA., Bp. 149–52. [A hátoldal szövegével.] (= DHA.) 11. ÉRSZEGI GÉZA 1993. A tihanyi alapítólevél latin szövege. In: SZ. FARKAS ARANKA szerk. A tihanyi alapítólevél. F. Szelényi Ház, Veszprém. 1–4. (= ÉRSZEGI 1993.) 12. GYÖRFFY GYÖRGY 1994. Chartae antiquissimae Hungariae ab anno 1001 usque ad annum 1196. Composuit GEORGIUS GYÖRFFY. Monumenta Medii Aevi. Akadémiai Kiadó, Bp. 17–20. [A hátoldal szövegével.] (= CAH.) 13. GYÖRFFY GYÖRGY 1997. Árpád-kori oklevelek. Chartae antiquissimae Hungariae 1001–1196. Fıszerk. GYÖRFFY GYÖRGY. Balassi Kiadó, Bp., 1997. 21–4. (= ÁrpOkl.) [= GYÖRFFY 1994.] 14. ÉRSZEGI GÉZA 2004. A tihanyi alapítólevél. Második, bıvített kiadás. Bencés Apátság, Tihany. 1–4, 9. (= ÉRSZEGI 2004.) [= ÉRSZEGI 1993, a hátoldal szövegével kiegészítve.] 15. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2005. A tihanyi apátság alapítólevele: betőhív átírás jegyzetekkel. In: ZELLIGER ERZSÉBET, A Tihanyi Alapítólevél. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005. 47–55. (= SZENTGYÖRGYI 2005.) 16. ÉRSZEGI GÉZA 2007. A Tihanyi alapítólevél latin szövege. In: ÉRSZEGI GÉZA szerk., Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapítólevél tiszteletére. Bencés Apátság, Tihany. 53–6. (= ÉRSZEGI 2007.) [A hátoldal szövegével. ÉRSZEGI 2004-tıl több ponton eltérı átirat.] 17. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010. A tihanyi alapítólevél szövege. In: HOFFMANN ISTVÁN, A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 16.) Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen. 23–32. (= SZENTGYÖRGYI 2010a.) [SZENTGYÖRGYI 2005 apróbb pontosításokkal és eltérı tipográfiával.]

34

(= ) a hivatkozás, [= ] az azonos átírás jele.

20

III. Az alapítólevél átírásának néhány jellemzıje Az átírás során néhány kisebb pontosításra is alkalmam nyílt. Ezeket a függelékben közült apparátus részletesen taglalja, itt csupán néhány fontos különbségre hívom fel a figyelmet: 1. Az ugrin melletti birtok leírásának elejérıl töröltem a hagyományosan ide helyezett rekonstruált tagoló jelet – amire a párhuzamos szövegrészek figyelembe vételével nincsen szükség –, ezzel természetesen a szövegtagolás megváltozott. 2. Mivel a sokszoros nagyításon halványan az ugrin szórvány r betője is kivehetı, ezért GYÖRFFY (DHA.) konjektúráját – u[gr]in – módosítottam: u[g]rin. 3. Ragyogó napfényben módom nyílt elolvasni az alapítólevél hátoldalán korábban értelmezhetetlen „XInpula-” átírás alatti eredeti „Vna urna” szókapcsolatot. Ennek nyomán fény derült az átíró szándékára és a felülírás értelmezésére. A XVIII. századi felülíró kéz – nyilván az urna itteni ’vizeskancsó’ jelentésének eltőnése miatt – a következıképpen javította Anpula („ampulla”, ma: „ampolna”) szóra: az Vna kezdıbetőjébıl alakította ki a szókezdı A-t (ezt olvasták többen – köztük korábban magam is [SZENTGYÖRGYI 2005: 54] – XI-nek), az n-t átírva megtartotta, a két szó közötti helyre írta a p-t (az átírt n és a beírt p között a fakszimilén is kivehetı az „Vna” a-ja), az „urna” u-ját átírva szintén megtartotta, az r-re írta rá az l betőt, az n-bıl alakított a-t, a szóvégi a-t pedig lehúzta. 4. A hátlapon egy másik javítást is sikerült azonosítani: a nocturnale szót a javító kéz pastorale-ra (’pásztorbot mint fıpapi jelvény’) kívánta átírni, a javítást azonban nem fejezte be. IV. Az alapítólevél bető szerinti átirata XP[ISTUS] • IN NOMINE SANCTĘ ET INDIUIDVĘ TRIN(IT)ATIS ANDREAS • DEI ANNUENTE CLEMENTIA PANNONIORVM INVICTVS REX • (2) Quoniam nonnulli mortalium plerumque hebetati mente siue per ignauiam • seu per neglegentię culpam • sepissime etiam per secularis rei curam • non multo post tempore perituram • (3) quę uiderant & audierant obliuionis leuitatibus inscii • inmemoresque crediderunt • doctores • philosophi • patresque nostri quamplurimi consilio • prudentia • (4) suaque inuenerunt industria • ut quicquid humanę filii propaginis ratum fieri decernerent • per manus scriptorum iugi studio litterarum memoriis conmen- (5) darent • ne per cariosam uetustatem • poss& deleri • apud posteri successores ęui • Id ergo quia utile ipsis uisum est & bonum • cunctis modernis sapientibus (6) utilius idipsum uideatur • & optimum • Unde itaque xpistianissimus sceptrifer Andreas iussu auctoritatiuo sub cartali testamento huius priuilegii exarari (7) edixit • thomo presente seriatim monstrante • quicquid ad ęcclesiam sanctę marię • sanctique aniani episcopi & confessoris • in loco qui uulgo dicitur tichon super balatin • pro sua (8) & coniugis • filiorum filiarumque & omnium parentum suorum uiuorum siue defunctorum salute tradidit • in terris • cultis • & incultis • in uineis • in agriculturis • in seruis • in (9) ancillis • in equis • in bubus & ouibus • & porcis • in apibus • & ipsarum custodibus • & in ornamentis eiusdem ęcclesię honori pertinentibus • Tradidit enim inibi gloriosus prefatus (10) rex locum prescriptum in qua eadem insula scilic& funda[ta] est ęcclesia cum suis terminis quorum nomina sic adnotantur • Est lacus in circuitu • & uallum ab antiquis labore • (11) manuum operatum & factum • quicquid infra hęc continetur in piscationibus • in arundinetis • ibi pertinentia sunt • Est in eodem lacu locus qui uocatur p&ra cum ceteris (12) inibi pertinens • Et hoc notum sit cunctis • quod omnia quę illa clauduntur insula • in frutectis • in cumulo • & in omnibus [p]rete[r] uineas ibi pertinentia sunt • prata autem regalia (13) quę ad uillam hunc insula proximam adiacent

21

ad eandem ęcclesiam sunt pertinentia • Est & portus super lacum eundem similiter pertinens • Riuulus namque qui dicitur fuk fluens de prefato (14) lacu • hab& super se locum in quo transitus est populorum aliquando per pontem • sepe etiam per uadum • & hic ibi pertin& • Locus est alius qui dicitur huluoodi procedens ab eodem lacu • (15) qui totus ibi apend& • & ab eodem huluoodi quicquid est usque ad monticulum • & ex hoc usque ad lacum turku • qui medius ad populum medius autem pertin& ad ęcclesiam • & hic (16) extenditur usque ad zakadat inde ad magnam uiam • ex hinc usque ad angulum aruk • & postea usque ad seg • ac deinde ad ursa • inde uero ad magnum lacum • Preter hunc est (17) alius locus • foeno habilis & aptus inter zilu kut & kues kut • ibidem pertinens • Similiter pertin& ibi alius locus • kert hel nomine ad fenum utilis • Rursus est (18) locus pertinens ad prefatam ęcclesiam • qui incipit ab eodem lacu bolatin • cuius est uocabulum koku zarma • tendens usque ad magnam uiam • quę dirigitur in keuris tue • (19) & inde iterum usque ad iam sepe prenominatum lacum • Quęcunque autem continentur infra hęc • siue insulę • seu feno habiles terrę • seu prata procul dubio eiusdem sunt ęcclesię (20) preter hęc serui ęcclesię illius cum terra & cum piscationibus quam prius cum ceteris populis possidebant • ibidem pertinent • Arbusta autem quamplurima per circuitum iacentia • (21) eidem domo dei de parte prenoti regis per ministrorum suorum manus sunt designata • Inter seku ueieze • & uiam quę ducit ad portum • siue in piscationibus seu in arun- (22) dinetis eidem ęcclesię adpendent • Cum his quę prescripsimus est alius locus in eodem bolatin • inter putu uueieze & knez • ad sanctam pertinens ęcclesiam cum suis piscatio(23) nibus & arundinetis • Preter ista locus est cognominatus • lupa • ubi sunt arbores diuersi generis • cumulo • & pratis • ibi similiter cum suis redditibus adpenden- (24) tia • & hinc circumiacent tria alia loca ad fęnum secandum non parum apta inibi adpendentia • Alias est uilla quę uocatur gamas • in qua hab& prefata ęcclesia terram (25) quę duabus continetur uiis • quarum una uocatur ziget zadu • altera magna • quę simul ad sanctum clementem terminantur • Silua autem quam ibi rex habebat (26) circu[mquaque campis sibi iacentibus et cum convallibus] ad prefatam pertin& ęcclesiam • Exceptis his quę prenotata superius uidentur • Alius locus qui gisnav dicitur • (27) hęc talibus terminatur confiniis • iuxta fizeg munorau kereku • inde uluues megaia • post monarau buku[r]rea • hinc ad fizeg azaa • deinde ultra (28) fyzeg ad brokinarea • & exinde ad public(am) uiam • quę protelatur usque ad kurtuel fa • inde uero ad hurhu (•) hinc usque ad aliam uiam • quę ducitur itervm (29) ad monarau kerekv • Quęcunque enim his confi(n)iis continentur [preter vine]as ad iam predictam ęcclesiam pertinent(i)a sunt • Adhuc autem est locus mortis dictus • (30) cuius incipit terminus a sar feu • eri iturea • (h)inc ohut cutarea • inde ad holmodi rea • postea gnir uuege holmodia rea • & exinde mortis uuasara kuta (31) rea • ac postea nogu azah fehe rea • inde ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea post hęc petre zenaia hel rea • Cum his est alias uilla (32) quę uocatur fotudi • in qua hab& eadem ęcclesia (te)rram arabilem quę concluditur • his terminis • Magna uia inde aruk tue quę uallis usque ad kangrez uiam (33) extenditur quęque tendit usque ad lean syher (i)ndeque ad aruk fee post ad luazu holma postea ad uiam quę ducit ad kaztelic • Quicquid his terminis (34) continetur similiter ęcclesię prefatę adpend& • (E)x alia parte • est locus & terra arabilis cum pratis quę ibi simil(it)er designata est a ministris regis • Infra (35) terminos huius ruris silua est quę hab& ini(ci)um ad portum ecli usque ad fidemsi • exinde ad magnam uiam (q)uę ducit ad aruk tue • hinc uero ad caput (36) p&re post hęc ad bagat mezee • & exinde [ad] asauuagi • Contin& hęc silua quamplures paruulas piscinas (q)uę omnes sunt prescripte ęclesię preter tres • (37) quarum duę sunt regis • tercia namque sancti mich(a)elis • Opoudi • & lopdi • regis sunt • Siquę uero sunt arbores (i)nibi fructiferę • siue non fructiferę (38) eidem pertinent ęcclesię • cum his quę prono(ta)vimus est locus ad pascua equorum qui hab& inicium ad u[g]rin baluuana in parte orientali • (39) exinde ad aiu • post hęc ad eleuui humuk • (i)nde ad harmu ferteu • postea ad ruuoz licu • indeque

22

ad [h]armu hig • inde ad iohtucou • post hęc (40) ad babu humca • inde uero ad oluphelr[e]a • postea ad cuesti inde per medium aquę quę uocatur culun ex qua ad fekete kumuc • hinc (41) enim ad fuegnes humuc • postea ad cues humuc • post hęc ad gunusara hinc usque ad zakadat • ac deinde ad serne holma • post hęc ad aruk (42) quę ducitur usque ad baluuan • Hęc loca quicquid in se in frutectis • in arundinetis • in pratis continent • huic domui dei adpendent • (43) Cum omnibus quę iam prescripta sunt addidit bonus rex eidem sancte ęcclesię • terciam partem forensis tributum de sumig • & cum eo similiter (44) terciam partem in thelena cum portu & tributu • Addidit etiam lacum segisti • Ad seruicium quoque diuinum strenue & indefesse per- (45) agendum • sed & ad laudem ac sanctorum uenerationem monachorum gregem ibidem aggregauimus • quibus & necessaria quęque ad uictum potum seu uestitum (46) forent ex regali habundantia adminstrauimus • ne in dei seruicio tepescant • uel uacandi occasionem habeant • Ne autem in processu temporum super his quę (47) ad honorem xpisti • & ibi degencium sibique famu(l)antium sustentacionem ad prefatam ęcclesiam contulimus aliqua paciantur calumpnia • singulatim cuncta in presenti (48) cartula notarii manu adsignata habentur (•) Sunt igitur aratra XX • cum LX • mansionibus • Vinitores cum uineis XX • equites • XX • piscatores • X • (49) agasones • V • bubulci • III • pastores ouium (•) III • subulci • II • apinarii • II • coquinarii • II • sutores • II • fabri • II • aurifex • I • dolatores • II • molen- (50) dinarii cum molendinis • II • tornator I • uestimentorum ablutor • I • cerdo • I • ancillę • X • preter hęc sunt emissarii • XXXIIII • cum subditis equabus • (51) Vaccę • C • Oues • septingentę • Porci • C • apium uasa • L • Preter hęc ad necessaria fratrum per singulos annos constituimus de armento regali • L • pol&ros • (52) Inter omnes namque sunt seruorum ęcclesię mansio[ne]s • C • XL • Hęc omnia libera donatione ad prefatum coenob[ium] contulimus • & ne quis per succedentium temporum (53) curricula aliquid ex his defraudare uel r[et]rahere audeat interminando detestamur • Si quis autem malo deprauatus consilio istius decr&i trans- (54) gressor repertus fuerit sequestratus a deo perp&ua feriatur uindicta • & XII • libras auri persoluere cogatur • Et ut hęc descriptio rata atque incon- (55) uulsa permaneat • sigilli nostri inpressione signauimus • fidelibusque nostris corroborandam tradidimus • (56) + Signum Benedicti archiepiscopi • + • Signum • Mauri episcopi • + • Signum • Clementi episcopi • + • Signum Lazari abbatis • (57) Signum • Gilconi comitis • + • Signum Zache comitis palatii • + • Signum Woiteh (58) comitis • 〈+ • Signum • Nicolai episcopi •〉 (59)

ANDREAS

[LOCUS SIGILLI]

REX

(60) + • Signum • Lutouic • comitis • + • Signum • Irnei comitis • + • Signum • Viti comitis • + Signvm (61) Martini comitis • + • Signum • Helie comitis • + • Signum • Andreę comitis • + • Signum • Fancel comitis • (62) + • Signum • Nane agasonis • + • Signum • Cupan iudici〈s〉 • + • Signum • Preca infertoris • + • Signum Celu minister • (63) Anno salutiferę incarnationis unici numinis celi septemplicis uniuersęque creationis • Millesimo • L • V • feliciter • (64) regnante prefato uictoriosissimo • principe • anno regni sui • VIIII • & cum eo nobilissimo duce • B[ela] • conscriptum est hoc (65) priuilegium a beatissimo presule • N[icolao] • qui tunc temporis uicem procurabat notarii • in curia regali • consignatumque manu regis (66) iam sepe prescripti • presentibus testibus (•)

23

[ADDITAMENTUM] (1) De ęclesiasticis sanct[ę] marię scilicet & sancti aniani rebus quia r[e]fundere omnes non potuimus • subscripsimus autem hic • (2) VI • planetę • & VI • albę cum amictis & stolis • atque cum manipulis • ‹etiam› capi[d]ulum dalmaticę • & II • subtilia • I • curtina (3) linea • calices aurei scilic& tres • duo candelabra argentea • Unum thuribulum aureum • Et una crux ęrea deaurata • (4) Pallia XII • Duo missales • Vnum [no]cturnale • Duo gradalia • Vna urna argentea • Vna scutella argentea • & salinum (5) argenteum • Vnum cocleare argenta • Tapecia duo • Et baccinia duo • Adiunxit quoque piissimus rex pro necessitate ęcclesię atque fratrum (6) bezprenensis mercati tributum • 〈víde〉lic& suam partem in cacabis & [u]ome[r]ibus in ydriis • &iam in omnibus ferramentis • [INDICES] (14) fuc (23) Gamas (28) Privilegium originale (30) mortus (33) in terrytorio tollenę est villa (34) fotody (44) de tributu Sumig (52) de armento Regis (53) L • liberi eq[uorum]

24

Az alapítólevél magyar fordítása 1. A Tihanyi alapítólevél fordításai 1. ERDÉLYI LÁSZLÓ fordítása 1908. In: ERDÉLYI LÁSZLÓ, A tihanyi apátság története. Elsı korszak. Az apátság önállósága. 1055–1701. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története 10. [Stephaneum Nyomda Rt.] Bp. 10–4, valamint értelmezı fordításrészletek az egyes birtokok leírásánál. 2. HOLUB JÓZSEF fordítása 1956. [Részlet.] In: MÉSZÖLY GEDEON, Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal. Tankönyvkiadó, Bp. 7, 9. (= MÉSZÖLY 1956.) 3. Fordító feltüntetése nélkül 1978. [Részlet.] In: K. BALOG JÁNOS szerk. 1978. Évszázadokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve 1. Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd. [Az elsı fejezetet írta ÉRSZEGI GÉZA.] (= ÉRSZEGI 1978b.) 4. Fordító feltüntetése nélkül 1984. [Részlet.] In: BOLLA ILONA–ROTTLER FERENC szerk., Szemelvények az 1526 elıtti magyar történelem forrásaiból 1. Nyolcadik, változatlan kiadás. Tankönyvkiadó, Bp., [Elsı kiadása: Bp., 1967.] (= BOLLA–ROTTLER szerk. 1984.) 5. Fordító feltüntetése nélkül 1992a. [Feltehetıen HOLUB JÓZSEF–ÉRSZEGI GÉZA fordítása, illetve ez alapján készült fordítás.] In: PRAZNOVSZKY MIHÁLY szerk., Tündér Tihany. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém. 5–13. [A hátoldal szövege nélkül.] (= PRAZNOVSZKY 1992.) 6. HOLUB JÓZSEF – ÉRSZEGI GÉZA fordítása alapján készült fordítás 1992b. In: TARNAI ANDOR fıszerk., Szöveggyőjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. 1000–1530. Tankönyvkiadó, Bp. 19–21. [A hátoldal szövege nélkül.] (=TARNAI fıszerk. 1992.) 7. HOLUB JÓZSEF – ÉRSZEGI GÉZA fordítása 1993. In: SZ. FARKAS ARANKA szerk., A tihanyi alapítólevél. F. Szelényi Ház, Veszprém. 1–4. [A hátoldal szövege nélkül. HOLUB–ÉRSZEGI 1992a fordításától számos ponton eltérı szöveg.] (= ÉRSZEGI 1993.) 8. HOLUB JÓZSEF – ÉRSZEGI GÉZA fordítása. A hátoldalt fordította: VESZPRÉMY LÁSZLÓ 1997. In: Árpád-kori oklevelek. Chartae Hungariae antiquissimae 1001–1196. Fıszerk. GYÖRFFY GYÖRGY. Balassi Kiadó, Bp. 106–109. [Az alapítólevél elılapjának fordítása: HOLUB–ÉRSZEGI 1993.] (= ÁrpOkl.) 9. HOLUB JÓZSEF – ÉRSZEGI GÉZA fordítása 2004. A hátoldalt fordította: ÉRSZEGI GÉZA. In: ÉRSZEGI GÉZA, A tihanyi alapítólevél. Második, bıvített kiadás. Bencés Apátság, Tihany. 1–4, 9. [Az alapítólevél elılapjának fordítása: HOLUB–ÉRSZEGI 1993.] (= ÉRSZEGI 2004.) 10. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2005. A tihanyi apátság alapítólevele: magyar fordítás jegyzetekkel. In: ZELLIGER ERZSÉBET, A Tihanyi Alapítólevél. Bencés Kiadó, Pannonhalma. 57–65. 11. PITI FERENC 2006. A tihanyi monostor alapítólevele (1055) [fordítás, elıszó, jegyzetek]. In: MAKK FERENC – THOROCZKAY GÁBOR szerk., Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemrıl. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22.) MTA–SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport, Szeged. 16–25. (= PITI 2006.) 12. ÉRSZEGI GÉZA 2007. A Tihanyi alapítólevél magyar fordítása. In: ÉRSZEGI GÉZA szerk., Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapítólevél tiszteletére. Bencés Apátság, Tihany. 57–60. 13. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010. A tihanyi alapítólevél szövege. In: HOFFMANN ISTVÁN, A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 16.) Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen. 33–8. (= SZENTGYÖRGYI 2010a.)

2. Az alapítólevél fordításáról Az alapítólevél fordítása során arra törekedtem, hogy az eredeti írásmódban meghagyott szórványok (csupán a p&ra, p&re &-jét oldottam fel) lehetıleg gördülékenyen simuljanak bele a fordítás mai szövegébe. Ez olykor gondot okozott, hiszen gyakran a nehezen eldönthetı köznévi-tulajdonnévi státusz határozza meg többek között a névelızés mikéntjét. Más esetekben is állást kellett foglalnom, például a különbözıképpen megítélt szórványok tekintetében (melyeket egyes kutatók szórványnak, míg mások latin szavaknak tartanak).

25

A középkori oklevelek fordítása nem egyszerően nyelvi transzformáció. Esetenként filológiai, történeti földrajzi stb. ismereteket is megkíván, illetve szükségszerően bizonyos filológiai álláspontot (értelmezést) is tükröz. Ezért néhány kifejezés csak alapos mérlegelés után került a fordításba, tudván azt is, hogy a kutatók egy része a szövegkörnyezetet a magyar fordítás(ok) segítségével tanulmányozza. Fordításom három jellegzetességére külön is felhívom a figyelmet, melyeknek filológiai következményét dolgozatomban is taglalom: 1. A fuk vízfolyás leírásában szereplı namque: magyarázói kötıszó helyett: ’pedig’. 2. A Balaton déli partján végighúzódó nagy út: az azonosság miatt szükséges az ismertség kifejezése. 3. Az „ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu” beszerkesztésében érzékeltetni szándékoztam, hogy egyetlen útszakasz két végpontjáról van szó. (Stb.) 3. A Tihanyi alapítólevél magyar fordítása KRISZTUS. A SZENT ÉS OSZTATLAN HÁROMSÁG NEVÉBEN ANDRÁS, ISTEN MEGERİSÍTİ KEGYELMÉVEL A MAGYAROK LEGYİZHETETLEN KIRÁLYA. Mivel egynémely halandó — kinek akár tunyasága, akár bőnös nemtörıdömsége következtében, de leginkább evilági elfoglaltságának hamar enyészı gondja miatt emlékezete többé-kevésbé eltompult — a könnyelmő feledékenységnek engedi át mindazt, amit látott és hallott, nem véve róla tudomást és nem emlékezve rá, ezért a tudós és bölcs emberek és atyáink35 is jó néhányan alapos megfontolással, bölcs elırelátással és kitartó igyekezetük eredményeként felismerték, hogy szükséges az emlékezet számára írnokok keze által készített maradandó írásmőben megörökíteni mindazt, amit az emberi nem fiai mint kötelezı érvényőt határoztak el, nehogy az foszladozó régisége okán késıbbi korban élı utódaink idejére semmivé válhasson. Ha tehát ez elıdeink szemében ilyen hasznosnak és jónak tőnt, tartsa valamennyi ma élı mővelt ember még hasznosabbnak, és nagyon jó dolognak. Ezért tehát András, a legkeresztényibb jogarviselı, hatalmánál fogva elrendelte, hogy adományozásának írásbeli bizonyságául feljegyeztessék mindaz, amit saját és felesége, fiai és leányai, továbbá minden élı és elhunyt hozzátartozója lelki üdvéért a Szőz Mária és Szent Ányos püspök és hitvalló tiszteletére szentelt, a nép nyelvén tichon-nak nevezett, a balatin fölé magasodó helyen épült egyháznak adományozott, miként ezt a jelen oklevél sorra veszi, úgymint a megmővelt és parlagon fekvı földeket, a szılıket, a mezei gazdaságokat, a szolgákat és szolgálókat, a lovakat, ökröket, juhokat és disznókat, a méheket és ezek gondozóit, valamint az említett egyház szolgálatának méltó ellátásához szükséges felszereléseket. Átadta tehát a fent említett dicsı király a nevezett helyet ott, azon a szigeten, ahol az egyház alapíttatott, kijelölve annak határait, melyeket az alábbiakban jegyzünk fel. Körös-körül a tó van, továbbá egy sánc, ezt még a régiek alakították ki, és építették saját kezük munkájával; mindaz, amit ezek közrefognak: a halászóhelyek és a nádasok ide tartoznak. Ugyanezen a tavon van egy petra nevő hely, mely a többihez hasonlóan ide tartozik. Tudja meg azt is mindenki, hogy mindaz, ami ezen a szigeten található: a cserjések, a kaszáló, és — a szılıkön kívül — minden ide tartozik. A királyi rétek pedig, melyek a szigethez legközelebb fekvı falu mellett terülnek el,36 szintén ehhez az egyházhoz tartoznak. Egy rév is van ugyanezen a tavon, mely hasonlóképpen ide tartozik. A fent említett tóból kifolyó fuk nevő kis patakon pedig van egy hely, ahol az emberek át tudnak kelni, olykor csak a hídon, de gyakran a gázlón keresztül is, ez a hely is ide tartozik. Egészében hozzá tartozik egy másik, ugyanezen tónál 35

Értsd: „királyelıdeink”. A pontatlan egyeztetés miatt a mondatrészlet a következıképpen is értelmezhetı: „melyek az ezen a szigeten fekvı legközelebbi település mellett terülnek el”, ahogyan II. András 1211-es megújító oklevelében, a Tihanyi összeírásban is szerepel. 36

26

kezdıdı huluoodi nevő terület is, továbbá mindaz, ami ettıl a huluoodi-tól a kis hegyig, majd innen turku taváig található, mely tónak egyik fele a népet, a másik fele viszont az egyházat illeti. Ez a terület tovább a zakadat-ig, majd a nagy útig, innen az aruk szögig,37 azután egészen a seg-ig, majd tovább ursa-ig, innen pedig a nagy tóig terjed. Van emellett egy másik, szintén ide tartozó, szénakaszálásra kiválóan alkalmas terület a zilu kut és a kues kut között. Egy szénakaszálásra használható másik, kert hel nevő terület is hasonlóképpen ide tartozik. A fent említett egyházhoz tartozik továbbá az a terület is, amely szintén a bolatin tónál kezdıdik, s amelynek az elnevezése koku zarma. Ez a keuris tue felé vezetı nagy útig terjed, innen pedig ismét visszatér a már gyakran emlegetett tóhoz. Mindaz pedig, ami ezen határokon belül38 található, akár szigetek, akár szénakaszálásra alkalmas földek, akár rétek, kétségkívül ennek az egyháznak a birtokai. Mindezek mellett ennek az egyháznak a szolgái is ide tartoznak földjeikkel és halászóhelyeikkel együtt, amelyeket korábban másokkal együtt közösen birtokoltak. Jó néhány körös-körül fekvı csalitot pedig saját tisztviselıinek39 kezével jelöltetett ki Isten házának tulajdonául az említett király. A seku ueieze és a révhez vezetı út között található halászóhelyek és nádasok is ugyanezen egyházat illetik. Mindazok mellett, amikrıl fentebb említést tettünk, van egy további terület ugyanazon bolatin-on, a putu uueieze és knez között, mely a szentegyházhoz tartozik halászóhelyeivel és nádasaival együtt. Ezeken kívül van egy lupa nevezető terület, ahol különbözı fajú fák találhatók, kaszálóval és rétekkel, ezek terméseikkel együtt ezt az egyházat illetik, valamint az ezek körül fekvı három, szénakaszálásra nem kevésbé alkalmas hely is ide tartozik. Másutt van egy falu, melyet gamas-nak hívnak, ebben a fent említett egyháznak földje van, melyet két út fog közre: közülük az egyiknek ziget zadu a neve, a másik a nagy út, s mindkettı Szent Kelemen egyházánál végzıdik. Az itteni erdı pedig, mely korábban a királyé volt, a körülötte [fekvı mezıkkel és völgyekkel együtt], a fent említett egyházhoz tartozik azok kivételével, melyekrıl fentebb nyilvánvaló említés történt. Egy másik terület is van, amelyet gisnavnak neveznek, ennek a következık a határai: a fizeg mellett a munorau kereku, aztán uluues megaia, továbbmegy a monarau buku[r]rea, innen a fizeg azaa-hoz, majd a fyzegen túl a brokinarea, innen az országútig, mely egészen a kurtuel fa-ig visz, ezután pedig a hurhu-ig, innen egy másik útig, mely ismét a monarau kerekv-höz vezet. Mindaz pedig, amit ezek a határok körbezárnak, [a szılık kivételével] a már említett egyházhoz tartozik. Van még ezenfelül egy mortis-nak nevezett terület, melynek határa a sar feu-tıl indul az eri iturea, innen az ohut cutarea, majd a holmodi rea, ezután a gnir uuege holmodia rea, innen tovább mortis uuasara kuta rea, ezután a nogu azah fehe rea, innen a ca(s)telicrıl40 feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ezek után pedig a petre zenaia hel rea. Ezek mellett másutt41 van még egy falu, amelyet fotudi-nak hívnak, ebben ugyanezen egyháznak szántóföldje van, amelyet a következı határok szegélyeznek: a nagy út, ezután az aruk tue, amely völgy a kangrez útig nyúlik, és amely tart egészen a lean syher-ig, innen az aruk fee-ig, tovább a luazu holma-ig, azután a kaztelic-re vezetı útig. Mindaz, amit ezek a határok körbezárnak, hasonlóképpen a fent említett egyházhoz tartozik. Egy másik helyen van egy terület, egy szántóföld rétekkel, melyeket hasonlóképpen a király tisztviselıi jelöltek ott ki. Ezzel a birtokkal határos42 egy erdı, mely ecli43 révénél kezdıdik, elnyúlik 37

A különírás a szórvány kiemelhetıségét szolgálja. Az infra praepositio itt az intra jelentésében szerepel. 39 A minister az uralkodónak közvetlenül alárendelt, a comes-nél alacsonyabb rangú hivatalnok, egyben méltóság. E tisztviselık megbízatásukat közvetlenül a királytól kapták. Közelebbrıl nem szabályozott feladat- és hatáskörük a közigazgatás minden területére kiterjedhetett. Elsısorban adminisztratív szolgálatokkal és bíráskodással voltak megbízva, illetve a király kiküldötteiként (missus, nálunk nuncius), annak ércbillogjával intézkedtek (bilocus > billogos), ezenkívül a király személyes tanácsadói is lehettek. 40 Tulajdonképpen: „(az egyik irányban) castelic-ra és (a másik irányban pedig) feheruuaru rea”. 41 Ha az alias szóvégi s-e tollhiba: „Ezek mellett van még egy másik falu”. 42 Az infra praepositio valószínőleg elsıdleges jelentésében áll: ’alatt’, illetve földrajzilag ’után, mellett, határában’ (ugyanígy HOLUB JÓZSEF és ÉRSZEGI GÉZA [1992]). Elvben elképzelhetı lenne az intra jelentésében (vö. 36. jegyzet): „Ezen birtok határain belül” (így ERDÉLYI LÁSZLÓ [1908]), ez azonban kevéssé valószínő. Ebben az esetben ugyanis a leírás feltehetıen a teljes birtok határpontjait adná meg, nem lenne értelme a bennfoglalt birtokrész határait körülírni. 38

27

fidemsi-ig, ezután a nagy útig, amely az aruk tue-hez vezet, innen pedig petre fejéig,44 azután elér a bagat mezee-ig, majd innen az asauuagi-hoz. Ebben az erdıben található jó néhány kicsiny halastó is, ezek mind az említett egyházéi, három kivételével, melyek közül kettı a királyé, a harmadik pedig a Szent Mihály egyházé. Az opoudi és a lopdi a királyéi. Ha pedig vannak ugyanitt termı és nem termı fák, ugyanezen egyházhoz tartoznak. Mindazok mellett, amiket az elızıekben feljegyeztünk, van egy lólegeltetı hely, amelynek határa u[g]rin baluuana-nál a keleti oldalon kezdıdik, majd folytatódik az aiu-ig, ezután az eleuui humuk-ig, innen a harmu ferteu-ig, azután eljut a ruuoz licu-hoz, innen a [h]armu hig-ig, innen iohtucou-ig, ezek után a babu humca-ig, innen pedig az oluphelr[e]a, azután a cuesti-ig, innen átmegy annak a víznek a közepén, melyet culunnak neveznek, ahonnan tovább a fekete kumuc-ig, innen pedig a fuegnes humuc-ig, azután a cues humuc-ig tart, ezek után elér a gunusara-ig, innen egészen a zakadat-ig, majd tovább a serne holma-ig, ezek után ahhoz az aruk-hoz, mely egészen a baluuan-ig vezet. Minden, ami ezeken a helyeken található, úgymint cserjések, nádasok, rétek, Isten ezen házához tartoznak. Mindazzal együtt, ami már fentebb megíratott, a jó király ennek a szentegyháznak adományozta a sumig-i vásárvám harmad részét, és ezzel együtt hasonlóképpen a harmadrészt thelena-ban, a révvel és a vámmal.45 Átadta még segisti tavát is. Az istenszolgálat buzgó és fáradhatatlan végzésére, továbbá az istendicséret biztosítása és a szentek tiszteletének ápolása végett egy szerzetesi közösséget hívtunk meg erre a helyre, amely közösség számára királyi bıkezőséggel gondoskodtunk mindarról, amire élelmük, italuk és ruházkodásuk tekintetében szükségük lehet, hogy Isten szolgálatában ne lanyhuljanak, és ne kényszerüljenek azt szüneteltetni. Idık múltán pedig nehogy bármiféle vádaskodást legyenek kénytelenek elszenvedni mindarra vonatkozóan, amit Krisztus iránti tiszteletbıl, illetve az ott élık és a nekik szolgálók fenntartására az említett egyház rendelkezésére bocsátottunk, a jelen oklevélre a jegyzı keze mindent külön-külön feljegyzett. Van tehát 20 ekealja föld 60 háznéppel,46 20 szılımőves szılıikkel, 20 lovas szolga, 10 halász, 5 lovász, 3 gulyás, 3 juhász, 2 kanász, 2 méhész, 2 szakács, 2 varga, 2 kovács, 1 aranymőves, 2 ács, 2 molnár malmukkal, 1 esztergályos, 1 ruhamosó, 1 tímár, 10 szolgáló, mindezeken kívül 34 ménló hozzájuk rendelt kancákkal,47 100 tehén, 700 juh, 100 sertés, 50 kas méh. Ezenkívül a szerzetesek szükségletére a királyi ménesbıl évente 50 csikót rendeltünk átadni. Mindent egybevéve tehát az egyház szolgáinak a száma 140 háznép. Mindezeket szabad adományozással bocsátottuk a fent említett monostor rendelkezésére, és átok terhe alatt tiltjuk meg, hogy bárki az elkövetkezendı idıkben ezekbıl bármit csalárdul elvenni vagy visszavonni merészeljen. Ha pedig valaki mégis akadna, aki bőnös szándéktól elcsábulva az ezen oklevélben foglaltakat megszegné, mint kiközösítettet sújtsa Isten örök büntetése, és kényszeríttessék 12 font arany megfizetésére. S hogy ezen írás kötelezı érvényően és sértetlenül fennmaradjon, pecsétünk rátételével jelöltük meg, és átadtuk híveinknek megerısítés végett. + Benedek érsek jele. + Mór püspök jele. + Kelemen püspök jele. + Lázár apát jele. + Gilkó ispán jele. + Zache48 nádor jele. + Woiteh ispán jele. 〈+ Miklós püspök jele.〉 ANDRÁS

[A PECSÉT HELYE]

KIRÁLY

Másfelıl az erdı maga is határos idegen birtokkal (bagat mezee), így minden bizonnyal nem belsı birtokrész. 43 Ha esetleg nem magyar szórvány, az emendált szövegvariáns fordítása: „a lórévnél”. 44 Ha a petre itt nem magyar szó, a szószerkezet fordítása: „a kıfejig” (ahol a kı ’kıszál, kıtömb, kıhegy’) vagy elliptikusan: „a Kı-völgy kezdetéig”. 45 A vám ismételt említése tautológia. 46 A mansio az ’egy háztartásban élı családtagok összessége’. ’Telek, ház’ jelentése itt kevéssé valószínő. 47 Más értelmezés szerint esetleg: „34 hírnök (küldönc) alájuk rendelt lovakkal”, mely az „equabus” ’kancákkal’ nınemő alak miatt problémás. 48 Vagy: „Zacha”, ha az oklevélben szereplı alak latinos genitivus.

28

+ Lutovic ispán jele. + Irnei ispán jele. + Vid ispán jele. + Márton ispán jele. + Illés ispán jele. + András ispán jele. + Fancel ispán jele. + Nane49 lovász jele. + Cupan bíró jele. + Preca asztalnok jele. + Celu minister jele. Ez az adománylevél a hétszeres mennybolt és az egész teremtés egyetlen Istene üdvhozó megtestesülésének 1055. évében, a fent nevezett legyızhetetlen fejedelem boldog uralkodásának idején, midın a trónon társa a legnemesebb B[ela] herceg volt, uralkodásának 9. évében íratott a boldogságos50 fıpap, M[iklós] által, ki ez idıben a királyi udvar jegyzıi tisztét látta el, és tanúk jelenlétében hitelesíttetett a fentebb már gyakran említett király saját keze által. [AZ OKLEVÉL HÁTOLDALA] Mivel a Szőz Máriának és Szent Ányosnak szentelt egyház felszerelését részletezni nem állt módunkban, ide csatoltuk: 6 miseruha és 6 miseing vállkendıkkel és stólákkal, továbbá kézkendıkkel51 együtt, egy öltözet dalmatika,52 2 alszerpapi tunika,53 egy lenvászon oltárterítı, aranykehelybıl három, két ezüst gyertyatartó, egy arany füstölı, egy rézbıl készült aranyozott kereszt, 12 liturgikus köpeny,54 két misekönyv, egy nokturnálé,55 két graduálé,56 egy ezüst vizeskancsó, egy ezüst tálka,57 egy ezüst sótartó,58 egy ezüst kanálka, két szınyeg és két szenteltvíztartó medence. Hozzátette még a legkegyesebb király az egyház és a szerzetesek szükségletére a bezpren-i vásárvámból saját részét, úgymint fızıedényeket, ekevasakat, víztartó edényeket és mindenféle egyéb vaseszközöket59. [A HÁTOLDAL MUTATÓI] fuc Gamas Eredeti adománylevél mortus tollena60 területén fekszik fotody falu a Sumig-i vámról a királyi ménesbıl 50 csikó 49

Vagy: „Nana”, ha az oklevélben szereplı alak latinos genitivus. A korban egyenértékő a sanctissimus ’legszentebb, szentséges’ jelzıvel. 51 A manipulus eredetileg izzadtságtörlı kendıként szolgált, mely késıbb (a VI. és IX. század között) a miseruha bal karra erısített díszes részévé vált. 52 A dalmatica a szerpapok liturgikus öltözete. A capidulum (itt jelzıi szerepben) eredetileg ’fejfedı’, a régi egyházi szóhasználatban a felsıruhán a fej számára kivágott lyukat jelenti. Késıbb egyfajta szők, rövid, ujjas ruhafajta, melybe ezen lyukon kellett belebújni. 53 Ebben az idıben az alszerpapok egy kevésbé ünnepélyes, szőkebb és rövidebb ruhát viseltek, késıbb az ı öltözetük is a dalmatika lesz. 54 A szerzetesek általános liturgikus öltözete. 55 A szerzetesek közös imádságának (zsolozsma) éjszaka végzendı részét tartalmazó liturgikus könyv. 56 A mise közösen énekelt változó részeit tartalmazó liturgikus könyv. 57 A mai paténa, amelyre a kenyeret (ostyát) helyezik. 58 A szenteltvíz készítéséhez használt szentelt sót ırizték benne. 59 A ferramentum kifejezés – bár a ’vas’ jelentéső ferrum szó származéka – elképzelhetı Szent Benedek Regulája szövegének hatása alatt (RB. 31, 1) általánosabb jelentésben: ’szerszám’. Már ugyanígy Szent Pakhomiosz kopt nyelvő regulájának (Kr. u. 320 u.) Szent Jeromos készítette latin fordításában (Kr. u. 404): a hosszabb változat 66. (PL. 23: 75), a rövidebb változat 35. fejezetében (PL. 50: 285). A Regula szóhasználatára vö. PL. 66: 546. „ferramentorum nomine omnia intelligit instrumenta quibus inter laborandum fratres utuntur”, azaz: „a ferramenta kifejezés alatt mindenféle szerszámot ért (ti. a Regula), amelyet a testvérek a munkavégzés során használnak” ti. bármilyen anyagból is készült (erre lásd Bernardus Cassinensis – Bernard Ayglerius – Regula-kommentárjának (1263 u.) vonatkozó részletét, aki az eszközök lehetséges anyagait is felsorolja, i. h.) Hasonlóképpen a mérvadó magyar Regula-fordítások: LABACH 1895: 157; SÖVEGES 2005: 62. 60 A latinos genitivusi alakból. 50

29

Az alapítólevél nyelve, nyelvi közege és stílusa

Az alapítólevél nyelve A tihanyi apátság alapítólevelének nyelve – középkori okleveleink döntı többségéhez hasonlóan: l a t i n. E közhelyszerő megállapítás részint pontosításra, részint további magyarázatra szorul. 1. A középlatin nyelv. – A középlatin nyelv a klasszikus latinból – a kései (II–V. századi) iskolai latin, a vulgáris61 és az egyházi latin62 hatása alatt – alakult, az V–XV. század folyamán lényegében élı nyelvnek tekinthetı latin nyelvváltozatok összessége. E nyelvváltozatok idıben és térben is differenciáltak. A középlatin nyelv idıben egy évezredet fog át, területi változatait pedig részben az adott nyelvhasználó közösség anyanyelve alakította. A helyi latin nyelvváltozatot formáló tényezık leginkább a szókincs területén hatottak63, de – elsısorban az anyanyelvi beszélt nyelv hatására – a grammatikai szerkezet is jelentısen fellazult. A latin nyelvváltozat és az adott anyanyelvi változat között tehát igen jelentıs mértékő nyelvi kontaktushatás mőködött, amely természetesen mindkét irányban érvényesült. 2. A magyarországi középlatinság. – A Meroving-kori latinság a kialakulóban lévı újlatin nyelvek hatására maga is számos új elemmel gyarapodott. A Karoling-kor tudósai arra törekedtek, hogy a latin nyelvet megtisztítsák a népnyelvi kifejezésektıl, ezáltal mentve meg az újlatin nyelvvé válás folyamatától. A latin nyelvhasználat mintájának a klasszikus aranykor szerzıinek nyelvét tekintették. A X–XI. század fordulóján ez a k l a s s z i k u s m i n t á j ú l a t i n s á g érkezett Magyarországra64. A magyar pedig nem újlatin nyelvként minden kontaktushatás ellenére késıbb sem tudott olyan mértékő befolyást gyakorolni e latin nyelvváltozatra, mely a („karoling reneszánsz” közvetítette) klasszikus latinhoz való viszonyulását gyökeresen megváltoztatta volna. Ennek következményeként a magyarországi latinság sok tekintetben különbözik az európai kései középlatin nyelvváltozatok többségétıl, ez többek között középkori okleveleink nyelvében is megragadható.

61

A vulgáris-t általában azonosítani szokás a „beszélt nyelvi”, „népnyelvi”, „kései” latin nyelvváltozatokkal. A vulgáris kifejezés körüli terminológiai problémára l. HERMAN 2003: 11–6. A vulgáris latin nyelvváltozatok összessége, rajta – kezdı idıpont megadása nélkül (tehát a legkorábbi idıkig visszanyúló) – „az irodalmi minta által érintetlen vagy kevésbé befolyásolt latin ajkú rétegek – elsısorban szóbeli – nyelvhasználatában megjelenı újítások és fejlıdési tendenciák összességét értjük” (i. m. 15). Az újlatin nyelvek e nyelvváltozatokból születnek. 62 Az egyházi latin maga is több rétegő. Összetevıi: a bibliafordítások (a „Vetus Latina” és a Szent Jeromos-féle „Vulgata”) nyelve, a liturgikus latin (az egyházi szertartásokon használt emelkedett, ünnepélyes nyelvezet), és az egyházatyák nyelvhasználata (melyet leginkább a kései latin nyelvbe grammatikailag is beillesztett görög eredető szavak jellemeznek). A XII. századtól számolhatunk még a skolasztikus filozófia nyelvi hatásával is. 63 Egyes szavak jelentése módosult, számos új szó képzıdött korábban ismeretlen fogalmak, intézmények stb. megnevezésére, nem ritkán pedig a nemzeti nyelvek – Európa más tájain ismeretlen – szavai származtak át az adott latin nyelvváltozatba: jellemzıen grammatikailag is beilleszkedve (pl. m. klat. jobagio, vö. An. yobagyonibus), olykor „nomen indeclinabile”-ként használva (pl. aldumas ~ aldamas, vö. An. 16. „magnum aldumas”. 22. „magnum aldamas” [> m. lat. aldamasium, aldomasium > ném. lat. almasium ~ erd. szász Almeschtrinken, vö. BARTAL 1901, aldamas, aldamasium, aldomasium]). Vö. TARNAI 1981: 14. 64 A mintára jellemzıen utal, hogy Hartvik püspök (1110 k.) István király általa készített legendájának ajánlásában arra kéri Kálmán királyt, hogy nézze el mővének a priscianusi latinsághoz mért fogyatékosságait (ÁrpLeg. 34; vö. MEZEY L. 1979: 107–9; BALÁZS 1989: 96).

30

3. A Tihanyi alapítólevél latin nyelve. – Az alapítólevél nyelve a magyarországi középlatin nyelvváltozatnak minden tekintetben megfelel. Szókincsét tekintve – karoling eszmények szerint65 – a klasszikus latinság szókincsébıl építkezik, ez azonban csak a szókészlet elemeinek kiválasztására igaz. Azt ugyanis egyetlen fogalmazón sem kérhetjük számon (s erre talán csak a korszak legkiemelkedıbb tudósai lettek volna képesek), hogy a klasszikus latinban is használt lexémákat kizárólag a klasszikus nyelvváltozatban elıforduló (írásban, elsısorban az aranykor irodalmának írásbeliségében dokumentált) jelentéseikben alkalmazzák. Így a középlatinban kialakult jelentéssel fordul elı oklevelünkben is pl.: namque66. Hasonlóképpen az ad dativusi funkcióban: ad ecclesiam [sc. tradidit] e helyett: ecclesiae. Az alapítólevél helyesírása veretesen klasszikus benyomást kelt (kivételt képeznek természetesen a jellemzı abbreviációk, az ae-nek az ejtést követı, mégis megkülönböztetni kívánt ę-vel történı lejegyzése stb.), annak ellenére, hogy bizonyos – különösen a magánhangzókat érintı – hangváltozások ugyancsak eltávolították a kiejtést és a helyesírást egymástól67. (Ez a helyesírási rendszer hat leginkább a magyar szórványok lejegyzésére, de különösen ennek a gyakorlatnak a nyomán formálódik a késıbbiek során általánossá váló „feljebb jelölési” ortográfiánk.) Grammatikáját tekintve szintén igyekszik a klasszikus mintának megfelelni (declinatiók, coniugatiók), esetet alig téveszt. A negyedik declinatio lassú felszámolódása és a másodikba történı beolvadása ellenében az alapítólevél hiperkorrekciója (tributu) szintén klasszicizáló törekvést sejtet. Magasabb nyelvi szinteken is megfigyelhetı a klasszicizáló nyelvi eszmény követése, ugyanakkor itt már szembeszökıek a magyar anyanyelvőség következtében fellépı interferencia-jelenségek is68. Az e g y h á z i l a t i n rétegeibıl megtaláljuk a biblikus, a liturgikus latin, valamint az egyházatyák nyelvhasználatának jellemzıit is. A Bibliát idézi a „gregem … aggregavimus” kifejezés (a „jó pásztor” biblikus metaforájához69 kapcsolódik, vö. két sorral feljebb: „bonus rex”, azaz: „a jó király”). Biblikus nyelvi hatásnak tekinthetı az in prepositio általánosan ’-val/-vel’ jelentésben való alkalmazása az adományok felsorolásában, vö. 8–9, 11, 42. sorok70. Ennek az a magyarázata, hogy a héber ‫’ ב‬-ban/-ben’ és (jellemzıen társhatározói) ’-val/-vel’ jelentéssel is rendelkezik. A szövegkövetı Jeromos-féle „Vulgata” a héber ‫ב‬-t mechanikusan in-nel adja vissza, ennek eredményeként az in gyakran’-val/-vel’ jelentésben71 áll a latin szövegben, és ez jelenik meg az alapítólevél hivatkozott soraiban is. A liturgikus nyelvezetet és emelkedettségét visszhangozza: „seruitium … diuinum” ~ „in dei seruitio”; „ad … sanctorum uenerationem”; „salutifere incarnationis”; és kifejezetten liturgikus szakszóként az „ad laudem”72. A patrisztika koráig visszanyúló (jellemzıen egyházi vonatkozású) görög eredető szavak jelenléte is természetes az oklevélben: monachus, coenobium, illetve maga az 65

Már MELICH arra a következtetésre jut, hogy az alapítólevél latinsága a X–XI. századi franciaországi latinsághoz áll a legközelebb, sıt, vele majdnem minden pontban azonos (1934: 43). 66 Részletesen l. a két vízi átkelırıl szóló fejezetben. 67 Részletesen l. a helyesírás „zártabbá válásáról” szóló fejezetben. 68 A jelzı-jelzett szó sorrendje feltőnıen sok esetben magyaros: kangrez uia, prefata ecclesia, bonus rex stb. A mondat és a szöveg szintjére l. a dolgozat utolsó három fejezetét. 69 János evangéliuma: 10, 11–6. 70 Vö. pl. 11. sor: „quicquid infra hęc continetur in piscationibus in arundinetis ibi pertinentia sunt”, azaz: ’mindaz, amit ezek közrefognak, a halászóhelyekkel és a nádasokkal együtt ide tartozik”. 71 Egyetlen kiragadott példa: „Introibo domum tuam in holocaustis”, azaz: ’Égıáldozatokkal lépek házadba’ (66. [65.] zsoltár, 13), illetve az újszövetség görög nyelvén keresztül: „quemadmodum pontifex intrat is sancta per singulos annos in sanguine alieno” [cf. „ἐν αἵµατι ἀλλοτρίῳ”], azaz: ’mint ahogy a fıpap évrıl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel’ (A zsidókhoz írt levél 9, 25). Vö. még ZERWICK 1955: 34–6. 72 A zsolozsmára, vö. laus divina (Du Cange laus 2). Vö. még: laudes matutinae ’reggeli dicséret’, laudes vespertinae ’esti dicséret’; továbbá: prima, tertia, sexta, nona sc. laus (a nap jelzett óráiban végzett zsolozsma, imaóra).

31

ecclesia. A görögös hangzású szavak kedvelését mutatja továbbá a philosophus vagy a thomus is. 4. Az oklevél kétnyelvősége. – A Tihanyi alapítólevél a tekintélyes mennyiségő magyar szórvány jelenléte ellenére l a t i n í r á s m ő. Az oklevél összeállítója latin nyelven fogalmaz, magyar nyelvi elemeket illeszt be a mondatok szintagmatikus szerkezetébe. Ennek nyomán persze a magyar nyelvi szórványok közvetlenül egymásba fonódó, illetve „felemás” latin–magyar szerkezetekben tőnnek fel (vö. BENKİ 1998a: 114–5; HOFFMANN 2004a: 194). Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e kétnyelvőség – az élınyelv vizsgálata során kialakított szociolingvisztikai terminológiát írásbeli forrásokra alkalmazva – mégsem kiegyenlített, ahogyan ezt a fenti megállapítás általános érvényően véve sugallhatná. Forrásainkat minden esetben az idegen nyelv dominanciája jellemzi. A szövegalkotás szempontjából ez azt jelenti, hogy e szövegek lejegyzıje, fogalmazója, kompilátora idegen nyelvő szöveget kívánt létrehozni, természetszerőleg érvényesítve az adott nyelv grammatikai szabályait. A latin szempontjából idegen nyelvi (számunkra anyanyelvi) elemeket pedig a latin nyelvő szöveg természete szerint, jellemzıen latin grammatikai eszközökkel illeszti szövegébe73 (persze nem feltétlenül mentesen a nyelvi interferenciától). Az alapítólevél esetében tehát – az újkori, latin és magyar szövegalkotási eljárásokat felváltva alkalmazó (gyakran szintén jogi) szövegektıl eltérıen74 (a témához vö. PUSZTAI 1973, ZSILINSZKY 1976) – nem beszélhetünk „kevertnyelvőség”-rıl, „habarék nyelv”-rıl, „hibrid szövegek”-rıl, „magyarul és latinul fogalmazott oklevél”-rıl (ahogyan ez akár magára az alapítólevélre, akár tágabban középkori oklevelezési gyakorlatunkra utalva nem ritkán elıkerül a szakirodalomban). Az oklevél latin nyelvő szövegébe (befogadó szöveg) illesztett magyar nyelvő elemek ugyanakkor természetesen sajátos reprezentációi a latin domináns írásbeli kétnyelvőségnek (vö. BALÁZS 1989: 102). 5. A magyar nyelvi elemek beillesztésének okai. – Hagyományosan PINTÉR JENİ nevéhez75 szokásos azt a legkorábbi, s azóta – mind a magyar, mind az európai középkori oklevelezési gyakorlat kontextusában – többszörösen is cáfolt vélekedést kötni, miszerint az alapítólevél latin szövegébe az oklevelet fogalmazó személy h i á n y o s n y e l v t u d á s a okán kerültek magyar kifejezések. Csakhogy ezt a kitételt maga PINTÉR sem állítja ilyen egyértelmően. Igaz, hogy irodalomtörténetében fordítási problémát említ: „Miklós püspök nem tudott egészen jól latinul s ezért az olyan helyeken, ahol a magyar szavak lefordítása nehéznek látszott, meghagyta a magyar szavakat az oklevél szövegében” (1921. 1: 44; ugyanígy: 1942: 13), a mondatot azonban így folytatja: „sıt itt-ott amikor tudta is a megfelelı latin szót, jobbnak látta az eredeti latin szó alkalmazását” (i. h.). Úgy tőnik, maga PINTÉR is tisztában volt azzal, amit késıbb érvként hoznak fel vele szemben, tudniillik, hogy olykor olyan szó is magyarul marad (feu, utu stb.), aminek az oklevél szövegén belül a latin megfelelıjét is olvashatjuk (caput, via stb.), így ez az eljárás nyilván nem a fogalmazó hiányos nyelvtudásából fakad. Ha azonban PINTÉR szövegét tovább olvassuk, kiviláglik, hogy a magyar szórványok jelenléte mögött más érvet is sejt: „Birtokokról, helyekrıl, határokról volt szó: vigyáznia kellett, hogy a mindenkitıl ismert népies elnevezéseket a v i l á g o s s á g é s a b i z t o s s á g k e d v é é r t megtartsa” (i. h., a

73

L. részletesen a vonatkozó fejezetet. Ezekben sokkal jellemzıbb, hogy a latin nyelvi elemek magyar toldalékolással illeszkednek a szövegbe (vö. ZSILINSZKY 1976: 301). 75 Valójában Miklós püspök szerény nyelvtudását elıször PAULER említi (1899: 96), ı azonban nem hozza közvetlen kapcsolatba a magyar nyelvi anyag beillesztésével. 74

32

kiemelés tılem: Sz. R.). Ha tehát PINTÉR a legelsıként említett indokot elmellızte volna, vélekedése a mai tudományosság mércéjével mérve is tartható lenne. PAIS elvi szempontok érvényesítését látja a magyar szórványok szövegbekerülése mögött. Az elsı kritériumként „a határkijelölés mozzanatainak szabatos feltüntetését”, azaz az e g y é r t e l m ő s é g e t nevezi meg, amely egybecsengni tőnik a PINTÉRtıl utóbb idézett „világosság és biztosság” megırzésének szándékával, másodikként pedig – az elsıvel szoros összefüggésben – a t u l a j d o n n é v i h a s z n á l a t ot: „település- és határrészneveket híven közlik”, ez utóbbi szempont azonban nem érvényesül következetesen: „de többször a bizonyára tulajdonnévvé még nem is rögzıdött határrészvagy határpontjellegzıket is hazai nyelven fejezik ki” (1955a: 6). Az anyanyelvi elemek beillesztésében – GIRY (1894) nyomán – itáliai és francia mintákat vél érvényesülni. További fontos szempontként kerül elı tehát az e u r ó p a i m i n t á k k ö v e t é s e (1955a: 7). Arra is akad példa, hogy a kutatók a magyarországi í r á s b e l i s é g k i a l a k u l a t l a n s á g á ban látják (vö. KRISTÓ 1970: 210; ÉRSZEGI 2007: 50), esetleg a z o k l e v é l s i e t ı s ö s s z e á l l í t á s á nak számlájára írják a magyar nyelvi elemek (nagy számú) jelenlétét az oklevél szövegében. Ez utóbbit azzal is megtámogatva, hogy a narrációban beígért egyházi felszerelések mégiscsak kimaradtak az oklevél szövegébıl, majd utóbb pótlólag az alapítólevél hátoldalán kaptak helyet (vö. CSÓKA 1967: 362–3). A PINTÉR majd PAIS által megfogalmazott egyértelmőséghez, a félreértések elkerülésének szempontjához hasonló érvet lát az eljárásban GYÖRFFY, azzal a különbséggel, hogy megfogalmazásában erıteljesebben hangsúlyozza a jogkövetkezményt, azaz a lejegyzés j o g b i z t o s í t ó s z e r e p ét: „A középkori határjáró nem azért jegyezte fel a neveket, hogy anyanyelvével tüntessen, hanem azért, hogy birtokjogot igazoljon. Mennél hívebb volt a feljegyzés, annál jobban megfelelt a jogbiztosítás céljainak” (1970: 200). Újabb szempontként kínálkozik a latin szövegnek az elsı és a második s z ó b e l i s é g b e v a l ó b e á g y a z o t t s á g a. A határjáráskor győjtött (s talán még magyarul lejegyzett) anyanyelvi anyag csupán az oklevelek fogalmazványában, majd tisztázatában válik latin szöveggé. A fogalmazónak azonban azzal is számot kell vetnie, hogy az oklevelek szövege az ünnepélyes kihirdetés, a birtokba iktatás, avagy az esetleges késıbbi peres eljárások során ismét magyar nyelven fog megszólalni (második szóbeliség) – ami esetleg egy újabb oklevél latin szövegében fog visszaköszönni. Az oklevelek keletkezése és használata tehát folyamatosan a magyarról latinra és a latinról magyarra történı fordítás és tolmácsolás mechanizmusainak van alávetve. BALÁZS JÁNOS szerint e szempontok is nagyban befolyásolhatták középkori okleveleink ilyetén kétnyelvőségét (1989: 102–4). Úgy vélem, igazat kell adnunk HOFFMANN ISTVÁNnak, aki hasonlóképpen számba véve a felmerülı érveket, azt állapítja meg, hogy „az oklevelek … magyar nyelvő szórványainak hátterében többféle tényezı is meghúzódhat” (2004b: 13, 2007a: 20). Kiemeli ezek közül az európai gyakorlat mintaadó hatását, valamint az oklevelek elsıdleges jogbiztosító szerepét, amelynek fontos eszköze az anyanyelvi névhasználat. Felsejlik ugyanakkor egy újabb fontos érv: az „egységesítı szándék” (i. h.). Valóban, a névalakok kiválasztásában, megformálásában és szövegbe illesztésében (amint errıl a vonatkozó fejezetben bıvebben is szólni fogunk) valóban kirajzolódni látszik egyfajta f o r m a l i z m u s r a v a l ó t ö r e k v é s, bár az alapítólevélre vonatkozóan még csak – az európai mintáktól nem független – kezdetekrıl beszélhetünk, mégis érdemes mindezt elhelyezni a késıbbi magyar oklevelezési gyakorlat kontextusában is (vö. HOFFMANN 2004b: 15–38). A fenti szempontokat kiegészítendı jegyzi meg – indokoltan – HOFFMANN ISTVÁN: számolnunk kell egyfajta ösztönösséggel, illetve véletlenszerőséggel is (2004b: 14, 2007a: 20). A

33

folyamatos nyelvi váltás, az idegen nyelven megalkotandó nehezebb szerkezetek konstruálásának gyötrelme (erre több példát is látunk késıbb) olyan pszicholingvisztikai közeget teremthet, amelyben az oklevél fogalmazója olykor nyelvileg is elbizonytalanodik, avagy a másra koncentráló figyelem egy-egy magyarul is, latinul is megfogalmazható nyelvi elemet n e m f e l t é t l e n ü l t u d a t o s v á l a s z t á s eredményeként jegyez le. Végezetül meg kell jegyeznünk – immár csupán az alapítólevél nyelvi anyagára reflektálva –, hogy számos, szemantikailag nem transzparens tulajdonnév esetében fel sem merül a latinul rögzítés kérdése76: tichon, balatin, kaztelic stb. Több névtípus lejegyzésében jól követhetı tendenciák érvényesülnek: így az utak neve jellemzıen latinul, a víznevek általában kétnyelvő szerkezetekben találhatók az alapítólevél szövegében, és szintén jellemzıen magyarul fordulnak elı az árok, homok, halom földrajzi köznevekkel alkotott nevek. S bár nyilván ezen tipizálások mögött is tetten érhetı a fenti szempontok (jogbiztosíték, európai minta stb.) egyike-másika, mégis a kérdésfeltevés és a megokolás szempontjai leginkább olyan esetekben merülnek fel élesen, ahol a tipikustól eltérı megfogalmazásba ütközünk: magna uia, de: hodu utu; tue és fee, fehe, de: caput; aruk és: que uallis stb.

76

Legfeljebb a latinosításé, ami viszont részben más motivációjú választás függvénye (is) lehet, ez azonban oklevelünket – legalább is nézetünk szerint – nemigen érinti (l. az „Egy magánhangzó-változásról” szóló fejezetet).

34

Az alapítólevél nyelvi közege A tihanyi alapítólevél nyelve latin, nyelvi közege azonban m a g y a r. Ehhez szorosan kapcsolódva: a latin nyelvő írásbeliséget reprezentáló oklevelet nyelvi közegként magyar nyelvő s z ó b e l i s é g veszi körül. Ha nem is expressis verbis, az alapítólevél arengája szintén utal e kettısségre: „szükséges az emlékezet számára írnokok keze által készített maradandó írásmőben megörökíteni mindazt, amit az emberi nem fiai mint kötelezı érvényőt határoztak el”. Az elhatározás szóban, anyanyelven formálódott. Az írás pedig egyszersmind „deákul írást”, latin nyelvőséget jelentett (id. HORVÁTH 1931: 15). A kettı nem is választható szét teljesen egymástól, KRISTÓ megfogalmazásával élve: „a tihanyi alapítólevél a szóbeliség és az írásbeliség határmezsgyéjén áll” (1970: 209). A nyelvi közeg, a beszélt magyar nyelv és az írott latin kapcsolata megragadható a korai diplomatikai gyakorlat mindhárom fı fázisában: a határjárás, az oklevél összeállítása, illetve a jogi aktusokat kísérı fordítás-tolmácsolás szakaszában is. 1. Az elsı szóbeliség. – Az alapító király adományozásának szándéka természetszerőleg a királyi birtokokra77 vonatkozott. Az odaadományozandó birtokrészeket fel kellett mérni, szükség esetén határjeleket kellett kihelyezni, majd a megvont határokat fel kellett jegyezni. A határjárásra kiküldött megbízott személyek (az alapítólevélben: ministri regis) minden bizonnyal saját megfigyelésük, kimérésük alapján jegyezték le az odaadományozandó birtokok határpontjait. Okkal feltételezhetjük azonban, hogy a helyi lakosság egy részével (legalább képviselıivel) is érintkeztek. Nemcsak a falu, birtok nevének lejegyzésében lehettek segítségükre (csupán a nem lakott helyek között van név nélkül említett birtok) – e neveket ugyan más forrásból is ismerhették –, az adományozás ugyanakkor egyben az ott lakók életére is hatást gyakorolhatott: vagy csupán más feltételekkel használhattak bizonyos javakat78, de az is elıfordult, hogy az itt élık az új birtokos szolgálatába kerültek79. E várható változásokat pedig feltehetıen már a határjárás idején közölték az itt lakókkal, azaz minden valószínőség szerint nem „titokban” jelölték ki, illetve írák össze a határokat. Ez az elsı szóbeli érintkezés bizonyosan az ott élık anyanyelvén történt, esetleg tolmács útján, vagy – a feljegyzett és az oklevélbe került magyar nyelvi anyag minısége alapján sokkal valószínőbben – közvetlenül. Ennek a m e g e l ı z ı s z ó b e l i s é g nek részben a lenyomatai az alapítólevél magyar szórványai80. Természetesen a határokat feljegyzık tudatában voltak annak, hogy jegyzeteikbıl latin nyelvő oklevélszöveg fog készülni, így a „latinosítás” már ekkor megkezdıdhetett: egyes helynevek esetleg már részben vagy egészen latinul kerülhettek a feljegyzett nevek közé. 2. A köztes anyanyelvőség. – Az oklevél fogalmazása, egybeszerkesztése természetesen latin nyelven történt. A magyar anyanyelvőség jelenlétével azonban e 77

A korai Árpád-korban a királyi birtokok (terra regia) – Szent István törvényei alapján – két csoportra oszlottak: Az állam védelme, a közigazgatás, az udvartartás stb. fenntartására szolgáló szükséges (fundus publicus) és a nem feltétlenül szükséges, eladományozható (possessio regalis) földbirtokok. Ez utóbbiból származnak az adománybirtokok. (L. MEZEY B. szerk. 2007: 81.) 78 Vö. pl. „innen turku taváig található, mely tónak egyik fele a népet, a másik fele viszont az egyházat illeti.” (TA.) 79 Vö. „Mindezek mellett ennek az egyháznak a szolgái is ide tartoznak földjeikkel és halászóhelyeikkel együtt, amelyeket korábban másokkal együtt közösen birtokoltak.” (TA.) 80 A szóbeli elızményektıl való függésre vö. még: BALÁZS 1989: 103.

35

fázisban is számolnunk kell. Gondolhatunk egyfelıl a latin szövegbe illesztendı vernakuláris nyelvi elemekre – ezek anyanyelvtudatot mozgósító pszicholingvisztikai közegére –, másfelıl pedig megfigyelhetjük, hogy a latin szöveg (ezen belül a dispositio) egyes helyein „átüt” az anyanyelvőség. A magyar anyanyelvő fogalmazó ugyanis többször alkalmaz olyan nyelvi, szövegformálási megoldásokat (magyaros szórend, mondatfőzés stb.81), amelyek minden valószínőség szerint anyanyelvi interferencia hatására kerülnek ekként az oklevélbe. TARNAI ANDOR megállapítása talán az anyanyelvőség átsugárzására is vonatkoztatható, amikor legkorábbi okleveleinkrıl mint „egyéni erıfeszítést eláruló diplomák”-ról beszél (1984: 21). 3. A második szóbeliség. – Az alapítás ünnepélyes aktusa (vö. ÉRSZEGI 2007: 48), a birtokba iktatás, illetve az esetleges késıbbi jogügyletek során az oklevelek magyarul szólaltak meg. Ezen alkalmakkor a latin iratok tartalmának értelem szerinti, vagy szó szerinti, hőséges visszaadása a notárius feladatkörébe tartozott (vö. BALÁZS 1989: 102). A fordítást-tolmácsolást végzı notáriusnak nem volt könnyő feladata. Fordítás közben ügyelnie kellett, hogy a latin és a magyar szöveg minél pontosabban fedje egymást. Fontos követelmény volt az is, hogy a magyar szövegbe lehetıleg ne keveredjenek latin szavak, hiszen az érdekelt hallgatóság ezeket nem értette volna (vö. TARNAI 1981: 19). A hivatásos írástudó réteg egyházi és világi szóbelisége – és ide tartozik a latin oklevelek anyanyelvi tolmácsolása is – a középkori szóbeliség második rétegét alkotja. Ez az ún. m á s o d i k s z ó b e l i s é g feltétlenül latin hatás alatt állt: formulái az idegen nyelvre vezethetık vissza. (Ezen belül természetesen más pl. a prédikációk latintól való függése, melyek nem feltétlenül fordításai az eredetinek, hanem magyar megfelelıi, l. pl. a Halotti beszéd, és ismét más az oklevelek magyar szóbelisége, ahol a jogi értelemben vett pontosság és érthetıség a legfıbb követelmény.) E másodiknak nevezett szóbeliség azonban nem csupán függ a latin „eredetitıl”, de ellenırzı funkciót is gyakorol a magyar szóbeli változat fölött. A magyar kifejezések – különösen a diplomatikai gyakorlatban – soha nem függetlenedhettek annyira a latintól, hogy ennek következtében módosult tartalommal telítıdjenek, mivel az ilyenfajta eltérés jogsértés gyanúját kelthette volna (az egyházi szóbeliségben pedig az eretnekségét), mégis minden formulának vagy formulaszerő fordulatnak eléggé hajlékonynak (variálhatónak) kellett maradnia, mert elsısorban az alkalmazás helye és módja, s nem annyira a szó szerinti azonosság volt a használati jogosultság döntı kritériuma. (Minderrıl részletesen: TARNAI 1981: 19–21.) Ez az értelmiség, mely latinul írt, de magyarul tolmácsolt, nyilvánvalóan önkéntelenül egyfajta c s o p o r t n y e l v e t is létrehozott, mely a közvetlen források hiányában csupán áttételesen vizsgálható (vö. TARNAI 1984: 236–9).

81

Ezek egy részét a késıbbiek során elemzés alá is vonjuk.

36

Az alapítólevél stílusa Az alapítólevél latin nyelvének, illetve stílusának megítélése nem egységes. A kutatók egy része az oklevél szövegét kifogástalan, tökéletes latinsággal megírt, „kiváló”, sıt „nagy stílusmővészettel” megalkotott fogalmazásnak tartja (pl. MELICH 1934: 12–3, 44; HORVÁTH [ifj.] 1954: 308), míg mások szerint a szöveg gyenge, sıt „meglehetıs primitív” nyelvi produktum (pl. PAULER 1899: 96; ÓmOlv. IX–X). Mi az oka ennek a végletes véleménykülönbségnek? PAIS érzékeli a kettısséget („egyiket sem tudom teljességében elfogadni”, 1955a: 6), magyarázattal azonban nem szolgál, s úgy tőnik, az utóbbi vélemény felé közelít: „Az oklevél latinságát nem értékelném magasra (…). Az alapítólevél »narratio« részének82 fogalmazása, alakítása bizony nehézkesség és darabosság benyomását keltheti” (i. h.). 1. Az oklevél keretszövegének stílusa. – Az oklevél diplomatikai szerkezetének részletes bemutatásától eltekintve keretszövegnek nevezem az oklevél dispositión kívül esı szerkezeti egységeit. E részek néhány stiláris sajátosságra szeretnék az alábbiakban rávilágítani. 83

A f o r m u l a d e v o t i o n i s – ha valóban francia mintákat feltételezünk oklevelünk mögött (TÓTH P. 2007: 34; vö. SZENTPÉTERY 1930: 41–3; KMTLex. 244; DHA. 148 stb.) – mindenesetre szokatlan a Kis 84 Pipin óta használatos „Dei gratia” helyett a korábbi gyakorlatba visszanyúló „Dei annuente clementia” – 85 ’Isten megerısítı (szó szerint: rábólintó) jóindulatával’ formula alkalmazása . Az arengát, a narratiót és a datatiót stilisztikailag a p e r i o d u s (körmondat), a c o p i a v e r b o r u m (szóbıség) és a v a r i e t a s (változatosság) jellemzi. A szóbıséggel összefüggıen megfigyelhetjük a 86 e n u m e r a t i ó t (felsorolást): „consilio – prudentia – industria” ; „in terris cultis & incultis in uineis in agriculturis in seruis in ancillis in equis in bubus & ouibus & porcis in apibus”. Ugyancsak itt említendık az a m p l i f i c a t i o (szóhalmozás szinonimákkal) példái: „doctores philosophi”; „strenue & indefesse”; „inscii inmemoresque”. Ide kapcsolandó továbbá a t a u t o l o g i a (ismétlés más szavakkal): „obliuionis leuitatibus (…) inmemoresque crediderunt”. Az arenga c l i m a x szal (fokozással) indul: „per ignauiam – seu per neglegentię culpam – sepissime etiam per secularis rei curam (…) perituram”.

82

A korábbi szerzık a narratio alatt rendre a dispositio-t értik, illetve a két szerkezeti részt együtt. Ide kapcsolható még a hosszabb népnyelvi részek beillesztésének a hiánya a német oklevelezési gyakorlatban, szemben az itáliai és a francia gyakorlattal (vö. GIRY 465–6, 475). 84 A frank királyok Nagy Károly óta viselik a „gratia Dei rex” titulust. 85 Talán tudta a formula kiválasztója, hogy András nem „Isten kegyelmébıl”, hanem a Vata-féle pogánylázadásban résztvevık jóvoltából lett végül is Magyarország királya? Majd utóbb Isten jóváhagyta, „rábólintott”, miután – a korábban engedélyezett pogány szertartások betiltását, valamint a vezetık kivégzését követıen – a Szent István-i törvényeket és a kereszténységet ismét kötelezıvé tette (Vö. KRISTÓ 2003: 120)? 86 Ez valójában a bölcs – vö. „a tudós és bölcs emberek” – cselekvésének folyamatát írja le: 1. másokkal tanácskozik, 2. magában megfontol, mérlegel, 3. majd ha jónak látja – vö. „Ha tehát ez elıdeink szemében ilyen hasznosnak és jónak tőnt, tartsa valamennyi ma élı mővelt ember még hasznosabbnak, és nagyon jó dolognak” – törekszik megvalósítani. 83

37

Külön ki kell emelnünk az arenga r í m e s p r ó z á j á t : Quoniam nonnulli mortalium plerumque hebetati mente siue per ignauiam • seu per neglegentię culpam • sepissime etiam per secularis rei curam • non multo post tempore perituram • quę uiderant & audierant obliuionis leuitatibus inscii • inmemoresque crediderunt • doctores • philosophi • patresque nostri quamplurimi consilio • prudentia • suaque inuenerunt industria • ut quicquid humanę filii propaginis ratum fieri decernerent • per manus scriptorum iugi studio litterarum memoriis conmendarent • ne per cariosam uetustatem • poss& deleri • apud posteri successores ęui • Id ergo quia utile ipsis uisum est & bonum • cunctis modernis sapientibus utilius idipsum uideatur • & optimum • Szólnunk kell még egy megkapó metonímiáról, amely az i n t e r t e x t u a l i t á s szép példája oklevelünkben. Az arenga per cariosam vetustatem kifejezésérıl van szó. A szöveg arról értekezik, hogy azért szükséges a szóbeli megállapodások rögzítése „maradandó írásmőben” nehogy az korhadó öregsége okán a késıbbi korokra semmivé foszoljék. A latin cariosus melléknév elsıdleges jelentése ’korhadt, szúette 〈fából készült tárgy〉, ill. odvas 〈fog〉’. Az egyébként nem gyakori szó jellemzısen a klasszikus mezıgazdasági szakirodalomban fordul elı, a cariosa terra Cato, Columella és Plinius mőveiben ’likacsos, porhanyós, darabos, felázott föld’ jelentésben áll, amely változatos jelentések összekapcsolása elsı megközelítésben (’porhanyós’ és ’felázott’) nem érthetı. Itt azonban a földmővelés körébıl vett szakkifejezésrıl van szó. Nyári melegben, ha kevés esı esik (pl. egy rövid zápor), akkor az egyébként kiszikkadt termıföld tetejét átáztatja, a víz azonban nem jut mélyebbre, ott porhanyós marad. Ebben az állapotában megmővelésre alkalmatlan, ha kapával belevágunk, rátapad, a kiemelés helyen pedig porzik. A ’szétmálló, szétporladt, szétfoszló stb.’ jelentést felvevı cariosus melléknév már az ókori költészetben elıfordul metonímiaként, pl. Ovidiusnál: „quid precer iratus, nisi vos cariosa senectus / rodat et inmundo cera sit alba situ” (Amores I, 12, 29–30); Gaál László fordításában: „Mit mondjak haragomban? – Egyen meg a redves öregség, /és mocskos viaszod fesse fehérre penész” (Ovidius 29). Stilisztikailag tartalmas metonímia: nem az öregség teszi „redvessé” az embert, hanem maga az öregség a redves. A szókapcsolatot a világmindenségre a Kr. u. IV. század végének keresztény költıje, Prudentius alkalmazza temetési himnuszában (Hymnus ad exequia defuncti 141–8): „Non, si cariosa vetustas dissolverit ossa favillis, fueritque cinisculus arens minimi mensura pugilli,

Nec, si vaga flamina et aurae vacuum per inane volantes tulerint cum pulvere nervos, 87 hominem periisse licebit.”

87 Nyersfordításban: „Nem, ha a hosszan tartó rothadás (szó szerint: rothadó hosszú kor) parázsban porlasztja a csontokat, s mindez egy kis maroknyi száraz hamuvá lesz, Nem, ha az üres semmiben szálló kóbor szelek és fuvallatok a test kötelékeit a porral együtt szerteszórják, [nem, Isten] nem hagyja majd elveszni az embert.”

38

A himnuszban a „rothadó hosszú idı” a végéhez érkezett, pusztulásra megérett („elöregedett”) világ korszakaira utal, de – az ovidiusi idézethez hasonlóan – itt sem a hosszú idı miatt rothad szét a világ, hanem a metonimikusan a hosszú idı jelzıje lesz a rothadó. A prudentiusi szókapcsolatot fedezzük fel az alapítólevél szövegében: per cariosam uetustatem. S bár nem állítom, hogy az oklevél arengájának összeállítója Prudentius költeményeibıl mazsolázta volna ki e szerkezetet, az itteni elıfordulás mégis egy költıi hagyomány lecsapódása az alapítólevél szövegében. Tudniillik, elsıdleges jelentésében éppen az oklevél anyaga lehetne „porladó”, de nem, éppen az oklevél (az írásbeliség) biztosítja a megállapodás örök érvényét, szemben a múlékony, szétfoszló emlékezettel. A jelzı használata ez esetben is költıi (metonimikus): nyers prózában értelmezve a hosszú idı okozza az emlékek szétfoszlását, itt azonban ismét a hosszú idı jelzıje lesz a cariosa (szétfoszló).

2. A dispositio nyelvi megformáltsága. – A fentiekhez képest a rendelkezés nyelve valóban egyszerőbb, nehézkesebb, iskolásabb. Fıbb pontatlanságok: 1. Kimaradt tartalmi rész vagy hibás másolás gamas birtok leírásában: „Exceptis his quę prenotata superius uidentur”. (Hasonlóképpen a narratióban említett egyházi felszerelések kimaradása.) – 2. Kimaradt mondatrészek: „locus mortis dictus cuius incipit terminus a sar feu [√] eri iturea”; quę hab& ini(ci)um ad portum ecli [√] usque ad fidemsi; qui hab& inicium ad u[g]rin baluuana in parte orientali [√] exinde ad aiu. – 3. Túlbiztosítás eredményezte zavaró tautológia: „terciam partem forensis tributum de sumig & cum eo similiter terciam partem [sc. tributi] in thelena cum portu & tributu”. – 4. Kétszeres viszonyjelölés: „inde ad holmodi rea”. – 5. Pontatlan, téves egyeztetés: „ad uillam hunc insula”; „locus qui gisnav dicitur hęc”; „forensis tributum” [e helyett: tributi]. – 6. Betőtévesztés: „bukurea” [e helyett: bukur rea]; „brokina” [e helyett: brekina]; „prono(ta)vimus” [e helyett: prenotavimus]. – 7. Tévesztett rövidítés: „Arbusta autem quamplurima [prae x] per circuitum iacentia”. – 8. Több helyen megfigyelhetı az abbreviatúra elmaradása vagy felesleges kitétele. – 9. Feloldatlanul maradt rövidítések: „B”, „N”. – 10. Szórend értelemzavaró tévesztése: „in qua eadem insula” [e helyett: in eadem insula in qua]. Ezeken túl az iskolásan tudálékos fogalmazás legjellemzıbb példája: „Siquę uero sunt arbores (i)nibi fructiferę siue non fructiferę”. Olykor érzıdik, vagy látszik is a bonyolult szerkezettel való küszködés (pl. a „Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút” és a „kangrez út” szerkesztésében). És általánosan elmondható a szerényebb nyelvi-stilisztikai igényesség: „ab eodem huluoodi quicquid est usque ad monticulum”; „cuius est uocabulum koku zarma” stb. Figyelemre méltó több helyen a magyar nyelvi interferencia: „ad kangrez uiam”, „bonus rex”, „aratra XX cum LX mansionibus Vinitores cum uineis XX”, „de armento regali L pol&ros” stb. 3. A stílusbeli különbségek lehetséges magyarázata. – KRISTÓ teljesen kizártnak tartja, hogy „ugyanaz a fogalmazó, aki az arengát »nagy stílusmővészettel« (…) írta meg, a formula pertinentiarum-ban elfelejtette volna pár mondattal feljebb csillogtatott tudását” (1970: 209–10). Hasonlóképpen MEZEY LÁSZLÓ: „[a birtokok és szolgáltatások összeírását tartalmazó cartulák] szinte nyersen és nem kancelláriaszerő dispositio-formulázással kerültek be az oklevélbe” (1966: 4–5). Elvben lehetséges, hogy a keretszöveg az ún. formuláriumokból született, bár ezek használatának feltételezése – legalábbis magyarországi viszonylatban – igencsak anakronisztikus88. Ha Miklós püspök külföldrıl érkezett, persze hozhatott magával efféle győjteményeket, de feltételezhetjük mőveltségének akár olyan fokát is – nem ok nélkül: ennek híján ugyanis nemigen lehetett volna a királyi udvar notáriusa –, amelyen ilyen segédeszközökre már nem is igen volt szüksége. (Ez esetben teljesen érthetetlen a 88

TARNAI utal arra, hogy az általános vélekedés szerint formuláriumok Magyarországon csak a XIII. század második felétıl voltak használatban (1981: 16; vö. 1984: 21).

39

dispositio gyenge szövege.) Ámde az is nehezen elképzelhetı, hogy egy magyar anyanyelvő notárius (Miklós püspök?), esetleg egyszerő scriptor, aki a dispositio szövegrészénél olyan hibákat követ el, mint amiket fentebb soroltunk, a formuláskönyvek anyagából ilyen tökéletesen csiszolt szöveget tudott volna – természetesen aktualizálva – összeállítani, egyetlen másolási, ragozási, egyeztetési stb. hiba nélkül. A megoldás lehetıségét KOMJÁTHY MIKLÓS kínálja – s mellyel lényegében egyet is érthetünk –, aki szerint „az oklevél ma ismert fogalmazata két részre oszlik, a szorosan vett rendelkezı és az azt bekeretezı részekre”. Majd tovább: „aki az arengát írta, jól tudott latinul”, míg „az oklevélnek a birtokadományokat felsoroló része döcögı nyelvével, rosszul egyeztetett szerkezeteivel, rengeteg vulgáris kifejezésével csak olyan embertıl származhatott, akinek a latin nyelven való írás nem volt mindennapi kenyere” (1955: 30–1; vö. KRISTÓ 1970: 210)89. Számunkra ez azt jelenti: a magyar szórványokban bıvelkedı oklevélrész fogalmazója minden bizonnyal m a g y a r a n y a n y e l v ő lehetett90.

89

Az sem elképzelhetetlen, hogy András a Szent István-i mintát követı államszervezı munkájában a kancellária újjászervezésére is gondolhatott (a Szent István-i kancellária létérıl: FEJÉRPATAKY 1887: 10–8; SZENTPÉTERY 1930: 41; MEZEY L. 1966: 4; stb.), így nem kizárt, hogy scriptorunk az idegen földrıl érkezett mesternek (Miklós püspöknek) a latin nyelvet és az oklevélírás mővészetét elsajátítani igyekvı, magyar anyanyelvő tanítványa. Az természetes gyakorlatnak számított, hogy a külföldrıl érkezett „tudósok” az itthoniak közül „társakat” neveltek, vö. HORVÁTH [id.] 1931: 19. Az „ars notaria” késıbbi gyakorlatához l. TARNAI 1984: 62–9. 90 BALÁZS éppen a magyar szóbeliségtıl való függésre vezeti vissza a két rész stiláris különbségeit (1989: 103), mely szempontként figyelemre méltó, de semmiképpen nem kielégítı magyarázat. Közvetve azonban támogatja e rész fogalmazója anyanyelvőségének valószínőségét.

40

Az alapítólevél magyar nyelve: kinek a magyar nyelve? A nyelv változatokban él. A XI. századi magyar nyelvnek is voltak – mert nyilvánvalóan voltak – területi és társadalmi változatai. Nem haszontalan tehát feltenni a kérdést: kinek, kiknek a nyelvét és nyelvhasználatát reprezentálják az alapítólevél magyar nyelvi elemei? Az alapítólevél szerzıségének kérdése – az általános mővelıdéstörténeti, történelmi érdeklıdésen túl – a magyar nyelv múltjának kutatóját leginkább azért foglalkoztatja, mert a nyelvemlék anyanyelvi elemei szükségszerően más nyelvtörténeti megítélés alá esnek, ha anyanyelvi, avagy idegen ajkú lejegyzıtıl származnak. Az alapítólevél szerzıségének kérdésébe, annak félszázados, fıként történettudományi megfontolásainak, szakmai vitájának szövevényébe nem szándékozom belebocsátkozni, ezzel kapcsolatban csupán néhány érintıleges megjegyzést teszek. Az alapítólevél a hagyományos vélekedés szerint Nicolaus episcopus (Miklós püspök) saját kezével írt oklevele (PINTÉR 1921. 1: 44, 1942: 13; JAKUBOVICH 1923–1924. 19: 78), illetve fogalmazványának halála utáni tisztázata (ERDÉLYI 1906a: 37). Az elkészült hiteles oklevélre mint többlépcsıs, több különbözı funkcionáriust mozgósító jogi procedúra eredményére tekintve azonban mindenképpen el kell vetnünk azt a felfogást, miszerint az alapítólevél egyetlen ember – Miklós püspök – szellemi alkotásának tekintendı. (Azaz: az irodalmi mővekhez hasonlatos szerzıséggel az oklevelek esetében nem számolhatunk.) Éppen a XI. század okleveles gyakorlatára utalva jegyzi meg MEZEY LÁSZLÓ: „A királyi udvar jegyzıje („aulae regiae notarius”)91 vagy akár a capellanusok sem vállalták, nem is vállalhatták az oklevéladás minden fázisának az ellátását. […] A királyi notárius a formulázást vállalta” (1966: 4)92. Magának Miklós püspöknek a személye – aki SOLYMOSI szerint veszprémi megyéspüspök (1994: 49; l. korábban ERDÉLYI 1908: 13) volt, TÓTH P. vélekedése szerint észak-francia (vallon) származású gyıri (2007: 34) püspök lehetett, ÉRSZEGI GÉZA pedig megyéspüspöki hivatalt nem viselı kuriális, illetıleg hivatalnokfıpapnak tart, akinek éppen a királyi oklevélkiadás felügyelete a legfontosabb feladata (2007: 48) – a fentiek nyomán az alapítólevél magyar nyelvi elemeinek vizsgálata szempontjából kevéssé lényegbevágó kérdés. Néhány megjegyzést azonban megfogalmazunk. 1. Az oklevél végén szereplı presul (mely általában fıpapot: püspököt vagy apátot jelöl) N. nehézség nélkül azonosítható az aláírók névsorába utólag betoldott 93 Nicolaus episcopus-szal . 2. Az alapítólevél szövege nem utal arra, hogy Miklós püspök a hivatalos példány elkészítésekor már nem élt (vö. FEJÉRPATAKY 1885: 16, aki többek között emiatt kételkedik az oklevél eredetiségében; ERDÉLYI 1906a: 36–7; MELICH 1924: 25): a beatissimus jelentése nem ’megboldogult’, hanem a sanctissimus-szal ekkor még szinonim titulus honorariusa a fıpapoknak, jelentése tkp. 94 ’szentséges’ . 3. A szakirodalomban felmerül a kérdés, hogy az említett titulus saját magára vonatkozó használata a püspök részérıl nem szerénytelenség-e (PAIS 1944: 239; 1955b: 16)? Ha nem ı az 91

Az alapítólevélben: „notarii in curia regali”. Ebben az esetben az alapítólevél „cuncta in presenti cartula notarii manu adsignata habentur” és „conscriptum est hoc priuilegium a beatissimo presule N[icolao]” kitételeket úgy értelmezhetjük, hogy a hivatal felelıs vezetıje az általa irányított hivatal nevében mondja magát az oklevél összeállítójának (vö. PAIS 1944: 235–6, 1955b: 13–4; KOMJÁTHY 1955: 30). 93 Két külön személynek gondolja FEJÉRPATAKY (1885: 16). PAULERtıl kezdve (1899: 96), majd ERDÉLYI által megerısítve (1906a: 36–7, 1908: 13) rendszerint azonos személynek szokás tekinteni a notariust és az aláírók között szereplı püspököt (l. JAKUBOVICH 1923–1924. 20: 10; MELICH 1924: 25, 1934: 4; SZENTPÉTERY 1930: 42; párhuzamos oklevélhellyel megerısíti: KOMJÁTHY 1955: 30). Az újabb kutatók közül PAIS vetette fel újra bizonytalanul, hogy akár két külön személyrıl is lehet szó (1944: 234, 1955b: 12). Vö. még: 1127–1131: „Wezpremiensi vero presule” (DHA. 424). 94 Vö. JAKUBOVICH 1923–1924. 20: 10; PAIS 1944: 234–5, 1955b: 12. A két titulus hierarchiája (sanctissimus a pápa említésére lefoglalt jelzı, míg a beatissimus minden más fıpap említésének titulusa) jóval késıbbi eredető. Hasonló párhuzamként vö. JókK.: zent ferencz ~ bodog ferencz (a késıbbiek során itt is hiererchia alakul ki). 92

41

eschatocollum, benne a datatio szövegalakítója, fel sem merül a kérdés, ha mégis ı e rész fogalmazója, akkor sem kérdéses, hogy odaírja-e a hivatalosan neki járó titulust, ahogyan tenné ezt a király maga is, ha ı fogalmazna bármilyen írásmővet, vagy teszi ezt manapság is bárki, aki a hivatalos írásbeliségben feltünteti saját titulusát. 4. A „uicem procurabat notarii” kifejezésben a vicis nem ’helyettes’-t, ti. a notárius helyettese 95 (ERDÉLYI 1908: 13), hanem ’megbízatás’-t, ’tisztség’-et jelent (a notáriusi tisztséget ti. töltötte be) . Mindazonáltal annak sincs feltétlenül magyar nyelvi relevanciája, hogy Miklós püspök esetleg nem magyar anyanyelvő (vö. TÓTH P. 2007: 34), illetve, hogy a proto- és eschatocollum mintái francia, illetıleg lotharingiai oklevelek (vö. SZENTPÉTERY 1930: 41–3; KMTLex. 244; DHA. 148; TÓTH P. i. h.).

Az alapítólevél stílusának vizsgálata során megállapítottuk, hogy a bevezetı és befejezı rész fogalmazója minden bizonnyal nem ugyanaz a személy. A dispositio, a birtokadományoknak a határjárások nyomán történt leírása – amely oklevélszakaszban a magyar nyelvő szórványok nagy része szerepel – minden bizonnyal a latinban kevésbé otthonosan mozgó, magyar anyanyelvő fogalmazó nyelvi produktuma. A magyar nyelvi adatok tehát kétségtelenül az ı anyanyelvét-nyelvhasználatát tükrözik? Az alapítólevél létrejöttében – amint korábban láttuk – többféle funkcionárius is szerepet vállalt. Joggal tesszük fel tehát a kérdést: kinek, kiknek a nyelvét reprezentálják az oklevél latin szövegében megırzött magyar nyelvi adatok? A határjárás során közremőködhetett a helyben élı lakosság néhány képviselıje. Lehet, hogy az általuk (esetleg saját nyelvjárásukban) közölt nyelvi adat maradt fenn? A határjáró tisztviselık (vö. az alapítólevél szövegében kétszer is említett ministri regis) talán egyetmást rögtön latinul jegyeztek fel (ezek magyar nyelvi emlékként örökre elvesztek), de több mindent nyilván úgy rögzítettek, ahogy hallottak és megértettek: anyanyelvükön, magyarul. E feljegyzések nagy valószínőséggel így kerülhettek át az oklevélbe (talán ez bizonyos kettıségeknek a magyarázata is, pl. fee ~ fehe stb.), ezek az elemek tehát az ı nyelvük-nyelvváltozatuk reprezentánsai lennének? Igencsak elképzelhetı, hogy a dispositio anyanyelvő – mert kétségkívül anyanyelvő: igazolja ezt a számos, a késıbbiekben vizsgálat alá veendı nyelvi interferencia-jelenség – fogalmazójának saját nyelvi készsége és kompetenciája sem hagyta érintetlenül e nyelvi elemeket. Saját nyelvváltozatának egyes jellemzıi érvényesülhettek pl. a névszerő körülírások szerkesztésében, az esetleges egységesítési törekvésekben (nem feltétlenül csupán a fentebb említett magyar-latin névválasztás-névszerkesztés tekintetében, de esetleg a magyar nyelvi elemek egymásra vonatkozásában is), ezt rekonstruálni szintén nem tudjuk. Végezetül a fogalmazványról tisztázatot készítı scriptor szintén alakíthatott a szövegen (akár az anyanyelvi szórványokon is), amint ezt tanulmányozható is pl. a Tihanyi összeírás fogalmazati és hiteles példányának összevetése által. A felsorolt anyanyelvi rétegeket az alapítólevél szórványainak tekintetében – csupán az oklevél hiteles példányának a birtokában, a feljegyzések és a fogalmazati példány hiányában – nemigen van esélyünk elkülöníteni. Így végsı soron nem tudjuk megválaszolni a feltett kérdést: „Kinek, kiknek a nyelvét prezentálják az alapítólevél szórványai?” Az azonban kétségtelen, hogy a fennmaradt szórványok m a g y a r a n y a n y e l v ő n y e l v h a s z n á l ó k n y e l v i p r o d u k t u m a i.

95

Helyesen ifj. HORVÁTH 1955a: 148; ugyanígy: ÉRSZEGI szövegfordításai stb.

42

Vizsgálatok az alapítólevél helyneveinek körébıl

Módszertani megjegyzések az etimológiai vizsgálatokhoz „toutes les bonnes étymologies sont déjà trouvées, et celles qui ne le sont pas encore, ne sont pas bonnes” ANTOINE MEILLET

Ha a folyamatosan megújuló hazai és nemzetközi etimológiai kutatásokra nem is tarthatjuk érvényesnek ANTOINE MEILLETnek KIPARSKY által idézett (1959: 210) cinikus véleményét, miszerint „már minden jó etimológia fel lett tárva, illetve amelyek még nem, azok nem is jók”, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy a Tihanyi alapítólevél magyar nyelvi elemeinek közel másfél évszázados múltra visszatekintı etimológiai kutatástörténetét96 nem lenne-e tanácsos valóban lezártnak tekinteni? Kell-e, egyáltalán lehet-e még a feltárt (feltárható) etimológiákhoz bármit is hozzátenni? Az elmúlt másfél évszázad kutatói nem aknáztak-e már ki minden vizsgálati (forrásbeli és módszertani) lehetıséget? Ez a fejezet – egyben a késıbb sorra kerülı esettanulmányok etimológiai megfontolásainak bevezetıjeként – erre a kérdésre keres választ. I. Az etimológiai kutatásokról Az etimológia, mint ismeretes, többjelentéső terminus technicus. Jelenti egyfelıl egyegy adott szó (vagy szóelem) eredetének, forrásnyelvi alapalakjának (etimon), illetve (belsı nyelvi) keletkezésmódjának megállapítását, továbbá – a tágabb értelmezés (vö. KISS L. 1976: 28) szerint – változásának magyarázatát, illetve „mindazon mozzanatok komplex földerítését, amelyek a szavak kialakulását, életmenetét (…) lényegbevágóan befolyásolhatják” (BENKİ 1976: 15; részletesen: i. m. 17–8). Jelenti másfelıl a szavak eredetét kutató nyelvészeti tudományágat, tudományterületet, a „szófejtés tudományát”. (További szaknyelvi jelentéseire lásd: VILex. etimológia.) Az etimológia tudománya ókorig visszanyúló elızmények („naiv etimológiák”) után a XIX. században a történeti, illetve az összehasonlító nyelvtudomány megalapításával válik valódi tudományos diszciplínává. (Természetesen helyes szófejtések a korábbi idıkbıl is származhattak, magyar vonatkozásban lásd pl. SAJNOVICS JÁNOS és GYARMATHY SÁMUEL XVIII. század végi számos ma is helytálló magyar–finnugor egyeztetését.) Annak megítélése, hogy az etimológia tekinthetı-e önálló nyelvészeti tudományágnak, avagy a nyelvtörténet, illetve a (történeti) összehasonlító nyelvtudomány részét képezi-e, nem feltétlenül egyértelmő. Egyfelıl legfontosabb módszertani kritériumai: a szabályos hangmegfelelések, illetve a jelentések megfeleltetése (vö. KISS L. 1976: 27, 29) rokon vagy areálisan érintkezı nyelvek esetében elsısorban az összehasonlító nyelvtudomány, míg egy adott nyelven belüli vizsgálatra vonatkozóan (pl. belsı keletkezéső szavak) a történeti nyelvtudomány (nyelvtörténet) körébe utalják. A szótörténettıl való elválaszthatatlansága (i. m. 28) ugyancsak a nyelvtörténeti kutatásokhoz kapcsolja az etimológiai vizsgálatokat. Figyelemre méltó továbbá, hogy etimológiai vizsgálatokat leginkább az említett 96

A TA. szórványaira vonatkozó elsı általam ismert, tudományos igénnyel fellépı etimológia 1863-ból származik (T. V. 1863: 22).

43

tudományterületek kutatói folytatnak. Másfelıl azonban a szófejtés tudományát a fenti tudományágaktól részint eltérı módszertani sajátosságok jellemzik, illetve kutatásmódszertana sokkal szélesebb értelemben vett interdiszciplinaritást feltételez, hiszen egy-egy szó eredete olykor csupán néprajzi, történettudományi, széles értelemben vett mővelıdéstörténeti stb. ismeretek birtokában tárható fel (vö. BENKİ 1976: 15; GERSTNER 2006: 438). A társtudományokkal való szoros kapcsolatra önkényesen kiragadott, de jellemzı példaként említjük a régész LÁSZLÓ GYULA „töprengéseit” a nyelvészeti alapú etimológia eredményei fölött fazék, íj és szablya szavunk kapcsán (LÁSZLÓ 1976). Az etimológiának a XX. század közepétıl önálló tudományágként való megjelenése talán leginkább eklatáns módon a matematikai logikán alapuló, lehetıség szerint univerzális (vagyis a nyelvspecifikus diakrón változásoktól függetlenített) etimológiai képletek felállítására irányuló törekvéseiben tükrözıdik (errıl részletesen: KISS L. 1964). Amennyiben az etimológiára úgy tekintünk, mint a történeti nyelvtudomány részére, akkor nyilvánvaló, hogy az etimológiai vizsgálatok a nyelvtörténeti kutatásokon belül kapnak helyet, ha pedig – az általánosabb felfogáshoz csatlakozva – a szófejtés tudományát önálló tudományágként fogjuk fel, akkor az megkerülhetetlen segédtudományként csatlakozik a nyelvtörténész kutatásaihoz, aki többek között a történeti hangtan, a történeti morfológia, illetve kiemelten a történeti szókészlettan mővelése során van ráutalva. A nyelvtörténész tehát jellemzıen – függetlenül az etimológia „tudományos státuszától” – etimológus is. Idırıl idıre – mint minden tudományágban – célszerőnek látszik összefoglalni az elızményeket és az addigi eredményeket, illetve végiggondolni az újabb feladatokat. Ez olykor módszertani, esetleg személetbeli változások megfogalmazásával is együtt jár. A nemzetközi etimológiai kutatásokról kiváló összefoglalást ad KISS LAJOS (1976), az elmúlt két évszázad etimológiai tudománytörténetét újabban – többek között – YAKOV MALKIEL (1993) tekinti át monografikus részletességgel. A megújuló etimológiai kutatások céljainak, módszereinek újrafogalmazása is idırıl-idıre megtörténik, akár egy-egy kutató önálló munkája által (pl. SEEBOLD 1981; MALKIEL 1988), akár egy-egy e témában rendezett konferencia anyagát egyesítı tanulmánykötet formájában (pl. BENEDETTI, a cura di 2001). A magyar nyelvtudomány viszonylatában 1974-ben nyílt lehetıség etimológiai témájú konferencia rendezésére, és nyomában az eredményeket, a módszereket, illetve a célkitőzéseket és feladatokat összefoglaló tanulmánykötet összeállítására (BENKİ – K. SAL szerk. 1976). Az addigi hazai etimológiai kutatástörténet összefoglalása és értékelése is e konferenciához kapcsolódóan történt meg (lásd különösen BENKİ 1976). Az azóta eltelt idıszakban is termékeny kutatómunka folyt, melyet számos etimológiai témájú tanulmány, idıközben megjelent több etimológiai, vagy etimológiát is tartalmazó szótár (TESz. 3. kötet; MSzFE., FNESz., UEW., EWUng., ÉrtSz.2, ESz.), illetve ilyen jellegő egyéb összefoglaló munka (pl. CsnE., KnE.) reprezentál. II. A Tihanyi alapítólevél szórványainak etimológiai vizsgálatáról BENKİ LORÁND több ízben is figyelmeztet arra, hogy a tudomány számára idırıl idıre szükség van a már kidolgozottnak, megoldottnak, lezártnak hitt kérdések esetében – különösen a megújult kutatási feltételek, újabb nézıpontok ismeretében – a régebbi nézetek kritikai felülvizsgálatára (vö. BENKİ 1977: 131, 1998a: 111). A Tihanyi alapítólevélre vonatkozóan a megújult kutatási feltételek között vehetjük számba mindenekelıtt a vizsgálatokba bevonható forrásanyag jelentıs mértékő megnövekedését

44

(vö. pl. szinkrón helynévgyőjtemények, történeti hely- és személynévgyőjtemények, digitális okleveles és egyéb adatbázisok stb.). Az újabb nézıpontok közül pedig a korábbinál jóval szélesebbre tárt interdiszciplináris szemléletmódot kell elsıdlegesen megemlítenünk. Mindez elegendı indokot szolgáltat a TA. egyes szórványainak – egyebek mellett – etimológiai szempontú újramérlegeléséhez is. S hogy mindez valós tudománytörténeti igény, annak igazolására elég utalni az elmúlt öt év kutatástörténetében FEHÉRTÓI KATALIN, HOFFMANN ISTVÁN, HOLLER LÁSZLÓ, JUHÁSZ DEZSİ és ZELLIGER ERZSÉBET kapcsolódó munkáira. A jelen fejezet esettanulmányai – többek között – ilyen etimológiai újramérlegelést kínálnak az alapítólevél számos helynevére vonatkozóan. A felvetett etimológiai lehetıségek azonban – amint általában az etimológiai kutatások eredményei – nem egyenlı „erısségőek”. Tudományos értékük változó: az intuíciótól, „ötlettıl” (kérdés, hogy ezekre szüksége van-e az etimológiai kutatásoknak) a több tudományterület eredményei által megerısített, szinte egzakt módon igazolható biztos etimológiáig terjedhet. III. Az etimológiai kutatások eredményeirıl 1. Az etimológiai ötletekrıl. – Az alapítólevél kutatástörténetében több példát is találunk arra, hogy az elıdök által olykor ötletszerően felvetett, s akkor elutasított vagy legalábbis kevéssé valószínőnek ítélt meglátások a késıbbiek során ismét elıkerültek, hovatovább az újabban rendelkezésre álló források adatai, vagy valamely társtudomány eredményei ezeket látszanak igazolni. Aligha vonható kétségbe, hogy az etimológiai kutatásoktól sem idegen a megérzés, az intuíció (vö. BÁRCZI 1944: 315). Olykor a legszilárdabb etimológiák is egy-egy sejtésbıl, ötletbıl indulnak ki. Az efféle sejtéseket azonban – hogy az etimológia megbízhatóvá válhasson – szigorú tudományos vizsgálatnak kell igazolnia, esetleg elvetnie (FODOR 2001: 32). Szerencsés esetben, ha a kritikus vizsgálat során igazolható vagy megnyugtatóan cáfolható a felvetés, az ötlet betöltötte szerepét: a kutatást újabb eredményhez segítette (a megalapozott cáfolat is tudományos eredmény). Kevésbé szerencsés a helyzet, ha a vizsgálat sem igazolni, sem nem cáfolni nem tudja a felvetést. Ebben az esetben a kutatásnak nem kell azt feltétlenül elvetnie. Egyfelıl ugyanis az ötlet a tudomány számára több, mint az „ötletnélküliség”, a teljes tanácstalanság (az ún. „termékeny bizonytalanság” az etimológiai ötlet mellett is fenntartható és fenntartandó). Példaként az alapítólevél iohtucou helynévi szórványának megfejtési kísérleteit említjük: ERDÉLYI 1908: 423; MOKÁNY 1982 (velük szemben vö. BÁRCZI 1951: 53; HOFFMANN 2010: 179–80). Másfelıl az etimológiai ötletet azért is célszerő fenntartani, mivel az esetleg egy késıbbi kutató számára ösztönzıvé válhat. Ilyen, késıbb teljesen feledésbe merült ötlet SIMONYInak Tihany etimológiájára vonatkozó bizonytalan felvetése (1896: 563–4), mely a MELICHtıl származó, általánosan elfogadott etimológia (1914b: 104) újragondolására késztetett (l. e dolgozat vonatkozó fejezetét), avagy ilyen PÁPAY (1927) visszhang nélkül maradt felvetése bagat mezee-re vonatkozóan. Mindazonáltal az etimológiai ötletek a tudományos ismeretek terén egy bizonyos kockázatot is rejtenek magukban. Elıfordul ugyanis – különösen a tudomány népszerősítésében vagy az oktatásban –, hogy a sokat emlegetett etimológiai ötlet valószínő, vagy akár biztosnak tőnı névfejtésként tünteti fel magát. Ez történt például a Tihanyi alapítólevél asauuagi szórványával. Etimológiai ötletekre tehát szükség van, de ezeket célszerő határozottan megkülönböztetni a valószínő, avagy biztosnak tőnı etimológiáktól.

45

2. Az etimológiák erısségi skálája. – Az etimológiai vizsgálatok általában nem vezetnek – mert nem vezethetnek – matematikai egyenletek megoldásához hasonló kétségbevonhatatlan eredményekhez. (Egyebek között ezért sem problémamentes az etimológiai képletek konstruálása.) Vonatkozó szakirodalmunk ezzel természetesen tisztában van, ennek nyomán etimológiai szótáraink indokolt esetben nem vonakodnak a közölt etimológiát, vagy annak egyes elemeit „valószínőleg”, „feltehetıen” stb. kitételekkel árnyalni. Általánosságban azt is kijelenthetjük, hogy minél korábbi idıszakra vonatkozik egy-egy nyelvi elem feltárt etimonja, annál kisebb a valószínősége a tévedhetetlenségnek. (E tekintetben természetesen nem önmagában az idı az abszolút tényezı, hanem a kutatásba bevonható források csökkenı száma, majd hiánya, illetve részint ennek következtében a mővelıdési-nyelvi kapcsolatokról szóló ismereteink hézagos volta.) Az alapnyelvi szókincs esetén pedig a rekonstruált alapnyelvi forma mellé – függetlenül a rekonstrukció valószínőségi fokától – mindig odakerül: „a(z) … alapnyelvi alak *… l e h e t e t t ”. Az etimológus tehát kutatásainak eredményeként különbözı erısségő etimológiák megadásához juthat el, azaz a feltárt névfejtések messze nem egyenrangúak. Ha az etimológiák erısségi fokát egy skálán képzeljük el, célszerőnek látszik legalább négy fokozatot felvennünk. A legalsó fokozat az e t i m o l ó g i a i ö t l e t , amelyrıl fentebb már szóltunk. A kutató intuícióján alapszik, azonban – jellemzıen megerısítı, párhuzamos adatok hiányában – nem igazolható. Ide tartozik az általunk kínált etimológiák közül ecli. A következı fokozat a l e h e t s é g e s e t i m o l ó g i a . A lehetséges etimológia – vagy önmagában áll, vagy etimológiai alternatíva – további adatokkal támogatható, azonban akár a párhuzamos adatok természete alapján, akár más „esélyes” alternatíva jelenléte miatt csupán feltételezés marad. E kategória illusztrálására a kangrez szórvány elemzése kínálkozik. Harmadik fokozatként a v a l ó s z í n ő e t i m o l ó g i á t vehetjük fel. A valószínő etimológia mellett erıs érvek szólnak, melyeket a nyelvészeti igazolás lehetısége mellett gyakran a társtudományok érvei is erısítenek. Mindazonáltal ez esetben vagy nem sikerül meggyızıen minden kételyt eloszlatni, illetıleg nyitva maradhat a képviselt etimológiához képest jóval gyengébb alternatíva. E kategóriát a p&ra szórvány elemzése képviseli. Végezetül az etimológiai skála legerısebb foka a b i z t o s n a k t ő n ı e t i m o l ó g i a. Elvben „biztos” etimológiának is nevezhetnénk e kategóriát, hiszen ide nyilván számos megkérdıjelezhetetlen etimológia tartozik, olykor azonban a névfejtési vizsgálatok még a legbiztosabbnak tőnı esetekben is hordozhatnak bizonytalansági tényezıket. Erre példaként Tihany egy évszázadon át megkérdıjelezetlen szláv etimológiáját említhetjük. Ezzel az etimológiával szemben kínáljuk a helynév ilyetén erısségő görög etimonját. Természetesen e skálán több érték is felvehetı, kiindulásként azonban e négy kategória elegendınek látszik. Mindezek alapján tudományos kívánalomként fogalmazhatjuk meg, hogy egy-egy megállapított etimológia esetében annak erısségi fokát is feltüntessük. A jelen munka esettanulmányaiban ezt az elvet érvényesítjük. Ezzel természetesen nem vitatjuk el annak a lehetıségét, hogy egyes etimológiák erısségét a kutatók esetleg eltérıen ítéljék meg, az eljárás tudományos haszna azonban ezzel együtt is figyelemre méltó, hiszen egy-egy etimológia erıssége egyben arról is tájékoztat, hogy megbízhatóan építhetık-e rá további (különösen nyelvtörténeti) következtetések, illetve mennyire meggyızı példákként használhatók fel az adott korszak nyelvtörténeti leírásában.

46

IV. Néhány észrevétel az etimológiai kutatások módszertanához Az etimológiai kutatások metodológiájának kidolgozására ismételten kísérletek történnek (l. pl. a fent hivatkozott szakirodalom), a tudományág ennek ellenére nem rendelkezik átfogó módszertani leírással. A rendszeres elméleti áttekintésnek minden bizonnyal az is gátat vethet, hogy keretein belül végletes vélemények is megfogalmazódnak. Így az etimológiai kutatásokban univerzálisan érvényes elmélet felállítása és mindenfajta etimológiai kutatásban egyetemesen érvényesíthetı módszerek (pl. képletek) felállítása ugyanolyan szélsıséges álláspontnak tőnik, mint a metodikai nihilizmus. Ez utóbbi felfogásnak az etimológia elméletére vonatkozó magyar szakirodalomban HEXENDORF EDIT (1976) adott hangot. Részben egyet érthetünk HEXENDORFfal abban, hogy – egy adott nyelven belül is – „minden szó egyedi esetet képvisel” (i. m. 126), más és más személyiségjegyekkel rendelkezik (érts: sajátos mőveltségi örökség hordozója, eltérı kapcsolódási rendszerek részese stb.). Ennélfogva az etimológiai vizsgálat voltaképpen – a szerzı hasonlatával élve – a pszichológia személyiségvizsgálatával állítható párhuzamba. Az etimológiai kutatás sikere tehát általában nem az eleve adott elméletnek a kiválasztott tárgyra történı alkalmazásában rejlik, sokkal inkább a tárgyhoz és a kutató személyéhez leginkább megfelelı kutatási mód(ok) célszerő kiválasztásában (vö. HEXENDORF 1976:126; BENKİ 1976: 17). S bár HEXENDORF ezek nyomán megfogalmazott következtetése mint tudományos megfontolás meglehetısen szokatlanul hangzik, mégis bizonyos tapasztalati igazságot vélünk benne felfedezni: „Elıre úgyis csak azzal viheti a tudományt [ti. az etimológiát a kutató], amit nem úgy, vagy nem egészen úgy csinál, mint mások” (HEXENDORF 1976: 129). Mindezzel együtt mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a szavak életében (s ez nem csupán a hangtörténeti változásokra értendı) vannak bizonyos sztereotípiák, hovatovább rendszerszerő jelenségek, melyek meghatározzák pl. jelentésük változásainak, nagyobb nyelvi egységekbe történı beillesztésüknek, használatuknak stb. útját és módját. Ezen sztereotípiák megfigyelése, továbbá különösen az etimológiai érvelésrendszer tapasztalatai azt mutatják, hogy mégis hasznos lehet néhány általános(abb) módszertani kritérium felállítása. Efféle szempontok részben már a korábbi hazai szakirodalomban is megfogalmazódtak (l. különösen BENKİ szerk. 1976; egyfajta szintézis kezdeménye: KISS L. 1976), melyeknek sem kivonatolására, sem összefoglalására e helyütt nem vállalkozhatom. Mindazonáltal kijelenthetjük – s ez a gondolat nyilván nem új kelető az etimológiával foglalkozó szakemberek körében –, hogy a vizsgált anyag jellemzıen megelızi az elméletet, az elméleti (benne a metodikai) megfontolások pedig leginkább következményként, a konkrét vizsgálatok tapasztalataiként írhatók le – egyébiránt még a korábbi logikai képletek is így születtek –, s ezen tapasztalatok szintézise kínálhat módszertani kapaszkodókat az újabb kutatások számára. A tapasztalatok végiggondolására, összegzésére, szélesebb alkalmazhatóságuk tisztázására az etimológiának is – mint minden tudománynak – szüksége van97. Az alábbiakban csupán néhány jegyzetszerő, kiegészítı jellegő módszertani észrevételt kívánok tenni, melyek egyfelıl nem specifikusan az etimológiai kutatásokra vonatkoznak csupán (ezek összeállítása is igen kívánatos), hanem általánosan is alkalmazható kutatásmódszertani megfontolások, másfelıl a fentebb hivatkozott szakirodalomban megtalálhatókhoz képest talán triviálisabbaknak tőnhetnek, mégis – részben az alább közölt esettanulmányok tapasztalataiként – célszerőnek látom említésüket. 97

BENKİ LORÁND 1976-ban az etimológusokra váró feladatok közül legfontosabbként említi „az etimológiai vizsgálatokra vonatkozó elméleti-módszertani általánosítások szükségességét” (22).

47

1. Okham borotvájának elve. – A XIV. század egyik legjelentısebb filozófusa William Ockham (Occam), akinek a nevéhez főzıdik a közkeletően Okham borotvája-ként (Okham’s razor) – a tudományban olykor parsimonia (’takarékosság’) néven is – emlegetett elv, mely szerint „a dolgokat nem kell a szükségesen felül megsokszorozni” („entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem”)98. Az elv általános tudományos módszertani hasznossága könnyen átlátható, hiszen a felesleges(en szaporított) állítások részint elvonják a kutató figyelmét, részint – s ez még fontosabb – megnehezíthetik a vizsgált kérdés tisztázását, illetve megoldását. Az etimológiai vizsgálatok esetében Okham borotvájának elvét alkalmazhatjuk a szükségtelennek látszó párhuzamos etimológiák elhárítására. Példánkat Tihany eredetének vizsgálatából vesszük. KISS LAJOS Tihany helynevünket a cseh Tihoň személynévbıl származtatja, amely névnek szláv etimológiát tulajdonít: ’csendes, halk szavú ember’ (FNESz. Tihany). Ugyanakkor megjegyzi, hogy „más az etimológiája” a bolgár Тихон és az orosz Тихон személyneveknek, „ezek forrása a gör. Τύχων [tkp. ’szerencsés, sikeres ember’]” (i. h.) személynév. Mivel ez utóbbi személynév már az ókori görög, majd a korai keresztény idıszakban is létezett, a szlávok körében pedig a kereszténység felvételével terjedt el és lett népszerő, ezáltal – függetlenül a magyar Tihany helynév közvetlen eredetének vizsgálatától (erre lásd a vonatkozó fejezetet) – nemigen látszik indokoltnak a nyugati szláv névváltozat számára egy párhuzamos belsı szláv etimológiát feltételezni. (Szintén a Tihany helynévre vonatkozóan, de más összefüggésben alkalmazza az elvet HOFFMANN ISTVÁN, l. 2007b: 9, 2010: 44.)

2. Az auktoritás ereje. – Egyes önmagukban is meggyızı etimológiákat – nem érdemtelenül – feltáróik szakmai felkészültsége és kutatói tekintélye is támogat, így alkalmasint okafogyottnak tekinthetjük az adott kérdéssel való további foglalatosságot. Az alapítólevél kutatástörténetébıl kiragadott példát ismét Tihany etimológiája kínálja. BÁRCZI Tihany etimológiájával kapcsolatban (1951: 13) tulajdonképpen nem tartja szükségesnek, hogy önálló kutatásokat végezzen. A MELICH által feltárt etimológia számára annyira meggyızı, hogy még annak sem érzi szükségét, hogy esetleges más forrást (pl. SIMONYI) említsen, e tekintetben kizárólag MELICH munkáira hivatkozik.

3. A „lánchivatkozás”, vagy a hagyomány ereje. – Bizonyos etimológiai megfontolásokat azért tartunk meggyızınek, vagy legalábbis nagyon valószínőnek, mert régóta hivatkozunk rájuk. Önmagában az idı, illetve a lánchivatkozás azonban nem ruház fel meggyızı erıvel semmiféle etimológiát. Az alapítólevél asauuagi szórványának a késıbbi ásovány (> ásvány) adatokkal való azonosításának lehetıségét – tudniillik egyedül erre a máshonnan nem dokumentálható azonosításra épül az a feltevés, hogy a lexéma tövében az ás igét keressük – SZAMOTA ISTVÁN még csupán indoklás nélküli ö t l e t k é n t veti fel (1895: 145), jegyzeteibıl ZOLNAI már mint etimológiai tényt szótározza (OklSz.), illetve ugyanígy kerül át az azonosítás történettudományba (ERDÉLYI 1908: 420). Az etimológiai-nyelvtörténeti szakirodalom – néhány figyelemre méltó tartózkodás (pl. SZILY 1919: 93) ellenére – a késıbbiekben sem vizsgál más lehetıséget, csupán SZAMOTA ötletét közli jobbára biztos etimológiaként (vö. EtSz., PAIS 1949: 274). S bár maga BÁRCZI kezdetben csupán valószínősíti az egybevetést (1951: 47), késıbb önálló szakaszban elemzi a -vány/-vény változataként felvett -uuagi (-vágy) képzıt (i. m. 174), majd ugyanı a szórványnak az ásvány-nyal történı megfeleltetését t a n k ö n y v i t é t e l l é emeli (1967: 499; nyomán D. BARTHA 1991: 87), ezzel biztos etimológiát állítva. A diplomatikai, történettudományi kutatás, valamint a tudományos, illetve népszerősítı szövegközlések pedig – jobbára ERDÉLYI nyomán – lánchivatkozásként veszik át egymástól a megkérdıjelezhetetlennek hitt névazonosítást. A lánchivatkozásra vizsgálati anyagunkból további példa ecli német etimológiájának, vagy fidemsi legkorábbi azonosításának hagyományozódása, ugyancsak lánchivatkozásnak tekinthetı a rez székely tájszóként való aposztrofálása, vagy a régebbi szakirodalomban a Lupa helynév Cupan (Koppány) olvasata (l. a vonatkozó fejezetekben) stb. 98

A kijelentés szó szerint e formában nem található meg Okham mőveiben, az ehhez legközelebb álló kitétele Petrus Lombardus (1095/1100–1160) „Liber sententiarum” címő munkájához írt teológiai értekezésében található: „Nunquam ponenda est pluralitas sine necessitate.” (’Soha nem szabad szükségtelenül pluralitást feltételezni.’) Vö. DÖRÖMBÖZI 1994. 1: 257–8.

48

4. Az alternatív etimológia érve. – Ez az érv gyakran egy felvetett etimológiai javaslat eliminációjára szolgál, olykor a teljes bizonytalanság, máskor a nála gyengébb érv javára. Az alternatív etimológiára hivatkozás érvként történı felhasználását három esetben tartom adekvátnak. 1. Kizárólagos etimológiai lehetıség említése esetén, ha a szerzı expressis verbis leszögezte más etimológia kizárását. 2. A bizonytalan etimológia mellé az érvelés alkalmazója meggyızı(bb) alternatívát helyez. 3. Az érvelés körüljárja a lehetséges más magyarázatokat, és ezek nyomán mutat rá a kínált javaslat nem feltétlenül meggyızı pontjaira. Ez az érv ugyanakkor – meglátásom szerint – erejét veszti azokban az esetekben, amikor a fentiek közül egyik kritérium sem teljesül. Nem szerencsés tehát alkalmazása, amikor 1. a szerzı nem állítja, hogy etimológiai javaslata kizárólagos; és/vagy 2. amikor az elutasítandó javaslattal szemben jóval erıtlenebb ötlet áll, vagy éppen semmiféle alternatíva nem kerül mellé; és/vagy 3. nem történik meg az alternatíva alapos mérlegelése. Az alternatív etimológiára való hivatkozás tehát önmagában nem alkalmas egy etimológiai lehetıség érvénytelenségének igazolására. Úgy vélem, hogy az etimológiai érvelésben csupán olyan esetekben van létjogosultsága, melyek a fent említett három kritérium legalább valamelyikének megfelelnek.

49

A névazonosítás kérdése Ómagyar kori okleveleink – köztük az alapítólevél – helyneveinek azonosítása általában nem jelent problémát abban az esetben, ha a helynév a mai névhasználatig elvezetı makrotoponima, pl. tichon > Tihany, balatin ~ bolatin > Balaton; bár jelentısebben is módosulhat a névalak, pl. feheruuaru > Székesfehérvár; esetleg metonimikusan a denotátum is változhat, pl. fuk ~ fuc + Sió > Siófok. Egyes korai helynevek emlékét mikrotoponimák ırzik, ezek segíthetnek az azonosításban, pl. castelic ~ kaztelic > Kesztölc. A mai névhasználatig el nem vezetı helynevek egy részének denotátuma késıbbi forrásokkal való egybevetés során tárulhat fel, pl. fizeg → Koppány, gisnav → Apáti. Egyes esetekben a társtudományok eredményei segíthetnek a pontos lokalizációban, pl. az ókori és újkori térképészet, a régészet és a filológia az ad castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu, illetve az ohut lokalizálásában. Természetesen lesznek, maradnak olyan helynevek, melyek lokalizációjával – kapaszkodó híján – a kutatás továbbra is adós marad.

A történeti helynevek azonosítása (lokalizáció) mindenekelıtt a történeti földrajz, míg a történeti személyneveké (identifikáció) a történelemtudomány vizsgálódási körébe tartozik. A nyelv történetiségét (és annak dokumentumait, a nyelvemlékeket) tanulmányozó kutató mégsem hagyhatja teljesen figyelmen kívül az ilyen irányú vizsgálatokat, s ennek több megfontolásra érdemes oka is van. Az elsı: segítségünkre lehet a nyelvi adat értelmezésében. Már BÁRCZI GÉZA figyelmeztet arra, hogy „A földrajzi azonosításnak kell (…) általában annak az alapnak lennie, amin a hangtani, alaktani és hangjelölési meggondolások épülnek” (1944: 256). Valóban, a helynévi szórványok esetében az azonosítás, az ennek nyomán vizsgálható földrajzi viszonyok, továbbá a hozzá kapcsolódó mai helynevek tanúságtétele gyakran vezethet el nyelvi: hangtani, alaktani, ortográfiai megfontolásokhoz. Jelentısége van (vagy lehet) az azonosításnak az általunk elemzett p&ra, lupa, castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu, kangrez és caput p&re helynevek tekintetében. Személynevek esetében az identifikáció, ezáltal például az esetleges családi kapcsolatok vagy a földrajzi helyhez köthetıség feltárása – bár ritkábban, és fıleg a késıbbi idıkre vonatkozóan – szintén kínálhat nyelvi, nyelvtörténeti szempontokat. A második: a közszói (különösen a földrajzi köznévi) eredető helynevek esetében a lokalizáció, és a nyomán megismert földrajzi viszonyok megismerése elvezethet a név etimológiájának (etimológiai jelentésének) feltárásáig. Erre teszünk kísérletet lupa helynevünkre vonatkozóan. A harmadik: a helynév nyelvi aurájába természetszerőleg tartozik bele név a tulajdonnévi jelentése is. A tulajdonnevek (a történetiségben kiemelten a személy- és helynevek) jelentése – ezúttal eltekintve az etimológiai jelentésen túl az információs funkciótól, a névadás-névválasztás motivációinak kérdéskörétıl, a konnotáció és névhangulat összefüggéseitıl, melyeket egyes kutatók a tulajdonnévi jelentés szerves részének tekintenek (a kérdésrıl részletesen: HAJDÚ 2003: 82–8) – a denotációban (jelölés) és az identifikációban99 (azonosítás) ragadható meg. (A kettı egymáshoz való viszonya a szakirodalomban sok kérdést vet föl, a problémát ezúttal csupán jelezni kívánom.) Ennek nyomán pedig az ún. denotatív (és identifikációs) jelentés is szükségszerően tart számot – bármely tulajdonnévi természető nyelvi adat esetében – a nyelv- és névtörténet kutatójának érdeklıdésére.

99

Ez esetben a terminus technicust nem a fentebbi ’személynév-azonosítás’, hanem tágabb (’a személy- és helynevek azonosítása’) jelentésben használom.

50

Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a denotatív jelentés feltárásának hiánya nem feltétlenül gátolja a nyelvés névtörténeti vizsgálatokat. A közszók történeti vizsgálata fiaskó a szójelentés feltárása nélkül. Bármely nyelvemlékben egy értelmezés (jelentés) nélküli jelsor gyakorlatilag használhatatlan nyelvi adat. Nem így a tulajdonnevek esetében! Az emberi élet történelmi léptékkel szőkösre mért határai (szemben a helynevek „identifikáltjainak” jellemzıen jóval terjedelmesebb „életkoránál”) gyakran lehetetlenné is teszik – fıként korai – nyelvemlékeink legtöbb személynévi adatának azonosítását. A tihanyi apátság birtokain 121l-ben név szerint összeírt jobbágyokról nemigen tudunk semmit, azaz nevük (identifikációs) jelentés nélküli, mégis – önállóan és rendszerbe állítva is – vizsgálható és vizsgálandó nyelvi adat. Hasonló a helyzet a számos, ma már azonosíthatatlannak tőnı helynévi adat esetében is. Ez szempont arra figyelmeztet, hogy a nyelvi adat történeti vizsgálata a denotatív (és identifikációs) jelentés meghatározása nélkül is teljes értékő lehet.

Negyedszer: a tulajdonnevek (mint minden nyelvi elem) változásai feltárhatók és vizsgálhatók a történetiségben, e változások pedig nem csupán a név alakját, de denotátumát is érinthetik (vö. pl. 1055: fuk ’〈víznévként:〉 a Balatonból kiömlı idıszakos vízfolyás, vsz. a mai Sió-csatorna helyén’ ~ 1137: Fok [Cs. 2: 606] ’〈településnévként:〉 Siófok’), ezért a denotatív jelentés változásainak vizsgálata sem kerülheti el a nyelvi változások kutatójának figyelmét. E változásokkal rokon a közszavak tulajdonnévvé válásának folyamata, melyre helyneveink egy részének esetében – és mutatis mutandis a személynevek egy csoportjában is – kiváló lehetıséget kínál az etimológiai és a denotatív (identifikációs) jelentések összevetése. Mindezen szempontok elegendı okot szolgáltatnak ahhoz, hogy a nyelvtörténet (illetıleg a névtörténet) kutatója a más tudományterületek érdeklıdési körébe (is) esı helynévi és személynévi azonosítás kérdését se hagyja teljesen figyelmen kívül vizsgálatai során, ahogyan ezt – bár eltérı mértékkel – a nyelvtörténész elıdeink is tették.

51

A Tihanyi alapítólevél görög helynevei: p&ra, tichon Az újabb magyar nyelvtörténeti és történeti névtani kutatás általában kevés figyelemben részesíti a bizantinológia és a történelemtudomány által feltárt és sokrétően közismertté tett bizánci–magyar kapcsolatok nyelvi következményeit. Figyelemre méltók, egyben minta értékő kivételnek tekintendık a közelmúltból BENKİ LORÁND vonatkozó munkái (2003a: 9–19, 2009: 99–121). Szókincsünk végsı soron görög etimonú elemei elsısorban latinná vált és onnét kölcsönzött szavak, illetıleg olyan nemzetközi mőveltségszók (vándorszók, késıbb nemzetközi szavak), melyek nyelvünkbe szintén fıként latin vagy német közvetítéssel érkeztek. Általában – rendszerint okkal – szerény számú középgörög (bizánci) gyökerő jövevényszavunktól is elvitatjuk a közvetlen átvétel lehetıségét. Közkelető nyelvtörténeti tankönyveinkben nem is találunk „görög (bizánci) jövevényszók” fejezetet, a vándorszók között bukkanhatunk néhány – közvetett átvételként említett – példára (BENKİ: 1967: 303; ZSILINSZKY: 2003: 391; BENKİ LORÁND három esetében – fátyol, paplan, paripa – engedi meg a közvetlen bizánci átvétel lehetıségét, ZSILINSZKY ÉVA erre nem említ példát). Újabb kézikönyveink nyitnak ugyan „A bizánci görög jövevényszavak” címő szakaszt, benne azonban közvetlen átvételként csupán paplan, bizánci közvetítéső vándorszóként pedig iszák (’tarisznya’) és paripa szavainkat lelhetjük fel (GERSTNER 2003: 134, 2006: 456; vö. még KMTLex. bizánci görög jövevényszavak). Etimológiai szakirodalmunk egybehangzóan közvetlen bizánci görög eredet mellett foglal állást paplan szavunk esetében, az átvételt pedig az „Árpád-kori magyar–görög dinasztikus kapcsolatok” (TESz. paplan; vö. ESz.) történelmi közegébe helyezi. A korábbi mőveltségi kapcsolatokat tekintetbe véve (l. DAI. 8., 40. fej.; vö. legutóbb BENKİ 2009: 118–9, illetve az itt megadott szakirodalom) hasonlóképpen feltételezhetjük például a bizánci görög χαρτία > hártya szintén közvetlen átvételét, annak ellenére, hogy a szó párhuzamosan – a paplan-hoz hasonlóan – más (pl. déli szláv) nyelvekbe is átkerült. A kutatásokat célszerő lenne a közszavak terén (is) tovább folytatni, ahogyan erre már negyedfél évtizede BENKİ LORÁND is felhívta a figyelmet: „Jövevényszó-rétegeink közül elsısorban iráni, b i z á n c i és régi latin átvételeink korszerő feldolgozására volna sürgıs szükség” (1976: 23, kiemelés: Sz. R.).

A személynévkincs görög etimonú tagjai nyilvánvalóan „vándorneveknek” tekinthetı közvetett (latin, szláv, német) névkölcsönzések (vö. pl. KnE. András, Gergely, György, Ilona, Katalin stb.), görög eredető magyar helynevekrıl pedig a szakirodalomban nemigen esik szó (KISS LAJOS Pentelé-re vonatkozóan [FNESz. Dunaújváros] nem foglal egyértelmően állást, Beloiannisz pedig vizsgálódásunkon kívül esı újabb kori, különleges történelmi környezetben fogant helynévadás [FNESz. Beloiannisz]). Nem találunk tehát semmi meglepıt abban, hogy a Tihanyi alapítólevél helynévi szórványainak vizsgálata során nyelvtörténészeink (csupán az összefoglaló munkákra utalva: BÁRCZI 1951; ZELLIGER 2005; HOFFMANN 2010) egyetlen helynevünk esetében sem számolnak a görög etimológia lehetıségével100.

100

HOFFMANN ISTVÁN említi ugyan a KOMJÁTHY által felvetett görög etimológiát petra vonatkozásában, de nyomában a latinra fordítás eljárásának felvetését cáfolja (2007a: 129; vö. 2007b: 13). Késıbb visszatér a görög név lehetısége, ezúttal a cáfolat arra szorítkozik, hogy orosz szerzetesek ilyen névadói tevékenységének valószínősége felettébb csekély (2007a: 134; vö. 2007b: 17). A monográfia nyomtatott változatában a két helyet összekapcsolja (2010: 51), és immár nem tartja teljesen kizártnak a „görög–orosz” névkölcsönzést, de – mint vizsgálatainak további kifejtésébıl, illetve az összegzésbıl (2010: 56) kiderül – nem osztja.

52

I. A Tihanyi alapítólevél p&ra helyneve Az alapítólevél vonatkozó részlete: „Est in eodem lacu locus qui uocatur p&ra cum ceteris inibi pertinens”, azaz: „Ugyanezen a tavon van egy petra101 nevő hely, mely a többihez hasonlóan ide tartozik”. 1. A latin etimológia és következményei. – A kutatók egy része a szóalakot egy magyar helynév latin fordításának véli (vö. lat. petra ’kı, szikla’). A latin névként való értékelést erısítheti a helynév lejegyzésében alkalmazott latinos abbreviáció: az & jel. Ugyanígy: „ad caput p&re”, melyet magunk is latin szóalaknak tartunk (vö. az alább következı, a bagat mezee szomszédságában lévı birtokról szóló fejezetben), ezzel szemben: „petre zenaia hel rea”, mely kétségkívül magyar személynév. A latinos helyesírás azonban nem tekinthetı döntı érvnek (errıl l. még az oklevél magyar nyelvének kérdésérıl szóló fejezetben), hiszen vele szemben a szövegkörnyezet (a qui vocatur szerkesztés alkalmazása) a népnyelvi értelmezést támogatja. ERDÉLYI LÁSZLÓ (1908: 11, 127) a p&ra helynevet a Kı (a következetes nagybetős írásmód alapján minden bizonnyal tulajdonnévi használatú) földrajzi köznévvel adja vissza, mely egyben megfelel a késıbbi Oroszkı elnevezés utótagjának is. Véleményét elfogadva BÁRCZI GÉZA a következıképpen fogalmaz: „e szót magyar szórványaink sorából ki kell iktatni” (1951: 13–4; nyomán BOLLA–ROTTLER szerk. 1967: 18, 20). A helynevet latin fordításként értelmezi ÉRSZEGI GÉZA is (1993: 5, 2004: 5, 2007: 57). (A szövegközlések bizonytalanságára kiválóan mutat rá HOFFMANN 2010: 50.) A helynév latin fordításként való értelmezése több szempontból is problematikusnak látszik. 1. Legfeltőnıbb a szőkebb szövegkörnyezet. A qui vocatur szerkezet ugyanis rendesen a n e m l a t i n szavak (különösen nevek) beillesztésére szolgál az oklevelekben (errıl bıvebben: HOFFMANN 2007b: 14–5, 2010: 53; SZENTGYÖRGYI 2008: 257–8). 2. Egy magyar Kı helynévnek miért éppen e bibliai eredető, helynévi használatban ritkább petra, nem a jóval általánosabb lapis, rupis latin köznevek egyike a megfelelıje? (Vö. HOFFMANN 2007b: 14, 2010: 52–3; a saxum csak ’határkı’ jelentésben: F. 9/6: 129.) Megjegyezzük, hogy a petra tulajdonnévként valóban nem (egyetlen kivétel az alapítólevelet e helyet illetıen másoló 1211-es Tihanyi összeírás), de földrajzi köznévként jócskán elıfordul okleveles emlékeinkben: 1249: petra Modor (F. 5/1: 315), 1272: magnam petram Solimos dictam (F. 10/3: 259), 1297: petram … Cseren (F. 7/2: 253), 1323: petra Holoukou (F. 8/2: 492), 1359: petram Brala dictam (F. 9/3: 72) stb.; illetve 1211: petram, petra ’határkı’ (PRT. 10: 516) stb. 3. Egyáltalán miért ajándékozna a „jó király” – akár tulajdonnévként, akár köznévként megnevezve – követ, sziklát, bármit azon a szigeten, ahol egyébként (a szöveg szerint a szılık kivételével) eleve m i n d e n az általa alapított monostoré (vö. HOFFMANN 2007b: 16, 2010: 55)? A helynév latin fordításként való feltételezésébıl kiindulva Tihany szigetén a bazalttufába vájt cellákkal, az ún. Barátlakások-kal azonosítható: ERDÉLYI 1908: 11, 133– 6; BÁRCZI 1951: 13–4; ÉRSZEGI 1993: 5, 2004: 5; vö. ZELLIGER 2005: 22. (A barlanglakásokkal történı azonosításra vö. még: RÓMER 1868: 138; CSEMEGI 1948; KOMJÁTHY 1955: 32–47). A hely késıbbi okleveles adatati: +1092/*1324 k.//1399: Horozkw ~ Horozku (PRT. 10: 496; DHA. 282), 1211: Horozcueh (PRT. 10: 516), 1267: Vruzku (ÁÚO. 3: 140 [1266-os évszámmal]; PRT. 10: 526), 1270: Vruzku (PRT. 10: 534), 1309: Vruzku, Vruzku (Veszpr. Reg. 31); 1312: Orozku (ZalaOkl. 1: 137), 1322: Orozku (HO. 1: 116; PRT. 10: 548), 1329: Vruzku (PRT. 10: 134. 5. j.). A remeteség (késıbb perjelség) a XIV. századig mőködött, ezután a már akkor kezdıdı kıomlás miatt elnéptelenedett (ERDÉLYI 1908: 245; MNLex. Tihanyi apátság). 101

A fejezet szövegében – ha nem kifejezetten a latin névalak kerül szóba – a petra helynevet az & feloldásával közöljük.

53

Ez az azonosítás további kérdéseket vet fel. 1. A fordítást valószínősítı kutatások – mint azt HOFFMANN ISTVÁN észrevételezi – adósak maradnak azzal a kérdéssel, hogy a fordítás miért nem az Oroszkı névalak latinra való átültetése révén történt (2007b: 13, 2010: 51)? 2. Ha a helynév idıközben egészült ki a jelzıi elıtaggal (a terminológiára: TÓTH V. 2008: 64, 66), mi lehetett a motivációja a Kı > Oroszkı névalakváltozásnak? Megjegyzendı, hogy ERDÉLYI (1908: 136) e keleti rítusú szerzetesintézmény alapítását egy hamis oklevél alapján jóval késıbbre (1170 körülre) teszi, a petra helynevet pedig – mint láttuk – az alapítólevél keletkezésének idején pusztán ’kı’ vagy ’kıszikla’ jelentéső földrajzi névként értelmezi (ez esetben újabb kérdést vet fel a tulajdonnévként való közlés). Az alapítás idejének az 1170 körüli évekre történı helyezése ugyan megoldaná a névváltozatok kérdését, a régészeti érvek azonban cáfolják e késıi alapítás elméletét (l. CSEMEGI 1948). 3. Egy latinra fordított kı földrajzi köznév elsıdlegessége feltételezésének a késıbbrıl adatolt Oroszkı névváltozattal szemben pedig – a régészeti érveknek megfelelı 1055 elıtti alapítás esetén – az látszik ellentmondani, hogy – ha András királyunkkal érkeztek ide Kijevbıl szláv szerzetesek (vö. KOMJÁTHY 1955: 38) –, már azok itteni jelenlétének idején is indokolt lett volna a jelzıi elıtag használata. 2. A magyar etimológia és következményei. – A petra nevet más kutatók magyar helynévnek vélik: SZAMOTA megfejtetlenként (1895: 145), ZELLIGER bizonytalanul (2005: 22), HOFFMANN nagy valószínőséggel (2007b: 17, 2010: 56). Magyar szórványként jelzi az ÓmOlv. (20) is. Korábban – a latinnal szemben, a „tertium non datur” elvi alapjára helyezkedve – magam is e véleményt osztottam (SZENTGYÖRGYI 2008: 257–8). Meg kell ugyanakkor állapítanunk, hogy nem kevésbé problematikus a magyar helynévként való azonosítás sem. Ez esetben a helynevet személynévi eredetőnek tekinthetjük, a puszta személynév helynévként való alkalmazása magyar névadásra utalhat. Sajnos e feltételezett magyar helynévnek a mai félszigeten és környékén semmi nyoma nem maradt, így azonosítása lehetetlennek tőnik (ez esetben fel sem merül a Barátlakásoknak nevezett hely). A magyar helynévként történı azonosítást támogatja ugyan a qui vocatur szerkezetbe történı beillesztés, megnehezíti ugyanakkor a tágabb szövegkörnyezet. Petra említése a sziget javainak leírásába ékelıdik, ezzel megtörik a természeti adományok sora (vö. HOFFMANN 2007b: 16, 2010: 55). Egyfelıl éppen emiatt feltételezhetjük, hogy a hely a szigeten van (a beszúrás motivációja így érthetı lenne). Másfelıl az in eodem lacu (’ugyanezen a tavon’) elhelyezés szerint akár egy másik sziget is lehetne. (Több ilyen szigetet is ábrázol a mai félsziget nyergénél az EKF. vonatkozó térképszelvénye, továbbá Müller Ignác 1769-es térképe, illetve nyomait láthatjuk az 1930 és 1960 között készült légi felvételeken is, vö. BENDEFY – V. NAGY 1969: 43.) A leírás petra említése után folytatja a sziget javainak felsorolását, így – ha petra is különálló sziget – zavart okozna, hogy a folytatás melyik szigetrıl szól. Ha pedig esetleg a Balaton partján magasodik a tó fölé – vö. a HOFFMANN ISTVÁN (2007b: 13, 2010: 51) által is említett Szer-kü-tetı (VeMFN. 4: 486–8), esetleg a kissé távolabb fekvı Péter-hegy102 (Balaton) – a leírás még inkább áttekinthetetlenné válik. Mindezek nyomán úgy tőnik, hogy a helyet továbbra is Tihany szigetén kell keresnünk. De ha a petra néven nevezett birtokadomány csakugyan a szigeten van, miért kellett külön megjegyezni, hogy ez is a szerzeteseké, hiszen, amint említettük, a szılıkön kívül minden a birtokukba került? 3. A görög etimológia lehetısége. – A történész-levéltáros KOMJÁTHY MIKLÓS veti fel, hogy a hely nevének eredete a görög πέτρα (’különösen tengerbıl kiemelkedı, illetve 102

Minden bizonnyal késıi (tudatos) névadás eredménye, vö. a szomszédságában: László-hegy, Sándor-hegy.

54

tenger partján meredı szirt, szikla; üreges szikla, barlang’) szóban keresendı. Szerinte 1046-ban Kijevbıl érkezı, András király által ide telepített keleti rítusú szláv (orosz) szerzetesek adták a helynek e görög nevet (1955: 35, 38). E véleményt osztja utóbb KOMÁROMI LÁSZLÓ (2007: 218) is. HOFFMANN ISTVÁN (2007b: 17, 2010: 51) ezen véleménnyel szemben fenntartással él: miért adtak volna szláv szerzetesek a helynek görög nevet? S felvetıdik két újabb kérdés is: 1. Ha itt közvetlenül a bencés apátság megalapítása elıtt keleti rítusú szerzetesek találtak otthonra, miért csupán locus ’hely’-ként említi lakhelyüket az oklevél? Ez ellentmond az alapítólevél következetes földrajziköznév-használatának. 2. Zavaró, hogy a király az alapítás után néhány évvel, a keleti egyházszakadást (1054) követı évben említés nélkül egy másik – eltérı rítusú – közösség jogi fennhatósága alá helyezze ıket. Elvileg elképzelhetı, hogy nyugati (bencés) és keleti (bazilita) szerzetesek élnek a szigeten egymás mellett, erre más európai példát is találunk (vö. CSEMEGI 1948: 404; WERNER 1953: 60; KOMJÁTHY 1955: 39). A bazilita szerzetesek lakóhelyének odaadományozásával azonban tisztázatlan (függı) egyházjogi, valamint birtokjogi helyzet (ha minden az új közösségé lett a szigeten, mi marad a régebbinek?) alakulhatott volna ki, amit az oklevélnek mindenképpen célszerő lett volna rendeznie. Vö. a marseille-i püspök 1044-ben (!) kelt oklevelével, mellyel Szent Péter egyházának újonnan telepített görög szerzeteseit a Szent Viktor bencés apátság joghatósága alá helyezi103. A három etimológiai lehetıség közül mégiscsak a helynév görög eredetének a feltételezése oldhatja fel a petra helynév eredetével és a hely azonosításával kapcsolatos bizonytalanságokat. Ez esetben csak egyféle helynév-azonosítás képzelhetı el: a keleti szerzetesek által lakott, sziklába vájt cellák együttese. Ahhoz azonban, hogy a helynevet a ’sziklába vájt barlang’ görög megfelelıjének tekinthessük, és a késıbb Oroszkı-nek nevezett szerzetesi barlanglakásokat érthessük rajta, a következıknek kell teljesülniük: 1. létezik ilyen típusú (közép)görög helynévadás; 2. a név eredendıen görög névadóktól származik; 3. a kérdéses hely András korában már nem coenobium ’szerzetesi lakóhely’, csupán locus ’hely’; 4. van funkciója e hely külön említésének a szigeten. Ezeken kívül az in eodem lacu földrajzi elhelyezés szorulna még magyarázatra. 4. Petra mint görög helynév. – A) Mai görög helynevek. – Önmagában álló Πέτρα helynévvel (a továbbképzett, illetve összetételt alkotó számos további helynévtıl eltekintünk) a mai Görögországban több helyen is találkozhatunk: 1. Település ÉszakGörögországban, az Olimposz északkeleti lábánál (Közép-Makedónia tartomány, Pieria prefektúra, Petrasz körzet). 2. Település Északnyugat-Görögországban (Ipirosz, Joanina, Anatoliko Zagori). 3. Település Nyugat-Görögországban (Ipirosz, Preveza, Filippiada). 4. Település Nyugat-Görögországban (Ipirosz, Arta, Jeorjosz Kareszkakisz). 5. Az Amvrakikosz-öböl fölé magasodó hegy, egyben Drimosz községhez tartozó kicsiny település Nyugat-Görögországban (Nyugat-Görögország, Etoloakarnania, [ezen belül a régi Akarnania], Anaktorio). 6. Település Közép-Görögországban (Közép-Görögország, Viotia, Aliartosz). 7. Kistelepülés Délnyugat-Görögországban (Peloponisszosz, Messzenia, Ira). 8. Város Leszvosz szigetének északi partján (Észak-Égei-szigetek, Leszvosz). 9. Ezt a nevet viseli még Patmosz (Dél-Égei-szigetek, Dodekanisza, Patmosz) szigetén a tengerpart egy szakasza, illetve az itt található strandszakasz. Ezen kívül Észak-Görögországban fekszik két kis Nea Petra nevő település (Kelet-Makedónia és Trákia, ezen belül Trákia, Rodopi, Maronia, illetve Közép-Makedónia, Szerresz, Nea Zihmi). 103

„in territorio, … que vocatur Auriol in comitatu Massiliensi, … ad monachos grechos … facio donationem …de altare … et de omni t e r c i a p a r t e … s e r v i s D e i g r e c i s et successoribus eorum, in eadem aecclesia (!) Domino servientibus, s u b c u r a e t r e g i m i n e a b b a t i s S a n c t i V i c t o r i s ” (vö. KOMJÁTHY 1955: 39, 53. j., kiemelések: Sz. R.)

55

A névadás motivációja minden esetben világos: valamely kiemelkedı kıtömb, szirt, szikla104. Olykor a tenger(öböl) fölé magasodik, mint anaktoriói Petra, vagy a félsziget jellegő, tengerbe nyúló magas sziklája miatt jellegzetes patmoszi partszakasz. A XVII. század elején Leszvosz (Leszbosz) szigetén alapított város egy hatalmas (27 m magas) ferde szikláról kapta a nevét, amely köré maga a város települt. A tetejére Szőz Máriának szentelt templomot emeltek. A város fölé magasodó szikla impozáns látvány a tenger felıl is. A mai helynevek tehát a πέτρα ’magasba meredı szirt, szikla’ köznévi jelentés örökösei. (Az utóbbi Nea Petra a kis-ázsiai Petrából 1923-ban menekültek alapítása, lásd alább.) B) Ógörög helynevek. – Az ógörög helynevek áttekintéséhez a régészet és az ókortudomány siet segítségünkre. Az ókorban is több Petra nevő hely (fıként szintén település) létezett a görög eredető helynévadás (egy esetben fordítás) eredményeként. 1. Helység Argosz határában, a Peloponnészosz félszigeten. Hérodotosz említi, elpusztult. 2. Kisváros Élisz közelében, ugyancsak a Peloponnészosz félszigeten. Már Pauszaniasz elpusztultként emlegeti. 3. Város az ókori Makedóniában. Livius említi. Ma az Olimposz északkeleti lábánál fekvı település. 4. Fennsík Illyriában. Caesar említi. A görög–latin nyelvhatártól (vö. ADAMIK 2006: 153–4) délre található, tehát minden bizonnyal görög név. Ma a Shkam magaslat Albániában, a Shkumbin völgyétıl D-re, Tiranától DK-re. 5. Város Szicíliában, az egykori Magna Graeciában. Ma Petralia Sottana. 6. Helység ugyancsak Magna Graeciában, Segesta mellett, elpusztult. 7. Fellegvár az ókori Szogdianában (Szogdiában), a mai Üzbegisztán területén, a selyemút mentén épült Szamarkand (szord nyelven: ’sziklaerıd’) város mellett105. Curtius Rufus és Arrianosz számol be róla, elpusztult. 8. Észak-Indiában (ma Észak-Pakisztán, Pīr-Sar hegység) az Indus fölé – mely széles kanyarulattal kerüli meg – magasodó Aornosz, a védelmet nyújtó (vö. az Aornosz ’madártalan, ahol a madár sem jár’ népetimológiás görög név a szanszkrit ávarana ’rejtekhely, védelem’ szóból), korábban bevehetetlennek hitt sziklás hegyen Nagy Sándor alakít ki erıdöt. Diodórosz, Curtius Rufus és Arrianosz írják le részletesen106, illetve mint „Petra városa” említi Athenaiosz107. A hely azonosítása STEIN AURÉL nevéhez főzıdik ([1931]: 126–56). 9. Az egykori Edom (Idumaea), majd a nabateusok fıvárosa, Rakmu vagy Rekem (’vörös’), más néven Szela (’szikla’) görög neve. Ma Petra, romváros Vádi-Múszában (’Mózes völgye’), DNy-Jordániában. (Források: BibliaiLex., ÓkoriLex., PallasLex., Pauly–Wissowa, RévaiLex.) A helynévadás motivációjára több esetben is fényt tudunk deríteni. Olykor – a mai helynévi adatokhoz hasonlóan – egy kimagasló hegy, kıtömb, szikla a névadás eredete. Más – jellemzıen a késıi, Görögországon kívüli – helynevek esetében s z i k l á b a v á j t l a k ó h e l y : 1. A szicíliai Petra (ma Petralia Sottana) város határában archeológusok egy paleolitikum-neolitikum kori lakóhelyül használt barlangot fedeztek fel (vö. Petralia Sottana). 2. Az ókori Szogdiana tartományban Petra (a Nagy Sándor ellen fellázadó) Oxüartész sziklába vájt fellegvára (vö. ÓkoriLex. Oxyartes). 3. Az ókori észak-indiai sziklás Aornosz hegy kitőnı védelmet nyújtott az ide menekülıknek, késıbb Nagy Sándor 104

Az ilyen típusú névadás – a földrajzi viszonyok függvényében – természetesen számos más nyelvben megtalálható. Magyar, latin és újlatin példákat említve: vö. m. Kı (1289: Keu, Gy. 1: 330), illetve névrészként: Kıszeg, Hollókı, Boldogkıváralja; Köves-aszó, Köves-hegy stb. (FNESz., KMHsz.); lat. Petris, egykor castrum (katonai tábor) Daciában, ma: Arany, rom. Uroi, Dévától K-re, a Maros jobb partján (Tab. Peut.); ol. pietra (Torre Pietra, Pietrasanta); fr. pierre (Pierrefort; USA: Pierre); port. pedra (Vala da Pedra; Brazília: Pedra Azul); sp. piedra (Piedrabuena; Mexikó: Piedras Negras; vö. Mallorca: Petra); stb. stb. 105 Az ókori források Oxipetra-ként is említik, ezért egyesek az Óxosz (Amu-darja) folyó felsı folyásánál keresik (Sztrabón, vö. ANTHON 1841: 1019). E névváltozat ugyanakkor a Nagy Sándor ellen fellázadó Oxüartész nevével is összefüggésbe hozható. Más elképzelésre l. ARROWSMITH 1839: 609. 106 A források a szikláról mint természetes erısségrıl számolnak be, késıbb azonban Nagy Sándor oltárt emelt (Curtius Rufus), illetve a hegy tetején erıdöt építtetett (Arrianosz). STEIN AURÉL az erıd romjait is megtalálni vélte ([1931]: 152– 3; l. még: H. KELECSÉNYI 2004: 156–8). 107 „Az ostromgépekrıl” írt munkájában. STEIN AURÉL hivatkozik rá ([1931]: 155).

56

itt erıdítményt épít. 4. Edom, majd a nabateusok fıvárosát szők sziklavölgyekben találjuk. Épületeinek (lakóházak, templomok, más nyilvános helyek) és sírjainak legnagyobb részét a sziklafalba vágták. A bizánci uralom alatt a város egyik legimpozánsabb, a domb tetején sziklába vájt épületét (eredetileg talán a Kr. u. 106-ban elhunyt nabateus király, II. Rabbel sírja lehetett) remeték, majd szerzetesek foglalták el (innen a neve ma is: Kolostor), s éltek itt az arab hódításig, 663-ig. (Vö. BibliaiLex., MNLex., ÓkoriLex.) C) Középgörög (bizánci) helynevek. – Tulajdonképpen ide sorolhatjuk a jordániai Petra bizánci szerzetesek lakta kolostorát, ezenkívül a bizánci korból a következı Petra nevő helyeket említhetjük: 1. Az ókori görögök által alapított Bathüsz városát (eredeti görög neve: Bathüsz Limén ’mély kikötı’) Iustinianus (ur. Kr. u. 527–565) alatt a város északi részén általa építtetett erıd nevérıl Petrá-nak hívták. Ma Batumi, a Grúziához tartozó Adzsar Autonóm Köztársaság közigazgatási központja. 2. Monostor Konstantinápoly (Bizánc) északnyugati részén, közvetlenül a városfal mögött. A „Prodromosz” (’Elıfutár’: Keresztelı Szent János) tiszteletére emelt monostort egy XI. századi feljegyzés szerint az egyiptomi Baras szerzetes alapította az V. század végén – VI. század elején. A petra név motivációja a hatalmas kıfal és az erıd lehetett. 1200-ban élte fénykorát, ekkor állítólag 200 szerzetes lakta. A monostor Bizánc elfoglalásáig, 1453-ig mőködött. (Vö. ODB. Petra Monastery.) 3. A thesszáliai síkság északnyugati szélén (Thesszália, Trikala, Kalambaka) található a gigantikus, meredek sziklákra épült kolostorváros (Meteora). A Kr. u. IX. század kezdetétıl érkeztek ide remeték, a XI. századtól már közösséggé szervezıdve éltek itt. A sziklák barlangjaiban, bevájásaiban, réseiben húzták meg magukat. E barlanglakásokat rejtı sziklákat ık maguk kezdetben kı-nek, sziklá-nak (lithosz vagy petra) nevezték. Jóval késıbb, 1334-ben költözött ide az Athosz-hegyrıl Szent Athanásziosz szerzetes, aki a „Széles-kı” tetején megkezdte a „Nagy Meteoron” (hivatalos nevén: „Az Úr színeváltozása-monostor”) építését. Az új nevet is ı adta: meteoron ’magasba emelt, magasban lebegı’. Nyomában a többi szikla tetején is monostorok épültek, ettıl fogva az egykori remeték barlanglakásai helyett immár ezek adtak otthont a szerzeteseknek. (STOURNARAS 1990: 8–10; PROVATAKIS 1991: 17–8, 29.) 4. Délkelet-Thesszáliában a Pilio-hegység és a Pagaszitikosz-öböl között: Nea Petra, jelentıs nıi monostor (ARBEL–HAMILTON–JACOBY 1989: 106; vö. DÖLGER–WIRTH 1977: 116, 132). Ma: Ajosz Joanisz. 5. A 963-ban alapított Athosz monostorvárosban, a közvetlenül a tengerparton álló sziklára épített Dionisziu monostor másik neve: Nea Petra. A nea jelzı egyfelıl arra utal, hogy építése a többi monostoréhoz képest viszonylag késıi (XIV. századi), másfelıl, hogy a régebbi monostorokat (minden valószínőség szerint köznévi használatban) petrá-nak is hívták. 6. Bizánci erıdítmény egy hatalmas szikla tetején, a mai Nyugat-Törökország területén (1920–1923 között Görögországhoz tartozott): Plateia Petra ’széles kı’. Ma Akhisarhoz tartozik, Manisa megyében, az Égei régióban. (Ókori eredető is lehet.) E környékrıl menekültek 1923-ban a Közép-Makedóniai Nea Petra alapítói. A bizánci kor névadása tehát részben a (Görögországon kívül reprezentált) késıókori névadás folytatásának tőnik: a ’sziklabarlang, sziklába vált lakhely’ jelentés vált elsıdlegessé. Ennek nyomán a középgörög korból több petra nevő szerzetesi lakóhely emléke is fennmaradt. Ezen monostorok közös vonása, hogy magányos helyeken, leginkább sziklák tetejére épített kolostorok, vagy sziklába vájt szerzetesi lakhelyek (cellák) együttesei, s ez egyben a névadás motivációja is. Mivel a görög hagyományban a monostorok hivatalos neve titulusának neve (l. Athosz, Meteora monostorait), de gyakran

57

emlegetik ıket építıjükrıl elnevezve (Dionisziu Athoszon, Varlaam a Meteora monostorai között, illetve a konstantinápolyi Sztudion), így a petra név minden bizonnyal köznévi használatú lehetett (’szikla, sziklabarlang’ → ’monostor’), s talán sosem vált igazán tulajdonnévvé. Legvalószínőbbnek „kvázi-tulajdonnévi” használatát tekinthetjük: ’a monostor’, vö. Athoszon Nea Petra ’Újmonostor’. Éppen emiatt nem zárható ki, hogy ezeken kívül is léteztek ilyen nevő – vagy ilyen nevet (köz-, esetleg tulajdonnévként) is viselı – monostorok, e neveket az emlékezet azonban nem tartotta fönn. Az alapítólevélbeli petra helynév görög etimológiájához szükséges elsı feltétel tehát teljesül: létezik ilyen típusú (közép)görög helynévadás. A névadás Tihany esetében pedig mindkét motivációnak eleget tesz: ’(víz fölé) meredı szikla’ és ’sziklabarlang’. 5. Orosz névadók? – Lehetséges-e hogy orosz szerzetesek görög nevet adjanak lakhelyüknek? HOFFMANN ISTVÁN névszociológiai szempontból közelítve nehezen tartja elképzelhetınek „azt a névadói helyzetet, amelyben orosz szerzetesek görög nyelven adtak volna nevet […] lakóhelyüknek” (2010: 53, vö. 2007b: 17). ZOLTÁN ANDRÁS ugyanakkor nem látja ennek elvi akadályát108. A nyugati keresztény szerzetesség gyakorlata – éppen a szőkebb lakóhely vonatkozásában – párhuzamot mutat az efféle névadással: a kolostor (monostor, rendház) egyes részeit, különösen helyiségeit még a latinul nem tudó közösségek is gyakran latinul nevezik meg: quadrum ’rendsz. négyszögletes belsı udvar’, refectorium ’ebédlı’, dormitorium ’hálóterem’ stb., hasonlóképpen: lat. claustrum > klastrom. A nem szerzetes személyzet tagjai, az ott élı vagy ott tanuló diákok vagy az ott ápolt betegek stb. természetesen veszik át ezeket a megnevezéseket, s a szerzetesi jelenlét esetleges megszőnte után is (vö. pl. az 1950-es magyarországi feloszlatás) ırzik, esetleg használják. Bár távolinak tőnhet a párhuzam, mégis közelebb hozhat minket az ilyen típusú egyházi névadáshoz és névhasználathoz. A XI. század közepén még az orosz egyház is igen fiatal. I. (Szent) Vlagyimir 988-ban történt megkeresztelkedése és a bizánci (ortodox) vallás államvallássá tétele után fél évszázaddal, 1037-ben alapította Bölcs Jaroszláv a kijevi Szent Szófia székesegyházat, az óorosz egyház (és írásbeliség) központját. A következı fontos mővelıdés- és egyháztörténeti esemény 1051-ben – szintén Bölcs Jaroszláv kezdeményezésére – a Kijevi Barlangkolostor alapítása, mely Pescserszkij (azaz „Barlanglakó”) Szent Antonij (†1073), az Athosz-hegyrıl hazatért remete nevéhez főzıdik, akit egyben az orosz szerzetesség megalapítójának tartanak. (Kezdetben a Dnyeper folyó partján egy saját kézzel vájt barlangban élt.) Szerzetesei számára a konstantinápolyi Sztudion monostor reguláját írta elı. (Vö.: FERINCZ 1997: 28; FONT 1998: 44; MKatLex. Barlangkolostor; MNLex. Jaroszláv, Kijev, Kijevi Rusz, Ukrajna.) Lehetségesnek tartjuk tehát, hogy a XI. század közepén esetleg több helyen is formálódó szerzetesközösségek (FONT 1998: 44, 2001: 46) egyes tagjai vagy éppen az ekkor még remetéskedı – de követıket már maga köré győjtött – Barlanglakó néhány remetetársa elkísérte Andrást Magyarországra. (Feltehetıen éppen Bölcs Jaroszláv tanácsára, aki vele immár rokoni kapcsolatban állt, ugyanis 1038 körül lányát, Anasztáziát vette feleségül.) E Magyarországra érkezı szerzetesek természetesen keleti szlávok (oroszok), de lehetett közöttük kifejezetten görög származású is. Ez következhet egyfelıl Antonij Athosz-hegyi kapcsolataiból, de még inkább a kijevi egyház ekkori teljesen görög jellegébıl. Ezzel próbál szakítani Bölcs Jaroszláv 1051-ben, azáltal, hogy Ilárion metropolitát saját maga nevezi ki, valamint a Barlangkolostort nem görög származású 108

A témát prezentáló, a Nyelvtudományi Társaság 2009. november 17-i ülésén elhangzott elıadásomhoz főzött szíves hozzászólásában.

58

szerzetesek – köztük Magyar Mózes – közremőködésével alapítja meg (FONT 2001: 53). Érdemes tehát megfontolnunk, hogy 1051 elıtt a konstantinápolyi pátriárka által közvetlenül kinevezett kijevi metropolita jellemzıen görög származású, továbbá a püspökök nagy része is, akik pedig – egyházjogi okokra visszavezethetıen – rendszerint a szerzetesek közül kerültek ki (vö. FONT 1998: 44–5, 2001: 43, 45). Ha tehát a tihanyi magyar alapítás kijevi eredető, számolnunk kell azzal, hogy a formálódó szerzetesközösségekhez frissen csatlakozott szláv szerzetesek mellett a Kijevben ekkor nem elhanyagolható számban élı – az átültetendı hagyományokat minden bizonnyal alaposabban ismerı – görög származású szerzetesek érkezhettek hozzánk, másfelıl azzal, hogy a XI. század közepén Kijevben alapított monostorok – köztük maga a Barlangkolostor is – görög szerzetesi hagyományok nyomán alakítják életüket, szokásaikat. A Magyarországon megtelepült közösség tehát nem szláv (ilyen hagyományok még nincsenek), hanem görög szerzetesi hagyományok folytatója, s ez megnyilvánulhatott o t t h o n u k n a k a görög névadáshoz igazodó g ö r ö g n y e l v ő m e g n e v e z é s é b e n is. E korai névadási szokást egyébként abban is tetten érhetjük, hogy a kezdetben szintén görög hagyományokat követı kijevi barlangkolostornak a késıbbiekben egyházi hierarchiát tükrözı jelentéssel (’fıkolostor’) felruházott köznévi megnevezése szintén görög nyelvő: lavra < gör. λαύρα ’átjáró, folyosó’ → ’kolostor’. A névadás motivációja: a különálló, egymás mellett elhelyezkedı remetelakok együttesébıl az ıket összekötı átjáró révén lesz kolostor; a kijevi barlangkolostor esetében a kolostor központját földalatti járatok kötik össze az elsı barlangokkal. (A kolostor ezen köznévi eredető elnevezése párhuzamba állítható a petrá-nak nevezett szerzetesi lakhelyek megnevezésének eredetével.) Az Andrással Magyarországra érkezı görög-szláv szerzetesek tihanyi alapításának feltételezését csupán az a körülmény nehezíti, hogy az alapítólevél 1055-ben petrá-t már nem lakott helyként (locus) említi, tehát feltételeznünk kell, hogy néhány (legfeljebb 9) év alatt a hely valamilyen okból elnéptelenedett. Amennyiben ez mégsem történt meg, problematikus – legalábbis egyházjogilag –, hogy az itt élı keleti szerzetesek egyház- és birtokjogi helyzetérıl (különösen az egyházszakadás utáni évben) hallgasson az alapítólevél. Ha azonban figyelembe vesszük András külpolitikai elkötelezıdésének pálfordulását – valamint szövetségesekhez és ellenségekhez éppen az aktuális érdekek mentén való viszonyulását mind a bel-, mind a külpolitikában (vö. KMTLex. András 1.) –, még azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy ugyanaz a „legkegyesebb király”, aki nyomban Bölcs Jaroszláv kijevi alapítása után, legkésıbb 1053-ban Visegrád mellett bazilita monostort alapított (melyet feltehetıen kijevi szerzetesekkel népesített be), nem sokkal késıbb ugyancsak bazilita szerzeteseket távolít el Tihanyból, hogy otthonukat – az újabb politikai érdekek mentén – nyugati szerzeteseknek adja át. Hasonló történhetett korábban a marosvári baziliták Oroszlánosra történt átköltöztetése esetében is, a csanádi püspökség alapítása és elhelyezése okán (vö. MORAVCSIK 1938: 405; TÖRÖK 1990: 48). S talán András számára mindehhez – bár általánosságban nem hatott közvetlenül az európai szerzetesi életre – éppen e két idıpont közé esı 1054-es egyházszakadás teremthetett elvi alapot. Ha így történt, Andrásnak érdeke – még ha ténylegesen élne is ekkor a sziklahelyiségekben néhány görög-orosz szerzetes –, hogy a hely lakatlan locus-ként kerüljön – és kerüljön be! – a Tihanyi alapítólevélbe, hiszen ha felfedné a valós körülményeket (pl. a hely coenobium-ként való említésével), önmagát hozhatná politikailag kellemetlen helyzetbe109. Az alapítás kijevi eredetének lehetıségével megnyugtató magyarázatot kapunk a hely késıbbi oklevelekben szereplı Oroszkı elnevezésére is. Mindemellett a tihanyi keleti alapításnak egy másik lehetısége is kínálkozik, melyet az alábbiakban ismertetünk. 109

A jól megfontolt önérdek más esetének oklevélbeli megnyilvánulására l. HOLLER m. e.

59

6. Bizánci görög névadók? – Lehetséges-e Tihany szigetén közvetlenül görög monostoralapítást feltételezni? A hiányos források ellenére a korai Magyarországon több görög monostor létezését is valószínősíthetjük: Szávaszentdemeter, Marosvár (az alapító Ajtony halála után a monostor Oroszlánosra költözött, okát l. föntebb), (Duna)Pentele, Veszprémvölgy, Visegrád, továbbá a zebegényi remetetelep (régészeti leletek igazolják, hogy bazilita eredető, de kérdés, mi a viszonya a Visegrád melletti monostorhoz). Mindezekrıl részletesen: MORAVCSIK 1938; vö. TÖRÖK 1990: 47–8; az utóbbihoz: KOMJÁTHY 1955: 40–1. További görög monostorok feltételezésérıl l. MORAVCSIK 1938: 420–1. Hogy eredetileg Tihanyban is keleti szerzetesek éltek – bár korábban is köztudomású volt (vö. FUXHOFFER 1858–1860. 1: 173; RÓMER 1868: 138) –, azt a régészeti kutatások kétséget kizáróan igazolták: „A legnagyobb üregnek sziklából kifaragott középfala is van, minden jel szerint ez volt a templom, s a meghagyott fal az ikonosztáz” (CHOLNOKY 1935: 38; vö. CSEMEGI 1948). Az ortodoxia jelenlétének egyébként a Balaton-felvidék más helyén is van nyoma: görög templom (és feltehetıen monostor) állt a Balaton partján, Tihanytól kb. 18 km-re, Balatonszepezd közelében is (BENDEFY – V. NAGY 1969: 66–7). Az említett monostorok X. esetleg XI. századi alapításúak. Közülük Szentdemeter akár jóval korábbi is lehet (maga a Szent Demeter-templom 400 körül épült: MKatLex.; a kérdéshez l. HOLLER 2001; TÓTH PÉTER 2001: 5–8, 16–7; Uİ. szerk. 2007: 22–39, 95–8). Tihany és Dunapentele monostorainak alapítása szintén lehet akár viszonylag korai is, hiszen e monostorok – ez is jellemzıen a görög alapítások sajátja – elzárt, nehezen megközelíthetı helyre, e két esetben szigetre telepedtek. Bizáncban már a honfoglalás elıtt célként fogalmazódott meg a magyarság megnyerése és megtérítése. A Kárpát-medencében megtelepedett magyarok térítését maga Bíborbanszületett Konstantin császár is szorgalmazta, s nem csupán vallási okokból, de azért is, hogy ezáltal Bulgária hátában szilárd szövetségesre tegyen szert. Az egyházi kapcsolatokat – a kulturális kapcsolatokra már a bevezetıben utaltunk – jól jellemzi, hogy a bizánci pátriárka 951-ben Magyarország (Turkia) püspökévé szentelte Hierotheosz szerzetest, vagy hogy Bulcsú Bizáncban keresztelkedett meg, keresztapja pedig nem más lett, mint maga a császár, Bíborbanszületett Konstantin; stb. (Vö. ÉRSZEGI 1975: 9; GYÖRFFY 1983: 46–9, 67–8; KMTLex. bizánci–magyar kapcsolatok; MKatLex. görög térítés Magyarországon; MORAVCSIK 1938: 391–5; RÓNA-TAS 1999: 819; TÖRÖK 1990: 28.) A térítési szándékban nyilvánvalóan szerzetesek is közremőködtek, és jöhettek létre ennek nyomán újabb (akár számunkra már ismeretlen) monostorok. Mivel a magyarság körében a görög nyelv nem volt alkalmas a keresztény hit közvetítésére, a szlávokkal szimbiózisban élı magyarok egy része azonban feltehetıen többé-kevésbé elsajátította a szláv nyelvet, a térítés szláv tolmácsokkal kezdıdhetett (GYÖRFFY 1983: 47–8). Így nem meglepı az sem, hogy volt olyan monostor (Szávaszentdemeter), ahol görög, szláv és magyar szerzetesek éltek együtt (VMH. 1: 668; vö. MORAVCSIK 1938: 420–1; GYÖRFFY 1983: 48; H. TÓTH IMRE 1999: 823). Akár a bizánci térítési kísérletek nyomán, de akár már korábban is érkezhettek görög szerzetesek Tihanyba (H. TÓTH IMRE 1999: 823), s adhatták saját, sziklába vájt helyiségekbıl álló „szerzetesházuknak” a πέτρα nevet, mely egyedül a görög nyelvben jelent ’sziklabarlang’-ot, s mely – mint láttuk – a bizánci görögben a szerzetesközösség ilyen földrajzi adottságú, illetıleg mesterségesen ilyenként kialakított lakhelyének (köznévi) megnevezése volt. 7. Petra helyként való külön említése. – Hogy I. András oklevelében e hely csupán locus ’hely’, és nem coenobium ’szerzetesi lakóhely, monostor’, az alapítás utóbb említett (korábbi) lehetıségét feltételezve talán azzal magyarázható, hogy a szigeten, a „világtól

60

távol” élı szerzetesek lakhelye nemigen kedvezett a X. századi missziós feladatok ellátásának. Ezért lakói elhagyhatták otthonukat, de ötven-száz esztendı alatt – utánpótlás híján – akár természetes úton is elnéptelenedhetett a monostor. Vagy – a másik lehetıséggel számolva – esetleg éppen András „ürítette ki” a helyet az új alapítás számára. (A locus esetleges politikai érdeken alapuló alkalmazását lásd feljebb.) A lakók nélküli (lak)hely kiváló (ideiglenes) otthont is nyújthatott az 1055-ben (vagy az építkezések miatt esetleg valamivel korábban) ideérkezı nyugati szerzeteseknek, míg fel nem épült saját, a bencés életformának megfelelıbb monostoruk. A qui vocatur szerkezetbe ágyazott külön említés már e körülményekben is meglelheti magyarázatát, de kínálkozik emellett még egy érv, mely magában a bencés életformában rejlik. Reguláját Szent Benedek a „kezdık” (coenobiták) számára írja, akik szerzetesközösségben élnek (vö. RB. 1. és 73. fej.). A „haladók” (anachoréták, remeték) azonban a „monostorban való huzamosabb próbatétel után […] a pusztába vonulhatnak” (RB. 1. fej., ford. SÖVEGES 1993: 14). Ezen elvonuló szerzetesek azonban nem feltétlenül távolodtak el messzire a monostortól – a pusztá-nak az idı elırehaladtával egyre inkább belsı, lelki értelmet tulajdonítanak –, sıt, rendszerint kapcsolatot is tartottak vele. (Hasonló remeteségekre további magyar példák: PRT. 10: 133–4. Európai példák: PRT. 1: 184, 252, 312, 542–3.) Ilyen remeteség céljára kiváló lehetett a korábban ott élt keleti szerzetesek által elhagyott sziklabarlang-együttes. Ez a kitüntetett szerep pedig – a külön említés motivációja mellett – egyszersmind a qui vocatur-típusú kitüntetett szerkesztésmódra is (vö. HOFFMANN 2007b: 15, 2010: 53–4) magyarázatul szolgálhat. 8. A hely késıbbi Oroszkı megnevezésérıl. – Az eredeti görög helynév használata a görög és szláv szerzetesek jelenlétének megszőntétıl függetlenül (mely, mint láttuk, akár közvetlenül az alapítás elıtt is történhetett) élhetett a szigeten a földeket, szılıt mővelı környékbeli magyar (és szláv) lakosság körében. (A szigeten ekkor még nem volt település.) Így tehát a görög eredető „jövevénynév” 1055-ben immár m a g y a r h e l y n é v k é n t került a Tihanyi alapítólevél latin szövegébe. Ezért semmiféle problémát nem jelent a nem latin nyelvi elemet beillesztı qui vocatur szerkezet alkalmazása, illetve a p&ra helynevet szórványaink sorából sem kell törölnünk (vö. BÁRCZI 1951: 13–4). A késıbb használatos Oroszkı elnevezés (okleveles adatait l. a latin etimológiáról szóló szakaszban) utótagja magyar fejlemény, elıtagja nem szorul különösebb magyarázatra, ha Andrással érkezı görög-szláv alapítókat feltételezünk. Ez a megnevezés természetesen késıbbi, hiszen maguk a szerzetesek a helyet értelemszerően nem így hívták. Közvetlen bizánci alapítás esetén nehezebben magyarázható az ezzel az elıtaggal való kiegészülés. Eszerint a népi emlékezetben tovább élhetett, hogy itt keleti rítusú, görög (s hozzájuk csatlakozott pannóniai szláv, esetleg magyar, de mindenképpen keleti rítust követı) szerzetesek éltek (l. Szávaszentdemeter példája). Ennek egykori emléke jelenhet meg a késıbbi orosz – tág értelemben ’(keleti) szláv’ (vö. FNESz. Oroszi), itt: ’nem latin rítusú; görögkeleti vallású’(vö. TESz. orosz, B/ 2. jel., de kései adatolás) – jelzıi elıtagban. Bár merész ötletnek tőnik, de – anélkül, hogy igazolni, vagy akár csak valószínősíteni is tudnám – felvetem, hogy esetleg az orosz elıtagban egy újabb görög reliktum rejlik: a gör. orosz ’hegy’ jelentéső szó, vö. Athosz másik neve: biz. gör. Hagion Orosz, újgör. Ajon Orosz ’Szent Hegy’. Ennek a megnevezésnek is megvannak a párhuzamai a nyugat-európai szerzetességben, magyarországi viszonylatban l. pl. 1329: castellanus montis Sancti Martini de Sacro Monte Pannonie [PRT. 2: 367];1349: in loco, qui Sacer Mons dicitur [PRT. 2: 403] stb. Pannonhalmára vonatkozóan; vö. 1184: in monte Tychon [PRT. 10: 501]; 1211: in monte Thichon [PRT. 10: 502]. E lehetıség feltételezése esetén a görög eredető orosz ’hegy’ földrajzi köznévnek a kı utótaggal történı összekapcsolása tulajdonképpen tautologikus szóösszetételt eredményez (az ilyen típusú helynevekre l. KISS L. 1979), melynek elıtagja vagy késıbb kapott népetimológiás értelmezést, vagy – ha a görög földrajzi köznév még a névösszetétel keletkezése elıtt elveszítette transzparenciáját – a népetimológia már magának az összetételnek a létrejöttében is közremőködhetett. A fikció, miszerint a cellákat egy Orosz nevő ember vájta (ERDÉLYI 1908: 134–6; PRT. 10: 496–7; DHA. 282) – akár a valószínőbb orosz népnév, akár az ötletként felvetett görög földrajzi köznév az Oroszkı név elıtagjának eredete – nyilvánvalóan másodlagos népetimológia eredménye, mely azonban valós gyökerekre megy vissza. Alapja a bemutatott, eredendıen görög szerzetesi hagyomány (sziklák kivájása szerzetesi lakhely kialakítása céljából), és egy csakugyan létezett Orosz nevő nemes ember végrendeletének – tudatos hamisítás eredményeként – legendává formált összekapcsolása.

61

Egy, a Tihany szigete melletti Kövesd faluban birtokos Orosz nevő személy ugyanis végrendeletileg jelentıs adományokkal gyarapította a tihanyi apátságot (vö. ERDÉLYI 1908: 256–7). A végrendelet – melynek csupán kivonata maradt fenn – István király nevét említi, ennek alapján az elveszett oklevelet ERDÉLYI III. István (†1172) uralkodásának idejére, 1170 körülre datálja (PRT. 10: 606). (III.) István király említése a végrendeletben a Szent László idejére hamisított tihanyi összeírás (+1092/*1324 k.//1399: PRT. 10: 496– 500; DHA. 282–5) összeállítója – egyben a fikció kieszelıje – számára megteremtette az alapot egyfelıl Szent István király (!) nevének felemlítésére, másfelıl arra, hogy az adományozást és a legendás sziklavájást (tehát az alapítást!) Szent István korára helyezze és nevéhez kösse. Ezáltal pedig – céljainak megfelelıen – Tihany vonatkozásában összekapcsolja a két szent királynak és a korai magyar egyház harmadik nagy jótevıjeként tisztelt I. Andrásnak a személyét. A fiktív történet legendává színesedett: ez az Orosz nevő nemes, az apátság nagy jótevıje a világról lemondva és visszavonulva az általa vájt cellákban remeteként fejezte be életét (ERDÉLYI 1908: 136). Maga a hamisítás, ezen belül az adományozás tényének valamint a sziklavájó nemes ember fikciójának elmés összevegyítése olyan tökéletesen sikerült, hogy még a múlt század elejének nagy tudósát, ERDÉLYIt is megtévesztette (1908: 134–6). ERDÉLYI tudniillik éppen azért teszi 1170 körülre Oroszkı alapítását, mert (eltekintve a Szent Istvánhoz kapcsolt kronológiától) tényként fogadja el a sziklavájó valódi legendává kerekedett történetét. (Hasonló sikeres „megtévesztésre” l. BENKİ 2009: 17.) A névazonosságra alapozott, legendával is átszıtt népetimológia minden bizonnyal hozzájárult az egykori petra helyére lépı Oroszkı névváltozat rögzüléséhez, kizárólagossá válásához és fennmaradásához évszázadokon át.

9. „…a tavon”. – Petra azonosítása a tihanyi barlanglakásokkal és kiemelt szerepben történı említése a tágabb szövegkörnyezet okozta nehézséget is feloldani látszik. A sziget természeti adományainak leírását logikájában – bár elsı megközelítésben ennek ellenkezıjét sejtjük – nem töri meg petra említése, sıt, földrajzi tekintetben a lehetı legszerencsésebb helyre: a tóval érintkezı halászóhelyek és nádasok, valamint a mővelt és a mővelés alatt nem álló földek (cserjések, kaszáló, valamint a szerzetesek birtokába ekkor még nem került szılık) említése közé került, ahol földrajzi elhelyezkedésére nézve is található. A szövegrészlet homogenitását az azonban valóban megtöri, hogy a hely leírása az önálló birtokadományok bevezetését követi, másfelıl az oklevél fogalmazója a környezı adományrészeknek a szigethez történı földrajzi viszonyításával szemben petrá-t – magához Tihanyhoz hasonlóan – a tóhoz viszonyítva helyezi el (HOFFMANN 2007b: 16, 2010: 55). Mindezt a helynek szánt – az ideiglenes ottlakással, illetve a jövendı bencés szerzetesi élettel összefüggı, valamint András esetleges politikai megfontolását is tükrözı – különleges szerep indokolhatja. Az in eodem lacu elhelyezés pedig nyelvileg azzal magyarázható, hogy a super és az in a középlatinban bizonyos esetekben lehetnek szinonimák, illetve állhatnak egymás helyett, pl. TA. „super se [= rivulum fuk] locum […] per pontem […] per uadum” ~ 1227: ad pontem […] qui est in fluvio Suibini (ÁÚO. 1: 236); illetıleg: 1417: „pontis in fluvio Hodos” (Cs. 2: 628). További párhuzamok: 1462: vado super fluvium Walkowyze (Cs. 2: 289) ~ 1477: vado in fluvio Bozytha (Cs. 2: 299); 1217: molendino super aquam Poponas (ÁÚO. 6: 385) ~ 1495: Molendinum in fluvium Thapolcha (Cs. 3: 218); stb. A petrá-ra vonatkozó „in eodem lacu” jelentése tehát lényegében azonos lehet a Tihany említése melletti „super balatin” kifejezésével. S hogy Oroszkı tömege hasonlóképpen emelkedik a Balaton fölé, mint maga az apátság – illetve emelkedett, hiszen jóval nagyobb volt a mainál (vö. FUXHOFFER 1858–1860. 1: 173, KOMJÁTHY 1955: 35, 38. j.) –, azt igen jól érzékelteti Petrich András 1815 körül készült rajza vagy O. Fischer 1880 körül festett akvarellje (BENDEFY – V. NAGY 1969: 39, 62).

62

III. A Tihanyi alapítólevél tichon helyneve A petra helynév görög etimológiáját – mint láttuk – igen sok érv támogatja. A történelmi kontextus, azaz a X. századi bizánci–magyar, illetıleg a XI. századi kijevi– magyar kapcsolatok ismeretében akár görög, akár görög és szláv névadók feltételezése is lehetségesnek látszik. Korábbi megállapításainkat mégis valószerőtlenné tehetné, ha nevünk egyetlen görög névreliktumként lenne azonosítható a Dunántúlon (ezen belül az alapítólevél szórványai között). A rá vonatkozó fejtegetés minden bizonnyal megalapozottabbnak tőnnék, ha akadna még hasonlóan görög etimológiájú helynév a korai magyar névanyagban. Úgy tőnik, találunk ilyen helyneveket: vélhetıen görög eredető Pentele és esetleg a pécsi egyházmegye alapítólevelébıl ismeretes Thapeon helynevünk is. Pentele. – A bizánci görög monostorok „hivatalos” neve – mint utaltunk rá – a titulus, a védıszent neve. Nyilvánvaló Szávaszentdemeter monostorának titulusa (VMH. 1: 9–11). Csupán közvetett forrásból – a nagyobbik Gellért-legendából – tudjuk, hogy Ajtony marosvári monostorának a védıszentje Keresztelı Szent János volt („princeps … Ahtum … construxit in … urbe Morisena monasterium in honore beati Ioannis Baptiste”, MonArp. 214–5), míg a Csanád által Oroszlánoson alapítotté Szent György („Chanadinus comes … in Orozlanos, ubi monasterium in honore Beati Georgii martiris edificabit”, MonArp. 218). Oklevélben maradt ránk a veszprémvölgyi nıi kolostor titulusának a neve: a „legszentebb Istenanya monostora” („µοναστήριον ֹ τῆς ὑπεραγιασ [!] θεοτόκου”, ÓmOlv. 15). Az András király által alapított visegrádi monostor védıszentjének kiléte nem ismert, sajnos nem szerepel III. Honorius pápa 1221-ben kiadott bullájában, mellyel jóváhagyja, hogy II. András a görög szerzetesek otthonát latin szerzetesekre ruházza át (VMH. 1: 29). Máskor a késıbbi helynév ırizte meg számunkra az egykori görög monostor titulusát. Ez történt Dunapentele esetében. A mai Dunaújváros (Dunapentele) közelében a Duna egyik szigetén (Szalk-sziget) állt egykor az Andornok-nem kegyurasága alatt álló görög rítusú (bazilita) Szent Pantaleon-monostor, melyrıl késıbb a Duna jobbpartján elterülı – a XI. század óta lakott (ÉRSZEGI 1975: 7) – birtok, majd település a nevét kapta (a birtokról l. alább a XIV–XV. századi okleveles adatokat). A monostor alapítása a XI. század elejére tehetı (ÉRSZEGI 1975: 10–1; Gy. 2: 400; KMTLex. 540; MEZİ 2003: 363–4; MNLex.), írásos említései azonban jóval késıbbiek. Okleveles adatai: 1238/1398/1401: abbas ecclesie Sancti Pantaleonis de insula Danubii (F. 4/1: 142–3; Cs. 3: 342; Gy. 2: 400); 1263: monasterium Sancti Panthaleonis de Insula (MES. 1: 495–6; Gy. 2: 400; az oklevél hátán közel egykorú írással: super insulam Penteley); 1277/1330: monasterium Sancti Pantaleonis situm in insula Danubii (ÁÚO. 9: 175; Cs. 3: 342; Gy. 2: 400); 1329: possessio monasterii Pentheleymonostora; possessio Penteley in comitatu Albensi (Cs. 3: 342; Gy. 2: 400); 1330>1409: possessio Penthelemonostora (Gy. 2: 400); possessio Penthelemonostra [!] in insula Danubii in comitatu Albensi (ZO. 5:585; Cs. 3: 342; Gy. 2: 400); 1350: possessio Penthele … prope Danubium … cum patronatu ecclesie Sancti Panthaleonis (Cs. 3: 342; Gy. 2: 400); 1424: possessio Penthelew (Cs. 3: 342); 1448: possessio Penthele (Cs. 3: 342). Már a Duna-parti településre vonatkozóan: 1469: Plebanus de Penthele. (Vö. okmánytár: ÉRSZEGI 1978a.) Az 1329. évi birtokper kapcsán értesülünk arról, hogy a monostort hajdan görög apácák lakták („ubi begine sive moniales Grecales condam commorabantur”). A bazilita apátság eredetileg feltehetıen férfimonostor volt – erre utal a férfi védıszent (ÉRSZEGI 1975: 11), illetve az 1238-as említés a monostor apátjáról beszél –, mely a tatárjárás idején elpusztult. A XIV. századi emlékezet, mely szerint a monostor görög apácáknak adott egykor otthont, azon alapulhat, hogy a monostort a tatárjárás után, de még 1277 elıtt egy ideig domonkos apácák (Gy: 2: 400), illetve – az oklevélszöveg tanúsága alapján valószínőbben – a támogatásukat élvezı beginák (ÉRSZEGI 1975: 11) lakták. A monostor romjait, melyek a sziget lejjebb sodródásával már korábban vízbe kerültek, 1903-ban a folyamszabályozási munkákkal összefüggésben felrobbantották és kikotorták. (Szent Pantaleon monostorának és a birtok korai történetéhez l. ÉRSZEGI 1975; Gy. 2: 400; KESZI 2000; MKatLex., MNLex.) A források alapján okkal következtethetünk arra, hogy a monostor védıszentjének a neve vált a késıbbi település nevévé. Kérdés azonban, melyik nyelv a magyar Pentele névalak forrása? Elvben elképzelhetı lenne a latin Pantaleon névbıl való származtatás, ha feltételezzük, hogy a szemantikailag elhomályosult név utolsó szótagját a magyar nyelvérzék helyhatározóragnak fogta fel, ezáltal a nevet újraértelmesítette (vö. FNESz. Kozmadombja; a deszemantizációs és reszemantizációs folyamatokra l. TÓTH V. 2008: 148–178, de különösen: 175–6), ezt követıen pedig (kér szótagot is érintı) regresszív hangrendi kiegyenlítıdés zajlott le: Pantaleon > Pantale > Pentele. Ezt a lehetıséget három okból is kizárhatjuk: 1. nem dokumentálható a köztes alakváltozat; 2. nem illeszthetı viszont a sorba a legkorábbi

63

dokumentált népnyelvinek tőnı változat (Pentelei ~ Pentelej); 3. bár a legkorábbi latin források a latin névváltozatot közlik, kizártnak vehetı, hogy a keleti rítusú monostor védıszentje nevének – az alapításhoz képest az oklevelekben késın fellelhetı – latin formája legyen a helynév népnyelvi alakjának forrása. Hangtanilag kifogástalan lenne a név szláv megfelelıjét tekinteni forrásnak: szl. Pantelej > m. Pentelej > Pentelé > Pentele. Ez esetben a magyarban bekövetkezett regresszív hangrendi kiegyenlítıdés csupán egyetlen szótagra korlátozódnék. Az alapítás feltételezett idıpontjának környékén azonban, illetve még az után is jó ideig anakronisztikus szláv szerzeteseket feltételezni Pentele monostorában (vö. a kijevi egyházról fentebb mondottakat). Pentele monostora minden valószínőség szerint közvetlen görög („Grecales”), azaz bizánci alapítású. Ha tehát az alapítás közvetlenül görög eredető, a monostor „hivatalos” neve minden bizonnyal – az általános szokásnak megfelelıen – a védıszent neve, és ez válhatott közvetlenül a monostor, illetve az apátság Duna-parti birtokának nevévé. (KISS LAJOS szintén a görög eredet felé hajlik: „[Dunapentele] neve egy Árpád-kori monostorra emlékeztet, melyet a görögkeleti egyházban kiváltképpen tisztelt Szent Pantaleon vértanúnak szenteltek.” FNESz. Dunaújváros.) A görög névalakból (Παντελεήµων: Panteleémon, illetve itacizmussal ejtve: Panteleimon) történı eredeztetés elsı megközelítésben hangtanilag szintén komoly nehézségekbe ütközik, itt a szemantikai elhomályosulás után a névhasználóknak a -mon szóvégzıdést kellett volna újraértelmesítve elhagyniuk. A névnek azonban már a görögségben is több változata él, pl. Παντελή: Pantelé, itacizmussal: Panteli, illetve Παντελεή: Panteleé, a késıi görögben itacizmussal ejtve: Pantelei (az itacizmusról lásd alább). Nem kizárt tehát, hogy a görög szerzetesek ez utóbbi névalakot (is) használhatták monostoruk megnevezéseként. A bizánci görög Pantelei pedig feltehetıen a szláv névalaknak is közvetlen forrása – a szláv nyelvekben is megvan mindkét névforma: Pantalej ~ Pantelej és Pantalejmon (vö. pl. ŠIMUNDIĆ 1988: 265) –, így az esetleges (késıbbi) szláv névváltozat is erısíthette a legkorábban dokumentálható Pentelei ~ Pentelej magyar névalakot – továbbá kitőnıen illeszkedett az -aj/-ej végő helynevek rendszerébe (funkciójáról l. BÉNYEI 2007, TÓTH V. 2010), amibıl minden nehézség nélkül levezethetı a mai (Pentelej > Pentelé >) Pentele névforma. Megjegyezzük, hogy a korai helynévanyagban még két Pentele helynév szerepel, biztosan mindkettı 110 csak a XV. századból adatolt (1479: villa … Penthele [Cs. 3: 342] , ma: Sárpentele, illetve a Temes vármegyében közelebbrıl azonosítatlan 1462: Penthele [Cs. 2: 58]). Ezek a mai névalaknak (is) megfelelı helynevek minden bizonnyal jóval késıbbi magyar névadás eredményei. Megjegyzendı továbbá, hogy a korai magyar személynévanyagban csupán a latin Pantaleon névforma fordul elı (ÁSznt.), a szövegben fordításnak tőnik, így a források nem adnak útmutatást a személynév korabeli népnyelvi változatára vonatkozóan. Thapeon. – A pécsi egyházmegye alapító oklevelébıl ismeretes Thapeon helynév (DHA. 58) a Bikács határában, tıle keletre fekvı késıbbi Tápé-val (Kistápé, Tápé-puszta) azonosítható (TMFN. 186). (A pécsi alapítólevélrıl részletesebben l. alább, a lupa szórványról szóló fejezetben.) Okleveles adatai: 1212: capella Thapey; ecclesiam … de Thapey (PRT. 1: 800); 1346: possessio Tapei (F. 9/1: 419; Cs. 3: 352); 1366: Thapey (F. 9/3: 608; Cs. 3: 352) 1410, 1419: possessio Thape (Cs. 3: 352). (Vö. a Csongrád megyei, Szeged szomszédságában fekvı – 1973-ban Szegedhez csatolt – Tápé település okleveles adataival: 1138/1329: Tapai; 1247/1465: Thapey [Gy. 1: 905; KMHsz.].) KISS LAJOS a helynevet a ’szolgálat, tisztelet’ jelentéső török tapaγ szóból eredezteti (FNESz. Kistápé, Tápé), ezt a származtatást veszi át KRISTÓ GYULA is (2000: 18). Ez a névetimológia elképzelhetı, ám nem szolgál magyarázattal a legkorábbi Thapeon névváltozatra. Nem elképzelhetetlen, hogy ezen helynevünk is görög (bizánci) eredető, ez esetben a görög ταφεών (~ ταφαιών) ’temetkezési hely, temetı’ (Liddel–Scott) szóra mehet vissza. Az aspiráció ingadozása már a görög alapszóban is megfigyelhetı: ταφή, τάφος ’temet(kez)és; sír’ ~ θάπτω ’eltemet’, de nyelvjárási különbség hordozója is lehet. Legvalószínőbb azonban, hogy a szóbeli közlés nyomán feljegyzett, talán már a névhasználók számára sem, de a lejegyzı számára minden bizonnyal nem transzparens, idegenszerő Tapheon helynév „latinos helyesírást” követve került Thapeon változatban a pécsi alapítólevélbe. (Vö. erre: TA. thelena ’Tolna’ – ha a scriptor a latin telonum ’vám’ szót látta bele a helynévbe, görög-latin nyelvi alapon szintén indokolatlan a th- szókezdet. L. még HOFFMANN 2010: 203–6.) A görög világban természetes, hogy a temetık a településen kívül – szinte önálló településként – találhatók (nekropolisz), ez azonban ritkán válik egy újabb helynévadás motivációjává. Ugyanakkor figyelemre méltó a nagy kiterjedéső kelta sírmezı Bikács határában (ahogyan a Szeged határában lévı Tápéra is kiterjedt, folyamatosan használt neolitikus, réz- és bronzkori, szkíta, szarmata, germán, avar és honfoglalás kori temetık együttese jellemzı). Településsé az itt épült Árpád-kori templom (vö. legelsı említés: 1212: capella … ecclesiam) által válhatott alkalmassá, a településnévként történı továbbélést pedig 110

Az 1377: villa Pentulae (F. 9/5: 207; Cs. 3: 342) adat idetartozása nagyon kétséges.

64

az eredeti jelentés elhomályosulása tehette lehetıvé. Az még további vizsgálatot igényel – ha egyáltalán kideríthetı –, hogy kik lehettek a görög névadók. Nyelvileg a görög tap(h)eon (kiejtve: [tap(h)ejon]), esetleg a tap(h)aion alakváltozat szolgálhatott kiindulásként, melybıl az újraértelmesítés során elmaradhatott a helyhatározóragnak érezhetett -on: Tapej ~ Tapaj (vö. a legkorábbi vonatkozó adat: 1138/1329: Tapai), s ez a névalak – átmenetileg – szintén kiválóan illeszkedhetett az -aj/-ej végő nevek rendszerébe. Bár a kérdés további vizsgálatot igényel, a korábbi feltevés szerinti török etimológiával (vö. FNESz. Tápé) szemben a görög eredet feltételezése mellett szól, hogy az etimológiába és a névalaktörténetbe a pécsi alapítólevél adata is beilleszthetıvé válik.

E valószínősíthetıen görög eredető nevek mellett magában a Tihanyi alapítólevélben is találunk (petrá-n kívül) egy újabb görög etimonú helynevet, s ez nem más, mint annak a szigetnek („helynek”) a neve, ahol a görög (és szláv) szerzetesek petrá-nak nevezett otthonukat kialakították: Tihany. Az alapítólevél csupán egyszer említi: „in loco qui uulgo dicitur tichon super balatin”, azaz: „a nép nyelvén tichon-nak nevezett, a balatin fölé magasodó helyen”. 1. A helynév szláv személynévi eredete. – A tichon helynevet SZAMOTA ISTVÁN a magyar nyelvérzék számára nem áttetszı etimológiájú nevek között sorolja fel (1895: 145). Tihany helynevünk szláv eredetét a korai kutatásoktól mindmáig lényegében általános konszenzus övezi. Különbségek csupán abban mutatkoznak, hogy a név közvetlenül közszói (melléknévi), avagy személynévi eredető-e? A m e l l é k n é v b ı l történı legkorábbi közvetlen származtatást (olvasói levélbıl) SIMONYI idézi: „Tichu, ticha-ból ’csöndes’ lett Tihany”, és – bár nem nagy meggyızıdéssel – akár lehetségesnek is tartja: „Hogy Tihany a szláv melléknévbıl származik, az lehetséges, bár nem találom ennek ilyenféle származékát a szótárakban” (1896: 563). A közvetlen közszói származtatást újabban KRISTÓ GYULA képviselte: „Szláv köznévi eredető […] Tichonnak a neve” (2000: 23). A helynév s z e m é l y n é v i eredete a legkorábbi vélekedés a lehetséges magyarázatok sorában: „valamely Ticho nevő lakosról vagy birtokosról igen könnyen nyerhette nevét” (T. V. 1863: 22). A két lehetıséget mérlegelı SIMONYI is inkább ez utóbbi felé hajlik: „Sokkal valószínőbb, hogy már a szlávok a Tichon nevő szentrıl vagy valamely ilynevő birtokosról nevezték el a helyet” (1896: 563–4). Az általánossá vált értelmezés kidolgozása, mely szerint a helynév s z l á v s z e m é l y n é v b ı l származik, MELICH JÁNOS nevéhez főzıdik. MELICH értelmezése szerint: „Mivel a szlávságban a tichъ, tihъ (csendes) melléknévbıl számtalan helynév […] és személynév ([…] és ebbıl helynevek […]) keletkezett […], azt tartom, hogy e név szláv Tihoń vagy Tihońa […] személynévbıl való” (1903: 331, 1903–1905. 1/2: 129). Késıbb a két lehetıséget a Tihoń névre szőkíti (1914b: 104, 1915–1917: 342). Ezt a származtatást tette magáévá a késıbbi kutatástörténet (KNIEZSA 1938: 429; BÁRCZI 1951: 13; FNESz. Hernádtihany, Tihany; ZELLIGER 2005: 22; FEHÉRTÓI 2006: 168–9; HOFFMANN 2007b: 8– 10, 2010: 43–6). A s z l á v s z e m é l y n é v e t i m o l ó g i á j á nak feltárását is MELICH JÁNOS nevéhez köthetjük. MELICH két lehetıséget is említ: „a név a szlávságban egy Tichomir, Tichoslav stb. […] személynévbıl vagy egyenesen a szláv tichъ (,still’) melléknévbıl a szláv becézı -oń […] képzıvel alakult kicsinyített név” (1914: 104). E lehetséges kettıs etimológiát veszi át BÁRCZI, rá építve pedig változatok nélküli biztos olvasatot ad: [tiχony] (1951: 13). Már most meg kell jegyeznünk, hogy a szláv nyelvekben és nyelvváltozatokban az -ń végő névváltozat ritkább (és olykor elsı szótagi i > e hangváltozással kombinálódik), ezért e magyarázat érvényét ırizendı nem minden nehézség nélküli egy „össz-szláv” szóvégi depalatalizációt feltételeznünk. S mivel az nь ~ ń > n depalatalizáció egyébként sem jellemzı a szláv nyelvekre, így eleve problematikus a szlávságban elterjedt [tiχon] ~ [t’iχon] névformák forrásának a [tiχoń] változatot tekinteni. 65

A szláv névalak létrejöttének mikéntjét nem feszegeti sem KISS LAJOS (FNESz. Hernádtihany, Tihany), sem ZELLIGER ERZSÉBET (2005: 22), sem FEHÉRTÓI KATALIN (2006: 168–9). A kérdést HOFFMANN ISTVÁN veti fel újólag (2007b: 8–10, 2010: 43–6). A kutatástörténetben elıször a h e l y n é v k ö z v e t l e n s z l á v származásának lehetıségét vizsgálva megállapítja, hogy a név végi formáns nem fordul elı a szlávban helynévképzıi funkcióban. Ezután ı is visszakanyarodik a személynévi eredethez. A kicsinyítı képzı kérdését azonban már nem veszi vizsgálat alá, BÁRCZIra hivatkozva az általános véleményhez csatlakozik: „A Tihany helynév személynévi hátteréül szláv személynévi példákat szokás felhozni […], amelyet a szláv tichъ tıbıl -oń becézı képzıvel alakult formának tartanak” (HOFFMANN 2007b: 124, 2010: 44). A személynévbıl helynévvé vált Tihany vonatkozásában szokás még – a birtoklást kifejezı formáns hiányára hivatkozva – magyar eredető helynévadást feltételezni. Ehhez megjegyzésként azt főzöm hozzá, hogy elméletileg ilyen esetben is elképzelhetı a formánssal ellátott szláv névadás. Az ószlávban ugyanis ún. birtokos melléknevet a közismert -ov-/-’ev- mellett többféle formáns is létrehozhat. Így pl. (hímnemő alakban) a -jь > -’ь: Avraam-jь > Avraaml’ь (BALECZKY–HOLLÓS 1965: 98). Ennek mintájára: Tichon + jь > Tichonjь > Tichon’ь [tiχony]. A formáns tehát látszólag el is tőnik a név végérıl, azt a benyomást keltve, mintha a helynév puszta személynévbıl jött volna létre. Így lehetséges továbbá, hogy több déli és keleti szláv település – nyilvánvalóan egykori szláv névadóktól származó – mai neve: Vladimir ~ Vlagyimir. (Hangtani okokból ugyanis mind a korábbi Владимиръ személynév, mind a belıle képzett Владимирь birtokos melléknév egyaránt Владимир lett.) 2. A Tichon személynévrıl. – A Tichon név (az írásváltozatoktól eltekintünk) c s a l á d n é v k é n t – az internetes keresı eredményének tanúsága szerint – szép számban fellelhetı minden, kultúrájában európai gyökereket ırzı kontinensen. A magyar statisztikákat tekintve: a 2009-es on-line telefonkönyv (9 Tihany és 509 Tihanyi mellett) 16 Tihon, 1 Tichon és 1 Tichony családnévviselıt említ. A 2007. január 1-jei népességnyilvántartás szerint – mely egyben még több névváltozatot mutat – a kettıs és az utótaggal bıvülı nevektıl eltekintve 2238 Tihanyi, 1 Tihányi, 69 Tihany mellett 3 Tehányi, 3 Tichon, 6 Tichony, 81 Tihon és 1 Tihoni családnevő személyt találunk. Ezzel szemben a Tichon nevet u t ó n é v k é n t Magyarországon nem lehet anyakönyvezni (vö. LADÓ 1972; LADÓ–BÍRÓ 1998; NytI. un. f.), csupán a hazánkban élı bolgár, horvát, ruszin, szerb és ukrán fiúgyermekek kaphatják meg (S. DÁVID szerk. 2004). Széttekintve a nagyvilágban keresztnévként elsısorban a szláv (jellemzıbben a keleti és a déli szláv) nyelvterületen élı, illetve onnan származó személyek viselik. Görögországban csupán az egyházi (szerzetesi) névadásban találkozunk vele, ezen kívül másutt sem igen jellemzı. Mindez megerısíteni látszik a név szláv eredetét. A régiségben találkozunk még a név latinos Tycho változatával, különösen a latin neveket kedvelı reneszánsz idején, l. pl. Tycho (de) Brahe (1546–1601, dán csillagász). A történeti magyar személynévanyagban a kutatás mindeddig csupán egyetlen adatot mutatott fel: a Tihanyi összeírás (1211) említ egy Tichon nevő személyt Aszófırıl (PRT. 10: 505; ÁSznt. Tichon). A hely Tihanyhoz való közelsége a közvetlen helynévi eredetre utalhat, amint ezt HOFFMANN ISTVÁN észrevételezi (2007b: 9, 2010: 45). Felmerülhet esetleg a Sopron vármegyei 1507: Thyhonfalwa helynév elıtagja, ezt azonban CSÁNKI a Tiván névvel azonosítja (3: 664, vö. HOFFMANN 2007b: 10, 2010: 45). Van azonban egy késıbbi, bıségesen dokumentált Tichon ~ Tichan nevünk Kövesdrıl: 1325/1398: Paulo, Demetrio, Tihan et Orozlan, filiis Arnoldi (F. 8/2: 656; PRT. 10: 607, 608); 1390: Paulus, Demetrius, Tychon et Orozlan, filii Arnoldi (PRT. 10: 587);

66

1397/1398: Thoma, filio Tihan de Kuesd; Thomas filius Thihan (PRT 10: 605); 1397/1398: Thomas, filius Tihan; Thomas, filius Tihan de Kuesd; Thomas, filius Thihan (PRT. 10: 602–5, 608, többször, függı esetekben is). A hely közelsége itt is felveti a közvetlen helynévi eredet lehetıségét. 3. Tichon mint szláv egyházi név. – Amint említettük, a Tichon utónév (keresztnév) igen népszerő fıként (de nem kizárólag) az ortodoxia szlávságában. A keleti egyház számos Szent Tyihon-t tisztel111. A korábbi idıkbıl említjük Kresztogorszki Szent Tyihont (†?), Szolovki Tyihon szerzetest (†?), Kalugai Tiszteletreméltó Tyihon apátot (†1492), Luhovi Szent Tyihont (†1503), Turukhani Áldottemlékő Tyihon szerzetest (†1682). A XX. század is adott Tyihon nevő szentet az orosz egyháznak: Szent Tyihon (†1925) moszkvai pátriárkát. Az ı példaképe az orosz egyházban talán legismertebb és legnépszerőbb Tyihon nevő szent: Zadonszki Szent Tyihon (†1783) püspök112. Az ı eredeti neve Vaszilij Ivanovics Bellavin. Az új név jelzi, hogy Zadonszki Tyihon szerzetes volt (a keleti egyház püspökei gyakorta szerzetesek, ennek – amint erre a bizánci–kijevi kapcsolatokra vonatkozóan már utaltunk – elsısorban egyházjogi háttere van). Életrajzából tudjuk, hogy szerzetesi nevét (Tyihon nevő szláv szentek közül bıségesen választhatott volna) a hit terjesztésében való elkötelezettsége okán ókori szent példaképe, Ciprusi Szent Tikhon iránti tiszteletbıl vette fel. Ez pedig számunkra azt jelzi, hogy jóval a szlávok keresztény hitre térése elıtt létezett már Tichon nevő szent, azaz a n é v n e m s z l á v e r e d e t ő . 4. Tichon mint görög név. – Ciprusi Szent Tükhón (Άγιος Τύχων, †425) Amathusz város püspökeként a hit terjesztése iránti buzgólkodása okán vált híressé (pogány templomokat rombolt le, antik szobrokat tört össze stb.), néhány csodája pedig a gabonatermesztéshez, illetve a szılımőveléshez kapcsolja (vö. ΤΣΟΛΑΚΙ∆Η 2001: 545; Pauly–Wissowa Tychon 3). Elsı életrajzírója Johannes Eleemosynarios (†620), az életrajz 610 és 619 között készült (Pauly–Wissowa Tychon 3; vö. MOMIGLIANO 1994: 261; USENER 1907: 7). Korai kódexek vonatkozó szövegeinek aprólékos filológiai feldolgozása alapján átfogó monográfiában dolgozza fel életét és tiszteletét HERMANN USENER (1907). Ciprusi Szent Tükhón személye kétségtelenül nagyban hozzájárult a Tichon név elterjedéséhez és népszerővé válásához az ortodox szláv világban. A névalak Tükhón > Tikhon változását az magyarázza, hogy – az itacizmus-nak nevezett hangváltozás eredményeként – a névben szereplı görög υ legkésıbb a X. századra mindenütt i-nek hangzott (GYÓNI 1943: 165–6). Megjegyzendı továbbá, hogy az ószláv i nem palatalizálta az elıtte álló t-t (vö. ZOLTÁN 2007: 210 kk.), szemben például a késıbbi orosz névalakkal. Ez a görög-ószláv névváltozat került át a magyarba, a szóvégi n > ny palatalizáció magyar belsı fejlemény (elsı írásos nyoma a XVII. század végérıl való). A Τύχων név a korai görög kereszténységben elterjedt lehetett, ezt a nevet viselte valamivel korábban a szintén ciprusi Tamasszosz püspöke, a Kr. u. 381-ben összeült konstantinápolyi egyetemes zsinat egyik résztvevıje (Pauly–Wissowa Tychon 2). A név eredete a IV–V. századi görög kereszténységnél jóval régebbre nyúlik vissza. A közismert sorsistennı, Tükhé férfi párja egy kevésbé ismert, fallikus istenség, Tükhón (vö. ΒΕΡΕΤΤΑΣ 1997: 449; KERÉNYI 1977: 101; Pauly–Wissowa Tychon 1). Maga a névalak a τυγχάνω ige származéka, annak hímnemő aktív aoristos participiuma. A gör. τυχών igenév jelentése: ’(aki) célba ért; (aki) célba talált’ → ’sikeres; szerencsés; boldog’.

111

E szakaszban a Tichon név a késıbbi orosz névformának (Тихон) megfelelı szabályos átírással (Tyihon) szerepel. Töretlen népszerőségét mutatja, hogy halála után száz évvel több, köztük tatár és votják nyelven is kiadták mőveit (vö. MUNKÁCSI 1890–1896. 1: XIV). 112

67

A latinos Tycho (< Tükhón) névváltozat szintén a görög eredetre utal, vö. gör. Platón ~ lat. Plato; gör. Apollón ~ lat. Apollo; gör. León ~ lat. Leo stb. (Vö. még az ónémet Thicho ~ Thiha nevekkel: FÖRSTEMANN 1900: 1455–6.) A szlávoknál népszerő név csupán népetimológia hatására tagolódhatott be a Tichomil, Tichomir, Tichoslav-féle nevek közé, van azonban saját névcsaládja is: Τύχα, Τύχη, Τύχιος, Τύχικος (lat. Tychicus; pl. Pál apostol egyik kísérıje), Tychonius ~ Ticonius (pl. a donatista teológus, V. század); vö. még ΒΕΡΕΤΤΑΣ 1997: 448–9. (Megjegyzendı, hogy a Martyrologium Romanum Ciprusi Szent Tükhónt pontatlanul, az utolsóként említett névalakkal veszi fel: MR. jún. 16.) A „Magyarországi nemzetiségi és etnikai kisebbségek utónévkönyve” a kínált keresztnevek etimológiáját is közli. A bolgár és a horvát rész összeállítói a Tichon (Tihon) nevet nem, csupán a Tiho nevet említik, az elıbbi a ’csendes’ jelentéső közszóból eredezteti (S. DÁVID 2004: 54–5), míg az utóbbi a Tihomir rövid változatának tekinti (i. m. 332–3). A ruszin, szerb és ukrán nevek összegyőjtıi azonban a Tichon (Tihon ~ Tihin) nevet veszik fel, a rusziné ’boldog’ (i. m. 622–3), a szerbé ’szerencsés, sikeres’ (i. m. 734– 5), az ukráné pedig ’szerencsés’ jelentéssel (i. m. 952–3) görög névnek tartja. Hasonlóképpen egységes képet mutatnak a kérdéses szláv nyelvek mérvadó névetimológiai szótárai, melyek a Tichon (Tihon ~ Tyihon) nevet g ö r ö g n é v k é n t közlik: ДОЈЧИНОВИЋ 2002: 65; HANKS–HARDCASTLE–HODGES 2006: 383; Илчев 1969: 485; ПЕТРОВСКИЙ 1984: 209; REVEN 2003: 102; ŠIMUNDIĆ 1988: 339; ТИХОНОВ– БОЯРИНОВА–РЫЖКОВА 1995: 332; VASMER 1953–1958. 3: 109; stb. 5. Tichon a magyar helynévadásban. – Az tehát világosan kirajzolódni látszik, hogy a Tichon névnek etimológiailag nincs köze a szláv tichъ tıhöz, végsı etimonja is, és eredeti személynévi változata is a görög nyelvben leli magyarázatát. A szláv nyelvterületre jellemzı széles elterjedtsége, sıt népszerősége mővelıdéstörténeti tényezıkkel magyarázható. Kérdés azonban, hogyan viszonyul mindez a magyar helynévadáshoz. Amennyiben a tichon (TA.) névre vonatkoztatva is feltételezzük a petra kapcsán részletezett görög vagy görög-szláv helynévadást, a következıket állapíthatjuk meg: 1. A Τύχων (már itacizmussal: [tiχοn]) név a Balaton szigetén alapított bazilita monostor védıszentjére, titulusára utal. A névadó (ún. missziós) szent a X. századi bizánci politikának megfelelıen könnyen válhatott a görög szerzetesek által létrehozott, de Bizánctól távol fekvı monostor patrónusává. Az András-féle alapítás feltételezése esetén ugyanez elmondható a XI. század „magyar pogányságához” – vö. Vata-féle lázadás – kapcsolható attitődrıl is. 2. A monostor „hivatalos” görög elnevezése – analógiák figyelembevételével – minden bizonnyal Άγιος Τύχων ’Szent Tikhon’ volt. 3. A puszta személynévbıl származó helynévadás nem magyar sajátosság csupán, patrocíniumi nevek esetében a görög névadás is ezt az eljárást alkalmazza. Az ilyen típusú helynév nagyon gyakori a görögség körében (a számtalan példára l. Görögország térképét). Elvben a szláv névadás is eredményezhetett volna – mint láttuk – olyan végsı névalakot, amin nem látszik a formáns, ez esetben azonban [tiχony] elsıdleges névalakot várnánk, melyre nincs adatunk a XVII. század végéig. 4. A mai görög névhasználat gyakran rövidíti az Ajosz ’szent’ jelzıt (Aj), arra azonban nemigen akad példa, hogy – éppen a személynevektıl, illetve a személynevekhez metonimikusan kapcsolt nem településnévi helynevektıl (pl. vendéglı) való megkülönböztetés okán – teljesen elmaradna. Esetünkben minden bizonnyal – különösen a név további metonimikus alkalmazása kapcsán – magyar fejleményrıl lehet szó, l. pl. Pentele. (A szent névelem elmaradásához vö. TÓTH V. 2008: 96, 100.)

68

5. A monostor „hivatalos” neve mellett (a korábban bemutatott petra monostorokéhoz hasonlóan) itt is használatban lehetett a petra ’sziklába vájt barlang, lakhely’ → ’monostor’ megnevezés a szerzetesek otthonának köznévi jelölésére, mely nem mellesleg a ’(víz fölé) magas(odó) szikla’, és a ’sziklába vájt barlang(lakás)’ jelentésbeli motivációnak egyszerre felel meg. 6. A Tichon név denotatív jelentése metonimikusan terjedt át a szigetre (hogy a TA.ben valóban a teljes szigetet jelöli-e, annak mikrofilológiai megfontolásaitól113 e helyütt eltekintek), ahogyan például a Duna-sziget Szent Pantaleon monostorának neve a Duna jobb partján fekvı, annak feltételezett birtokán utóbb létrejött település nevévé vált (vö. még: patrocíniumi nevek). Késıbb a helynév szintén metonimikusan a bencés monostort, úgy is mint intézményt (vö. pl. 1251: Abbate de Tychon ’Tihany apátja’, ill. ’a tihanyi apát’, ti. jelenlétében, F. 4/2: 115), majd a várat (1321: Castellanus de Tykon ’Tihany várnagya’, Cs. 3: 17) is jelölte, még késıbb az apátság tövében kialakult település nevévé (is) vált. 7. A sziget földjeit, szılıit mővelı magyar és szláv névhasználók átvették e neveket, de a bazilita szerzetesélet megszőnte után a köznévi petrá-t a volt szerzetesi lakóhely, a barlangok (Petra talán ennek kapcsán válhatott tulajdonnévvé), míg a Tichon nevet a sziget, a tágabb értelemben vett „hely” (vö. „in loco qui uulgo dicitur tichon”) megnevezésére alkalmazták. Az ortodox monostor titulusa a feledés homályába veszett (a Tichon név nem transzparens a magyar, és „máshogyan transzparens” a szláv névhasználók számára), a bencés monostor késıbb ideérkezı szerzetesei – a régirıl nem tudva – a remeteségnek új titulust választottak Szent Miklós személyében (vö. AO. 1: 176; DHA. 282; PRT. 10: 496, 516, 534, 547). A titulus nem folyamatos volta erısítheti azt a véleményt, miszerint a petrá-nak nevezett hely esetleg valóban locus, azaz lakatlan hely volt a bencés szerzetesek ideérkezésekor (szemben a jól megfontolt elhallgatással), vagyis, ha a bizánci alapítás lehetıségére gondolunk, a korábbi lakók kihaltak vagy elköltöztek, a kijevi alapítás feltételezése esetén pedig András valóban eltávolította ıket a szigetrıl. 8. Mindennek következményeként az 1055-ös tichon adatra vonatkozóan a BÁRCZInál kizárólagosként megadott [tiχony] olvasatot (1951: 13) célszerőnek látszik [tiχon]-ra módosítani. Ennek valószínőségét erısítheti, hogy – amint errıl már több ízben említést tettünk – az oklevélbeli adatokban a névvégi -ny-nek – bár a helyesírás a legkorábbi idıkben nem tesz különbséget az n és ny írásmódja között – a XVII. század végéig nem bukkanunk a nyomára. 6. Középkori Tihany helyneveinkrıl. – Egyetlen kérdés merül még fel, tudniillik a történelmi Magyarország területén további három Tihany helynevet találunk: mi ezek viszonya a feltételezett görög eredető helynévadáshoz? A helynevek adatai: 1. Hernádtihany Abaúj vármegyében (Sároshoz is számították), Kassától északra: [1263]/1264: Tehan; 1293: Thehan; 1351: Thyhan; 1491: Thehan (Gy. 1: 151; Cs. 1: 219, 313; FNESz. Hernádtihany; KMHsz. Tihany). 2. Tihany-puszta Rimaszombat mellett, Gömör vármegyében: 1430: Thehan (Cs. 1: 148). 3. Tehany Szerém vármegyében a Duna jobbpartján, Csöröghöz tartozó birtok: 1477–8: Thehan (Cs. 2: 254).

113

Vö. a mons Tychon adatokkal, melyben a helynév (appozíciós szerkezetben) a hegy neve is lehet, de (birtokos szerkezetben) a sziget neveként is állhat.

69

Középkori Tihany helyneveink

Mindhárom hely a mai Magyarországon kívül, folyamatos szláv–magyar vegyes lakosságú területen található. A viszonylag kései adatok egy kivétellel az e-s névváltozatot tükrözik, vélhetıen névvégi palatalizált -ny-nyel: Tehany ~ Tehány. Az egyetlen kivételes adat (1351: Thyhan) talán a mindenütt ismert dunántúli Tihany (az apátság neve) analógiájának a következménye, ahogyan késıbb a hivatalos(sá váló) névadásban is mindegyik név (a szerémségi kivételével, melyrıl nincs több adatuk) analogikusan Tihanyra módosul. E késıi (e-s) helyneveknek nyilvánvalóan semmi közük a feltételezett görög helynévadáshoz, ezek szláv személynévbıl alakultak. Egyébként e helynevek minden bizonnyal ugyanannak a görög etimológiájú Tichon névnek nyelvi-nyelvjárási változata(i). III. Összegzés A Tihanyi alapítólevél két szórványa: a p&ra nagy valószínőséggel (valószínő etimológia), a tichon kétséget kizáróan (biztosnak tőnı etimológia) görög etimonra visszavezethetı név. A Tihanyi-félszigeten végzett régészeti kutatások egyértelmően bizonyították, hogy az egykori szigeten – még az I. András-féle 1055-ös alapítás elıtt – görögkeleti (bazilita) szerzetesek éltek. A két név etimológiai összecsengése, valamint a vonatkozó régészeti kutatások eredményeivel való egyeztethetısége arra utal, hogy e helynevek az itt élı szerzetesek névadásának nyomán születhettek. E névadók lehettek Kijevbıl Andrással érkezı görög és szláv szerzetesek, de az is elképzelhetı, hogy Tihany bazilita monostora közvetlenül bizánci görög alapítású. Úgy tőnik, hogy a X–XI. században mindkét elképzelésnek adottak a történelmi és mővelıdéstörténeti feltételei. Bármelyik lehetıséggel is számolunk, a Tihanyban egykor élt keleti szerzetesek lakhelye eredetileg g ö r ö g tulajdonnévi és köznévi megnevezést kapott.

70

A fordítás mint a filológia forrása: két vízi átkelı Középkori okleveleink fordítása – mint a vonatkozó fejezetben jeleztük – több szempontból sem könnyő feladat. A fordításokra ugyanakkor nagy szükség van, a megbízható fordítások megkönnyítik a kutató munkáját, aki – különösen egy-egy magyar nyelvi elem, név vizsgálata során – nem mindig érzi szükségét, hogy közvetlenül a latin szöveghez forduljon. A fordítás ugyanakkor egyszersmind értelmezés is, így bizonyos kérdésekben akaratlanul is befolyásolja a kutatást. Ez történt az alapítólevélben közvetlenül egymás után említett két vízi átkelı esetében is. BÁRCZI szerint: „[fuk] a Balaton déli partján lévı rév” (1951: 14, 23; vö. ZELLIGER 2005: 22). HOFFMANN (2007b: 18)114 ugyancsak egynek véli a két átkelıt: „Az alapítólevél révet is említ a folyón, közel a Balatonhoz (Est et portus super lacum…)”. Mi lehet ennek a Tihanyi alapítólevél kutatástörténetén végigvonuló félreértésnek az oka? 1. A vonatkozó szövegrészlet. – Az alapítólevél vonatkozó szövege: „Est & portus super lacum eundem similiter pertinens · Riuulus namque qui dicitur fuk fluens de prefato lacu · hab& super se locum in quo transitus est populorum aliquando per pontem · sepe etiam per uadum · & hic ibi pertin&”, azaz: „Egy rév is van ugyanezen a tavon, mely hasonlóképpen ide tartozik. A fent említett tóból kifolyó fuk nevő kis patakon pedig van egy hely, ahol az emberek át tudnak kelni, olykor csak a hídon, de gyakran a gázlón keresztül is, ez a hely is ide tartozik.” Vö. még: TAH. fuc. 2. A fok vízrajzi köznév jelentése. – A fok vízrajzi köznevet ismereteink szerint szakszerően elıször LUIGI FERDINANDO MARSIGLI gróf írta le latin nyelvő mővében (1726. 1: 81). A vonatkozó szöveg DEÁK ANTAL ANDRÁS fordításában: „A folyó [ti. a Duna] a mocsarakat a fokoknak nevezett bizonyos csatornákon [„canales dictos Foch”] át táplálja, vagy pedig az említett vonalat átlépve tárolókat váj magának. (…) A folyó és az árterek és mocsarak között a köldökzsinórt a fokok képezik” (VIRÁG 2005: 17). A Balatonból kifolyó fok az alapítólevél leírása szerint (a Balaton változó vízállásának függvényében) idıszakos vízfolyás, hiszen az átkelés olykor csak a hídon, olykor a gázlón keresztül is lehetséges volt. Ez pontosan megfelel a fok vízrajzi köznévi jelentésének: ’tó vagy nagyobb folyó természetes (idıszakos) levezetı csatornája’. (Errıl részletesen l. ANDRÁSFALVI 1970; FEKETE 1997; HOFFMANN 2010: 59–60.) Az etimológiai szakirodalom az ugor alapnyelvi eredető fok származtatására két lehetıséget is kínál. A korábbi eredeztetés szerint a *pukkз alapalakra visszavezethetı fok ’vágóeszköz (balta, kés) tompa vége’ jelentéssel vált az örökölt szókészlet elemévé (TESz. fok). Ez esetben az ısmagyar kori szabályos mássalhangzó-változások mellett egy késıi nyíltabbá válás jellemzi alaktörténetét: egészen a XII. század végéig nincs adatunk az ingadozó helyesírásra. A Foc írásváltozat 1192-tıl datálható (KMHSz. bodzásfoka), azonban a XIII. században is csak szórványosan fordul elı, a XIV. századtól válik általánossá. Ez az egyeztetés hangtanilag kifogástalan, jelentéstanilag azonban nem problémamentes. Eszerint a ’vágóeszköz tompa vége’ jelentésbıl könnyen fejlıdhetett a ’tőnek, baltának a tompa vége, amelyen lyuk van’, s ebbıl metonimikusan a ’nyílás’ jelentés lehet az alapja a földrajzi köznévi jelentésnek, avagy – szintén az alapjelentésbıl – jelentéselkülönüléssel ’a szárazföldnek a tengerbe vagy tóba benyúló kiszögellése’ jelentés „fordult meg”: amikor is a víz nyomul be a szárazföldre. Látszólag ehhez a jelentésbıvüléshez vonható lenne az Arad vármegyében, Ség mellett, a Maros partján említett hely adata: [1177]/1405: „supra rippam Morisii, que vocatur Fuc” (KMHsz. Fok), de ez nem valószínő, hiszen a Marosból Ség mellett kiágazó holtág is Fok 114

Monográfiájában HOFFMANN ISTVÁN már szétválasztja a két átkelıt: 2010: 57, l. kül. 10. j.

71

nevet viselt (Gy. 1: 163), így a hely – az oklevélszövegbıl úgy tőnik, földbirtok (Gy. 1: 184) – neve minden bizonnyal ugyanúgy víznévbıl származik, ahogyan Fok (a mai Siófok) település neve (vö. HOFFMANN 2010: 57). A másik etimológiai lehetıség szerint a fok vízrajzi köznév csupán homonimája a ’vágóeszköz tompa 115 vége’ jelentéső fok szónak, eredete eltérı: a fakad szótövében keresendı, vö. EWUng. fok1; ESz. fok1) , a fakad tövének feltételezett alapnyelvi alakja: *pakka (TESz., EWUng, ESz. fakad). A vízrajzi köznév e szóból történı származtatása jelentéstanilag teljesen problémamentes, ám hangtanilag egy ısmagyar kori erıteljes zártabbá válást kell feltételeznünk *f™k- > fuk.

3. A fuk víznév azonosítása. – A fuk víznév az Árpád-korban minden bizonnyal csupán a Balatonból kifolyó víz néhány kilométeres szakaszát jelölhette (vö. HOFFMANN 2010: 58), amely aztán széles ártéren terült szét (l. EKF.; ill. KRIEGER SÁMUEL 1766-os és 1776-os térképe, VIRÁG 2005: 135, valamint az 1. és a 2. térképmelléklet) és távolabb a Kaposba ömlött. Azt késıbbi vizsgálatok tisztázhatják, hogy ez a fok az egykori két (egymáshoz közeli) kifolyás közül melyik: a mai Sió-torkolat, vagy inkább a KRIEGER SÁMUEL 1766-i térképén „Antiquus Effluxus Balathonis Desc[ensus]116 Gatya [olv.: gátja] dictus” felirattal ellátott kifolyás (vö. BENDEFY–V. NAGY 1969: 136117; VIRÁG 2005: 1. sz. térképmelléklet), melyet a XIX. század folyamán az út és a vasút építésekor feltöltöttek (VIRÁG 1998: 377). 4. A portus és a transitus szavak vízrajzi jelentése. – A latin portus vízrajzi jelentése: ’rév’ vagy ’kikötı’. Az alapítólevélbeli super lacum helymegjelölés a ’vízi átkelıhely, rév’ jelentést valószínősíti. Igaz, hogy a középkori okleveleink tanúsága szerint portus kisebb folyón is lehetett, pl. 1086: ad portum Fizeg (DHA. 251)118 stb., az azonban nemigen valószínő, hogy a kifejezés idıszakos vízfolyáson keresztül vezetı gyalogos átkelıhelyet is jelentene. Ennek leírására az alapítólevél a transitus (’átjárás’ → ’átkelı’) szót használja, jelentését pedig az alapítólevél szövege pontosan körüljárja: „ahol az emberek át tudnak kelni (szó szerint: »a népeknek az átjárása van«), olykor csak a hídon, de gyakran a gázlón keresztül is”. A két átkelı között tehát az a lényeges különbség, hogy míg a portus-on vízi jármővel (vö. a portus-nak a középlatinban metonimikusan alakult ’vízi jármő’ jelentésével: Du Cange portus 3.), addig a transitus olyan vízi átkelıhely jelölésére szolgál, ahol jellemzıen gyalogosan lehet átkelni. Mi lehetett az a súlyos ok, ami miatt minden kutató figyelmen kívül hagyta a (fordításokban egyébként szereplı) super lacum (’a tavon’) helymegjelölést? Az ok éppen magukban a fordításokban keresendı. 5. A szövegrészlet korábbi fordításai. – A korábbi fordítások a révet (portus) és a fuk patakon kínálkozó átkelıhelyet (transitus) azonosnak gondolták. Néhány fontosabbat idézve: „Van egy rév is azon a tavon … A Fok nevő folyócskán u g y a n i s ( … ) van egy hely, a melyen átjárásuk van a népeknek” (ERDÉLYI 1908: 344, Sz. R. kiemelése); „Van egy rév is ezen a tavon … Azon a FUK nevő patakon u g y a n i s van egy hely, ahol a népek átjárnak…” (HOLUB 1956: 7; ÉRSZEGI 1993: 2, 2004: 2, Sz. R. kiemelése); „Van egy rév is ezen a tavon … U g y a n i s a FOK nevő folyócskán … van egy hely, ahol a népek átjárnak…” (ÉRSZEGI 2007: 57, Sz. R. kiemelése). A korábbi fordítók – amint a fordításokból kitőnik – a namque kötıszót kivétel nélkül a magyar ugyanis magyarázó kötıszóval adják vissza. Ez a klasszikus latinban a szó 115

Az ESz. a víznévi jelentést nem hozza, de a fok1 elsı adatának a TA.-t veszi fel. A vízrajzi köznévi és az itt felvett jelentés összekapcsolása TESz.-re megy vissza, a problémát ezáltal nem oldja fel. 116 A Desc[ensus] feltehetıen inkább Deso[latus]-ként olvasandó. 117 Az itt feltüntetett évszám tévesen 1764. 118 A KMHsz. Rév névcikke 23 rév nevét tartalmazza, de közülük csak 8 fekszik nagyobb folyó mentén (HOFFMANN 2010: 160). Vö. még HOLLER 2010: 75.

72

kizárólagos, a középlatinban az elsıdleges funkciója. Az ugyanis kötıszó pedig szükségszerően azonosítja a két helyet, s ez a nyelvi tény – úgy látszik – határozottabban ragadta meg a jobbára fordításokból dolgozó kutatók figyelmét, mint a super lacum (’tavon’) és a rivulus (’patak’) ellentmondása. Az ellentmondást az oldja fel, ha figyelembe vesszük a namque (a nam és az enim mintájára kialakult) újabb funkcióját. E kötıszók a középlatinban gyakran csupán redundanciaként fordulnak elı, olykor akár jelentés vagy grammatikai szükség nélkül is, mint a görög δέ (vö. Du Cange enim, nam). Ebbéli szerepükben magyarul leginkább a pedig kötıszóval adhatjuk ıket vissza. (Vö. még MKLSz. enim 3. „vi copulativa: et, autem – és, pedig”, a példamondatok élén az alapítólevélbıl idézve: „hinc enim ad Fuegnes-humuc” 3: 332–3119.) 6. A rév azonosítása. – A rév tehát a patakon lévı átkelıhelytıl független, önálló adomány, pontos helyét azonban az alapítólevél nem közli. A Balatonon a középkorban (és természetesen késıbb is) több átkelıhely is létezett: pl. 1093: Villa Pilip cum portu (Révfülöp: Cs. 3: 53). Vö. MIKOVINY SÁMUEL 1753. évi térképe, mely három balatoni átkelıt tüntet fel (BENDEFY – V. NAGY 1969: 69). Az alapítólevélbeli rév azonosításához érdemes megfontolni D. M. MEISSER 1867-ben a „Die Regulirung des Plattensees” címő munkájában tett megjegyzését: „Egy, a tó keleti részén mélyen benyúló, a bencés apátsággal koronázott sziklás félsziget, egy 500 lábnyi szőkületet idézve elı, osztja két részre, és nyújt lehetıséget a z e g y e t l e n l é t e z ı b a l a t o n i r é v n e k, valamint a két part mindenkori összeköttetésére” (DEÁK ANTAL ANDRÁS fordítása, VIRÁG 2005: 481, Sz. R. kiemelése). S ha a Balaton egészére nem is áll e megállapítás, a tó keleti medencéjére azonban minden bizonnyal, így Tihany vonatkozásában valószínősíthetı, hogy az alapítólevélben említett rév nem más, mint a Tihanyt a déli parttal összekötı szántódi rév (vö. 1266: insula insuper que appellatur Thykon. Portus supra lacum … Balatin, Cs. 3: 26). Minden bizonnyal ugyanezt a révet említi késıbb is az alapítólevél: „Inter seku ueieze · & uiam quę ducit ad portum”, azaz: „A seku ueieze és a révhez vezetı út között” (l. a lupa szórványról szóló fejezetben).

119

Az n-betős szavakat tartalmazó kötet még nem jelent meg.

73

Egy tudományos hipotézis értékérıl: a lupa nevő terület I. Birtokok a Balaton déli partján 1. A birtokok földrajzi leírása. – A balatoni rév után következı birtokadományok földrajzi elhelyezkedésüket tekintve – úgy tőnik – a Balaton déli partján ÉK–DNy-i irányban egymás után következnek. 120

1. Átkelı a fuk nevő patakon: a mai Siófok belterületén (vö. ERDÉLYI 344–6; BÁRCZI 1951: 14–5 ; ÉRSZEGI 1993: 5, 2004: 5; ZELLIGER 2005: 22; HOFFMANN 2007a: 135–8, 2007b: 18–20, 2010: 56–60). 2. A huluoodi nevő, valamint a huluoodi és a kis hegy közötti határpontokkal leírt terület, mely határos a Töreki-tóval (lacus turcu) is: Töreki és a Balaton között, a birtokleírás logikájából sejthetıen maga huluoodi nevő hely közelebb feküdt Siófokhoz, a határpontokkal leírt terület pedig minden bizonnyal tıle DNy-ra (vö. 121 122 ERDÉLYI 1908: 344–50; BÁRCZI 1951: 15–6; PAIS 1970: 38; ZELLIGER 2005: 22; HOFFMANN 2006c: 68–9, 74–5, 2007a: 139, 147–9, 60–1, 70–2). 3. Kaszáló zilu kut és kues kut között: a szakirodalom csupán valószínősíti, hogy huluoodi közelében 123 124 helyezkedett el (ERDÉLYI 1908: 11; BÁRCZI 1951: 19–20; HOFFMANN 2007a: 154–7, 77–81). A magam részérıl nem látom akadályát, hogy a kaszálót a mai Zamárdi határában fekvı földeken keressük, melyek egyik határa a Szilos-ról a Kút-völgy-ben folydogáló patak, a másik pedig (ismét DNy-i irányban haladunk tovább) a Kı-hegy, esetleg a Köves-domb forrása, vízfolyása vagy kútja lehetett (vö. SMFN. 142, 146–7, 125 160, 162; MKF.; Balaton) . 126 4. A kert (hel) nevő kaszáló: az elızı birtok közvetlen szomszédságában helyezkedhetett el (vö. 127 1951: 20; ZELLIGER 2005: 24; HOFFMANN 2007a: 158, 2010: 81). Ha ERDÉLYI 1908: 11; BÁRCZI elfogadjuk a birtokok egymásra következésének szigorú logikáját, akkor – az egymáshoz közeli szomszédos birtokok által kijelölt területen – csak a Kı-hegy lábánál található szılık jöhetnek számításba (l. EKF.). 5. A Balatonnal érintkezı koku zarma nevezető terület: Szántóddal szokás azonosítani (vö. ERDÉLYI 1908: 359; BÁRCZI 1951: 21; ZELLIGER 2005: 24). HOFFMANN felhívja a figyelmet, hogy az 1211-es TÖ. alapján Choczorma csupán része Samthou-nak (2007: 162, 2010: 85). Az alapítólevél szövege csupán annyit mond, hogy a kérdéses terület a Balaton és a nagy út között terül el, a TÖ. ezt megerısíti azzal, hogy Choczorma helytıl– ahol egyébként (I.) András király határjele is áll még – délre található a nagy út. 128 Érdemes azonban továbbolvasni a TÖ. határleírását: ha a nagy úton elindulunk nyugatra, találjuk Somard földjét (a mai Szántódpuszta, hiszen a mai Szántód helyén még mocsár volt, vö. EKF.); még tovább – az úton ugyanebbe az irányba haladva – eljutunk a Queurus patakhoz, pontosabban ahhoz a helyhez, amit Keurustuuh-nek neveznek. Nos, ha ezt a határjárást végigkövetjük az EKF. térképén, teljesen egyértelmővé válik, hogy az alapítólevél koku zarma helye nem más, mint a mai Zamárdi-Fürdıtelep, azaz a Z a m á r d i é s a S z á n t ó d i - r é v k ö z ö t t i f ö l d n y e l v. (Illetve a területhez hozzávehetjük a tıle délre elterülı 120

BÁRCZInál a TA. fuk szórványának jelentéseként ’Siófok’ van megadva. Ugyanígy ÉRSZEGI (1993: 5, 2004: 5). BÁRCZI másik lehetıségként, kevésbé valószínően Hollád és Vörs táján is elképzelhetınek tartja az azonosítást. 122 ZELLIGER nem azonosítja a helyet, de elutasítja BÁRCZI Hollád vidékére vonatkozó felvetését, így közvetve az elsı elhelyezkedés lehetıségét erısíti. 123 BÁRCZI átveszi ERDÉLYI valószínő elhelyezését, de azt mondja: „azonosítása lehetetlen” (1951: 20). 124 HOFFMANN a mikronévi megjelölésben látja annak igazolását, hogy e területnek az elızı közelében kellett lenni. Véleményével teljes mértékben egyetérthetünk. 125 A mai térkép (Balaton) és a MKF. egymás mellé helyezésével kiválóan kirajzolódik a feltételezett szántó. 126 A hel valószínőleg nem a név része. Vö. HOFFMANN 2010: 84–5. 127 BÁRCZI szerint „azonosítása lehetetlen”, ám azt valószínősíti, hogy „a Balaton tájékán lehetett” (1951: 20). 128 A nagy út a keuris tue felé vezet. Ez nyilvánvalóan a Körös-patak torkolata (vö. ERDÉLYI 1908: 359; BÁRCZI 1951: 22; ÉRSZEGI 1993: 5, 2004: 5; ZELLIGER 2005: 26; HOFFMANN 2007a: 163–5; 2010: 86–8). A ’kırisfa töve’ felvetést érdemes figyelmen kívül hagyni (BÁRCZI 1951: 22; vö. ZELLIGER 2005: 26), kiválóan cáfolja HOFFMANN (i. h.). Amit azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a határleírás alapján elvégzendı azonosítás során, hogy a keuris tue felé vezetı út említése – annak ellenére, hogy a hely közel van – nem jelenti azt, hogy a koku zarma birtok határa is eljut a keuris tueig! Ezt világossá teszi a TÖ. leírása. (Vö. a gamas birtokhoz szintén nagyon közel fekvı „magna [sc. via] quę simul ad sanctum clementem terminantur; ill. vö. még: „ad ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu”; „ad uiam quę ducit ad kaztelic”) Azaz a koku zarma nem fedi le a teljes szántódi „félszigetet” (vö. HOFFMANN 2010: 88). 121

74

mocsárvilágot, hiszen az alapítólevél szigetekrıl is beszél, de ennek ide tartozó része nem lépheti át a nagy 129 útra merıleges ÉNy–DK irányú révhez vezetı utat , hiszen ez már a következı birtok határleírásában szerepel.) Ezzel az azonosítással egyben megerısítést nyert a szarm itteni (vö. MELICH 1905: 118–9; BÁRCZI 1951: 22; HOFFMANN 2007: 162–3, 2010: 85–6) ’benyúló földnyelv’ etimológiája, szemben a szakirodalomban jelentkezı másik, etimológiai szótáraink által is megtámogatott ’folyómeder kiágazása’ jelentéssel. 6. A seku ueieze és a révhez vezetı út közötti nádasok és halászóhelyek: a révhez vezetı úttól DNy-ra, a mai Szántód (Szántód-Fürdıtelep) területén keresendık. Nem értünk egyet sem a Siófok környéki lokalizációval (BÁRCZI 1951: 23; ZELLIGER 2005: 26), sem azzal, hogy koku zarma és fuk között keressük (HOFFMANN 2007: 165), hiszen – koku zarma azonosítása után – ez visszalépés lenne fuk felé, ami igen valószínőtlen. HOFFMANN késıbb (2010: 88) módosítja elképzelését, és a szántódi „félsziget” keleti 130 oldalán keresi. Kétségtelenül jó nyomon jár, de ami számára nehézséget jelent, hogy a koku zarma területet kiterjeszti az egész „félszigetre”, ezért nehéz ennek a birtoktestnek az elhelyezése. A fenti, koku zarma-ra vonatkozó, a TÖ. alapján elvégzett lokalizáció azonban megoldja a kérdést. 7. Terület a putu uueieze és knez között, halászóhelyekkel és nádasokkal: szintén Szántód környékén kereshetı (vö. ERDÉLYI 1908: 11, 359; BÁRCZI 1951: 23–5; 2005: 26; HOFFMANN 2007a: 165–6, 168, 2010: 88–9, 91–2). A leírás egyfelıl nyilvánvalóan arra utal, hogy továbbra is a Balaton partján haladunk tovább, a hely pontos meghatározása ugyanakkor nehéz. Ha az elızı terület folytatásának véljük, akkor csak Szántód és a Galamb-sziget között kereshetjük, mert a következı partszakasz (Balatonföldvár–Balatonszárszó) más természeti adottságú (magaspart). Ha pedig megengedjük, hogy távolabb is lehet (vö. HOFFMANN 2007a: 165, 2010: 89) akkor már Balatonszárszó után, a Szárszó és Balatonszemes közti halászóhelyeknél keresendı. 8. A lupa nevő terület: ERDÉLYI szerint nem balatoni birtok, a Somogy és Tolna határán található Lápa faluval azonosítja (1908: 11, 412), BÁRCZI – nem nagy meggyızıdéssel – felveti még a Balatonendrédtıl délre fekvı Jaba pusztával való azonosítás lehetıségét (1951: 25–6), egyebekben a szakirodalom azonosítatlannak jelzi (ÉRSZEGI 1993: 5, 2004: 5; ZELLIGER 2005: 26). HOFFMANN ISTVÁN – a birtokleírások fentebb megismert logikájának mentén haladva – felteszi, hogy ezt a birtokot is itt kell keresnünk, a Balatonhoz közel (2007a: 170–1, 2010: 93–4), térképén – bizonytalanként – Teleki vidékére helyezi (2010, térképmelléklet), ahol egyébként az apátságnak – a TÖ.-tól kezdve dokumentálhatóan is – valóban volt érdekeltsége. 9. Földbirtok gamas faluban: a szakirodalom egységes annak megítélésében, hogy a helyet Balatonlelle és Balatonboglár között azonosíthatjuk (vö. ERDÉLYI 1908: 11, 375; BÁRCZI 1951: 26; ÉRSZEGI 1933: 5, 2004: 5; ZELLIGER 2005: 26; HOFFMANN 2007a: 171; 2010: 94–5; KOVÁCS 2010: 85). A két út pedig, melyeket az alapítólevél említ, s amelyek között az apátsági földek elhelyezkednek, helyi utak. Az egyikrıl a nagy útról (via magna) a korábbi birtokleírásokban is volt szó, a másik út azonban azonosításra vár (korábban: ERDÉLYI 1908: 375; HOFFMANN 2010: 97). Az bizonyos, hogy helyi jellegő útról van szó. Az elnevezés igen beszédes (ziget zadu), s ha rápillantunk a vízrendezés elıtti térképekre (vö. különösen HOFFMANN 2010, melléklet), akkor láthatjuk, hogy a szomszédos, egykor sziget, késıbb félsziget Fonyód csupán egy szők „bejáraton” közelíthetı meg. A ziget zadu út tehát Lellét a fonyódi sziget (majd félsziget) bejáratával összekötı út lehetett, s ekként az út alapítólevélbeli megnevezése annak végpontja: ’a sziget bejárata / bejáratához vezetı (ti. út)’.

Ezt az áttekintést szemlélve azt kell mondanunk, hogy igen furcsa lenne, ha e következetes, a Balaton déli partján ÉK–DNy irányban haladó leírást megtörné a másutt keresendı lupa birtok említése, majd a felsorolás ezután térne vissza a Balaton mellékére (vö. ERDÉLYI 1908: 11). 2. Lupa elhelyezésének kérdése. – Legutóbb HOFFMAN ISTVÁN járta körül igen alaposan a kérdést, számba véve a kutatástörténet eddig kínálta azonosítási lehetıségeit (2007a: 170–1, 2010: 93–4). Világosan exponálta a hely elhelyezésére vonatkozó – ERDÉLYI által csupán a megelızı birtokokra alkalmazott (vö. 1908: 11) – jogos igényt, mely az alapítólevél birtokleírásának logikájából következhet. Eszerint a lupa nevő birtokot a Balaton déli partján, az oklevélben egymás után említett birtokok sorában 129

Vö. EKF. Az alapítólevél határleírásában a „innen pedig ismét visszatér a már gyakran emlegetett tóhoz” kitétel minden bizonnyal erre az útra vonatkozik, mely egyben a határjárók számára is az egyetlen lehetıség visszatérni a tóhoz a következı birtoktest bejárása elıtt. 130 Tekintve, hogy e félszigetnek a Balaton felıl csak nyugati és északi oldala van, vélelmezem, hogy a „keleti”-n a nyugatival szemben az „északi”-t érti.

75

kellene elhelyeznünk (HOFFMAN 2007a: 170, 2010: 94). Másutt megerısíti azon véleményét, hogy az apátságnak adományozott helyek nem szétszórtan, hanem ún. birtoktestekben helyezkednek el, melyek közül is kiemelt a Balaton déli partján található „birtokkörzet” (HOFFMANN 2008: 13). Ide sorolja a fuk és gamas között említett birtokokat (az általa alkalmazott számozás szerint 4–24), melyeket egyvégtében Siófok és Balatonboglár között kell keresnünk. Kimondatlanul közöttük szerepel lupa is (22-es számmal), rá minden bizonnyal a következı megállapítás vonatkozik: „néhány hely fekvését pontosabban meghatározni nemigen lehet, ezek elhelyezkedését inkább csak valószínősíteni tudjuk” (i. h.). A dolgozat jelen fejezetében HOFFMANN ISTVÁN kiváló hipotézisét kísérelem meg igazolni. II. A hely azonosíthatóságának nehézségei 1. Az alapítólevél vonatkozó szövege. – Preter ista locus est cognominatus • lupa • ubi sunt arbores diuersi generis • cumulo • & pratis • ibi similiter cum suis redditibus adpendentia • & hinc circumiacent tria alia loca ad fęnum secandum non parum apta inibi adpendentia”, azaz: „Ezeken kívül van egy lupa nevezető terület, ahol különbözı fajú fák találhatók, kaszálóval és rétekkel, ezek terméseikkel együtt ezt az egyházat illetik, valamint az ezek körül fekvı három, szénakaszálásra nem kevésbé alkalmas hely is ide tartozik.” 2. Az etimológia támogatásának hiánya. – Az alapítólevél e birtokleírásának egyetlen magyar szórványát (lupa) SZAMOTA a „megfejtetlen szók” között tartja számon (1895: 145). Késıbbi azonosítási és megfejtési kísérletek után (ERDÉLYI 1908: 412–3; MOÓR 1944: 303. 1. j.; BÁRCZI 1951: 25–6; SZABÓ D. 1954: 40) a kutatás visszatért oda, ahonnan elindult: „Sem a név eredete, sem területi elhelyezkedése nem ismert” (ZELLIGER 2005: 26; hasonlóképpen: ÉRSZEGI 1993: 5; ÁrpOkl. 107. 20. j.; ÉRSZEGI 2004: 5). A történész KRISTÓ GYULA eddig az egyetlen, aki nyelvi tekintetben állást foglalt, a nevet szláv eredetőnek tartja (2000: 23), e kijelentését azonban – amint ezt HOFFMANN ISTVÁN kritikájában megfogalmazza – bizonyító adatokkal, illetve megfelelı érvekkel nem támasztotta alá (2007a: 171, 2010: 94). A nyelvi azonosításra tehát nem támaszkodhatunk a helynév földrajzi elhelyeszésének megkísérlése során. 3. Párhuzamos oklevélbeli helyek. – Egy birtokterület meghatározásának kézenfekvı eszköze – amennyiben erre lehetıség kínálkozik – a párhuzamos oklevélbeli szöveghelyekkel történı összevetés. A hamis alapítólevél, valamint a Szent László korára hamisított birtokösszeírás szövege látszólag egyszerő megoldást kínál. E két oklevél igyekszik ugyanis szorosan követni az alapítólevél szövegét – az egyetlen névvel azonosítható, ám változatos (erdıbirtok, kaszálók, s talán leginkább legeltetésre alkalmas rétek) birtoktestének leírását szinte szó szerint átveszik –, így az említett dokumentumok Lapa falura vonatkozó leírását minden nehézség nélkül egybevethetjük a TA. lupa nevő birtokával. Ráadásul az alapítólevélbıl ismeretes Disznó (gisnav), késıbbi Apáti birtokhoz (is) kapcsolódó határleírások mindkét említett forrásban Lapa falu említésével zárulnak, így – ha e hamis oklevelek által közvetített implicit (szövegformálásukkal tulajdonképpen explicitté tett) lupa ~ Lapa azonosságot elfogadjuk (vö. ERDÉLYI 1908: 412) – a hely pontos lokalizációja is könnyőszerrel elvégezhetı. Mi hagyott mégis oly sok kételyt a kutatókban, melynek eredményeként a megnyugtató azonosítás helyett mára (szinte) a teljes bizonytalanságot vallják?

76

Mivel az azonosításban kiemelt helyet kap a két hamis oklevél, nem ígérkezik haszon nélkülinek egy pillantást vetni az alapítólevél és a két hamis oklevél vonatkozó szövegrészleteinek egymáshoz való viszonyára. A Szent László korára hamisított oklevél (+1092/*1324 k.//1399) Az oklevél vonatkozó latin szövegrészlete. – „Villa Lapa cum montibus, ubi sunt multe arbores fructuum diversi generis, et terra non parva, feno abili, aliisque appendiciis. Villa Apathy, ibidem pars ville Tetes, que hiis terminis includuntur: Est fons fluens ad dictam Tetes, et in eodem ad villam Baar et in superiori fine eiusdem in via paululum versus orientem, inde supra molendinum dicti cenobii in fluvio Fÿzeg habitum et ad fossatum, de quo asscendit ad rubum, qui dicitur Vluesmegÿeÿe. Inde versus aquillonem ad viam, in qua per bonum spacium metis interpositis ad silvam, ubi flectitur versus orientem, veniendo ad aliam viam et dirigitur in eadem versus meridiem per binas metas et prope villam Seuld est meta inter terras cultas descenditque ad fluvium Fyzeg, de quo versus meridiem ascendit ad silvam dicte ville Apati, et in dicto cursu per magnum spacium eundo coniungitur terre dicte ville Lapa in bono spacio ab orientali parte” (DHA. 284). A szövegrészlet magyar fordítása. – „Lapa falu, hegyekkel, ahol sok különbözı fajú gyümölcsfa található, egy nem kis földterülettel, alkalmas kaszálóval és további tartozékaival együtt. Apathy falu, ugyanitt Tetes falu egy része, melyet a következı határok határolnak: Van egy forrás, az említett Tetes felé folyó, azon forrás mentén [megy a határ] Baar faluig, majd ennek feljebb esı határánál az úton [halad tovább] egy keveset kelet felé, innen az említett monostornak a Fÿzeg folyón található malma mellett, majd az árokig, ahonnan felmegy a szedreshez, amelyet Vluesmegÿeÿe-nek neveznek. Innen észak felé [halad] addig az útig, amelyen közbeesı határjelekkel hosszabb távolság megtétele után [eljut] az erdıig, ahol kelet felé fordul, elérve egy másik útig, és azon megy tovább két határjelen keresztül dél felé, majd Seuld falu közelében, a megmővelt termıföldek között található a határjel, ezután leereszkedik Fyzeg folyóig, ahonnan déli irányban felvisz az említett Apati falu erdejéig, majd a mondott irányban meglehetıs távolság megtétele 131 után az említett Lapa falu földjével keleti oldalról hosszan érintkezik” . A Szent László neve alatt hamisított oklevél tanúsága. – Ez a dokumentum az alapítólevél szövegét a hamis alapítólevélhez képest (l. alább) hajlékonyabban kezeli. A név aktualizálásán (Lapa) túl hegyeket említ (cum montibus), az ide (át)helyezett különbözı fajú fákat – melyek (a TA. bagat mezee szomszédságában elterülı erdıbirtok leírásával is összevetve) minden bizonnyal erdıbirtokot képeznek – gyümölcsfákként (arbores fructuum) azonosítja. Az összesen négy (vagy csak három) kaszálót egy nagy – pontosabban „nem kis” (non parva) – birtoktestben vonja össze (terra), de külön is említ egy kaszálót, ezzel együtt pedig a „szénakaszálásra nem kevésbé alkalmas” (ad fęnum secandum non parum apta) szószerkezetet a rövidebb, gördülékenyebb „alkalmas kaszálóval” (feno132 abili) kifejezésre cseréli. Ezután áttér a szomszédos – az alapítólevélbıl gisnav-ként ismert – Apathy birtokra, azt (immár szintén faluként) csupán nevével említi, majd részletes határleírást ad Tetes falu azon birtokrészérıl (pars ville), melyet az apátsághoz tartozónak mond. Ennek utolsóként említett határa Lapa falu földje, mellyel hosszan (in bono spacio) érintkezik. Furcsa, de magyarázható, hogy ha a kaszálók egy nagy birtokba (terra) összevonhatók – tehát egymással érintkeznek –, miért „darabolta szét” korábban a TA. több, külön említendı kaszálóra? (Talán immár az ıket elválasztó földdarabok is odatartoznak, melyeken azelıtt esetleg más típusú mővelés folyt, illetve a terra kifejezés azt is jelezheti, hogy az egykori kaszálók is másfajta mővelésnek lehettek immár alávetve. Persze, azt sem lehet kizárni, hogy a két oklevélben említett földek nem azonos területekre vonatkoznak, hiszen a forrásokat kb. három évszázad választja el!) Ezzel szemben Tetes falu földdarabja és – az oklevél szerint – az apátság birtokában lévı Lapa falu hosszan érintkezik egymással, mégsem alkotnak egyetlen összefüggı birtokot. Nyilván birtoktörténeti adatokkal – ha rendelkezésünkre állnának – ez is magyarázható lenne. Az talán érthetı, hogy Lapa falu határait nem sorolja, hiszen az alapítólevélbıl gisnav birtokként ismert késıbbi Apáti falut is csupán nevével említi. Azt azonban mindenképpen érdemes számon tartanunk, hogy ez a birtokleírás csupán az említés szintjén jelzi Lapa falut, míg a TA. szövegét követı megfogalmazást a falutól különválasztva a körülötte fekvı erdıség és földterületek jellemzésére alkalmazza. Az oklevél gondosan egymás mellé helyezi a földrajzi közelségben lévı (Lupa-) Lapa és (Disznó-) Apáti birtokokat, melyek tehát – ezek szerint – tévesen kerültek oly messze egymástól az alapítólevélben. (Ez az 131

Szentgyörgyi Rudolf fordítása. Érstd: feneto. A fenetum ’szénás, kaszáló’ helyett a fenum ’széna’ szó alkalmazása is a TA. szövegének a hatására, illetve közvetlen használatára utalhat.

132

77

eljárás ugyanakkor szembe megy az alapítólevél birtokleírásának hasonlóan következetes logikájával: melyik scriptor tévedett?) Végezetül figyelemre méltó, hogy ez a hamisítvány nem kíván az alapítólevél helyére lépni, az ott részletesen leírt birtokot (pl. Disznó-Apáti) a maga helyén éppen csak megemlíti, aprólékos, határpontokat soroló leírást az ott nem említett birtoknak (pl. Tetes) szán, azaz azt sugallja, hogy az új birtokok, melyek kiegészítik az alapító által juttatottak sorát, László király adományai. Birtoktörténetileg az oklevél annyiban használható, hogy ad egy valós birtokleírást (Tetes falu része), melynek birtoklásához nemigen fér kétség. Ebben határként szerepel Lapa falu. Másfelıl – ettıl független – kérdés, hogy maga Lapa falu az alapítólevél lupa szórványával valóban kapcsolatba hozható-e.

A hamis (palimpszeszt) alapítólevél (+1055/1324 u.) Az oklevél vonatkozó latin szövegrészletei. – „Addidit enim prefatus gloriosus rex pro utilitate dicte ecclesie in Sumigio villam, que cognominatur Lapa, ubi sunt arbores fructuum diversi generis, cumulo et pratis. Et huic circumiacent tria alia loca magna ad fenum secandum apta, ibi similiter cum suis redditibus apendent.” (DHA. 155.) „Preterea tradidit villam Diznou, quam nominavit Apati, iuxta fluvium Fyzig, que hiis metis a plaga occidentali circumvallat[ur]: Supra villam Vlues kerecmoniorubokur, inde tendit versus meridiem ad Vluesmegere, deinde ad eandem plagam ad rubum, abhinc descendit ad Fyzig asasara iuxta dictum fluvium Fyzig, inde de eodem paulisper ad occidentem ascendendo ad virgam pirorum, abhinc ad locum horh, inde ad viam, et in eadem paululum ad occidentem ascendendo ascendit ad rubetum, abhinc versus 〈meridiem〉 descendit ad locum, qui dicitur Dumbuscher, et descendit ad rivulum, in quo dirigitur ad caput eiusdem, deinde tenendo versus meridiem, vadit ad arborem feniafa vocatam, abhinc directe ad villam Lapa dicte ecclesie.” (DHA. 156.) A szövegrészletek magyar fordítása. – „Átadta továbbá a fent említett dicsıséges király a nevezett egyház hasznára Somogyban azt a falut, amelyet Lapa-nak neveznek, ahol sok, különbözı fajú gyümölcsfa található, a kaszálóval és a rétekkel együtt. Továbbá három másik, körülötte fekvı, szénakaszálásra alkalmas nagy terület, jövedelmével együtt ugyancsak ide tartozik.” „Ezenkívül átadta Diznou falut, melyet Apati-nak nevezett el, a Fyzig folyó mellett, és amely nyugat felıl indulva a következı határjelekkel van körülvéve: Vlues falu mellett a kerecmoniorubokur, innen [a határ] dél felé tart Vluesmegere-ig, azután ugyanabban az irányban a szedresig, innen leereszkedik a Fyzig asasara-hoz, [továbbhalad] az említett Fyzig folyó mentén, majd ugyanettıl a folyótól egy kissé nyugatra feljut a körték határjeléig tovább a horh helyig, innen az útig, majd azon kissé nyugatra felmenve eljut a szedresig, innen dél felé továbbmegy addig a helyig, melyet Dumbuscher-nek neveznek, majd leereszkedik magához a patakhoz, amelyet követve eljut annak forrásáig, innen dél felé tartva a feniafa-nak nevezett fáig 133 megy, innen pedig egyenesen a nevezett egyház Lapa falujáig” . A hamis alapítólevél tanúsága. – A László korára hamisított oklevéllel szemben a hamis alapítólevél a hiteles oklevél helyére kíván lépni, nyilván ezért is követi jóval merevebben az eredeti oklevél szövegét, ugyanakkor más forrást vagy forrásokat is felhasznál, beépít a szövegébe – köztük kitüntetett súllyal a László király nevében kiállított oklevelet. Szándéka tehát minden említett birtokot az alapító király adományozására visszavezetni. A scriptor a szöveghőséget minden eszközzel erısíti: I. Lapa falu leírásában: 1. Szinte teljesen szó szerint veszi át a TA. szövegét, a László-féle hamisítvány „aktualizálásait” is visszaállítja, illetve a birtokot megtartja a maga „széttagoltságában”. 2. A TA. más helyérıl átveszi a gloriosus prefatus rex (TA. 9–10. sor) kifejezést, csupán a szórenden változtat. 3. Lapa-t ı is falunak mondja, de a László nevében hamisított oklevéllel szemben a TA.-bıl kölcsönvett szöveggel nem a falu körüli földbirtokot, hanem magát a falut írja le! (Különösen ez utóbbi alapján tőnik úgy, hogy a hamis alapítólevél szerzıjének nem a valós birtokviszonyok rögzítése a célja, hanem a TA. lupa helyének és a korabeli Lapa nevő falunak a tendenciózus azonosítása.) II. Apáti falu leírásában: 1. A monostort a Lászlónak tulajdonított hamisítvány szövegrészletünkben cenobium-nak134 nevezi, a hamis oklevél „visszaállítja” az alapítólevél (’monostor’ jelentésben) archaikus szóhasználatát: ecclesia135. 2. A TA. hátlapjára feljegyzett veszprémi vásárvám leírásának kifejezése (pro necessitate ęcclesię) cseng vissza a hamisítvány itt alkalmazott pro utilitate dicte ecclesie szerkezetében. 3. A birtokhatárok elkülönítésére az alapítólevélre jellemzı változatosabb 133

Szentgyörgyi Rudolf fordítása. A teljes oklevélben többször elıfordul a monasterium megfelelı is. 135 A teljes oklevélszövegben általában ecclesia, többször sancta ecclesia (’szentegyház’) fordul elı, egy helyen egy, az alapítólevélbıl interpolált részbe beillesztve a László nevében készült hamisítvány cenobium kifejezése áll (DHA. 155). 134

78

kötıszóhasználattal136 él (inde, deinde, abhinc). 4. Több olyan birtokhatárt felvesz, ami csak a TA.-ben szerepel: fizeg asaa (félreolvasva Fyzig asasara-nak), kurtuel fa (latinra fordítva: virga pirorum), hurhu (horh alakban). 5. Végül abban is az alapítólevelet követi, hogy elválasztja egymástól a László-féle oklevélben egymás mellé helyezett birtokokat (bár egyik sem a TA. szerinti helyére „talált vissza”), így Lapa és Apati ismét messze kerültek egymástól. Világos ugyanakkor, hogy a Lászlónak tulajdonított hamisítvány is mintául szolgált137. E szövegrészletekben a következık tőnnek szembe: 1. Erdıbirtok helyett itt is gyümölcsös szerepel (átveszi a kiegészítést: fructuum). 2. A TA. leírásának uluues megaia határa a László-féle oklevélben Vluesmegÿeÿe, ami egy szedres (rubus), esetleg sövényszerő szedercsejés. A határpont nevét félreolvasva vagy „értelmesítve” Vluesmegere-ként hozza, de a Lászlónak tulajdonított oklevél rubus-át is felveszi, bár a nevétıl elválasztva, külön határpontként. „Aktualizálás” csupán néhány helyen történik. Ennek két esetben nyelvi oka lehet: 1. A cognominatus lupa kifejezésben a participiumos szerkesztést a mellékmondattal szerkesztett, gördülékenyebb – que cognominatur – váltja fel138, magát a szót azonban az eredeti szöveghez való ragaszkodása miatt nem cseréli le. 2. A nehézkes hinc circumiacent kifejezést a hamis oklevél huic circumiacent-re emendálja. (Nem elképzelhetetlen – bár nyilván nem a hamis oklevél problematikájához kapcsolandó kérdés –, hogy a TA. összeállításának alapjául szolgáló jegyzeten is ez állhatott, a hinc így esetleg az alapítólevél scriptorának tévesztése). A tartalmi „aktualizálások” – Lapa falu leírásának a szövegébe az in Sumigio kifejezés (a leírást csupa somogyi birtok veszi körül, ezért talán kissé tudálékos139 vagy éppen nagyon is tendenciózus140) beszúrásán túl – a forrásoktól való szövegfüggésnek tudhatók be, ezekrıl fentebb szóltunk. A leglátványosabb azonban az az eljárás, amellyel a László tekintélye alatt hamisított oklevél – Apati említését követı – Tetes (!) birtoka határjárásának szövegét a TA. gisnav birtokának határpontjaival kontaminálva alkotja meg (a TA.-tıl való függés jegyében, de „aktualizálva”) Apati határjárását. A motiváció világos: az alapítólevélbıl kölcsönzött határpontokkal alapítólevélként kíván fellépni, a László-féle hamis oklevéllel (és minden bizonnyal további oklevélforrás vagy -források felhasználásával, hiszen szerepel néhány új határpont is: Dumbuscher, feniefa) viszont a birtokkörülményeket aktualizálni kívánja. Ily módon azonban két (illetve több) valós határjárás leírásából megalkotva a hamis alapítólevélbe egy szürreális határleírás került, melyet sem valós helyismeret, sem logikai kontroll nem alakított. Ez elsısorban nem az egyes határpontok leírására értendı (mint pl. a László-féle oklevél Vluesmegÿeÿe-nek és rubus-ának szétválasztása, a félreolvasott asasara, vagy a forrásoklevelek határpontjaiból történı ötletszerő válogatás), hanem a teljes határleírás térbeli megszerkesztésére. A hamis alapítólevél szerint ugyanis nyugatról indulva az egész határjárás során csak nyugati (!) és déli irányban haladunk. Úgy tőnik tehát, hogy a hamis alapítólevél nemigen rendelkezik különösebb birtoktörténeti relevanciával.

A hamis oklevelek (elsısorban valós határleírást adó, Szent Lászlónak tulajdonított oklevél) tanúsága ellenére a kutatókban – mint említettük – nem kevés kétely merült fel. Elsıként a párhuzamos oklevélforrások vizsgálatához csatlakozva tartom fontosnak megjegyezni, hogy az alapítólevél és a hamis oklevelek közötti legfontosabb kapocs, az 1211-es Tihanyi összeírás sem lupa, sem Lapa néven nem tartalmazza e birtok leírását (vö. BÁRCZI 1951: 25). Ez a tény bizonytalanná teszi a birtoktulajdonlás folytonosságát. Új birtokszerzeményrıl persze lehet szó, de az már nyilván nem lehet azonos az alapítólevélben említettel. Esetleg számolhatunk azzal, hogy a TA.-beli lupa egy másik, szomszédos birtokba – esetleg Apátiba141 – olvadt be, ebben az esetben azonban

136

Ez a megállapítás a teljes oklevélre még inkább érvényes: exinde, dehinc stb. A teljes oklevélre vonatkozóan lásd: DHA. 155–6. [A 2. számmal ellátott jegyzetek.] 138 Megjegyzendı, hogy a hamis oklevél még az alapítólevélnél is jobban kedveli a mellékmondattal szerkesztett megoldást – ez is motiválhatta a nyelvtani szerkesztés módosítását –, e mellékmondatok állítmányaként pedig a megnevezı igék széles tárházát kínálja. 139 Ahol szükséges lenne – pl. miután a Duna másik oldaláról, Bodrogból visszatér Somogyba, hogy Apáti birtokleírását megadja –, nem él vele. 140 Vö. fentebb a szövegkövetés kapcsán a lupa ~ Lapa egyeztetésrıl mondottakkal! 141 Ezt BÁRCZI szinte teljesen kizártnak tartja: „Füzegy-Apátitól túlságosan messze van ahhoz, hogysem odatartozása természetes, magától értetıdı dolog lenne” (1951: 25). Láttuk, hogy csupán a hamis alapítólevél helyismerettel nem rendelkezı scriptora kapcsolta össze Lapá-t Apáti-val, a Szent Lászlónak tulajdonított oklevél írója Tetes birtokrészt mondja határosnak Lapá-val. Ebbe való beleolvadása a XIII. században anakronisztikus. 137

79

birtoktörténetileg (bár nem elképzelhetetlen) kicsi a valószínősége, hogy késıbb – azonos vagy közel azonos néven – újra megjelenjék mint önálló birtok. A második nehézség éppen birtoktörténeti. A hamis oklevelek határleírásai alapján biztosan elhelyezhetı Lapa falu (ma Lapapuszta Somogy megyében, Igaltól nyugatra) a hamis oklevelek tanúságával szemben sosem volt a tihanyi apátság birtoka. Birtokosai a folyamatos birtokperek okán ismertek, a birtokviszonyokban elıállt változások kellıképpen dokumentáltak, ezáltal jól nyomon követhetıek. Ebben az összefüggésben pedig már éppen az alapítólevél szövegének túl szoros követése válhat gyanússá. A valós tulajdonviszonyokat tükrözı hiteles oklevelek ugyanis nem félnek megfogalmazásuk tekintetében elszakadni a forrásnak, mintának tekintett oklevél szövegétıl, sıt, azt az idıközben bekövetkezett esetleges változások mentén azt bátran korszerősítik. Az alapítólevél szövegét átvevı és Lapa falura alkalmazó oklevelek azonban saját szövegváltozatukban nem (illetve jelentéktelen mértékben) aktualizálnak. A Szent Lászó korára hamisított oklevél az alapítólevélbeli hely leírását – mint láttuk – a Lapa melletti földekre alkalmazza, a falut magát csupán megemlíti, míg a hamis alapítólevél egyenesen a falura (villa) alkalmazza az egykori birtokra (locus) vonatkozó szövegrészletet. A hamis oklevelek gyanúsan mechanikus szövegkövetése legtöbbször az oklevél tekintélyének biztosítását szolgálja, melynek hármas célja lehet: 1. a hamisítás korára megszerzett birtokok jogi megerısítése; 2. újabb megszerzendı birtok prejudiciumának megteremtése; 3. esetleg a kor valós birtokviszonyait részben figyelmen kívül hagyva az oklevél egészének a mintaként követett oklevél tekintélye felhasználásával történı „hitelesítése”. Az elsı lehetıség – mint már utaltunk rá – kizárható. A második lehetıségre vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy nem maradtak fenn olyan dokumentumok, amelyek a tihanyi apátnak a falu megszerzésére vonatkozó igényét, esetleg ennek peres úton történı érvényesítését vagy legalább megkísérlését rögzítették volna (esetleg éppen a hamisított oklevelekre hivatkozva). Ezzel együtt nem zárható ki, hogy az oklevelek keletkezésekor egy ilyen nyitva hagyott lehetıség mégis motiváló tényezı lehetett. A harmadik lehetıség talán a leginkább elképzelhetı, amire a TA.-beli lupa, valamint a hamis oklevelek határjárásainak leírásánál kikerülhetetlen Lapa névhasonlósága teremthette meg az alapot. Ami tehát támpontot jelent egy hiteles oklevél esetén, arra a gyanú árnyéka vetülhet a hamisított oklevelekben. 4. A hamis oklevelek nyelvi adatainak nyelvi egyeztetése. – Nem problémátlan a két név(változat) közötti nyelvi megfeleltetés sem. Ezt már a történész ERDÉLYI is észrevételezi: „Hangtanilag nagy az ugrás a két név között” (1908: 412). A két név azonosítását BÁRCZI is bizonyos fenntartással kezeli: „A lupa > Lápa hangtani fejlıdése ugyan nem elképzelhetetlen (…) de mégis szokatlan” (1951: 26). A kérdés annyiban árnyaltabb, hogy a késıbbi és a mai adatok inkább a [lapa] olvasatot támogatják (a Lapa = Lápa megfeleltetést BÁRCZI minden bizonnyal ERDÉLYItıl veszi át), így a hangtani változásnak elvben nincs akadálya. Nem könnyíti meg azonban az egyeztetést, hogy a területre vonatkozó legkorábbi adatok valóban [lápa] olvasatot sejtetnek, illetve hogy hiányzik a két szóalakot összekötı *lopa hangtörténeti, vagy legalább helyesírási változat. 5. A történeti adatok hiánya. – Megnehezíti az azonosítást továbbá, hogy a történeti anyagban egyértelmően e területre vonatkozóan nincs Lupa alakváltozatunk, a teljes történeti anyagból rendelkezésünkre álló – TA. szórványán kívüli – két XI. századra visszanyúló adat közül (*1009/ip. *1247 k.//1404: ad aliam aquam, que Lupa nuncupatur [F. 1: 292; DHA. 58]; *1061/*1257//brev.142 1377/1432: super aquam Luppa [DHA. 172]) 142

Rövidlet, rövidített transcriptio.

80

pedig feltehetıen egyik sem azonosítható e területtel, illetve esetleg az azon átfolyó vízfolyással. 6. A földrajzi elhelyezkedés. – Az elbizonytalanodás legfrissebben felmerült okaként említhetı (lényegében ez volt kiinduló kérdésünk is), hogy a hamis oklevelek alapján azonosított hely, a mai Lapapuszta Balatontól távol (légvonalban kb. 40 km-re) esı földrajzi elhelyezkedése. E problémát lupa vonatkozásában – mint a bevezetı fejezetben röviden már érintettük, most kissé bıvebben tárgyaljuk – HOFFMAN ISTVÁN világította meg. Az alapítólevél birtokleírásának logikáját figyelembe véve ERDÉLYI nem alaptalan hipotézisét143 (1908: 11) – melyet ERDÉLYI éppen lupa tekintetében nem alkalmaz – szem elıtt tartva kevéssé tartja valószínőnek, hogy a Balaton déli partján egymást érı területek megadása után a Balatontól eltávolodva egy messze fekvı birtok következzék, majd ezt ismét egy Balaton melletti birtokadomány leírása kövesse. Magam csupán annyit tennék hozzá, hogy a h a t á r p o n t o k k i j e l ö l é s e n é l k ü l történı, e g y e t l e n n é v v e l f e l c í m k é z e t t, elızmény (pl. korábbi oklevelek) nélküli birtokleírás egyértelmő azonosíthatósága – ha nem általánosan közismert helynévrıl (makrotoponimáról) van szó (és itt nyilvánvalóan nem) – egy földrajzilag esetleges birtoksorrend esetén a jogi ügylet tényleges résztvevıi számára is nehézséget jelentett volna. Ezáltal pedig az oklevélnek, de legalábbis e részének jogi hitelét kérdıjelezhette volna meg. Ezzel összefüggésben megfigyelhetjük, hogy a B a l a t o n t ó l t á v o l a b b elhelyezkedı minden birtok földrajzi meghatározása h a t á r p o n t o k m e g a d á s á v a l történik, továbbá, hogy az alapítólevélben név nélkül említett birtokrészek – s a lupa nevő hely több tekintetben ezekkel rokon – elhelyezkedését egy-egy másik, pontosan azonosított birtokhoz viszonyított földrajzi helyzete teszi egyértelmővé. Ez utóbbiak: a körös-körül (ti. a koku zarma nevő hely körül) fekvı csalitok, a bagat mezee melletti erdıbirtokkal szomszédos szántóföld és rétek, vagy éppen a lupa nevő birtok körüli három kaszáló. Mindezek alapján teljesen indokolt, amit HOFFMANN ISTVÁN az azonosítás jogos igényeként fogalmaz meg: „ha (…) hinni lehet annak, hogy a leírás végig a teljes bizonyossággal lokalizálható (…) Fuk–Turku–Koku zarma–Keuris tue–Gamas útvonal mentén halad (…) a Balaton déli partján (…), akkor esetleg ezen a vidéken kell keresnünk Lupa helyet” (2007a: 170, 2010: 94). 7. Összegzés. – Mindezek a tényezık együttesen eredményezték, hogy a hamis oklevelek nyomán könnyen kínálkozó azonosítás lehetısége (e források vonatkozó tanúságtételének teljes negligálása mellett) a teljes bizonytalanságnak, illetve – HOFFMANN ISTVÁN részérıl – egy indokoltan és világosan megfogalmazott hipotézisnek adta át a helyét.

143 Magam korábban a kapcsolódó oklevelek tanulmányozása során e hipotézishez igen szkeptikusan viszonyultam. A késıbbi oklevelekben ugyanis a birtokleírások sorrendjében olykor nem csupán hatalmas térbeli ugrások figyelhetık meg (pl. +1055/1324 u.: a somogyi falvak számba vétele után a Dunán „átkelve” Bodrog következik, majd ismét Somogy: Apati határainak lejegyzésével zárul a birtokok felsorolása), de az is elıfordul, hogy egy birtok kétszer, két különbözı oklevélbeli helyen is szerepel (pl. TÖ. Ozoufeu, Derecchey ~ Dercuche, Cheuz, Turch, Zamthou ~ Samthou). A TA. leírásának az eddigiekben bemutatott birtokokra vonatkozó földrajzi következetessége azonban e hipotézis helyességét látszik igazolni.

81

III. A földrajzi azonosítás korábban felmerült lehetıségei A továbbiakban hasznosnak tőnik azokat a lehetıségeket számba venni, amelyek felmerültek mint lupa azonosítására alkalmasnak látszó földrajzi helyek. A történeti adatok, a mai helynevek és a földrajzi környezet együtt látása olyan tanulságokkal szolgálhat, melyek közelebb vihetnek bennünket az azonosítás egy valószínőbb lehetıségéhez. 1. Lapa(puszta). – A sort a hamis oklevelek tanúsága kapcsán már szóba került, ERDÉLYI LÁSZLÓtól felvetett lehetıséggel, Lapával (Lapapusztával) célszerő kezdeni. Ezt a megfeleltetést a késıbbiekben elfogadja MOÓR ELEMÉR (1944: 303. 1. j.) és GYÖRFFY GYÖRGY (DHA. 494) is. BÁRCZI ugyanakkor nem tartja meggyızınek ezt az azonosítást (1951: 25). Elhelyezkedése: Somogy megye, Igaltól nyugatra, Ecseny és Szentgáloskér között; Lapapuszta. 144

A területre vonatkozó középkori okleveles adatok : 1267 (1266-os keltezéssel): terras et possessiones, quas habetis in villa Chopulch et Lapa (ÁÚO. 3: 141, PRT. 10: 526); 1268: terra sua Laapa vocata (ÁÚO. 3: 186); 1283: possessio Laapa vocata (ÁÚO. 12: 383; Cs. 2: 624; OklSz.); 1288: Datum in Gyos Lapa (HO. 6: 334); 1288: Datum in villa Gyos Lapa (ÁÚO. 9: 483); 1297: terras et possessiones, quas habetis in villa Chopulch et Lapa (F. 6/2: 89, az 1267-es átirata); 1323: in villa sua Lapa (ZO. 1: 229); +1055/1324 u. között: Addidit … in Sumigio villam, que cognominatur Lapa [XIV–XV. századi kéztıl a margón: Lapa] (…) ad villam Lapa (PRT. 10: 490, 492; DHA. 155, 156); 1337: Villa Lapa magistri Oliverii (AO. 3: 361); +1092/*1324 k.//1399: villa Lapa (…) terre dicte ville Lapa (ÁÚO. 6: 69, 9: 86; PRT 10: 498; DHA. 284); 1412: Dyoslapa [poss.] (Cs. 2: 624); 1413: Villicus de Laapa (Cs. 2: 624); 1437: Dyoslappa, Lapa, Lappa (Cs. 2: 624). Késıbbi és mai nevek (Szentgáloskér, továbbá Ecseny és Ráksi területén): Lapa (SMFN. 367); Lapaiárok (SMFN. 368); Lapai-dőlı (K., SMFN. 368); Lapai-erdı (SMFH. 367, Észak-Somogy); Lapai-erdı-dőlı (K., P., SMFN. 347); Lapai-határ (SMFN. 368); Lapai-határra-dőlı (SMFN. 371); Lapai-kastély (SMFN. 368); Lapai köz (SMFN. 367); Lapai-major (SMFN. 368); Lapai-puszta (P., SMFN. 367); Lapai-rétek (SMFN. 370); Lapai-tábla (SMFN. 368); Lapai-temetı (SMFN. 368); Lapai út (SMFN. 348, 368); Lapai utca (SMFN. 367); Lapapuszta (MKF., HKF., SMFN. 367, Észak-Somogy); Lapa-pusztai erdıırház (Hn., SMFN. 367); Lapa-pusztai-sőrő (P., SMFN. 348); Lapa Wald (EKF.). A területen átfolyó patak térképészeti neve: Báté–Magyaratádi-vízfolyás. A helyi lakosság a vízfolyás felsı, Lapapuszta melletti szakaszát Lapai-árok néven ismeri (SMFN. 368). Az ómagyar korból víznév nem maradt fenn, de elképzelhetı, hogy (a további vizsgálandó helyek mintájára) a terület és a vízfolyás neve a korai idıkben is egybeeshetett.

Az ómagyar névadatok olvasata: [lápa] ~ [lapa] ~ [lappa], amelyek valós változatokként élhettek egymás mellett, azaz nem feltétlenül rendezıdnek diakrón sorba. Az elsıdleges talán a [lápa] lehetett, ugyanis a legkorábbi, biroktörténetileg mérvadó (helyi illetékességő tulajdonos által kezdeményezett) források így említik. Mindazonáltal nem zárható ki éppen e tulajdonosok névhasználatában az etimológiailag nem transzparens Lapa név újraértelmesítése sem. A késıbbi és mai egységes névváltozat pedig arra utalhat, hogy talán a [lapa] változattal reálisan számolhatunk az ómagyar kor tekintetében is – még az sem kizárt, hogy mégis ez az elsıdleges variáns –, azaz az elsı szótagi rövid a-t tartalmazó (írás)változatok nem feltétlenül csupán ortográfiai variánsok. A terület tulajdonviszonyai: A terület (falu) nemesi birtok, a Ratholt- ~ Ratold- (Rátót-) nemzetség nádori ágának birtoka. 1268-ban birtokosa Grab filius Benedicti de genere (Ratho)lt. A terület ekkor már régóta nemzetségi tulajdonban van, hiszen a királyné szabadosai által elfoglalt birtokot Grab örökségi jogon 144 CSÁNKI ide sorolja az 1358: Lapa (Cs. 2: 624) adatot, mely a zselicszentjakabi bencés apátság birtokára vonatkozik, ez azonban az apátsággal szomszédos Lappa-hoz – *1061/*1257//brev. 1377/1432: Datus est locus S[ancto] Jacobo, qui vocatur Lappa (DHA 173) – vonandó.

82

(terre sue hereditarie) kapta vissza. 1283-ban IV. László a Ratold-nemzetség tagjai által kezdeményezett birtokrendezést jóváhagyja, Lapa több más birtokkal együtt Mátyás mesteré (Magistri Mathie). 1323-ban ura Mátyás fia Loránd. 1337-ben Rátót-nembeli Olivér mester (magistri Oliverii) faluja. A XV. század elsı felében (a mellette lévı településsel együtt Dyoslapa-ként is említve) a rátoldi (rátóti) premontrei prépostság birtoka. (Vö. Cs. 2: 658; CSÁNKI szerk. [1914]: 156; WERTNER 1903: 128–9.)

Az okleveles adatok arra utalnak, hogy bár nemesi (nemzetségi) birtokból egyházi birtok lett, Lapa mindvégig a nemzetség hatáskörében maradt. Felmerülhet azonban, hogy a XIV. század második harmadától a következı század elejéig nincsenek okleveles adataink. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert éppen ez az az idıszak, amikor a vonatkozó hamis oklevelek készülnek. Nem lehetséges-e, hogy éppen ebben az idıszakban a tihanyi apátság mégis megszerzi a falut? Ennek két közvetett érv mondhat ellent. Egyfelıl, amikor újra dokumentumok állnak rendelkezésünkre, a települést ismét a Rátót nemzetség érdekszférájában találjuk (igaz, immár egyházi kezelésben). Másfelıl, éppen az oklevelek tekintetében lakunáris idıszakból maradt fenn még egy birtokösszeírás. A dokumentum szerint 1358-ban János tihanyi apát kérésére Lajos király elrendeli a tihanyi apátság birtokainak számbavételét, továbbá a korábban elidegenített birtokoknak az apátságtulajdonába történı visszajuttatását. Ennek végrehajtásával a fehérvári johannita konventet bízza meg (F. 9/2: 717–23; PRT. 10: 555–9). Az oklevél nyilvánvaló hamisítvány, amint ezt ERDÉLYI módszeresen fel is tárta (1906a: 70–6). A hamisítás idejét több, egymással összhangban álló érvvel megtámogatva145 1388–1389-re helyezi. E hamis oklevél szövegébıl számunkra ezúttal csupán az tőnik kiemelendınek, hogy a Szent László korára hamisított oklevélnek megfelelıen a felsorolt birtokok közt itt is megtaláljuk Igal mellett Apátit (Baar néven), valamint Tetest (Teutes alakban), ugyanakkor hiányzik Lapa. Márpedig ha az apátságot korábban tulajdonlási érdek főzte volna e faluhoz, s emellett a XIV. század ilyen élénken tartja ezt „emlékezetében” – amint a korábban részletesen bemutatott hamis oklevelek ezt tanúsítják –, elképzelhetetlen, hogy éppen egy olyan oklevélbıl hiányozzék Lapa falu nevének említése, mely az apátság jogkörébıl kikerült birtokok visszaszerzésének prejudíciumát hivatott megteremteni! A megfelelıen dokumentált tulajdonlási viszonyokat elsı megközelítésben nehéz egyeztetni az 1267-es pápai bullának, valamint a bulla 1297-es esztergomi érseki átiratának kitételével, melyekre ERDÉLYI a hely azonosítását alapozza. A fentebb kivonatolt oklevelekbıl kiolvasható jogi-birtoktörténeti körülmények (legkorábban az 1268 körüli események, majd az 1283-as birtokrendezés, amely a tihanyi apátnak a falura vonatkozó érdekeltségét feltétlenül megemlítette volna) nemigen kínálják annak lehetıségét, hogy Lapa falu vonatkozásában a tihanyi apátság tulajdonjogát és fennhatóságát feltételezzük. Ugyanakkor a megerısítendı birtokok listáját minden bizonnyal itthon állították össze (ezt mutatja a magyar helynevek helyesírása), így az összeíróknak tisztában kellett lenniük a valós tulajdonviszonyokkal. Kevéssé tőnik ugyanis valószínőnek, hogy a pápai bullához hamis adatokat is szolgáltassanak, vagy ha igen, ez az eljárás minden bizonnyal az érintett birtok megszerzésére irányult volna, ennek pedig feltehetıen maradtak volna oklevélbeli nyomai. Ha azonban jól megfigyeljük IV. Kelemen birtokmegerısítı bullájának szövegét, észrevesszük, hogy az nem Lapa falu tulajdonlásáról, csupán földekrıl és birtokokról (terras et possessiones) tesz említést, melyeket az apátság Lapa faluban mondhat magáénak (quas habetis in villa … Lapa)146. Észrevételezi ezt ERDÉLYI is, amikor a Szent 145

Ezekhez csupán annyit kívánatos hozzáfőzni, hogy a Szent László korára hamisított oklevelet GYÖRFFY korábbra, 1324 k.-re teszi, amely elveszett hamisítvány átirata (vö. +1092/*1324 k.//1399) kerülhetett szövegszerően kapcsolatba a fent említett hamisítvánnyal (+1358/1388–1389). 146 A korszakban fıként a birtoklás (a jogos tulajdon) jelentésmozzanatának kiemelésére, az általános említéstıl való megkülönböztetés funkciójában a possessio ’birtok’, illetve a terra ’(mővelés alatt álló) földterület’ a falu (villa) szinonimájaként is állhat (vö. SZABÓ I. 1966: 36, 40–51; TÓTH 2008: 189). A vonatkozó korai adatok közül – a

83

Lászlónak tulajdonított hamis oklevél Lapá-ra vonatkozó részérıl megjegyzi: „Ha ez nem vehetı is szószerint olyképen, mintha az egész falu az apátságé lett volna, de annyit elfogadhatunk belıle, hogy kis része megvan még legalább a XIV. század végéig” (1908: 413). Feltételezhetjük tehát, hogy a pápai bullában említett földbirtok (jogilag) nem Lapa faluban, csupán annak határában fekszik. ERDÉLYI imént idézett véleményébıl világos, hogy a korábbi idıkre a falu birtoklását is feltételezi (tehát egyfajta „zsugorodó birtoknak” véli), ez azonban csupán a hamis oklevél scriptorának tökéletesre sikeredett megtévesztése. Egészen pontosan fogalmazva a Szent László korára hamisított oklevél kitételébıl a valóságos tulajdonviszonyoknak megfeleltethetı a Lapa melletti földterületek147 tihanyi apátság általi birtoklása, melynek leírására a közel azonos hangzású nevek összekapcsolása által motiváltan (a hamis alapítólevélhez képest erıteljesebb aktualizálással) készségesen veszi át a TA. szintén földtulajdonra alkalmazott szövegrészletét. A tévedés (vagy inkább csúsztatás) csupán annyi, hogy szintén a névhasonlóság alapján magát a falut is „bekebelezi” a birtokok közé. Megteheti ezt a scriptor, hiszen maga is visszadatált, hamis oklevelet készít. Attól teljesen függetlenül, hogy a scriptor saját korában (a XIV. század elsı felében) Lapa nem az apátságé (a XI. századi tényleges birtokviszonyokról vajmi fogalma lehetett), a nevek hasonlóságát felhasználva egy aitiológiai (múltba vetítetve magyarázó) birtoktörténetet kohol: a TA. lupa nevébıl kiindulva, azt az alapítólevél birtokleírásának felhasználásával és a névhasonlóság alapján ide lokalizálva feltételezi, sıt kijelenti, hogy Szent László korában (!) is még az apátságé, ha a saját koráról ez nem is mondható el (ez azonban a hamisítvány szempontjából érdektelen). A Lapa nevet azonban – a szándékolt egyértelmő azonosíthatóság okán – saját kora (azaz a hely valódi) névhasználatának megfelelıen közli. A TA. lupa helyének elsı azonosítását tehát nem ERDÉLYI, hanem a Szent László-féle hamis oklevél scriptora végzi el, olyan ügyesen, hogy ezzel a modern kor kutatóit is jó idıre megtéveszti! Az pedig már szinte természetes, hogy a hamis alapítólevél több, de nehezen egyeztethetı forrásból montírozgató scriptorát egyenesen az orránál fogva vezeti! 2. Jaba(puszta). – A lehetıséget bizonytalanként (inkább ötletként) BÁRCZI GÉZA (1951: 26) veti fel, késıbb SZABÓ DÉNES (1954: 40) is elképzelhetınek tartja. Elhelyezkedése: Somogy megye, Balatonendrédtıl délkeletre, a Balatontól légvonalban kb. 11 km-re; Jabapuszta. A területre vonatkozó középkori okleveles adatok: 1138/1329: In villa Luba (F. 2: 104; SZABÓ D. 1936: 203); 1193: Liba … liba (F. 2: 283, 289; Cs. 2: 626; ÓmOlv. 53); +1082/13. sz.: In praedio Luba (F. 1: 456; DHA. 239); 1229: In villa Lyuba (…) Paulus in Lyuba (ÁÚO. 6: 473; Cs. 2: 626); 1233: sacerdotem Sancti Georgii de villa Joba, (…) sacerdotum de Samard (…) de Endred, de Kevrushig (…) de Gomas (…) et de Joba (ÁÚO. 1: 312; Cs. 2: 626; PRT. 1: 722), sacerdos Ecclesie Sancti Georgii de Joba (ÁÚO. 1: 313; PRT. 1: 723); 1259: de uilla Lyba (HO. 6: 101); 1295: relicta Benedicti Bisseni de Lyaba (HO. 8: 352); 1334: Lyaba (AO. 3: 95, 104); 1344: Ecclesiarum suarum in Tyba et Lyba existentium (F. 9/7: 47); 1347: Lyaba (Cs. 2: 626); 1385: possessionem (…) Lyaba (HO. 3: 230); 1386: Lyalia [olv. Lyaba] (HO. 3: 230; Cs. 2: 626); 1428: Lyaba (Cs. 2: 626); 1431: in possessionibus Lyaba (F. 10/7: 382; Cs. 2: 626; MIKES 1935: 257); 1432: Lyaba (F. 10/7: 445; Cs. 2: 626); 1435: Liaba (Cs. 2: 626); 1436: Lyaba (Cs. 2: 626); 1438: Lyaba (HO. 4: 314), Lyaba (515), Laurencii de Lyaba (316); 1470: Jaba (Cs. 2: 626). Késıbbi és mai nevek (Lulla, továbbá Balatonendréd és Ságvár területén): Jaba [puszta] (SMFN. 192); Jaba [patak] (SMFN. 166), Jaba-hát (SMFN. 162, 193), Jaba-háti (C., SMFN. 162; K., SMFN. 193); Jabai szövegösszefüggésbıl megállapíthatóan – ilyenek: 1268: terra sua Laapa vocata (ÁÚO. 3: 186); 1283: possessio Laapa vocata (ÁÚO. 12: 383; Cs. 2: 624; OklSz.). Az 1267-es pápai bullában azonban mindkét kifejezés elsıdleges jelentésében áll, a falun belüli, illetve a falu határában elterülı (in villa) mővelés alatt álló, illetıleg legelıként, kaszálóként használt, nem mővelt földterületeket jelöl. 147 Még azt sem lehet kizárni, hogy ez a földbirtok teljesen azonos a Tetes falu részeként határpontokkal leírt, Lapa faluval hosszan érintkezı birtokkal – ez egybevágna az 1358-ra hamisított oklevél adathiányával is –, melynek anticipált leírásához a TA. tekintélye és a névhasonlóság motiváló ereje jegyében kapóra jött az alapítólevél lupa-ra vonatkozó szövegrészlete.

84

(P., SMFN. 166), Jabai-árok (SMFN. 194), Jabai-erdı (SMFN. 163, Balaton) Jabai-temetı (SMFN. 193), Jabai út (SMFN. 132, 164), Jabai-völgy (C, SMFN. 163), Jaba-patak (SMFN. 166; továbbá: SMFN. 157 [Ádánd], SMFN. 192 [Bálványos], SMFN. 196 [Pusztaszemes], K, SMFN. 198 [Sérsekszılıs]), Jaba-puszta (Hn., SMFN. 192); Kis-Jaba (J., SMFN. 163); Puszta-Jaba (SMFN. 193). A területen átfolyó patak térképészeti neve: Jaba. A helyi lakosság által használt nevek: Jaba (SMFN. 166), Jabai-árok (SMFN. 194), Jaba-patak (SMFN. 166, 157, 192, 196, 198). Az ómagyar korból a víznév nem maradt fönn. Késıbbi forrásokban: Jaba B[ach] (MKF.) Jaba p[atak] (HKF.), Jaba-patak (CSÁNKI szerk. [1914]: 16). A névadás szempontjából feltehetıen a víznév az elsıdleges.

Az ómagyar névadatok olvasata: [ljuba], illetve [lyuba]. A név feltehetıen szláv eredető (< szl. Ljúb-, Ljúba [személynév] < szl. ljubъ ’szeretett’, vö. MIKOS 1935: 257; KNIEZSA 1940; SZABÓ DÉNES 1954: 40; FNESz. Jabapuszta; – a névhez vö. még: Cs. 1: 212, 2: 772, esetleg 5: 108; Gy. 1: 117; FNESz. Liba, Lyubatanya; KMHSz. Lyuba). A változatos ly- (~ li-) ~ l- írásmódú alakok az etimológiai [lj] és a palatalizált [ly] ejtést is megengedik (vö. MIKOS 1935: 257; SZABÓ DÉNES 1937: 106). Az 1233. évi Joba adatok akár a késıbb tendenciává vált [ly] > [j] hangváltozás elsı adatai is lehetnének (SZABÓ DÉNES 1954: 40). E hangváltozás megindulása azonban – mint azt BENKİ LORÁND részletekbe menı, alapos érveléssel igazolja – leghamarabb a XV. század folyamára tehetı, ekkor is csupán nyelvterületünk egyes részein és csak bizonyos szavak esetében jelentkezik (BENKİ 1953: 68, bıvebben: 67–71). A korai j-s alak tehát inkább a névkezdı l ejtésbeli elhagyásával magyarázható: [ljoba] > [joba], vagy még egyszerőbben azzal, hogy a helynevet esetleg nem ismerı lejegyzı a [lj] helyén [j]-t hallott (a kétszeres elıfordulás ezt a megfontolást erısítheti). A XV. század végi j-s változat azonban már lehet a megindult változás indikátora, melynek eredményeként az újabb korra a j-s kezdető névalak vált kizárólagossá. Ebbe a sorba (az adatok élére) beilleszthetı lenne a TA. lupa adata – ebben az esetben olvasata feltehetıen [lyupa] lehetne –, a nehézséget csupán az jelenti, hogy a késıbbi nagy számú adat között egyetlen -p-s változatot sem találunk. A feltételezendı [p] ¶ [b] hangváltozás vagy hangmegfeleltetés egyetlen hipotetikusan idetartozónak vélt alakra történı alkalmazása pedig nem megnyugtató. Esetleg – az alapítólevélben – tollhibát is feltételezhetnénk, a XI. századi – máshová lokalizálható – további Lupa ~ Luppa adatok azonban dokumentálják e névalak korai, tényleges létezését. A terület tulajdonviszonyai: 1138-ben a dömösi prépostságé, majd 1193-ben a fehérvári kereszteseké. 1229-ben a székesfehérvári káptalannak voltak itt birtokai. Késıbb kisnemesi birtok: 1334-ben birtokcsere révén Kemény fia János székesfehérvári ırkanonok átadja Bakolcai Egyednek. A XIV. század elsı felében a Pok-nemzetség, majd az Ugali család birtoka. E család utolsó férfitagja Ugali Pál, az ı halála után a helységet Kıvágóırsi (Batthyány) Kis György tulajdonába került. Halála után özvegyét Csapi András elvette, így a birtok is az övé lett. 1428-ban Szentgyörgyi Péter leánya, Cecília török elleni hıstetteiért Zsigmond király több birtokkal együtt férjének, Rozgonyi Istvánnak ajándékozza. 1431-ben még a Rozgonyiaké, akikkel szemben igényt tartanak rá az 1193-ban birtokos fehérvári keresztesek. A Batthyányak mint az Ugaliak vérrokonai, szintén jogot formáltak rá. 1438-ban a Batthyányakat és a Fajszi Ányosokat iktatták e helység birtokába, majd e két család megosztozott a birtokokon. A század második felében a Keszölcési család zálogként bírtokolja. 1661-ben puszta, Szárszói Somogyi Jánosé. Késıbb a terület a tihanyi apátság birtokába került, errıl az elsı írásos dokumentum az 1671–1687 évi urbáriumkivonat (PRT 10: 818), mely azonban már a közeli településhez tartozóan, annak nevével – Lullja (ma Lulla) – említi. (Vö. Cs. 2: 663, 672–3, 680, 692; CSÁNKI szerk. [1914]: 39, 409–10; WERTNER 1901: 88.)

Az ómagyar korban nincs nyoma annak, hogy a tihanyi apátságnak itt birtoka lett volna, ugyanakkor elsı ismert birtokosai, a fehérvári keresztesek több mint egynegyed évezred távlatából is igényt formáltak rá. Ilyen törekvésekrıl (ha korábban a terület esetleg Tihany tulajdonát képezte) a tihanyi apátság részérıl nincs tudomásunk. Attól eltekintve, hogy az azonosítás szempontjából igen csábító a Balatonhoz viszonylag közeli földrajzi fekvése (nem messze van Töreki-puszta, a TA.-beli huluoodi birtok egyik feltételezett határpontja), sem a rendelkezésre álló történeti adatok, sem

85

birtoktörténeti tények, sem a mai helynevek nem igazolják a TA. lupa birtokának ide történı helyezését. 3. Lápafı. – GYÖRFFY helyezi ide az alapítólevélbeli lupa területet (DHA. 494). Elhelyezkedése: Tolna megyében, Dombóvártól észak-északnyugatra, Somogysziltıl keletre, Somogy megye határán. A területre vonatkozó középkori okleveles adatok: 1348: Villa Wapafew (ÁÚO. 5: 224; Cs. 3: 456); 1448: Vapafew, Wapafew (Cs. 3: 456). Késıbbi elnevezések: Lábafı (EKF.); Lapafö (MKF.); Lápafı (HKF., mai megnevezés); mai mikrotoponimákban Lápafej is (TMFN. 240, 242–3, 253). Víznévként egyetlen ómagyar elıfordulása: *1009/int. *1247 k./tr. +1235 e./1343 e./1350/1404: [aqua] que Lupa nuncupatur. (Az adat itteni víznévvel való azonosításának indoklását l. a következı szakaszban.) Késıbbi víznévi elıfordulás: Lapafö B[ach] (MKF.); A Lápa-patak, Lápa folyó elnevezés a névhasználók körében ma már nem ismert (vö. TMFN. 243, 247; vö. SMFN. 259.), mai nevei: Rigói-árok, Várongi-árok stb.

A helynév szerkezeti felépítésének és közszói jelentésének tanúsága szerint elsıdleges a víznév, a település a forrásához közel alakult ki. A lápa ~ vápa késıbbi megfeleltetés lehet148. A rendelkezésünkre álló szerény számú korai adat alapján nemesi birtok volt, nem tudunk róla, hogy bármikor is bencés érdekeltség alá tartozott volna. IV. További földrajzi névi párhuzamok Az azonosítására alkalmasnak látszó helyek (településnevek) áttekintése után célszerő a sort néhány más típusú hely vizsgálatával folytatni. E helyek egyike sem merült fel – nem merülhetett fel – mint az alapítólevél kérdéses birtoka, ám néhány további szemponttal gazdagíthatják a vizsgálatot, melyek által közelebb kerülhetünk az azonosítás lehetıségéhez. Vizsgálódásunk célja a két másik XI. századi (feltehetıen) azonos hangzású név – mindkettı víznév – földrajzi azonosítása, illetve e nevek további alakulásának megfigyelése. Módszerünk továbbra is a történeti adatok, a mai helynevek és a földrajzi környezet együttlátására épít. Óvatosságra int ugyanakkor, hogy a víznevek ómagyar kori vizsgálata jóval nagyobb nehézségbe ütközik, mint a településneveké, ennek okára BENKİ LORÁND ekként világít rá: „A középkori víznévanyag, különösen a kisebb vizek névkincse, szinte teljesen kipusztult, illetve új elnevezéseknek adott helyet” (1947: 259). 1. Aqua Lupa. – 1009. augusztus 23-án kiállított oklevelével Szent István király megalapítja a pécsi püspökséget és meghatározza az egyházmegye határait. Az oklevél eredetije nem maradt fönn, elveszett interpolált változatának átirataiból ismerjük149. A vonatkozó szövegrészlet szerint Zemogny, Thapeon és Ozora után a határ „perveniatur ad aliam aquam, que Lupa nuncupatur” (F. 1: 292; DHA. 58), azaz: „elérkezik egy másik vízhez, melyet Lupa-nak neveznek”. Ezután az oklevél további folyóvizeket említ, a Kapost (Kopus) és az Almást (Almas), majd a határleírás a Duna és a Száva említésével („a Danubyo super Zauum”) zárul. A határpontok viszonylag jól azonosíthatók. A kutatók150 kezdettıl fogva egyetértenek abban, hogy Zemogny-t Dunaföldvárral, Thapeon-t a 148

Az l ~ v megfeleltetésre l. még: 1395: Veperd, 1430: Weperd (Cs. 3: 458) ma Leperdi-puszta, Lápafı szomszédságában: TMFN. 247. 149 *1009/ip. *1247 e./+1235 e./1343 e./1350/1404 (vö. DHA. 54, 59). 150 Bıséges bibliográfiát közöl GYÖRFFY: DHA. 55. Az ott nem szereplık közül néhány további mérvadó szakmunka az északi és a nyugati határokra vonatkozóan: SZALÁGYI 1781. 2: 180; MOLDOVÁNYI 1824: 42; BALANYI 1938: 345; KRISTÓ 2005: 122.

86

Bikácstól keletre fekvı Tápéval (vö. TMFN. 186) azonosítsák, Ozora pedig ma is ismert község a Sió mentén. E három település (a mai állapotoknak is nagyjából megfelelıen) az egyházmegye északi határát jelöli ki. Ismert folyóvíz a Kapos és az Almás-patak is, azonosításuk vitán felül áll. Nem egyértelmő azonban a Lupa nevő vízfolyás megítélése, pedig számunkra éppen erre lenne szükség. A pécsi egyházmegye 1009-es határleírásának egyes részletei két és fél évszázad kutatástörténete nyomán sem tisztázottak megnyugtatóan. A bizonytalanság a minket ezúttal kevéssé érintı délnyugat–dél– délkeleti határ megállapítására, másfelıl pedig éppen a témánk szempontjából kiemelten fontos Lupa vízfolyásra, valamint a sorban ezt megelızı Ozora helynévre jellemzı leginkább, emiatt elkerülhetetlen e határleírással kapcsolatban néhány fontos megjegyzést tennünk. Az oklevélben említett Ozora nevet a szakirodalom következetesen a Sió egy szakaszának tekinti, nem pedig a jól ismert település nevének. HOFFMANN ISTVÁN az ezeréves évfordulóról megemlékezı, 151 közzétevésre váró elıadásában fejtette ki álláspontját arra vonatkozóan, hogy az Ozora helynév itteni említése (is) településnevet takar. Véleményével egyetérthetünk. Ha az egyházmegye 1009-es északi és nyugati határait térképre vetítjük, láthatjuk, hogy nincs szükség feltételezni – amire egyébként sincs más 152 adatunk –, hogy Ozora a Sió egyik szakaszának a neve lett volna . A hagyományos vélemény az Ozora név oklevélbeli említése után a Lupa-ra értett aliam aquam ’másik vízfolyás’ szerkezet jelzıjén alapszik, amely látszólag jogosan veti fel, hogy korábban egy vízfolyást már említenie kellett a leírásnak. Ha mégsem, akkor e jelzıt betudhatjuk az interpoláció és a sokszoros átírás eredményezte tévesztésnek, vagy esetleg – ez a határszakaszok számozásából adódóan nehezebben feltételezhetı – Ozora és Lupa között az eredeti 153 oklevélben valóban szerepelhetett egy folyószakaszra vonatkozó határmegjelölés (ez esetben valóban a Sió egy rövid szakasza képzelhetı el), ami ugyancsak törlıdhetett vagy kifelejtıdhetett a kései átiratokból. A két lehetséges magyarázat közül a valószínőbb a tévesztés, erre egy másik ok is felhozható. Az eredeti oklevél szövegezıje – a késıbbi interpoláló és átíró scriptorok számára nyilván szokatlan módon – a településnevek esetében sem határpontokban, hanem azokat összekötı határvonalakban gondolkodik, melyeket a folyókat összekötı területeken húz, a folyóvizeket – mint határ – pedig nem szükségszerően fogalmazza bele a határok leírásába, azok határszerepét természetesnek veszi. (Valószínőleg részben ez lehet a megoldása a kutatástörténet nagy talányának, a délkeleti határ megadásának is.) Hogy a késıbbi scriptorok számára ez szokatlan megoldás, azt bizonyítják a következık: 1. Rögtön az elsı határpontot (az általános gyakorlat szerint) ösztönösen pontként adja meg a fennmaradt szövegváltozat, de a folytatásból kiviláglik, hogy a két települést összekötı vonal az elsı határ. Azaz a kezdıpontok ablativusi (’-tól/-tıl’) helyviszonyt fejeznek ki eltérı nyelvtani alakulatuk ellenére, illetve talán a legcélszerőbb ezeket így értelmezni: „az, és attól”. 2. Mivel Ozora említése után csak víznevek szerepelnek, az egyik késıi átíró feltételezheti, hogy mind a négy határvonal víztıl (víznév említésével) indul (az elsı esetében le nem írva is értelemszerő a Duna), talán ezért kerülhet be a szövegbe az alia ’másik’ jelzı. 3. Bekerül a Kwarok folyóvíz neve (GYÖRFFY is késıbbi betoldásként jelzi: DHA 58). 4. Végezetül – immár vagy figyelmetlenség miatt, vagy a szakirodalomban elterjedt, de igencsak megkérdıjelezhetı megfontolásból: a vidék vadon állapota és gyér szláv lakossága (?!) okán (vö. pl. BALANYI 1938: 345) kimarad (vagy kifelejtıdik) az Almás torkolata és a Száva közötti szakasz. Ha a határleírást a fenti szempont szerint értelmezzük, megoldódni látszik az oklevél kutatástörténetének 154 155 több problémája. A határok tehát: 1. „Primum terminum Zemongny viculum usque ad Thapeon vicum posuimus”, azaz: [A Dunától indulva] „Az elsı határvonalat Zemogny falucská[-tól] Thapeon faluig húzzuk 156 157 aquam que Lupa nuncupatur”, azaz: „a meg”. 2. „secundum Ozora , donec perveniatur ad 〈aliam〉 másodikat (nyilván Thapeon-tól) Ozora[-ig és tovább], amíg elérkezik (ti. a határvonal) egy 〈másik〉 vízhez, melyet Lupa-nak neveznek”. – Ezután értelemszerően a Lupa folyó a határ, amit viszont az oklevél külön 151

4. Helynévtörténeti Szeminárium: Vasvár, 2009. június 2–5. Megjegyezzük, hogy Ozora egyébként létezett víznévként, a Bosznával összefolyva a Száva egyik jobb oldali mellékfolyója (vö. TVa. 108, 109). 153 GYÖRFFY ide illeszti be a Szent László idején interpolált vagy akkorra hamisított oklevél Boord adatát. Errıl lásd késıbb. 154 A leírás korai voltát mutatja, hogy a viculus földrajzi köznévként az ómagyar oklevelezési gyakorlatban csak itt fordul elı. 155 Folyamatos latin szövegben gyakori, magyar helynév mellett azonban igen ritkán elıforduló földrajzi köznév. 156 A földrajzi köznév elmaradása azt feltételezi, hogy Ozora is vicus ’falu’. Ha vízfolyás szakaszának feltételeznénk, akkor sem érnénk el közvetlenül a Lupa-nak nevezett folyóhoz. Míg azonban a települést egyértelmően össze lehet kötni a folyó forrásával, addig bizonytalan, hogy a folyószakasz mely pontjáig kellene eljutnunk, hogy a másik vízfolyás felé vegyük az irányt. 157 Az elimináció tılem: Sz. R. 152

87

nem említ, és ezt a szakaszt nem is számozza. 3. „tercium Kopus usque ad Almas aquam”: „a harmadik a Kapos [(és at)tól] az Almás folyóig”. – Itt nyilván tovább az Almás folyó a határ, amit a szöveg ismét nem 158 említ külön, így érkezünk el az Almás torkolatáig . Itt azonban hiányzik egy szakasz: innen a Száváig. Az egyházmegye határa délen a Száva, keleten végig a Duna, ez külön említés nélkül is egyértelmő (a folyónevek más összefüggésben szereplése felidézi). Azt azonban világossá kell tenni, hogy az egyházmegye délkeleti része nem terjed egészen a Száva torkolatáig, ezért szükséges egy újabb „szárazföldi” határszakasz 159 megadása. 4. „quartum 〈ut dicitur Kwarok〉 sicut incipiens a Danobyo super Zauum fluvium terminatur”. A szöveg interpoláltsága miatt (nem tudjuk, hogy a késıbbi interpoláció milyen szövegrészlet helyére került) a szöveg értelmezése nem egyszerő. Nagyjából így adhatjuk meg: „a negyedik (ti. határszakasz) 〈a Kwaroknak mondott〉, amint a Dunától indulva a Száva fölött végzıdik. Ez utóbbi határszakaszról az alapítólevél megfogalmazása szerint csupán annyit tudunk meg, hogy a pécsi egyházmegye határa nem tart egészen a Száva és a Duna összefolyásáig. Az eredeti alapítólevélben név szerint nem szereplı Kwarok elhelyezkedését ugyanakkor két tendenciózus oklevél(részlet) alapján vélhetjük meghatározni. Egy I. András oklevelét interpoláló XIII. századi oklevél (*1057/ip. +1235 e./*1247 e./1343 e./1350/1404) kései betoldása a pécsi püspökségnek Szávaszentdemeter megszerzésére irányuló törekvésérıl 160 tudósít (DHA. 162). (Az ezzel kapcsolatos vita 1228 és 1247 között bontakozott ki .) Egy Szent László korára hamisított (esetleg interpolált) oklevél (+1093/+1190/*1247 e./1343 e./1350/1404) pedig a kalocsai érsekség és a pécsi egyházmegye közötti, ugyanezen területen húzódó határt hivatott megerısíteni. E határvita nyomán kerül az utóbbi oklevélbe a Kwarok, mely az oklevél aqueductus kifejezése nyomán egy ókori vízvezeték Sirmium (Szerém) határában (KARÁCSONYI 1891: 50. 2. j.; GYÖRFFY 1953: 94; DHA. 288; TAKÁCS 2001: 299), melynek pontos földrajzi elhelyezkedése vitatott (errıl l. még BALANYI bibliográfiát is közlı áttekintését: 1938: 346), a legvalószínőbb azonban, hogy a hegyekbıl Sirmiumba érkezı, friss forrásvizet szállító római vízvezeték lehetett (KARÁCSONYI 1891: 50. 2. j.; BALANYI 1938: 346). A vitatott területet – benne a Kwarok határt – ugyanakkor a Szent László korára hamisított oklevél a pécsi alapítólevél tekintélyével kívánja megerısíteni, mintha abban ez a határ is benne lenne: „cum ceteris priori privilegio insertis” (DHA. 290), azaz: „a korábbi oklevélbe foglalt többivel (ti. határral) együtt”. Az említett oklevélben az alapítólevélre hivatkozva három további határ szerepel: Zemon, Boord és Almadý (DHA. 54, 290). Talán érthetı, hogy nem találjuk itt az összes alapítólevélbeli határpontot. A kalocsai érsek és a pécsi püspök vitájában nemigen van szükség a pécsi egyházmegye északi és nyugati határainak elsorolására, az alapítólevél tekintélyével történı érveléshez elegendınek látszik néhány példa fölemlegetése. Indokolt Zemon említése, hiszen a két egyházmegye közös, ám nem vitatott határpontja, ezért igen jó hivatkozási alap. A másik két itt szereplı helynév azonban problémásnak tőnik, különösen is Boord, melyrıl – egyéb adatok híján – semmi konkrétat nem tudunk. E kérdés taglalása látszólag messzire vezet. Azért szükségszerő mégis említést tenni róla, mert GYÖRFFY az alapítólevél szövegébe Ozora említése és a Lupa-ra vonatkozó, nemigen értelmezhetı alias jelzı közé véli beillesztendınek a Szent László idején interpolált vagy akkorra hamisított oklevél Boord adatát, sıt – ezzel mentve át az alias-t –, úgy tőnik, önkényesen egy aqua ’vízfolyás’ földrajzi köznévvel is kiegészíti (DHA. 161 58, 290) . A Zemon és Almadý közé beszúrt helynévi adatról azonban semmi okunk feltételezni, hogy vízfolyás lenne, másfelıl Zemon (ha Dunaföldvár) és Almadý (ha valóban az Almás-patak, s nem egy hasonló 162 nevő, ma már nem azonosítható másik folyóvíz neve esetleg éppen a két egyházmegye határán ) közötti hatalmas földrajzi térben bármelyik alapítólevélbeli határszakaszt jelölheti. Ezzel párhuzamba állítható lenne az eredeti alapítólevélben szintén nem szereplı, késıbb annak egy határszakaszára utólagosan alkalmazott Kwarok-kal. Ha komolyan vesszük a Szent László-féle oklevélnek az alapítólevélre történı hivatkozását (priori privilegio), indokolt lehet – az egyébként ismeretlen – Boord beillesztése vagy azonosítása, de nem minden áron a Lupa folyó elıtt vélt lakúnába. 158

Az Almás-patak ma a Fekete-vízbe torkollik, ez ér el a Dráváig. Nem lehetetlen azonban, hogy a XI. század elején az Almás név denotációja egészen a Dráváig terjedt. 159 GYÖRFFY eliminációja: DHA. 58. 160 Valójában – e határvitával kapcsolatban – nagyjából egyszerre (1247 e.) készült mindhárom oklevél: az 1009-es alapítólevél és az I. András által 1057-ben kiadott oklevél interpolált változata, valamint a Szent László korára hamisított oklevél (vö. DHA. 288). 161 GYÖRFFY megfelelı helynévi párhuzammal nem indokolja eljárását. Alapot rá mégis – más adat híján csupán feltételezés – talán a Tolna megyei Börd –1324: Poss. Bord, Brod; 1346: Bord prope castrum Symonturnya; 1397: Band (!); 1397, 1401: Bwrd; 1424: Oppidum Bewrd (Cs. 3: 408) helynév adhatott. Ez a Fejér és Tolna vármegyék határán található hely (a XV. század elejéig Fejér vármegyéhez számították, az 1424-es adat Tolna vármegye területén említi, késıbb Simontornyába olvadt, a mai helynévanyagban nincs emléke) elvben alkalmas lenne az egyházmegye határpontjának jelölésére, de egyfelıl nem víznév, másfelıl az Ozora határponttól kelet (Tápé) felé visszalépést jelentene, tehát sehogyan sem illeszkedik a határleírásba. 162 Ebben az esetben Boord-t is errefelé kellene keresnünk.

88

A kérdés lezárásaként egy újszerő megoldási javaslatot szeretnék felkínálni, melynek keretében Boord azonosítására is kísérletet teszek. (Nem érdektelen mindez arra nézve, hogy Lupa azonosítása kapcsán Ozora után valóban indokolt-e még egy közbeesı határt feltételezni.) A kalocsai érsekséggel határvitába keveredı 163 Gros, másnéven Brancioni Bertalan pécsi püspök a fentiekben feltételezettnél (egy vitás határpontnak az alapítólevélbeli határokra hivatkozott óvatos megtámogatása) jóval ambiciózusabb volt a területszerzés terén, s ezt diplomatikailag kellıképpen meg is alapozta. Ambiciózus voltát mutatja többek között, hogy igényét a szávaszentdemeteri monostorra nem aktuális egyházmegyehatárok erıszakos tologatásával kívánta érvényesíteni, hanem I. András oklevelét felhasználva, azt interpolálva, a monostorral és javaival Radó nádor nevében nagystílően megajándékoztatja magát (DHA. 162). Nem vitás határról, hanem nagyralátó területszerzési vágyról van itt szó. Diplomatikailag pedig tökéletesen körülbástyázta magát: három (két interpolált, egy hamisított) oklevél elkészíttetésével a három XI. századi, az egyházi birtokadományozás terén legtekintélyesebb királyt (Szent Istvánt, I. Andrást és Szent Lászlót) „mozgósította”. Esze ágában sem volt az eredeti alapítólevél tekintélyére hivatkozni, s holmi határrendezgetı vitát nyitni. Az alapítólevél interpolálásával – a hasonnevő eredeti határnevek kapóra is jöttek neki – egyszerően kijelenti, hogy a teljes Duna–Száva köze az övé. Ravaszul nem egyetlen oklevélbe „rejti el”szándékát, hanem a három oklevél három vonatkozó szakasza együtt vet fényt körmönfont tervére. A területszerzés középpontjában minden bizonnyal a szávaszentdemeteri monostor tekintélyes javainak megszerzése állhatott, de ez céljainak csak egyike lehetett. Ezt – mint föntebb láttuk – egy múltba vetített nagystílő adományozási gesztussal el is intézi, s erre utal az is, hogy a Szent László-féle hamisítványban a Kwarok (Sirmium, ekkor: Szávaszentdemeter mellett), kiemelt helyen, mint kulcsfontosságú határ szerepel. Ezután igazolnia kellett, hogy az egész délkeleti terület az alapítástól a pécsi püspökség területe volt. Ezt nagyvonalúan három (éppen nem érdektelen) határpont „felemlítésével” oldja meg: Zemon, Boord és Almadý, ezeket azonban jól megfontoltan (a Kwarok-kal együtt) az alapítólevél tekintélyével támasztja alá. Ezen a ponton értjük meg a harmadik oklevél, az interpolált alapítólevél szerepét. A tolnai–baranyai területek határpontjai teljesen érdektelenek. Kapóra jön azonban két név hasonlósága: Zemogny és Almas. E két név közé (mintegy belopva) iktatja be a harmadik fontos helynevet, Boord-t, s az sem zavarja, hogy ennek a helynek nyoma sincs az alapítólevélben, ahogy másfelıl az alapítólevélbıl hiányzó Kwarok nevet viszont gátlástalanul becsempészi, hiszen ez legfontosabb remélt szerzeményének a záloga. E mesteri tervet megtámogató három határpont: 1. Zemon. Kulcsfontosságú hely a Száva torkolatánál a 164 Duna mentén: Zimony. Igaz, hogy a város elnevezése a középkori magyar forrásokban Zemlén ~ Zemplén 165 volt, ugyanakkor már korábbi idıktıl, 827-tıl használatos volt a Szerémség bolgár hódítóitól kapott neve: Zemun. E névváltozat folyamatos létezését látszik indokolni a késıbbi magyar (> Zimony) és a mai szerb (Zemun) elnevezés is. Püspökünknek a magyar névváltozattal szemben az alapítólevél Zemogny [zemonyi] névadatához közelálló, azzal (a véghangzó kivételével) szinte megegyezı bolgár-szláv változat említése állt 166 érdekében . E város a püspök által megszerezni óhajtott terület délkeleti határpontja a Száva torkolatánál. 2. Boord. Az eredeti alapítólevél-szövegben nem szereplı helynév azonosítására két lehetıség kínálkozik. Lehetséges, hogy a Száva bal partján Pozsega és Valkó vármegyék határán fekvı jelentıs város neve, melyrıl egyébiránt köztudomású lehetett, hogy a pécsi egyházmegye délnyugati határpontja: Brod (1450: 167 Brod, Cs. 2: 402; ma: Slavonski Brod), ekként említi GYÖRFFY is (1983: 183) . Másik lehetıségként szintén a Száva bal partján, Szávaszentdemetertıl 25 km-re délnyugatra a Valkó (az újabb korban Szerém) vármegye területén fekvı Racsa (ma: Sremska Rača) településhez tartozó birtok Révfalu vagy Bród birtokok 168 valamelyikének neve jöhet számításba, a Szávába ömlı Boszut partján. Ez Szávaszentdemeterhez való közelsége miatt megfontolandó lehetıség, mert bár nem jelentıs hely, az egyházmegyék közötti vitában azért lehet mégis jelentısége, mert itt kezdıdik (ettıl keletre terül el) a vitatott terület. Az azonos nevő várossal szemben egyébként bıségesebb az adatolása: 1398: Reufalu; 1399: Refalu in portu fluvii Bassa; 1445: Brod; 1477: Browd cum vado in fluvio Bozytha; 1484: Brood (két ilyen nevő helység); ill. 1275: Villa portus sive Revfolu; 1484: Brood; 1526: Braad (adatok: Cs. 2: 299). Hozzá kell még tennünk, hogy a pécsi püspök által 163

Pécsi püspök 1219 és 1251 között, meghalt 1253-ban (MKLex. pécsi püspökség). 1173: Castrum Zemlen; 1287: Mercatores de Zemlen (ÁÚO. 9: 453); Pápai tizedjegyzékek: Zemelinium superior et inferior, Semilium superior. Semelina inferior; 1458: Oppidum Semlyn (Bonfini 3, 8); 1481: Civitas Zemlyen; 1521: Castrum Zemplyn (adatok: Cs. 2: 233, 240). 165 Latin neve Taurunum, az avar uralom utáni frankok által használt neve pedig Mallevilla volt (ÓkoriLex. Taurunum, MNLex. Zimony, MKLex. Szerém vármegye). 166 A bolgár-szláv alakot említı magyar névhasználók ajkán is bekövetkezhetett a Zemun > Zemon (vö. m. Zimony) nyíltabbá válás, de lehet tudatos scriptori eljárás eredménye is, hogy ezáltal még könnyebben legyen egybevehetı az alapítólevél Zemogny adatával. 167 Térképein azonban a határt jóval nyugatabbra húzza meg (1983: 184; DHA. belsı tábla). 168 Megjegyzendı, hogy a korszakban több ilyen nevő hely is van ezen a környéken, az adatokat pedig nem könnyő szétválasztani. Brod elimológiája: ’vízi átkelı, gázló, rév’. Vö. FNESz. Uherský Brod. 164

89

169

hamisíttatott oklevél Boord névalakja betőtévesztéssel magyarázható : *Brood(y) → Boordy (a tıvéghangzó kitétele tudatos archaizálás is lehet). A névváltozatok közül (amennyiben ez utóbbi értendı a rejtélyes Boord alatt) következetesen itt is a szláv változat szerepel. Akármelyik hely is legyen a hamisított oklevél által az alapító okirat tekintélyével indokolatlanul hivatkozott Száva-menti Boord, annyi bizonyos hogy az egyházmegye, illetve a második esetben feltehetıen éppen a megszerzendı terület délnyugati határpontját képezi. 3. Almadý. A név szintén jól jött az áhított terület tulajdonlásának „igazolására”, hiszen az elızı két „áthivatkozott” határpont a vitatott rész délkeleti és délnyugati határát jelöli ki. Ha gondolatmenetünk helyes, akkor a Baranyából „átemelt” Almadý pedig éppen a megszerezni vágyott terület északi határvonalán végighúzódó Mons Almus-t – az ókorban: Alma Mons – hivatott felidézni (Vö. Cs. 2: 230–1, 234; MKLex. Szerém vármegye; „magyarítás” késıbb is: 1420: Poss. Almas, Cs: 2: 240). A pécsi alapítólevélbıl „átemelt” határpontok tehát – egy oklevél-hamisítási sorozat körmönfont tervében – kivétel nélkül a Száva és a Duna partján található helyek azonosítására szolgáltak, és a Duna– Száva-közt fogják közre. Az oklevél-hamisítók megtévesztésének újabb sikere a modern kor tudósai felett: GYÖRFFY anakronisztikusan így rajzolja be a 1009-es egyházmegyehatárt (1983: 184; DHA. térkép a tábla besı oldalán) vö. ezzel szemben TVa. 108, ahol a délnyugati határ éppen a Racsa mellett fekvı Brod táján húzódik.

A pécsi egyházmegye határainak leírását tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy bár a szövegben említett folyók (az elıfordulás sorrendjében: az azonosításra váró Lupa, továbbá a Kapos, az Almás, a Duna és a Száva) kivétel nélkül hosszabb vagy rövidebb szakaszon az egyházmegye határát is alkotják, maga az oklevél csupán azt a négy170 „száraz határszakaszt” jelöli ki, amely a nevezett folyók alkotta határrészeket összeköti. A határleírás alapján tehát Lupa – mely feltételezhetıen maga is határvíz – forrását, illetve felsı szakaszát Ozorától dél-délnyugati irányban kell keresnünk, s a fentiek figyelembevételével köztük további határt (Boord) nem kell feltételeznünk. Másfelıl tekintve, hogy a Lupa néven nevezett folyó és a Kapos között a határleírásban nem szerepel „száraz határszakasz”, így e folyó feltehetıen a Kaposba torkollik. 2. Az aqua lupa mint a Koppány. – Az elsı – legutóbb SZABÓ DÉNEStıl felvetett – elképzelés szerint a Lupa néven nevezett vízfolyás a Koppány lenne (144: 192). A felvetés nem új kelető. LÁNYI–KNAUZtól (1866–1869. 1: 308) veszi át ORTVAY (1882. 1: 487), tıle MELICH (1925–1929: 424. 7. j.), majd SZABÓ DÉNES. E vélekedés szerint a másoló (talán az 1404. évi átirat scriptora) a patak régi és nazálist rövidítı névalakját (Cupā) tévesztette el oly módon, hogy a szó eleji C helyett L-t írt, a nazális rövidítését pedig figyelmen kívül hagyta. Ezt a paleográfiai tévesztést MOÓR ELEMÉR teljesen valószínőtlennek tartja, Lupa azonosításához azonban nem kínál további fogódzót (1944: 303. 1. j.). A C ~ L tévesztés paleográfiailag elvben lehetséges, éppen a Koppány névvel (település Baranya vármegyében, Siklóstól délkeletre) kapcsolatosan találunk hasonló példát: Leopan (Gy. 1: 160; KMHSz. Koppány). A pécsi egyházmegye alapítólevelében szereplı Lupa azonban két okból sem lehet azonos a Koppány folyóval: 1. Bár a Kaposba ömlik, Ny–K irányú folyása nemigen teszi lehetıvé, hogy Ozora és a Kapos között bármely szakaszon az egyházmegye határa legyen. Ha mégis határfolyó lenne, torkolata elıtt (mert a Kapos a következı határfolyó), jobb partján kirekesztene az egyházmegye területérıl olyan településeket (Dombóvár és a tıle északra-északkeletre fekvı falvak), melyek kétség kívül mindig is a pécsi püspökség területéhez tartoztak. 2. A név az ómagyar kor elejétıl dokumentált mint személynév (vö. Ászt. Cupan; különösen is: TA. „Cupan iudex”), és a korai idıktıl jelen van településnévként is: 1086: Cupan (ÁÚO 1: 31, 35; Cs. 3: 239; DHA. 205, 253 – ma Bakonykoppány), 1138/1339: Cuppan (MES 1: 88, Cs. 3: 436, ÓmOlv. 32, SZABÓ DÉNES 1936: 56 – ma Törökkoppány), a kérdéses folyóvíz ómagyar 169

Vö. a Tolna megyei Börd 1324: Poss. Bord, Brod (Cs. 3: 408). Nem kizárt, hogy az elveszett eredeti oklevél az Almást és a Szávát összekötı ötödiket is tartalmazta (ekkor Brod az kívánt helyre kerülne).

170

90

kori neve azonban Füzegy, vö. TA. fizeg ~ fyzeg, +1055/1324 u. Fyzig (PRT. 10: 491; DHA. 156), +1092//1399: Fyzeg ~ Fyzyg (PRT 10: 498; DHA. 284. j.), Fÿzeg (DHA. 284). S bár nem tudjuk, mikortól használatos a folyóvízre a Koppány elnevezés, az ómagyar korból erre adatot nem találtam. Mindehhez járul, hogy a ma „hivatalos” Koppány név a környezı települések névhasználatában mindmáig nem vált általánossá (errıl részletesen: GYİRFFY ERZSÉBET 2009: 111). Igen valószínőtlennek tőnik, hogy mindezzel együtt mégis Koppány (Cupan) lett volna a vízfolyás legkorábbi (ráadásul íráshibával) feljegyzett megnevezése. 3. Az aqua lupa mint a Lápa-patak. – Magára a víznévre – attól eltekintve, hogy véleményem szerint ez a patak a pécsi egyházmegye alapítólevelében említett Lupa határvíz – nincs több adatunk. Forrásánál Lápafı település, errıl korábban szóltunk, GYÖRFFY ide helyezi a TA.-beli lupa területet. Mivel ma is itt húzódik az egyházmegye határa, s ez az évszázadok során nemigen változott, ezért ez a patak minden valószínőség szerint a pécsi egyházmegye alapítólevelében említett Lupa. Emellett szól még, hogy onnan, ahol a Kaposba ömlik, a Kapos mentén nyugati irányban tovább kell haladnunk (és ez topográfiailag is szerencsés, hiszen a Kapos folyó is határ), hogy az egyházmegye baranyai (az Almás vonala) határához érjünk. (A baranyai részen ma a határ jóval nyugatabbra húzódik.) 4. Az aqua lupa mint a Baté–Magyaratádi vízfolyás. – Az ERDÉLYI azonosításához kapcsolódó (és a hamis oklevelekben is szereplı) Lapa ~ Lapapuszta mellett szintén elfolyik egy vízfolyás, mely a Lapai-erdı-ben ered. A Lápa-patak és Lápafı névkapcsolatában láthattuk, hogy az ilyen típusú neveknél a víznév elsıdlegessége gyanítható. Nem kizárt, hogy a mesterséges víznév („Baté–Magyaratádi vízfolyás”) mögött egykor szintén egy Lapa (~ ?Lupa) megnevezés rejlett, erre azonban sem középkori sem késıbbi adatunk nincsen, a helyi lakosság azonban – mint már említettük – vízfolyás felsı, Lapapuszta melletti szakaszát Lapai-árok néven ismeri (SMFN. 368), ez azonban akár másodlagos is lehet a forráshely, a Lapai-erdı nevébıl. 5. Az aqua lupa mint az Orczi-patak. – Végezetül elméletileg szóba jöhetne a harmadik ezúttal még nyugatabbra, Kaposvár határában – a Kaposba folyó patak. Ottó, somogyi ispán 1061-ben alapítja meg I. Béla engedélyével a zselicszentjakabi bencés apátságot (a felszentelés csak 1066-ban történt), minden bizonnyal ez az elsı nemzetségi monostorunk. Korábban itt – nyilván az alapítási dátumok közelsége miatt senki sem kereste a tihanyi apátság lupa birtokát. Ugyanakkor igen figyelemre méltó az alapítólevél szövege. Egyfelıl említést tesz egy vízfolyásról: *1061/tr. *1257/*1374/brev. 1377/1432: „super aquam Luppa de ponte Pica usque in Kapus” (DHA. 172), majd – az eredeti szövegkörnyezet és a transcriptor kontrakciója is erre utal – egy ugyanide helyezendı hasonló nevő területrıl: „locus (…) qui vocatur Lappa” (DHA. 173). Noha nem kívánjuk azonosítani a TA.-beli lupá-val e területet171, mégis tanulságos ez az oklevél. Egyfelıl a folyóvíznek és a területnek hasonló a neve, a víznév elsıdlegességét itt is feltehetjük. A víznév archaikusabb – kísértetiesen hasonlít a TA. és a XIV. századi hamisító által használt névalakokhoz – s talán részint a többi esetben, már a használatból is (az átíró ezért nem nyúl hozzá), míg a területnevét, mely saját korában is funkcionál: modernizálja. Hogy a terület neve ismert, sıt használatban van, igazolja egy késıbbi oklevél: 1358: lapa (többször: DL 4730172). 171 172

GYÖRFFY tévesen ezt is a Tolna megyei Lápafıvel azonosítja (DHA. 494). CSÁNKInál tévesen az Igal melletti Lapapuszta adatai között (Cs. 2: 624).

91

6. Összegzés. – A víznevek vizsgálatából a következı tanulságokat vonhatjuk le: 1. Víznév és földterület (esetleg település) neve lehet (részben) közös ez esetben is. 2. A vízés településnevek összekapcsolása azt mutatja, hogy hangtanilag összekapcsolhatók a Lup(p)a ~ Lap(p)a ~ Lápa névalakok173. 3. Függetlenül attól, hogy pontosan mi a denotátuma, csak XI. századra visszavezethetı oklevelekben találjuk a Lup(p)a névalakot (1009: pécsi, 1055: tihanyi, 1061: zselicszentjakabi alapítólevél), minden késıbbi névváltozat nyílt elsı szótagi magánhangzót mutat. Látszólag problémás, hogy nincs elsı szótagi o-t tartalmazó változat, de ennek ellenére a nevek egymásra vonatkozása kétségtelen. Lehetséges, hogy a köztes alak hiánya egyszerően forráshiány, bár ez az összes vonatkozó adat nagy száma miatt kétséges. Másfelıl – más okokra visszavezethetıen – találunk a korai névanyagban u ~ á megfelelést (Székudvar ~ Cikádor, vö. SZENTGYÖRGYI m. e.), s talán itt is inkább közvetlen, mind hangtörténeti megfeleltetésrıl lehet szó: a lupa újraértelmesítésérıl, mint lapa ~ lápa (~ vápa). S ez az újraértelmesítés (népetimológia) akár függetlenül, több délkelet-dunántúli lupá-t egyaránt érinthetett. V. Az alapítólevél lupa helyének azonosítása A Tihanyi alapítólevél leírásának logikája a szerint a lupa nevő helyet valahol Balatonföldvár (esetleg szőkebben Balatonszemes) és Balatonlelle között kellene keresnünk. Földrajzi tekintetben szerencsés lenne olyan helyet találnunk, ahol jellegét tekintve is alkalmasan elhelyezhetı a birtok, mely jellemzıen erdı- és földbirtok, körülötte három kaszálóval (a mővelés formájának lehetséges változásával természetesen számolva). Az azonosítást azonban sem további történeti oklevéladatok, sem mai mikrotoponimák nem támogatják. A Balatontól 5 km-re, Balatonszemes szomszédságában, tıle DDK-i irányban az erdıben, egy forrás mellett állt egykor a pálosok 1323 e. alapított, Mindenszentekrıl nevezett kolostora. Amikor 1744-ben a magyar rendtartomány fınöke fölkereste Mindszent maradványait, a szentély és a sekrestyéhez csatlakozó torony még csaknem ép volt, és a klastrom falai is álltak embermagasságig. Ma már csak törmelékek találhatók az egykori kolostor és templom helyén. A kolostor alapítása után adományként fıként kaszálókat kapott (késıbb szılıt, malmot is), kis birtokai mind a szomszédos falvakban feküdtek: Viszen, Telekin és Rádon. A törökök 1542-ben fölégették, oklevelei mind elpusztultak. GYÖNGYÖSI GERGELY azonban még 1520 k. – készülı pálos rendtörténetéhez – kivonatolta174 a fontosnak tőnı okleveleket, így több oklevéladat is fönnmaradt. Néhány, számunkra releváns részlet: 1360: „Nicolaus, filius Petri, filii Barnabae, nobilis de Wyz [= Visz] vendidit huic [monasterio] pro 52 florensisi quoddam molendinum in fluvio Lapa decurrens, cum uno lapide molinari” (DAP. 1: 366). 1375: „Dese, filius Bedech legavit huic monasterio suam portionem in quodam fenili juxta locum Lapachwyze [? Lápás- ~ Lápos-]” (DAP. 1: 366). 1377: „Nicolaus Petri de Wyz legavit … in dicta Wyz … pratum ibidem iuxta fluvium Lapa existens” (DAP. 1: 367). 1392: „dominium cuiusquam molendini in territorio possessionis Wyz et in fluvio Lapa existentis” (DAP. 1: 366). 1400: „in eadem Wyz … in loco Lapa vocato habiti” (DAP. 1: 367).

173 174

Egy esetben még a vápa is, de ennek vizsgálata más irányba visz, ezért mellıztük. Az anyagot talán még Zalánkeményi János és Dombrói Márk kezdték győjteni (vö. TARNAI 1984: 101–2).

92

Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Lapa név mind a vízfolyást, mind a mellette található területet jelölte. A Lapa néven nevezett vízfolyás a mai Tetves-patak. Az 1375: Lapachwyze alak talán népetimológiás, az egyetlen oklevél, ahol nem helyi illetıségő személy adományoz. A pálos kolostor helyét (az erdıben) a következı mikrotoponimák jelölik ki: 1. Balatonszemes határában: Lapi-lénia, Barátok, C. Barátok, K. Barátoki, J. Barátok vágása (SMFN. 175) vö. még: MKF. Barátok erdı; 2. Teleki határában: Barátok, Szentes175, Szentes-tetı, Kis-Szentes (SMFN. 194); 3. Balatonıszöd határában: (esetleg) Papok erdeje176 (SMFN. 177). A felsorolt mikrotoponimák összefüggı területet alkotnak, melynek a neve ma is: Barátok (Balaton), s mely az egykori pálos kolostor romjait körülveszik. A malom helye is rekonstruálható, Visz északkeleti határában (ma Látrány külterülete): Malomárok (SMFN. 65)177. Ha a vonatkozó (Balatonszemes–Rád–Visz–Teleki–Balatonıszöd között elterülı) területet megnézzük az EKF. térképén, szépen kirajzolódik az erdı, körülötte (Balatonszemes, Rád és Visz felé) pedig a három tagban álló mővelhetı föld. A terület megfelel tehát az alapítólevél leírásának is. Az eddigiek alapján igen valószínőnek látszik, hogy az alapítólevél lupa nevő birtoka – HOFFMANN ISTVÁN feltételezésének megfelelıen – ezen a helyen lehetett. Ez az azonosítás birtoktörténetileg sem kizárt. Az alapítólevélben kijelölt elsısorban mezıgazdasági mővelésre alkalmas, s nyilván bıvülı terület késıbbiekben megszervezett központja az ide tartozó Teleki lehetett, legalább is 1211-i, a Tihanyi összeírásból ez derül ki, de 1267-ben is még csupán predium-ként említtetik (PRT. 10: 526). A XIV. században a területet a Tihanyi apátság bérbe adta (ERDÉLYI 1908: 365). E gazdasági viszonyok, jelesül a birtok súlyának áttevıdése Teleki területére, másfelıl a bérbeadás ténye kedvezhetett az egyébként nem mővelt erdı és (Telekibıl nézve) az erdın túli jelentéktelen kaszálók átengedésének a pálosok számára, akiknek e törpebirtokát további apró területekkel, majd a malommal a közeli Visz nemesei gyarapították. A XIV. századi bencés bérbeadás ugyanakkor Telekin rendezetlen viszonyokat teremtett, mely a XV. századra a birtoknak a nemesi és – a bencés mellett – egyéb egyházi érdekeltségek közötti felosztásához vezetett (i. m. 366–72). Ha azonosíthatjuk a TA. lupa helymegjelölését a késıbbi pálos oklevelek Lapa víz- és területnevével, akkor az itteni esetben is elsıdlegesnek vélt víznév178 a Tetves-patakot jelöli. Érdekességként megemlítem, hogy a Balatonba torkolló Tetves-patak forrása mellett Vádépuszta határában, a Vádéi-erdıben ered az Orczi-patak, amely ellenkezı irányba folyva a Kaposba ömlik, s amelynek a neve (a zselicszentjakabi dokumentumokból tudjuk) szintén Lup(p)a. Nem lehetetlen tehát, hogy eredetileg, a XI. század közepén a Tetvespatak, majd folytatásaként az Orczi-patak medrét végig, a Balatontól a Kaposig Lupá-nak (majd Lapá-nak) nevezték.

175

A helyiek a Tihanyi apátság egykori birtokaként említik. Ezt a helyi emlékezet az utolsó egyházi birtokos piaristákkal hozza összefüggésbe. 177 A helyiek a malomra is emlékeznek (SMFN. 65). 178 Annak ellenére, hogy a legkorábbi adat itt éppen a terület megnevezésére szolgál. 176

93

Térképvázlat: az alapítólevél lupa szórványának földrajzi azonosítása során felmerült fontosabb helynevek (– – – jelöli a pécsi egyházmegye nyugati határát)

VI. A lupa név etimológiája Etimológiai, értelmezı és tájszótáraink rendre összemossák a lap179, lapa, láp, lápa és vápa (földrajzi) köznevek egynémelyikét. Az egymásra csúszás leginkább látványosan korai szótárainkban figyelhetı meg (pl. CzF.), de még a TESz. sem mentes tıle. Jó eredményeket mutat az ÚMTSz. Az alapítólevél lupa szórványára koncentrálva e bonyolult kérdéskör szövevényébe belebocsátkozni azonban nem kívánok180. A lupa szó kapcsolódása a fentiekhez kétféleképpen képzelhetı el. Az elsı lehetıség: szerves hangtörténeti változások eredményeként: lupa > *lopa > lapa (> lápa), mely 179

Földrajzi köznévként. Annál is inkább mellızöm el, mivel kedves kollégám, BÁRTH JÁNOS az enyémmel párhuzamosan készülı doktori disszertációjában foglalkozik a kérdéssel. 180

94

azonban az összekötı alak hiánya miatt (miközben maga a név jól dokumentáltnak tekinthetı) problematikus181. A második lehetıség: az elhomályosult jelentéső lupa földrajzi köznév (víznév) újraértelmesítéssel (népetimológiával) kapta lapa ~ lápa nevét. De mit jelenthetett a lupa? Tekintve, hogy már az ómagyar korban jelentéselhomályosulással számolunk, kevés az esélye, hogy a mai nyelvbıl kimutatható, legföljebb valamiféle névreliktumból, esetleg nagyon archaikus formákat ırzı nyelvjárásból. A lupa esetében ez utóbbi siet segítségünkre. Az ÚMTSz. Nyitra vidékérıl (Nyitragerencsér) hoz egyetlen adatot: lúpa ’völgy, bemélyedés a földeken’. Az e szóval való összevethetıséget HOFFMANN ISTVÁN sem tartja kizártnak, ám – véleménye szerint – az egyetlen, illetve a Balatontól távoli elıfordulás ennek valószínőségét nagymértékben csökkenti (2010: 94). Az egyetlen elıfordulás valóban csökkenti, de önmagában a Balatontól távolabbi elıfordulás azért nem, mert éppen a nyelvhatáron vagyunk, ahol – a peremnyelvjárásokra ez jellemzı – nagyobb eséllyel ırzıdnek meg archaikusabb nyelvi elemek. VÖRÖS OTTÓ lupa szavunkat az Ipoly torkolata mellett jegyezte fel: „[a lupa] név Helembán lapos területet jelöl”, majd a nyitragerencséri adatot is idézve így fogalmaz: „Abban biztosak lehetünk, hogy valamilyen völgy jelentéső, de legalábbis a domborzatot megnevezı földrajzi köznévrıl van szó” (2005: 120). Végül óvatosan az etimológia felé is nyit: „az adatok földrajzi elterjedése alapján egy régi szláv eredető jövevényszót sejthetünk” mögötte182 (i. h.). Ha a dunántúli XI. századi adatok ide vonhatók, akkor a mai elterjedtség csupán reliktum jellegő, így nem feltétlenül következtethetünk az etimológiára (szláv gyökerek után kutatva nem találtam adatot), ugyanakkor a helembai adat jelentése ismét fölveti a lap ~ lapa földrajzi nevekhez való esetleges kapcsolódás, és közös etimológia lehetıségét. A kérdés természetesen még további kutatást igényel, az azonban kirajzolódni látszik, hogy számolhatunk egy lupa történeti és nyelvjárási lexémával földrajzi köznévi használatban. VII. Összegzés A fejezet célkitőzése az alapítólevél lupa nevő helyének földrajzi azonosítása volt. A korábbi elképzelések és párhuzamos földrajzi nevek tanulságait leszőrve, majd HOFFMANN ISTVÁN megalapozottnak vélt hipotézise nyomán indulva XIV. századi, az eddigi kutatás számára fel nem tárt oklevéladatok segítségével kíséreltem meg a hely azonosítását. Úgy vélem, hogy a helyet az alapítólevél birtokleírásának logikája szerint Balatonszemestıl délre, a Tetves-patak mentén, Látrány (Rád-puszta), Visz, Nagycsepely, Teleki, Balatonıszöd és Balatonszemes mai közös külterületi határán kereshetjük. Etimológiát megállapítani nem tudtam, arra azonban igyekeztem rámutatni, hogy a lupa lexéma minden bizonnyal földrajzi köznévként határozandó meg mind történeti, mind tájnyelvi vonatkozásában Másfelıl e fejezettel azt a kutatói eljárást is igazolni látom, hogy alaposan végiggondolt, kiérlelt tudományos hipotézisekre feltétlenül szükség van, még akkor is, ha nem minden esetben sikerül eljutni a megalapozott feltevés igazolásáig. HOFFMANN ISTVÁN hipotézisalkotása, annak metodológiája pedig – az igazolás lehetıségétıl eltekintve is – megalapozott és mintaszerő. Egy esetleges uráli *lapp9 ’alacsony, lapos’ (vö. TESz. lapály, lapos) alakból való származtatása a fok < *pakk9 megfeleltetéshez hasonló hangtani problémát vet föl, l. a vonatkozó fejezetben. Másfelıl problémás a név végi magánhangzó is, mely alapnyelvi származtatás esetén talán megszilárdult birtokos személyjelként fogható fel. 182 A szó végi -a alkalmasint ezt a véleményt erısítheti. 181

95

A Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút Az alapítólevél leghosszabb és széles körben legismertebb szórványa: feheruuuaru rea meneh hodu utu rea (vö. pl. a gimnáziumi nyelvtankönyvek említései: HONTI– JOBBÁGYNÉ 19855: 47, 59; ANTALNÉ–RAÁTZ 2000: 106. stb.). A tihanyi apátság alapításának 950. évfordulójához kapcsolódó, a nagyközönséghez szóló megemlékezések szinte kötelezı elemévé vált – különösen az írott és elektronikus médiában – az említett idézet emlegetése. Az ismertségre és egyben a gyakori hivatkozásra egyetlen kiragadott, de igen jellemzı példa: „[a szómagyarázat] ügyesen rávilágít az általunk is ismert kifejezésekre, úgy mint [!] Fehérvárra menı hadiút” (FARKAS 2005). Az immár évezredes múltra visszatekintı helynevek, illetve helymeghatározások természetesen akkor „élnek” igazán, azaz akkor kapcsolódhatnak hozzájuk személyes mozzanatok, s válhatnak ezáltal számunkra fontossá, ha jelen életterünkbe helyezhetık, vagyis azonosíthatók, lokalizálhatók. Ez a törekvés természetesen az oklevél legismertebb szórványára vonatkozóan is megnyilvánult. I. A hadút népszerő és tudományos igényő azonosításai 2004. november 15-én hangzott el a Kossuth Rádióban: „Az alapítólevél leghosszabb mondata: »Fehérvárra menı hadi úton reá.« Ez az út Aszófıtıl Füred felé menı hadiút volt, ma is használják” (KESZTHELYI 2004). E megállapítás szerint a kérdéses út a Balaton északi partján található. Hasonló helymeghatározás egy Zánkán elhangzott elıadásból: „nem vagyunk messze, pár méterre vagyunk csupán attól az úttól, amit megtanultunk valamikor talán az alapiskolában, általános iskolában, elemi iskolában, a tihanyi alapítólevél latin szövegében szerepel ez a szókapcsolat: Fehervaru rea mene utu hodu [!] rea. Hogyha innen megyünk, van az elsı keresztezıdés, ahol egy csonka kereszt áll, az az út balra Füred felé, az a bizonyos fehérvári, Fehérvárra menı hadiút” (KORZENSZKY 2002). Igaz ugyan, hogy a korban a Balatontól északra is haladt egy jelentıs út (a Fehérvárról Róma felé tartó zarándokút), mely ezen a szakaszon az ókori Pannonia provincia egyik útjának nyomvonalát követte, a mai tóparti településeket azonban Keszthely környékének kivételével nem érintette, ezektıl északabbra húzódott. Egy másik vélemény szerint a hadút a déli parton lehetett: „[Siófok címerében a kerék] a Balaton déli partján Fehérvár felé húzódó hadi utat jelképezi, amit egykor a rómaiak építettek és a legelsı magyar nyelvemlék, a Tihanyi Alapítólevél is említi: »Feheruuara rea meneh hodu utu rea...« Ez a mai Fı utca.” (Idézi és egyben – a PRT. 10: 420–1 alapján – cáfolja BOZAI 2004.) Valóban, a Balaton déli partján is húzódott egy római út, mely Valcumot és Gorsiumot, a késıbbi Herculiát (Tác-Fövenypuszta) kötötte össze. Minden bizonnyal (részben) ezt a nyomvonalat követi a TA.-ben említett, a Balaton déli partjára lokalizálható huluoodi és koku zarma birtokok határleírásában szereplı magna via. Az utóbbi hely leírásánál azt is megtaláljuk, hogy az út a keuris tue, azaz (az említett birtok felıl nézve) minden valószínőség szerint a mai Balatonföldvár felé tart (vö. ERDÉLYI 1908: 359; BÁRCZI 1951: 22; ZELLIGER 2005: 26; HOFFMANN 2010: 86–7).

96

Minden bizonnyal ugyanennek a Balaton déli partján futó útnak egy szakasza a gamas település környéki földeket és erdıket határoló „nagy út”, mely Szent Kelemen egyházához (a mai Balatonlellére) vezet. A kutatás egyértelmően foglal állást amellett, hogy az alapítólevélben említett gamas (mai határrésznevek adatait is figyelembe véve) a Balatonlelle és Balatonboglár közötti területen feküdt, ennek alapján az itteni „nagy út” tehát az elızı határleírásokban említettnek egy további szakasza. Az útazonosságra további érvként kívánom felhozni, hogy az itteni altera magna kifejezés mellıl elmarad a via, ami szintén lehet a már említettség nyelvi kifejezıdése: „a másik a [ti. már többször említett] nagy (ti. út)”; illetve, hogy a TÖ. is közös megnevezéssel él: mind Gamás, mind Szántód határában hadút-at említ (Hodvth PRT 10: 514; illetve Hoduth 516). Magna via megnevezés szerepel még a fotudi falu területén adományozott szántóföld és a bagat mezee szomszédságában elterülı erdı határában, illetve az ennek megfelelı publica via megjelölés áll gisnav birtok határleírásában. A vonatkozó szaktudományi munkák (a hivatkozások sorától ez esetben eltekintünk) világosan mutatnak rá arra, hogy a feheruuaru rea meneh hodu utu azon szakasza, mely a Tolna megyei mortis nevő birtok egyik határpontjaként szerepel, nem a Balaton északi, sem annak déli partján, hanem Tolna megyében keresendı. Az egyértelmő lokalizálást ugyanakkor mindeddig több-kevesebb kétely, bizonytalanság övezte (vö.: ERDÉLYI 1908: 421, BÁRCZI 1951: 39–40; vö. ZELLIGER 2005: 32)183. II. Egy vagy két határpont? A TA. sokat idézett, szépen hangzó hosszú mondatrészletét megelızi egy magyar szórványt tartalmazó, latin szerkezettel kifejezett helymegjelölés: ad castelic ’Kesztölcre v. Kesztölcig’. A latin castellum-ra visszamenı szláv kostelъ szó -ьcь képzıs változatából való származtatás általánosan elfogadott ugyanakkor hangtanilag nem teljesen problémamentes. (Vö.: BÁRCZI 1951: 40, továbbá az általa hivatkozott irodalom; FNESz. Keszthely, Kesztölc; ZELLIGER 2005: 32; részletesen: HOFFMANN 2010: 130.) Az azonban mégsem kétséges, hogy az alapítólevélbeli castelic a mai Kesztölc névalakkal feleltethetı meg. Természetesen érthetı, hogy a magyar mondatrészletet döcögıvé, csikorgóvá tevı „keverék szerkezet”, melyben castelic-et egy latin et követi, szórványunk közkelető felemlegetése elıl rendszerint elmarad. A kérdés azonban az, hogy hozzá tartozik-e egyáltalán? A teljes szerkezet értelmezésére három lehetıség kínálkozik. A lehetıségek áttekintése elıtt lássuk a vonatkozó terület határleírását: „Adhuc autem est locus mortis dictus · cuius incipit terminus a sar feu · eri iturea · hinc ohut cutarea · inde ad holmodi rea · postea gnir uuege holmodia rea · & exinde mortis uuasara kuta rea · ac postea nogu azah fehe rea · inde ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea · post hęc petre zenaia hel rea”. 1. Két külön birtokhatár. – Az elsı lehetıség szerint castelic és a hadút két külön határpont (vö. BÁRCZI 1951: 39–40). A korábbi fordítások rendszerint így értelmezték. HOLUB: „innen castelic-hoz és a feheruuuaru rea meneh hodu utu rea-hoz” (MÉSZÖLY 1956: 9); ÉRSZEGI: „innen castelic-hoz, és a feheruuuaru rea meneh hodu utu rea” (1993: 3; 2004: 3; ÁrpOkl. 107). HOLUB és ÉRSZEGI (a névelı elmaradása ezt is jelzi) tulajdonnévnek tekintik a castelic-et. ÉRSZEGI magyarázattal is erısíti: „Kesztölc: helynév” 183

HOFFMANN ISTVÁN mind Kesztölc-nek, mind a hadútnak ugyanezt az azonosítását adja (2006a: 52–60, 2007a 208–15; 2010: 126–34). A jelen fejezetnek (illetve elıtanulmányának: SZENTGYÖRGYI 2007) HOFFMANN munkáihoz való viszonyáról l. 13. oldal, 28. j.

97

(1993: 4; 2004: 4; ÁrpOkl. 107). Ha e fordítások értelmezésében a castelic akár a Fehérvárra menı út másik iránya, akár egy másik út(szakasz) jelentıs állomása vagy végpontja lenne, elé határozott névelı került volna. A castelic helynév önálló határpontként való értelmezése véleményem szerint két okból sem tartható. Az elsı: nem valószínő, hogy egy település egy másik határpontjaként szerepeljen, hiszen az szintén kiterjedt határokkal rendelkezik. Párhuzamként említhetı, hogy a culun környéki birtok határpontja nem Ugrin település vagy birtok (vö. 1409: possessio Vgron, GYÖRFFY 1956: 408–9. közötti térképlap), hanem annak határköve: u[g]rin baluuana. (A fenti érzelmezés lehetıségét az is gyengíti, hogy a Sárvíz és a Duna között, ahová lokalizálhatjuk mortis-t, nincs nyoma ilyen nevő településnek. Vö. BÁRCZI 1951: 40.) A második: a latin szövegben minden újabb határpontot határozószó vezet be. Az eri iturea elıtt azért nincs, mert innen (feltehetıen másolási hiba okán) kimaradt a rá és minden további határpontra vonatkozó ’továbbmegy, tart, elér’ jelentéső állítmánnyal együtt: „Van még ezenfelül egy mortis-nak nevezett terület, melynek határa a sar feu-nél kezdıdik, [aztán elér] az eri iturea, innen az ohut cutarea, majd a holmodi rea, ezután a gnir uuege holmodia rea, innen tovább a mortis uuasara kuta rea, ezután a nogu azah fehe rea, innen a castelic-ról feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ezek után pedig a petre zenaia hel rea”. A TA. teljes szövegét áttekintve megállapíthatjuk, hogy az et önállóan nem vezet be új határpontot, csak ha utána határozószó szerepel: & inde, & postea, & exinde (ez utóbbi háromszor). Határozószó nélkül összetartozó helyeket kapcsol egybe. Ezek közül legjellegzetesebb az inter ... & ... szerkezet (háromszor): inter zilu kut & kues kut; Inter seku ueieze · & uia(m) quę ducit ad portu(m); inter putu uueieze & knez, továbbá et kapcsolja össze a király tulajdonában maradó két tavat: Opoudi · & lopdi. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a szórványunkban szereplı et szintén összekapcsol, és nem egy új – az elızıtıl független – határpontot vezet be. Megjegyzendı, hogy a két elem közé két & is került, ami esetleg szintén arra utal, hogy egyetlen, ámde bonyolulttá vált szerkezettel bajlódott a scriptor. Késıbb az egyik feleslegessé vált &-et (az elsıt) kivakarta. Az is elképzelhetı, hogy az elsı & volt szándéka szerinti, utána ad prepozíciót kívánt volna elhelyezni, így a szerkezet a következıképpen nézett volna ki: „inde ad castelic & ad feheruuaru (rea) meneh”. A kontaminált jelölés lehetısége azonban megzavarhatta (ugyanezt nem vette észre feljebb: ad holmodi rea), s így kerülhetett két & egymás mellé. Ha így történt, ez ugyancsak a két helynév összetartozását jelezné. 2. Két út. – Egy másik lehetıség – leginkább grammatikai szempontból vizsgálva a szerkezetet –, hogy nem egy, hanem két útról van szó. Ekkor (az értelmezı fordítás) így hangoznék: „innen a castelic-ra (ti. menı) és [= ’majd, azután’] a feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ezt az álláspontot látszik képviselni ERDÉLYI fordítása: „innen a Kaszteliczba (ad Castelic, Tolna várába v. Kesztölcre?) és a Fehérvárra menı hadútra” (1908: 421). Feltételezem, hogy ERDÉLYI fordításában két útról van szó, hiszen ha a két helyet egyetlen út két végpontjának tekintené a fordító, a Fehérvárra iránymegjelölés elıl elmaradt volna a határozott névelı. Hogy a castelic esetében nem önálló határpontról van szó, hanem útmeghatározásról, az kiviláglik a szöveghez főzött magyarázatból: „A határjárások rendesen szomszédos falvak, helységek nevével jelölik meg az elıforduló utak irányát vagy olykor nevezetesebb városokkal. Kesztölc azonban sem nevezetes, sem szomszédos nem volt” (1908: 417). A közbeszúrt magyarázat pedig arra utal, hogy a fordító nem településnévként, hanem köznévként értelmezi a castelic szóalakot. Köznévként ’kastély, vár’, esetleg ’vártemplom’ (vö. BÁRCZI 1951: 40) jelentésben állhat, melyet – a fordításba szúrt kérdıjeles magyarázatrész ellenére – Tolna várával azonosít: „[Kesztölc] megnevezése a sokkal közelebbi és fontos Tolna várának elhallgatásával alig volna érthetı” (1908: 417, 2. j.).

98

Ha köznévnek tekintjük a castelic lexémát, ez esetben nyilván valamely településhez tartozó kastélyt, várat, erıdítményt jelöl, amelynek önálló, településnév nélküli említése általában – a közelebbi azonosíthatóság hiányában – nehezen feltételezhetı. Párhuzamként szintén a culun-i birtok hozható fel: csak a településnévvel történı együttes említés után (u[g]rin baluuana) kap egyértelmő (tulajdonnévi jellegő) jelentést a visszatérı, önmagában álló baluuan helymegjelölés. Természetesen feltehetjük, hogy Martosról nézve a közeli Tolna vára egyértelmően azonosítható „a castelic” köznévi megnevezéssel, az oklevél fogalmazója és érintettjei azonban jóval távolabbról szemlélik az adományozott birtokot, éppen ezért – ERDÉLYI szavaira visszautalva – a helymeghatározás a közeli „és fontos Tolna várának elhallgatásával alig volna érthetı” (i. h.). Két út feltételezése a továbbiakban nem fordul elı a szakirodalomban, ennek oka nyilván az, hogy az egyébként nyelvtanilag korrekt szerkezet topográfiailag áttekinthetetlen. Ezen értelmezés szerint mindkét út hadút, ezt nem is kellene feltétlenül kizárni. A két út feltevésében inkább az lehet a zavaró, hogy nincs tisztázva az egymáshoz való viszonyuk (párhuzamosan futnak, keresztezik egymást, vagy egyikbıl kiágazik a másik), ezért egymás után említve nemigen jöhetnek szóba mint egyértelmő határpontok. Elképzelhetı, hogy a birtokhatár metszi valamelyik vagy mindkét utat, de az is, hogy egyik út, vagy akár mindkettı hosszabb szakaszon határolja. Ha két külön útról lenne szó, a scriptor feltehetıen tisztázta volna a két út egymáshoz való viszonyát, és hasonló megoldást választott volna, mint ahogyan azt a gamas határában adományozott földterület esetében tette: „quę duabus continetur uiis · quarum una uocatur ziget zadu · altera magna · quę simul ad sanctum clementem terminantur”. A probléma felvetésének ugyanakkor azért van mégis létjogosultsága, mert a következı birtoktest (fotudi) leírásánál szereplı út – quę ducit ad kaztelic –, mint látni fogjuk, nem feltétlenül esik egybe az általunk vizsgált – ad ca(s)telic [-] & feheruuaru rea meneh – úttal, még ha a két leírásban szereplı név azonos helyet jelöl is. Elvben tehát lehetne a kesztölci (ad castelic … utu) a fehérváritól eltérı, és a Fadd birtokában említettel azonos út, a fentebb kifejtett külsı és belsı, illetve a késıbbiekben tárgyalandó topográfiai érvek azonban ezt nem támogatják. 3. Egy út(szakasz) két végpontja. – Már BÁRCZI említi annak lehetıségét, hogy a castelic megjelölés esetleg a másik (Fehérvárhoz hasonlóan távolabbi) végpontja az út(szakasz)nak (1951: 40). Ezt az álláspontot (Kesztölc lokalizásása nélkül) kizárólagos lehetıségként említi ZELLIGER (2005: 32), illetve ezt tükrözi – a fordítások sorában elsıként – saját fordításom is: „innen a castelic-ról feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (a castelic elıtti névelı az utu névelıje); lábjegyzettel megerısítve: „[az egyik irányban] castelic-ra, és [a másik irányban pedig] feheruuaru rea” ti. menı hadút184. Az elızı két lehetıség tarthatatlansága mellett felhozott érvek indirekt módon támogatják e harmadik álláspontot. A direkt igazoláshoz azonban szükséges, hogy megnyugtatóan lokalizáljuk Kesztölc települést, továbbá rá kell mutatnunk, hogy – ERDÉLYI fentebb idézett véleményével ellentétben – nem mikrotoponimáról van szó, azaz jelentıségét tekintve (Fehérvárhoz hasonlóan, ha nem is azzal egyenértékően) alkalmas lehetett efféle helymeghatározásra; végezetül el kell tudnunk helyezni a két települést összekötı út mentén a leírás szerint mellette fekvı birtokot, illetve birtokokat.

184

A fordítás vonatkozó jegyzetében a „szó szerint” kitétel arra utal, hogy a latin ad praepositio itteni jelentése: ’-ra’, esetleg ’-ig’, míg a gördülékenyebb fordítású fıszövegben -ról szerepel.

99

III. A hadút értelmezése A keresett út „minıségére”, azaz a hodu jelentésére a szakirodalom korábban nemigen tért ki, talán azért, mert az látszólag nyilvánvaló. BÁRCZI (a szó finnugor eredetének megerısítésén túl) annyit említ, hogy a hodu utu „jelöletlen birtokviszonyból keletkezett összetétel” (1951: 41). Eszerint jelentésében egyenértékő a hadnak / hadaknak az útja szerkezettel, s ugyanígy az alapítólevélre vonatkozóan pontatlan értelmezésbıl származó (vö. az I. szakasz hivatkozásai), de a késıbbi helynévadási gyakorlatban általánosabbá váló hadi út jelzıs szerkezettel. E kifejezések jelentésüket tekintve többértékőek: ’hadsereg által, illetve hadsereg számára épített út’, esetleg ’olyan út, melyen gyakran, vagy valamely emlékezetes (hadi)esemény kapcsán vonult át hadsereg’ (ez utóbbira vö. TMFN. 85, 163). BÁRCZI ugyanakkor az eredetében jelöletlen birtokos szerkezetnek tekintett összetételt az adott szinkróniában elemezve megállapítja, hogy tekinthetı ugyan birtokos jelzıs összetételnek, de sokkal inkább magyarázó fınévi jelzıs összetétel „olyan laza szerkesztéssel, amely kétségtelenül egészen ısi nyelvviszonyokra emlékeztet” (1951: 183). Ennek megfelelıen a következıképpen adja meg az összetétel jelentését: „a ’had útja’, de inkább a ’had számára való út’” (i. h.). Mőutakat az ókori rómaiak kezdtek építeni, kezdetben csupán Rómából kiinduló, Itália különbözı területeire vezetı katonai utakat (viae militares), melyek nagyobb létszámú hadsereg gyors helyváltoztatását és rendezett vonulását tették lehetıvé. E katonai mőutak kiépítésénél nem közlekedési és kereskedelmi, hanem stratégiai szempontokat érvényesítettek, s azokat jellemzıen építtetıjükrıl nevezték el (a legrégebbi a Kr. e. 312ben épült via Appia, építtetıje Appius Claudius Caecus censor). A korábbi közlekedési útvonalak – kijárt földutak – ugyanakkor, miután szintén katonai úttá alakították ıket, megtartották korábbi nevüket (pl. via Tiburtina). Tartósságukra jellemzı, hogy pl. a via Appia esetében még kilenc évszázad után (Iustinianus idejében) sem látszottak sem keréknyomok, sem egyéb mélyedések (MAJOROS 1996: 128–9). Késıbb, a birodalom terjedésével jól alapozott, kövezett mőutak épültek a provinciákban is. Ezek az utak, éppúgy, mint az itáliaiak, természetesen a közlekedés és a kereskedelem számára is alkalmasak voltak, ennek ellenére az útvonalak kialakításában továbbra is elsısorban stratégiai szempontok érvényesültek (vö. limesutak). Pannóniában „a fıutak nyomvonalának kijelölését és az úttest megépítését a terület katonai megszállása, késıbb pedig a kormányzási szükségletek határozták meg” (TÓTH E. 2004: 44). Pannónia úthálózatának kiépítése a Kr. u. II. század közepe táján fejezıdött be (MÓCSY 1974: 113). Városokat is az utak mentén (közlekedési csomópontokban) alapítottak, illetve az út mellett elhelyezkedı kisebb települések fejlıdtek városokká (vö. MÓCSY 1974: 43). E birodalmi fıutak megépítése állami feladat volt (hiszen a birodalom kormányzását és védelmét segítették), éppen ezért via publicá-nak is nevezték ıket (vö. TA. 28. sor). A provinciák nagy területe miatt ugyanakkor lehetetlen volt minden utat a hagyományos (kövezett) útépítési eljárással kialakítani (vö. a kılapokkal fedett limesszakasz Ad Statuasnál, VISY 1989: 116), így a kevésbé fontos utak esetében (s talán a fontosabb utak egyes szakaszai esetében is) megelégedtek a zúzottkı- vagy kavicsburkolással. A provinciákban tehát nem minden jelentısebb út volt via militaris, azaz hadút (vö. ÓkoriLex. via). Tekintve, hogy a honfoglalás és a tihanyi apátság megalapítása közötti bı másfél évszázadban nem tudunk országos jelentıségő útépítı munkálatokról (ezt a korábbi avar, illetıleg szláv lakosságról sem feltételezzük), ezért valószínősíthetjük, hogy a fı közlekedési útvonalak ebben az idıben is a rómaiak által épített, tartósnak bizonyult utak voltak. Nem lehet teljesen kizárni, hogy a hadút elnevezés is innen származik, azaz latin eredető tükörfordítás, hiszen a fıbb utaknak az egész birodalomban elterjedt ilyetén

100

megnevezése a vulgáris, majd a középlatin nyelv(ek)ben is használatos (a magyarországi latinban visszalatinosított formában is: via exercitualis, via exercitus, vö. BARTAL 1901). Így esetleg a hodu utu kifejezés nem (jelöletlen) birtokos jelzıs szerkezetre, hanem minıségjelzıs latin mintára (via militaris) menne vissza (ez esetben a hodu jelzıi használatú fınév). A latin jelzıs szerkezet jelentése: ’a római hadsereg (a légiók és a segédcsapatok) számára épített út’. E jelentés természetesen a XI. század nyelvében „aktualizálódhatott” (’hadak vonulására alkalmas út’). Feltétlenül egyetérthetünk BÁRCZIval abban, hogy a megnevezés – a különírás ellenére – jelentéssőrítı szóösszetétel (vö. 1951: 183), de a fenti gondolatmenet fényében eredete nem feltétlenül jelöletlen birtokos jelzıi (BÁRCZI 1951: 41), hanem esetleg minıségjelzıi szószerkezet, jelzıi funkciójú fınévi meghatározó taggal, a névalkotás módja pedig ez esetben nem köznévi megnevezéssel történı körülírás (vö. BÁRCZI 1951: 66), hanem latin mintát követı tükörfordítás lenne. Ugyanakkor – amint arra HOFFMANN ISTVÁN rámutatott185 – a magyarságnak a latin hatás kora elıtt is bizonyára volt szava az ilyen típusú utak jelölésére, s az sem teljesen kizárható, hogy ez éppen a hadút volt. Másfelıl a latinból történı tükörfordítás értelemszerően a melléknévi jelzıs szerkezetet (hadi út) hozná elıtérbe186. Erre vonatkozóan további igen alapos vizsgálatot kíván a fınévi jelzıs (rendszerint szóösszetételben folytatódó), illetve a feltehetıen még az ısmagyar kor folyamán az -é birtokjelbıl alaki és funkcionális elkülönüléssel keletkezett, de legkorábban csak 1193-ból adatolható (ESz.) és rendesen késıbbi tıváltozatokkal elıforduló -i képzıs melléknevekkel alkotott jelzıs szerkezetek jelentésének (jelentéseinek) és használatának egymáshoz való viszonya. A latin – akárcsak megerısítı – hatása esetén ugyanakkor valószínő, hogy (tulajdonnév részeként, vagy tulajdonnévi használatban) fıként azon utak megnevezéséül szolgálhatott, melyeket már a császárkorban is így neveztek. Az alapítólevélbeli magyar nyelvő megnevezés ugyanakkor arra utal, hogy a kifejezés földrajzi köznévként – a késıbbiekben egyre szélesebb körben – magyarul (is) használatos. Mindezek alapján erısen valószínő, hogy a Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút egy gondosan megépített római út. Azonosításához azonban lokalizálnunk kell az út(szakasz) másik végpontját, Kesztölcöt. IV. Kesztölc A település azonosítását a (nyelvészeti) szakirodalomban bizonytalanság övezi. ERDÉLYI – mint láttuk – köznévként Tolna várával azonosítja (1908: 417), melyrıl BÁRCZI úgy véli: „nemcsak bizonyítatlan, de teljesen valószínőtlen”. Ugyanı felveti, hogy a település Bátaszék környékén, a mai Alsónána határában is elképzelhetı, e lehetıség indokolására két, SZEPEZDY K. GYULA által győjtött földrajzi nevet (1876a, 1876b) és néhány régi oklevéladatot említ. Ugyanakkor úgy vélekedik, hogy „ez az azonosítás sem föltétlenül meggyızı” (BÁRCZI 1951: 39). Különösen akkor nem, ha a castelic helymegjelölést önálló határpontként, a feheruuaru rea meneh hodu utu rea szerkezettıl elkülönítve értelmezzük. Ez utóbbi esetben Bikács (BÁRCZI ide helyezi mortis birtokot, l. 1951: 35) és Fadd között kell a helynevet keresni, ennek azonban – mint már fentebb is jeleztük – semmi nyoma nincsen (vö. 1951: 40). Mindazonáltal a monográfiája (oldalszám nélküli) mellékleteként közölt térképen mint „meglehetıs valószínőséggel azonosítható hely”-et Kesztölcöt Bátaszék környékére helyezi (1951: 231. oldal után). ÉRSZEGI 185

A fejezet 2007-ben publikált változatának kéziratához főzött lektori véleményében. Ezt a feltevést azonban gyengíti, hogy a hadi út kifejezés csak a XV. század második felétıl tőnik föl: 1472: Hadywth (OklSz. hadi út), idézi HOFFMANN: 2007a: 214, 2010: 132. 186

101

magyarázatában csupán ennyi szerepel: „Kesztölc: helynév”, a helynév lokalizációjának kérdését nem érinti (1993: 4; 2004: 4; ÁrpOkl. 107). ZELLIGER szintén nyitva hagyja a kérdést (2005: 32). Elvetettük azt az értelmezést, miszerint castelic önálló határpontot jelöl, és nem tartozik az utána következı szerkezethez. Ezáltal valószínősíthetıvé tettük, hogy a helymegjelölésben a Fehérvárra menı út(szakasz) másik végpontját lássuk, így elképzelhetı, hogy akár távolabb fekszik attól a birtoktesttıl (mortis), melynek határleírásában találjuk. Vizsgáljuk meg a BÁRCZI által mérlegelt lehetıséget: van-e alapja mai helynevek nyomán Bátaszék környékére lokalizálni Kesztölc települést? Mikrotoponimaként négy, egymással határos településen találunk ilyen nevő (vagy a nevet névelemként tartalmazó) hegyet, dőlıt, kutat stb. Decs. – A falu szélén, a várdombi határban egy sík területen található szántóföld neve: Kesztıc (TMFN. 484). (A zártszótagi -l pótlónyúlással történı kiesése nyelvjárási sajátosság.) Megjegyezzük, hogy a névhez főzött magyarázat – „a pilisi határban levı és az azzal szomszédos dőlırıl” (i. h.) – téves, a terület nem Sárpilis, hanem Várdomb határában fekszik, illetve Sárpilis névanyagában nem találunk hasonló nevő területet. A XIX. század közepén készült kataszteri térkép elveszett, az adat PESTY FRIGYES kéziratos helynévgyőjteményében (PESTY győjtésének Decsre vonatkozó adatai: GAÁL–KİHEGYI 1971–6. 1: 310–6) – bár a TMFN. (i. h.) figyelmen kívül hagyja – Kesztıtz Szántóföld megnevezéssel szerepel (GAÁL–KİHEGYI 1971–6. 1: 311). Az 1911-es kataszteri térképrıl hiányzik. SZEPEZDY K. GYULA saját Decsre vonatkozó győjtésében közöl egy Kesztöczi széked adatot (1876a), feltehetı, hogy a megnevezés ugyanezt a földterületet jelöli. A szék itteni jelentése lehet: 1. ’sekély víz(zel elárasztott terület)’, ’sáros, mocsaras hely’ (vö. OklSz. szék ~ szík); 2. ’idıszakos vízállás, esıtlen nyarakon kiszáradó hely’ (FNESz. Bátaszék, Szék); 3. ’sziksóval borított terület’ (vö. OklSz. szék ~ szík), ’szikes talajú, nátriumtartalma miatt rosszul termı föld, hely’ (TESz. szik). A győjtött névalak minden bizonnyal az 1820– 55 között megvalósult folyószabályozások elıtti idıszak emléke, de a szabályozás és a lecsapolások után, a felszínhez közeli talajvíz hatására jelentkezı ún. másodlagos szikesedés is konzerválhatta egy idıre a mára módosult megnevezést (vö. PATAKI 1936: 14; MAYER 1997: 34; a szabályozásról és a lecsapolásokról részletesen: DÓKA 1980; 1983; VIRÁG 2005). Várdomb. – A település nyugati határában található dombon fekvı szántó és szılıterület magyar neve: Kesztıc, az itteni német lakosság megnevezése szerint: Kesztus (TMFN. 494). A magyarázat szerint nevét az „alsónánai azonos nevő dőlırıl” kapta, „amellyel szomszédos” (i. h.). Az 1856-ban, 1864-ben, illetve 1963ban készült kataszteri térképek nem veszik fel a nevet, PESTY győjtésében a település nem szerepel. Alsónána. – A várdombi és alsónyéki határban, dombon fekvı erdı-, szántó- és legelıterület neve: Kesztıc. A német megfelelı itt is: Kesztus. A hozzá főzött magyarázat szerint „a várdombi és az alsónyéki határ azonos nevő részével szomszédos” (TMFN. 491). A helymegjelölés szerepel a korábbi térképeken is, részben eltérı alakban: az 1855-ös és az 1864-es térképek a Kesztıcs névformát jegyzik fel, míg az 1901-es kataszteri térképen Kesztıc áll. PESTY győjtésében a település nem szerepel. A néphagyomány szerint a terület „Kesztıc és Klokocsek vezérek vadászterülete volt.” A vadászkürtöt „a Kürtös tetın fújták meg.” A három név három domb nevének népetimológiája: „Kürtös, Klokocsek és Kesztıc azonos magasságú [dombok], s könnyen beláthatók egymásról” (TMFN. 491). E leírásból annyi mindenképpen kiviláglik, hogy az eddigi szántók, szılık, erdık és legelık megnevezése másodlagos, Kesztölc eredendıen a domb neve lehetett. Alsónyék. – Míg a fenti településeken fekvı területek neve Kesztölc, addig Alsónyék határában több olyan hely is található, melyek (szerkezetes) nevében névelemként található Kesztölc. Az adatok alább következı bıséges felsorolását azért véltük szükségesnek, hogy láttassuk: a területen nem néhány, de nagyszámú mikrotoponima jelöli ki a kérdéses helyet. A ma használatos (adatközlıktıl győjtött) mikrotoponimák a következık: Kesztıc határrész, PESTY 187 győjtésében : Kesztıczi földek (TMFN. 50). Ezen a területen találhatók a következı helyek: Kesztıci-vıgy (TMFN. 501; PESTY: Kesztıcz völgyi dülı; CS.: Kesztölcz „völgy neve Alsónána határában”, 3: 435); Kesztıc-högy (TMFN. 501; PESTY: Kesztöcz hegy); Kesztıc-ódal (TMFN. 501; PESTY: Kesztöczi hegy oldalon dülı); Kesztıci-kút (TMFN. 501; PESTY: Kesztöczi kút); Kesztıci-kúton föllő (TMFN. 501); Kesztıci-kúton alú (TMFN. 501). 187

PESTY győjtésében Alsónyék adatai: GAÁL–KİHEGYI 1971–6. 1: 284–8, a Kesztölc határrész-re vonatkozó adatok: 1: 283.

102

Az 1855-ös, 1864-es térképeken, illetve az 1903-as kataszteri térképen e helynevek – olykor eltérı alakban – szintén szerepelnek, kivéve a Kesztıci-kút, mely mindegyik térképrıl hiányzik, továbbá a Kesztıcikúton föllő, Kesztıci-kúton alú megnevezések, melyek csak az 1855-ös és 1864-es térképeken találhatók. (Ez azonban nyilván azt jelenti, hogy a Kesztıci-kút neve és helye is ismert volt.) Az 1903-as térképen ugyanakkor többlettel is találkozunk. Felleljük a Kesztıcz hegy Nánai határra dőlı nevet, ismeri PESTY is (Kesztıczhegy Nánai határra dülı, „a szomszédos Alsónánai község szántó földjeire ütközésrül véve nevét”), ugyanakkor a legkorábbi térképeken Nánai határon a neve, ma Nánai-határszél-nek nevezik (TMFN. 501). Szintén szerepel az 1903-as térképen (és PESTYnél is) Kesztöcz hegy Szeles Nánai határra düllı, mely a legkorábbi térképeken Nánai határsarok, újabban pedig Mórágyi-düllı néven említik (TMFN. 501). Mindezeken kívül csupán PESTYnél szerepelnek a következı adatok: Kesztıcz völgy Bazsóoldal („Bazsó nevő Szıllıhegyre dülésérül”), Kesztıczhegy Bazsó oldali dülı („a szomszédos Bazsói szılıktıl így nevezve”), Kesztıcz hegyi dülı 2ik dülı, Kesztöcz hegy 3ik dülı, Kesztöczhegy 4ik dülı, Kesztıczhegy 5ik dülı (következetlen helyesírással; ezek közül az egyik régen és ma is: Fısı-högy, TMFN. 501). A szomszédos hegy oldalában található dőlı (Szeles-ódal) neve PESTYnél: Szeles Kesztıczi óldalra dőlı (TMFN. 501. 75). SZEPEZDY K. GYULA (1876b) győjtésében szerepel még a Kesztıci ér neve, mely a Kesztölci-völgy vízfolyása lehetett. Feltehetıen azonos azzal a patakkal, melyet Kesztölce (Kestelche) néven említ egy 1381es oklevél (F. 9/6: 249–67), s amelyrıl PESTY írja: „Forrás egyedül [ti. a falu határában – SzR.] a Kesztıczi, és a Kesztıcz völgyet végig folyó forrás létez” (GAÁL–KİHEGYI 1971–6. 1: 287), melyet azonban a TMFN. már nem közöl. SZEPEZDY győjtésében a Kesztıci-völgy, hegyoldal, kuton fölül-alul adatokat is megtaláljuk, de sajnálatos módon a tulajdonnévi rész sajtóhibával jelent meg (Kesztöri), ez lehet az oka, hogy BÁRCZI a Kesztıci ér mellett – SZEPEZDYre hivatkozva – ezeket nem veszi fel (1951: 39).

A négy mai település külterületén található számos hasonló földrajzi név egy nagyobb összefüggı területet jelöl ki, amint azt a mellékelt térkép (Kesztölc határrész és környéke) szemlélteti:

103

Fentebb azt mondtuk, hogy a Kesztölc nevő vagy ilyen névelemet tartalmazó toponimák elnevezése másodlagos, a hegy (domb) nevérıl kaphatták nevüket. Ez megmagyarázná a dombon és környékén található dőlı, völgy, kút stb. nevét, ugyanakkor nem ad magyarázatot egy távolabbi (Decs határában fekvı) terület hasonló elnevezésére. Azt kell feltételeznünk, hogy a domb (Kesztölc-hegy) elnevezése is másodlagos, az egykor itt (viszonylag nagy területen) fekvı település neve lehetett Kesztölc. A domb közvetlen elnevezésének motivációja a név etimológiáját vizsgálva is problémás. A szláv alapszó ’kastély, vár’, esetleg ’vártemplom’ jelentése települést feltételez, de legalábbis egy erıdítményt. A közelben állt római Ad Statuas limeserıdítmény mint a domb nevének közvetlen forrása nem tartható, mivel az erıd a 104

szomszédos dombon állt – a mai Várdomb község kocsmájának helyén (TMFN. 492), – ahol falmaradványokat, illetve a környékén római sírokat és edényeket találtak, így a nevet e dombnak kellene viselnie, ahogyan a hagyomány szerint a falu mai elnevezése is innen ered (TMFN. 491; vö. PESTY: Váracska domb, GAÁL–KİHEGYI 1971–6. 1: 287). Megjegyzem, hogy valójában nem egy – a kocsma helyére lokalizálható – kicsiny erıdítmény állt itt (helyén legföljebb az ırtorony állhatott volna), hanem egy cohors (3– 600 katona) elhelyezésére alkalmas, kiépített limestábor. Vespasianus császár alatt (Kr. u. 69–79) itt állomásozott a cohors I Augusta Ituraeorum sagittariorum, azaz a szíriai íjászokból álló I. császári csapategység (MÓCSY–FITZ szerk. 1990: 109). A limes-tábor kıvel történı átépítése és ırtorony emelése Kr. u. 117–38 között, Hadrianus alatt (VIRÁG 2005: 25), vagy legkésıbb a II–III. század fordulóján történhetett (MÓCSY–FITZ szerk. 1990: 111). A névadás motivációja úgy lehetett mégis maga a (talán ekkor még közel eredeti formájában állt) római erıd, ha feltételezzük, hogy egykor egy jóval nagyobb kiterjedéső település neve volt Castelic. E település határai túlnyúlhattak nemcsak a mai Kesztölc-nek nevezett, de a szomszédos dombon (Várdomb) is, és az azon túli sík területek egy része (vö. Kesztölc Decs határában) is hozzá tartozott. E település nevét ırizheti a domb, illetve a határrész mai megnevezése. GAÁL ATTILA és KİHEGYI MIHÁLY a fenti mikrotoponimákból kiindulva „régészszemmel” kísérelte meg lokalizálni az egykori Kesztölc települést. Vizsgálódásuk hasonló eredménnyel zárult, melyet a következıképpen foglaltak össze: „Alsónána területén van a hajdani falu központja, nyilván a legmagasabb dombon állott a templom is. Maga a falu átnyúlhatott a mai Várdomb területére, ahol lankásabb („dombos”, de már nem domb) lejtıkön folytatódott” (GAÁL–KİHEGYI 1984: 64). E megállapítással lényegileg egyet is érthetünk. A templom állhatott „a legmagasabb dombon” (jellemzıen a korai Árpád-kori templomépítkezésre), maga az egykori település központja azonban nem a nevét viselı hegyen feküdt. A XIV. századi Képes Krónika szerint a település mélyebben feküdt a várdombi castrumnál: „Cumque rex Salomon venisset ad Zugzard et castra metatus esset super locum Kestelzi” (SRH. 1. 380; a magyar fordításokban: Kesztölcnél, vö. ÉRSZEGI 1978: 28, BOLLÓK 2004:75), a fentebb említett, 1381-ben készült oklevél említése pedig a Kesztölc-hegyhez képest jelzi alacsonyabban fekvınek: „[a határ Lak] falu utcájának közepén halad, azon az úton át, amelyik Kesztölcre vezet, s eljutva a falu végéig, kétfelé ágazik, az egyik Kesztölcre, a másik pedig fel a hegyre vezet” (ford. SÜMEGI 1997: 417). S hogy nem csak „átnyúlhatott”, de át is nyúlt a mai Várdomb területére, azt a mai falu határában, illetve a tıle északra található mikrotoponimák tanúságán túl éppen az ott épült római castellum, e várszerő építmény mint a település nevének feltételezhetı motivációja mutatja, hasonlóan, mint a római táborra késıbb rátelepült falu – Várdomb – helynévadásának esetében (vö. GAÁL–KİHEGYI 1984: 60). Mielıtt megvizsgálnánk, hogy a korai forrásokban az alapítólevélbeli útmeghatározás számára kellıképpen jelentıs településként szerepel-e Kesztölc, azt kell felderítenünk, húzódott-e itt vagy a környéken Fehérvár felé tartó római via militaris, azaz hadút. V. Kelet-Tolna fıbb római és kora középkori útjai Az ókori úthálózat kutatásának legfontosabb forrásai a korabeli itineráriumok. A vizsgált területet tekintve két mérvadó útleírást kell figyelembe vennünk. A Tabula Peutingeriana [Tab. Peut.] több fontos pannóniai utat is végigkövetve mindenekelıtt a limesúton vezet végig, az Itinerarium Antonini [Itin. Ant.] pedig 16, Pannóniát átszelı tranzitút állomásait adja meg, ugyanakkor kitér a provincián belüli kisebb utakra is. A

105

középkori források közül célszerő megemlítenünk az 1031 és 1043 között készült jeruzsálemi itineráriumot [Itin. Hier.]. Az alábbiakban ismertetendı rekonstruált útrendszer még a vízrendezés elıtti, XVIII–XIX. századi (katonai) térképeken is jól kirajzolódik (EKF., MKF. stb.). 1. A limesút. – A limestáborokat a Duna mentén összekötı fontos útvonal mind az Itin. Ant.-ban, mind a Tab. Peut.-on szerepel. Az általunk vizsgált területen a két leírás megegyezik, de a Tab. Peut. kevesebb állomást közöl. Az Aquincumból (Óbuda) Intercisán (Dunaújváros) át érkezı út állomásai a kérdéses szakaszon: Lussonium (Dunakömlıd), Alta Ripa (Tolna), Lugio (Dunaszekcsı). Az út továbbhaladva (az Itin. Ant. szerint Mursát, azaz Eszéket érintve, a Tab. Peut. viszont Mursát másik út mentén tünteti fel) Teutoburgiumon (Dalj) át Taurunumba (Zemum) érkezik. A Tab. Peut. Alta Ripa és Lugio között nem közöl állomást. Az Itin. Ant. szerint itt van Alisca ad latus – hagyományosan Szekszárddal azonosítva, de WOSINSZKY (az Alisca névelemtıl elválasztva) az ad latus megjegyzést az ıcsényi erıdre vonatkoztatja (1896. 1: 652), míg a legújabb kutatások (MÓCSY 1974: 111; MÓCSY–FITZ szerk. 1990: 110) Aliscát (a kifejezést egyetlen helymegjelölésnek tekintve) İcsény-Szigetpusztára helyezik. Továbbá e szakaszon található Ad Statuas (Várdomb) limestábora, amely mellé (illetve részben helyén) lokalizáltuk a középkori Kesztölc települést. A Sárvíz korábban – a szabályozás elıtt – Szekszárdtól jóval délebbre, Báta környékén érte el a Dunát. 1855-tıl kerüli el azt a területet, melyet róla neveztek el (PATAKI 1955: 47). Azelıtt a Duna felé tartva a Sárköz közepén több ágra szakadt, nagy kanyarokat leírva zátonyokat, szigeteket képezett. Az egykori Széket, illetve Cikádort (a mai Bátaszéket) is szigetszerően fogta közre (SÜMEGI 1997: 102). Kesztölctıl délre a Lajvér-patak folyik régi medrében, „a népnyelv ma is Sárvíznek nevezi szerény utódját” (MAYER 1997: 23). A római út a Sárvíz mocsaras árterülete mellett, attól kissé nyugatra, a domboldalon haladt: „A római út nem a mai országút nyomvonalán hagyta el Várdombot, hanem nyugatabbra, ahol ma jól járható dőlıút fut a dombok lábánál déli irányban. (...) Ehhez az úthoz kapcsolódik az az út is, amelynek egy részét Várdombtól nyugatra a domboldalban lehetett rögzíteni, ahol egy kb. 30 méter hosszú szakaszát nagy kılapokkal rakták ki” (VISY 1989: 115–6). Ez a mai Római utca (CSANÁDY 1997: 65). A limesút északi irányban hasonlóképpen elkerülte a mocsaras területet, egészen a mai Szekszárdig (az ıcsényi erıd bekötıúttal volt elérhetı, erre utal nevének ad latus eleme), s csak ezután kellett áthaladnia azon (nagyjából ott, ahol ma a Sió folyik), hogy megérkezzék Alta Ripa erıdítményéhez. Az átkeléshez azonban egy – a korabeli leírásokban nem található – hidat is feltételeznünk kell. WOSINSZKY beszámol róla, hogy „a Tolna és Szekszárd közötti tájon (...) találtatott egy Maximinus császár idejébıl való, 235-ben emelt mérföldmutatónak két töredéke XCVII ezer passusra Aquincumtól” (1896. 2: 675). Úgy tőnik, egykori pontos helyét is sikerült meghatároznia: „a faddinak lelhelyét ismerem, az LXXXVI mille passusra feküdt, a tolna–szegszárdi pedig XCVII mille passust tüntet fel, (...) a mi körülbelül a vámhid tájára, a Sárvíz partjára esik, s ott kellett neki eredetileg állnia” (i. h. 1. jegyzet). Ugyanitt (Szekszárdtól északra) a törökök 1596-ban palánkot (Jeni-, illetve Nova-Palanka) építettek a Sárvíz folyón lévı híd védelmére, mely jelentısebb településsé (Palánk város) vált, ma puszta (GAÁL–KİHEGYI 1984: 60–1; vö. TMFN. 468). E források azt látszanak igazolni, hogy az ókorban is, és a késıbbi korokban is feltehetıen ugyanazon a helyen (az egykori limesút vonalán) álló híd biztosította az átkelést. A Budáról dél felé tartó egykori római limesút tehát térségünkben Dunakömlıd után Fadd és Tolna mellett elhaladva – elhagyván a Duna vonalát – érinti Szekszárdot és Kesztölcöt, majd Dunaszekcsınél tér vissza a Duna partjára. Szekszárdtól északra a Sárvíz

106

mocsaras területén híd vezetett át, mely a középkorban feltehetıen Tolnához tartozó vámszedıhely volt. (Térképek: GLASER 1929: 160–1. lapok között; KAROLINY 1983: 6, 10, 17; MÓCSY–FITZ szerk. 1990: 124.) 2. A Sopianae–Gorsium–Aquincum út. – A „Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút” nyilvánvalóan egy másik út, hiszen Fehérvár messze kiesik a limesút vonalából, ugyanakkor Kesztölcnél vagy annak környékén szükségszerően belefut abba. Volt-e tehát Fehérvár és Kesztölc (azaz Ad Statuas) között római út? Fehérvár már a római korban is lakott település, de nem jelentıs. Helyette a közelében, több kiemelt útvonal keresztezıdésénél fekvı Gorsiumot, a késıbbi Herculiát (ma Tác-Fövenypuszta) érdemes forrásainkban keresni, mely „gorsiumi csomópont [a középkorra – Sz. R.] áttolódott északnyugatra, Székesfehérvárra” (GY. 2: 340). A provinciákra különleges figyelmet fordító Claudius császár uralkodása idején, valamikor Kr. u. 46–49 között létesült katonai tábor Gorsium néven a fontos útkeresztezıdést és a Sárvíz átkelıhelyét biztosító 500 fınyi lovas alakulat számára. Ennek helyén, 103–105 közötti fölszámolása után Traianus császár alapított várost, mely a markomann háborúk alatt (167–180) teljesen elpusztult. A romokon Diocletianus (284– 305) alapít új várost, melyet társcsászára, Maximianus Herculius tiszteletére Herculiának nevezett el. A hely jelentıs központ és közlekedési csomópont. A korabeli itineráriumok nem említenek olyan utat, mely Gorsium-Herculiát közvetlenül összekötné Ad Statuasszal, vagy környékén futna bele a limesútba. Az Itin. Ant. (264, 1) ugyanakkor tud egy Sopianae (Pécs) – Aquincum (Óbuda) útvonalról, melynek egyik állomása „Gorsio sive Hercule” (függı esetben, a vagylagos megnevezés pontatlanul Hercules istennel azonosítva). Ennek az útnak Sopianae utáni elsı állomása (szintén függı esetben idézve) a „Ponte Sociorum”, melynek helyét pontosan nem ismerjük, de „ha a Sopianae–Aquincum utat a Mecsektıl keletre vezetjük, akkor a 25. milia passuumnál [= 25 római mérföld távolságban] a Szekszárdnál lévı mocsaras vidékre érünk, ahová [a] Pons Sociorum jól illene. Innen az út talán a Sárvíz keleti oldalán ment Gorsiumig” (MÓCSY–FITZ szerk. 1990: 122). Ugyanide helyezi GYÖRFFY is a római utat: „a Sárvíz bal partján vezetı fı út” (2: 340). Meg kell említenünk, hogy az újabb térképábrázolások az út Szekszárdtól északra vezetı szakaszát gyakran a Sárvíz jobb partján jelölik (vö. KAROLINY 1983: 6; MÓCSY– FITZ szerk. 1990: 124). Mindketten ellentmondásosak. KAROLINY az ókori utat még a Sárvíz jobb partjára helyezi, míg a középkori (i. m. 10) és újkori (i. m. 17) térképeken már bal parti utat tüntet fel. Ezek szerint a középkori út és a római kori út nem azonosak. MÓCSY–FITZ (szerk. 1990) pedig a 124. oldal térképlapjától eltérıen az elızéklapon ugyanezt az utat a Sárvíz bal partjára helyezi, egy szakaszon párhuzamosan futtatva a limesúttal. Hogy a szakmunkákban gyakran kerül a Sárvíz jobb partjára a nevezett út, egy újabb kori térképészeti tévedésre vezethetı vissza. A Pannónia római kori térképészete számára mértékadó TIR. 50: 34. Gorsiumot tévesen a mai Tác helyén jelöli, így került át a város – útjával együtt – tévesen a jobb partra (vö. GY. 2: 340, 91. jegyzet). Az ókori és a középkori adatokat célszerő egymásra vetíteni, olykor látványosan egészítik ki egymást. Ha lett volna Fehérvárról (Gorsiumból) délre induló, a Sárvíz nyugati partján haladó római út, mely szükségszerően megkerülte a Sárvízt és mocsárvilágát, nyilván sem a rómaiak, sem a nemzetközi kereskedelmi és zarándokutat létrehozó István király nem épített volna egy másik – azzal párhuzamosan futó – utat, így ez a római útszakasz épült volna be a középkori tranzitút vonalába. Ilyen római hadút azonban nem létezett, azaz a Pécsrıl Fehérvárra tartó út Szekszárdtól északra átlépett a Sárvíz keleti partjára. Mivel nem valószínő, hogy ugyanazon a mocsaras területen a rómaiak két, egymáshoz közel álló hidat is építettek, így feltételezhetjük, hogy az Itin. Ant. Pons Sociorum-át

107

(szintén katonai eredető kifejezés: a provinciák lakosságából, nem római polgárokból toborzott szövetséges csapatok – socii – hídja) Szekszárdtól északra tehetjük, és azonosíthatjuk a limesút számára feltételezett híddal188. A stratégiailag jól, egyben gazdaságosan megtervezett római úthálózat kialakításában szintúgy „luxus” lenne, hogy a Szekszárd környéki szakaszon két kikövezett hadút fusson egymással párhuzamosan (vö. MÓCSY–FITZ szerk. 1990. a könyvtábla belsı oldalán és az elızéklapon közölt térkép). Ennélfogva joggal feltételezzük, hogy a limesút és a Sopianae– Gorsium–Aquincum útvonal Kesztölctıl északra érhette el a limest, innen a Sárvízen történı átkelésig azzal együtt haladt. Nem ritka ugyanis, hogy jelentıs utak – fıként nehezebb terepviszonyok között – egy-egy szakaszon közös nyomvonalon futnak. A térségben jó példa erre a Sopianae–Arrabona és a Sopianae–Brigetio útvonalak „közös átkelése” a Mecseken (vö. TÓTH E. 2004: 47)189. 3. A sóút. – A Sopianae–Gorsium–Aquincum útvonal Pécs–Pécsvárad szakasza egyben folytatása egy másik, már az ókorban is használt útnak. Az Erdély területérıl a Maros vizén, majd az ún. Káliz út-on (mohamedán káliz kereskedık közlekedési útvonala) haladó, Szegedet is érintı sóút a bátai réven keresztül ér el a Dunántúlra. Bátától nyugatra keresztezi a limesutat, melyre – az ókorban a szállítás fı iránya ez volt – déli irányba ráfordulva Lugióba (Dunaszekcsı) érkezik, a limesutat átszelve nyugat (Pécs) felé haladva pedig Pécsváradnál belefut a Sopianae–Gorsium útba. A mai bátai útkeresztezıdés melletti gyümölcsösben jelenleg is látható az egykori Lugio felıl jövı limesút elágazása Sopianae felé (CSANÁDY 1997: 72). Ez a kelet–nyugat irányú kereskedelmi útvonal a középkorban különösen fontossá vált, és nagy mennyiségő áruforgalmat bonyolított le (SÜMEGI 1997: 107). A XII. század közepe után jelentıségének megnövekedése miatt e fontos útvonalba (a sóút és a limesút összekötésével) Széket (ma Bátaszék) is beiktatják: 1430: „ad viam magnam, que de Zeek duceret ad Pechwarad” (ZO. 8: 427), s ekkor már feltehetıen az észak–déli kereskedelem is Szék (Cikádor) bevonásával zajlik a tıle nem távol haladó egykori limes-, ekkori kereskedelmi és zarándokúton. Ettıl kezdve a pécsi út Kesztölc környéki szakasza fokozatosan kiesik a forgalomból, és elveszíti jelentıségét. (Vö. az ókorban: MÓCSY–FITZ szerk. 1990. az elızéklap térképe; a középkorban: KAROLINY 1983: 10). 4. A Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút. – A Szent István király által 1018 után létrehozott zarándokút Nyugat-Európából Gyırön át, illetve Rómából a Balaton-felvidéken át (Pannónia területén mindenhol jelentıs római út nyomvonalán haladva) érkezett Fehérvárra, majd a régi Aquincum–Gorsium–Sopianae út Fehérvár–Sárvíz-híd szakaszán végighaladva déli irányban a limesútban folytatódott, s tartott Baranyaváron, Eszéken és Belgrádon át Bizánc, majd Jeruzsálem felé. Ennek a jelentıs útvonalnak a Fehérvár– Kesztölc szakasza a TA.-ben említett ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu. A rekonstruált úthálózatot a mellékelt térkép („A Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút”190) szemlélteti:

188 KAROLINY (1983: 6) a Pons Sociorum-ot a Mecseken átkelı út részeként tünteti fel (Dombóvár, Kapos-híd), az Itin. Ant. leírása azonban kevésbé illik erre a területre. 189 Megjegyzendı, hogy GLASER (1929: 160–1. lapok között) a Pécs–Fehérvár út déli szakaszát ismeri, a Sárvíz-híd és Fehérvár közötti szakaszról azonban sem a tatárjárás elıtti, sem az azutáni idıkben nem tud. 190 A térképet az EKF.; GLASER 1929: 160–1; KAROLINY 1983: 6, 10, 17; valamint MÓCSY–FITZ szerk. 1990: elızéklap, 124. térképek figyelembevételével rajzolta: Szentgyörgyi Rudolf. Jelmagyarázat:
Római kori tábor, erıd;  Római kori, késıbb is használt híd;  Az alapítólevélben említett település;  Egyéb település.

108

109

Megjegyezzük, hogy a alapítólevél keletkezésénél kevéssel korábban (1031–1043 között) keletkezett Itin. Hier.-ban említett Wizzenburch (Weissenburg-Fehérvár) utáni állomást (Hanenburch) csupán a távolság alapján szokás Tolnával azonosítani (GYÖRFFY 1983: 300). Tekintve azonban, hogy a zarándokút nem érinti Tolnát – még ha az említett hídon és a hadutak elágazásánál esetleg neki volt is vámszedıi joga –, valószínőbbnek látszik, hogy a fenti állomás neve olyan jelentıs települést takar, melyen a zarándokút áthaladt, azaz nem elképzelhetetlen, hogy a Hanenburch megnevezést Kesztölcre kell vonatkoztatnunk. E megfeleltetés nem kizárt, hiszen a germán eredető latin burgus (mely a -burg utótagban e jelentésében is tovább élhetett) kisebb, fıként limesmenti római erıdítmények megnevezésére szolgált: „castellum parvulum, quem burgum vocant” (VEGETIUS 4: 10), vagyis nem kell feltétlenül középkori várat keresnünk a névalak mögött. A kérdés azonban az, volt-e olyan jelentıs település Kesztölc, hogy makrotoponimaként egy ilyen jelentıs útvonal meghatározó pontja legyen, akár a jeruzsálemi itineráriumot, akár a TA.-beli említését tekintjük? VI. A középkori Kesztölc A korabeli tranzitutak vonalának meghatározása mutatja, hogy a pécsi út Kesztölctıl északra, a sóút tıle délre keresztezi a területén áthaladó limesutat, e keresztezıdésekben, illetve azok közötti útszakaszon azonban jelentıs településeket (a cikádori apátság alapításáig) nem találunk. Ez a tény már önmagában jelentıs viszonyítási hellyé avathatja Kesztölcöt. Két ízben találkozunk Kesztölc nevének olyan katonai támaszpontként történı említésével, ahol királyaink csapataikat állomásoztatják. Itt vert tábort a szekszárdi apátságba vendégként érkezı Salamon király (a tihanyi apátságot alapító I. András fia) 1073 karácsonya után, amikor Marchrat [Marchart] német vezér és (a TA. aláírói között is szereplı) Vid ispán rábeszélik, hogy Géza ellen forduljon (SRH. 1: 379–80; vö. PAULER 1899. 1: 122; BÁRCZI 1951: 40; ÉRSZEGI 1978: 28–9). Másodszor: a Szulejmán ellen induló II. Lajos itt állomásozik két héttel a végzetes kimenetelő mohácsi csata elıtt, amint azt a kesztölci táborból 1526. augusztus 16-án írott levele tanúsítja (KATONA szerk. 1979: 139–40). A források alapján úgy tőnik, a település alkalmas volt nagyobb létszámú katonaság elszállásolására és élelmezésére. Az itt állomásozó csapatok védelmét az egykori római tábor biztosította. Feltételezhetjük ugyanakkor, hogy a két (idıben távol esı) említés nem kivételes eseményekrıl tudósít. A két idıpont között, de akár korábban is betölthette, sıt feltehetıen be is töltötte Kesztölc ezt a stratégiai szerepet. Így nem kizárt például, hogy 1096-ban a Könyves Kálmán által kísért, itt átvonuló, Bouillon Gottfried vezette keresztes csapatok is megszálltak Kesztölcön, annak ellenére, hogy errıl és ehhez hasonló eseményekrıl írásos dokumentumok nem keletkeztek, illetve nem maradtak fönn. A fenti, Salamon korára vonatkozó (de késıbbi, XIV. századi) lejegyzéstıl (és az immár vitathatatlanul ide sorolandó alapítólevélbeli említéstıl) eltekintve Kesztölcöt okleveleink csak a XIII. századtól említik: 1215: Castelluz, 1240: Villa Keztelch, 1282: Terra Keztelch, 1381: Keszteulch, 1437: Kestewlch, 1470: Possessio Keztewlcz, illetve Keztelcz, 1494: Kezthelcz. A középkori dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Kesztölc lakott település volt. Az 1470-ben kelt oklevél 67 kesztölci férfi jobbágyot sorol fel (vö. SÜMEGI 1997: 424–5). A település vámot szedhetett (CS. 3: 435; GLASER 1929: 160–1. lapok között; SÜMEGI 1997: 105), 1494-tıl pedig mezıvárosi rangra emelkedett (vö. SÜMEGI 1997: 371).

110

Kesztölcön Szent György tiszteletére emelt templom állt, a település nagyságára ugyanakkor jellemzı, hogy több kápolna is tartozik hozzá, illetve még egyéb javadalmak. Egy 1215-ben íródott oklevélben olvassuk: „Ecclesiam sancti Georgii de Castelluz, cum capellis et aliis pertinentiis suis” (MES. 1: 206; F. 3/1: 180 – megjegyzendı, hogy itt 1216os évszámmal szerepel; vö. MEZİ 2003: 101). 1437-ben újfent említik a pécsi egyházmegye területén fekvı plébániát: „Capellam sancti Michaelis archangeli iuxta parochialem ecclesiam sancti Georgii in Kestewlch, Quinqueecclesiensis dioecesis” (MEZİ 2003: 101). Kesztölc település jelentıs egyházi javadalommal és egyéb bevétellel (vámszedı hely) rendelkezett, és többször is gazdát cserélt. A fıként tizedekbıl befolyt javadalom az elsı erre vonatkozó feljegyzés alapján (1215-ben) a jeruzsálemi ispotályos (betegápoló) rendé. Késıbb (1282) arról értesülünk, hogy a település egyházi javadalma a Nyulak szigeti apácákat illeti (CS. 3: 435). A területen ugyanakkor (uradalmi) birtokosként van jelen a titeli prépostság és a cikádori apátság. A titeli prépostság 1240 környékén (átmenetileg) már birtokosa Kesztölc vidékének, késıbb Bakócz Tamás (korábban bátyja, Bálint, majd 1480–86 között maga is titeli prépost) számadáskönyvében az elsı helyen szerepel a kesztölci uradalom (CS. 3: 478). A cikádori ciszterci apátság szintén nem folyamatos („non semel”, HERVAY 1984: 86), de leghosszabb idın át (a monostor 1420-as évekre bekövetkezett elnéptelenedésig) birtokosa a területnek. Az elsı magyarországi ciszterci szerzetesmonostort 1142-ben II. Géza király alapította az egykori Szék településen, a mai Bátaszék helyén. Az apátságot benépesítı szerzetesek – nyilván a királyi adományozás lehetıségeit mérlegelvén – tudatosan választották a mocsaras helyet, hiszen a rend 1098-as alapítását követıen történetének elsı szakaszát francia földön is mocsarak lecsapolása és mezıgazdasági munkára alkalmassá tétele jellemezte (SÜMEGI 1997: 123). A hely kiválasztásának másik szempontja a Szentföldre vezetı zarándokút biztosítása lehetett. Ebbıl arra következtethetünk, hogy a kereskedelmi és zarándokút továbbra is az egyik legfontosabb nemzetközi útvonal maradt. Megjegyzendı, hogy a rend már 1124-ben foglalkozik a Szentföldre való település gondolatával – ezzel is összhangban állhat a magyarországi alapítás helyének kiválasztása –, majd 1147-ben a II. keresztes hadjárat zászlóbontója a ciszterci rend legismertebb tagja, Clairvaux-i Bernát lesz (vö. LÉKAI 1991: 60; SÜMEGI 1997: 140–1). A cikádori apátság alapítójától, II. Gézától kapta elsı birtoktestét, de az utódok újabb adományokkal gyarapították a gazdaságilag is erısödı monostort, sıt, késıbb nemesek is csatlakoztak a nagylelkő adományozók köréhez (F. 2: 303; SÜMEGI 1997: 158–9). A XII–XV. századi oklevelek alapján és a helytörténeti kutatások eredményeként megállapítható, hogy az apátság 37 birtokkal rendelkezett, melyek a környezı, Tolna vármegyei területeken kívül Baranya és Bodrog vármegyékben találhatók (vö. SÜMEGI 1997: 162).

Kesztölcöt (az 1240-es oklevélen kívül, CS. 3: 475) egy 1381-ben keletkezett oklevél (F. 9/6: 249–67, részleteket ford. SÜMEGI 1997: 417–9) említi a cikádori apátság birtokaként. A saagh-i és chupurfalva-i nemesek megosztoztak Laki Péter leányaival Lak falu birtokrészein. Ezen osztozkodás kapcsán maradt ránk egy részletes határjárás, melyben többször is szerepel Kesztölc település neve (Keszteulch, villa Keszteulch), úgyis mint a cikádori egyház Kesztölc nevő birtoka (possessio Keszteulch), továbbá a Kesztölcepatak (fluvius Keszteulche) és a Kesztölce nevő halastó (piscina Keszteulche). A birtokként történı említés természetesen nem jelenti azt, hogy csupán földbirtok lett volna Kesztölc, ott élı lakosság nélkül, ellenkezıleg, „a cikádori apátság fı gazdasági tevékenysége és jövedelme (...) a jobbágyok munkáján, a jobbágyfalvak adóján nyugodott” (SÜMEGI 1997: 178). A határjárásból az is kiolvasható, hogy Kesztölc birtokai lenyúltak a Sár folyóig, azaz viszonylag nagy terület tartozott hozzá. Késıbb, az 1420-as években elnéptelenedett monostorba bencés szerzetesek települtek, ebben az idıben ismét Szék a neve, majd a mohácsi vész elıtt javait a bátai bencés

111

apátsággal egyesítették, így nyerte a monostor, majd a település a ma is használatos Bátaszék nevet (SÜMEGI 1997: 79). A széki apátság – egy 1470-es feljegyzés szerint – megörökölte a kesztölci birtokot (Cs. 3: 475). Megjegyzendı, hogy mind az 1240-es években, mind a XV. század utolsó évtizedeiben tisztázatlan a titeli prépostság, illetve a ciszterci, késıbb a bencés apátság egyidejőnek tőnı kesztölci érdekeltségének egymáshoz való viszonya. Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a vonatkozó okleveles adatok fényében a XIII. századtól a török idıkben történt pusztulásáig Kesztölc jelentıs település volt. Kérdés, hogy jellemzı volt-e rá ugyanez a XI. század közepén? Okleveles említések, feljegyzések hiányában sajnos ezt igen nehéz megválaszolni. Fordítsuk meg érvelésünket! Kesztölc települést a nemzetközi kereskedelmi és zarándokút mellett lokalizáltuk. Úgy tőnik, hogy a XIII–XV. század között viszonylag jelentıs településként van jelen a térségben, a korszak végére mezıvárosi rangra emelkedett. Ha a TA. fogalmazója ugyanezen a helyen 1055-ben ugyanazt a településnevet említi, nyilván azért teszi, mert makrotoponimaként alkalmasnak véli egy jelentıs út meghatározására. Ez pedig azt jelenti, hogy a késıbbi jelentıs település – az írásbeli feljegyzések hiánya ellenére – már ebben a korszakban is szélesebb körben ismert lehetett. VII. A mortis nevő birtok A római fı közlekedési útvonalakon haladó XI. századi nemzetközi kereskedelmi és zarándokút ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu szakasza a Tolna vármegyei mortis birtokrész határleírásában szerepel. Nemcsak a határleírás (mortis egyik határpontja mortis uuasara kuta; a sar feu nem lehet a Sárvíz forrása, hiszen az e területtıl igen messze ered stb.), de a hely pontos lokalizációja is kérdéses. BÁRCZI szerint (1951: 35) a mai Bikács táján, ERDÉLYI szerint (1908: 420–1) Nagydorog területén feküdt. A TÖ. leírásában: „hii colunt terram communiter cum villanis Bychachi (a nem hitelesített példányban: Biccaci) et sunt equaliter participes tam in arvis, quam in silvis seu in arundinetis” (PRT. 10: 512). Ha Bikács és Martos lakói közösen mővelték a földet, közösen használták a szántókat, erdıket és nádasokat, ez azt jelenti, hogy a két település lakói közös határban éltek (vö. CSORBA 1972: 64). A 1092-re datált, valójában 1324 körül keletkezett, tehát feltehetıen az akkori állapotokat tükrözı hamis oklevél precíznek tőnı helymeghatározást ad: „Villa Mortos iuxta fluvium Saar, in qua est ecclesia in honore[m] Omnium Sanctorum, cui ab oriente ultra ipsum fluvium vicinantur Mortunfolua ecclesie de Iuan, a meridie villa Anya, ab aquilone ville Bikah et ab occidente terre, montes et silve fere ad unum miliare” (DHA. 284). E XIV. századi helymeghatározással kapcsolatban szintén több probléma merül fel. A keletre fekvı „mintegy egy mérföld” kiterjedéső földek, hegyek és erdık nem adnak támpontot, hacsaknem annyiban, hogy a területet ne a Duna-parton, hanem tıle legalább egy mérföldnyi távolságban keressük. A leírás a Sárvíz túloldalára is helyez egy Martonfalva nevő települést, amely támpontként mai egyértelmő helynevek hiányában nem segít, sıt – a TA. határleírásában szereplı nehézséghez (mortis egyik határpontja mortis uuasara kuta) kapcsolva – inkább nehezíti az egyértelmő lokalizációt. Ha a délre található Anya azonosítását kíséreljük meg, abból is többet találunk: Harc falu közelében, tıle északra – tehát szintén a Sárvíz másik partján – található Anya (CSORBA 1972: 62), ma a következı mikrotoponimák ırzik emlékét: Nyanya puszta ~ Janyapuszta (TMFN. 444), Nyanyai-hegy (446), Janyai szılıhegy (446), Nyanya ~ Nyanyai dőlı ~ 1856–60: Janyai (446), 1905: Janyai hosszúnyilas (447). Vele szemben

112

épült 1484 körül Anyavár, a mocsaras Sárvíz egyik szigetén, a mai Sióagárd határában, ez lett a nagyobb kiterjedéső birtok központja. Ennek szintén mikrotoponimák ırzik emlékét: Nyanyai-kut (TMFN. 454), Nyanyai-vár (454), 1948: Janyai-sziget (454). A vármegye 13 vára közül ez az egyik legjelentısebb (az adólajstromok alapján akkora, mint Tolna vagy Paks). Elhelyezkedése miatt Sártornyá-nak is nevezték. 1514-ben itt gyülekeztek a dunántúli lázadó keresztesek, 1543-ban foglalták el a törökök (CS. 3: 403; CSORBA 1972: 62). Anya XIV. században történı említésekor tehát a vár még nem létezett. Ugyanakkor feltehetıen e környéken lehetett a Bodó család kiterjedt birtokának központja. CSÁNKI (3: 403) Marton-t is említi Anyavár birtokai között. A leírás az északra fekvı Bikácsból is többet említ: ville Bikah (’Bikács falvak’ vagy ’Bikács falvai’, esetleg ide vonhatók a CSÁNKInál [3: 418] említett Bikád, Bikágy közeli mikrotoponimák, de a ’Bikács falvai’ értelmezés azt is megengedi, hogy eltérı nevő falvak is tartozzanak közéjük). Nem kétséges, hogy a Bikács nemzetség szintén kiterjedt birtokokkal rendelkezett (nemzetségi monostorukat Madocsán alapították). Még az 1818as megyetérképen is Praedium Bikád szerepel Medinától északra (CSORBA 1972: 62). A hasonló nevő Martonfalva ~ Martos, a nagy kiterjedéső Anya birtok és a (szintén nagy kiterjedéső birtokra utaló) Bikács falvak egymáshoz való viszonya és mindezek nyomán az alapítólevélbeli mortis lokalizálása igen bizonytalannak tőnik. A XIV. századi leírás szerint két nagy birtok (Anya és Bikács) között kell keresnünk, amit esetleg úgy kell értenünk, hogy a két megjelölést nem a mai Bikács falura, illetve az egykori Anyavárra, hanem a teljes birtoktestekre vonatkoztatjuk. A TÖ. szövege a bikácsiakkal közösen mővelt földekre vonatkozóan inkább északabbra tolná a TA.-beli mortis helyét (persze a nagy kiterjedéső birtok határszéle, a közös mővelés és használat színtere délebbre is fekhetett). Van azonban egy másik érv, amely szerint inkább délebbre kellene helyeznünk mortis-t. Az alapítólevél mortis nevő birtokának határleírásban szereplı ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu – mint láttuk – ókori római útszakasz. Hogyan viszonyul ehhez az ugyanezen határleírásban szereplı ohut [= ó út]? Nehezen elképzelhetı, hogy ez az út az ókori római hadút építéséhez képest korábbi korszakban kialakított út lenne. Az pedig (éppen az elnevezés okán) kizártnak tőnik, hogy annál újabb út legyen. Azaz, ha következtetésünk helyes, az ohut egy másik római út lehet, ebbıl pedig a fent említetten kívül csak egy van a környéken: a limesút. Miért tekinti ezt – a hadúttal szemben – régi (régebbi) útnak az oklevél fogalmazója? Az alapítólevél keletkezése idején 8–900 éves utak esetében azt kizárhatjuk, hogy felfedezhetı lenne a két út építése közötti idıbeli különbség (a névhasználók így is ráhibáztak: a limesút épült korábban). Sokkal valószínőbb, hogy az ekkor már „forgalmas”, jól karbantartott útszakasz (a hadút) újabbnak tőnik a nemigen használt, talán elhanyagolt észak-tolnai limesúthoz viszonyítva (Buda ekkor még kevésbé jelentıs hely Fehérvárhoz képest). Persze az is elképzelhetı, hogy a fogalmazó az ohut lejegyzésekor semmiféle összehasonlításra nem gondolt, egyszerően régi utat kívánt írni, s ha a másik utat kellett volna elıbb említenie, lehet, hogy azt nevezte volna ohut-nak (kiemelt jelentısége miatt nem látszik valószínőnek), s emennek keresett volna körülírásos nevet. A legvalószínőbbnek azt tartom, hogy a limesút így is, úgy is „régi útként” szerepelt volna, a hadút pedig a sorrendtıl függetlenül hodu utu-ként jelent volna meg. A fejtegetés lényege azonban az, hogy az ohut azonosítását nem tudom másként elképzelni, mint a limesút észak-tolnai szakasza191. Ha a mortis birtokot a mai Bikács tájára helyezzük (vö. BÁRCZI 1951: 35), ahhoz, hogy a birtoktestet mindkét út érintse, azt kellene feltételeznünk, hogy a mindössze néhány határpont egy kb. 15 km szélességő birtokot fog körbe, ami a többi hasonló határleírással összevetve igen valószínőtlen. Ha azonban fenti okfejtésem helyes, mortis-t délebbre kell 191

Ugyanígy HOFFMANN 2006: 59, 2007: 215, 2010: 141.

113

helyeznünk, oda, ahol eléggé közel halad egymás mellett a hodu utu és az ohut, azaz a mai Szedres határába, ahol egyfelıl Apáti mikrotoponimák jelölik ki a helyet (Apáti, Fısıapáti, Apátipuszta, Apáti kápolna, Apáti iskola, Alsó-apáti, Apáti-szöllı, Apáti-fahid, Apáti-duda, l. TMFN. 418–9, 421, 423), illetve ahol a késıközépkorban Apáti önálló település és birtoka feküdt (ENGEL szerk. 2001). VIII. Az alapítólevél fotudi birokának Kesztölcre vezetı útja Fadd falu területén az apátságnak adományozott szántóföld határleírásában csupán egy kiemelt út szerepel: ad uiam quę ducit ad kasteliz, mely valószínőleg azonos az elsı határpontként említett nagy úttal. (A határleírásokban az egybeesı kezdı- és végpont említése igen gyakori, vö. u[g]rin baluuana – baluuan, de nem kizárólagos eljárás.) Az említett utat elsı olvasásra – a közös helynévi megnevezés okán – azonosnak gondolhatnánk az ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu-val. Fadd azonban nem a két nagy út közötti területen fekszik. Korábban több útvonalon is feltételezték a Fadd melletti limesszakaszt, míg a közelmúltban CZÖVEK ATTILÁnak (1999) sikerült megnyugtatóan tisztáznia a hiteles nyomvonalat. Ennek alapján az a mai falutól nyugatra, de annak közvetlen határában húzódik, majd mellette elhaladva éles kanyarral fordul nyugatra (térkép: CZÖVEK 1999: 142, „A” jelő rekonstrukció). Természetesen elképzelhetı, hogy az egykori limes túloldalán is voltak földjei, de azok semmiképpen nem nyúlhattak el a távolabb lévı, Fehérvárról jövı hadútig. Érdemes szem elıtt tartani, hogy itt az apátság csupán egy szántót, nem pedig egy – hatalmas több erdıt, halastavat, bozótot stb. is magában foglaló – nagy kiterjedéső birtokot kapott. A mocsaras vidék miatt összefüggı, 7–8 km kiterjedéső szántó, mely a másik utat is eléri, nehezen feltételezhetı. Valószínősíthetı tehát, hogy az itt említett „Kesztölcre vezetı út” a fentebbi ohut, azaz az egykori limesszakasz, mely egy rövid távon (a Sárvíz felett) közösen fut a másik úttal, így innen is közvetlenül el lehet jutni Kesztölcre. Következtetéseink végén egyetlen kérdésre adandó válasszal maradtunk adósak: miért nem Tolna? Azaz: mortis esetében miért Kesztölcöt s nem a közeli Tolnavárat említi útmeghatározásában a scriptor (ahogyan ezt ERDÉLYI kézenfekvınek tartaná), és teszi ugyanezt fotudi esetében, ahol az említett limesút következı állomása – mielıtt a távolabbi Kesztölc felé venné irányát – az egykori Alta Ripa (Tolna). IX. Miért Kesztölc, miért nem Tolna? A TA. scriptora tudott a jelentıs helyrıl, hiszen az alapítólevél szövegében alább szerepel a tolnai vám és rév harmadrészének adományozása. Ennek ellenére mégis mindkét út meghatározásában Kesztölc szerepel. Figyelemre méltó, hogy sem az ókori Alta Ripa, sem a középkori Tolnavár helye nem ismeretes. WOSINSZKY megjegyzi, hogy szinte minden római erıdnek ismertek kisebbnagyobb maradványai, Alta Ripából azonban semmi nem maradt (1896. 1: 655–656). Korábban hasonló észrevételt tett MOLDOVÁNYI is (1824: 50). FÉNYES ELEK a középkori Tolna váráról azt írja, hogy egykor kıfallal körülvett királyi vár volt, az egykori város nagyobb része azonban „a Duna gyomrában hever”, apadáskor sok épület maradványai láthatók (1851. 4: 207). Mindebbıl arra következtethetünk, hogy a Duna e szakaszon az ó- és középkorban keletebbre folyhatott, majd nyugatabbra húzódásakor alámosta a magas partot (vö. Alta Ripa). Elképzelhetı, hogy az egykori castellum a „magas part” és a Duna közötti sík területre épült: „a sík partrészeken a castellumok meglehetısen közel álltak a parthoz, 114

amiért is ezeket gyakran elmosta a Duna” (MÓCSY 1974: 111). Ha pedig a feljebb fekvı parton állt (a név alapján ez tőnik valószínőbbnek, de az elızı lehetıséget sem zárhatjuk ki), akkor a castellum az alámosás következtében omolhatott a Dunába. Feltételezhetjük, hogy az egykori castellum volt a középkori városka magja, és a vár is itt épült, így – a késı középkor elıtti (CZÖVEK 1999: 135, 40. j.) – pusztulásuk is együtt következhetett be. Ha ez így történt, akkor az egykori castellum a limesút és a Duna között feküdt, azaz a Fehérvárról jövı hadút messze elkerülte. Emiatt érthetı, hogy mortis leírásánál a hadútszakasz másik kiemelt végpontjaként Kesztölcöt, nem Tolnát találjuk. Ugyancsak ez a topográfiai elhelyezkedés erısíti a gyanút, hogy az Itin. Hier. fentebb említett, Tolnával azonosított Hanenburch állomása szintén Kesztölc. A limesút Faddot és az egykori, Dunába veszett Tolnát is nyugatról kerülte (vö. CZÖVEK 1999: 142), ezért feltételezhetjük, hogy egy kisebb út kötötte össze a két település magját. (Ez Fadd és az immár nyugatabbra fekvı Tolna mai közúti kapcsolatára is érvényes.) Talán ez a kisebb, a települések központját összekötı út lehet a TÖ.-ban említett ad viam, quae ducit ad castrum Talona (PRT. 10: 511), mely az itteni leírásban világosan elkülönül a limesúttól: venit per campum metis interpositis ad Hodut (i. h.). S ha a limesút Tolna mellett haladt el, az – különösen a közeli Faddról szemlélve – nem lehet „Tolnára vezetı út”. Így érthetı, hogy az írnok a következı jelentıs állomást, Kesztölcöt nevezi meg. Gondolhatnánk arra, miért nem használja a limesútra az elızıleg alkalmazott ohut nevet. Ennek esetleg az lehet az oka, hogy a Fehérvárról jövı hadút is régi út, s miután az elızı birtokleírásban mindkettı szerepelt, az irány megnevezésével kívánta egyértelmővé tenni, hogy melyik „régi utat” említi. De az is elképzelhetı, hogy a határjárást nem ugyanazon személyek végezték a két birtoktest esetében, így érthetı lenne, hogy a két feljegyzésben más út neve a Kesztölcre vezetı út. Az scriptor figyelmét elkerülhette – vagy nem tartotta zavarónak (esetleg nem is volt a vonatkozó topográfiai ismeretek birtokában) –, hogy az út irányának itteni említésével felcserélhetıvé vált a két út – legalábbis a helyi földrajzi ismeretekkel szintén nem rendelkezı külsı szemlélı számára. X. Összegzés Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy az alapítólevél legismertebb szórványa – ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu – megnyugtató módon azonosítható. Tisztázódott, hogy a szórványhoz (azaz az útmeghatározáshoz) szervesen hozzátartozik a castelic névelem, tehát – a korábbi hagyományos értelmezésekkel szemben – nem önálló határpontja mortis birtoknak. A továbbiakban rávilágítottunk, hogy a megnevezés mögött egy ókori római útszakaszt kell látnunk. Az útszakasz két végpontja Fehérvár, illetve Kesztölc, mely egykori település helye a XIX–XX. századi nagyszámú mikrotoponima segítségével meghatározhatónak bizonyult. Rámutattunk, hogy ez az útszakasz része a Szent István király által 1018 körül létrehozott, Rómát, illetve Nyugat-Európát Bizánccal, majd Jeruzsálemmel összekötı nemzetközi kereskedelmi és zarándokútnak. Az útmeghatározás nyomán megkíséreltük az út térségében elhelyezni mortis és fotudi birtokadományokat, rávilágítva, hogy az utóbbi leírásánál említett „Kesztölcre vezetı út” nem a Fehérvár–Kesztölc hadúttal, hanem az ohut-nak nevezett limesúttal azonos, végezetül magyarázatot kerestünk arra, hogy a kérdéses utak meghatározása miért nem a jelentısebbnek (és kézenfekvıbbnek) tőnı Tolnavár említésével történt: mivel mindkettı elkerülte.

115

A Tihanyi alapítólevél kangrez szórványáról „Igen tisztelt Doktor úr! [bekezdés] Szomorúan hallom, hogy változatlanul a kangrez szó megfejtésén fáradozik. Fogadja el baráti tanácsomat: hagyja abba ezt a meddı küzdelmet! Senki sem örülne neki, ha Ön is Szalota István sorsára jutna; bizonyára tudja, hogy ez a nagy kutató élete utolsó szakaszában csaknem kizárólag ugyanezzel a problémával foglalkozott, s bele is ırült. Ez a téboly adta kezébe a revolvert is, 192 amellyel végét vetette rokkant életének.” (Karinthy Ferenc 1946/1971: 31) .

Ha nem is ilyen „halálosan komolyan”, de feltehetıen minden, a Tihanyi alapítólevéllel foglalkozó kutatót megigéz a titokzatos kangrez. NÉMETH GYULA megfejtési kísérlete (1940: 326–7) óta ugyanakkor alig valamit tudtunk e BÁRCZI által is csupán ismertetett, de meggyızıdéssel el nem fogadott magyarázathoz (1951: 42) hozzáfőzni. Legutóbb HOFFMANN ISTVÁN állapította meg: „az eddigiek mellé újabb kérdıjeleket is tehetünk” (2007: 227; 2010: 155). Korábbi munkájában BÁRCZI is hasonlóképpen nyilatkozott: „[más szórványok] csak igen ingatag, bizonyíthatatlan feltevésekre adnak alkalmat, mint pl. kangrez (…), lupa (…), lopdi (…). Ezek a nyelvi feldolgozás számára úgyszólván teljesen hasznavehetetlenek mindaddig, míg egy szerencsés lelet vagy egy ihletett pillanat rejtélyüket el nem oszlatja.” (1944: 315). Bár lupa és lopdi esetében a „szerencsés lelet” talán elvezethet az azonosítás felé (l. a vonatkozó fejezetek), a kangrez szórványra vonatkozóan sem lelettel, sem az „ihletett pillanat” heuréka-élményével nem tudok szolgálni, csupán az eddigi (rész)eredmények újragondolásával egy lehetséges etimológiát és lokalizációt kínálok. I. A birtokleírás szövege Mindenekelıtt tekintsük át a fotudi birtok alapítólevélbeli leírását: „Cum his est alias uilla quę uocatur fotudi · in qua hab& eadem ęcclesia terram arabilem quę concluditur his terminis · Magna uia inde aruk tue quę uallis usque ad kangrez uiam extenditur quęque tendit usque ad lean syher [i]ndeque ad aruk fee post ad luazu holma postea ad uiam quę ducit ad kaztelic · Quicquid his terminis continetur similiter ęcclesię prefatę adpend&”. Magyar fordításban: „Ezek mellett másutt van még egy falu, amelyet fotudi-nak hívnak, ebben ugyanezen egyháznak szántóföldje van, amelyet a következı határok szegélyeznek: a nagy út, ezután az aruk tue, amely völgy a kangrez útig nyúlik, és amely tart egészen a lean syher-ig, innen az aruk fee-ig, tovább a luazu holma-ig, azután a kaztelic-ra vezetı útig. Mindaz, amit ezek a határok körbezárnak, hasonlóképpen a fent említett egyházhoz tartozik.” A fordítás az eredeti szöveget igyekszik követni, ezért az oklevélbeli leírás bizonytalanságait nem kívánja értelmezve felülírni. A latin szöveg három ponton is homályos. Az elsı: az alias uilla kifejezés. Tekintve, hogy a probléma nem fotudi, hanem mortis birtok – Faddhoz képesti – lokalizációjának kérdését érinti, csupán megjegyezem, hogy írás-, illetve grammatikai hibát vélek a kifejezés mögött felfedezni, az értelmezett fordítás 192

Az idézetben szereplı Szalota István tulajdonképpen SZAMOTA ISTVÁN, aki, miután elkészítette tanulmányát a tihanyi apátság alapítólevelérıl (1895), melyet mutatványnak szánt készülı nagyobb mővébıl, 28 éves korában, néhány héttel esküvıje elıtt (PallasLex., RévaiLex. Szamota István) – Karinthy Ferenc írói fikciója szerint a kangrez szórvány megfejtésének kudarca miatt – lett öngyilkos.

116

ennek nyomán így szólna: „egy másik falu” (a „másutt” helyett). (Vö. HOFFMANN 2006a: 34–5, 2007: 222–3, 2010: 149; l. részletesen a bagat mezee mellett fekvı birtokról szóló fejezetben) A második: nem világos, hány határpont szerepel a birtokleírásban. Biztosan határpont a „nagy út”, és az aruk tue. Nyilvánvalóan nem határpont a „kangrez út”. A körülményes fogalmazás ugyanakkor BÁRCZIt is megtévesztette: „A kangrez via a fotudí (…) mellett lévı birtok egyik határpontja aruk tue (…) és lean syher (…) között” (1951: 42). Nehezen eldönthetı továbbá, hogy határpont-e a lean syher. Bárczi szerint igen (i. h.), a latin szerkesztésmód azonban – a uallis-ra utaló quęque vonatkozó névmási kötıszó193 és a mellékmondat állítmányának szinonimával történı megismétlése (extenditur, tendit) – az ellenkezıjét sugallja. Kérdés azonban, hogy miért szükséges e völgy azonosíthatóságát két további viszonyítási ponttal is megtámogatni. (Erre késıbb választ keresünk.) A folytatás kissé homályos a grammatikai átszövıdés miatt. Az elsı két biztos határpont nominatívuszi alakban szerepel (magna uia és aruk tue), míg az utolsó három folytatja az alárendelt mellékmondatok ad prepozíciós szerkesztésmódját: „indeque ad aruk fee post ad luazu holma postea ad uiam quę ducit ad kaztelic”. Az inde, post, postea határozószók azonban – a teljes oklevél szövegezésének figyelembevételével – kétségkívül újabb határpontokat jelölnek. Ezt erısíti az a nyelvi tény is, hogy a vonatkozói mellékmondat állítmánya semmilyen formában nem ismétlıdik. A faddi határban adományozott birtoknak tehát összesen öt határpontját jelöli meg az oklevél (mely feltehetıen csupán négy, hiszen a kezdı és a végpont – a magna uia és a uiam quę ducit ad kaztelic – valószínőleg egybeesik). A harmadik probléma a „kangrez uia” útnév. A TA. korábbi kutatói: ERDÉLYI (1908: 417, itt: „Kangrez útjáig”), NÉMETH (1940: 326), majd BÁRCZI (1951: 42) és nyomán ZELLIGER (2005: 34) is egyöntetően útnévnek tekintik a kangrez-t. HOFFMANN ISTVÁN veti fel annak lehetıségét, hogy a kangrez nem feltétlenül útnév. Érvei részint tipológiai jellegőek, részint a latin szövegre támaszkodnak: az azonosító (appozíciós) szerkezet latin sorrendje fordított, amint a lacus bolatin vagy a locus mortis stb. kifejezésekben, míg itt – kangrez uiam – a magyarban szokásos szórenddel találkozunk. Elképzelhetınek tartja, hogy az írnok egy – az e leírásban is szereplı „ad uiam quę ducit ad kaztelic” típusú – bonyolultabb (*ad uiam, quę ducit ad kangrez) mondatrészletet kívánt volna beilleszteni, így az útnak a kangrez nem a neve, hanem az iránya, illetve végpontja lenne. Ez azonban – a hasonló szerkezető kettıs alárendelés miatt – áttekinthetetlenül zavaros szövegezést eredményezett volna: *aruk tue, quę uallis usque ad uiam, quę ducit ad kangrez, extenditur, quęque tendit usque ad lean syher (…). Az utóbbi mondatrészletben már végképp nem világos, hogy a uallis vagy a via nyúlik-e el a leánysírig. Az ismétlıdı ad prepozíciók – mint láttuk – még az egyszerőbb szerkesztésmódot választva is megzavarták a scriptort. (Mint láttuk, hasonlóan bonyolult szerkesztéső mondattal küszködik az „ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea” mondatrészlet esetében is.) Az „usque ad kangrez uiam” szerkezetet tehát így érthetjük: ’a kangrez nevő helyre vezetı útig’. HOFFMANN ISTVÁN érvelése meggyızınek tőnik, XI. századi okleveleinket átvizsgálva magam sem találtam a „kangrez uia” mintájára szerkesztett kifejezést. Ugyanakkor – mint korábban többször kifejtettem – igen szkeptikus vagyok az oklevél magyar szórványokat tartalmazó része fogalmazójának latin nyelvérzékét, esetenként nyelvtudását illetıen. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy az oklevél középsı részének – több példát láttunk: nem küszködésmentes – fogalmazása során fellépı nyelvi kontaktushatás a magyaros szórend 193

A quę vonatkozó névmás nyelvtanilag a uallis-ra vagy a kangrez uiam szerkezetre is vonatkozhat. Ha az utóbbira utalna, indokolatlanul kapcsolódnék hozzá a -que ’és’ tapadószó. Elliptikus szerkezetet – mely szerint a birtokhatár folytatódnék újabb határpont megjelölésével – indokolatlan feltételezni, részint a grammatikai egyeztetés, részint az ’és’ jelentéső kötıszó vagy tapadószó e funkciójának oklevelünkre jellemzı hiánya miatt.

117

oka. Ennek alapján nem zárható ki annak lehetısége sem, hogy a kangrez megnevezés mégis útnevet takar. II. A kangrez szórvány 1. Hagyományos értelmezése. – Szórványunkat hagyományosan összetett szóként tartjuk számon, mely elıtagjának (kang) jelentése: ’görbe, ferde, kanyargós’194, utótagjáé (rez) pedig: 1. ’hegygerincnek emelkedett része; hegycsoport fıcsúcsa; hegycsúcs’, 2. ’(magas) fennsík’, 3. ’erdıbeli irtás’ (vö. MTsz. rëz, PAIS 1911: 167). „Mivel az útnév elıfordulási helye sík vidék, a harmadik jelentést kell figyelembe vennünk” (NÉMETH 1940: 327)195, az összetétel jelentése tehát: ’kanyargós, ferde irtás’ (NÉMETH i. h.,; vö. BÁRCZI 1951: 42; ZELLIGER 2005: 34). Hoffmann István kétségbe vonja a szó összetételként való értelmezhetıségét, részben az elıtag fiktív volta, részben a tıvéghangzó nélküli mássalhangzó-torlódás miatt. BENKİ LORÁND megemlíti, hogy a kangrez elsı magánhangzója — a castelic szórvány elsı szótagi magánhangzójához hasonlóan – egészen nyílt e [ä] is lehet (1998b: 25). A szórványunkkal való, e hangtani lehetıség alapján történt (akár korábbi) azonosítások azonban nemigen tarthatók. Vö. az azonosíthatatlan 1171: Kengerez (KNIEZSA nyomán BÁRCZI 1951: 43196, majd BENKİ is); a Somogy megyei 1193: Kengelis (BENKİ 1998b: 25; vö. MIKOS 1935: 154), illetve a Dunaszekcsı melletti 1409: Kangalo alio nomine Kengyeles (DHA. 97; HOFFMANN 2010: 153). Ez utóbbit HOFFMANN utasítja el, mivel az azonosítás helyesírás- és hangtörténeti nehézségekbe ütköznék. Mindazonáltal megjegyzem, hogy ez az összevetés igen csábító lehetne, hiszen Fadd határában is található Kengyeles toponima (TMFN. 427), a síkság a Kengyel-fokról (vízfolyás, i. h.) kapta nevét. A hang- és helyesírás-történeti érveken túl azonban topográfiai érvek is szólnak az egykori Duna-ág északi partján található hely szórványunkkal történı azonosítása ellen. 2. A kangrez szórvány írásképe. – Az eredeti oklevélrıl készült többszörösére nagyítható fényképfelvétel tanulmányozása elbizonytalanítja a kutatót. A kangrez szórványt alaposabban megvizsgálva kangreiz-nek is olvasható. A nem szókezdı z az oklevélben minden esetben következetesen „felül tapad” az e-hez (seku uueieze, putu uueieze, knez, mezee) és az o-hoz (ruuoz), „alul tapad” az a-hoz (azah, kaztelic197, luazu) és nem érintkezik az i-vel (iuxta fizeg, ad fizeg) és az y-nal (fyzeg). A kangrez szórvány esetében nemcsak hogy nem érintkezik az e felsı, ligatúraként is alkalmazott, olykor görbülı vízszintes keresztvonalával, de a mellette felsejlı i-tıl is távolabb kezdıdik, megfelelıen a többi -iz- betőkapcsolatnak. Egy magánhangzó-kapcsolat (esetleg diftongus) feltételezését mégsem látom indokoltnak. Úgy tőnik ugyanis, hogy az írnok maga igyekezett az íráshibát eltüntetni. A 194

Az elıtagot a korábban szláv (MARIÁNOVICS 1917: 271), majd török (PAIS 1931: 144), ma onomapoetikus (TESz., EWUng., ESZ., a vonatkozó címszók alatt) eredetőnek tartott kacs, kancsal, kankó, kankalék, kandi stb. szavak kiterjedt szócsaládjába (a szócsaládhoz lásd PAIS 1938: 236–42, GRÉTSY 1959: 207, BENKİ 1961: 299–300) tartozónak tekinti NÉMETH (1940: 327), BÁRCZI (1951: 42) és ZELLIGER (2005: 34). Megjegyzem, hogy BÁRCZI (i. h.) és ZELLIGER (i. h.), illetve BENKİ (1961: 301) ide sorolja a kany- ~ kony- tıváltozatok szócsaládját (pl. kanyarít, kanyarodik, konyul stb.) is, melyeket azonban etimológiai szótáraink ismeretlen eredetőként tartanak számon (TESz., EWUng., ESZ., vonatkozó címszók alatt). 195 A birtokleírás szövege nem támogatja sík vidék feltételezését: „az aruk tue, amely völgy [!] a kangrez útig nyúlik, (…) innen az aruk fee-ig” (SZENTGYÖRGYI 2005: 61). A kérdéses területen a Tolnai-hegyhát nyúlványai ÉNy–DK irányú dombokat és völgyeket képeznek. 196 Az azonosíthatatlanságon túl BÁRCZI azzal utasítja el, hogy Kengerez az adott forrásban (lásd ÓmOlv. 47, CAH. 74) településnév, míg a kangrez útnév. Településnévként ugyanakkor tökéletesen illeszkednék HOFFMANN ISTVÁN fent hivatkozott értelmezéséhez: „a Kengerez [> Kengrez (!)]-re vezetı út”. A magánhangzó hiányát azonban már nem magyarázza a két nyílt szótagos tendencia. 197 Az elızı birtok (mortis) leírásában szereplı ca(s)telic esetében a varrás miatt éppen ez a bető nem látszik.

118

felesleges i-t és a z eredeti lábát (pes-ét) megpróbálta kidörzsölni, majd új, kevésbé meredek, de jóval hosszabb pes-t húzott a felsı keresztvonal jobb vége és az eltüntetni kívánt i bető alsó szára közé. (Hasonló tévesztés nyomait látjuk a fyzeg y-ja és z-je között felül megkezdett, talán e bető esetében.) Feltéve, hogy a javítást a diplomát tisztázó kéz maga végezte, valószínőleg nem kell számolnunk egy esetleges (késıbbi kéz által kangrezre átírt) *kangreiz olvasattal. 3. A kangrez szórvány mint szóösszetétel. – A kangrez szórványt hagyományosan összetételnek tekintjük. A szóösszetételként való értelmezés ellen szól ugyanakkor — amint arra HOFFMANN ISTVÁN felhívta a figyelmet — az elıtag fiktív volta, másfelıl a tıvéghangzó nélküli mássalhangzó-torlódás 2010: 153). Ezek alapján szórványunkat tekinthetjük esetleg tıszónak, feltételezve, hogy igen friss idegen nyelvi átvételrıl van szó, mely esetben a magyar nyelvérzék még nem számolta fel a zavaró hármas mássalhangzótorlódást (vö. a TA. kurtuel adatával), megfelelı idegen nyelvi etimont azonban mindezideig nem ismerünk. Másrészt tekinthetjük toldalékos (leginkább képzett) szónak, melyben két helyen egyszerre érvényesült a két nyílt szótagos tendencia (*kän·g·rëz vagy – a vegyes hangrendőség miatt még problematikusabb – *kan·g·rëz), ami igencsak valószínőtlen. Ha szórványunk mégis szóösszetétel, a vegyes hangrendőség nem jelent nehézséget, a mássalhangzó-torlódás viszont valóban problémás, mindazonáltal – vö. kurtuel – elképzelhetı. Ha önálló szót sejtünk a kang- elıtagban, szembe kell néznünk azzal, hogy a TA. adataiban – az egyetlen kert kivételével (ahol az elnémulást a gyakori használat is siettethette) – a szóvégi mássalhangzó-torlódás konzerválta a tıvéghangzót: turku, hurhu, harmu; ecli, fidemsi; lopdi, cuesti, segisti (az utóbbi három esetben a grammatikai funkció is erısíti a megmaradását). A *kang szó azonban, ha létezett is198, nemigen lehetett olyan gyakori használatú, hogy – a kert-hez hasonlóan – „idı elıtt” elveszítse tıvéghangzóját. Mindezek nyomán úgy vélem, hogy szórványunk elıtagjában nem a *kang ~ *kank szót, illetve tövet kell látnunk. A TA. helyesírása a latin fonémakészletbıl hiányzó mássalhangzókat – a késıbbi kancelláriai gyakorlattal szemben – még viszonylag ritkán jelöli betőkapcsolattal. A [χ] jelölésére alkalmazza a ch-t, vö. tichon, esetleg Zache199, mely BÁRCZI szerint csak a németbıl vagy a németországi latin ejtésbıl magyarázható (1951: 122). BÁRCZI véleményével szemben a TA. keletkezés- és mővelıdéstörténeti háttere alapján annak a lehetıségét sem tartom kizárandónak, hogy a görög eredető (latin) szavak, fıként bibliai nevek (pl. Christus) helyesírásának hatására kerülhetett a betőkapcsolat az alapítólevélbe. Ezen kívül csupán egyetlen, mássalhangzót jelölı betőkapcsolat jellemzi a TA. helyesírását: a palatálisok közül az [ny] hang lejegyzésére szolgáló gn: gnir, fuegnes. E betőkapcsolat – [ny] hangértékben – csupán az itáliai nyelvváltozatokban, a franciában, illetve a latin -gn- (lásd pl. agnus) itáliai és francia ejtésében lelhetı fel. (Mindazonáltal az alapítólevélben a többi palatális egyszerő jellel történı rögzítésének mintájára az n-nel történı lejegyzés a gyakoribb: munorau ~ monarau, brokina stb.) Az itáliai és francia eredető latin oklevelekben igen gyakori a gn betőkapcsolat elemeinek felcserélése: 1192: destenger, 1196: gadang, illetve 1104–1122: stangio (stagno), 12. sz.: dingi (degni); compangi stb. (vö. BÁRCZI 1944: 22). A magyarországi oklevelek és egyéb források a késıbbiekben viszonylag ritkán használják az [ny] hang jelölésére a gn betőkapcsolatot. Más betőkapcsolatok elemei 198

Vö. CzF. kang a. (< ? kankó); KİRÉSZ kank adatát (1876: 377) cáfolja PAÁL (1876: 515), majd SZINNYEI: „Kihagytam [ti. a MTsz.-ból], mert hibás adat” (1915: 397). 199 A BÁRCZI által megfogalmazott bizonytalanságot osztom, a Zache név olvasata lehet az eredeti görög-latin névhez még közelebb álló [z™kχé] is.

119

ugyanakkor – köztük jellemzıen a palatálisoké – gyakran szintén felcserélıdnek: 1. [gy]: An. Gyoyg, 1211: Kevrusheyg, KSzj. laig (lágy). 2. [ly]: 1291: Beyl (Bél), CzechK. meyl, oyl, hwylon (hulljon), hayoyl (hajolj). A palatálisok közül legtöbbször éppen az [ny] hangot rögzítı betőkapcsolat elemei cserélıdnek fel: 1193: Sumberein, Areinnes, areinqueleu, Moinnerov, Tainad; leajn, Sarkajn; 1240 k.: Feyn (Fény), 1339: Zaarbereyn, KSzj. meyn (meny), schereyn (serény), XVI. sz.: Wekoyn (vö. BÁRCZI 1944: 22; KNIEZSA 1952 passim). Amint említettük, a TA. után viszonylag ritkán használatos a gn betőkapcsolat az [ny] hang jelölésére. Annál szembetőnıbb, hogy a viszonylag kevés elıfordulás mellett aránylag sok az elemcsere. „Szabályos” helyesírással: *1009/ip. *1247 k.//1404: Zemogny; 1153: gnir, 1211: Vegne (Vinnye), Digna (Dinnye), 1219/1550: Egneg (Ényed, Gy. 1: 505), 1242: Logna (Lónya). Betőcserével: 1156: Eng (Ény), 1222: Damang (Damány), KSzj. (XIV. sz. 2. fele): ming (meny), ffeswyng (fösvény). (Adatok: DHA. 58; BÁRCZI i. h.; KNIEZSA i. h.) Mindezek alapján nem zárható ki, hogy a TA. kangrez szórványa e sor elsı tagja, azaz olvasata a betőcsere következtében nem [kangrëz], hanem [kanyrëz]. Ebben az esetben a mássalhangzó-torlódás kérdése megoldódott. A nazálisra végzıdı szó immár nem kíván tıvéghangzót, erre az alapítólevél szövegében egyetlen példa sincs (vö. tichon, balatin ~ bolatin, lean, u[g]rin, baluuan, culun). Az egykori véghangzót pedig az összetételbıl – amennyiben annak létrejötte korábbi, mint a tıvéghangzó elnémulása – a két nyílt szótagos tendencia is törölhette. III. A szórvány kany- elıtagjának etimológiája és jelentése 1. Kanyar igénk tövének lehetséges finnugor etimológiája. – Kanyar fınevünk – etimológiai szótáraink (TESz., EWUng., ESz. kanyarít) tanúsága szerint – elvonással keletkezett abból a kiterjedt szócsaládból (annak valamely tagjából), melynek elemei a köznyelvi kanyarít, kanyarint, kanyarodik, kanyarog, kanyarul, illetve ezek további származékai: kanyargás, kanyargó, kanyargós, kanyargósság, kanyarítás, kanyarító, kanyarodás, kanyarodó, kanyarulat stb., továbbá a népnyelvi kanyarék, kanyarékos, kanyargat, kanyargatás, kanyarol, kanyaros stb. valamint a régi magyar kanyarú ’görbe, hajlott’ és kanyó ’görbe testtartású fiatalember, kamasz’. E szócsalád alapszava, „a kanyarni – amint azt MÉSZÖLY GEDEON egy évszázaddal ezelıtt megjegyzi – kipusztult beszédünkbıl” (1911: 340). E megállapítás azonban csupán a köznyelvre érvényes (vö. i. h.): a kanyar ige – jellemzıen a közép-dunántúli–kisalföldi régióból adatolva – tájszótárainkban fellelhetı (vö. Tsz. kanyarulni, MTsz. kanyar2, ÚMTsz. kanyar1 – ez utóbbiban három jelentéssel is; lásd még TOLNAI 1896: 428)200. Megjegyzendı, hogy a mőköltészetben a kanyar melléknévként is elıfordul: „Megtágul kanyar ívemen a húr” – (Czuczor 1: 106); „keleten kanyar árku mederben / Sárosan és feketén hömpölyg-el fürge halakkal / S holtok után piruló rákokkal gazdagon a Sár” (Garay: Csatár, Bemenetel)201. A régi magyar és népnyelvi kanyar ige a *kany- abszolút (fiktív) tı *-r (gyakorító) képzıs származéka. A tı minden bizonnyal összefügg a konyít, konyul202, konya, konnyad, konnyaszt szavak *kony- tövével, feltehetıen annak változata, továbbá a kunyerál, 200

Ugyanakkor az sem zátható ki teljesen, hogy e nyelvjárási alakok a kanyarog igébıl keletkeztek szóelvonással. Mindkét mőre hivatkozik SIMONYI (1903: 534), GARAYt hiányosan idézi. A pontos idézetre lásd: TÖTTİS 2001. (A Garay-kiadások sajnos a Csatár-ból csak részleteket közölnek, a Bemenetel általában hiányzik. Ugyanígy: Magyar Elektronikus Könyvtár.) 202 Alakváltozata: kanyul, vö. ÚMTsz., IMPLOM nyelvtörténeti adatai (1969: 339), az elsı szótagi a ~ o összefüggéshez lásd még: GULYA 1967: 464. A konyít ige kanyít alakváltozata ellenben csupán mai szleng változatnak tőnik, rá sem nyelvtörténeti, sem népnyelvi adatot nem leltem. 201

120

kunyorog *kuny- tövével203 (vö. TESz. EWUng., ESz. vonatkozó címszavai). A kany- ~ kony- ~ kuny- tövet204 mai etimológiai szótáraink ismeretlen eredetőnek tartják. Denominális származékokat szinte minden primer gyakorító képzınk hozhatott létre már az ısmagyar korban. Az *-r gyakorító képzı ugyanakkor jellemzıen deverbális származékokat képez, denominális képzıként ritka, de elıfordul, pl. *hábor (vö. D. BARTHA 1991: 86–7). Ebbıl következik, hogy kanyar igénk töve igei és névszói (esetleg ige-névszói) is lehet. A kany- ~ kony- ~ kuny- tı eredeti szófajához és jelentéséhez a kony-ít : kony-ul képzıszembeállítás vihet közelebb. A kauzatív -ít igeképzı elsısorban igéhez és melléknévhez járul. Igei alapszavak mellett leggyakrabban mőveltetı képzıként található meg, de általában nem fejez ki valódi mőveltetést, csupán tárgyassá teszi az igét. Melléknevekbıl elsısorban ’valamilyenné tesz’ származékokat képez. Hangutánzó-hangfestı szavakban mozzanatos jellegő (az alapnyelvi képzıbokor elsı eleme a mozzanatos *k), fınevekbıl és határozószókból történı igeképzésre csak a nyelvújítás korában alkalmazták (vö. D. BARTHA 1991: 60, 62; ESz. -ít ~ -ajt/-ejt). Konyít igénk elsıdleges jelentése (’lefelé hajlít, görbít, lógat’) mind az igei, mind a melléknévi tıbıl történı eredeztetést megengedi. Az intranzitív-reflexív -ul/-ül igeképzınk elsıdlegesen szintén igékhez és melléknevekhez kapcsolódik. Igékbıl visszaható igét képez, illetve az igét tárgyatlanná teszi. Melléknevekbıl ’valamilyenné lesz, válik’ jelentéső igét hoz létre (vö. D. BARTHA 1991: 62; ESz. -ul/-ül). Konyul igénk ’lefelé görbül, hajlik’ jelentése szintén magyarázható mind igei, mind melléknévi szótıbıl. Legújabb etimológiai szótárunk – egy utalás erejéig – az igetıi eredet mellett foglal állást: „A konyul ’lefelé görbül, hajlik’ jelentése a szótı eredeti ’görbül, hajlik’ jelentésébıl keletkezhetett (ESz. konyul). Az igetıi eredetet erısítheti a kanyar gyakorító képzıjének elsıdleges deverbális jellege is. A melléknévi eredet kizárása ugyanakkor ezen megfontolások alapján nem lehetséges. A TESz. az eredeti szótıt igemelléknévnek205 tekinti206: „[a szócsalád alapszava] minden bizonnyal azonos (...) az eredetileg feltehetıen ’ferde, hajlott; ferdül, hajlik’ jelentéső alapszóval” (kanyarít, konyul; vö. kunyerál). Kanyar igénk tövét – amint említettük – etimológiai szótáraink ismeretlen eredetőként tartják számon207. A TESz. (kanyarít, konyul, kunyerál) említi azt a lehetıséget, hogy a kany- ~ kony- ~ kuny- tı „annak a hangfestı eredető szócsaládnak a feltehetıen igenévszói természető alapszavából ágazott el, amelybe a kancsal, konty, kuncsorog, továbbá a kankó, kankalék, kankalin stb. szavak tartoznak”. E szócsaládot részletesen PAIS DEZSİ tárja fel (1915: 405–8; 1938: 239), ı azonban még nem vonja ide a kany- ~ kony- ~ kuny- tı származékait. HORGER már úgy véli, hogy „a kanyarodik ige (...) etimológiailag a kampó fınév családjába tartozik” (1937: 50)208. A kampó p hangját járulékhangnak tekinti (vö. 1933: 263 is) – ami tovább alakulhat (1941: 13, 16: kampó > kankó). A tı eredeti alakját ennek megfelelıen a kamó melléknév(i igenév)ben látja, mely egy kam- ’görbül’ igetıbıl származik, melynek -r gyakorító képzıs származéka a *kamar ige (és *kamarít > N. kamaritt), s benne (összefüggésben az alapszó elavulásával) m > n > ny hangváltozás történt (1937: 50). NÉMETH (1940: 327) és BÁRCZI (SzófSz. kanyarít, konyít, konyul; 1951: 203

A TESz. a kunyerál, kunyorog esetében a származtatás gyengeségét látja az eredeti etimologikus jelentés kevésbé áttetszı voltában (TESz. kunyerál). A. MOLNÁR FERENC azonban – a TESz. által közölt legelsı adatánál 39 évvel korábbi adatokat vizsgálva – megállapítja: „[a kunyerál (Balassi-szövegben megragadható) ’meghajolva (leselkedve) jár’ jelentése] levezethetı egy ’görbe, hajlott’, illetve ’görbül, hajlik’ jelentéső szótıbıl” (1974: 381). Megjegyzendı, hogy A. MOLNÁR e szócsoportba vonja a kummog és a kunnyog igéket is. 204 Az a ~ o ~ u magánhangzókat cserélı változatokra más szócsoportokból is könnyen találunk példát: adu ~ odu ~ udu; bagár ~ bogár ~ bugár stb. (vö. BENKİ 1961: 300). 205 A terminusra l. D. MÁTAI 2003: 205. 206 Ugyanígy A. MOLNÁR (1974: 381), lásd fentebb. 207 A korábbi etimológiai elképzelésekre lásd: FÁBIÁN 1863: 4; CzF. kanyar; MUSz. 7. 208 Erre utalások már a CzF.-ban is vannak, vö. kan, kon, konya.

121

42; nyomán ZELLIGER 2005: 34) már ezt a véleményt teszik magukévá, amennyiben a kany- tı származékait az említett onomapoetikus családba sorolják. BÁRCZI – HORGERhez kapcsolódva, de tıle némileg különbözve is – ezen ismeretlen eredetőnek tartott tı depalatalizált változatait (kan- ~ kon- ~ kun-) teszi meg a szócsalád forrásának (SzófSz. kanyarít, konyít, konyul), de figyelemre méltó, hogy fınévi jelentéssel (’görbeség, hajlás’) ruházza fel. A PAIS által feltárt onomapoetikus szócsaládot legszélesebben BENKİ LORÁND mutatja be. „A nagyon kiterjedt és különbözı áttételekkel, alak- és jelentéskeveredésekkel mind tovább győrőzı” (1961: 299) szócsaládból részletes áttekintést ad a k kezdető, tövének belsejében puszta cs-t vagy ty-t, illetıleg n-nel bıvült cs-t vagy ty-t tartalmazó szócsoportról. Majd megjegyzi: „A sort természetesen még többféle irányban tovább lehetne bıvíteni. Igen nagy például e szócsalád zöngés (g-s) szókezdető tagjainak a száma; az elsı szótagbeli a ~ o ~ u magánhangzó utáni mássalhangzó-csoport is gyakran k-s, nk-s, t-s, nt-s, gy-s, ngy-s, ny-es stb. variációkban mutatkozik” (i. m. 300; l. hozzá PAIS 1938: 239). Megjegyezzük, hogy számos h kezdető szóalak, illetve alakváltozat is ide vonható (vö. BEKE 1936: 10–2, 1937: 89; GRÉTSY 1959: 207). BENKİ a szócsalád általa vizsgált csoportjának tagjait az elsı szótagi magánhangzó nyelvállása szerint különíti el: 1) a-s változatok: kacsiba, kacska, kancsos, katyangol, kantyog stb.; 2) o-s változatok: kocs, kocska, koncsorog, koncsoz, kotyor, kontyorog stb.; 3) u-s változatok: kucsorodik, kucsong, kuncsorog, kuncsorodik, kutyorodik, kuntyorog, kuntyorgó stb. (l. 1961: 300). Vizsgálata nyomán visszautasítja a SzófSz. azon nézetét, miszerint „a kancsal, kandi, kankalin, kanyarodik, konyul, kunkorodik szavak etimológiájában egy ’ferdeség, görbeség’ alapjelentéső *kan- ~ *kon- ~ *kun- »tı«-bıl kell kiindulnunk” (i. m. 301). A kanyar (és a konyul, továbbá a kunyerál) szó családját mégsem veti ki e szócsoportból, de ezeket – kimondatlanul HORGERnek az inetimologikus mássalhangzó-betoldását feltételezı véleményével is szembefordulva – másodlagos alakváltozatoknak tartja: „az n végő »tı« többnyire csak látszólagos (...). Alkalmasint a kanyarodik, konyul típus ny-je sem korábbi n-bıl palatalizálódott, hanem az eredeti alapszó palatális affrikátájának, a szócsaládban tükrözıdı cs, ty stb.-nek [a] megfelelıje” (i. h.). Mindazonáltal megfontolandó, hogy a Benkı által bemutatott kiterjedt szócsalád n-es elemeihez (kanyar, konyít, kunyerál stb.), ezek feltételezett töveinek származékaként – a szócsalád más tagjaival szemben – kiterjedt szócsoport rendelıdik, azaz számottevı saját szócsaláddal rendelkeznek. Ez a tény pedig éppen nem az egyéb tıváltozatokból levezethetı másodlagosságra, hanem ezen elemek nyelvünkbeli ısiségére utal. Az EWUng. (konya) kellı óvatossággal említi e szavaknak a fenti onomapoetikus családdal való etimológiai összekapcsolhatóságát, az ESz. valószínőként veszi fel a kacs, kankalin, konyul esetében, ugyanakkor nem említi a kanyar, kunyerál szavaknál. BENKİ maga egy késıbbi munkájában már külön fiktív tıként tárgyalja a „kacsó, vö. kuncsorog, kotyorod(ik), kacsint” és a „konya ’hajlott’ vö. konyul, konyít” szavak töveit (1984: 98), illetve önálló tıigeként veszi fel a kony-t: „*kony (: > konyul, konyít, konnyad)” (i. m. 112). Az ismeretlen eredetőnek tartott kany- ~ kony- ~ kuny- szótı finnugor alapnyelvi egyeztetésének útjában a szókezdı k- utáni veláris magánhangzó áll. Ugyanakkor mint a szóhasadás példái, számon tartjuk a huny : kum, kúm (vö. MUSz. kúm, valamint késıbbi etimológiai szótárink vonatkozó címszavai), illetıleg a hajít, hajlik, hajol : kajla, kajt, kajtat alakpárokat. Ez utóbbi – legalább szemantikailag – összefügg az általunk vizsgált tıvel. Nem lehetséges-e, hogy az ismeretlen eredető kany- ~ kony- ~ kuny- tı is alapnyelvi eredető, és (szóhasadás következtében) a hangváltozási tendencia ellenében létezı változat? A szóhasadás feltételezése nem újkelető. A SzófSz. és nyomán a TESz. – ha bizonytalanul is – megemlíti annak lehetıségét is, hogy a (kanyarít, konyul <) *kon- tı a

122

homlít, homorú, homlok szavak tövének alakváltozata. (A TESz. ugyanakkor elutasítja e megfeleltetés lehetıségét az általa biztosan ugyanebbıl a tıbıl származtatott hanyatt határozószó tárgyalásánál!) Az EWUng. valószínőtlennek tartja, az ESz. meg sem említi ezt az etimológiai lehetıséget. A szóhasadást a kany- mellett meglévı, azonos szemantikai mezıbe tartozó *hany- tı megléte igazolná. E tı a magyar szókészlet eleme. Hanyatt határozószónkról etimológiai szótáraink egybehangzóan209 állítják: finnugor kori szótı (*konз) megszilárdult lokatívuszragos alakja. Az eredetibbnek feltehetı alak latívuszragot is tartalmazott: hanyatá > hanyattá, melybıl redukcióval lett hanyatt (vö. TESz. hanyatt, EWUng. hanyattá). Kérdés, hogy a hanyatt határozószó szótöve szemantikailag ide (a kany- ~ kony~ kuny- tı jelentéséhez) vonható-e. Ugyanakkor létezik távolabbi nyelvi párhuzam arra nézve, hogy a ’hanyatt fekvı / fekve’ jelentéső szó szemantikai jegyei a ’hajlik, hátrahajlik’ jelentésbıl vezethetık le, vö. pl. a latin supinus: ’hátrahajolt’ → ’hanyatt fekvı’210. Ez a jelentésmozzanat ugyanakkor a mai nyelvhasználó számára nem érzékelhetı a magyar hanyatt határozószóban. Megırizte azonban az eredeti szemantikai jegyet (*kany- ’ferde, hajlott; ferdül, hajlik’) egy továbbképzett forma, a hanyatlik (iktelenül is: hanyatol, vö. SIMONYI 1905: 338), mely szó legkorábbi dokumentálható jelentései: ’fordul, (hátra)hajlik, dıl’ (vö. TESz., EWUng., ESz. hanyatlik). Mindezek alapján kanyar igénk (továbbá konyul, kunyerál igéink és ezek családjainak) etimonja tisztázható, az ismeretlen eredet helyett alapnyelvi (finnugor) eredetőnek tekinthetı, azonos lehet a hanyatt határozószó *konз etimonjával211. Az alakváltozatok n > ny palatalizációja párhuzamosan, de egymástól függetlenül is alakulhatott. Ezzel e szócsoportot egyben el is határolhatjuk az onomapoetikus kacs, kancsal, kankó, kankalék, kandi stb. szavak kiterjedt családjától. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a két szócsalád a magyar nyelvtörténet során állandó kapcsolatban állhatott egymással (hasonlóan a kaj- tı szócsaládjához, vö. BENKİ 1961: 301), az alaki és jelentésbeli hasonlóságok pedig felerısíthettek egyes jelentésárnyalatokat, de az esetleges jelentésbesugárzásokat és jelentés-átszövıdéseket sem zárhatjuk ki teljesen212. 2. A kangrez elıtagjának helyesírásához. – A TA. helyesírásában az ómagyar [χ] fonéma lejegyzése változatokat mutat. Leggyakoribb jele a h: huluoodi, hel, hurhu, holmodi, feheruuaru, hodu, syher, humuk, harmu, hig stb., egy ízben a ch: tichon (esetleg még: Zache, l. fentebb) és egyetlen szó esetében a k: kumuc. Mivel e szó ugyanezen birtok leírásában további négyszer h-val szerepel, elírásnak is tekinthetı (vö. BÁRCZI 1951: 56). A k bető [χ] hangértékének szokatlanságát jelzi, hogy KNIEZSA is csak egyetlen további – bizonytalan ejtéső – adatot hoz rá (1952: 21). Ha mégis feltesszük ennek lehetıségét, kangrez szórványunk [kanyrez] olvasata mellé – igen bizonytalanul – a [χanyrez] variánst is fölvehetjük, ez esetben szórványunk elıtagja közvetlenül a hanyatt, hanyatlik szavak abszolút tövének tekinthetı. Mindazonáltal e feltevés igen bizonytalan, és sem az etimológiát, sem az értelmezést nem befolyásolja.

209

Kivéve COLLINDER. Vö. LAKÓ: „[BJÖRN COLLINDER] a köztudatba többé-kevésbé átment, de kétségtelenül rossz, illetıleg kétes etimológiák nagy csoportját nem vette fel a szótárába. Hiányoznak tehát pl. a következı szavak: (...) hanyatt (...)”(1957: 215). Lásd még K. SAL ÉVA 1958: 397. Ezzel szemben NYÍRI: „az egész osztják szócsalád (...) és a magyar hanyatt (...) a finn kumo (...) szóval van etimológiai kapcsolatban” (1969: 9). Vö. UEW. konз2 (benne: hanyatt). 210 A késıbbi megállapításokkal való összevethetıség kedvéért jelzem, hogy a szó ezeken kívül jelentheti még: ’emelkedı, rézsútosan fölfelé menı’. 211 További vizsgálatot igényelnek e szócsalád kiterjesztésének újra és újra elıkerülı kérdései: a szemantikai rokonság mellett kereshetı-e etimológiai rokonság a kaj- ~ haj- tıvel, esetleg tovább a kum- ~ huny- tıvel (lásd A. MOLNÁR 1974: 382), valamint nem a hanyatt, hanyatlik szavak hany- fiktív tövének továbbélése-e a ’hajít, dob’ jelentéső hány ige? 212 BENKİ a kaj- esetében közvetlen alaki hatással is számol, vö. kampó ~ kajmó (1961: 301).

123

3. Egybeírás-különírás. – Gyakran emlegetett elıfeltevés, hogy az alapítólevél helyesírása egybeírás-különírás tekintetében (mint korai nyelvemlékeink nagy része) következetlen. Ha azonban tüzetesen megvizsgáljuk az írásképileg is összetett szavak, illetve az összetett szónak vagy szoros szószerkezetnek (vö. ZELLIGER 1991b: 523) is tekinthetı szókapcsolatok sorát, egy bizonyos következetesség tárul elénk. A birtokos jelzıi kapcsolatok függetlenül attól, hogy jelöletlenek vagy jelöltek, külön állnak: ziget zadu, sar feu, eri itu, ruuoz licu, lean syher; illetıleg: koku zarma, keuris tue, seku uueieze, gnir uege, mortis uuasara kuta, aruk tue, aruk fee, bagat mezee, luazu holma, petre zenaia stb. A nagyszámú következetes különírással szemben egybeírást csak a gunusara esetében találunk. Megjegyzendı, hogy az oluphel szórványra vonatkozóan igen valószínőnek tartom HOFFMANN ISTVÁN meggyızı érvekkel alátámasztott véleményét, miszerint a hel nem a helynév része, hanem a latin locus fordítása, vele azonos szerepben (2006a: 62, 2010: 147– 8), így a kert hel213, petre zenaia hel, oluphel azonosító (appozíciós) szerkezetek jelentése tulajdonképpen: ’locus kert’, ’locus Petre szénája’, illetve ’locus olup’. Ezt a lehetıséget már BÁRCZI is fölveti (1951: 184). Mindazonáltal éppen az egybeírás problematikus e szerkezet esetében. Ugyanakkor az egybe- és különírás tekintetében ingadozó rea névutó itt szintén egybeírva szerepel: oluphelr(e)a, így elképzelhetı, hogy a hel – akár azonos funkcióban is – szintén ingadozó helyesírású. Különíródnak továbbá a mennyiségjelzıi szintagmák is: harmu ferteu, harmu hig. Szintén külön áll a jelentéssőrítı zilu kut. Külön áll a minıségjelzıs szerkezetek jó része is: kues kut, munorau kereku, monarau buku(r), kurtuel fa, fekete kumuc stb. Egybeírást – az egyetlen birtokos jelzıs összetétel: gunusara kivételével – csak két minıségjelzıi szóösszetétel esetében találunk: ohut és feheruuaru. Ennek alapján – továbbá birtokos személyjel, illetve egyéb szemantikai kapaszkodók híján – esetleg feltehetı, hogy a kany és a rez minıségjelzıs szóösszetételt alkotnak, az elıtag pedig ez esetben minden bizonnyal melléknév214. 4. A kany- elıtag jelentése. – Az elıtag melléknévi szófaját erısíti a konyul : konyít igepárral való összevetés is, amint fentebb részletesen láttuk. Ezúttal csupán összefoglalásként: a konyul ige jelentése: ’lefelé görbül, hajlik’; az -ul/-ül képzı „melléknevekbıl ’valamilyenné lesz, válik’ jelentéső igét hoz létre” (ESz.); konyít igénk „elsıként ’lefelé hajlít, görbít, lógat’ jelentésben adatolható” (ESz.); az -ít igeképzı „melléknevekbıl elsısorban ’valamilyenné tesz’ származékokat képez” (ESz.). Ha e képzések szabályosak, a *kany ~ kony alapszó valószínőleg melléknév, jelentése pedig (vö. a hany- tı, illetve a feltehetıen idevonható kaj- : haj- tövek jelentésével) ’lehajló, ferde, lejtıs, meredek’; illetve ’elhajló, kanyarodó’. IV. A kangrez szórvány utótagjának etimológiája és jelentése 1. Az utótag jelentésének problematikája. – A -rez utótag legvalószínőbb értelmezésének – a réz és rész szavakkal való esetleges megfeleltetéssel szemben – változatlanul a rez közszóval (földrajzi köznévvel) történı azonosítás tőnik, melynek a MTsz.-ban fellelhetı és általánosan hivatkozott jelentései: 1. ’hegygerincnek emelkedett része; hegycsoport fıcsúcsa; hegycsúcs’, 2. ’magas fennsík’, 3. ’erdıbeli irtás’.

213

A kert hel szövegkörnyezetében ugyanakkor a locus is szerepel: „alias locus · kert hel nomine”. Ez esetben „ad holmodia rea” típusú tautológiáról lehet szó. 214 Birtokos jelzıi összetétel esetén az elıtag személy-, esetleg helynév lehetne, ebben az esetben azonban az utótagon birtokos személyjelet várnánk (vö. gunusara).

124

A nyelvemlékünk szórványával való egyeztetésnek ugyanakkor ellentmondani látszik, hogy a fenti jelentéseket a MTsz. kivétel nélkül a székelység körébıl (Udvarhelyszék) adatolja, eszerint a szó jellemzıen erdélyi, közelebbrıl székelyföldi tájszó: „a rez csak Székelyföldön fordul elı” (HEFTY 1911: 305; vö. SzT.). A rez szó értelmezése azonban nem problémamentes. A hivatkozások (vö. OklSz. Rez ? rëz ?; PAIS 1911: 166; HEFTY 1911: 305; NÉMETH 1940: 327; BÁRCZI 1951: 42; KNIEZSA 1955: 730; FNESz. Réz-hegység stb.) a szó értelmezésében olyan következetességet sugallnak, amely mellett meglepınek tőnhet egyes szerzık ettıl eltérı vélekedése. Mindazonáltal ezeket számba véve rádöbbenünk: nem kis bizonytalanság lengi körül a rez szót. A legfontosabbakat érdemes lajstromba venni. 1. A szó olvasata bizonytalan: MTsz.: rëz, OklSz.: rez ? rëz ?, PAIS 1911: 166: „rez vagy rëz”, ÚMTsz. rez stb. 2. A feltételezett szláv etimológia (rězъ ’vágás’ > rez ’irtás’; vö. KNIEZSA 1947–1949: 9, 1949: 103, 1955: 730; BÁRCZI 1951: 42) nehézsége, hogy „[a szónak a szláv nyelvekben] ’Waldrodung’; ’erdıirtás, erdıvágás’ jelentése sehol sincs” (KNIEZSA 1955: 730; vö. TESz. rez; FNESz. Rezi; ZELLIGER 2005: 34). 3. ORBÁN BALÁZS kissé eltérı jelentéssel közli: „A Rez elnevezés Székelyföldön többször ismétlıdik (…) s mindig sürü lomberdı nıtte magas hegyekre alkalmaztatik” (O. 1: 115). 4. Az ÚMTsz. egyetlen, a MTsz.-ban szereplı jelentést sem vesz fel. Itteni jelentései: 1. ’hegytetın levı facsoport, erdımaradvány’ (Udvarhelyszék); 2. ’gazos, bokros terület’ (Ormánság). (A TESz. „egybegyúrja” a két tájszótárt.) 5. Bár hagyományosan székely tájszóként tartjuk számon, a „Székely nyelvföldrajzi szótár” (SzNySz.) n e m t a r t a l m a z z a a címszót. 6. Az ÚMTsz. ormánsági adatát (2. jelentés) nem erısíti meg az OrmSz. 7. HEFTY már 1911-ben felhívja a figyelmet: „e kettı [ti. a MTsz. 1. és 2. jelentésének] népi használata kétes” (1911: 305). 8. SZILÁDY ZOLTÁN véleménye a leginkább mellbe vágó: „a MTsz.-ban említett mindhárom értelmezés téves” (1935: 198). 9. Ez utóbbi két — lényegében visszhang nélküli — vélemény annál is inkább figyelemre méltó, mert az ide kapcsolható dunántúli helynevek etimológiáját KISS LAJOS e megkérdıjelezett, illetve eliminált jelentésekbıl vezeti le (FNESz. Réz-hegy, Réz-hegység, Rezi, Rézmál).

Mielıtt tehát szórványunk utótagját azonosítanánk a rez földrajzi köznévvel, tudnunk kell, hogy mivel is azonosítjuk! Mindenekelıtt felidézzük a szó etimológiájára vonatkozó ismereteinket, majd a szóalak olvasatát lesz célszerő tisztáznunk. Ezután áttekintjük a rez történeti szóföldrajzát a Kárpát-medencében, azaz sorra vesszük mindazokat a nyelvjárási és nyelvtörténeti adatokat, melyek hozzá kapcsolhatók. Az ezekbıl levonható következtetések fényében mérlegre tesszük: van-e alapja annak, hogy ezt a szót lássuk a TA. kangrez szórványának utótagjában. 2. A rez etimológiája. – A rez szót HEFTY a román nyelvbıl („oláhból”) származtatta – összefüggésben fentebb idézett kijelentésével, miszerint a szó csak Székelyföldön fordul elı (1911: 305). Ugyanakkor a MTsz. 3. jelentését tekinti a szó eredeti jelentésének: ’erdıbeli irtás’. Elsıként egyik származéka, a rézál ige etimológiájának vizsgálata során merül fel a szláv eredet lehetısége (MARIÁNOVICS 1914: 17). SZILÁDY (1935: 198) a szlovénbıl, illetve az ószlávból származtatja, majd NÉMETH mutat rá: „az összes szláv nyelvben megtaláljuk a rez (…) szót” (1940: 327). A továbbiakban – fıként KNIEZSA alapos kutatásai (1947–1949: 9, 1949: 103, 1955: 730) nyomán – minden elemzı szláv eredetőnek tartja a szót (vö. BÁRCZI 1951: 42; ZELLIGER 2005: 34 stb.). Eszerint a szó etimonja a szláv (Kniezsánál szerb-horvát) rězati ’schneiden, beschneiden’ (1955: 465; TESz. rez) ige fınévi származéka: rězъ ’Schnitt; vágás’. A szó összevethetı a szlovén rez ’ua.’, a szerb és horvát rijez ’hasadék’, illetve a bolgár rez ’csoroszlya’ szavakkal (vö. i. m. 730, a továbbiakra l. TESz. rez). A magyarba ’vágás’ jelentéssel kerülhetett át, ezt igazolja szerény szócsaládja: rezák ’marha alá, ill. alomnak való (vágott) sás’ (CSOMÁR 1881: 326;

125

MTsz. rezák); rézál ’〈halat〉 sőrőn bevagdal’ (CSÁSZÁR 1877: 43, 1879: 140; MTsz. rézál, mëg-rézál, MARIÁNOVICS 1914: 17; KNIEZSA 1955: 465). 3. A rez olvasata. – A szó olvasatában a MTsz. közlésének megfelelı zárt [ë]-t kell feltételeznünk. Az OklSz. eldöntetlen olvasata magyarázható azzal, hogy a történeti adatok nem nyújtanak támpontot a zárt [ë] és a nyílt [e] megkülönböztetésére, PAIS (1911: 166) ennek nyomán bizonytalan. Ezeken kívül a szó rézál, megrézál származéka is a zárt [ë]-s olvasatot sejteti. Tekintve, hogy a szaktudományi munkák nem feltétlenül érzékenyek a két e megkülönböztetésére, leginkább az ÚMTsz. nyílt [e]-s közlései szorulnak magyarázatra. Az ÚMTsz. rez szócikke (mellızve a MTsz. mindhárom jelentését) a két új jelentéshez két adatot hoz. Az elsı új jelentés: ’hegytetın levı facsoport215, erdımaradvány’ (Udvarhely vm.), forrása: SZILÁDY ZOLTÁN: „rez: erdımaradvány hegytetın (Udvarhely m.)” (1935: 198). Bár SZILÁDYt élénken foglalkoztatta a mővelıdéstörténet, a nyelvészet és az etnográfia, fı kutatási területe mégis a rovartan volt (NéprLex. Szilády Zoltán), így a köznyelvi helyesírást követı lejegyzést nem róhatjuk fel neki. A második jelentést (’gazos, bokros hely’) az Ormánságban regisztrálta GUNDA BÉLA (1956: 23). Leírásában a ballang és a roboz szinonimájaként mutatja be. GUNDA 1939-tól a Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa. 1943-tól a kolozsvári, 1949-tıl a debreceni egyetem néprajzi tanszékének tanára (NéprLex. Gunda Béla). Néprajzi győjtıútjának dokumentumaiban természetesen ı sem alkalmaz fonetikai lejegyzést. Az Ormánság ráadásul „erısen ö-zı nyelvterület”216 (OrmSz. IX), így a „köznyelviesítés” eljárása sem teljesen kizárt. Az ÚMTsz. tehát e helyütt nem nyelvészek által lejegyzett forrásokat használt fel, így közlése nem a nyílt [e] realizációját mutatja, csupán (mindkét esetben) a köznyelvi helyesírás átvétele. 4. A rez mint „erdélyi tájszó”. – Mielıtt a rez Kárpát-medencei történeti szóföldrajzán végigtekintünk, HEFTY kételye és SZILÁDY elhatárolódása nyomán vizsgáljuk meg, hogy létezik-e egyáltalán a rez mint jellemzıen erdélyi tájszó! Az nyilvánvaló, hogy földrajzi nevek elemeként gyakran fordul elı, ezeket alább számba is vesszük. Közszóként való élınyelvi elıfordulása azonban már egyáltalán nem ilyen magától értetıdı. ORBÁN BALÁZS nem tudja értelmezni a kifejezést, elavultnak tartja217: „E név [ti. a Rez] eredete, vagy inkább értelmezése ma elveszett, de valószinü, hogy a Rez lomberıboritotta sötét hegyet jelentett” (O. 1: 115). E leírás önmagában is szemlélteti, hogy a rez már a XIX. század végén sem élı, széles körben ismert tájszó. Feltételezem, hogy az egyéb forrásokban fel nem lelhetı itteni jelentést ORBÁN BALÁZS – grandiózus munkájában a rez közszóként egyetlen egyszer sem fordul elı – a tulajdonnévi adatokból „rekonstruálta”. Ugyancsak problémás a SzT. rez szócikke. Lényegében a SZILÁDYtól (1935: 198) átvett, az ÚMTsz. által is hivatkozott jelentést közli: ’(gazos / bokros) erdımaradvány a hegytetın / gerincen’. Történeti forrásai között azonban egyetlen köznévi elıfordulás sem szerepel, a rez kizárólag földrajzi tulajdonnévként, illetve névelemként szerepel. Végezetül az általánosan hivatkozott MTsz. szócikke is több sebbıl vérzik. Tekintsük át az itt közölt jelentéseket és forrásaikat! 1. ’hegygerincnek emelkedett része, hegycsoport fıcsúcsa’. A hivatkozott forrás BUDENZ JÓZSEF hagyatékából származik: „Almáson [Homoród-Almás] (…) Rez: hegygerinc felemelkedett része (Fancsali-, Lükıi-rez)” (BUDENZ 1897: 44). Az eljárás ugyanaz, mint ORBÁN BALÁZSé: az ismert tulajdonnevekbıl von el köznévi jelentést. 2. ’magas fennsík’. A hivatkozott forrásban ez olvasható: „r÷z: magas fennsík; egy hegyet is hivnak igy. Jaj de magas a R÷ztetı. / Ott eprész ÷gy hü szeretı. (Népd.)” (BENEDEK ELEK 1880: 236). Az eljárás szemmel láthatóan 215

A „facsoport” kiegészítés sem SZILÁDYnál, sem a SzT.-ban nem szerepel, annak forrását az ÚMTsz. nem jelzi. „[az Ormánság] keleti része felé haladva az ö-zés egyre csökkenı mértékben jelentkezik, végül szinte csak a szuffikszumokban [!] található meg” (OrmSz. IX). Sajnos, a győjtés pontos helyét nem ismerjük. 217 Ugyanígy PAIS: „egy elavult szó: rez” (1911: 166). 216

126

ugyanaz. 3. ’erdıbeli irtás’. A forrás lakonikus: „rez: erdıirtás” (SZARVAS 1874: 261, Fazekas Elek 1873-as közlésébıl). Mindezek alapján nem meglepı, hogy HEFTY kétkedik az elsı két köznévi jelentés realitásában, SZILÁDY – aki feltehetıen saját győjtését jegyezte le – mindhárom értelmezést elutasítja, és egy újat tüntet fel; SZILÁDYt követve az ÚMTsz. a MTsz. jelentései közül egyet sem vesz fel. Az etimológiai jelentéshez az ’irtás’ áll legközelebb (HEFTY és KNIEZSA ezt teszik meg elsıdleges jelentésnek), ez még SZILÁDY adatával is összefér: ’erdımaradvány hegytetın’. (Ez tőnik egyébként egyedül élı, köznévi jelentésnek.) Ugyanakkor az etimon közvetítette elıdleges ’vágás’ – legalábbis a korai idıkben – akár ’〈erdıben, bozótos helyen〉 vágás’ – ’ösvény, csapás’ jelentésben is élhetett (ezt dokumentálni nem tudjuk). E jelentések egyikébıl alakulhatott ki (feltehetıen metonímia útján) az egyébként elterjedt – azonban közszóként nem dokumentálható – földrajzi névelemként való használat. 5. A rez (történeti) nyelvföldrajza. – Az alábbiakban tekintsük át a közszóként kiveszettnek tőnı rez nyelvföldrajzát! Udvarhely vm.218 A közszói használat – egész Erdély területét figyelembe véve – csak innen adatolható: 1. ’erdıbeli irtás’ (SZARVAS 1874: 261; MTsz. rëz, 3. jelentés); 2. ’erdımaradvány hegytetın’ (SZILÁDY 1935: 198; vö. SzT. rez; ÚMTsz. rez, 1. jelentés). A szónak a „Székely nyelvföldrajzi szótár”-ból való hiánya, az ORBÁN BALÁZS (1: 115) és PAIS DEZSİ (1911: 166) által említett elavulás, illetve a további erdélyi vármegyék területét jellemzı adathiány azt jelzik, hogy közszóként korántsem olyan ismert és elterjedt, mint ahogyan a szakirodalom általában utal rá. Földrajzi tulajdonnévként, illetve ilyen név elemeként jellemzıen két hegy nevében található a rez mint névelem: 1. Székelyudvarhelytıl Ny-ra: Sükıi-rez. Más néven: Rez-tetı (BENEDEK 1880: 236; Székelyföld), Rez (O. 1: 40), (sükıi) Fekete-Rez (O. 1: 115; HEFTY 1911: 305). Hozzá kapcsolódó földrajzi nevek: Rez kapu [= a Rez alatti rész] (O. 1: 115), Rezalja (HEFTY 1911: 305). 2. Székelyudvarhelytıl ÉK-re: Kadicsfalvi-rez (O. 1: 113, 115). Más néven: Rez (O. 1: 64). A kettı együtt említve: „a két Rez (sikói [!], kadicsfalvi)” (O. 1: 104). E két hegyen kívül Homoródalmás környékén találunk egy-egy említést: Kakod reze (Székelyföld), Fancsali-rez (BUDENZ 1897: 44), Lükıi-rez [Sükıi? – ez esetben nem ide tartozó adat] (BUDENZ i. m. 44), Reztetı ajja (KRIZA 1896: 381), továbbá az innét Homoródkarácsonyfalvára vivı erdei út neve: Réz-út219 (HERMANN 1896: 528). E sort egy – bizonytalan azonosítású – történeti adat zárja: 1592: Keozep Rez (SzT.). Mindezeken kívül a Lövéte határában említett Szerepreze (PESTY kéziratából közli HEFTY 1911: 305; MIHÁLY 2006: 191) külön is kiemelendı, hiszen ez a helynév egy irtáson létrejött havasi szállás, tanya neve. Azt nemigen lehet rekonstruálni, hogy az eredeti névadás motívuma az irtás vagy a hegyoldal volt-e, mindenesetre figyelemre méltóan sejlik fel a kapocs a közszói jelentés és a közszóként nem adatolható földrajzi köznévi jelentés között. Csík vm. A vármegye északi területén, jellemzıen a Gyergyói-havasokban számos hegy visel rez földrajzi köznevet tartalmazó nevet: Nagy-Rez (hozzá kapcsolódóan: Nagy-Rez völgye, Nagy-Rez-forrás, patak, -gerinc), Köz-Rez (Köz-Rez-havas, Közreznyaka), Nagy-Köz-Rez (Nagy-Köz-Rez-havas), Kis-Köz-Rez (-tetı, -csúcs, -hágó), Fekete-Rez (Feketerez pusztája), Kecske-Rez, Olt reze, Hosszúrez [ez utóbbi – feltehetıen metonímiával létrejött – településnév]. (Források: HEFTY 1911: 305; O. 1: 115 kk. 2: 119; SzT.; Székelyföld; Erdély.) Ezen kívül Csíkszentdomokos határában található legelı és szántó neve: Rez, Rez alja (GOMBOS 1910: 40; HEFTY 1911: 305). A sor a következı történeti elnevezésekkel egészíthetı ki (SzT.): 1720, 1751, 1773: Ló rez (illetve azon felvivı út) [Gyergyószárhegy, Gyergyóremete], 1755, 1757, 1781: Gaz rez [havas, Gyergyószentmiklós], 1773: Rez [Gyergyóditró]. Közszói használattal nem találkozunk. A kiterjedt földrajzi névi használat ugyanakkor arra enged következtetni, hogy valamikor e területen általánosan ismert, élı tájszó lehetett a rez. Bihar vm. E vármegyébıl egy korai történeti adatunk van: 1256: Vamusreze (KMHsz. 1. Vámos reze; Gy. 1: 600; ÁÚO. 7: 476 [itt az oklevél évszáma: 1257]). A szövegkörnyezet mutatja: a név egy (Bertény, rom. Birtin határában, a Király-erdıben levı) hegy elnevezéseként volt használatos. A forrás adata a rez földrajzi köznévhez vonható, de elbizonytalanít minket, hogy tıle ÉK-re, a Sebes-Körös jobb partján magasodik a Réz-hegység, melyrıl HAJDÚ MIHÁLY a következıket írja: „[a] Réz-hegység és [az] Erdélyi218

A helynévkutatásban szokásos módon az 1914. elıtti vármegyei beosztás nyomán követjük végig a Kárpát-medencét, de nem szoros földrajzi, inkább egyfajta logikai sorrendet követve. 219 A Rez-út > Réz-út feltehetıen a jelentéselhomályosulás és újraértelmesítés esete, a réz jelentés (éppen a rez névelemmel bíró földrajzi nevek körében) motiválatlannak tőnik. Az elhomályosodás ugyanakkor megerısíti a szó elavulásával, ritka elıfordulásával kapcsolatban fentebb mondottakat.

127

érchegység fémkincsérıl kapta nevét” (2000). Ha ez így van, lehet, hogy Vámos reze névadásában is a réz fémnév jelentése a motiváció. Mindazonáltal a Réz-hegységben nem bányásznak rezet, és történeti adatunk sincs rá, hogy valaha is bányásztak volna, így e motiváció nem látszik indokoltnak. (A rézbányászat a középkortól kezdve a délebbi Bihari-hegységet jellemzi, vö. Rézbánya, rom. BăiŃa.) Sokkal valószínőbb, hogy Vámos reze mellett a Réz-hegység-et is a rez nyelvföldrajzába vonhatjuk, annál is inkább, mert a mellette elterülı területet (a középkorban Középkalota) ma Rézaljá-nak (vsz. < Rez alja)220, illetve Rézvidéknek nevezik (vö. NéprLex. Rézalja, Rézvidék), ami a Hegyalja, Hegyvidék típusú elnevezésekkel inkább rokonítható (vö. JUHÁSZ 1988: 26). (A Rézvidék elnevezés – ha az a réz fémnévbıl származnék – még inkább a környékre jellemzı jelentıs rézbányászatra utalna.) KISS LAJOS szintén a rez földrajzi köznévben látja felfedezni a hegynév elıtagjának etimonját (FNESz. Réz-hegység). Valószínőleg ide vonható a SzT. 1594: Rez allia(i videkbeli) adata is. Csongrád vm. A Szegedtıl délnyugatra fekvı Röszke település nevének etimológiájára KISS LAJOS (FNESz. Röszke) két lehetıséget ajánl. Lehet közvetlen szláv eredető, erre azonban csupán két igen távoli, fehérorosz és orosz párhuzamot kínál, ami e megfeleltetést kérdésessé teszi. A másik lehetıség szerint a rez ’irtvány’ jelentéső szó (a terepviszonyok miatt természetesen nem veszi fel a MTsz. által közölt további jelentéseket, szemben azzal, ahogyan ezt másutt teszi) kicsinyítı képzıs alakja. CSÁNKI Reszke olvasatot kínál (1: 682), ez azonban a kiejtésben jelentkezı regresszív asszimilációnak az írásképben történı megjelenése lehet, amint a mai névalakban is. A településnév legkorábbi elıfordulása illabiális magánhangzót tartalmaz: 1439: Rezke (ZO. 8: 672), a ma (is) használatos labiális alak a dél-alföldi nyelvjárási régió erıs ö-zésével magyarázható. Zemplén vm. Egyetlen közszói származék adatunk van Szürnyeg (szl. Sirník) településrıl: rezák ’alomnak való sás’ jelentésben (CSOMÁR 1881: 326; MTsz. rezák). KNIEZSA megerısíti, hogy a szó a szláv rězati ’vág’ igébıl származó fınév, de nem feltétlenül a magyar rez származékszava. Lehet, hogy a szó egy szlovák *rezak alak közvetlen átvétele, ugyanakkor a szlovák nyelvbıl a fenti jelentés nem mutatható ki (1955: 465). Nyitra vm. Egy 1138-as oklevélbeli adat szerint egy hegy neve Reza. „Streca határában ma e néven ismeretlen emelkedés” (KNIEZSA 1947–1949: 9; vö. BÁRCZI 1951: 42). Az 1628-i háromszoros átiratban Rezy alakban szerepel: „in monte Rezy cum villa streca”. Az egykori Árpád-kori település (Streca) a Vág bal partján a mai Vágvecse (szl. Veča, ma Vágsellye, szl. Šaľa városrésze) és Vághosszúfalu (szl. Dlhá nad Váhom) között feküdt, Vágvecsétıl ÉNy-ra (PUKKAI 2002: 12). A terület sík vidék, a hegy (mons) megnevezés egy halmot, kiemelkedést jelöl. (A korai elıfordulás és a terepviszonyok miatt nem elképzelhetetlen, hogy a helynévadás motivációja az etimologikus jelentés.) Az 1628-as átiratoknak a nevet érintı javításai arra utalnak, hogy a XVII. század elsı felében a halom neve még ismert volt, az eltérı névalak pedig feltehetıen az akkori névhasználatot tükrözi, egyben az eredeti oklevél íráshibás (vagy inkább annak vélt) névalakjának javítása. A halom e megnevezésének nincs mai folytatása. Esztergom vm. Lábatlan határában egy kisebb (229 m magas) domb neve Réz-hegy. Az elıtagnak a réz fémnévbıl való származtatása motiváció híján indokolatlan. KISS LAJOS a rez földrajzi köznévbıl származtatja (FNESz. Réz-hegy). Érdemes megfigyelni, hogy a rez a Kárpát-medence keleti részén jobbára magas hegyek, míg a Dunántúlon alacsonyabb dombok megnevezésére szolgál. Budapest. Egykori budai dőlınév, ma a fıváros II. kerületének városrésze: Rézmál. A név etimológiáját elsıként PAIS DEZSİ tárta föl, a rez és a mál ’délnek fekvı (meleg) hegyoldal’ összetételének tekinti. Véleménye szerint „eredeti alakja rëzmál volt és csak az elırész jelentésének elhomályosodása óta ejtik az elsı szótag hangzóját é-nek” (1911: 166). Etimológiáját megerısíti PURUCZKY, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az oklevélbeli adatok (az eredeti okleveleket is megvizsgálta) Rezmál olvasatot kívánnak (1968: 400). Ezt a helyesírást követi az 1847-ben megjelent „Életképek” is, márpedig itt világosan elkülöníthetı az [e] és az [é] betőjele (vö. FNESz. Rézmál). Ennek nyomán az összetétel jelentése PURUCZKYnál: ’déli fennsík’ (i. h., a rez jelentésének megadásában ı is a MTsz.-t követi). Lényegében ezt az etimológiát osztja KISS LAJOS is (FNESz. Rézmál). Zala vm. Rezi: Keszthelytıl északra fekvı helység neve (vö. Balaton). Okleveles elıfordulásai: 1236, 1255: Rezy (Cs. 3: 14, 98), 1357: Rezy, villa Rezy (ZalaOkl. 1: 575, 576). A településnév azonban feltehetıen másodlagos, a tıle északra fekvı Rezi-hegy-rıl, illetve annak azonos nevő váráról kaphatta nevét, mely alá tartozott: „Inde ad occidentem sunt montes satis magni et cacuminosi Tatika et Rezy vocati, in quorum utrorumque apice arces desolatae, eaeque cognomines cernuntur”221 (BÉL MÁTYÁS, idézi PAIS 1964: 404). A „magas és meredek hegy” természetesen dunántúli terepviszonyokra értendı (a Keszthelyi-hegység legmagasabb pontja, a Tátika 410 m magas). A név végén az -i PAIS szerint helynévképzı (1911: 166).

220

Vö. 1553: Rézalja (PETRI 1901–4: 107, minden bizonnyal modernizált helyesírással, ugyanitt településnévként is; JUHÁSZ 1988: 95), 1679: Réz alján (MTE. 8: 69; JUHÁSZ i. h.), 1839: Rézalján (FÉNYES 1836–40. 4: 55; JUHÁSZ i. h.). 221 „Innen nyugati irányban található két eléggé magas és meredek hegy, melyek neve Tátika és Rezi, és amelyek mindegyikének csúcsán ugyanolyan nevő elhagyatott [= romos] várak láthatók.” (Fordítás: Sz. R.)

128

Baranya vm. Az Ormánságban járva GUNDA BÉLA jegyzi fel a rez tájszót (’gazos, bokros hely’), mint a ballang és a roboz szinonimáját (1956: 23), melyet az ÚMTsz. is átvesz (rez, 2. jelentés). Problémát jelent azonban, hogy a tájszót az OrmSz. nem közli. Ugyanakkor ez utóbbi bevezetıjében arról értesülünk, hogy e győjtemény nem öleli fel az Ormánság teljes tájszókincsét, a győjtött anyag fıként Kákics, Marócsa és Drávafok nyelvébıl származik, míg egyes településekrıl csupán dőlıneveket tartalmaz (vö. OrmSz. IX). KISS GÉZA (akinek a szótári hagyatékából az OrmSz. készült) közli mind a ballang, mind a roboz tájszó jelentését (1934: 100, 213), a rez-t azonban nem veszi fel. Ennek ellenére érdemes megtartani ezt a nyelvi adatot, hiszen e területtıl nem messze, a Dráva-mellék DK-i részérıl, Eszék vidékérıl ismert a rézál igei származék. A szó jelentése: ’〈(apró, szálkás) halat〉 sőrőn bevagdal’ (CSÁSZÁR 1877: 43, 1879: 140; MTsz. rézál, mëg-rézál; MARIÁNOVICS 1914: 17; KNIEZSA 1955: 465). Figyelemre méltó, hogy e származék ırzi az etimológiai jelentést, bár az sem elképzelhetetlen, hogy egy újabb kori délszláv átvételrıl van szó. Somogy vm. Somogyból csupán egyetlen történeti adat áll rendelkezésünkre: 1338: Rezuth (AO. 3: 446)222. A Tihanyi alapítólevéllel foglalkozó szakirodalom SZAMOTA jegyzetére hivatkozva helyezi Somogyba (PAIS 1911: 166; BÁRCZI 1951: 42 stb.). Ezzel a hivatkozással érdemes felhagyni – amint azt HOFFMANN ISTVÁN is teszi (2010: 154) –, elég a közvetlen szövegkörnyezetre pillantani: „Mete vero prelibate possessionis Gyog (…) hoc ordine distinguuntur: quod prima meta eiusdem incipit iuxta quandam magnam viam Rezuth dictam a parte meridionali, per quam de villa Zemes itur in villam Endrid”223 (AO. 3: 446). Az 1338. február 27-én kiállított oklevél a veszprémi káptalannak Károly Róbert király számára készített jelentése János székesfehérvári ırkanonok és testvérei Gyogy [Gyugy] nevő Somogy vármegyei birtokának határjárásáról. A birtok nyelvi emlékét a következı földrajzi nevek ırzik: Gyugypuszta, illetve Gyugyi-patak, Gyugy-hát (Balaton). A leírásban említett Rezut Balatonszemest és Balatonendrédet köti össze. A térképre tekintve látjuk, hogy (feltehetıen az oklevél írásának idején is) erdıvel borított dombos területen halad át. Ezt az utat minden valószínőség szerint erdıvágással (irtással) alakították ki, így az út nevében a rez korai, etimologikus jelentése sejlik fel, bár az sem teljesen kizárható, hogy (akár a késıbbiek során) e jelentéstıl eltávolodva ’(a) dombon átvezetı út’ jelentésben élt.

A történeti szóföldrajzi áttekintés nyomán a következıket állapíthatjuk meg: 1. ORBÁN és PAIS állítását, miszerint a tájszó elavult, az adatok megerısítik. Székelyudvarhely környékérıl van összesen kettı, Baranyából (az igei származékkal együtt) kettı, továbbá Felsı-Zemplénbıl egy bizonytalan (szintén származékszói) adatunk. Ezek alapján sokkal kevesebbet nyom a latban a szakirodalom hagyományos fenntartása a Tolna megyei kangrez-zel való egyeztetésre vonatkozóan, miszerint a rez székelyföldi tájszó. (E megállapítást – a MTsz. indokolatlanul felvett adatai mellett – a földrajzi nevek nagyobb számú jelenléte sugallhatta.) 2. A közszói elıfordulások szoros kapcsolatban állnak a szláv etimon ’vágás’ jelentésével, azaz (részben) megırizték azt. A származékok (rezák és rézál) közvetlenül kapcsolódnak az etimológiai jelentéshez, megjegyezzük azonban, hogy ezek másodlagos, késıbbi átvételek is lehetnek. A SZARVAS által publikált ’erdıbeli irtás’ csupán a jelentésnek a magyar nyelvben bekövetkezhetett specializálódásában tér el az etimon jelentésétıl (ezzel magyarázatot kaphatunk arra is, hogy a szláv nyelvekben miért nem él ez a jelentés). A SZILÁDY által közölt ’erdımaradvány hegytetın’ az elıbbi jelentésbıl világosan levezethetı: az irtás után felburjánzó, újranövı növényzetet jelölheti. (Ezért indokolatlan az ÚMTsz. ’facsoport’ kiegészítése, melynek másfelıl forrásokban dokumentált háttere sincs.) A feltételezett eredeti jelentéstıl az ormánsági, GUNDA által lejegyzett ’gazos, bokros terület’ áll a legtávolabb, amennyiben (egy esetleges irtás utáni) ’burjánzó gazos terület’ jelentés elszakad az erdı szemantikai jegyétıl. (Érdemes arra gondolni, hogy egy nagyobb mértékő irtás is maga után vonja az egykori erdı „megszőnését”.) A feltételezett szláv etimológia tehát nehézség nélkül tartható (szemben a TESz. „bizonytalan eredető” kitételével). 3. Tulajdonnévként szórványosan elıfordul az egész Kárpát-medencében, keleten magasabb hegyek, nyugaton alacsonyabb dombok, esetleg halmok jelölésére. (Település222

Az OklSz. másik, ugyanezen évszám alatt említett, azonos szövegezéső adata (Rezut) minden valószínőség szerint ugyanerre az útra vonatkozik. 223 „Az említett Gyogy [Gyugy] birtok határjelei pedig (…) ebben a rendben következnek: a birtok elsı határjelzıje egy Rezút nevő nagy út mellett, a déli oldalon áll, amely úton Szemes faluból lehet eljutni Endréd faluba.” (Fordítás: Sz. R.)

129

és várnévként nyilvánvalóan másodlagos.) S igaz, hogy egy-egy esetben más értelmezés is elképzelhetı (vö. HOFFMANN 2010: 154), mégsem ad megnyugtatóbb etimológiát sem a réz, sem a rész szavakkal való motiválatlan megfeleltetés. Az elsıdleges t u l a j d o n n é v i e l ı f o r d u l á s o k b a n közös jegy, hogy a rez mindig h e g y e t v a g y d o m b o t j e l ö l , ez pedig nem magyarázható egymással váltakozó alternatív etimológiákkal, sokkal inkább az egységes etimológia érvét láthatjuk benne. 4. Tulajdonnévként, illetve földrajzi névben névelemként való elıfordulásai nem állnak kapcsolatban az eredeti etimológiai jelentéssel, feltehetıen (az erdı jelentéselem közvetítésével) metonimikusan alakulhatott térszínformanévvé. Ugyanakkor furcsa, hogy önmagában álló földrajzi köznévi jelentése teljesen kihalt. Szavunk (’hegy, domb, halom’) jelentésben igen korán általánosan tulajdonnévi szerepbe kerülhetett, s ezzel párhuzamosan kiszakadhatott a nyomokban megmaradt, az etimonhoz szorosabban kapcsolódó szavak jelentésmezıjébıl. Találóan jegyzi meg LİRINCZE LAJOS: „Az általános (…), hogy egyegy a köznyelvbıl (vagy a népnyelvbıl is) kiveszett, s már elhomályosult értelmő, vagy értelme vesztett közszónak ma már csak földrajzi neveinkben akadunk nyomára (…), de hogy egy néhány évszázaddal ezelıtt – úgy látszik – közszóként is ismert, földrajzi köz- és tulajdonnévként pedig szinte az egész magyar nyelvterületen elterjedt szó nyomtalanul eltőnjék, valószínőleg igen ritka” (1950: 54)224. 5. Útnévként az egyetlen Somogy megyei adatban találkozunk vele. Itteni elıfordulása még kapcsolódhat az etimológiai jelentéshez, így a rez ’〈erdıben〉 vágás, csapás’ a rezút ’〈erdıben〉 ily módon kialakított közlekedı út, erdei csapás, ösvény’ jelentésben állhat. Az oklevélbeli adat esetében azonban nem hagyható figyelmen kívül a latin magnam viam szerkezet: azaz itt egy szélesebb „irtásút”-ról lehet szó. Mindazonáltal – amint láttuk – más értelmezés is elképzelhetı: a ’dombon át- (illetve oda fel-, onnan le)vezetı út’ jelentésben a rezút tipológiailag is illeszkednék a hegyút, völgyút, bércút stb. típusú földrajzi köznevekhez. A történeti szóföldrajzi adatokból származó következtetések utat nyitnak a TA.-beli kangrez utótagjának a rez szóval való azonosítása számára. A TA. korai (minden forrásunknál korábbi) adata pedig feltételezi, hogy a szlávból átvett szó még valószínőleg nem távolodott el túlságosan eredeti (etimologikus) jelentésétıl. V. A kangrez szórvány és a kangrez via szerkezet lehetséges jelentései Mindezek alapján a kangrez [kanyrëz] egy út nevének tekinthetı, mely vagy az út jellegét, vagy az út irányát adja meg. A z e l s ı é r t e l m e z é s i l e h e t ı s é g szerint az összetétel elıtagja melléknévi jelentése: ’lehajló, ferde, lejtıs, meredek’, illetve ’elhajló, kanyarodó’, az utótag pedig ’vágás, csapás, irtás’ (etimológiai) jelentésben értelmezhetı. Az útnév ezesetben az út jellegére utalhat ’lejtıs csapás’, illetve ’lejtıs irtás(sal nyert)’ ti. ösvény vagy út (via). Mivel – NÉMETH vélekedésével szemben – nem sík területen, hanem dombos terepen tudjuk azonosítani a területet, az elıtag ’lejtıs’ jelentése kézenfekvınek látszik. Jóval magasabb hegy esetében a ’kanyargós’ ti. vágás(út) lenne feltételezhetıbb, hiszen a magas hegyre könnyebb a szerpentinszerően, kanyargósra vágott irtásúton feljutni. A tolnai viszonyokat figyelembe véve azonban ennek feltételezése nem indokolt, mindazonáltal a ’kanyargós / kanyarodó irtás(sal nyert) ösvény’ jelentést sem kívánom kizárni. A m á s o d i k é r t e l m e z é s i l e h e t ı s é g szerint az utótag a – konkrét terepviszonyoknak megfelelı – földrajzi köznévi jelentés hordozója: ’domb(oldal)’. Ez 224

LİRINCZE mindezt a ség térszínformanévrıl mondja (a rez-t az elıbbiekhez sorolja), a szóföldrajzi áttekintés azonban azt mutatja, hogy mindez a rez-rıl is állítható.

130

esetben a szórvány az út irányát, illetve vonalát adja meg: ’lejtıs domb(oldal)’, a kangrez via szerkezet jelentése pedig: ’(a) lejtıs domb(oldal)ra / domb(oldal)on vezetı út’. Távoli párhuzamként egyetlen kiragadott mai példa: Magaspart utca (TMFN. 440). Az jelenthet problémát, hogy az „ad kangrez uiam” szerkezet sajátosan magyaros szórendő. Amennyiben a kangrez önmagában is megáll útnévként (elsı értelmezés) és a scriptor az alárendelı mellékmondatot el kívánta kerülni, „via kangrez (dicta)” típusú szerkesztést várnánk a magyaros szórend helyett. Ha pedig a kangrez csupán a terepet jelöli (második értelmezés), akkor egyértelmően magyaros szórenddel kell számolnunk (*kangrez utu → kangrez via; vö. hodu utu, ohut). Akár a bonyolult szöveggel való küszködés, akár közvetlenül a magyar névhasználat a magyaros szórend oka, mindenképpen nyelvi interferencia-jelenséggel számolhatunk. VI. A kangrez via azonosítása BÁRCZI GÉZA a nyelvtörténeti kutatások elengedhetetlen és megkerülhetetlen részeként értékeli a lokalizáció feltárását: „A földrajzi azonosításnak kell (…) általában annak az alapnak lennie, amin a hangtani, alaktani és hangjelölési meggondolások épülnek” (1944: 315). Kangrez földrajzi helyét lokalizálni – bár tudjuk, hogy Fadd határában kell keresnünk, ha azonban esetleg az út végpontját jelölné, távolabb is lehetne – mindez ideig nem sikerült, így erre az információra nem támaszkodhattunk a szórvány értelmezésében. Ha mégis sikerülne a helyet azonosítani, az megerısítheti vagy cáfolhatja a fenti következtetéseket. Az azonosításokat gyakorta megkönnyíti a késıbbi (akár interpolált, illetıleg hamis) oklevelekkel való összevetés. A faddi birtok a XI. század vége felé is fontos lehetett, erre utal a TAH.-nak mutatója: „[in] terrytorio tollenę est villa fotody”, azaz: „tollena területén fekszik fotody falu”. A faddi szolganéprıl és birtokhatárokról terjedelmes leírást kapunk az 1211-es TÖ.-ban. Késıbb a birtok kikerült a tihanyi apát fennhatósága alól (vö. ENGEL szerk. 2001), így érthetı, hogy a XIV. századi interpolált alapítólevél (+1055/*1324 u.) és a László király korára hamisított XIV. századi oklevél (+1092/*1324 k.//1399) már nem hozza. Az azonosításra tehát látszólag – mint azt sikeresen alkalmazhatta GYÖRFFY a culun-i birtok határpontjainak meghatározása során – a TÖ. nyújthatna támpontot. Ugyanakkor már elsı pillantásra is problémásnak tőnik a közel 30 határpontot felsoroló leírás azonosítása a csupán néhány földrajzi névvel megjelölt egykori birtokkal. További nehézséget jelent, hogy a TÖ.-beli határ a Dunából kifolyó (tipikus „fok”) Gergyen folyótól indul, és nyugati irányban a hadútig (a pannóniai limesútig) nyúlik. Ez a terület teljesen sík vidék és részben ártér, az alapítólevélben leírt terület viszont – amint a szöveg utal rá – dombos vidéken helyezkedik el. S még ha „András király legnagyobb határdombja” (PRT. 10: 418, vö. 511) – mint mesterséges földhányás – szerepel is a leírásban, a TA.-beli birtok esetében ilyen határpont nincs, az valószínőleg a TÖ.-ban közvetlenül elıtte említett királyi erdı határpontja. Elképzelhetı lenne a TÖ. vonatkozó szakaszának végén említett másik, Fadd határában lévı birtokkal való azonosítás. Szeg (Várszeg) azonban részben Faddtól délre, nagyobb részt viszont az egykori Duna-meder túlpartján terül el (TMFN. 426, 428), terepviszonyairól pedig ugyanazt mondhatjuk, mint a fenti TÖ.-beli birtokrészrıl. A TÖ. leírásában tehát legföljebb a sőrő határpontokkal szereplı kiterjedt birtok leírásába beékelıdı, a faddiakkal ekkor tájt közösen mővelt földeket lehetne azonosítani a TA.-beli birtokkal: „Az elhatárolt földeken kívül (Tihany) egyháza Fatod lakosaival közösen is mővel földeket.” (PRT. 10: 418, vö. 511). Ez a rövid közbeékelés azonban semmilyen konkrét támpontot nem kínál, csupán annyit sugall, hogy

131

ez a terület már a Duna egykori árterétıl távolabb fekszik, mert alkalmas a szántásravetésre. Az alapítólevél leírásában – amint láttuk – hét helymegjelölés (közülük öt határpont) szerepel. A birtokleírások egy részénél a kezdı és végpont egybeesik: a TA.-ben ilyen huluoodi, gisnav, a culun-i, és minden bizonnyal a faddi birtok is, melynek kezdıpontja a „magna via”, végpontja pedig az az út, „quę ducit ad kaztelic”. Itt tehát csupán négy határpont (a Kesztölcre vezetı nagy út, aruk tue, aruk fee, illetve luazu holma) jelöli ki a kérdéses földterületet, fenntartva, hogy a kezdı- és végpontként megjelölt út (hosszabb) határvonal is lehet. Ebbıl az következik, hogy feltehetıen viszonylag kis területrıl van szó. A négy helymegjelölésbıl kettı nagy biztonsággal azonosítható. Amint az elızı fejezetben említettük, a mortis birtok leírásában szereplı, az itteni nagy úttal, illetve a Kesztölcre vezetı úttal azonos útszakasz nem más, mint az egykori pannóniai limesút Tolna megyei szakasza, mely meglehetıs biztonsággal lokalizálható. A luazu holma hely pedig – HOFFMANN ISTVÁN hívja fel rá a figyelmet (2010: 150) – Lovász-domb néven, szinte valószínőtlenül maradt fenn közel ezer éven át (TMFN. 426). Az elsı megközelítésben nehezen azonosíthatónak tőnı aruk tue és aruk fee feltehetıen az ÉNy– DK irányban párhuzamosan futó völgyek közül (a szöveg jelzi, hogy völgyrıl van szó: „quę uallis”) az elıbbi határpontokhoz legközelebb esı völgy (a ma már Tengelic határához tartozó Kút-vıgy és folytatásaként a Jaj-vıgy: TMFN. 403–4). Mindezen határpontok a „nagy út”-tól nyugatra helyezkednek el, a terület tehát nem azonosítható a TÖ.-beli részletesen leírt faddi területekkel, legfeljebb az utalásszerően megemlített, közbeékelt kisebb birtokkal. S hogy az apátságnak adományozott szántóföldet valóban ezen a területen kell keresnünk, megerısíti a Faddi lejtı mellett elterülı, egykor Apáti néven nevezett – ma Tengelichez tartozó – birtok, mely apátsági tulajdonlás emlékét ırzi, s mely terület mai mikrotoponimái: Apáti, Apátipuszta, Kis-Apáti-dőlı, Nagy-Apáti-dőlı (TMFN. 405)225. Egyben arra is választ kapunk, hogy miért látszott a leírásban szükségesnek a kérdéses völgy azonosíthatóságát két további viszonyítási ponttal („amely völgy a kangrez útig nyúlik, és amely tart egészen a lean syher-ig”) is megtámogatni. A terep egymással párhuzamos völgyek által szabdalt, ezért nagyon is indokolt a pontosítás. E helymegjelölések tették egyértelmővé, hogy a párhuzamosan futó völgyek közül melyikrıl van szó. Azt a feltételezést, hogy ez valóban az említett völgy, nem például a vele párhuzamosan, tıle nyugatra húzódó Mél-vıgy és folytatásaként a ma Fácánkerthez tartozó Róka-vıgy226 (TMFN. 403, 430), az a tény is alátámasztani látszik, hogy ennek a völgynek az oldalában fut fel egy út a környék legmagasabb pontjára, a Medencéhez (nevét az 1964ben itt épített víztároló medencérıl kapta, vö. TMFN. 404–5), s ennek a m e r e d e k e n f ö l f e l é v e z e t ı ú t n a k a mai neve: Faddi lejtı (TMFN. 405). Ez az út topográfiailag és szemantikailag is lehet az alapítólevélbeli kangrez [kanyrëz] összetétellel jelzett útmegjelölés örököse.

225

Mely nem azonos a Szedres község határában (TMFN. 418–423) – az elızı fejezetben leírt – jelzett hellyel, amely helyen késıbb Apáti nevő falu is állt, s ahol a mortis birtokot kereshetjük. 226 A távolabbi völgy szereplése a határleírásban csak úgy lenne elképzelhetı, ha ezt feltehetıen – a közelebbi völgyön keresztirányban átvezetı – újabb határpontok jeleznék.

132

VII. Összegzés A kangrez szórványt hagyományosan összetett szónak tekintem, de íráshibát feltételezek benne. Így elıtagja a *kany- ’ferde; elhajló’ (melynek alapnyelvi etimológiáját is lehetségesnek vélem), az utótag pedig a rez térszínformanév, esetleg annak feltételezett etimológiai jelentésével: ’vágás, irtás; így nyert ösvény’ lehet. Az összetett szó jelentése tehát: ’lejtıs irtás(sal nyert)’ vagy ’lejtıs domb(ra vezetı)’ ti. út. Ezt az etimológiát – nyelvi és névtani párhuzamok nyomán – az ötletnél többnek, a lehetséges etimológiák sorába tartozónak vélem. Másfelıl a helynév azonosítását sem tartom lehetetlennek.

133

Egy paleográfiai alapú értelmezés lehetısége: ecli A Tihanyi alapítólevél kutatástörténetének talán egyik – ha nem a – leginkább homályba burkolózó birtokleírása az ecli révénél kezdıdı erdıbirtok. Homályba burkolózó, hiszen mind a benne említett magyar szórványok egy részének (ecli, fidemsi, caput p&tre, asauuagi, lopdi) végsı etimológiai szerkezetére vonatkozóan, mind az etimológiailag transzparens helynevek (aruk tue, bagat mezee, Opoudi), s ezáltal a birtoktest topográfiai azonosításában is igen sok kétely maradt. Pedig az azonosítás (mai helynevekkel való megfeleltetés) ez esetben gyümölcsözı lehetne az etimológia feltárása számára is (l. a névazonosítás kérdésérıl korábban mondottakat; vö. BÁRCZI 1944: 315). A vonatkozó szövegrészlet: „Infra terminos huius ruris silua est quę hab& ini(ci)um ad portum ecli usque ad fidemsi (…)”, azaz: „Ezzel a birtokkal határos egy erdı, mely ecli révénél kezdıdik, elnyúlik fidemsi-ig (…)”. 1. A német személynévi eredet. – A portus ecli szerkezet mögött ’Ecli réve’ vagy ’Ecli-rév’ értelmezés sejthetı, amennyiben az ecli szórvány valóban személynévbıl származó helynév. A TA.-beli ecli MELICH véleménye szerint „ma Ekel volna” (1914b: 152), a szórványt a Komárom megyei Ekel településnév adataival227 állította párhuzamba. A helynevet MELICH személynévi eredetőnek tartja (vö. még FNESz. Ekel). JAKUBOVICH annyiban pontosítja MELICH elgondolását, hogy a nevet az ófelnémet Agil törzsnévbıl (annak kiterjedt családjából) származtatja, melynek magyar adatai – véleménye szerint – az „Ekli-Ekl-Ekül-Ekel lassú fejlıdésen keresztülment személy-, nemzetség- és helyneveink” (1927: 235; a német névalakokhoz vö. még: BÁRCZI 1951: 44; FNESz. Ekel). Zelliger Erzsébet annyival egészíti ki ezt az elgondolást, hogy a nevet becézı alakúnak véli: „felsınémet személynév rövidült becézı változata” (2005: 36). A vonatkozó szakirodalom – mint láttuk – kiegészítésekkel, pontosításokkal, de lényegében lánchivatkozásként e véleményt idézi (MELICH 1914b: 152; JAKUBOVICH 1927: 235; BÁRCZI 1951: 44; MÉSZÖLY 1956: 12; TARNAI fıszerk. 1992: 558, 36. j.228; ZELLIGER 2005: 36; HOFFMANN 2008: 15; 2010: 160–1). BÁRCZI néhány helynév azonosításának nehézségét abban látja, hogy „a régi helynév több azonos hangzású mai helynévhez főzhetı, s a zavarnak oka éppen az, hogy több ilyen helynév is van (pl. ecli)” (1944: 315). Bár éppen a példaként hozott ecli esetében nem tér ki több ilyen nevő helyre, megjegyezzük, hogy a csallóközi Ekel (és Ekli-puszta) mellett találunk Ekel falut, illetve birtokot Vas megyében: Pápoc határában a Rába mellett feküdt229, és – ha ide vonható – Szatmárban230 is. Mindazonáltal a BÁRCZI által említett 227

Csallóköz, ma: Okolična na Ostrove, Szlovákia. Az adatok a Komárom megyei Ekel és a határában Ekli-puszta nevő helyekre vonatkoznak (vö. Cs. 3: 498; JAKUBOVICH 1927: 235). Teljesebb történeti adattár: I. T e l e p ü l é s n é v k é n t : 1220/1550 Eel [olv.: ecl]; 1228>1422/1481: uxor Althumon de villa Ekly; 1229: Ekly (vö. ÁÚO. 6: 478); 1244>1422/1481: Andreas de Ekly; 1247/1252/1376/1592: Andreas filius Olthuman de Ecly; [1247 u.]: Farcasius sacerdos de Ekly (vö. HO. 3: 9; ÓMOlv. 98); 1252/1376/1592: Andream filiumm Olthuman de Ecly; 1261/1394: Andree de Ekl …possessio in Ekl, … villa Ekl (vö. ÁÚO. 9: 513); 1268/347: Gabriel et Paznan de villa Ekl ... cum Paulo de eadem villa Ekl ... Stephanus de eadem villa Ekl; nobiles de villa Ekl (vö. MES. 1: 554); 1326: Pauli de Ekl, possessio Ekl (vö. F. 8/7: 187, 196); 1327>1422/1481: Andreas … de Ekly; 1360: Ecly; 1369: Ecly; 1423: Ecly; 1425: Ekled; Ecly; 1453: possessionis Ekle; 1465: Elk; 1483: Ekl; 1487: Ekl;1495: Ekel; 1497: Ekell. (Adatok: CS. 3: 493, 497, 498; Gy. 3: 414.) II. N e m z e t s é g n é v k é n t (ugyancsak e helynévvel kapcsolatban): 1243: possessionum Ekly … in comitatu Komaromiensi …Morthonos de genere Ekly, JAKUBOVICH 1927: 235; Gy. 3: 414). 228 Az idézett jegyzet összemossa a kapcsolódó helyneveket: „késıbb Ekel”. Hasonlóképpen: PRAZNOVSZKY szerk. 1992: 10. 229 Adatai: 1325: Elk (vö. HO. 1: 138); 1357: Predium Ekl (vö. HO. 1: 218); 1362: Possessio Ekl (vö. HO. 1: 242); 1368:

134

zavar nem a helynévi homonima következménye, hiszen egyik hely sem azonosítható a TA. birtokleírásával. A (német) személynévi eredet a fenti XIII. (a csallóközi Ekel), illetve a XIV. századtól (a Vas megyei Ekel) adatolt helyek esetében elképzelhetı, a név személynévi változatai szintén csak a XIII. századtól állnak rendelkezésünkre231. Mindazonáltal a XI. század közepén egy magyar névadással (a puszta személynévi eredet erre mutatna) német személynévbıl keletkezett helynevet feltételezni további település- és népiségtörténeti kérdéseket vet fel. Meggondolandó, hogy a helynévi adatok közül az Ekly forma végsı magánhangzója – tekintve, hogy a névalak kivétel nélkül de-s szerkezetben fordul elı – nem -i melléknévképzı-e? (A kétszeres jelölésrıl lásd a beillesztésrıl szóló fejezetet.) A fenti helynevek adatait áttekintve ez a gyakorlat leginkább a XIII. századi forrásokra, illetve az ezekrıl készült késıbbi másolatokra, átiratokra jellemzı. Más megközelítéssel, de a kései adatokat hansonlóképpen értékeli BÁRCZI is (1951: 44), számára az 1453: Ekle adat tanúsága tőnik meggyızınek. Vö. még a mai Ekel határában található (*Ekeli >) Ekli-puszta névvel. A kérdés további, alapos és más helynevekre is kiterjesztett átfogóbb vizsgálatot igényel. Ha a késıbbi Ekli forma képzıs alak, a TA. ecli szórványát – a párhuzamosnak tőnı névalakok alapján – egy késıbbi Ekel ~ Ekl véghangzós változatának tarthatjuk.

2. Ecli mint magyar névelem. – Mindezen – párhuzamosnak vélt helynevek tanúságán nyugvó – megfeleltetések implicite településnévnek tekintik ecli-t. S bár nem zárható ki ecli esetében sem a rév helyére utaló településnév (HOFFMANN 2010: 160. 110. j.) feltételezése, különösen is megfontolva, egy-egy átkelı neve késıbb is válhatott településnévvé (i. h.), késıbbi adatok hiányában – bármely felmerült lokalizációt is tekintjük – e véleményt egyelıre nem tudjuk sem igazolni, sem cáfolni. Az sem zárható ki azonban – szemben a hagyományos helynévi értelmezéssel –, hogy ecli itt (még) személynév, vö. Péterrév, Péterréve, illetve távolabbi párhuzamként: Úr réve (a példák a KMHsz. címszavai; vö. még HOFFMANN 2010: 160–1). Megjegyezzük, hogy névtipológiailag a névszerkezet része egy *Ecli folyónév is lehetne, ilyen magyar nyelvő adatunk azonban nincsen. 3. Ecli mint latin névelem. – Elvben a szószerkezet megengedné a teljes latin értelmezést, eszerint a genitivusban álló ecli tag lehetne – a tipológiailag gyakoribb, de latinul ritkább településnéven túl – a folyó latin neve (vagy latinosított, esetleg csupán latinul ragozott neve, l. a beillesztésrıl szóló fejezetet), amin a rév található, vö. pl.: 1257: in portu Crysii (ÁÚO. 7. 476); 1350 u.: in portu Zaue (Cs. 2: 412); stb. Ilyen – egy esetleges *Ecli genitivusból rekonstruálható – latin vagy latinosított folyónevet azonban szintén nem ismerünk (ahogyan ilyen településnevet sem, ha latinra fordított, vagy latinosított településnévi formára gondolnánk). HOLLER LÁSZLÓ – átfogó tanulmányának részeként közzétett – legújabb értelmezése szerint (2010: 75) az ecli íráshibás lejegyzése lehet a latin ecclesiae szóalaknak. Az általa rekonstruált kifejezés tehát: portus ecclesiae ’az egyház réve’. Az íráshibát a gondatlanul, nehezen olvasható fogalmazvány számlájára írja. A kérdéses birtok határpontjainak meghatározásakor az egyházat (a templomot) Bolhás falu templomában, a révet pedig a tıle délre található Szentlászlói-halastónál véli megtalálni. Possessio Ekly (vö. HO. 2: 259); 1387: Possessio Ekel; 1438: Elk (vö. HO. 2: 276); 1455: Possessio Ekl (vö. HO. 2: 318). (Adatok: Cs. 2: 746.) 230 Adata: 1237/1388: terra […] Ekkul nomine in comitatu Zathmariensis [!] (ÁSznt. Ekul). 231 Személynévi adatok: 1220/1550: Eel [olv. Ecl]; +1243>1422/1481: Ekly [ezek valójában FEHÉRTÓI által (is) személynévi eredetőnek tartott, de helynévi adatok, l. fent!]; illetve: +1171/1334 e.: Ecul; 1220/1550: Ecyul; 1250: Ekel;1265/1358: Echel, Ehelley; 1284: Hekkul; és esetleg a korábbi 1138/1329: Ecil (talán inkább az Ecilius névhez vonandó). (Adatok: ÁSznt.) Messzire vezet, de nem kizárt, hogy a felsorolt egyes névalakok a görög-latin végzıdés nélküli Echelleus, Echilleus, Ecleus stb. ’Achilleus, Achilles’ változatai.

135

A feltételezés kétségtelenül eredeti, néhány megjegyzést azonban szabadjon tennem. Az oklevélfogalmazványok (vö. a Tihanyi összeírás fogalmazványa), ha nem is olyan szépek, mint a tisztázatok, rendesen jól olvashatók, hiszen kényes birtokjogi dokumentáció forrásának jelentik az alapját. Másfelıl éppen a fogalmazó az, aki a teljes oklevél kontextusát átlátja, s éppen neki kell a birtokviszonyok egyértelmősége fölött ırködnie. Esetünkben ez azt jelenti, hogy nem tőnik valószínőnek, hogy önmagában írta le (akár rövidítve) az ecclesie szót, ha az nem a tihanyi (Szőz Mária és Szent Ányos) egyházat jelöli. A terminus ugyanis fenn van tartva a megadományozott egyháznak, az oklevél szövegének formálója minden más esetben kényesen ügyel arra, hogy megnevezze a szóba került más egyházat: „altera magna [sc. via] · quę simul ad sanctum clementem [a Szent Kelemen-templomnál] terminantur”, illetve „[piscinae] sunt prescripte ęclesię [ti. a tihanyi egyházé] preter tres · quarum (…) tercia namque sancti mich(a)elis [a Szent Mihály-egyházé]”. A feltételezett hanyagság tehát inkább a birtokjáró hivatalnok feljegyzésének rovására lenne írandó. Ha tehát íráshibát feltételezünk, a határjáráskor készített feljegyzés lehetett hanyag írású (talán elképzelhetı, hogy a feljegyzı „saját rövidítést” alkalmazott), s ennek eredményeként a hiba már a fogalmazványba is belekerülhetett. Ugyanakkor a feljegyzés készítıjének is tudnia kellett, hogy a leírtaknak súlyos jogi következményei lesznek, ezért ugyancsak szokatlan eljárás, hogy vagy a titulussal megnevezendı egyházat titulusa nélkül jegyezze le, vagy az általa csak „odavetett” feljegyzést kommentár nélkül adja át.

Az eddigi megfontolásokhoz egy újabb, szintén paleográfiai megfontolás nyomán felvetett értelmezési lehetıséget kívánok kapcsolni. A TA. hiteles példányának lejegyzıje (a hasonló betőkapcsolatoktól eltérıen) az igen gyakori qui betőkapcsolatot (egyetlen kivételtıl eltekintve) nem rövidíti. Az egyetlen kivételen – quicq(ui)d – jól látható a szabályos rövidítés: a q bető fölé húzott függıleges vonal: . A fogalmazványon szövege, illetve még inkább a feljegyzések azonban tartalmazhattak több szó esetében is hasonló abbreviatúrát. E rövidítés írásmódja eredményezheti, hogy a q teste és szára kissé elválik egymástól, a felette lévı vonás pedig lefelé hosszabbra is nyúlhat, ilyenformán: „ec”, ami viszont könnyen félreolvasható. Így nem teljesen elképzelhetetlen, hogy a hiteles példány írója – vagy még a fogalmazvány készítıje – a korábban rövidítve írt eq(ui) szót olvashatta és írhatta ecli-nek. Ebben az esetben a portus equi (’lórév’) – legalább is névszerkezetileg – összevethetı a Csepel-szigeti Lóré(v) elsı elıfordulásával: 1264: portus equorum (ÁÚO. 7: 506). Felvetésemre vonatkozóan HOFFMANN ISTVÁN arra hívja fel a figyelmet, hogy a hasonló latin névszerkezetekben általában többes genitivus használatos, mint pl. az – általa is idézett – Insula Bubalorum ’Bivaly-sziget’, Insula Leporum ’Nyúl-sziget’ (2010: 161)232. Még azt is hozzáfőzhetjük, hogy a latin névalkotás szempontjából ez a szerkesztésmód adekvátabbnak tőnik. Az adatok áttekintése után a következıket állapíthatjuk meg: 1. Kezdettıl fogva jelen van a singularis genitivus esettel történı szerkesztésmód233. 2. A singularisban szerkesztett neveknek olykor pluralisban szerkesztett párjuk is van234. 3. Az ilyen párok közül (a források tanúságtétele alapján) a singularisban szerkesztettek régebbieknek látszanak. 4. A singularisban szerkesztettek jobbára direkt magyar tükörfordításnak tőnnek, míg a plurálisban állók inkább a latin nyelv logikája mentén keletkezhettek. (Megjegyzendı, hogy ezen latinra fordított névalakok mögött 232

Korábban hasonlóképpen TÓTH VALÉRIA, szíves személyes észrevételében. Vö.: 1112: mons leporis (F. 7/5: 89; HO. 8: 2; DHA. 395); 1247: mons leporis (F 5/1: 316) – 1374: lapidem equi (F. 9/4: 635) – 1112: ad foueam, que dicitur lupi (F. 7/5: 89; DHA. 395–6); 1205: quercus Lupi (F. 7/5: 169); 1249: ad foueam, quae vocatur lupi (F. 5/1: 316); 1343: quercus lupi (ÁÚO. 2: 147) – 1308: de villa Canis (F. 8/1: 259); 1318: de villa Canis (F. 8/5: 108); 1347: de villa Canis (F. 9/1: 580); 1351: de villa Canis (F. 9/2: 103) – 1266: per siccam uallem ad arborem Corni (HO. 6: 140, vö. 139–41) – 1112: terminus est in quodam monte aquile (7/5: 86 DHA. 394); 1249: in quodam monte aquile (F. 5/1: 313) – stb. 234 Pl. 1112: mons leporis (F. 7/5: 89; HO. 8: 2; DHA. 395) ; 1247: mons leporis (F 5/1: 316) ~ 1243: Insula que dicitur Leporum (F. 4/1: 293); 1246: in insula leporum (F. 4: 102; majd késıbbrıl több száz adat). Hasonlóképpen: 1112: ad foueam, que dicitur lupi (F. 7/5: 89; DHA. 395–6) ~ 1255: vadit ad foveam luporum (ÁÚO. 11: 416). Sok adattal: 1162/1381: ad foveam vulpis (PRT. 8: 409); 1171: ad foueam vulpis (ÁÚO. 1: 67; PRT. 8: 275); 1181: ad foueam vulpis (ÁÚO. 1: 77; PRT. 8: 277); 1193: ad foueam vulpis … ad fossam vulpis (F. 2: 286–7); 1340: ad foueam vulpis (F. 8/4: 466) ~ 1252: per foueam vulpium (F. 7/5: 306; HO. 6: 73); 1277: ad magnam foueam, siue speluncam vulpium (F. 5/2: 416). 233

136

természetesen nemigen feltételezhetünk reális névhasználatot.) 5. Az adatok mennyisége sok esetben megtévesztı: míg a Nyitra melletti mons leporis (’Nyúl-hegy’) két adattal, addig a dunai insula leporum (’Nyúl-sziget’) több száz adattal dokumentálható, ám mindkettı csupán egy-egy helynevet jelöl. Az adatok mennyisége a hely jelentıségével, történetével is összefüggésben álló dokumentáltság függvénye, másfelıl a régebbinek tőnı névformák nyilvánvalóan kevésbé dokumentáltak. 6. A singularisban álló formák a korszak helynévi adatoltságát tekintve jelentıs számban a XII. század elejéig visznek vissza minket, így nem lehetetlen, hogy a XI. század közepén már létezett e névfordítási gyakorlat (portus equi). 4. Összegzés. – Az ecli névrész paleográfiai alapon történı megfejtésére irányuló kísérlet csupán egy ötlettel egészíti ki az eddig felmerült értelmezési lehetıségeket. Ötlet marad annak ellenére, hogy a feltételezett helynév-azonosítás (l. a dolgozat vonatkozó fejezete) tágabb helyszíne nagy számban kínál ló- elıtagú helyneveket (vö. SMFN. 1027– 8: Mutató), s közülük különösen is csábító az azonosítandó birtoktest szélén, Kutas és Beleg határában található, a mai névhasználók számára már nem ismert – tehát feltehetıen régebbi korok emlékét ırzı – Ló-tó (SMFN. 661–2), ám egy esetleges egykori Ló-rév helynév azonosítására kétségkívül elégtelen. A latin névfordítások gyakorlata alapján ugyanakkor nem zárható ki a helynév portus equi-ként történı értelmezése. A felvetett értelmezés mégis csupán ötlet marad, mert – legalább is egyelıre – párhuzamos oklevélhelyekkel nem erısíthetı meg az abbreviáció efféle félreolvasása. Mindezek mellett meg kell jegyeznünk, hogy a kutatástörténeten végigvonuló német névetimológia elmélete sem lényegesen több etimológiai ötletnél, különös tekintettel arra, hogy a XI. század közepén – vonatkozó makrotoponima híján – ugyancsak társtalannak tőnik egy német eredető mikrotoponima, de legalább is nagyon komoly népesedés- és településtörténeti kérdéseket vet fel. Mindezek alapján célszerő igen óvatosan eljárnunk, ha a korszak magyar nyelvtörténeti leírásában az ecli lexémára nyelvi adatként kívánunk hivatkozni.

137

Azonosítás mai helynevek alapján: birtokok bagat mezee szomszédságában I. Az azonosítás szükségessége és lehetıségei 1. A vonatkozó szövegrészlet. – „(E)x alia parte • est locus & terra arabilis cum pratis quę ibi simil(it)er designata est a ministris regis • Infra terminos huius ruris silua est quę hab& ini(ci)um ad portum ecli usque ad fidemsi • exinde ad magnam uiam (q)uę ducit ad aruk tue • hinc uero ad caput p&re235 post hęc ad bagat mezee • & exinde [ad] asauuagi • Contin& hęc silua quamplures paruulas piscinas (q)uę omnes sunt prescripte ęclesię preter tres • quarum duę sunt regis • tercia namque sancti mich(a)elis • Opoudi • & lopdi • regis sunt • Siquę uero sunt arbores (i)nibi fructiferę • siue non fructiferę eidem pertinent ęcclesię” Magyar fordításban: „Egy másik helyen van egy terület, egy szántóföld rétekkel, melyeket hasonlóképpen a király tisztviselıi jelöltek ott ki. Ezzel a birtokkal határos egy erdı, mely ecli révénél236 kezdıdik, elnyúlik fidemsi-ig, ezután a nagy útig, amely az aruk tue-hez vezet, innen pedig petre fejéig237, azután elér a bagat mezee-ig, majd innen az asauuagi-hoz. Ebben az erdıben található jó néhány kicsiny halastó is, ezek mind az említett egyházéi, három kivételével, melyek közül kettı a királyé, a harmadik pedig a Szent Mihály egyházé. Az opoudi és a lopdi a királyéi. Ha pedig vannak ugyanitt termı és nem termı fák, ugyanezen egyházhoz tartoznak.” 2. Az azonosítás szükségessége. – Az idézett részlet az alapítólevél kutatástörténetének egyik (ha nem a) legrejtélyesebb szakasza. Az azonosítást nehezíti, az eredményeket pedig kérdésessé teszi, hogy a név nélküli birtokegyüttest az alapítólevélen kívül késıbbi okleveles forrásainkban nem leljük. Mint arról már korábban szóltunk, az azonosítás, mely elsısorban a történeti földrajz vizsgálódási körébe tartozik, a történeti nyelvészet érdeklıdésére is számot tarthat, hiszen a lokalizáció egyben a nyelvi elem denotatív jelentésének megadása. A denotatív jelentés meghatározása pedig megteremti a lehetıségét az etimológiai jelentéssel való összefüggések feltárásának, így kiváló alapot kínálhat a történeti jelentéstani kutatásokhoz. A fenti birtok azonosítása azonban más okból is kívánatos volna. Alkalmasint egy-egy helynév – köztük pl. a rendkívül problematikus caput p&re – értelmezésében is támpontot nyújthatna (vö. BÁRCZI 1944: 315). 3. Az azonosítás nehézségei. – Az azonosításhoz az egyik legfontosabb, jelesül a közvetlen birtoktörténeti érv hiányával számolva a következı lehetıségek állnak a kutatók rendelkezésére: 1. A mai helynevek tanúságtétele. A korábbi kutatás ezt a lehetıséget (a szinkron helynévi adattárak hiánya okán) nem tudta kellıképpen kiaknázni. 2. Korábbi oklevelek hasonló helynevei. Az erre épülı azonosítások elsısorban a fidemsi szórvánnyal történı megfeleltetésekre alapulnak. 3. A tágabb szövegkörnyezet. Elsısorban a birtokleírás sorrendjének a logikájára gondolhatunk, melyet gyümölcsözıen 235

Bár saját értelmezésem szerint a p&re latin szó, de mivel ez nem bizonyítható minden kétséget kizáróan, ezért a kiemelést megtartom. 236 Vagy: „a lórévnél” (l. az elızı fejezet). 237 Saját értelmezésem szerint: „a Kı-völgy kezdetéig”.

138

alkalmazhattunk a lupa nevő birtok azonosítása során. 4. A szőkebb szövegkörnyezet. A szórványok információtartalmán túl a latin nyelvő közvetlen szövegkörnyezet is kínál számunkra további megfontolnivalókat. Mindezek a szempontok természetesen egészülnek ki a névszociológia, a névrendszertan, a történeti földrajz, történeti vízrajz stb. tanúságtételeivel. II. Korábbi azonosítási kísérletek 1. A birtok a Csepel-szigeten. – CSÁNKI a szórványt az 1264: Fedemus in magna insula, 1295: Terra Fedemus, 1518: Predium Fedemes adatokkal azonosítva a helyet a Csepel-szigetre helyezi (3: 327). Ezt a véleményt elfogadja GOMBOCZ (Alaktan 115), MELICH (1914b: 105) és MIKOS (1935: 308) is. BÁRCZI ugyanakkor kételyét is megfogalmazza: „késıbbi adatok nem említik, hogy az apátságnak a Csepel szigeten birtoka volna”, ill. „fidemsí csepelszigeteki fekvése nem tekinthetı biztosítottnak” (1951: 45), egy lappal elıbb mégis efelé hajlik: „fidemsí földrajzi helye bizonytalan […] elhelyezése igen nehéz; talán a Csepel szigeten” (i. m. 44). 2. Tolna megyében, Fadd mellett. – Vele szemben ERDÉLYI fidemsi-t az 1211-es Tihanyi összeírásban szereplı Fede ~ Fedeh faluval, és az 1092-re hamisított XIV. századi oklevél Fede ~ Fedeh, illetve Fiden (vagy Fideu, DHA. 284) ~ Fyden Tolna megyei településnévvel kapcsolja össze, és a faddi birtok közvetlen szomszédságába, a Duna mellé helyezi (1908: 11, 420). (A két település[név] egymáshoz való viszonyához lásd: BÁRCZI 1951: 45; HOFFMANN 2010: 157–8). Ez az elképzelés azért is figyelemre méltó, mert az 1211-es oklevélben említett Fede ~ Fedeh falu a leírás sorrendjében ugyanott szerepel, mint a TA.-ben az általunk vizsgált birtok, azaz Martos, majd Fadd említése után következik. Feltételezése szerint a birtok késıbb Faddba olvadhatott (1908: 420). Végsı soron ezt az utóbbi azonosítást tartja valószínőbbnek HOFFMANN ISTVÁN is (2010: 161–2), kis megszorítással. A „portus ecli” ugyanis az eddigi két azonosítás esetében dunai rév lenne238, mindazonáltal furcsa, hogy a Duna makronevet az oklevél szövege nem említi, holott a Balatonnal érintkezı szinte valamennyi birtok leírásában szerepel a tó neve, illetve az arra való explicit utalás (vö. HOFFMANN 2010: 160). Ezért HOFFMANN a révet nem feltétlenül tartja dunai átkelınek, ennek következtében a birtok sem kell, hogy közvetlenül a Duna partján terüljön el (i. h.), a faddi birtokkal való összeolvadás lehetıségét azonban ı is fenntartja (i. m. 162). 3. Tolna megyében, Keszıhidegkút határában. – A harmadik azonosítás tulajdonképpen implicit módon áll elıttünk. MEZİ ANDRÁS az ERDÉLYI által fidemsi-vel összekapcsolt Fedeh ~ Fede falut a Dunától nyugatra, a Tolna megyei Keszıhidegkút szomszédságába helyezte (2003: 283–4). S bár nem utal rá, de igen valószínő, hogy ugyanakkor az alapítólevél leírásával történı összekapcsolást sem utasítja el: a Szent László korára hamisított oklevélbıl idézi az Aklas erdıt („cum silvis Aklas”), melyet a mai Aklós (TMFN. 114) mikrotoponimával feleltet meg (vö. TA. ecli), illetve a falu Szent Mihály-templomát, amely szintén egybecseng a TA. leírásával. A mai Aklós a Kapos folyó mellett fekszik, így „ecli réve” topográfiailag a Kapos átkelıje lehetne, az ecli > Aklós hangtörténeti megfeleltetés azonban igen sok kérdést vetne fel.

238

ZELLIGER ERZSÉBET szintén dunai révet említ, az „egyelıre meghatározhatatlan” lokalizáció kérdésében azonban nem foglal állást (2005: 36).

139

4. Tolna megyében, Paks és Bikács között. – Ezen a nyomon továbbhaladva talán a fentinél kevesebb problémát jelentene a szintén Tolna megyei Akalacs(puszta) toponimával (TMFN. 200. vö. 187) történı azonosítás. Nemrégiben KUN PÉTER elemezte a helynév besenyı eredetét (2005: 45). Véleménye szerint a szó az aq ’fehér’ és ala ’tarka; gyors, kitartó paripa’ elemekre vezethetı vissza, a -cs (< -s) pedig kicsinyítóképzı. E helynév – ha az etimológia helyes – mind történetileg (X. század utolsó harmada), mind topográfiailag (Paks és Bikács határa) vonzó lehetne a TA.-beli ecli-vel történı azonosítás számára, a hangtani egyeztetés – bár némiképp egyszerőbbnek tőnik, mint a fenti, Aklóssal való egybevetés – mégsem problémamentes. Mindezek az azonosítási kísérletek arra mutatnak, hogy végsı soron sem fidemsi, sem ecli nem vezet el az erdıbirtok megnyugtató azonosításához, és nemigen teszik lehetıvé a többi kapcsolódó helynév elhelyezését. III. A birtokleírás szövegének vizsgálata A birtokrész azonosításának négy felmerült lehetısége – amint láttuk – részben a fidemsi szórványnak késıbbi oklevelek hasonló adataival való megfeleltetésének, részben késıbb az ecli szórvány mai helynevekkel történı összevetése alapján történtek. A továbbiakban célszerőnek látszik megvizsgálni, hogy a birtokleírás szövegrészlete kínál-e számunkra további információt? 1. A birtok további határpontjai. – Az erıteljesen földrajzi köznévnek tőnı aruk tue és asauuagi, az elıtagjában személynévi eredetőnek tartott bagat mezee, illetve a rejtélyes caput p&re helyneveket a szakirodalom általában nem lokalizálja, illetve az elızı két szórványhoz viszonyítva kíséreli meg elhelyezni. Opoudi és lopdi halastavak azonosítása szintén nem történt meg. A szakirodalom abban általában egyetért, hogy az elızı szórvány személynévi eredető, az utóbbi név személynévi eredete mellett pedig HOFFMANN ISTVÁN érvel meggyızıen. 2. A latin szövegkörnyezet vizsgálata. – Valójában nem egy, hanem két birtokleírásról olvashatunk a szövegben. Az egyik a „locus & terra arabilis cum pratis” azaz: „egy terület, egy szántóföld rétekkel” (mely szövegrészletben az et legvalószínőbben explicativusként [’azaz’] értelmezhetı), a másik: „Infra terminos huius ruris silua est”, azaz: „Ezzel a birtokkal határos egy erdı”. Míg az elızı birtok határainak a leírását nem találjuk, a második esetben részletes határleírást kapunk, miközben – legalábbis elsı olvasatra – nem világos, hogy az uralkodó az erdıbirtokot is az apátságnak szánja, vagy csak a halastavakat (három kivétellel). A szakasz zárómondata azonban arra utal, hogy maga az erdı is az apátság tulajdonába került: „Ha pedig vannak ugyanitt (gyümölcs)termı és nem termı fák, ugyanezen egyházhoz tartoznak.” A megfogalmazás meglepıen naiv: gyümölcstermı fák nélkül még csak-csak, de gyümölcsöt nem termı fák nélkül – ha a kettıt egybeveszem: fák nélkül – igen nehéz egy erdıt elképzelni, így furcsának és iskolásnak tőnik a bevezetı „Ha pedig vannak” mondatkezdés. A két terület egymással minden valószínőség szerint határos. A középkori oklevelek az infra és intra prepozíciókat gyakran felcserélik (l. TA. koku zarma leírásánál: „Quęcunque autem continentur infra [értsd: intra] hęc”; vö. BARTAL 1901. infra). Ennek megfelelıen – intra értelmezéssel – az „ezen birtok határain belül” fordítás is elképzelhetı lenne (így ERDÉLYI 1908: 420), ez azonban kevéssé valószínő. Ebben az esetben ugyanis a leírás feltehetıen a teljes birtok határpontjait adná meg, nem lenne értelme a bennfoglalt birtokrész határait körülírni. Másfelıl az erdı maga is határos idegen birtokkal (bagat 140

mezee), így minden bizonnyal nem belsı birtokrész. Az infra praepositio tehát valószínőleg elsıdleges jelentésében áll: ’alatt’, illetve földrajzilag ’után, mellett, határában’ (ugyanígy HOLUB JÓZSEF és ÉRSZEGI GÉZA fordításaiban is). Az elızıleg említett birtokokhoz való elhelyezkedésükre az „[E]x alia parte” („Egy másik helyen”) kifejezés utalhat. A szerkezet értelmezése nem problémamentes. Az oklevél scriptora egyedül itt használja az alia szóalakot. Másutt hasonló szerkezetben alias áll. A TA. narratiójában a latin szöveg szerkesztési sajátosságaira hagyatkozni körültekintést és bizonyos fokú óvatosságot kíván. Az alapítólevél korábban ismertetett szerzıségének kérdésköre kapcsán láttuk, hogy az oklevél középsı, a magyar szórványokat is tartalmazó szakaszát egy szerényebb latin szókészlettel gazdálkodó, iskolásan író, a latin grammatika nehézségeivel olykor küszködı magyar anyanyelvő scriptor állította össze. A latin szöveggel kapcsolatos óvatosságra HOFFMANN ISTVÁNnak egy fordítástechnikai kérdése irányította a figyelmemet. A mortis nevő birtokhoz minden bizonnyal közel fekvı fotudi bevezetése a következıképpen hangzik: „Cum his est alias uilla · quę uocatur fotudi”, azaz: „Ezek mellett másutt van még egy falu, amelyet fotudi-nak hívnak”. HOFFMANN ISTVÁN kérdése az volt, hogy az alias fordítható-e ’egyébként, másfelıl’ megfelelıvel, tekintve, hogy az elsıdleges jelentés, a ’másutt’ nagyobb távolságra utalna, ami topográfiailag nem indokolt (vö. HOFFMANN 2007a: 222–3, 2010: 149). Meggyızıdésem, hogy a jelzıi szórendbe helyezett alias – pontatlanul – az alia helyett áll, nyelvileg így támogathatjuk meg a mortis és a fotudi birtokok viszonylagos közelségét. A szóvégi s kitétele, illetve elhagyása egyébként másutt is problémás scriptorunk számára: Clementi[s], agasoni[s], iudici[s]. ÉRSZEGI GÉZÁnak e kérdésrıl alkotott véleménye eltérı: „Cum his est alias villa… kifejezésben aligha szabad hibát látni (…). Ugyanis több birtok után egyetlen másikról beszélni még magyar nyelvi logikával sem lehet. Tehát semmiképpen nem szabad az alias szót egyeztetni a villa szóval. A szó mondatbeli elhelyezkedése meg a contextus egyértelmően arra utal, hogy alias a korrekt kifejezés, ami ebben az esetben ’egyébként, máskülönben, másutt’ jelentéssel bír” (2008: 241). A MKLSz. alias címszavának példái ugyanakkor világosan mutatják, hogy az alias ’egyébként, különben’ (alias C. 3.) és ’másrészt, másfelıl, azonkívül’ (C. 4.) jelentésekben mindig a (tag)mondat élén áll. Két látszólagos kivétel: a C. 3. jelentésre felvett elsı példamondat, mely azonban nem ide tartozik (az alias a piscinas … datas szerkezettel egyeztetett alius), a C. 4. esetében pedig – eszerint egyedüli kivételként – alapítólevélbeli mondatunk. Egyebekben minden, világosan ezen jelentésekre (és ugyanígy a ’másutt’ jelentésre) közölt példamondat határozói szórendbe állítja az alias-t. Ennek alapján fenntartom, hogy az alapítólevél ezen helyén az alias íráshibás, az alia helyett áll, egy (közel lévı) másik birtok leírását vezeti be, és besorolódik az est locus, locus est alius, alius locus, rursus est locus, praeter ista locus, adhuc autem est locus kifejezések sorába. Az alias a TA. szövegében e helyen kívül még egyszer elıfordul gamas birtokleírásának a bevezetıjében: „Alias est uilla quę uocatur gamas”, azaz: „Másutt van egy falu, melyet gamas-nak hívnak”. Látszik, hogy ez esetben az alias határozószói helyzetben áll, itt tehát helyes az ÉRSZEGI által kínált ’egyébként, máskülönben, másutt’ értelmezés. (Idıközben kiderült, hogy az elızı birtok – lupa [l. a vonatkozó fejezetet] – gamas közvetlen közelében terült el, így az itt szereplı alias ’továbbá, ezenkívül’-féle visszaadása talán szerencsésebb lenne, az persze más kérdés, hogy egy – formálisan szövegkövetı – fordításnak minden efféle szempontot érvényesítenie kell-e.) További problémát jelent szövegrészletünk „[E]x alia parte” kifejezése. A pars ugyanis nem csupán ’hely’-et, ’vidék’-et, ’terület’-et jelenthet, hanem ’oldal’-t is, így a teljes szerkezet jelentése ’a másik oldalon’ is lehet. BÁRCZI (1951: 44) és ZELLIGER (2005: 36) nyomán ecli-t dunai révnek gondolva arra tettem kísérletet, hogy a pars ezen jelentése alapján a területet a Duna másik oldalán keressem (vö. HOFFMANN 2007a: 230, 2010: 157). Ezt a feltevést azonban semmiféle egyéb érv nem támogatja, így teljesen szükségtelennek látszik vele a lokalizáció lehetıségeit bıvíteni. Az ex alia parte itteni jelentése vagy: ’egy másik helyen’, vagy állandósult szókapcsolatként: ’másfelıl, azonkívül’, földrajzi távolságra történı közvetlen utalás nélkül.

„A Kárpát-medence hegy- és vízrajza az Árpád-házi királyok idején” (KTA. 22) rekonstruált térképen jól látható, hogy mind a kalocsai Sárköz, mind tıle északra a Duna mente olyan árterület, melynek jó része állandóan, vagy legalább is az év legnagyobb részében víz alatt álló terület. Ezt mutatják késıbbi – de még a vízrendezések elıtti – állapotokat tükrözı térképek is. Jócskán található itt ártéri erdı, ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy pontosan azonosítható, saját nevet viselı halászó tavacskák lennének 141

benne. Úgy tőnik tehát, hogy ecli réve – e kitételben HOFFMANN ISTVÁN véleményéhez (2010: 160) csatlakozom – nem feltétlenül dunai átkelı. Lehetséges-e, hogy a leírás megtöri a nyugat–keleti birtoksorrend logikáját, és a birtoktestet egészen másutt kell keresnünk? Vizsgáljuk meg szövegrészletünk „a ministris regis” kifejezését! András király nagyvonalú adományozó. Az eredetileg átengedni tervezett birtokok határjárása során nagylelkő királyunk két ízben is hozzákanyarít egy-egy darabot a már korábban kijelölt birtokokhoz. Az alapítólevél elkészülte, és az apátságnak a birtokokba történı beiktatása után is tesz hasonló gesztust, így a somogyi és a tolnai után a veszprémi vásárvám adományozása már az oklevélbe sem kerülhetett bele, ezért annak hátlapján szerepel. A határjárások kapcsán említett két, az adományokhoz nagylelkően hozzátoldott birtok: a koku zarma melletti csalitos („per ministrorum suorum manus”, azaz: „saját ministereinek keze által” kijelölt terület), illetve az ugyanígy adományozott itteni szántóföld rétekkel. Jellemzı, hogy ezek határleírása nem szerepel az oklevélben. Az általunk vizsgált birtok esetében okkal feltételezhetjük, hogy a korábbi, tervezett adomány a határpontokkal gondosan rögzített erdıbirtok, és a leírásban elé került „szántóföld rétekkel” az utólagosan hozzátoldott birtokrész. A név nélküliség, valamint a scriptor feltehetıen egyenetlen földrajzi tájékozottsága (vö. HOFFMANN 2010: 17 passim) lehet az indok arra nézve, hogy a két szomszédos birtoktest egymáshoz képesti sorrendjét, s ezzel együtt esetleg az általunk várt „földrajzi sorrendet” is elvétse. Újabb szempont lehet a leírásban szereplı magnam viam, mely a korszakban minden bizonnyal még Pannonia provincia római eredető útjainak valamelyikére utal. HOFFMANN ISTVÁN azonosítja az ohut-tal, azaz a limesúttal, ezzel is erısítve azt a véleményt, miszerint a birtokot Fadd környékén kell keresnünk. Elgondolkodtató a leírásban szereplı sancti michaelis, mely egyház a kérdéses erdıben a király maga számára fenntartott két tava (Opoudi és lopdi) mellett egyetlen halászó tavacskát birtokol. Talán FEJÉRPATAKY LÁSZLÓtól származik az a feltételezés, hogy a patrocíniumi kifejezés mögött a veszprémi püspökséget kell sejtenünk (MARCZALI szerk. 1902: 81, 84), MEZİ pedig a veszprémi püspökség egyik elsı írásos említéseként veszi fel (2003: 304). Fadd és környéke a pécsi püspökség területén fekszik. Ha a fenti azonosítást elfogadjuk, anakronisztikusnak tőnik a késıbbiekben egyébként általánossá váló gyakorlat, tudniillik, hogy püspökök nem a saját egyházmegyéjük területén szereznek javadalmat. S ha már a XI. század közepén lennének is erre utaló jelek, igen különösnek tőnik, hogy a veszprémi püspök egy másik egyházmegye területén nem (akár több települést is felölelı) kiterjedt birtok, hanem csupán egyetlen (talán a püspöki asztalra halat biztosító) kicsiny tavacska birtokosa legyen. Minden bizonnyal jó ERDÉLYI megsejtése, hogy az egyetlen, név nélküli tavacska valószínőleg a helyi egyházé (1908: 420), ám ugyanitt a veszprémi püspökséggel való azonosíthatóságot is képviseli. Mindezek alapján indokoltnak látszik felvetni, hogy e birtokot valahol másutt keressük. IV. A határpontok azonosításának kísérlete mai helynevek alapján 1. Bagat mezee. – Somogy megye területén két helyen is találkozunk Bogát toponimákkal. Az egyik hely Eddétıl észak- és délnyugatra Felsı- és Alsóbogát, a másik – a lényegesen nagyobb számú mikrotoponimával (SMFN. 654, 656) kiegészülı – Felsı- és Alsóbogátpuszta (a -puszta utótag a helyiek megnevezésében gyakran elmarad) Segesd nyugati határában. A segesdi határban található Felsı- és Alsóbogátpusztától délre haladva, annak folytatásaként elıbb Beleg (SMFN. 665), majd Ötvöskónyi határában (SMFN. 676, 678, 679, 680) ismét találkozunk Bogát, Felsıbogát, Alsóbogát nevekkel, illetve

142

névrészekkel. Ha itt kereshetjük a TA.-beli bagat mezee-t, igen nagy területet vehetünk számításba, a mai mikrotoponimák által kijelölt terület egésze azonban nem szükségszerően esik egybe a korabeli birtokhatárokkal. 2. Aruk tue. – Figyelemre méltó, hogy a környéken nagyszámú – nem csupán mesterséges – vízfolyás nevének elemeként jelenik meg az árok földrajzi köznév (vö. SMFN. 653–87). Makrotoponimaként a Rinya egyik ága ma is a Nagy-árok nevet viseli (É-Somogy: Segesd és Vése határát elválasztó vízfolyás), a helyiek a folytatását, a Segesdi-Rinyát (SMFN. 653, 680), illetve a Rinya több fı ágát (SMFN. 684: a TaranyiRinya és a Szabási-Rinya) is e néven nevezik, néhány vízfolyást pedig pusztán Árok-nak (is) hívnak (pl. SMFN. 657, 676). A TA. aruk tue kifejezése tehát bármelyik Rinya-ág vagy patak torkolata lehet, de figyelembe kell venni, hogy az említett torkolat a birtokleírás szerint nem határpont, tehát kissé távolabb is lehet, hiszen a leírásban csupán a nagy út azonosítását segíti: „ad magnam uiam quę ducit ad aruk tue”, azaz: „a nagy útig, amely az aruk tue-hez vezet”. 3. A nagy út. – Az említett nagy út (mint az alapítólevélben említett többi ilyen jellegő út) itt is a császárkori Pannónia egyik kiemelt – és a XI. században is használt – fı közlekedési útvonala: a Sopianae-t (Pécset) Valcumon (Keszthely-Fenékpusztán) át Savariával (Szombathellyel) összekötı útvonal (MÓCSY– FITZ szerk. 1990: 122). Az Itin. Ant. által (232, 4–234, 1) Sopianae és Valcum között megadott állomásai: Limusa (Szigetvár) és Silacenis (Beleg), a török idıkben mindkét hely fontos erıdítményként szerepel. (Az utóbbira lásd: SMFN. 664–5. Az itt említett „Török út” a hagyomány szerint felvonulási útvonal, mely feltehetıen azonos a római úttal.) E fı közlekedési útvonal maradványait találjuk Vörs határában is. „A Sopianae és Valcum közötti távolság viszonylag szőken van megadva, úgyhogy az út egyenes vonalban kellett, hogy fusson” (MÓCSY– FITZ szerk. 1990: 122). A Fenékpuszta–Vörs–Beleg–Szigetvár–Pécs útvonalat azonban nem lehet egyenes diagonális vonallal összekötni, ha így is a legrövidebb nyomvonalat választjuk, akkor Belegtıl (itt a Rinya bal partján fut az út) északra át kell kelnie a Rinyán, Segesdtıl északra pedig DK–ÉNY-i irányban fog futni, mely szintén illeszkedik a TA. leírásához: ez az útszakasz a kérdéses birtok északi határa. 4. Caput p&re. – A szakirodalomban vita alakult ki a p&re szórvány vagy nem szórvány voltával kapcsolatban. A petre megnevezést a szövegkiadások és a szakirodalom is általában magyar névnek (szórványnak) tekinti, míg BÁRCZI (1951: 46) és nyomán ZELLIGER (2005: 36) valószínőbben, ÉRSZEGI (1993: 3; ÁrpOkl. 108; 2004: 3) pedig egyértelmően latin kifejezést lát benne. HOFFMANN ISTVÁN a névalak magyar volta mellett érvel (2010: 164–5). Magában az oklevélben másutt magyar névként szerepel: a petre zenaia hel rea szerkezetben. A latin szövegben természetesnek tőnik a helynevek néhány típusának latinra fordítása: magnus lacus, magna via stb. Az úgynevezett félfordítások általában appozíciós szerkezetben álló azonosítások: ad lacum turcu, ab eodem lacu bolatin, s esetleg az ad kangrez viam. Biztosan csupán egyetlen egyéb – kétnyelvő genitivusi – szerkezet szerepel az oklevélben: ad angulum aruk (esetleg ide sorolható az ad portum ecli, ha az ecli mégis magyar szórvány, valamint, ha nem latin fordítás, az ad caput p&re). Az ad angulum aruktípusú (vízfolyás vagy árok szögletére, folyókanyarra utaló) birtokos jelzıs szerkezet késıbb is jellemzı, pl.: ad angulum ... Egur et ad angulum Aruk (DHA. 183). A szövegkörnyezet nyilvánvalóvá teszi, hogy a p&re névalak mögött földrajzi nevet kell keresnünk. A latin caput kifejezés legkorábbi okleveleinkben jellemzıen folyóvíz forrását (DHA. 183, 213, 214, 216), illetve völgy kezdetét (DHA. 250, 259, 413) jelöli. A kettı esetenként egybe is eshet, hiszen a völgyekben gyakran folynak patakok, esetleg 143

nagyobb vízfolyások239. Mindebbıl arra következtethetünk, hogy szövegünkben a caput legvalószínőbb jelentése: ’völgy vagy vízfolyás feje, azaz kezdete’. Az ad caput p&re szerkezet jelentése, ha a p&re magyar szórvány: ’(a) Petré (nevő hely) fejéig’ (vö. HOFFMANN 2010: 164), ha pedig a latin ’szikla’ jelentéső petra genitivusa: ’(a) kıszál, kıtömb, kıhegy fejéig’ (vö. BÁRCZI 1951: 46). Felvetem, hogy a kifejezés elliptikus szerkezetként is felfogható, egy esetleges appozíciós szerkezetben latinul várt földrajzi köznév kimaradásának eredményeként. A kérdéses terület nyugati határán megtalálható a Kı-völgy földrajzi név, több mikrotoponimával is megtámogatva, népetimológiával Kül-völgy alakban is (SMFN. 673, 674, 684). A völggyel való azonosításba jól illeszkedik a caput (’fej, kezdet’) kifejezés, így nem tartom elképzelhetetlennek az ezzel való azonosítás lehetıségét. Nem világos azonban a latinra fordítás, valamint a vallis ’völgy’ földrajzi köznév elmaradásának240 az oka. 5. A lopdi nevő halastó. – A környék jellemzıen erdıs, bár a korábbi erdıterület (a régi térképeken jól látszik) a mezıgazdasági mővelés miatt igencsak visszaszorult. Erre vezethetı vissza, hogy nemcsak a mai erdıterületen, de az azon immár kívül esı réten vagy megmővelt földterületen is igen nagyszámú tó utótagú toponimával találkozunk, olyan helyen is, ahol (a láposodás és feltöltıdés eredményeként) ma már tónak a helyét sem leljük. A ma is meglévı erdıterületen azonban örömmel bukkanhatunk a Lapodi-tó-ra (l. É-Somogy, Segesdtıl nyugatra, illetve: SMFN. 654; további mikrotoponimák: ÉSomogy, valamint SMFN. 654, 655, 672, 673), mely azonos lehet azzal a lopdi nevő halastóval, mely a TA. szerint a király birtokában maradt. A Lapodi megfeleltetés megoldja a BÁRCZI dilemmáját is, mely a láp szóval való azonosítás hangtani problematikájára vonatkozik (1951: 47), illetve szép példáját adja annak, amit az azonosításról éppen tıle idézve említettünk: a földrajzi azonosítás az az alap, amelyre „hangtani, alaktani és hangjelölési meggondolások épülnek” (1944: 315). 7. Szent Mihály egyháza. – Ha elfogadjuk ERDÉLYI felvetését, miszerint esetleg a helyi egyház megnevezését kell a „sancti mich(a)elis” patrocíniumi megnevezés mögött látni (108: 420), akkor okkal gondolhatunk a birtok határában Segesd egyházára, melynek Szent Mihály a védıszentje (HO. 1: 364; Cs. 2: 582; MEZİ 2003: 296), az egyetlen – birtokában maradt vagy került – halastó halhozama pedig a helyi egyház szükségleteinek fedezésére bıven elegendı lehetett. 8. A többi határpont. – Nem tudok számot adni a következı helyekrıl: az opoudi-tó, asauuagi, továbbá éppen az eddigi azonosítások kiindulópontját jelentı fidemsi és ecli (talán a Rinya folyó egyik átkelıje). Természetesen azonosíthatatlan marad a többi név nélkül szereplı, az apátság birtokába juttatott halastó, illetve a Szent Mihály egyház számára fenntartott egyetlen tavacska. V. Összegzés A latin szövegkörnyezetbıl kiinduló helymeghatározási kísérlet mérlege: az eddigi egy, (esetleg a nagy úttal két) helynévre alapozott lokalizáció helyett ez az azonosítás bagat mezee, lopdi, a nagy út, esetleg a caput p&tre, valamint a Szent Mihály-egyház azonosíthatóságán nyugszik. Ugyanakkor sajnos, most éppen a korábbi azonosítások 239

Ezeken kívül csupán elszórtan fordul elı egyéb esetekre vonatkozóan: mocsár, tó, torkolat; továbbá cserjés és tölgy(erdı); valamint hegy feje, azaz kezdete, esetleg az utóbbi csúcsának jelölésére. 240 Ez utóbbit akár véletlen kifelejtés is eredményezhette, ehhez hasonlóan marad ki pl. az állítmány gisnav birtok leírásában a monarau bukurea határponttól kezdıdı részben.

144

alapjául szolgáló fidemsi, portus ecli nevekrıl kellett lemondanunk. És le kell mondanunk a tágabb szövegkörnyezet tanúságtételérıl, a birokleírások térbeli sorrendiségérıl, amit olyan gyümölcsözıen tudtunk hasznosítani lupá-ra vonatkozóan. Ugyanakkor, ha ezen azonosításhoz hozzávesszük, hogy a kérdéses terület mellett (vele határosan) találunk egy nagyobb kiterjedéső szántót, mely ma az Apáti nevet (SMFN. 660) viseli – utalva ezzel arra, hogy egykor valamely apátság birtoka volt –, igen erıs lehet a gyanúnk, hogy e Somogy megyei területben (Segesdtıl délnyugatra, Kutas határában) a TA. szövegében név nélkül szereplı szántót és réteket lássuk. PÁPAY JÓZSEF 1927-ben megjelent írásában a TA.-beli segisti tó nevét a Somogy megyei Segesddel azonosítja. Fejtegetésében megjegyzi: „Alsó segesdhez tartozik Alsóbogát puszta, melynek helyén Bogát nevő helység feküdt (...). Igen valószínő, hogy a tihanyi apátság alapító levelének következı passzusa: «Hinc uero ad caput petre, posthec ad bagat mezee» szintén erre a Bogát falura vonatkozik” (PÁPAY 1927: 213–4). E felvetést – mely tehát elsıként nem a fidemsi, hanem a bagat mezee helynév azonosításán alapul – kívántam kutatásaim eredményeivel megtámogatni. Mint utóbb kiderült, velem párhuzamosan, de vizsgálataimtól függetlenül HOLLER LÁSZLÓ is kutatta e kérdést. Közelmúltban megjelent tanulmányában mintaszerő filológiai precizitással világítja meg a kérdést, s lényegében az enyémhez hasonló következtetésekre jut (HOLLER 2010: 66–77), s ha egy-egy határpontot másutt is jelöl ki, lényegében ugyanerre a területre helyezi a kérdéses birtokot. HOFFMANN ISTVÁN fenntartással él arra vonatkozóan, hogy csupán mai helynevek alapján – mondjuk így „szerencsés konstellációja” nyomán –, de birtoktörténeti érvek nélkül földrajzi azonosítást végezni (2010: 163). Felvetése indokolt, bizonyos vonzónak tőnı helynév-konstellációk az alapítólevél kutatástörténetében korábban is felmerültek, pl. huluoodi ~ Hollád, ursa ~ Vörs (vö. BÁRCZI 1951: 15). Így tehát csak akkor fogadható el ez a helynév-azonosítás, ha birtoktörténeti megerısítést kap. Közvetlen birtoktörténeti érvvel (ti. hogy magának a tihanyi apátságnak itt késıbb érdekeltsége lett volna, hiszen nincs e birokról több okleveles említés) nem szolgálhatok, de egy közvetettel igen. Az erdıbirtok közvetlen szomszédságában az a szántó, ahol az egykor ráadásként adott területet sejtjük, az Apáti nevet viseli241, megtámogatva tíz mai mikrotoponimával (SMFN. 660). Ennek az elnevezésnek csak az lehet az eredete, hogy itt valamikor egyházi birtok volt, sıt a név alapján csupán három szerzetesrend jöhet számításba: a görögkeleti bazilita, a bencés és a ciszterci. A névadás motivációja arra utal, hogy a három közül az egyiknek itt birtokosnak kellett lennie. Nem tudunk róla, hogy e területen, vagy akár tágabban Somogyban akár a bazilitáknak, akár a cisztercieknek érdekeltségük lett volna. Azt azonban oklevelek tömege igazolja, hogy a bencés rendnek kezdetektıl fogva nagyon erıs érdekeltségük volt a területen, sıt GYÖRFFY szerint (1983: 184) 1090-ig Somogy nem is volt része semelyik egyházmegyének, közvetlenül bencés egyházi fennhatóság alatt állt242 (talán ennek köszönhetı, hogy késıbb is nagyon erıs befolyása). A három rend közül úgy tőnik, csak a bencés jöhet szóba, a név tehát arról vall, hogy itt egykor bencés birtok volt. Azt természetesen nem zárhatjuk ki, hogy késıbb – akár birtokcserével – visszakerült a királyi birtokok közé243, ahogyan a XIV. században már Faddot sem találjuk az apátság birtokai között (l. a kangrez szórványról szóló fejezet).

Vö. TA. gisnav → Apáti, mortis → Apáti (ez utóbbit l. a „Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút” címő fejezetben). Hasonlóképpen: GUZSIK 1993: 86. Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a történettudományban e kitétel vita tárgya. Az itteni erıteljes bencés befolyás azonban nemigen kérdıjelezhetı meg. 243 ENGEL PÁL térképe (ENGEL szerk. 2001) szerint a XIV. században Segesd és környéke királynıi birtok, Apáti – pusztaként – nemesi birtok része. 241 242

145

Az alapítólevél mint nyelvtörténeti forrás

A történeti szinkrón nyelvleírás szükségessége és lehetısége A magyar nyelv élettörténete – bármely más nyelvéhez hasonlóan – magában foglalja a nyelvet mint rendszerszerő, kommunikációra alkalmas eszköztárat (nyelvrendszer), de egyszersmind a nyelv kommunikációban való alkalmazásának (nyelvhasználat) a történetét is. A nyelvtörténeti leírásnak tehát – ha hiteles kíván lenni – a nyelv idıbeli változásait és változatait vizsgálva egyfelıl rendszerszerőnek, strukturálisnak, másfelıl szociopragmatikainak kell lennie (vö. KISS J. 2003: 58–9). A rendszerszerő nyelvtörténeti vizsgálat a nyelv rendszerének, egyes részrendszereinek vagy elemeinek v á l t o z á s a i t – annak kiváltó okaival, körülményeivel stb. együtt – kívánja megismerni (diakrón vizsgálat), ugyanakkor – egyben az elızı megközelítés számára elıfeltételként is – szükséges a nyelvi rendszernek, egyes részrendszereinek és elemeinek az összehasonlítani kívánt szinkrón állapotokon belüli vizsgálata, az ezen idıkre jellemzı v á l t o z a t a i n a k a feltárása (történeti szinkrón vizsgálat). 1. A történeti szinkrón leírás szükségessége. – A nyelvi változás vizsgálatához elengedhetetlenül szükséges legalább két (más esetben több) idıbeli változat ismerete, amelyek között a változás lezajlott. Ezen változatok megismerésének nem egyetlen, de kiemelt forrásai a nyelvemlékek. Természetesen nem lehetetlen akár korábbi, nyelvemléktelen korszakok (nem csupán egyes elemekre vonatkozó, de akár rendszerszerő) nyelvi változatainak a megismerése sem, melyet a nyelvi rekonstrukció tesz lehetıvé (l. pl. a IX. század létige-paradigmáját: BENKİ 1987: 28). A legkorábbi hazai nyelvemlékes kor, a XI. század244 történeti szinkrón megismerése legalább három szempontból kiemelkedıen fontos. 1. Nyelvünkrıl – ha szórványosan is – elıször kapunk „elsı kézbıl” adatokat. 2. A mai szinkróniától idıben legtávolabbi nyelvállapot megismerése minden késıbbinél eredményesebben segítheti a még korábbi idıszakokra vonatkozó rekonstrukciók munkálatait. 3. A korszak tanulmányozása – átmeneti jellegébıl adódóan – a lehetı leghatékonyabban fejlesztheti a nyelvtörténeti pótkompetenciát, a történeti nyelvérzéket (KISS J. 2003: 63), a rendelkezésre álló adatok mennyisége és típusa ugyanis nem teszi lehetıvé a nyelv rendszerének forrásokból történı teljes megismerését, ezért a rekonstrukció sem mellızhetı, ám történeti szinkrón kontroll mellett folytatható245. A korszaknak a nyelvi anyag mennyiségét és minıségét tekintve is a legkiemelkedıbb forrása a Tihanyi alapítólevél, ezért az erre a korra vonatkozó történeti nyelvi rendszer kutatásában és feltárásában e nyelvemlékünkre elsırangú forrásként kell tekintenünk.

244

A X. század külföldi forrásainak magyar szórványai természetesen szintén felbecsülhetetlen értékőek, a lényeges különbség azonban (s ez jelentıségükbıl mit sem von le, csupán vizsgálatuk kíván más módszertani megközelítést), hogy ezek természetszerőleg nem anyanyelvi nyelvhasználó által lejegyzett nyelvi adatok. 245 KOROMPAY KLÁRA idézi PUSZTAI FERENC hasonlatát, a Fehér Madonna történetérıl: „egy több tekintetben töredékes nıalak Madonna voltát mindössze egyvalami jelzi: a hasára támaszkodó pici lábujjtöredék. A többi a képzelet dolga. Mint ahogy (…) a magyar középkorról való gondolkodásunkban is kulcsfogalom a rekonstrukció” (KOROMPAY 2006: 121). A képet (l. MADAS szerk. 2009: 251) továbbgondolva: a kis lábujjkákból egészen biztosan nem kislány alakot rekonstruálunk a Madonna karjába. Ez pedig a hasonlat folytatásaként a történeti nyelvérzék.

146

2. A történeti szinkrón leírás lehetısége. – A korai Árpád-kor magyar nyelvének megismerése sok szempontból csupán szők korlátok közé szorítva képzelhetı el, a teljes rendszer feltárása pedig minden bizonnyal lehetetlen. A XI. századi források összefüggı magyar szöveget nem ıriztek meg számunkra, a vizsgálható anyag tehát a latin (kevés egyéb: görög, héber) szövegbe ágyazott magyar nyelvi elemek összessége. Mennyiségük – a késıbbi korokhoz mérve – meglehetısen csekély, a lexémák száma például néhány százra tehetı. A fellelhetı nyelvi elemek együttese típus tekintetében igen egyenetlen. A lexémák szófajukat tekintve leginkább fınevek (ezek döntı többsége tulajdonnév: hely- és személynév). Részben valódi szintagmákban jelzıi szerepben, részben szóösszetételek vagy szoros szókapcsolatok246 elıtagjaként áll számos melléknév, hasonló helyzetben néhány számnév, elıfordul még elenyészı számban igenév, továbbá a korszakban csak az alapítólevél ırzött meg számunkra névutót, az igei szófaj pedig egyáltalán nem képviselteti magát. A toldalékmorfémák közül leginkább képzık fordulnak elı, jelek közül csupán az E/3. személyő birtokos személyjel, raggal pedig alig találkozunk. A nyelvi változások egy része ugyanakkor rendszerszerő, illetve erıteljes tendenciaként hat, ezért egy-egy dokumentálható jelenség indikátora lehet más, hasonló természető változásoknak. (Vö. pl. az igetövek és a névszótövek egy része hasonló – és hasonlóképpen is változik.) Mindennek következményeként a korabeli nyelv rendszerének jóval nagyobb területe ismerhetı meg, mint amekkorát a közvetlen adatok átfognak. Mindazonáltal szükséges, hogy a rendelkezésünkre álló közvetlen adatokat minél részletesebben és pontosabban feltárjuk, hiszen ezekre tudjuk építeni a részrendszerek rekonstrukcióját. A XI. század szinkróniája – mint semely szinkrón nyelvállapoté – nem stabil, benne a diakrón folyamatok mozgása, küzdelme figyelhetı meg. A történeti szinrón leírás azonban mégis megkívánja a rendszer „kimerevítését”, hasonlóképpen a mai leíró jellegő vizsgálatokhoz. Mit jelent ez? A nyelvtörténeti jelenségeket ösztönösen is diakrón szemmel, azaz mint a nyelvi jelenség v á l t o z á s a , és n e m történeti szinkrón v á l t o z a t k é n t szemléljük. BÁRCZI GÉZA például, amikor az alapítólevél tıtanát feldolgozza, egy diakrón rendszert (BÁRCZI 1958) vetít rá a XI. század közepének nyelvtörténeti forrására. Egy kategóriába sorolja az azah, oh, meneh és a gisnav, feu, opou- csoportot, „mai v tövek”-ként említve (151: 139), a leírásukban is hangtörténeti folyamatként beszél e változatokról (137–8). A történeti szinkrón állapot leírásában azonban – annak ellenére, hogy tudjuk: „a szórványok a lejegyzésükkor folyamatban lévı nyelvi változásokra is utalhatnak” (DÖMÖTÖR 2006: 17) – nem vehetjük figyelembe, hogy például az azah szóvégi spiránsa „majd vokalizálódni fog”, az adott szinkróniában tehát a spiráns végő és a diftongusra végzıdı névszók nem ugyanabba a tıtípusba tartoznak. Hasonlóképpen a hodu, utu stb. zárt tıvéghangzója nem átmeneti állapot a teljes tıbıl csonka tıvé válás hangtörténeti útján, hanem létrehoz egy új tıtípust, a „véghangzó zártsági fokát változtató” magánhangzóra végzıdı névszótövek típusát247: TA. utu ~ *uta-(k), függetlenül attól, hogy – többek között – éppen ennek a szónak van csonkatövő változata is: TA. ohut. Hasonlóképpen: TA. feu ~ fe-(e), de: feh-(e) is248. 3. A fejezet esettanulmányai. – Az alábbiakban következı öt esettanulmány nem kísérli meg az alapítólevélben reprezentált anyag alapján a feltárható nyelvi rendszert 246

ZELLIGER említi még az összetettszó-elızmény-t is (1991b: 523). Hasonlóképpen SÁROSI: „ez a típus a tárgyalt idıszakban méltán emlegethetı váltakozó tıvéghangzójú tövek néven” (1991: 161). 248 Ezekhez az adott szinkróniában akár bıvelkedı tövek-nek is nevezhetı változatokhoz vö. mai: fı ~ feje és fej ~ feje. 247

147

leírni, ez hosszas elıkészítı munkálatok után többirányú gondos kutatás eredményeként történhet csak meg. Sokkal inkább egy-egy jelenséget kíván felvillantani, mellyel közvetve vagy közvetlenül mégis az alapítólevélben reprezentált magyar nyelv nyelvállapotáról, nyelvi rendszerérıl beszél. Az elsı két tanulmány hangtörténeti jellegő és kifejezetten d i a k r ó n m e g k ö z e l í t é s ő. Ugyanakkor közös bennük, hogy mindkettı az alapítólevél egyes szórványait teszi mérlegre a vizsgált hangtörténeti folyamatok fényében. Az elsı tanulmány a helyesírás-történet és a történeti hangtan összefüggéseit vizsgálja a veláris magánhangzók esetében, a másik egy folyamatában eddig fel nem tárt korai ómagyar magánhangzó-változásra kíván rámutatni. A másik három tanulmány t ö r t é n e t i s z i n k r ó n l e í r á s t kínál. Újszerőségük egy látszólagos ellentmondásban áll, tudniillik szórványemlékekben próbál magasabb nyelvi szinteken vizsgálatokat folytatni. E három – egymással szorosan összefüggı – tanulmánnyal azt kísérlem meg bemutatni, hogy lehetségesek, sıt szükségesek is az ilyen irányú vizsgálatok. A magyar nyelvi elemek szószerkezetekbe, mondatokba, szövegbe épülése, grammatikai és funkcionális szerepének vizsgálata nemcsak a befogadó szöveg felıl közelítve, de a magyar nyelvi anyag megismerése szempontjából is fontos megállapításokhoz vezethet. Ezen – valamint a további ilyen irányú vizsgálatok – eredményeit pedig a nyelvi interferenciajelenségek, a történeti kétnyelvőség, a történeti névtan egyes kérdéseinek (névhasználat, névszociológia) stb. kutatása során is hasznosíthatóaknak vélem.

148

A magánhangzók nyíltabbá válása – a helyesírás „zártabbá válása” 1. A latin nyelvi kölcsönhatás helyesírásunk történetének korai szakaszában. – Latin ábécés helyesírásunk kialakulása tulajdonképpen teljes egészében – és mindenekelıtt természetesen latin – nyelvi kölcsönhatás eredménye. Elsı lépésben a latin (a magyar helyesírás-történet szempontjából fontos megjegyezni: egy s-ezı változatú középlatin) fonémarendszer ütközése a korabeli magyar fonémarendszerrel, melynek lecsapódása és egyben célja legkorábbi „helyesírási rendszerünk” kialakítása. E korai vagy elsıdleges latin betős helyesírási rendszer jellemzésére a hanghelyettesítés terminus technicus mintájára megalkotott „betőhelyettesítéses írásmód” kifejezés látszik megfelelınek, amennyiben az s-ezı változatú középlatinban is meglévı fonémák lejegyzésére kölcsönvesszük az ott használatos grafémát, míg a magyar fonémarendszer „többletét” a képzés tekintetében legközelebbinek érzett középlatin fonéma jelével rögzítjük. (A „betőhelyettesítés” kifejezést már BÁRCZI is használja – pl. 1951: 128, 130 – a vonatkozó késıbbi szakirodalomban mégsem vált általánossá.) Ennek eredményeként a rendszer alapvetı sajátossága az „egy jel – több fonéma” (pl. n: [n] ~ [ny]) megfeleltetés lesz, mely ugyan nem a magyar nyelvi rendszer, csupán a latin helyesírás felıl tekintve egyes közelálló fonémákat végsı soron fonémavariánsoknak minısít. (Ezúttal eltekintünk a latin lejegyzés belsı kettısségeire visszavezethetı, a rendszer lényegét nem érintı – pl. u ~ v – allográfoktól.) Alapvetıen ez a helyesírási rendszer jellemzi elsı eredetiben fennmaradt nyelvemlékünk, a Tihanyi alapítólevél ortográfiáját. A magyar nyelvi tudat (fıként nyilván a nagy számú olvasati bizonytalanság okán) azonban nem tudott azonosulni a latin grafémák mögé behúzódó magyar fonémák ilyetén „lefokozásával”, ezért kezdettıl fogva jellemezte helyesírásunkat az a törekvés, hogy a teljes értékő magyar fonémákat ortográfiailag is megkülönböztessük. A Tihanyi alapítólevélben kettıs elmozdulásnak lehetünk tanúi a tiszta formában feltehetıleg sohasem létezett betőhelyettesítéses rendszertıl. A két lehetıség közös sajátja, hogy más, szintén latin betős helyesírási rendszerek felé tekint. Okkal teszi ezt, hiszen nem a magyar nyelv küszködik egyedül Európában ezzel a problémával. Az elsı megoldás a latinban ritka, a biblikus latin által elterjedt (görög eredető) bető – nem latin mintát követı – általánosabb alkalmazása. Ilyen például a TA.-ben [sz] és [z] hangértékben is elıforduló z graféma, mely bár magyarázható a latinból (igen ritkán, a bibliai nevekben és görög eredető szavakban a görög ζ nyomán található: Achaz, Zabulon, Zachaeus stb.; illetve zelo, zizania, zona stb.), mindazonáltal a TA.-ban gyakori [sz] hangérték (TA. zakadat, zilu, uueieze, ruuoz stb.) német nyelvi (helyesírási) hatásra utalhat (vö. BÁRCZI 1951: 128). Hasonlóképpen német hatásra terjedhetett el (vö. i. m. 125) a szintén görög elızményre visszavezethetı, a latinban igen ritka k általános használata (TA. fuk, aruk, kert, kueſ, kereku stb.), bár ez esetben a k graféma alkalmazása – a latin helyesírás belsı problematikája miatt, mely bizonyos tekintetben a XX. század elejéig hat helyesírásunkra (vö. pl. a cz-s helyesírás melletti érveket) – még sokáig nem aknázza ki a benne rejlı ortográfiai egyértelmősítés lehetıségét, melyre ugyanakkor kezdettıl fogva meg lett volna a hajlandóság (vö. k = [k] pl. TA. kut : c = [c] pl. TA. kaztelic). A másik lehetıség a betőkapcsolatok megjelenése. A Tihanyi alapítólevélben ez az ortográfiai megoldás igen ritka, mindazonáltal igen tanulságos, hiszen azt mutatja, hogy ez a megoldás is a latinban gyökerezik. A latin ch-val írja át a görög χ-t, ezzel megteremti a betőkapcsolat lehetıségét (vö. [χ]: pl. Christus, Zachaeus stb. → TA. tichon, Zache). Hogy ebben az esetben elégséges-e a (bibliai forrású) latin hatás feltételezése, vagy számolnunk kell német hatással is, az vitatott (vö. i. m. 122). A TA. másik, különbözı grafémákból származó, mássalhangzót jelölı betőkapcsolata, a gn (TA. gnir, fuegneſ; és esetleg betőcserével a kangrez) szintén középlatin eredető, amennyiben a francia és itáliai nyelvek, illetve az itteni latin kiejtés nyomán került helyesírásunkba (vö. lat. agnus ’bárány’ fr. és it. kiejtése: [™nnyusz]). Ezúttal áttételes újlatin nyelvi hatással számolhatunk. Az egyetlen nem latin hátterő, német hatásra – a [β] jeleként – megjelenı sajátos uu betőkapcsolat (BÁRCZI 1951: 128) alkalmazását (TA. uueieze, uuege, uuasara, baluuan stb.) minden bizonnyal az [u] ~ [ü] és a [β] megkülönböztetésének igénye indokolja. (A kettıshangzók hangtörténeti eredető betőkapcsolataitól most eltekintünk.) A késıbbiek során a betőkapcsolatok alkalmazása teljesen elszakad a latintól, ezek közvetlenül érkeznek hozzánk más európai nyelvek írásgyakorlatából, avagy belsı keletkezésőek is lehetnek (vö. pl. KNIEZSA 1952: 72–8). Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy e helyesírási jelenségek (az itt be nem mutatott, jórészt késıbbi sajátosságok jelentıs részével együtt) – olykor több nyelvet is érintı – n y e l v i k ö l c s ö n h a t á s o k i n d i k á t o r a i.

149

2. Helyesírásunk „feljebbjelölı” gyakorlata. – Latin betős helyesírásunk korai szakaszát tekintve köztudomású, hogy az ómagyar kor eleji hangváltozások – az [™] > [a] labializáció, illetve az [o] > [a] nyíltabbá válás – nyomán megjelenı [a] fonéma lejegyzése helyesírási bizonytalanságot eredményezett. Jól tükrözi ezt a TA. szórványai közül a szláv blatьnъ ’sáros’ szóból származó ómagyar [bal™tin] kettıs írásmódja: TA. balatin, illetve bolatin (kétszer). Az utóbbi (o-s) – az idı elırehaladtával egyre általánosabbá váló – jelölésmód következményeként a jelölési rendszer maga is „feljebb tolódik” s míg az [a]-t gyakran o-val, addig az [o] hangot nem ritkán u-val jelölik. Ez utóbbit látványosan szemlélteti a TA.-beli ’mogyoró-’ lejegyzésének két változata: monarau (kétszer) ~ munorau. A két lehetıség közül – azaz a magyar [a] betőhelyettesítéses jelölhetısége a latin [a] (magyar egyezményes jelöléssel: [™]) fonéma a jelével, illetıleg a latin [o] fonéma o jelével – az utóbbi válik általánosabbá korai szórvány- és szövegemlékeink helyesírásában: ez BENKİ LORÁND kifejezésével élve a „felfelé való kiút keresése” (1980: 92). Az említett hangváltozások, a hozzájuk kapcsolódó ortográfiai változatok, illetve a fent említett tendencia megfigyelhetı és leírható (mindez régóta tankönyvi tétel is, vö. pl. BÁRCZI 1967: 151; KOROMPAY 2003: 287; E. ABAFFY 2003: 329–30). A két betőhelyettesítéses lehetıség közti, idıben elırehaladva az egyre inkább tendenciaszerő „feljebb jelölés” v á l a s z t á s n a k a z o k á r a azonban eddig nem derült fény. A „feljebb jelölı” helyesírási gyakorlat önmagában magyarázható lenne az ómagyar [u] > [o] és [o] > [a] nyíltabbá válás széles hatókörő tendenciájával (E. ABAFFY 2003: 329–30), hozzákapcsolva természetesen a helyesírás konzervatív jellegét, mely a korábbi nyelvállapot emlékeként ırizheti a magasabb nyelvállású magánhangzó grafémáját. Az [u] > [o] nyíltabbá válás azonban a XII–XIII. században mutatkozik erısen, míg az [o] > [a] nyíltabbá válás a XIII–XIV. századra bontakozott ki (i. m. 329)249. 3. A nyíltabbá válás alapítólevélbeli nyomairól. – Hagyományosan úgy tartjuk (i. h.), hogy a veláris magánhangzók nyíltabbá válásának nyomai már a XI. században jelentkezhettek, és erre a két fenti alapítólevélbeli példát szokás említeni. Csakhogy a Balaton névalaknak nem a ténylegesen nyíltabbá vált utolsó, hanem az elsı szótagja ingadozó helyesírású az alapítólevélben, ahol az etimológiát tekintve – magánhangzó hiányában – nem történt (nem történhetett) nyíltabbá válás250. Az elsı szótagot (is) érintı tendenciózus zártabb jelölés pedig jóval késıbbi, minthogy köze legyen egy feltételezett elsı szótagi nyíltabbá váláshoz: 1211: Bolotun (PRT. 10: 514), 1279: Bolotun (ÁÚO. 4: 213), 1290: Bolothun (HO. 4: 72) stb.251 Ide kapcsolhatjuk még példaként az alapítólevél humuc ~ kumuc szórványát. Amennyiben az etimológia helyes (< tör. qumaq, l. TESz.), akkor feltételezhetıen a második szótag magánhangzójának ejtése sosem volt [u]252 – vö. 1194: homoc (ÁÚO. 11: 56) – így joggal feltételezhetjük, hogy a szórvány alapítólevélbeli ejtése: [χomok], esetleg [χumok], azaz a második szótagban szintén a nyíltabbá válás jelenségétıl független „feljebbjelölı” helyesírás nyomára bukkanhatunk. A mogyoró esetében pedig az alapítólevél utáni legkorábbi (XII. század–XIII. század eleje) adatok egyöntetően o-s helyesírásúak: 1156: mogorod, 1193: Moinnerov kerek, 1212/1328: Monorosheg stb., majd csak a XIII. század második harmadától kezdıdıen 249

A kérdésrıl l. még BENKİ 2003b. Ha csak nem eredetileg o bontóhangot feltételezünk, és a név korábbi hangállapotát így rekonstruáljuk: [bol™tin], amire nemigen van okunk. 251 A második szótag ismeretes [™] > [a] változása sem támogatja különösebben e szótag (s ezzel együtt az elsı szótag) o-jának [o]-val történı ejtését. 252 E feltételezés megoldani látszik BÁRCZI dilemmáját (1951: 51), melyet a TESz. is továbbörökít. 250

150

találunk u-s alakokat, melyek ezt követıen válnak általánossá (vö. TESz., KMHsz., HA. 2). A késıbbi zárt jelölések ez esetben sincsenek összefüggésben hangváltozással. Ezzel szemben a késıbbi, a fenti idıhatároknak megfelelı ómagyar kori nyíltabbá válásban részt vevı szavak igen sokáig és következetesen ırzik helyesírásukban a zártabb magánhangzót, és az ingadozás valójában csak a XIII–XIV. században jelentkezik, vö. pl. fok, (TA. hodu >) had, halom stb. A mogyoró tekintetében tehát azt gyaníthatjuk, hogy (csupán az etimológia alapján kimutatható) hangsúlyos szótagi [u] > [o] nyíltabbá válás (ur. *muna > óm. mony, vö. 1211: Monios) akár jóval korábban is végbe mehetett (vö. fgr. *kunta > TA. hodu). Ez a korábbi fázis lehet a magyarázata a kétszeres nyíltabbá válásoknak is, azaz a kétszeres nyíltabbá válások jellemzıen két fázisban is történhettek253: 1. legkésıbb az ısmagyar kor végén–ómagyar kor legelején, pl. fgr. *kunta > TA. hodu; 2. majd a XIII–XIV. században: hod > had. De még ha az alapítólevél idejére el is húzódik az „elsı fázis”, a TA.-t követı oklevelek e tekintetben egységesnek látszó hangjelölését figyelembe véve nem valószínő, hogy ez a késıbbi nagy nyíltabbá válási tendencia „elıszele” lett volna. Mindazonáltal a korai hangváltozás dokumentálására hagyományosan felhozott két szórvány ingadozó helyesírására minden bizonnyal csupán az [a] hang ortográfiai „helykeresésére” vezethetı vissza254, és nem áll összefüggésben hangtörténeti változásokkal. 4. A „feljebb jelölés” választásának oka. – A hagyományos leírással szemben – amely csupán a feljebb jelölés tényét magyarázza, de nem a feljebb és lejjebb jelölés közötti v á l a s z t á s okát – nem elképzelhetetlen, hogy a fenti helyesírási gyakorlat gyökere nem a magyar hang- és helyesírás-történetben rejlik. Szokás emlegetni, hogy a magyarul tanuló idegen ajkúak is [o]-nak hallják (gyakori tévesztésként o-val is írják) a magyar [a] hangot (vö. pl. BENKİ 1980: 92), e helytálló megfigyelés azonban még mindig nem nyújt elegendı magyarázatot a két fonémát megkülönböztetı – nem idegen ajkú, hanem – anyanyelvi lejegyzı által alkalmazott választásra. Nem kizárt, hogy a megoldás a középlatin nyelv fonémarendszerében keresendı, mely külsı nyelvi hatásként alakította a magyar helyesírás kezdeti szakaszának gyakorlatát. A klasszikus latin magánhangzórendszer átrendezıdése nyomán (1. ábra) Európában három – részben a mai újlatin nyelvek alapjának is tekinthetı – vulgáris magánhangzórendszer jött létre: a középsı és nyugati változat, a szárd, illetve a keleti vagy balkáni változat (2. ábra). (Forrás: HERMAN 2003: 33–4; e szakaszban a vonatkozó tudományterületet hangjelölési gyakorlatát követem.)

1. ábra A latin hangsúlyos magánhangzók átrendezıdésének rendszere

253

BÁRCZI a DAI.-ban véli megtalálni, az o > a nyíltabbá válás elsı, írásban rögzített példáját (1955: 213), illetve hivatkozik az alapítólevélnél legalább száz évvel korábban érkezett jövevényszavainkra (1955: 211), az azonban nem világos, hogy folyamatosan vagy szakaszosan érzékelhetı hangváltozási tendenciát feltételez-e. 254 E példák meggyızı erejét már BÁRCZI sem tartja kétségtelennek (1955: 211).

151

2. ábra A kései latin magánhangzórendszer területi változatai

E vulgáris változatok természetes módon folytatódnak a belılük születı újlatin nyelvváltozatokban, és ezzel párhuzamosan a középlatin területi változataiban. A korabeli Magyarországra érkezı mővelt egyházi és világi személyek, akik németföldrıl, ÉszakItáliából, illetve francia területrıl érkeztek, valamennyien a „középsı és nyugati” változatot beszélték. E beszélt változat fonémaként különbözteti meg a nyílt és a zárt e-t (az ábrán: ę, illetve ẹ), illetve a nyílt és a zárt o-t (Y, illetve ọ). A latin helyesírási gyakorlat ugyanakkor vagy továbbra is követi az egykori normát (azaz pl. továbbra is u-t ír ott, ahol a helyén már – rövid Ú-ból származó – zárt ọ hangzik), avagy az európai írásgyakorlatban nem ritkán a klasszikus latinhoz képest „hibás”, illetve a „hibát” megelızni igyekezvén hiperkorrekt alakokat hoz létre (azaz pl. ahol hosszú ō-ból származó zárt ọ hangzik, ott is u-t ír). Mindezek a változások elsısorban a hangsúlyos szótagok magánhangzóit érintik, a hangsúlytalan szótagokban a változás még korábbi és még nagyobb arányú „összeolvadást” is eredményezhetett (vö. HERMAN 2003: 35). E rendszerben számunkra különösen is figyelemre méltó, hogy az egykori rövid Ú helyén a hosszú ō-hoz hasonlóan – a hosszúságot-rövidséget immár meg nem különböztetve – zárt ọ hangzik (azaz u-t írnak, de [o]-t ejtenek, ugyanúgy, mint a mi „feljebb jelölı” rendszerünkben), miközben a rövid ŏ nyíltabb Y-ként történı ejtése igen közel került a mi labiális [a] hangunkhoz (megteremtve az alapját a magyar [a] o-val történı jelölésének). Mivel scriptoraink a korai idıkben (német, francia és észak-itáliai mesterektıl) minden bizonnyal latin szövegeken tanultak írni, feltehetı, hogy az a k t u á l i s k i e j t é s t ı l e l t é r ı (klasszicizáló) latin írásgyakorlat – mely egyébként a TA. latin szövegét is jellemzi – hatott a magyar szavak, szövegek helyesírására is. Így írásbeliségünk elsı századainak „feljebbjelölési” tendenciájára (az [a] tendenciaszerően oval és nem a-val történı jelölésére), illetve a magyar magánhangzórendszer lejegyzésének „felcsúszására” (az [o] u-val történı jelölésére) is kellı magyarázatot kapunk. A következı századok hangváltozási tendenciái, az [u] > [o] és az [o] > [a] nyíltabbá válás erısítette fel, és egy idıre meg is szilárdította ezt az ortográfiai gyakorlatot. Az alapítólevél kettıs helyesírású alakjai pedig inkább tekinthetık még – a kezdetektıl fogva érzékelhetı külsı nyelvi hatás nyomán – a helyesírási útkeresés fázisának. Megjegyzendı, hogy a korai magyar helyesírásban palatális oldalon is megfigyelhetı a jelölésmód „feljebbtolódása” (BENKİ 1980: 91–2; ZELLIGER 1991a: 44; KOROMPAY 2003: 288) – vö. HB. gimilcíctul [dźsimilcsëktül], ÓMS. eggen ig [ëddźsen ëdźs], KT. ýmletí [ëmleti], valamint számos oklevélbeli szórványadat –, az a kérdés azonban, hogy a palatális „feljebb jelölésben” is számolhatunk-e a vulgáris latinra visszamenı középlatin ejtés hatásával (valószínőleg igen, utal rá BENKİ is [1980: 92]). Mindez azonban további vizsgálatokat igényel. Bár a hozzánk érkezı középlatin hangrendszer ezen sajátosságai feltőnnek korábbi nyelvtörténeti szakmunkákban (pl. FLUDOROVITS 1930: 6–16), mindazonáltal a magyar helyesírás-történet még nem aknázta ki kellı mélységig azt a magától értetıdı szempontot,

152

hogy a korai magyar helyesírás „a korai ómagyar kor hangrendszerének a rá alkalmazott idegen nyelvi írásrendszerekkel való ütközésére megy vissza” (BENKİ 1980: 91). A (veláris) magánhangzók Árpád-kori „feljebb tolódott” jelölésének okát, illetve elsıdleges forrását tehát a középlatin nyelvi kölcsönhatásban kereshetjük, mely a hozzánk eljutó nyelvváltozat aktuális hangrendszerének, és az azt nem tükrözı (klasszicizáló, más esetekben bizonytalankodó, „tévesztı”: vö. HERMAN 2003: 31–7) helyesírásának különbözıségén alapszik. A „feljebb tolódott” jelölési rendszert majd a latin írástól elváló, nagy terjedelmő magyar szövegek lejegyzése (megelızıen a magyar illabiális rövid [™] eltőnik nyelvjárásaink nagy részének magánhangzó-állományából, ezzel a graféma is „felszabadul”), és a nyomában jelentkezı magyar nyelvő íráselsajátítás számolja fel, bár a „feljebb jelölés” archaizmusként még sokáig jelen van, fıként latin anyaszövegő okleveleinkben.

153

Egy magánhangzó-változásról Szavaink egy csoportja, jelesül a vegyes hangrendő, utolsó szótagjában – bármilyen eredető – palatális i-t tartalmazó szavak utolsó szótagi i-je a hangrendi kiegyenlítıdés (és az ezzel párhuzamos szükségszerő labializálódás) után tendenciaszerően bekapcsolódik a fentebb említett [u] > [o] nyíltabbá válás folyamatába: -i1165: arich(di) HB. achscin TA. balatin ~ bolatin 1002: Baluuanis, 1213: Balvanis 1255: Lois DAI. Μορήση(ς); 1231: Moris 1138: Mortin, Martin TA. mortis TA. sumig TA. u[g]rin 1138: Wasil

-uTA. aruk 1235 k.: Asscun TÖ. Bolotun 1227: Balvanus 1330: Layus 1289: Morus 1211: Mortun, 1229: Martun TAH. mortus, 1358: Mortus 1171: Sumug TÖ. Vgrun 1256: Wazul

-o1395 k.: arok 1367: Azon(falua) 1420: Balaton 1432 Balvanos 1423: Layos 1324: Maros 1251: Morton, 1273: Marton 1438: Marthos 1365: Somog 1334: Vgron 1437: Wazol

Hagyományosan össze lehetne illeszteni e diakrón sort az ómagyar korra jellemzı ismert hangváltozásokból (s ténylegesen is idıben egymás utáni hangváltozások következtek be), hagyományos hangtörténetírásunk azonban az ómagyar korra csak [i] > [ü], illetve [Ï] > [u] labializációt ismer (vö. pl. E. ABAFFY 2003: 323–4), az [u]-t eredményezı labializációt pedig a veláris [Ï] kérdésével hozza kapcsolatba. (Az [u] > [o] nyíltabbá válása problémátlan.) Függetlenül attól, hogy a veláris [Ï] része volt-e korai magánhangzó-rendszerünknek255, a fenti mutatvány elemeinek etimológiája meggyızhet minket, hogy jellemzıen palatális [i]-bıl származik a példák többségének utolsó szótagi magánhangzója. Vö. alán aχsīn > HB. achscin; fr. Louis > m. Lois; gr. Mάρις (vö. DAI. Μορήσης) ~ szl. Moriš > m. Maris; lat. Martinus > m. Martin ~ Martis; szl. Ugrin > m. Ugrin; gr. Βασιλείος ~ szl. Vasilj > m. Waszil(y) ~ Bazil. Néhány bizonytalan eredető szóalak mellett szláv redukált palatálisból származó i-t tartalmaz a balatin névalak; és csupán a török eredető (arïq >) arik- megy vissza közvetlenül veláris [Ï]-re. E hangváltozási sor („elıreható, progresszív magánhangzó-hasonulás, majd nyíltabbá válás”)256 azt is felveti, hogy a korai vegyes hangrendő, utolsó szótagjukban i-t tartalmazó szavakat – köztük a TA. balatin ~ bolatin és sumig szórványát – ne latinos formáknak tekintsük (vö. pl. HOFFMANN 2010: 218), hanem természetesen alakult, teljes értékő magyar szavaknak (neveknek), melyek egy, a korai ómagyar korra jellemzı (rendszerszerő) fonológiai felépítést mutatnak. Ezzel természetesen nem állítom, hogy a hangrendi kiegyenlítıdés lezajlása utáni, késıbbi oklevelezési gyakorlat nem latinos formákat lát mögöttük. Hogy e névformákat késıbb latinos alakoknak tekintették, mi sem bizonyítja jobban, mint az egy oklevélen 255 Hagyományosan a részének tekintjük, vö. E. ABAFFY 2003: 318. Ezzel szemben: KIS 2005. Egyébként a labializáció szükségességét – a hangváltozás idıszakára vonatkozóan mindenképpen – a veláris Ï-nek a hiánya tette szükségessé. 256 Megjegyzem, hogy az i-s, illetve (u >) o-s alakokat BENKİ LORÁND szétfejlıdésnek tartja, és az alakokat a veláris Ï-re vezeti vissza (2009: 75–6). Mindazonáltal a példák nagy részében – mint ez a fenti példákból is kitőnik – eredetileg is palatális i szerepelt, ezért tőnik indokoltnak a diakrón sor feltételezése (vö. ABAFFY 2003: 335).

154

belül elıforduló 1275: Balatin ~ Balatini (lat. Balatinum gen. esete) változatok jelenléte. Ugyanerrıl vall a Tihanyi összeírás fogalmazati és hitelesített példányának egy figyelemre méltó eltérése. Gamás birtok leírásában a fogalmazati példány a Balaton megnevezésére – az alapítólevéltıl nyilván nem függetlenül257 – következetesen a Bolotin névalakot alkalmazza (PRT. 10: 514). A késıbb hitelesített példány másolója az elsı elıfordulást, ti. ahol a helynév „quod vulgo dicitur” szerkezethez kapcsolódik – nyilván az aktuális névhasználathoz igazítva258 – Bolotun névformára módosítja. „Javítást” tehát csupán ott eszközöl, ahol a latin szöveg az élınyelvi használatra utal, itt hibának tekinti a fogalmazati példányban szereplı -in végő, minden bizonnyal latinosnak érzett259 alakot. A másik, ettıl eltérı latin szerkezetben való elıfordulás esetén (ad prefatum Bolotin) már nem érez motivációt a latinosnak vélt alak lecserélésére. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a Tihanyi alapítólevél szinkróniájában a balatin [bal™tin] még nem latinos, hanem élınyelvi névalak lehetett. Hasonlóképpen: mortis, sumig, u[g]rin.

257

Az alapítólevél balatin ~ bolatin névváltozatait Bolotin formában egységesíti, ezt a formát közli a birtokleírások élén is, ahol szinte bető szerint másolja az alapítólevelet (PRT. 10: 503). Vö. „Az alapítólevél mint jogi auktoritás” címő fejezet. 258 Az egykorú kiejtés – etimológiai érvek alapján – [balaton], illetve [balatun] lehetett, azaz a névalak feljebbjelölı helyesírással került az oklevélbe 259 Kisebb valószínőségő, de lehetséges magyarázatként az is felmerülhet, hogy csupán archaikusnak érezte ezt az alakot, ezért igazította az élınyelvi változatot elıhívó szerkezetben, míg a többi elıfordulás esetén az alapítólevél tekintélye alatt hagyta változatlanul.

155

Magyar nyelvi elemek beillesztése latin mondatok szintaktikai szerkezetébe Anyanyelvünk dokumentálható írásbeliségének elsı évszázadait vizsgálva – négy korai szövegemlékünk mellett – elsısorban az idegen nyelvő szövegekbe illesztett, hagyományosan szórványemlékeknek (vö. PAIS 1928) nevezett magyar nyelvi anyag fogható vallatóra. A rendelkezésünkre álló források a kétnyelvőség (elsıdlegesen az írásbeliségre jellemzı) sajátos reprezentációi. I. A latin nyelvő befogadó szöveg 1. A latin nyelv dominanciája. – A magyar nyelvi szórványok közvetlenül egymásba fonódó, olykor „felemás” latin és magyar szerkezetekben tőnnek fel (vö. BENKİ 1998a: 114–5; HOFFMANN 2004a: 194). Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e kétnyelvőség mégsem kiegyenlített, ahogyan ezt a fenti megállapítás általános érvényően véve sugallhatná. Forrásaink kétnyelvőségét minden esetben az idegen nyelv dominanciája jellemzi. A szövegalkotás szempontjából ez azt jelenti, hogy e szövegek fogalmazója idegen nyelvő szöveget kívánt létrehozni, természetszerőleg érvényesítve az adott nyelv grammatikai szabályait (persze nem feltétlenül mentesen nyelvi interferencia, illetve kontaktushatás jelenségétıl), és ebbe illeszt a befogadó szöveg nyelvét tekintve idegen – számunkra anyanyelvi – elemeket. Mindaz természetesen, amit a helynevek korai latin nyelvő oklevélszövegekbe260 történı beillesztésérıl elmondható, az más korú (természetszerőleg késıbbi), más nyelvő (görög, héber: természetesen az adott nyelv grammatikai sajátosságaihoz igazodva), illetve más mőfajú (történetírói munkák: krónikák, geszták; rabbinikus döntvények: responzumok; stb.) szövegekre is vonatkozik. Másfelıl az alább következı megállapítások nem csupán a helynevek, de bármely anyanyelvi elem (pl. a XV–XVI. századi kelengyelajstromok ruha- és ruhaanyagneveinek, és persze a személyneveknek) idegen nyelvő szövegbe illesztésére is érvényesek. 2. A vizsgálat anyaga. – Hogy mégis elsısorban a korai latin nyelvő oklevelekben elıforduló helynevekre szőkítettem vizsgálódásom anyagát261, annak okai a következık: 1. Magyar nyelvő szórványokat tartalmazó korai szövegeinkben a h e l y n e v e k reprezentálják az idegen nyelvő szövegbe illesztés változatainak legszélesebb repertoárját, így a feltárandó módozatok lefedik az egyéb természető vernakuláris nyelvi elemek szövegbe illesztésének lehetıségeit, mindez fordítva nem állítható. 2. A szerény számú nem latin nyelvő forrással szemben a kiterjedt l a t i n n y e l v ő oklevelezés alkalmas egyedül a teljes rendszer illusztrálására. 3. K o r a i o k l e v e l e i n k – amint fentebb is említettük – nagyon fontos nyelvemlékek a korai ómagyar kor nyelvének megismeréséhez. Közülük több szempontból is kivételes helyzető a Tihanyi alapítólevél. Ezen szempontok egyike a szövegében elıforduló viszonylag terjedelmesebb, az alig dokumentálható legkorábbi, majd az egyre bıségesebb forrással rendelkezı késıbbi oklevelezési 260 Lehetıség szerint természetesen továbbra is az alapítólevél nyelvi elemei kerülnek elıtérbe, néhány esetben azonban e forrásunk nem szolgál példával, így érintılegesen más forrásokat is célszerőnek látszott bevonnom a vizsgálatba. 261 Kivételesen személynevek is elıfordulnak a példák között.

156

gyakorlattól részint eltérı szerkesztéső, változatosabb anyanyelvi anyag, így megállapításaimat továbbra is elsısorban ezen oklevélbıl vett példákkal kívánom szemléltetni. A szorosabb definíciókat félretéve általában helynév-nek nevezek minden – földrajzi helyre, tereptárgyra vonatkozó – (szőkebb értelemben vett) helynevet, illetve alkalmi körülírással kifejezett helymegjelölést, legyen az közszói vagy tulajdonnévi természető, névrendszertanilag egy- vagy kételemő, grammatikailag egy- vagy kéttagú, latin vagy magyar nyelvő. Ez utóbbi kitételt – azaz, hogy a latin nyelvő helyneveket is számításba veszem – az indokolja, hogy figyelmemet nem szőkítem a szórvány és szöveg kapcsolatára, hanem az anyanyelvi névhasználatnak a forrásokban bármilyen helynévi realizációban jelentkezı változata és a nem anyanyelvi szöveg közötti kapcsolatot vizsgálom.

3. Módszertani és terminológiai megjegyzések. – Az idegen nyelvő szövegkörnyezetre és a magyar nyelvi elemek beillesztésére vonatkozó eddigi rendszerszerő kutatásokhoz (HOFFMANN 2007a: 17–20, vö. 20–70, 279–81, 2010: 215–7; SZİKE 2006, 2007) néhány kiegészítı (módszertani és terminológiai) megállapítást kívánok főzni: A szövegbe illesztett vernakuláris elemek (illetve részben vagy egészen latinra fordított nevek, közszók, szintagmák) a nyelv különbözı szintjein és különbözı módokon épülnek a szövegbe. Ezt hivatott szemléltetni a következı táblázat:

Szők értelemben vett beillesztésrıl azonban csak a m o r f o l ó g i a szintjén beszélhetünk (vö. BENKİ 2003a: 70), mely kizárólag morfológiai, illetve morfológiai természető eszközökkel történik. Nem tekinthetık tehát egy (hely)név beillesztésére szolgáló eszköznek azok a nyelvi megoldások, melyek a szövegkohézió megteremtését vagy a mellékmondatok kapcsolását szolgálják, mint a helynév helyettesítése mutató névmási határozószóval, pl. ibidem: ’erre a helyre’ ti. Tihany szigetére, helyettesítése vonatkozó névmással vagy számnévi névmással, pl. quarum una: ’melyek [ti. utak] közül az egyik’; illetve annak mutató névmással („illa ... insula”: ’azon a szigeten’), azonosító névmással („in eadem insula”: ’ugyanezen a szigeten’), azonosító melléknévvel („de prefato lacu”: ’a fent említett tóból’) történı bıvítése; sem az appozíciós és az ún. megnevezıszós (HOFFMANN 2010: 216) szerkezetek (ezekrıl l. a következı fejezetben). A szövegbeillesztés terminust – rövidsége miatt – magam is alkalmazom, annak ellenére, hogy igen vitatható. Minden esetben „a mondat szintaktikai szerkezetébe történı illesztés” pontosabb meghatározást értem alatta.

157

A beillesztést vizsgálva célszerőnek látom megkülönböztetni a szoros beillesztést, azaz a mondat szintagmatikus szerkezetébe történı teljes beépülést („...in loco qui dicitur tichon...”), a laza beillesztést, azaz jellemzıen a ki nem tett állítmányhoz tartozó – a szintén hiányzó nominativusi állítmánykiegészítıvel egyeztetett – nominativusi, illetve alanyesető, azaz zérómorfémás felsorolásokat („Concluditur his terminis [:] Magna uia ... aruk tue”), illetve a be nem illesztés eljárását (pl. a TAH. mutatói: fuc, mortus stb.). A beillesztés eljárásait a szoros beillesztések figyelembe vételével vizsgálom, melynek adekvát változata a laza beillesztésre is alkalmazható. Mivel a szövegbeillesztés vizsgálata mindeddig helynévi adatokon történt, természetszerőleg jelentkezett együtt a grammatikai és a (hely)névtani terminológia. Jelen vizsgálatomban arra is kísérletet teszek, hogy – csupán a beillesztés nyelvi eljárásaira vonatkozóan – pusztán grammatikai megfontolásokra építve olyan, a névtani vizsgálatoktól függetleníthetı rendszert mutassak be, mely egyéb névtípusok, illetve bármilyen közszó idegen nyelvi szövegbe történı beillesztésére alkalmazható. A szövegalkotás folyamatában természetesen lényeges szerepe van a különbözı névfajták több szempontú meghatározottságának, illetve elkülönítésének, hiszen a nevek a szövegben bizonyos típusok szerint „viselkednek” rendszerszerően. Az ezzel kapcsolatos megállapításokat azonban célszerőnek látszik elkülöníteni a morfológiai beillesztés lehetıségeinek kérdésétıl, mely pusztán grammatikai természető. II. A névválasztás Bár vizsgálatom gondolatmenetét tekintve látszólag kitérı, mégsem tanulság nélküli áttekinteni – mielıtt annak h o g y a n jára világítanánk rá –, hogy m i t illeszt a fogalmazó az oklevélbe. Ahogyan a beillesztés eljárásától például a szövegkohézió biztosítását (l. fönt) különválasztottuk, mint azt „követı” fázist, úgy a beillesztendı név(alak) kiválasztásának, esetleg (alkalmi) létrehozásának az eljárását – mint azt „megelızı” fázis – szintén érdemes különválasztani. A szöveg fogalmazója ugyanis a beillesztést „megelızıen”, ha eleve több lehetıség áll rendelkezésére, kiválasztja, ha a név közszói transzparenciája lehetıvé teszi, esetleg lefordítja – ez is tekinthetı egyfajta választásnak –, illetve, ha alkalmas név nem létezik, vagy a már létezı valamilyen egyéb szempont miatt mégsem látszik megfelelınek, létrehozza a nevet vagy névváltozatot. (Mindezeket a lehetıségeket összefoglalóan és némiképp leegyszerősítve a továbbiakban névválasztás-ként említem.) Abban, hogy adott konkrét esetben milyen döntés születik – szemben a beillesztés morfológiai természető eljárásával –, elsısorban névszerkezeti és névhasználati kérdések a meghatározóak. A névválasztás, a beillesztés, valamint a szöveg beszerkesztése természetesen egy adott írásmő létrehozása folyamatában nem feltétlenül egymásra következı, egymástól elválasztható mozzanatok. Elkülönítésük módszertanilag mégis indokolt, hiszen megvalósulásuk különbözı (nyelvi és nyelven kívüli) megfontolások alapján, valamint eltérı eszközökkel történik. A megelızı fázis eljárásai például elsısorban a lexémák (olykor a szintagmák) szintjén zajlanak, míg a beillesztés – mint arra már többször utaltunk – morfológiai természető. Ezzel együtt azt is módszertani kiindulópontnak kívánom tekinteni, hogy a névválasztás folyamatában elıttünk álló helynév (személynév stb.) grammatikailag nem feltétlenül lexéma (tichon, bolatin), hanem gyakran szintagma (munarau kerekv, ugrin baluuana), vagy szintagmalánc (ad castelic & feheruuuaru rea meneh hodu utu, Geicha de genere Turul). A fentebb említett fázisok legalábbis elméleti elhatárolása nyomán világosan látszik, hogy a szövegalkotó – példaként ez utóbbi eseteket tekintve – a szövegbe

158

nem a mogyoró köznevet, hanem egy birtokot határoló helynevet (’mogyoróerdı’) kívánt beilleszteni. Ugyanígy nem az ugrin név szövegbeli szerepeltetése volt célja, hanem a konkrét helyet jelölı bálvány említése, melyet e név segítségével tett egyértelmővé (akár ı, akár a határjárók, vagy a névhasználók: ennek formális szempontból nincs jelentısége), mely újabb említésekor már önmagában is megáll („usque ad baluuan”). S nyilvánvaló, hogy nem Fehérvár nevét igyekezett szövegbe foglalni a fogalmazó (ezt minden bizonnyal latinul tette volna, vö. HOFFMANN 2006b: 144, 2010: 138–9), hanem más helynevekhez viszonyítva (Kesztölc, Fehérvár) alkotott meg egy útnevet. Természetesen e több lexémából álló nevek létrejöttében ugyanazon morfológiai eljárások mőköd(het)nek, mint a konkrét szövegbe illesztés során, s ennek eredményeként a szintagma vagy szintagmalánc felépítéső nevek is szervesülnek a mondat szintagmatikus szerkezetében. A szövegbeillesztés eljárásait mégis a szövegtörzs és a kiválasztott (vagy alkalmilag megalkotott) név találkozásánál látszik célszerőnek vizsgálni, hiszen amely morfológiai eljárás akár tipikus is lehet a nevek létrejöttének, esetleg alkalmi megalkotásának folyamatában (pl. OklSz. 1338: [via] Zenthiwanra menu goluguth [vocata]; 1401: Chabaramenewth [vocata]; 1415: [riuulum] Zykzoramenewpathak [vocatum]; 1421: Monyorosrayarowfeld [vocata] stb.; vö. TA. ad castelic & feheruuaru rea meneh ... utu), az esetleg atipikus (vö. ilyen funkcióban csak a TA.-ben található rea névutó), illetve igen ritka (vö. magyar határozóragok ebbéli funkcióban) mint az idegen nyelvő szövegbe illesztés eljárása. III. A névválasztás módozatai Az alábbiakban röviden tekintsük át, hogy a szövegbeillesztést megelızı névválasztási eljárások közé milyen lehetıségek tartoznak! Célom csupán az, hogy a névválasztás lehetıségeit elkülönítsem a szövegbeillesztés eljárásaitól, ezért további részletezı, különösen rendszerszerő megállapítások megfogalmazásától eltekintek. (Ez a kérdés a névalkotás folyamatához illeszkedıen jellemzıen a névszociológia és a névrendszertan vizsgálódási körébe tartozik.) 1. A tényleges helynév használata. – Az oklevélben történı említésre nézve a legtermészetesebb és leggyakoribb eljárás, ha a fogalmazó a megnevezendı helyet „nevén nevezi”, azaz annak tulajdonnévi használatú megnevezését adja (tichon, balatin). (E szempontból a balatin ~ bolatin típusú írásváltozatoknak nem tulajdonítok jelentıséget.) Elképzelhetı, hogy egy adott hely több sajátnévi megfelelıvel rendelkezik. Ezek lehetnek azonnyelvi (akár szinkrón, akár diakrón) névváltozatok, pl. Gesnov vel Apaty (PRT. 10: 526), de lehetnek különnyelvi megfelelık is (ezek általában nem pontos fordításai egymásnak), pl. Alba, Alba Regia, Alba Regalis ~ feheruuaru. Több (többé-kevésbé egyenrangúnak tekinthetı) változat esetén a névválasztást olykor esetleg szubjektív, az esetek többségében azonban bizonyosan objektív motivációk befolyásolják, melyek következményeként egyes rendszerszerő sajátosságok is kirajzolódni látszanak. 2. Latinosítás. – A név latinosítása (tágabban: „idegennyelvősítése”) alatt többféle eljárást is megkülönböztethetünk. Ezen lehetıségek közös jellemzıje (megkülönböztetendı az elızı csoporttól), hogy alkalmazásuk eredendıen alkalmi, e névváltozatok megalkotásának idıpontjában nem tulajdonnévi, csupán nyelvi megfelelık jönnek létre. Ezek a késıbbiekben természetesen idegen nyelvi tulajdonnévi megfelelıkként is funkcionálhatnak, ekkor azonban átkerülnek az elızı csoport különnyelvi változatai közé. A latinosítás három eljárástípust foglal magában: 159

1. F o r d í t á s. Szemantikailag transzparens nevek esetén a név közszói jelentéstartalma kerül át (alkalmilag) idegen nyelvre, pl. Aranyas ~ Aureus, DHA. 218. 2. L a t i n k é p z ı v e l e l l á t á s. Jellemzıbben, de nem kizárólagosan a szemantikailag nem transzparens nevek esetében gyakori, pl. TAH. bezpremezis. (A képzıvel történı ellátás még nem szövegbeillesztési eljárás, azt a megfelelı esetrag biztosítja.) 3. L a t i n s z ó v é g k é n t t ö r t é n ı a z o n o s í t á s. Egyes vernakuláris nevek végzıdése egybeesik tipikus latin (nominativusi) szóvégekkel, emiatt e neveket az oklevél fogalmazója quasi latin nevekként alkalmazza, pl. Tollena > TAH. tollenę. (A szövegbeillesztés ezúttal is esetragokkal történik.) 3. Félfordítás. – Félfordításnak tekintem, ha a fogalmazó a több (grammatikai) tagból álló névnek csupán egyik tagját fordítja át a befogadó szöveg nyelvére. A félfordítások két, egymástól jól elhatárolható csoportot alkotnak, s mindegyik csoport – különösen a majdani szövegbeillesztés szempontjából – besorolható egy-egy másik kategóriába. Az elsı csoportot azok a szerkezetek alkotják, amelyeknek az oklevél fogalmazója az alaptagját fordítja latinra. Ezek egyrészt ún. szőkítı szerkezetek – az alaptag és a teljes szerkezet rész-egész viszonyban áll egymással –, pl. ’árokszög’ → angulus aruk → TA. „ad angulum aruk”. Ez a megoldás igen ritka. E szőkítı jelentéső szerkezetekkel rokon a minısítı jelzıvel alkotott helynév, pl. – ha valóban ide tartozik – TA. ad kangrez uiam. Félfordításként ez sem túl gyakori, ezért egy hasonló, ám nem helynévi példát is említek: 1336: equum pey coloris ’pej színő lovat, pejlovat’ (AO. 3: 281). Az elızıeknél jóval nagyobb számban képviseltetve ide tartoznak azok a helynévi szerkezetek is, melyekben a földrajzi köznevet egy – denotátumában közelesı – tényleges tulajdonnév pontosítja, pl. ’tó’ → lacus turcu → TA. „ad lacum turcu”, amennyiben a kifejezés értelmezése: ’turcu település tava’ (vö. HOFFMANN 2006c: 73–6; 2010: 70). E típusok – mivel a beillesztendı szerkezetek alaptagja latin – a beillesztés szempontjából a latin közszói említés csoportjába (lásd alább: 5.) illeszkednének, ugyanakkor mint alkalmilag bıvült szerkezetek, valószínőbben az utolsó (6.) csoportba tartoznak. A második csoportba a meghatározó tag – jellemzıen megkülönböztetı vagy megszorító értelmő melléknevek – fordításaival alkotott kétnyelvő szerkezetek tartoznak, pl. 1327>1410: inferiori Gogy ~ 1472: Alsogagh, 1208/1395: per magnum aruc, 1282: maior Keres, KMHsz.). Mivel e szerkezetek alaptagja magyar tulajdonnév, illetve tulajdonnévi használatú földrajzi köznév, ezért – különösen a beillesztés tekintetében – az elsı csoportba sorolandók. Az ún. félfordításos eljárással említett helynevek tehát valójában nem alkotnak külön csoportot. 4. Névmási és határozószói helyettesítés. – A nem fogalomjelölı szófajú lexémával történı helyettesítés motivációja jellemzıen mondat- vagy szövegtani természető. E választás oka lehet az ismétlés elkerülése, a megkülönböztetés igénye, a (vonatkozói) tagmondatok kötése, illetve a szövegbeli (jellemzıen anaforikus) utalás szándéka. A nevet helyettesítheti adverbium, pl. TA. ibidem: ’erre a helyre’ ti. Tihany szigetére, továbbá vonatkozó névmás, pl. TA. „quę ducit” ’amely [ti. út] vezet’, vagy számnévi névmás, pl. „quarum una”: ’melyek [ti. utak] közül az egyik’. Nem fogalomjelölı helyettesítés kizárólag a befogadó szöveg nyelvén (példáinkban latinul) elképzelhetı. (A szövegbe illesztés ragozhatatlan szó esetében zérómorfémás, egyébként azt az esetragok biztosítják.) 5. Közszói említés. – A közszói – helynevek esetében jellemzıen földrajzi köznévi – említés oka lehet a szóismétlés elkerülése, a (szemantikailag jellemzıen nem transzparens) 160

név által jelzett hely földrajzi köznévvel történı egyértelmő azonosítása, avagy a tulajdonnévi megjelölés hiánya. Megfigyelhetı, hogy míg a tulajdonnevet h e l y e t t e s í t ı funkcióban álló földrajzi köznevek jellemzıen latinul szerepelnek, pl. TA. „balatin ... super lacum”, „tichon ... illa insula”, addig a tulajdonnévi megnevezést p ó t l ó földrajzi köznevek latinul is, pl. TA. „ad publicam uiam”, magyarul is állhatnak, pl. TA. „ad munorau kerekv”. (Ebben minden bizonnyal bizonyos szabályszerőség is megfigyelhetı, az utak köznévi említése pl. jellemzıbben latinul történik.) A pótló funkció esetén olykor felmerül, hogy a földrajzi köznév tulajdonnévi (de legalább is quasi tulajdonnévi) használatú. A biztosnak tőnı eseteket célszerő a tényleges helynevek között, az elsı csoportban számon tartani, TA. aruk ... quę uallis”, 1299: „per fluvium potok vocatum”, KMHsz. 6. Alkalmi névalkotás. – Az alkalmi névalkotást minden bizonnyal a tulajdonnévi megjelölés hiánya motiválja. A kifejezésben az „alkalmi” jelzı arra hivatott utalni, hogy a helyi „adatközlık”, a határjárók vagy akár a fogalmazó által is megalkothatott nem tulajdonnévi használatú nevekrıl, körülírásokról van szó. Az ilyen helymeghatározások jellemzıje, hogy „név a névben” szerkesztésőek, azaz egy meglévı tényleges tulajdonnévbıl, vagy (tulajdonnévi használatú) köznévbıl építkeznek. Valójában ide tartozik – amennyiben (még) nem tulajdonnevesült – az aruk fee (vö. TA.) típustól a legbonyolultabb alkalmi körülírásig („helynévszerő leírásig”, vö. HOFFMANN 2010: 16) minden olyan helymeghatározás, mely tényleges, de a meghatározandó helytıl (legalább részben) eltérı denotátumú tulajdonnévhez viszonyítva jön létre. Ide sorolhatjuk (legalábbis születésüket tekintve) a személynévbıl (illetve egyéb személyre utaló megnevezésbıl) szerkesztett helyneveket is, melyek eredetileg leginkább birtoklást fejezhettek ki, pl. TA. bagat mezee, ugrin baluuana, luazu holma. Mindazonáltal a rövidebb típusok erıteljesen ki vannak téve a tényleges tulajdonnévvé válásnak (Árokfı, Lovászdomb), így gyakran legkorábbi elıfordulásaikban is sok bizonytalanságot hordoznak. E tényleges tulajdonnévbıl építkezı helymeghatározások elıfordulhatnak – ez látszik jóval gyakoribbnak – latinul is, pl. TA. „[uia] altera ... quę ad sanctum clementem terminatur”: az út a templomhoz képest határoztatott meg; magyarul is, pl. TA. „ohut cuta”: a kút (forrás) az úthoz képest egyértelmősíttetett. Mivel ezek a helynevek gyakran nem „elıre gyártottak”, azaz létrejöttük és szövegbe illesztésük csupán teoretikusan választható ketté, ezért leginkább rájuk jellemzı a kevertnyelvőség. Ennek változatai: 1. félfordítások, pl. TA. „ad lacum turcu”; 2. a latinul megfogalmazott helymeghatározásba szükségszerően anyanyelvi tényleges tulajdonnév kerül, pl. TA. „ad uiam quę ducit ad kaztelic” (ez tulajdonképpen az elızı változatának is tekinthetı); 3. a kétnyelvő szerkesztésben anyanyelvi hatásra magyaros szórend érvényesül, pl. TA. „ad kangrez uiam”; 4. a magyar nyelvő körülírásba illeszkedik latin elem, pl. TA. ad castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu”. IV. A nevek szövegbe illesztése A szövegbe (pontosabb megfogalmazással élve a mondat szintagmatikus szerkezetébe) történı beillesztés – amint arra már sokszor utaltunk – morfológiai (illetve szintaktikai természető) eszközökkel történik. Az oklevelek szerzıi latin nyelvő írásmőveket kívántak létrehozni, a latin nyelvő szöveg természete pedig azt kívánja, hogy e szövegek fogalmazói a magyar, illetve részben vagy egészen latinra fordított vagy egyéb módon latinosított helyneveket (és egyéb nyelvi elemeket) l a t i n n y e l v i e s z k ö z ö k k e l illesszék be. (A 161

következı áttekintésben – ahol nagyon indokolt – a helyneveken kívül személynévi példák is szerepelnek.) 1. A beillesztés „szabályos” (latin) módozatai: 1. Valamely f ü g g ı e s e t e s e t r a g ja. Latin név esetén (pl. TA. duabus ... uiis; Signum Benedicti archiepiscopi), képzıvel latinosított szó esetén (pl. TAH. bezprenensis mercati tributum), illetve a magyar név latinban tipikus végzıdése miatt latin szóként ragozott nevek esetén (pl. Tollena ’Tolna’ → TAH. in terrytorio tollenę) is eszköze a beillesztésnek. 2. L a t i n p r a e p o s i t i o + f ü g g ı e s e t e s e t r a g ja. Latin név (pl. TA. ad lacum, ad sanctum clementem), képzıvel latinosított szó (pl. [1264]: de castro Pestensi, GYÖRFFY 4: 597), valamint tipikus végzıdése miatt latin szóként ragozott nevek (pl. 1075/1237: in aquam Sitouam, DHA. 213; 1254: apud Budam, GYÖRFFY 4: 596) esetén is. 3. N o m i n a t i v u s r a g (mely gyakran zéró fokon áll). Latin és képzıvel latinosított nevek (pl. TA. est lacus, est uilla, locus (…) dictus; Thebaldus Sumugiensis, DHA. 383) esetén alkalmazva. (Tipikus latin végzıdéső – látszólag egyeztetett – anyanyelvi szó esetén státusza vitatható.) 4. Z é r ó m o r f é m a nominativus vagy függı eset helyén. Ragozhatatlan vagy ragozni nem kívánt idegen név (nomina indeclinabilia) függı esető ragja helyett, általában praepositióval (pl. TA. super balatin, inter putu ueieze & knez, ad seg). 2. A beillesztés „szabálytalan” (magyar) módozatai: E természetes beillesztési módokkal szemben a latin szövegtıl idegen, „szabálytalan” megoldások, amikor a nevet (ez esetben csak magyar névrıl, illetve beilleszteni kívánt szerkezetekrıl lehet szó) magyar morfológiai eszközökkel illeszti a szövegbe az oklevél fogalmazója: 1. M a g y a r v i s z o n y r a g. Helynevek tekintetében ez az eljárás jellemzıen a beillesztést megelızı fázist, azaz a szószerkezetek (névszerkezetek) megalkotását jellemzi (lásd korábban). Két esetben bizonyosan tévesztésként fordul elı, melyek valójában attractiók: „in loco, qui dicitur Wagetuin”, illetve „in eodem loco, qui dicitur Sitouatuin”, DHA. 215; ezeken kívül egy, a latin szövegben nehezen értelmezhetı adat: 1327/1589: „a parte sinistra dumus vocatus Balseurekethyere”, KMHsz. (A szótár megjegyzése: „Talán helyragos alak lehet.”) Személynevek esetében Anonymusnál – a „dedit terras” szerkezet melletti dativus helyett – igen gyakori: „dedit ... terras ... Edunec et Edumernec (Edumennec)”; „dedit Bungernec”; „dedit Tosunec” stb.; illetve „dedit castrum Bezprem Usubunec”. Más forrásokban igen ritka: 1236: „Zegenozo pertinet Ieneunec” (OklSz.); VárReg. 1216/1550: „impecierunt (...) Iſeput, Bulſuhut, Chimont, Saſhat, Meduet, Ilobarut, hos omnes, ÓmOlv. 84. 2. N é v u t ó. Csak a TA.-bıl adatolható: monarau bukurea; ohut cutarea; petre zenaia hel rea stb. Funkcióját tekintve e névutós szerkesztés teljesen megfelel a viszonyragos szerkesztésmódnak. 3. L a t i n p r a e p o s i t i o + m a g y a r e s e t r a g.262 A TA. szövegében nem fordul elı. Más oklevelekben, bár ritka eljárás, találunk rá példát: 1075/1237: In Camaron > Camarun (...) In Sitouatuin dedi, DHA. 215; 1232: ad Yciafucara, OklSz.; +?1232/1384/1393: venit ad Scertora, KMHsz. (A szótár megjegyzése: „Az adat bizonyára helyragos alak lehet.”); 1236: ad Choykacuzdyre et per Choykacuzdyre, KMHsz. (A szótár megjegyzése: „Elképzelhetı, hogy -re határozóragos alak.”); 1265/1272: uenit ad 262

Korábban – a vonatkozó adatok ismeretének hiányában – e szerkesztésmódot valószínőtlennek tartottam (SZENTGYÖRGYI 2009a: 66). Az azóta győlt adatok azonban azt igazolták, hogy ha ez a szerkesztésmód nem is mondható gyakorinak, mégis elıfordul.

162

Balwankure, OklSz.; 1273: ad menytegudurre, OklSz.; +?1282/1300: venit in Houdon, KMHsz.; 1412: in Alfalurameneben, OklSz. 4. L a t i n p r a e p o s i t i o + n é v u t ó. Csak a TA.-bıl adatolható: ad brokinarea, ad holmodi rea, ad oluphelrea. Talán ide tartozik leghosszabb és legismertebb szórványunk is, ha a következı tagolást feltételezzük: ad ([caſtelic & feheruuaru] rea meneh hodu utu) rea. Ez esetben az út két irányát az elsı rea névutó fejezi ki, a két településnevet összefogva. A szerkezetnek azonban más tagolása is elképzelhetı: (ad – caſtelic ¦ & feheruuaru – rea) meneh hodu utu rea: ez esetben az ad csupán az egyik irányt (Kesztölc) jelöli – magam ezt a tagolást tartom leginkább valószínőnek. Esetleg még: ad (caſtelic & feheruuaru) rea meneh hodu utu rea: e tagolást feltételezve az útnévben megadott két irányt közösen jelöli az ad és az elsı rea névutó. A két utóbbi tagolás szerint az útnév a 2. csoportba sorolandó. 3. A kétszeres jelölésrıl. – Korábban a fenti 4. pontban bemutatott szerkesztést kettıs vagy kétszeres jelölésnek gondoltuk, mely „latinul is, magyarul is ki van fejezve” (BÁRCZI 1951: 190). Ha azonban megfontoljuk az 1. és 2. pont funkcionális összetartozását, akkor azt kell mondanunk, hogy ezek a szerkezetek a 3. pontban említettel kapcsolhatók össze, azaz a névutó funkcionálisan a rag megfelelıje, mely valójában a latin esetrag helyett áll, így e szerkesztés nem kétszeres, inkább – a 3. lehetıség példáihoz hasonlóan – kontaminált jelölésnek tőnik. V. Összegzés Okleveleink nyelvi anyagában a névválasztást és a szövegbeillesztést (leírásuk tekintetében) célszerőnek látszik külön vizsgálni. Ugyanakkor szélesebb nyelvi anyagon is érdemes lenne feltárni, melyik választás melyik beillesztési eljáráshoz kapcsolódik tipikusan. Másfelıl a nem tipikus esetek is tanulsággal szolgálhatnak, egyes esetekben talán a rendszerszerőek mellett kivételes motivációk is feltárulhatnak. A névválasztási, beillesztési és szövegszerkesztési eljárások egy-egy oklevélre, avagy egyes mőhelyek gyakorlatára is jellemzıek lehetnek. Úgy tőnik például, hogy a TA. szövegében az álvonatkozói mondattá bıvülı appozíciós szerkezetek (qui vocatur típus) kiemelt szerepbe helyezik a helynevet, a víznevek pedig jellemzıen egyszerő appozíciós szerkezetekben fordulnak elı. A kutatás további perspektívája a legtágabb szövegkörnyezet: hogyan viszonyulnak mindezen eljárások a korabeli európai oklevelezési gyakorlathoz? Mindezek feltárása elvezethet a korai magyar oklevélkiadás európai hátterének szélesebb feltárásához, valamint a korabeli európai, különösen a német és a francia diplomatikai gyakorlat hazai hatásának mélyebb megismeréséhez.

163

Az appozíciós szerkezetek Középkori latin nyelvő okleveleink – amint az elızı fejezetben láttuk – számos eljárást alkalmaznak a szükséges magyar nyelvő elemek szövegbe illesztésére. E latin szövegekben magyar elemekként jellemzıen tulajdonneveket – személy- és helyneveket – találunk. A tulajdonnevek mellett elıforduló nagyszámú földrajzi köznév is jellemzıen névalkotó elem, mely újabb tulajdonnevet hoz létre (vö. HOFFMANN 2007c: 71–2). Hasonlóképpen névelemnek tekinthetı a személynevekhez szorosabban kapcsolódó -né, -fi (~ -fia) közszói eredető képzıszerő utótag is (vö. ZELLIGER 1991c: 17–8). Az idegen nyelvi környezetben önmagában álló köznév szintén tulajdonnévi értékben szokásos (pl. 1299: per fluvium potok vocatum, KMHsz.). Az ettıl eltérı alkalmazás leginkább a – jellemzıen latin – (földrajzi) köznevek alkalmi magyarra fordításából adódik (pl. 1318: arbor fagy quod vulgo dicitur bykfa; [1240]: iuxta illud potok, KMHsz.), avagy határpont – olykor quasi tulajdonnévként alkalmazott – jelölésként fordul elı (pl. +1015/+1158//1403: Harumtulfa; 1270: kvevrusfa [!]; 1342: ad unum holm KMHsz.). E (leginkább német mintájú) gyakorlattól némiképp eltér a Tihanyi alapítólevél szövege, mely körülírásos, többelemő – szintagmákat és szintagmaláncokat felvonultató –, olykor alkalminak tőnı helymeghatározásokat is beemel az oklevélbe, esetenként magyar grammatikai eszközzel (rea névutó) illesztve azokat a latin mondatba. Ez a magyar oklevélírás hagyományában különlegesnek számító eljárás korabeli francia, illetıleg itáliai mintákat látszik követni, ahol nem ritka, hogy nemzeti nyelvő szószerkezetek, sıt rövid mondatok is szerepelnek a latin oklevélszövegekben (vö. GIRY 1894: 465, 476, 731–42). Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk annak megítélésében, hogy a TA. ezen eljárását tekintve kivételnek tekinthetı-e, hiszen a XI. századból fennmaradt viszonylag csekély számú oklevél csak kellı körültekintéssel adhat alkalmat általánosításra. Ha feltételezzük ezen utóbbi – a TA.-n kívül a magyar oklevelezésben nem dokumentálható – gyakorlat meglétét, a minták követésén túl a korai diplomatika kialakulatlanságával, gyakorlatlanságával és útkeresésével is számolnunk kell. 1. Az egynyelvő helynevekrıl. – A Tihanyi alapítólevél szövegébe illesztett helynevek és helymeghatározások263 többsége, valamint a személynevek vagy csak magyar, vagy csak latin változatban fordulnak elı. Latin egynyelvő pl.: magna(m) uia(m), ad public[a(m)] uia(m); Benedicti, Mauri stb. Magyar egynyelvő pl.: zakadat, ug[ri]n baluuana, ruuoz licu; Fancel, Cupan stb. A latin nyelvő szöveg morfológiai-szintaktikai sajátosságait leghelyesebb a latin grammatika terminusaival leírni. Az ad sanctum clementem szerkezetben az ad praepositio; a Tradidit ... locum szókapcsolat második tagja accusativusban áll, nem tárgyragos fınév; a thomo presente ... monstrante ablativus absolutus, nem pedig mellékmondat (bár az efféle szerkezeteket magyarra átültetve leggyakrabban mellékmondattal adjuk vissza).

263 Helymeghatározás-on a földrajzi hely [alkalmi] körülírását vagy nem tulajdonnévi értékő földrajzi köznévvel történı jelölését (helynévszerő vagy közszói leírások, l. HOFFMANN 2010: 16), míg helynév-en a tulajdonnévi [sajátnévi] használatot értem. A TA.-ben a kettı nem minden esetben különíthetı el egyértelmően. A kettıt összefoglalóan továbbra is helynév-nek nevezem. Helymegjelölés alatt a mondat szintaktikai szerkezetében egymáshoz kapcsolódó helynevek együttesét, pl. az appozíciós szerkezetet és változatait értem.

164

Ezzel szemben a tisztán magyar szövegelemeket célszerő magyar grammatikai meghatározásokkal leírni. A feheruuaru rea álszintagma névutót tartalmaz (mégha a latin szövegalkotásban ad praepositio felelne is meg neki), a meneh folyamatos melléknévi igenév, nem participium imperfectum, a gnir uuege pedig (rész-egész viszonyt kifejezı) birtokos jelzıi szintagma (BALOGH 2000: 449), nem pedig genitivus (latin megfelelıje nem is ez, hanem a partitív értelmő melléknévi jelzı lenne, amely formailag a magyar minıségjelzıvel vethetı össze, vö. M. NAGY–TEGYEY 1992: 118). Ugyanakkor mely grammatikai rendszerhez igazodjunk a kétnyelvő helymeghatározások esetén? 3. A kétnyelvő helymegjelölések. – Forrásunkban a kétnyelvő helymegjelölések több típusa is szerepel. Elıször tekintsük át a latin szövegszerkesztés eredményeként létrejövı kétnyelvő helymegjelölések fajtáit! A szöveg nagyobb egységein átívelı, jellemzıen makrotoponimákat érintı utalások a magyar helynevet általában latin (a kohéziót erısítı melléknévvel vagy participiummal kiegészülhetı) földrajzi köznévvel és/vagy névmással idézik fel: tichon – illa (...) insula (abl.) – insula (abl.); balatin – lacus – i[n] eodem lacu – super lacum eundem – de prefato lacu – ab eodem lacu – ad magnum lacum – prenominatum lacum. Ez az utalási típus rendszerint anaforikus jellegő: a tulajdonnév antecedense a felidézı földrajzi köznévnek. Olykor azonban a felidézı köznév és/vagy névmás mellett a magyar tulajdonnév ismétlése is elıfordul: ab eodem lacu bolatin – in eodem bolatin. A latin szövegbe történı beszerkesztés egyes formái ugyancsak kétnyelvő, de kataforikus jellegő szerkezeteket eredményeznek: locus · kert hel nomine, uilla · quę uocatur fotudi. A TA.-t tekintve egy esetben találunk más szerepő, fordított nyelvi sorrendő anaforát: aruk tue quę uallis. A magyar szórvány beillesztése e típusnál is a latin szövegalakítás szabályai szerint történt. Jellemzıen kétnyelvő alakulatot eredményez a latin praepositio által irányított beillesztés is: ad zakadat; [ad magnam uiam · quę dirigitur] in keuris tue. Sajátos változata e szerkesztésmódnak az „inter ... et ...” sémába történı beillesztés. Ebben az esetben vagy csupán az egyik földrajzi név magyar nyelvő: Inter seku ueieze · & uiam [quę ducit ad portum], vagy mindkettı: inter putu uueieze & knez. A kormányzó latin grammatikai séma minden esetben megmarad, azaz a szöveg latin szöveg marad. E szerkezetek a bennük lévı magyar elemek ellenére latin praepositiós alakulatok. A mortis birtok egy, esetleg két tautologikus szerkesztéső határpontja sajátos átmenet: ad holmodi rea (e kontaminált alakulatokra l. az elızı fejezet), illetve esetleg: ad castelic [-] & feheruuaru rea meneh hodu utu rea. (Az utóbbi szerkezet többféle grammatikai értelmezést is megenged. Nem tautologikus szerkesztést feltételezı értelmezési lehetıség: {[ad castelic] & [feheruuaru rea]} meneh hodu utu rea. Tautologikus szerkesztést feltételezı értelmezési lehetıségek: 1. ad {[castelic & feheruuaru rea] meneh hodu utu} rea; 2. {ad [castelic & feheruuaru] rea} meneh hodu utu rea. A következıkben vegyük sorra a latin szövegszerkesztés által nem indokolt kétnyelvő helymegjelöléseket! 4. A kéttagú és kétnyelvő helymegjelölések. – A kéttagú264 helymegjelölések forrásunkban zömmel egynyelvőek, csupán néhány kétnyelvő szerkezetet találunk. A kéttagú s egyben kétnyelvő szerkezeteket két további csoportra oszthatjuk. Az elsı csoportba (kiindulásképpen magyar grammatikai szempontból) azok a birtokos jelzıi 264

A tag terminus nem azonos a névelem-mel. A szóösszetételeket (pl. feheruuaru) és a szoros szókapcsolatokat (pl. ruuoz licu) grammatikai szerkezetük nyomán tekintem kéttagúnak. Névszerkezeti – és funkcionális – szempontból ezek egyrészes nevek (vö. HOFFMANN 2007a: 71), melyek „lexikális egységként funkcionálnak a nyelvben” (i. m. 72). Grammatikailag ugyancsak a kéttagú nevek közé sorolom a valódi szintagmákat is (pl. ug[ri]n baluuana).

165

szintagmák sorolhatók, amelyekben a latin alaptag mellett magyar nyelvő birtokos jelzıi bıvítményt találunk265. Az alapítólevélben biztosan ilyen az usque ad angulum aruk (a latin szerkezetbıl kiemelve: angulus aruk)266. Az ilyen típusú szószerkezetekben, bár a szintagma meghatározó tagja magyar szórvány, a teljes szószerkezet váza mégis latin: a mondatba illesztést vezérlı ad praepositiós alaptagot a latin szórend szerint követi, s nem megelızi a magyar nyelvő (jelöletlen) birtokos jelzı, így a szövegalkotás latin grammatikai struktúra szerint történik. A szerkezetet tekintve tehát a magyar szórvánnyal kifejezett szintagmatag genitivusi funkciójú, alakilag pedig ragozhatatlan névszóként (nomen indeclinabile) viselkedik. (Mivel a birtokviszony jelöletlen, a genitivusi szerkesztést szemantikai alapon feltételezhetjük. Ugyanakkor – éppen e jelentéstani megfontolások alapján – nem valószínő egy, a szókapcsolatot a következı típusba soroló megfeleltetés.) Mindazonáltal biztosra vehetjük, hogy e kétnyelvő helymeghatározás mögött magyar helynévi megnevezés húzódik. Ha a lejegyzett forma magyar grammatikai megfontolásokat követne, viszonylagos biztonsággal tudnánk rekonstruálni a mögöttes magyar nyelvő helynevet, a latin vázú grammatikai szerkezet azonban többféle genitivusi funkciót is megenged. Ennek megfelelıen az angulus aruk szókapcsolat mögött a következı magyar helynévi megfelelık képzelhetık el: árok szöge/szöglete (vö. ÁrpOkl. 106; ÉRSZEGI 1993: 2, 2004: 2), vagy: árokszög (vö. pl. HOLUB 1956: 6; ill. a saját fordításom267). A -szeg és a -szege változatokra vö.: 1256: Dedemszeg ~ 1337: Dedenzege; 1425: Bwkenzege ~ 1489: Bewkenzeg; 1416: Waydazegh ~ 1414 k.: Waydazege (adatok: Cs.). Vö. KMHsz. Dedénszeg és Dedénszege, valamint – csak a névalakra vonatkozóan – Árokszeg és Árok szege ?. Az angulus aruk mögött sejthetı (különbözı morfológiai felépítéső) névváltozatoknak a következı lehetséges értelmezéseket tulajdoníthatjuk: 1. Az angulus szó ’szög(let), kiszögellés, sarok’ jelentését szem elıtt tartva ’árok sarka, kanyarulata’, esetleg ’ároknál vagy mellette lévı kiszögellés’ (különösen, ha az angulus ’angulus saxi’ jelentésben áll). 2. Az aruk lehetséges ’vízfolyás’ jelentésével ugyanakkor az ’árok (nevő) vízfolyás kanyarulata’ értelmezést kapjuk. 3. Az angulus ’(folyóvíz által bezárt) sarok, zug, folyókanyarulattal érintkezı terület’ jelentését tekintve pedig: ’az árok (nevő) vízfolyás kanyarulatával érintkezı terület’. 5. Az appozíciós szerkezet. – A kéttagú és kétnyelvő helymeghatározások másik csoportjába a ab [eodem] lacu bolatin (a függı esetekbıl kiemelve: lacus bolatin) típusú szókapcsolatok tartoznak. Ezek a magyar grammatika szerint fınévi (tulajdonnévi) – kijelölı funkciójú – minıségjelzıs (az újabb grammatika szerint minısítı jelzıs) szószerkezetek (MMNy. 339; BALOGH 2000: 446–7; vö. S. HÁMORI 1991: 677). Az ilyen típusú kétnyelvő szószerkezetek nagyszámú elıfordulása korai okleveleinkben cáfolni látszik a következı megállapítást: „A földrajzi tulajdonneveknek kijelölı jelzıi használata a korai ómagyar korban – ha egyáltalán élhetett – rendkívül ritka lehetett” (S. HÁMORI 1991: 687). Ha ilyen szerkezet tisztán magyar nyelvő oklevélbeli elıfordulásával nem is találkozunk, a számos kétnyelvő elıfordulás feltételezi, hogy a beszélt nyelv (legalábbis annak „hivatalos” regisztere) gyakran élhetett vele. Az ún. második szóbeliségben egészen biztosan gyakori volt, hiszen ezen okleveleket – vita esetén – élıszóban fordították magyarra.

265

Valójában (szőkítı értelmő) genitivusos szerkezet. Ide tartoznék az ad caput p&re szerkezet is, ha a p&re magyar személynév, valamint az ad portum ecli, ha az ecli magyar, de legalábbis nem latin hely- vagy személynév. 267 A különírás mindkét esetben a magyar szórvány szembetőnı kiemelhetıségét szolgálta. 266

166

De tekinthetjük-e a fentiek alapján e szerkezeteket jelzıs szószerkezeteknek? Az e szókapcsolatokban lévı magyar szórványok – a fentiekhez hasonlóan – latin grammatikai séma alapján illeszkednek a szövegbe: praepositio által vezérelt függı esető latin földrajzi köznevek latin szórendő bıvítményei. Ha a szövegbe e kifejezések latin szószerkezetként illeszkednek, a fentebb mondottakkal összhangban a latin grammatika terminusaival célszerő ıket leírni. A lacus bolatin – „urbs Roma”– típusú szerkezetek tulajdonnévi bıvítménye a hagyományos latin grammatikai leírás szerint appositio, azaz két fınév azonos számban és esetben álló (értelmezı) szókapcsolata. A humanista grammatika egyöntetően csupán két fınév (substantivum) kötıszó nélküli (continua/immediata coniunctio, sine coniunctione) kapcsolatatát nevezi appositio-nak. Vö. Giulio Sulpizio Verulano, De re grammatica, 1480: „Appositio est continua coniunctio duorum substantiuorum quorum alterum declarat alterum”; Antonio de Nebrija, Introductiones Latinae; 1481: „Appositio est immediata duorum substantiuorum coniunctio quorum alterum exponit alterum” (LUIS MARTÍNEZFALERO 2006: 327). A két fınévnek ugyannarra a dologra kell vonatkoznia, és azonos esetben kell állnia. Vö. Nicolas Mercier, Manuel des Grammairiens, 1735: „Appositio fit, quando plura substantiua ad rem eandem pertinentia ponuntur in eodem casu sine coniunctione” (COLOMBAT 1993: 367). A késıbbi szerzık e meghatározásokat átveszik, idézik, ettıl eltérı definícióval nem találkozunk. Vö. pl.: „The Latin Grammarians employ the word Appositio to denote a figure, by which two words, denoting the same thing, are put in the same case, such as, Urbs Roma, Fluvius Sequana” (Commentary, Mt. 15, 1. n. 13). Az appositio magyar fordítása: (fınévi) értelmezı. A „fınévi” jelzı el is hagyható, hiszen a latin grammatika szerint értelmezı csak fınév lehet (vö. M. NAGY–TEGYEY 1992: 118). A kétnyelvő szókapcsolatok esetében természetesen nem érvényesül az „azonos számban és esetben áll” kritériuma. Ezekben az esetekben a magyar szórványok jellemzıen ragozhatatlan névszóként (nomina indeclinabilia) viselkednek. Mindezek alapján a fenti szókapcsolatokat értelmezıs szerkezeteknek tekintem. A magyarított terminus azonban zavaró lehet az értelmezı, értelmezı jelzı kifejezéseknek a magyar grammatikában ettıl eltérı használata miatt, ezért a latin terminus mellett maradva e szintagmák grammatikai meghatározására az appositiós szerkezet megjelölés tőnik alkalmasabbnak. A magyar grammatikában szokásos átírás itt is alkalmazható, így az appozíciós szerkezet írásváltozat is megfelelınek látszik. (Megjegyzem, hogy a magyar grammatikában a Pista, a barátom típusú azonosító értelmezıt szokás appozíció-nak nevezni [BALOGH 2000: 453], ez a – hagyományosan „hátravetett jelzınek” tekintett magyar értelmezıi szintagma – nem azonos a fenti appozíciós szerkezettel.) A latin szerkesztéső szöveg latin grammatikai terminusokkal történı leírása azért is célszerőbbnek látszik, mert ugyanannak a latin szerkezetnek a magyarban eltérı megfelelései lehetnek. Így az appozíciós szerkezet esetében is: fluvius Sequana ’a Sequana folyó’, de: urbs Roma ’Róma városa’. A lacus bolatin típusú (mellérendelı) appozíciós szerkezetek fınévi: lacus nomine bolatin268 vagy igenévi: lacus nominatus bolatin (vö. TA. locus […] cognominatus lupa) szerkezetekké bıvülhetnek, ahol is a bıvülés elemei lényegileg k o p u l a k é n t viselkednek. Grammatikailag persze látszólag alárendelı szerkezet jött létre, a kopula határozója, illetve jelzıje lett a szerkezet elsı tagjának, maga alá vonva a második tagot. Mind a fınévi, mind az igenévi bıvített appozíciós szerkezetek tovább bıvülhetnek álvonatkozói (ezen belül áljelzıi) mondatokká. A fınévi szerkezet bıvülése: lacus nomine bolatin → lacus cui nomen est bolatin269 ~ lacus cuius nomen est bolatin270 (vö. TA. locus 268 269

Az áttekinthetıség kedvéért a kiválasztott példa bıvítésével mutatom be a jelenséget. A klasszikus grammatikának megfelelı forma.

167

[…] cuius est uocabulum koku zarma). Az igenévi szerkezet bıvülése: lacus nominatus bolatin → lacus qui nominatur bolatin (vö. TA. locus qui uocatur p&ra; Riuulus […] qui dicitur fuk) ~ lacus quem bolatin nominant271. A mondattípus álvonatkozói, hiszen a tagmondatok között valójában mellérendelı viszony van (pontosan úgy, mint a kiinduló appozíciós szerkezetben, melyre mindig vissza is egyszerősíthetık), pl. TA. „Est in eodem lacu locus qui uocatur p&ra”, azaz: „Van egy hely ugyanezen a tavon, és azt petrának hívják ~ amit petrának hívnak”. Appozícióvá alakítva: *Est locus (…) petra, azaz: Van egy hely (…), petra. Hogy ezeket a mondatokat csak a magyar grammatikai érzék tartja alárendelıknek (hasonlóképpen a bıvített appozíciós szerkezetek grammatikai kapcsolataihoz), azt világosan mutatja a megnevezést jelentı fınevek és igék vonzatszerkezete. A fıneveknél ez a kettıs dativus (dativus nominis): „puero nomen est Quinto” ’a fiú neve Quintus’ (a tulajdonképpeni bıvítmény az appozíciós szerkezet: puer Quintus). Igék esetében ugyanezt mutatja a kettıs accusativus (accusativus praedicativus), illetve passivumban a kettıs nominativus: „urbem Romam nominare” ’a várost Rómának nevezni’, tehát az állítmánynak alárendelve itt is a tulajdonképpeni appozíciós szerkezet (urbs Roma) jelenik meg. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a latin áljelzıi mondatoknál a (kötıszói szerepben álló) vonatkozó névmás veszi át, tehát a lacus cui nomen est bolatin áljelzıi mondatban a bolatin voltaképpen dativus272, de már a klasszikus latinban is elıfordul (talán korai nyelvi kölcsönhatás vagy a nomen attrakciós hatására) a nominativus. A bıvített appozíciós szerkezetek levezetését a kiinduló szerkezetbıl az alábbi ábra szerint tekinthetjük át:

Álvonatkozói (ezen belül áljelzıi) mellékmondatok a magyar nyelvben is megjelennek az ómagyar kor folyamán, éppen latin hatásra (l. HAADER 2003: 520–1). A történeti névtanban az áljelzıi mondatoknak a fentebb bemutatott típusait (ti. ahol az állítmány, illetve az állítmánykiegészítı megnevezést jelentı ige, illetve fınév) hagyományosan megnevezıszós szerkezetek-ként szokás említeni (vö. pl. HOFFMANN 2010: 216). Annak vizsgálata, hogy milyen típusú nevek milyen típusú szerkezetben fordulnak elı jellemzıen, a történeti névtan vizsgálódási körébe utalandó, azt azonban – legalábbis az alapítólevél szövegét tekintve – kijelenthetjük, hogy az áljelzıi (megnevezıszós) szerkezetek a legünnepélyesebb formái az említésnek, ez jellemzıen a birtokadományok nevének említésére van lefoglalva: „locus (…) qui dicitur huluoodi”, „locus qui gisnav

270

Nyelvi kontaktushatás nyomán létrejött középlatin forma. Természetesen a nomino ige behelyettesíthetı bármely megnevezést jelentı igével: voco, dico, nuncupo, appello, ahogyan a nomen fınév is: vox, TA. vocabulum stb. 272 Ez természetesen nem igaz az idegen nyelvi kontaktushatás hatására létrejött lacus cuius nomen est bolatin szerkezetre, hiszen a bolatin itt nem genitivus, hanem nominativus (valójában a nomen-nel kerül appozicionális viszonyba). 271

168

dicitur”, „locus (…) cuius est uocabulum koku zarma” stb., és természetesen: „in loco qui uulgo dicitur tichon”. 6. Adalékok az értelmezı terminushoz. – A fentebb (az 5. pontban) tárgyalt szerkezetek grammatikai leírásában korábban is felvetıdött az értelmezıként való meghatározás lehetısége: „A birtokos jelzıs szoros szókapcsolatokban elıforduló városnevek keletkezésében talán bizonyos mértékig idegen nyelvi minták is közremőködhettek, vö. (...) die Stadt Wien típusú szerkezeteket. Az idegen nyelvi adatok azonban nem birtokos, hanem minıség-, esetleg é r t e l m e z ı j e l z ı s alakulatok” (ZELLIGER 1991c: 27, a kiemelés tılem, Sz. R.). A MHSz. immár magyar nyelvi példákra vonatkozóan hasonlóan fogalmaz: „Földrajzi nevekhez magyarázó céllal néha hozzákapcsolunk egy közszót, ez azonban nem válik a név részévé. Ezeket a nevet é r t e l m e z ı s z a v a k a t a névtıl különírjuk” (73, a kiemelés tılem, Sz. R.). A MMNy. a tulajdonnévi minıségjelzırıl megjegyzi: „Az efféle fınévi minıségjelzıs szerkezetek sokszor közel állnak az é r t e l m e z ı s s z e r k e z e t e k h e z ” (340, a kiemelés tılem, Sz. R.). Úgy tőnik, hogy a magyar tulajdonnévi kijelölı jelzıs (sıt az értelmezı jelzıs, vö. BALOGH 2000: 452–8) szerkezetek grammatikai megítélése alkalmasint közelít a latin terminológiához. A lacus bolatin-féle kétnyelvő szókapcsolatokat mégsem ezért tekintem értelmezıs (appozíciós) szerkezeteknek, hanem azért, mert a latin szerkesztéső szöveget latin grammatikai terminológiával látom célszerőnek leírni.

169

Magyar nyelvi elemek részvétele a szövegkohézió megteremtésében Szokatlannak tőnik a magyar nyelvtörténeti megközelítés keretein belül egy latin nyelvő oklevélszöveg szöveggrammatikai vizsgálata, hiszen – mint erre a dolgozatban már számos esetben utaltam – az oklevelek szövegezıi latin írásmővet kívántak létrehozni latin grammatikai eszközökkel és szövegalkotási eljárásokkal. Néhány lényegesnek tőnı szempontot mégis meg kell említeni, melyek miatt érdemes lehet ilyen irányú vizsgálatokat is végezni. 1. A leírt latin szöveg (az alkalmazott panelek ellenére) beszélt anyanyelvi közegben fogalmazódik. Anyanyelvő adatközlık nyelvi adatai kerülnek az oklevelekbe, az ún. második szóbeliség szintén vernakuláris nyelven szólaltatja meg a hivatalos latin szöveget, illetve olykor magán a latin szövegen is átsugárzik a fogalmazó anyanyelvősége (interferencia). 2. A szövegtagolás, a szövegre jellemzı magyar és latin részekre egyaránt alkalmazott interpunkciós és egyéb ortográfiai sajátosságok történeti vizsgálata szintén hasznos lehet, különösen, ha ezek változásait diakrón folyamatként van módunk szemlélni273. 3. A latin nyelvő szöveg megszerkesztésében magyar nyelvő elemek is részt vesznek. Ez esetben tehát a magyar nyelvi elemek szöveggrammatikai funkcióinak vizsgálata történik, amely a magyar nyelvtörténeti vizsgálatának kétségtelenül a részét kell, hogy képezze. A következıkben ez utóbbi vizsgálatra teszek kísérletet az alapítólevél szövegében. Az elemzés nem teljes körő, csupán reprezentatív, ezen keresztül kívánom láttatni az ilyen jellegő vizsgálatok létjogosultságát. 1. A szövegkohézió grammatikai eszközei. – Latin szövegrıl lévén szó, illetve a szórványok szófaji minıségének ismeretében természetesnek tőnik, hogy a szövegkohézió hagyományos (szemantikailag nem tartalmas) szófaji és grammatikai elemei latinul jelennek meg a szövegben. A szövegkohézió megteremtését szolgálják többek között pl. az anaforikus használatú névmások, kiemelten a vonatkozó névmás: „terminis quorum nomina”, a határpontok felsorolásában leggyakrabban az ilyen szerepő adverbiumok (határozószók) szerepelnek: „inde ad magnam uiam • ex hinc usque ad angulum aruk • & postea usque ad seg • ac deinde ad ursa • inde uero ad magnum lacum”. Állhat ebben a szerepben számnévi névmás „quarum una (sc. via)”. Hasonló funkciójú a tulajdonnevet felidézı, földrajzi köznév mellé kitett mutató névmás: „illa ... insula”, azonosító névmás: „in eadem insula” vagy azonosító melléknév: „de prefato lacu”; ugyanígy: „prefatus rex”. Az ige személyragozása az alanyt idézi fel: „Addidit (sc. rex) etiam lacum segisti”274. A latin oklevelek fentebb sorolt szövegkohéziós eszközei általában anaforikus kapcsolatokat építenek ki, ritkán kerülnek kataforikus használatba, némely esetben azonban fölmerülhet a deiktikus funkció is (az alapítólevélben esetleg a Tihany egyházára utaló, ugyancsak gyakran használt ibi, inibi adverbiumok kapcsán). E nyelvi elemeknek a vizsgálata azonban (amennyiben nem pl. ómagyar szövegemlékekkel paralell vizsgálat részei) – mivel a magyar szórványok között névmást,

273

L. KESZLER: „A latin nyelvő magyarországi nyelvemlékek írásjelhasználata” (2004: 109–10). A latinban ide tartozik a jelzı és jelzett szó nemben, számban, esetben történı egyeztetése is, de a magyar nyelvi elemekkel való összehasonlításban ennek nincs relevanciája, kivéve talán az appozíciós szerkezeteket, ott azonban az anyanyelvi elemek jellemzıen „nomina indeclinabilia”-ként (ragozhatatlan névszókként) viselkednek.

274

170

igét, illetıleg azonosító funkciójú melléknevet nem találunk – kívülesik a magyar nyelvtörténet tárgykörén. 2. A szöveg szintaktikai kohéziója. – A szövegmondatok közötti szintaktikai kohéziót elsısorban a szövegmondatokat összekapcsoló kötıszók biztosítják. Tudnunk kell, hogy a latin szövegszerkeztés – a magyarhoz képest – rendszerint grammatikailag erısebben kapcsolja a folytatásos szövegmondatokat (vö. ómagyar fordításszövegek), ennek talán legerısebb eszköze az enim, ergo, itaque stb. kötıszavak állandó használatán túl az ún. vonatkozói kezdés. Ezekre – sıt együttes használatukra is – felfigyelhetünk a TA. keretszövegében, pl. „Unde itaque…”. A vonatkozói kezdés mutató névmással történı helyettesítése (különösen a magyar anyanyelvő fogalmazó által összeállított narratióban: „Cum his”; „Contin& hęc silua”275 stb.) a középlatinban általában kontaktushatás eredménye, így (mivel nemigen feltételezhetı még ilyetén kiforrott magyar oklevélszövegezési gyakorlat) talán okkal sejthetjük e jelenség mögött – de még ennél is valószínőbben a latintól idegen, grammatikai eszközökkel nem kötött (Ø kötıszó) folytatásos szövegmondatok mögött – felvillani a fogalmazó magyar anyanyelvőségét. 3. A szöveg szemantikai kohéziója. – A szemantikai kohézió vizsgálata során a (szemantikailag tartalmas) korreferens276 lexémákat és a rájuk utaló (ezáltal szemantikai tartalommal telítıdı) anaforikus névmásokat vesszük számba (vö. PAPP 1991: 769; KÁROLY 1995: 809). A szöveg szemantikai kohéziójának kialakításában a névmások között – mint már említettük – nem találunk magyar nyelvi elemet, de a korreferens lexémák (ez esetben jellemzıen fınevek: köz- és méginkább tulajdonnevek) nagy számban szerepelnek magyarul a latin szövegben. A) Az anaforikus szerkesztést biztosító latin névmások (l. fönt) és a velük referenciális kapcsolatba kerülı lexémák leggyakrabban a s z ö v e g m i k r o s z i n t j é n (azaz a szövegmondaton belül) jelentkeznek, és teljesen latin szerkesztésőek. E szinten szemantikailag tartalmas latin és magyar lexéma az – elızı fejezetben bemutatott – appozíciós szerkezetben (illetve annak valamely bıvített változatában) kerülhet egymással referenciális kapcsolatba, jellemzıen úgy, hogy a magyar lexéma posztcedensként áll: „ab [eodem277] lacu bolatin”, „locus · kert hel nomine”; „uilla · quę uocatur fotudi” stb. Magyar lexéma ritkán névmásnak is lehet posztcedense, ha az helyettesítı névmás, és (elliptikusan) a magyar lexéma jelzıjévé válik: „in eodem (sc. lacu) bolatin”, „ab eodem (sc. locu) huluoodi”. Antecedensként magyar lexéma az alapítólevél szövegében egyetlen helynévi, vonatkozói szerkezetben áll: „aruk tue quę uallis”, illetve rendre ez a helye az alapítólevelet aláíró személyek nem latin neveinek és méltóságuk megnevezésének jelzıi kapcsolatában, pl. „Signum • Cupan iudici〈s〉”. A szöveg mikroszintjén anyanyelvi lexéma másik anyanyelvi lexémával is alkothat korreferens kapcsolatot, ennek az alapítólevélben elıforduló formája az ismétlés: „huluoodi … & ab eodem huluoodi”; „ad u[g]rin baluuana … usque ad baluuan”. B) A s z ö v e g m e z o s z i n t j é n – melynek értelmi és funkcionális egysége a bekezdés278 – vizsgálható lenne a téma–réma viszony: „cum his quę prono(ta)vimus” [= 275 Az anyanyelvi kontaktushatás feltevését erısítheti, hogy a folytatásos szövegmondatokat, illetve tagmondatokat kötı hic névmás a latinban rendesen k a t a f o r i k u s szerepő, míg magyar megfelelıje a n a f o r i k u s. A problémáról l. részletesebben a Königsbergi töredék szövege kapcsán: SZENTGYÖRGYI 2009c: 413. 276 Az újabb szakirodalom eltérı helyesírással: koreferencia, koreferens (vö. pl. TOLCSVAI NAGY 2006: 157, passim). 277 Az eodem itt a lacu (anaforikus szerepő) jelzıje, nem tartozik az appozíciós szerkezethez. 278 Az oklevélben szövegtanilag bekezdés-eknek egyes diplomatikai részeik egységei tekinthetık, illetve a dispositio felbontható (lenne) több bekezdésre. Ez azonban mindenképpen mesterkélt, az eredmény pedig vitatható, így egyszerően

171

téma] „est locus ad pascua equorum” [= réma] stb., e vizsgálat azonban szintén nem érintené jellemzıen a magyar nyelvi elemeket. E szövegszinten érdemes ugyanakkor a szövegmondatokon átívelı szemantikai kohéziós kapcsolatokat megvizsgálni. Jellemzı például a több birtoktestet is érintı utak említése. 1. A Balaton déli partján futó, három birtok leírásában is szereplı nagy út: [huluoodi] „inde ad magnam uiam” –[koku zarma] „ad magnam uiam · quę dirigitur in keuris tue” – [gamas] „altera magna · quę … ad sanctum clementem terminantur”. A konnotációt a latin szószerkezet teljes, illetve részleges ismétlése biztosítja. 2. A mortis és a fotudi birtokot is határoló út: [mortis] „(h)inc ohut cutarea” – [fotudi] „Magna uia” – „ad uiam quę ducit ad kaztelic”. A korreferens elemek: magyar útnév, latin útnév, kétnyelvő szerkezet. Az út ugyan nem ugyanaz, az útszakaszok végi – magyarul ismételt – település neve a közös: [mortis] „ad ca(s)telic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea” – [fotudi] „ad uiam quę ducit ad kaztelic”. Leginkább tanulságos ezen a szövegszinten a Balaton korreferenciális hálóját áttekinteni: TA. sor 7 10 11 13 13–14 14 16 18 19 22

Tulajdonnévi említés

Köznévi említés

Névmás

Melléknév

(in loco) super balatin

bolatin in … bolatin

lacus in … lacu super lacum de … lacu ab … lacu ad (magnum) lacum ab … lacu ad … lacum

eodem eundem prefato eodem eodem prenominatum eodem

A Balaton elsı tulajdonnévi említése még az elızı szerkezeti egységben (a narratióban) áll, amely mindenképpen külön bekezdésnek vehetı, és ez az áttekintés emiatt akár makroszinten is értelmezhetı, a (dispositióbeli) további szövegmondatok szoros összetartozása miatt a hangsúly mégis a mezoszintre esik. Megfigyelhetjük, hogy földrajzi köznévként mindig latin megnevezést találunk. Az azonosító névmás egyetlen egyszer válik helyettesítı névmássá (22. sor), a helyettesítés azonban csak a földrajzi köznévi megnevezésre vonatkozik, így valójában a tulajdonnévi alaptag azonosító jelzıjeként funkcionál. Figyelemre méltó, hogy a prefato melléknév akkor lép a névmás helyére, amikor a szövegben egy másik víz (fuk) említése történik, a magnum jelzı pedig akkor, amikor egy másik (kisebb) tóé: „ad lacum turcu”. A prenominatum a győrőszerően záródó birtokleírás miatt kívánkozott a szövegbe. Végezetül a háló tulajdonnévi antecedensétıl nagyon eltávolodva – megerısítésként – visszatér a tulajdonnévi megnevezés. Ami e rövid áttekintésbıl is nyilvánvaló: a scriptor legfıbb szövegszerkesztıi célja az egyértelmőségre való törekvés, a félreérthetıség elkerülése. C) A s z ö v e g m a k r o s z i n t j é n szinte kizárólag latin szöveggrammatikai elemzés lehetséges, ezért például a szövegszerkezet elemzésétıl eltekintünk279. A szöveg nagy szerkezeti egységeit a makroszintő téma fogja össze. Az alapítólevél esetében két ilyen témára is ki kell térnünk: az alapító és a kedvezményezett. a szomszédos birtoktesteket leíró szövegmondatokat tekintem (ad hoc) bekezdésnek. 279 A jelen elemzés során ugyancsak figyelmen kívül hagyjuk a szöveg nagy szerkezeti egységein átívelı (a bevezetésben, befejezésben, esetleg a hátlapon) említett azonos javadalmakat.

172

Az alapító királyt mint referenst kizárólag latin nyelvi elemek reprezentálják: TA. 1 3 5

Személynév ANDREAS

6–7

Andreas

64 64 65 65–66 TAH. TAH. TAH.

sceptrifer rex regis rex regis regis regis rex

Melléknév

sua, suorum suorum

REX regnante … principe regni

Ige

edixit, tradidit prefatus prenoti

Tradidit habebat

addidit Addidit aggregauimus adminstrauimus contulimus signauimus tradidimus

nostri nostris ANDREAS

Fınév patresque successores

regali (habundantia)

46

64

Névmás nostri

9–10 21 25 34 37 37 43 44 45

52 55 55 59

Köznév REX

prefato sui cum eo

(in curia) regali (manu) regis rex

prescripti Adiunxit suam

Regis

Észrevehetjük, hogy a király személynevének említése teljesen más funkciójú, mint a helyneveké. A csak latinul említhetı királynév280 három fontos szerkezeti egység kiemelt helyén (intitulatio, dispositio és subscriptio) található. Megnevezése általánosan rex, a sceptifer ünnepélyes formulaelem, a princreps Béla herceg említése mellett szerepel. A király említése azonosító vagy helyettesítı névmással jellemzıen nem történik (a 64. sor cum eo-ja a szóismétlés elkerülése végett szerepel). A korreferens fınevek patres vsz. ’elıdök’, successores ’utódok’ szintén ünnepélyes formulaelemek. Ezúttal célszerőnek látszott a grammatikai kohéziót biztosító igéket (igeragokat) felvenni. Amit azonnal észrevehetünk: az E/3. személyben álló igék ragjai jellemzıen grammatikai kapcsolóelemek (kivéve: 44. sor, ahol az alany elmaradását indokolja az állítmány ismétlése), addig a T/1. személyben megfogalmazott („pluralis maiestatis”) állítmányok mellett értelemszerően implicit alany áll zéró fokon, azaz az igerag átveszi a szemantikai funkciót. Mindezen megállapítások (bár ez a korreferencia-háló magyar nyelvi elemet nem tartalmaz, mégis magyar személyre vonatkozik) fontos adalékot szolgáltathatnak a korabeli társadalom különbözı funkciót betöltı rétegei névhasználatára, illetıleg a korabeli hivatali regiszterre vonatkozó további kutatásokhoz.

280

A nem latin királynevek vagy latinul ragozódnak, pl. Bela, vagy latin megfelelıjük szerepel, pl. Ladislaus. Árpád-házi királyaink neveirıl részletesen l. SLÍZ 2000.

173

Figyelemre méltó Tihany makroszintő korreferencia-hálója is: Egyház

Hely

Monostor

TA. 7

7 9 10 10

’egyház, templom’ ad ęcclesiam sanctę marię sanctique aniani episcopi & confessoris

13 13

ad ... ęcclesiam

23 24 24 26 29 29– 31 32 34 36 38 42 43 45

’hely’

’sziget’

nvm.

insula

in qua eadem

in loco prescriptum

suis in circuitu ibi inibi insula

illa

insula

hunc [= hac]

ibi

eandem Ø [= ibi] ibi ibi

ad ęcclesiam ibidem ibi ad … ęcclesiam ęcclesię ęcclesię domo dei ęcclesię ad sanctam … ęcclesiam

prefatam eiusdem illius ibidem eidem eidem

ibi inibi ęcclesia ad … ęcclesiam ęcclesiam ęcclesia ęcclesię ęclesię ęcclesię domui dei sancte ęcclesię

prefata prefatam predictam Ø (mortis) eadem prefatę prescripte eidem huic eidem ibidem

45 46 47 47 47 52 52 TAH.

TAH.

mn.

eiusdem locum

ęcclesia

19 20 20 21 22 22

mn.

tichon ęcclesię

10 10 10 11 12 12 12 13

14 15 15 17 17 18

nvm.

monachorum gregem quibus in dei seruicio

ibi sibi ad ęcclesiam ęcclesię

prefatam ad prefatum coenob[ium]

sanct[ę] marię scilicet & sancti aniani ęcclesię

atque fratrum

174

A kiváltságokat kapott egyház mint jogi személy, ünnepélyes megnevezésében a titulus nevével, egyebekben ecclesia ’egyház’-ként (kétszer domus Dei ’Isten háza’) szerepel. A latin ecclesia-val történı reprezentáció nagyon sőrőn fordul elı. Ennek a magyarázata, hogy egyfelıl az ecclesia le van foglalva Tihany egyházának jelölésére (minden más egyház a titulussal jelölve: „sanctum clementem” és „sancti mich(a)elis”), másfelıl a gyakori szóismétlés biztosítja az egyértelmőséget, melyet olykor azonosító névmás vagy melléknév is hangsúlyoz. Határozószói helyettesítés csak teljesen egyértelmő szövegkörnyezetben alkalmaztatik. (Az egyház említése egyedül a mortis birtok határait rögzítı szövegrészletbıl maradt ki – valószínőleg tévedésbıl –, de lehet hogy csupán „átcsúszott” fotudi leírásához, mert ott kétszer is megtalálható.) Az egyház egyetlen egyszer sem szerepel Tihany néven. A hely neve ekkor (l. fent a másik két egyházat) még nem használtatik templomok, hozzá tartozó közösségek megnevezéséül. A hely és az egyház közötti metonimikus kapcsolatot az alapítólevél 7. sora teremti meg: az egyház alapításának h e l y é t a tichon névvel jelöli. Földrajzi köznévként a hely locus-ként majd insula-ként említtetik. Helyettesítı névmás nem alkalmaztatik helyette, csupán azonosító-megerısítı funkciójú névmással szerepel. Azonosító melléknév egyetlen esetben kíséri. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a szerzetesközösségrıl csak az oklevél vége felé esik szó. Metonimikus kapcsolatban nem is az egyházzal, hanem a hellyel áll (45. sor). A közösséget késıbb coenobium-ként említi a prefatum jelzıvel, annak ellenére, hogy a szerzetesi lakóhelyet sem köznévként, sem tulajdonnévként nem említette korábban. A prefatum így a monachorum grex ’szerzetesek nyája’ kifejezésre utalhat vissza, esetleg intézményileg az ecclesia-ra, ezáltal megteremtve a kört bezáró harmadik metonimikus kapcsolatot. A magyar nyelvi elem funkcióját vizsgálva megállapíthatjuk: az alapítólevélben a tichon név csak az alapítás h e l y é t jelöli281, miközben – a korreferencia-hálón keresztül – szemantikai kapcsolatban áll mind az egyházzal, mind a monostorral. A metonimikus szemantikai kapcsolat névátvitellel legkorábban – az adatok tükrében már a XI. század végén – a monostor (apátság, apát) vonatkozásában manifesztálódik. (1090 k.: monasterio S[ancti] A[ninani] Tichoniensis, PRT 10: 496; majd 1215: abbati de Tihon, PRT. 1: 631). A késıbbiek során ez a névátvitel dokumentálható a legbıségesebb okleveles anyaggal. Az egyház megnevezése sokáig kizárólag a patrociniummal történı egybekapcsolással történik (l. fent 1184-es adat), a névátvitel az apátság (apát) megnevezésén keresztül mehetett végbe (1207: abbas ecclesie de Tycon, PRT. 10: 502; majd 1243: ecclesie de Tycon, PRT. 10: 520)282.

281

A hely specifikált megnevezései kezdettıl történhettek a Tihany névvel összekötve, okleveles adatokban azonban csak a XII. század végétıl (1184: ecclesie Sancti Aniani, que est in monte Tychon sita, PRT. 10: 501), illete a XIII. századtól (1288: insula Balatini de Tyhon, PRT. 10: 540) tőnnek fel, ez azonban nem tekinthetı relevánsnak, mert e névhasználat adatolása igencsak szórványos. 282 A késıbbiekben a névátvitel természetesen kiterjedt a várra (1392: castri Tyhonuara nominati, PRT. 10: 589; ill. 1520: castri de Ticonio dicti, PRT. 10: 691) és az újabb kori településre is XVII. század: Tihan; Tihanba (PRT. 10: 645).

175

Összegzés és kitekintés Dolgozatom témaválasztásában is, módszereiben is egyszerre kívánt hagyományos, illetıleg – legalább is az alapítólevél kutatására vonatkozóan – elıremutató lenni. Hagyományos abban, hogy kutatás tárgya mindenekelıtt a magyar nyelvtörténet tárgyköréhez kapcsolja, ilyen irányú kérdések boncolgatása nyomán – egy nagyobb szabású, nyelvi szintek szerint elrendezett nyelvtörténeti áttekintés mutatványaként – kínál néhány fejezetet a korai ómagyar nyelv rendszerére és használatára vonatkozóan, a Tihanyi alapítólevél magyar nyelvi anyagát középpontba állítva, a vizsgálatokhoz pedig elsısorban a nyelvtörténeti kutatások immár két évszázados módszertani eszköztárát rendelve. Hagyományos, amennyiben részleges nyelvemlékelemzést kínál egy-egy szórvány etimológiájának feltárása, hozzá kapcsolódóan a helynévi szórványok azonosítása terén, a szintén immár évszázadra visszatekintı gyakorlatnak megfelelıen. És hagyományos annyiban, hogy a nyelvtörténeti kutatások forrásaként az adatot, elméletei számára pedig az adatolhatóságot tekinti egyik legfıbb kritériumnak, emiatt vállalkozik – nyelvtörténeti mércével mérten – megbízható szövegközlésre, a filolóiai munkát segítı fordítás készítésére, más források bevonása érdekében további adatok győjtésére, illetve kétség esetén az adatoknak az eredeti forrásban történı ellenırzésére, ez utóbbival felvállalva, hogy olykor akár a legmegbízhatóbbnak tartott adattárak és győjtemények állításait is korrigálni kényszerül. Másfelıl elıremutató, hiszen módszerei között a téma szempontjából a lehetı legszélesebben értelmezendı interdiszciplináris megközelítésmódot alkalmazza, mely az eddigi ismeretekhez képest több esetben is új eredményt hozott. Elıremutató, mert kutatásra kiválasztott anyagát az írásbeli latin szövegkörnyezettıl a magyar okleveles (nyelvi és diplomatikai) környezeten át az európai mővelıdés tág kontextusába kívánja helyezni, és ezekben kívánja értelmezni. Végezetül elıremutató, mert láttatni kívánja, hogy a vizsgálatába számos – a nyelvtörténeti kutatásokhoz mérten feltétlenül – újnak számító nyelvészeti diszciplína megközelítésmódját bevonva megfrissült, életszerő és újabb eredmények feltárását ígérı nyelvtörténeti kutatások folytathatók. Ennek nyomán további vizsgálatok kiindulópontja lehet a szórványemlékeket körülvevı magyar nyelvi közeg társadalomba ágyazottsága, mely a történeti szociolingvisztika módszereivel a korai korszakok tekintetében is egyre inkább megközelíthetınek tőnik. Ezzel szoros érintkezésben szükségesnek látszik a korai írásbeliség és szóbeliség kapcsolatának, másfelıl a korai ómagyar kor kétnyelvőségének további kutatása. Mindehhez kapcsolódva tág tere nyílik – a dolgozatban többször, egyes részlettémákban történt rá utalás – a nyelvi interferencia-jelenségek, ezeken keresztül a nyelvi kontaktushatások feltárásának. A vizsgálatok újabb lehetısége tárul fel a történeti pszicholingvisztika megközelítésmódjainak alkalmazásával. A kései ómagyar kor kódexemlékeire vonatkozóan példa értékőek HAADER LEA kutatásai (2009, m. e.). Eredményei önmagukban is figyelemre méltóak, számunkra azonban amiatt is különleges jelentıséggel bírnak, mert a források írásbeli megakadásjelenségeit kutatva a történeti pszicholingvisztika irányából közelítve jut el a nyelvi kapcsolatok feltárásáig, valamint történeti szociolingvisztikai következtetések megfogalmazásáig (pl. 2009: 64). Ezzel pedig a nyelvészeti részdiszciplínák összekapcsolhatóságára, valamint eredményeik kölcsönös hasznosíthatóságára is fény derül. S bár a korai ómagyar kor rendelkezésre álló nyelvi anyaga a források típusát tekintve jellemzıen eltérı, mégsem látszik lehetetlennek, hogy a történeti pszicholingvisztika eredményeit korábbi nyelvemlékeink vizsgálata során is hasznosítani tudjuk.

176

Függelék: az alapítólevél betőhív átírása Tudnivalók az oklevél átírásához Az átírásban alkalmazott jelek ( ) Ha számot fog közre: a sorok számát, helye pedig az új sor kezdetét jelöli. Ha ilyen módon szóalakot választ el, azt a sorvégi szórészlethez tapadó - jelzi. ( ) Ha bető(ke)t fog közre: az oklevélen szereplı, de a varrás miatt még részlegesen sem látható betőt jelöl. (Részlegesen látható, felismerhetı betőrészlet esetén a bető zárójel nélkül áll.) [ ] szöveg-kiegészítés: konjektúra, rekonstrukció, személyneveket rövidítı siglák, továbbá egyes oklevélrészek megnevezése. 〈 〉 Késıbbi betoldás az oklevél szövegébe. Az átírásban alkalmazott betőformák & (olvasd: et): megtartott jel, szó részleteként is. Ę, ę (olvasd: e, ē vagy é): a latin ae jelölésére megtartott bető. (Mellékjel nélkül áll azonban az abbreviatúrák feloldásában, vö. a szövegben feloldás nélkül álló „prefatę”, „prescripta” stb. alakokkal.) Az átírásban alkalmazott tipográfiai megoldások Kurzív szedés: az abbreviatúrák feloldására szolgál. A (rövidítésként is többször alkalmazott) görög Krisztus-monogram a betőhőség okán görög betőkkel áll, a feloldás viszont – az oklevél szövegének megfelelıen – latinul folytatódik. A teljes (kiejtett) latin szóalakot lábjegyzet közli. Félkövér kurzív szedés: a magyar helynévi szórványokat emeli ki. Egybeírás és különírás: Jó néhány egyértelmően egybeírt alakulat mellett igen sok az e tekintetben bizonytalan írásképő kapcsolat; nehezen eldönthetı esetben az oklevél írásmódjának általános gyakorlata segített dönteni. Kisbetős és nagybetős írás A kisbetős (minuscula) és a nagybetős (maiuscula) írásmódot az átírás kis- és nagybetők alkalmazásával különbözteti meg (tekintet nélkül arra, hogy ennek következtében a tulajdonnevek többsége is kisbetős kezdető). A minuscula írás oklevelünkben igen ritkán alkalmazott változatait – littera elongata: nyújtott bető (az Andreas név kezdıbetője); scriptura longior: hosszabbított írás (mondatkezdı E-k) – nagybetős írásmód adja vissza. Írásjelhasználat Az oklevél írásjelként csupán a (felemelt) pontot alkalmazza. Nem jelezzük külön, ha a pont lejjebb került. A szöveget modern írásjelek nem tagolják.

177

Egyéb tudnivalók Varrás: Az oklevelet több helyen kései varrás erısíti meg. Emiatt egyes betők nem látszanak, részben vagy egészen egymásra csúsznak, néhány sor kissé feljebb vagy lejjebb folytatódik. Az egyáltalán nem látszó, de az oklevélen szereplı bető(k)re ( ) hívja fel a figyelmet. A részlegesen látható betők nem kapnak zárójelet, ezekre jegyzet utal. Felülírás: Az oklevél elılapjának, még jellemzıbben hátlapjának egyes szövegrészleteit késıi, talán XVIII. századi kéz megerısítette. (Feltételezhetı, hogy ugyancsak tıle származnak az oklevél utolsó javításai is.) E megerısítés olykor erıteljes vonalvezetéső, olykor bizonytalan kézvezetésre vall, melynek következtében a festék el is kenıdhetett. Gyakran elhalványodott, így esetenként csupán egyes szó-, illetve betőrészleteken látszik. Csak abban az esetben kap külön jegyzetet a felülírás, ha a betőformán lényegesen, avagy magán a szón eszközölt változtatást, továbbá, ha nem feltétlenül egyértelmő a festék elkenıdése, azaz a szó mögött esetleg eltérı betőelem sejlik fel. Terminus technicusok: A szakkifejezések tekintetében – eltérıen a nyelvészeti gyakorlattól – ragaszkodtunk a paleográfiában szokásos megnevezésekhez, így csak a nagybetők függıleges, jobbra vagy balra dılı vonalait nevezzük szár-nak (hasta), a kisbetők esetében a láb (pes) megnevezést alkalmazzuk.

178

A Tihanyi alapítólevél szövegének betőhő átírása XP[ISTUS]283 • INNOMINE284 SANCTĘ ET INDIUIDVĘ285 TRIN(IT)ATIS ANDREAS

•

DEI ANNUENTE CLEMENTIA PANNONIORVM INVICTVS REX • (2) Quoniam nonnull> mortal>um plerumque hebetat> mente ſiue per>gnau>am • ſeu perneglegent>ę culpam • ſep>ſſ>me et>am perſecular>ſ re> curam • nonmultopoſt tempore per>turam • (3) quę u>derant &aud>erant obl>u>on>ſ leu>tat>bus >nſc>>• inmemoreſque cred>derunt • doctoreſ • ph>loſoph> • patreſque nostr> quamplur>m> conſ>l>o • prudent>a • (4) ſuaque >nuenerunt >nduſtr>a • utqu>cqu>d humanę f>l>> propag>n>ſ ratum f>er> decernerent • per manus ſcr>ptorum >ug> ſtud>o l>tterarum memor>>ſ conmen- (5) darent • neper car>oſam uetuſtatem • poſſ& deler> • apud poſter> ſucceſſoreſ ęu> • Id ergo qu>a ut>le >pſ>ſ u>ſum est &bonum • cunct>ſ modern>ſ ſap>entibus (6) ut>l>uſ >d>pſum u>deatur • &optimum • Unde >taque xpist>an>ſſ>muſ286 ſceptr>fer Andreaſ287 >uſſu auctor>tat>uo ſubcartal> teſtamento hu>uſ pr>u>leg>> exarar> (7) ed>xit • thomo preſente ſer>at>m monſtrante • qu>cqu>d ad ęcclesiam ſanctę mar>ę • ſanct>que an>an> episcop> &confessoris • >nloco qu> uulgo d>c>tur t>chon ſuperbalat>n • proſua (8) &con>ug>ſ • f>l>orum f>l>arumque & omn>um parentum ſuorum u>uorum ſ>ue defunctorum ſalute trad>d>t • >nterr>ſ • cult>ſ • &>ncult>ſ • >nu>ne>ſ • >nagr>cultur>ſ • >nſeru>ſ • >n (9) anc>ll>ſ • >nequ>ſ288 • >nbubuſ &ou>bus • &porc>ſ • >nap>bus289 • &>pſarum cuſtod>bus • & >nornament>ſ e>usdem ęcclesię honor> pert>nent>bus • Trad>d>t en>m >n>b> glorioſuſ prefatuſ (10) rex locum290 preſcr>ptum291 >nqua eadem >nſula292 ſc>l>c& funda[ta]293 est294 ęcclesia cumſu>ſ term>n>ſ quorum nom>na ſ>cadnotantur • Eſt295 lacuſ296 >nc>rcu>tu • &uallum297 abant>qu>ſ298 labore • (11) manuum operatum & factum • qu>cqu>d >nfrahęc cont>netur >np>ſcat>on>bus • >narund>net>ſ • >b> pert>nent>aſunt • Eſt >neodem299 lacu locuſ qu>uocatur p&ra cumceter>s (12) >n>b> pert>nenſ300 • Ethoc notum ſ>t cunct>ſ • quod omnia quę>lla clauduntur >nſula • >nfrutect>ſ301 • >ncumulo • & >nomnibus [p]rete[r]302 u>neaſ 283

Olvasd: Christus. Christogramma, Krisztus-monogram. A görög XPIΣTOΣ (Khrisztosz) név elsı két betője egymásba főzve. 284 A szó után tőszúrás nyoma látható, hasonlóképpen a TRINITATIS szó betői, a PANNONIORVM szó végsı, az INVICTVS szó kezdı betői között és fölött. 285 A szó utolsó elıtti betője az U és V közötti átmeneti betőforma. 286 Olvasd: christianissimus. Rövidítés a Krisztus-monogram elemeinek egymás mellé írt változatával. 287 Az A kezdıbető minuscula, littera elongata. 288 A q lábának alsó, nagyobb része nem látszik. 289 A b lába és az abbreviatúra között az oklevél szakadt. 290 A nazális jele igen halványan látszik. 291 A p bető fölötti abbreviatúra teljesen elhalványult, nyoma is alig vehetı ki. 292 Az a fölött halványan nazális jele látható, téves. Így került II. András megújító oklevelébe (a Tihanyi összeírásba), 1211: „in qua eandem insulam”. 293 Az nda betőkapcsolat igen halványan látszik, a szó folytatása az oklevél sérülése miatt nem olvasható. 294 Az e halvány, dörzsölés következtében kissé elmosódott. 295 Az E kezdıbető minuscula, scriptura longior. A mondatkezdı E-k a továbbiakban hasonlóképpen. 296 A varrás miatt a szókezdı l-nek csupán elvékonyodó alsó része látszik. 297 A szó erıteljesen átírva, az llu szórészlet mögött eltérı betőelemek, esetleg a festék elkenıdött. 298 A b lábán abbreviatúraszerő áthúzás, téves. 299 Az n bető jobb felsı ívének részlete – a varrás miatt elcsúszva – kivehetı. 300 GYÖRFFY (1992) emendálja: „pertinentibus”. Nem szükséges. 301 A szó ut betői fölé egy késıbbi kéz c betőt szúrt, a szót vélhetıen fructetis-re kívánta volna javítani, de a szó eredeti c-

179

>b> pert>nent>a ſunt • prata autem regal>a (13) quęadu>llam hunc303 >nſulaprox>mam ad>acent ad eandem ęcclesiam ſunt pert>nent>a • Eſt &portuſ ſuper lacum eundem ſ>m>l>ter pert>nenſ304 • R>uuluſ namque qu>dicitur fuk fluenſ deprefato (14) lacu • hab& ſuperſe locum >nquo tranſ>tuſ est populorum al>quando perpontem • ſepe et>am peruadum • &h>c >b> pert>n& • Locuſ est al>uſ qu>dicitur huluood> procedenſ abeodem lacu • (15) qu>totuſ >b> apend&305 • &abeodem huluood> qu>cquid est uſque admont>culum • &exhoc uſque adlacum turku • qu>med>uſ adpopulum med>uſ autem pert>n& adęcclesiam • & h>c (16) extend>tur uſque ad zakadat >nde admagnam u>am • exh>nc uſque ad angulum aruk • &poſtea uſque adſeg • acde>nde adurſa • >nde uero admagnum lacum • Preter hunc eſt (17) al>uſ locuſ • foenohab>l>ſ &aptuſ >nter z>lu kut & kueſ kut • >b>dem pert>nenſ • S>m>l>ter pert>n& >b> al>uſ locuſ • kert hel nomine adfenum ut>l>ſ • Rurſuſ est (18) locuſ pert>nenſ adprefatam ęcclesiam • qu> >nc>p>t abeodem lacu bolat>n • cu>uſ est uocabulum koku zarma 306 • tendenſ uſque admagnamu>am • quęd>r>g>tur >nkeur>ſ tue • (19) &>nde >terum uſque ad >amſepe prenom>natum lacum • Quęcunque autem cont>nentur >nfrahęc • ſ>ue >nſulę • ſeu feno hab>leſ terrę • ſeu prata proculdub>o e>usdem ſuntęcclesię (20) preterhęc ſeru> ęcclesię >ll>uſ cum terra &cump>ſcat>on>bus quam pr>uſ cum ceter>ſ popul>ſ poſſ>debant307 • >b>dem pert>nent • Arbuſta autem quamplur>ma per308 c>rcu>tum >acent>a • (21) e>dem domode> departe prenot> reg>ſ perm>n>ſtrorum ſuorum manuſſunt deſ>gnata • Inter ſeku ue>eze • &u>am quęduc>t adportum • ſ>ue >np>ſcat>on>bus ſeu >narun- (22) d>net>ſ e>dem ęcclesię adpendent • Cum h>ſ quępreſcr>pſ>mus eſt al>uſ locuſ >neodem bolat>n • >nter putu uue>eze & knez • adſanctam pert>nenſ ęcclesiam cumſuiſ p>ſcat>o- (23) n>bus &arund>net>ſ • Preter >ſta locuſest cognom>natuſ • lupa • ub> ſunt arboreſ d>uerſ> gener>ſ • cumulo • &prat>ſ • >b> ſ>m>l>ter cumſu>ſ redd>t>bus adpenden- (24) t>a • &h>nc309 c>rcum>acent tr>a al>a loca adfęnum310 ſecandum nonparum apta >n>b> adpendent>a • Aliaſ est u>lla quę311 uocatur gamaſ • >nquahab& prefata ęcclesia terram (25) quęduabus cont>netur u>>ſ • quarum una uocatur z>get zadu • altera magna • quęſ>mul adſanctum clementem term>nantur • Silua autem quam >b> rex habebat (26) c>rcu[mquaque campis sibi iacentibus et cum convallibus]312 ad prefatam pert>n& ęcclesiam • Except>ſ h>ſ quę prenotata ſuper>uſ313 jét nem törölte. A félbehagyott javítás valószínőleg a XIII. század eleje után történt, a Tihanyi összeírás (1211) e helytıl függı szövegében „frutectis” olvasható. 302 A szó maga nem olvasható, mert kivakarták, a p fölötti abbreviatúra, valamint két bető részlete azonban halványan látszik. Konjektúra ERDÉLYI (1906) rekonstrukciója alapján. 303 Pontatlan egyeztetés. A Hevenesi-győjtemény átiratának, valamint a Kaprinai-győjtemény mindkét átiratának emendációja: „hanc”. II. András 1211-es megújító oklevelének e helytıl függı szövege („que in insula ad villam proximam adiacent”) alapján a szövegrészlet „in hac (sc. insula)” formában lenne javítható. Ezzel szemben topográfiai és birtoktörténeti okokból a javasolt emendáció: „hac (sc. insula proximam)”. A késıbbi szövegközlések nem emendálják. 304 A varrás miatt az i betőnek csak a lába látszik. 305 Helyesen: „adpend&”, vö. 22–24, 34. sor. 306 Az irig szórészlet betői között átlósan emelkedı áthúzás látható. 307 Két szó erıteljesen átírva, a második szó ossid szórészlete mögött vízszintes vonal részletei látszanak, az e és b betőket összekötı eredeti ligatúra is kivehetı. 308 A p betőn mind a „pre”, mind a „per” abbreviatúrája látható. 309 Nem kizárt, hogy az esetleges fogalmazványon vagy jegyzeten grammatikailag gördülékenyebb huic állt. 310 Helyesen: „fenum”. 311 A varrás miatt az u második lába nem látszik, az elsı szár és az ę bető pedig a kidörzsölıdés miatt igen halványan olvasható. 312 Néhány szó nem olvasható, mert kivakarták. Az elsı szó eleje halványan kivehetı. A fıszöveg Bubek Detre nádor

180

u>dentur •314 Al>uſ locuſ qu> g>ſnav d>c>tur • (27) hęc315 tal>bus term>natur conf>n>>ſ • >uxta f>zeg munorau316 kereku • >nde uluueſ mega>a • poſt monarau buku[r]rea317 • h>nc ad f>zeg azaa • de>nde ultra (28) fyzeg318 adbrok>narea • &ex>nde adpubl>c(am) u>am • quę protelatur uſque ad kurtuel fa • >nde uero adhurhu (•) h>nc uſque adal>am u>am • quę duc>tur >tervm (29) admonarau kerekv • Quęcunque en>m h>ſ confi(n)>>ſ cont>nentur319 [preter vine]aſ320 ad >am pred>ctam321 ęcclesiam pert>nent(>)aſunt322 • Adhucautem est locuſ mort>ſ d>ctuſ • (30) cu>uſ >nc>p>t term>nuſ aſar feu • er> >turea • (h)>nc ohut cutarea • >nde adholmod> rea • poſtea gn>r uuege holmod>a323 rea • & ex>nde mort>ſ uuaſara kuta (31) rea • ac poſtea nogu azah fehe rea • >nde ad ca(ſ)tel>c324 &325 feheruuaru rea meneh hodu utu rea posthęc petre zena>a hel rea • Cum h>ſ eſt al>aſ326 u>lla (32) quęuocatur fotud> • >nquahab& eadem ęcclesia (te)rram arab>lem quę conclud>tur • h>ſ term>n>ſ • Magnau>a >nde aruk327 tue quęuall>ſ uſque adkangrez328 u>am (33) extend>tur quęque tend>t uſque adlean ſyher329 (>)ndeque330 ad aruk fee poſt adluazu holma poſtea adu>am quęduc>t331 adkaztel>c • Qu>cqu>d h>ſ term>n>ſ (34) cont>netur ſ>m>l>ter ęcclesię prefatę adpend& • (E)xal>a parte • eſt locuſ & terra arab>l>ſ cumprat>ſ quę>b> ſ>m>l(>t)er deſ>gnataeſt am>n>ſtr>ſ reg>ſ • Infra (35) term>noſ hu>uſ rur>ſ ſ>luaeſt quęhab& >n>(c>)um332 adportum ecl>333 uſque adf>demſ> • ex>nde admagnam u>am (q)uęduc>t adaruk tue • h>nc uero adcaput (36) p&re334 poſthęc adbagat mezee • &ex>nde [ad]335 aſauuag>336 • Cont>n& hęcſ>lua quamplureſ paruulaſ p>ſc>naſ (q)uę omneſſunt preſcr>pte ęclesię337 preter treſ338 • (37) quarum duęſunt reg>ſ • terc>a namque

1402-es oklevélvizsgálata alapján kiegészítve. (Garai Miklós nádor 1416-os kivonatának 1417-ben Kapornokon készült másolatából. Vö. DHA 1: 147.) A Hevenesi- és a második Kaprinai-átirat rekonstrukciója: „circumquaque campis sibi iacentibus cumque vallibus”, az elsı Kaprinai-átiraté: „circumquaque campis ibi adiacentibus”. 313 Az u elsı lába a varrás miatt nem látszik. 314 A mondat a másolás során máshonnan kerülhetett ide. 315 Pontatlan egyeztetés. Emendálandó: „hic” , vagy odaértendı: „terra”. 316 Az u második lába a varrás miatt nem látszik. 317 A varrás miatt az elsı u elsı lábának csupán felsı része látszik. 318 Az y után felül megkezdett betőrészlet látható. Feltehetıen a z utáni e téves, ezért félbehagyott anticipációja. 319 A szó a hártya töredezettsége miatt nehezen olvasható. 320 Kb. 10 bető helye üres, kivakarták. A törölt rész végén — különösen a sokszoros nagyításon — felsejlik az a bető részlete, és jól látszik a s felsı fele. ERDÉLYI (1906) rekonstrukciója. 321 E három szó a hártya törése miatt nehezen olvasható. 322 A pertinentia szó eleje a hártya törése miatt nehezen olvasható. 323 A varrás miatt a h betőnek csupán az elsı lába látszik vékonyan. 324 A varrás miatt az a betőnek csupán a hasa látszik, az s nem olvasható. Az s ERDÉLYI (1906) szövegközlése alapján. 325 Az & elıtt egy bető helye, halvány írás látszik. A sokszoros nagyításon egy felesleges, ezért késıbb kivakart &-nek tőnik. 326 Az adverbium jelzıi helyre került. Esetleg valóban jelzı, ez esetben a szó végi s tollhiba. 327 A szakadás és a varrás miatt az u betőnek csak a második lába látszik. 328 Az e után halvány, törléssel javított i sejlik fel. A rákövetkezı z lába kevésbé meredeken húzott, a törölt i alsó részét is magában foglalja. 329 A szóköz olyan kicsi, hogy esetleg egybe is vehetı: adleanſyher. Az y és h között a szokásosnál nagyobb a betőköz. 330 A varrás miatt az i nem, a rákövetkezı n-nek pedig csak a második lába látszik. 331 A szakadás és a varrás miatt az u elsı lábának teteje, a c-nek pedig csak az alsó része látható. 332 A varrás miatt a második i alsó része és a rákövetkezı szótag nem látszik. 333 Ha nem magyar szórvány, a javasolt emendáció: „equi”. 334 Az oklevél széle törött, a szót elvágja, de jól olvasható. Esetleg nem magyar szórvány. 335 A hártya szakadása miatt nem olvasható, a Hevenesi- és Kaprinai-átiratok rekonstrukciója. 336 A szó utolsó öt átírt betője mögött eltérı betőelemek látszanak. A két u lábai mögött vízszintes vonal részei tőnnek föl, a második u-t és a rákövetkezı a-t ligatúraszerő betőelem köti össze, a g feje mögött azonosítatlan betőrészlet látszik. 337 Helyesen: „ęcclesię” 338 A sor végi négy szó igen erısen átírva, a festék több helyen elkenıdött.

181

ſanct> m>ch(a)el>ſ339 • Opoud> • &lopd> • reg>ſſunt • ſ>quę uero ſunt arboreſ (>)n>b>340 fruct>ferę • ſ>ue nonfruct>ferę (38) e>dem pert>nent ęcclesię •341 cum342 h>ſ quęprono(ta)v>muſ343 eſt locuſ adpaſcua equorum qu>hab& >n>c>um ad u[g]r>n344 baluuana >nparte or>ental> • (39) ex>nde ad345 a>u • poſthęc ad eleuu> humuk • (>)nde adharmu ferteu • poſtea adruuoz l>cu346 • >ndeque ad347 [h]armu h>g • >nde ad >ohtucou348 • posthęc (40) adbabu349 humca • >nde uero ad350 oluphelr[e]a351 • poſtea adcueſt>352 >nde permed>um aquę quęuocatur culun exqua adfekete kumuc • h>nc (41)353 en>m adfuegneſ humuc • poſtea adcueſ humuc • poſthęc ad gunuſara h>nc354 uſque355 ad zakadat356 • acde>nde adſerne holma • poſthęc adaruk (42) quę duc>tur uſque adbaluuan • Hęc loca qu>cqu>d >nſe >nfrutect>ſ • >narund>net>ſ • >nprat>ſ cont>nent357 • hu>c domu> de> adpendent • (43) Cumomn>buſ quę >am preſcr>ptaſunt add>d>t bonuſ rex e>dem ſancte ęcclesię • terc>am partem forenſ>ſ358 tr>butum359 deſum>g • & cum eo ſ>m>l>ter (44) terc>am partem >nthelena cum portu &tr>butu360 • Add>d>t361 et>am lacum ſeg>ſt>362 • Adſeru>c>um363 quoque d>u>num ſtrenue &>ndefeſſe per- (45) agendum • ſed & adlaudem acſanctorum uenerat>onem364 monachorum gregem >b>dem aggregau>muſ • qu>bus &neceſſar>a quęque adu>ctum potum ſeu ueſt>tum (46) forent ex regal> habundant>a adm>nſtrau>mus365 • ne>nde> ſeru>c>o tepeſcant • uel uacand> occaſ>onem habeant • Neautem >nproceſſu temporum ſuperh>ſ quę (47) adhonorem xpist>366 • &>b> degenc>um ſ>b>que famu(l)ant>um ſuſtentac>onem adprefatam ęcclesiam contul>mus al>qua pac>antur calumpn>a • ſ>ngulat>m cuncta >npreſent> (48) cartula notar>> manu adſ>gnata habentur (•) Sunt >g>tur aratra XX • cum LX • manſ>on>buſ • 339

Az oklevél megrongálódása miatt a h elsı lábának csupán a legteteje, az a egyáltalán nem látszik. A szakadás és a varrás miatt az elsı i nem, az n-nek pedig csupán a második lába látható. ERDÉLYI (1906) konjektúrája: „rubi”. 341 Késıi kéz – talán a tagolást jelzendı – halvány Y alakú jelet szúrt be. 342 Feltehetıen új mondategység kezdete (vö. 22, 31, 43. sorok). 343 Helyesen: „prenotavimus”. A v nehezen kivehetı, a jelzett betők nem olvashatók. 344 A repedés miatt a szó egy részlete nem olvasható. GYÖRFFY (1992) konjektúrája: „u[gr]in”. Korábban: „ad u[ia]m”. A sokszoros nagyításon halványan az r bető is kivehetı. 345 A sor elsı két szava a dörzsölıdés miatt halványan látszik. 346 E szótól a sor végéig az oklevél győrıdött. 347 A repedés miatt mindkét betőbıl csak részletek vehetık ki. 348 Az eredeti mérető és kicsinyített fakszimiléken látszólag jól olvasható. A többszörös nagyításon azonban kivehetı a c kissé ferde keresztvonala, mely így akár t-nek is olvasható lenne, a rá következı o pedig elkenıdött festékfoltként látszik, amit részint repedés vág szét. 349 Az elsı két szó a dörzsölıdés miatt halványan látszik. 350 A d lába nem látszik. 351 A varrás kb. egy betőnyi helyet takar, így a szakadás és győrıdés ellenére is ott lehetett az e. A környezı betők kisebb részletei nem látszanak. 352 A szó végén az i lába nem látható. 353 A két hártya összeillesztése miatt egy sornyi hely kimarad. 354 A h utáni betők a győrıdés miatt nehezen olvashatók, a c alig kivehetı. 355 Az u keresztvonala a győrıdés miatt nem látszik. 356 A d lába a törésre esik. 357 Az elsı n második lába nem látszik a varrás miatt. 358 Az n második lába nem, az s lába pedig vékonyan látszik a varrás miatt. 359 Helyesen: „tributi”. 360 Helyesen: „tributo”. 361 A környezı a-k betőformáihoz képest littera elongátának tőnik. 362 Késıbbi kéz a szóvégi i-t halvány vonással o-ra alakította. 363 Az u második szára és a nazális jele nem látható a varrás miatt. 364 A második n elsı lába nem látszik a varrás miatt. 365 Az u elsı lába nem látszik a varrás miatt. 366 Olvasd: Christi. Rövidítés a Krisztus-monogramm elemeinek egymás mellé írt változatával. 340

182

V>n>toreſ cum u>ne>ſ XX • equ>teſ • XX • p>ſcatoreſ • X • (49) agaſoneſ • V • bubulc> • III • paſtoreſ ou>um (•) III • ſubulc> • II • ap>nar>> • II • coqu>nar>> • II • ſutoreſ • II • fabr> • II • aur>fex • I • dolatoreſ • II • molen- (50) d>nar>> cummolend>n>ſ • II • tornator I • ueſt>mentorum367 ablutor • I • cerdo • I • anc>llę • X • preter hęc ſunt em>ſſar>> • XXXIIII • cumſubd>t>ſ equabuſ • (51) Vaccę • C • Oueſ • ſept>ngentę • Porc> • C • ap>um368 uaſa • L • Preterhęc adneceſſar>a fratrum perſ>nguloſ annoſ conſt>tu>mus dearmento regal> • L • pol&roſ • (52) Inter omneſ namque ſunt ſeruorum ęcclesię manſ>o[ne]ſ369 • C • XL • Hęcomnia l>bera donat>one adprefatum coenob[ium]370 contul>mus • &nequ>ſ perſuccedent>um temporum (53) curr>cula al>qu>d exh>ſ defraudare uel r[et]rahere371 audeat >nterm>nando deteſtamur • S>qu>ſ autem malo deprauatuſ conſ>l>o >ſt>uſ decr&> tranſ- (54) greſſor repertuſ fuer>t372 ſequeſtratuſ adeo perp&ua fer>atur u>nd>cta • & XII • l>braſ aur> perſoluere cogatur373 • Etuthęc deſcr>pt>o rata atque >ncon- (55) uulſa permaneat • ſ>g>ll> nostr> >npreſſ>one ſ>gnau>mus • f>del>busque nostr>ſ corroborandam trad>d>muſ • (56) + S>gnum Bened>ct> arch> episcop> • + • S>gnum • Maur> episcop> • + • S>gnum • Clement>374 episcop> • + • S>gnum Lazar> abbatis • (57) S>gnum • G>lcon> com>t>ſ • + • S>gnum Zache com>t>ſ palat>> • + • S>gnum375 Wo>teh (58) com>t>ſ • 〈+ • Signum • N>cola> episcop> •〉 (59)

ANDREAS376

[LOCUS SIGILLI]

REX

(60) + • S>gnum • Lutou>c • com>t>ſ • + • S>gnum • Irne>377 com>t>ſ • + • S>gnum • V>t> com>t>ſ 378 • + S>gnvm (61) Mart>n> com>t>ſ • + • S>gnum • Hel>e com>t>ſ • + • S>gnum • Andreę com>t>ſ 379 • + • S>gnum • Fancel com>t>ſ • (62) + • S>gnum • Nane agaſon>ſ • + • S>gnum • Cupan 380 381 382 >ud>c>〈s〉 • + • Signum • Preca >nfertor>ſ • + • S>gnum Celu m>n>ſter383 • (63) Anno ſalut>ferę >ncarnat>on>ſ un>c> num>n>ſ cel> ſeptempl>c>ſ un>uerſęque creat>on>ſ384 • M>llesimo • L • V • fel>c>ter • (64) regnante prefato u>ctor>oſ>ſſ>mo • pr>nc>pe385 • anno regn>

367

Az e betőbıl csak kis részlet látszik a szakadás és a varrás miatt. Az a betőnek csak a lába látszik a szakadás és a varrás miatt. 369 Szakadás miatt sérült szöveg. 370 Szakadás miatt sérült szöveg. 371 Szakadás miatt sérült szöveg. 372 Az elsı három szó a fakszimiléken a hajtás miatt nem látszik. 373 Az o bető eleje a törés miatt hiányzik. 374 Helyesen: „Clementis”. 375 A scriptor elıször a „signum” helyére a nevet írta, majd ezt kivakarva módosította „signum”-ra. 376 Monogramma. 377 A nevet kezdı I betőt kesıbbi kéz alakította E-re. E késıbbi E alsó vízszintes eleme hiányzik, a felsı és középsı pedig nem magabiztos írásra, inkább bizonytalan kézvezetéső javításra vall. 378 A H kissé elválva a név többi részérıl. 379 A végsı, elhalványodott s bető talán még a scriptor kezétıl származó toldás. 380 Késıi beszúrás. 381 Kezdıbetővel rövidítve, és rövidítésjellel egyedül itt. 382 Az f áthúzása nem látszik. Egyes korábbi átiratok „insertor”-t közölnek, nem valószínő. 383 Helyesen: „ministri”. 384 A szakadás miatt az n második szára nem látszik. 385 Az n elsı lába a varrás miatt nem látszik. 368

183

ſu> • VIIII • &cum eo nob>l>ſſ>mo386 duce • B[ela] • conſcr>ptum eſt hoc (65) pr>u>leg>um abeat>ſſ>mo preſule • N[icolao]387 • qu> tunc tempor>ſ u>cem procurabat notar>> • >ncur>a regal>388 • conſ>gnatumque manu reg>ſ (66) >am ſepe preſcr>pt> • preſent>bus teſt>bus (•)

[ADDITAMENTUM]389 (1) Deęcleſ>aſt>c>ſ390 ſanct[ę]391 mar>ę ſc>l>cet392 & ſanct> an>an>393 rebuſ qua394 r[e]fundere395 omneſ396 non potu>muſ397 • ſubſcr>pſ>muſ autem h>c • (2) VI • planetę • & VI • albę cum am>ct>ſ398 & ſtol>ſ • atque cum man>pul>ſ399 • 〈etiam〉400 cap>[d]ulum401 dalmat>cę • & II • ſubt>l>a • I • curt>na402 (3) l>nea • cal>ceſ403 aure>404 ſc>l>c& treſ •405 duo candelabra argentea 406 • Unum thur>bulum407 aureum408 • Et una crux ęrea deaurata • (4) Pall>a409 XII • Duo m>ſſaleſ410 • Vnum [no]cturnale411 • Duo gradal>a • Vna urna412 argentea413 • Vna ſcutella argentea • & ſal>num (5) argenteum • Vnum cocleare argenta414 • Tapec>a415 duo • Et 386

Az m és az o között szakadás, de a szó jól olvasható. Az N sigla második szára a szakadás miatt hiányzik. A sor fölé egy XI–XII. századi kéz beilleszti: „Nicolai”, majd egy kesıbbi kéz „Nicolao”-ra javítja. 388 Az r lába a szakadás miatt nem látható. 389 A hátoldalon olvasható függelék valószínősíthetıen az alapítólevél keletkezése után néhány évvel (1055–1060 között) íródott. „Az említett egyház szolgálatának méltó ellátásához szükséges felszerelések” leltárát tartalmazza, mely az oklevél bevezetı részében történt említése ellenére hiányzik annak szövegébıl. A függelék megemlíti továbbá a felsorolt adományokat utóbb kiegészítı veszprémi vásárvámot. A hátoldal teljes szövegét felülírta egy valószínőleg XVIII. századi kéz, olykor javításokat eszközölve, többször eltérı betőformákat, illetve mellékjeleket alkalmazva. Elképzelhetı, hogy ettıl a kéztıl származik valamennyi – késıi kéznek tulajdonított – javítás. 390 Javító kéz egy második c-t szúrt be a sor fölé. 391 GYÖRFFY (1992) konjektúrája. A késıbbi (talán XVIII. századi) kéz -orum abbreviációja téves egyeztetés. Alatta halványan talán ę látszik. 392 Az átíró kéz a második i-re pontot tett. 393 Az átíró kéz az i-kre pontot tett. 394 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 395 Az átíró kéz nyomán az elsı Kaprinai-átirat konjektúrája. Az átíró kéz e-je alatt nem vehetı ki az eredeti bető. 396 Az s a hajtás miatt nem látszik. 397 Az átíró kéz p-je eltérı betőformájú, az i-re pontot tett. 398 Az átíró kéz elsı i-je az eredeti szó c-jére került, erre az i-re pontot tett. 399 A p fölött rövidítés vagy nazális jele látszik, téves. Az átíró kéz az elsı i-re vízszintes vonást tett. 400 GYÖRFFY (1992) „et”-nek olvassa, nem valószínő. Az eredeti, elhalványodott írás talán „&iam” lehetett. 401 A szórészlet a hajtás és az összevarrás miatt hiányzik. Az l kései és halvány, az i-re a javító kéz pontot tett, a javítás is bizonytalannak tőnik, mintha az u valamely lábát is i-nek olvasta volna, ponttal látta el. GYÖRFFY (1992) olvasata: „capitulum”. Ha ez az olvasat helyes, a szó íráshibás. VESZPRÉMY (1997) inkább „capulum”-nak olvasná, ezt az íráskép nem támogatja. 402 Az u betőt az átíró kéz o-ra alakította, az i-re pontot tett. 403 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 404 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 405 A pont alá egy késıbbi kéz vesszıt húzott. 406 A pont alá egy késıbbi kéz vesszıt húzott. 407 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 408 Az a bető eleje a hajtás miatt nem látszik. 409 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 410 Helyesen: „missalia”, vagy kiegészítendı: „libri”. 411 Késıbbi kéz „pastorale”-ra kívánta javítani. Az elsı két betőt po ~ pa-ra írta át, a t elé egy s-t szúrt, az u-t o-ra alakította. A javítás nem tökéletes, a törléseket nem végezte el. 412 Az oklevélen eredetileg szereplı szöveg természetes napfénnyel megvilágítva kiválóan olvasható. A XVIII. századi felülíró kéz – nyilván az „urna” itteni jelentésének eltőnése miatt – a következıképpen javította „Anpula” („ampulla”, ma: „ampolna”) szóra: az „Vna” kezdıbetőjébıl alakította ki a szókezdı A-t (ezt olvasták többen – köztük korábban magam is [SZENTGYÖRGYI 2005: 54] – XI-nek), az n-t átírva megtartotta, a két szó közötti helyre írta a p-t (elıtte a fakszimilén is kivehetı az „Vna” a-ja), az „urna” u-ját átírva szintén megtartotta, az r-re írta rá az l betőt, az n-bıl alakított a-t, a szóvégi a-t pedig lehúzta. 413 A g betőnek a hajtás miatt csak a lába látszik. A szóvégi a fölé egykorú kéz a betőt írt. 414 Pontatlan egyeztetés. Utólag, XVIII. századi kéz által „argentum”-ra javítva. Helyesen: „argenteum”. A felülírás alatt 387

184

bacc>n>a416 duo • Ad>unx>t417 quoque p>>ſſ>mus418 rex proneceſſ>tate ęcclesię atque fratrum (6) bezprenenſ>ſ mercat> tr>butum • 〈víde〉l>c&419 ſuam partem >ncacab>ſ420 & [u]ome[r] >bus421 >n422 ydr>>ſ423 • &>am424 >nomn>bus ferrament>ſ • [INDICES]425 (14)426 fuc427 (23) Gamas428 (28) Priv>leg>um429 or>g>nale430 (30) mortuſ431 (33) >nterrytor>o tollenę est v>lla (34)432 fotody433 (44) detr>butu434 Sumig435 (52) dearmento Reg>ſ:,436 (53) L • liber> eq[uorum]437

látszanak az eredeti betőformák. 415 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 416 Az átíró kéz az i-kre pontot tett. 417 Az átíró kéz a második i-re pontot tett. 418 Az átíró kéz az elsı és a harmadik i-re pontot tett. 419 A szó elsı négy betője XVIII. kéz által átírva, az i-n vonás is látható, a másodikra pontot tett. 420 Az átíró kéz az in i-jére pontot tett. 421 A XVIII. századi kéz felülírása miatt nehezen olvasható. Nem világos sem az eredeti szó, sem a felülírt. Az elsı Kaprinai-átirat emendálása: „commestibilibus”, FEJÉRPATAKYé (MARCZALY szerk. 1902: 86): „comenibus” [?]; ERDÉLYIé (1906): „comestibus”. A fıszövegben ÉRSZEGI (1993) konjektúrája. Az m után ugyanakkor mintha egy eredeti s látszana. 422 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 423 A többszörös nagyításon halványan látszik az y. 424 Az átíró kéz az i-re pontot tett. 425 A hátoldalon általában az elılap megfelelı szövegének magasságában szerepelnek egyes (feltehetıen a késıbb vitatott) birtokok és kiváltságok mutatói. Ahol külön nincs feltüntetve: XI. század végi írás, egyazon kéztıl. (A mutatókon kívül késıbbi levéltári azonosítók olvashatók még a hátlapon.) 426 A sorok száma a hátoldalon eggyel több, mert az elılap elsı sora a hátoldalon két sornak felel meg. 427 Ugyanabban a sorban, mint az elılapon, de a sor elején áll. 428 Két sorral feljebb került, mint az elılapon. A sor fölé és beljebb írva. XIV. századi kéz írása. 429 A g lába nem látszik. 430 Nem mutatóként szerepel, a sor fölé került. XIV. századi kéz írása. 431 A sor elején, kicsit fölötte. Pontosan azon a helyen olvasható, ahol az elılapon említik. 432 A szó új sorban, a két sor között. A mutató pontosan azon a helyen áll, ahol az elılapon szerepel. 433 A d hasa beszorítva az o és az y közé. XI. századi, de más kéz írása. 434 Helyesen: „tributo”. 435 Ugyanott, mint az elılapon, de egy sorral fölötte olvasható. 436 Ugyanott áll, mint az elılapon. A ſ után díszítı írásjel. 437 Az 53. sor egészen halvány.

185

Hivatkozott irodalom E. ABAFFY ERZSÉBET 2003. Hangtörténet (ómagyar kor). In: KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 301–51. ADAMIK BÉLA 2006. Nyelvpolitika a Római Birodalomban. Tinta Könyvkiadó, Bp. Alaktan = GOMBOCZ ZOLTÁN, Magyar szóalaktan. Sokszorosított jegyzet. Kézirat, é. n. ANDRÁSFALVI BERTALAN 1970. A fok és jelentısége régi vízgazdálkodásunkban. In: KÁZMÉR MIKLÓS – VÉGH JÓZSEF szerk., Névtudományi elıadások 2. Névtudományi Konferencia. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Akadémiai Kiadó, Bp. 224–8. ANTALNÉ SZABÓ ÁGNES – RAÁTZ JUDIT 2000. Magyar nyelv és kommunikáció. Tankönyv 17–18 éveseknek. Budapest. ANTHON, CHARLES 1841. A Classical Dictionary. Containing (...) Proper Names Mentioned in Ancient Authors. Harper & Brothers, New York. AO. = Anjoukori okmánytár / Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis 1–7. (Magyar történelmi emlékek. 1. oszt., Okmánytárak / Monumenta Hungariae historica. Diplomataria.) [1–6.] Szerk. NAGY IMRE. MTA, Bp., 1878–1891. [7.] Szerk. TASNÁDI NAGY GYULA. MTA, Bp., 1920. ARBEL, BENJAMIN – HAMILTON, BERNARD – JACOBY, DAVID 1989. Latins and Greeks in the Eastern Mediterranean after 1204. Frank Cass and Company, London–Totowa. ÁrpLeg. = Árpád-kori legendák és intelmek. Szerk. ÉRSZEGI GÉZA. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1983. ÁrpOkl. = Árpád-kori oklevelek / Chartae Hungariae antiquissimae 1001–1196. Fıszerk. GYÖRFFY GYÖRGY. Balassi Kiadó, Bp., 1997. ARROWSMITH, AARON 1839. A Compendium Of Ancient And Modern Geography. New and improved edition. Published for the Author, London. ÁSznt. = FEHÉRTÓI KATALIN, Árpád-kori személynévtár 1000–1301. Akadémiai Kiadó, Bp., 2004. ÁÚO. = Árpádkori új okmánytár / Codex diplomaticus Arpadianus continuatus 1–12. Közzé teszi WENZEL GUSZTÁV. [1–9.] Pest, [10–12.] Bp., 1860–1874. Hasonmás: Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2001– 2003. BALANYI GYÖRGY 1938. Szent István mint a magyar keresztény egyház megalapítója és szervezıje. In: SERÉDI szerk. 1938. 329–59. Balaton = Balaton turistatérképe. Balatoni kerékpárút. (Turistatérképek 41.) Cartographia, Bp., é. n. BALÁZS JÁNOS 1980. Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai modell. Magvetı Kiadó, Bp. BALÁZS JÁNOS 1989. A latin a Duna-tájon. In: Uİ. szerk, Nyelvünk a Duna-tájon. Tankönyvkiadó, Bp. 95– 140. BALECZKY EMIL – HOLLÓS ATTILA 1965. Ószláv nyelv. Tankönyvkiadó, Bp. BALOGH JUDIT 2000. A jelzı és az értelmezı. In: KESZLER BORBÁLA szerk. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 444–60. BÁRCZI GÉZA 1944. A tihanyi alapítólevél hangjelölése. Magyar Nyelv 40: 313–30. BÁRCZI GÉZA 1951. A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. (Nyelvészeti Tanulmányok 1.) Akadémiai Kiadó, Bp. BÁRCZI GÉZA 1955. Az o > a nyíltabbá válás legrégibb példája. Magyar Nyelv 51: 211–3. BÁRCZI GÉZA 1958. Magyar történeti szóalaktan 1. A szótövek. (Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek.) Tankönyvkiadó, Bp. BÁRCZI GÉZA 1959. A 900 éves Tihanyi Alapítólevél. In: LİRICZE LAJOS szerk., Iskolai nyelvmővelı. Tankönyvkiadó, Bp. 18–28. BÁRCZI GÉZA 1967. A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése. In: BENKİ LORÁND szerk. 1967: 487– 578. BARTAL, ANTONIUS 1901. Glossarium mediae et infimae Latinitatis Regni Hungariae. B. G. Teubner, Lipsiae. D. BARTHA KATALIN 1991. Az igeképzés. In: TNyt. 1: 60–103. BEKE ÖDÖN 1936. Újabb tájszómagyarázatok. Magyar Nyelvır 65: 10–4. BEKE ÖDÖN 1937. Kankalék. Magyar Nyelvır 66: 10–3. BENDEFY LÁSZLÓ – V. NAGY IMRE 1969. A Balaton évszázados partvonalváltozásai. Mőszaki Könyvkiadó, Bp. BENEDEK ELEK 1880. Tájszók. Udvarhelymegyeiek. Nyr. 9: 235–6. BENEDETTI, MARINA, a cura di 2001. Fare etimologia. Passato, presente e futuro nella ricerca etimologica. Atti del Convegno, Siena 2–3 ottobre 1998. Il Calamo, Roma. BENKİ LORÁND 1998b. Az ómagyar nyílt e hangszínérıl. In: HAJDÚ MIHÁLY – KESZLER BORBÁLA szerk., Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. ELTE, Bp. 21–8.

186

BENKİ LORÁND 1953. A magyar ly hang története. (Nyelvtudományi Értekezések 1.) Akadémiai Kiadó, Bp. BENKİ LORÁND 1961. Konty. Magyar Nyelv 57: 295–303. BENKİ LORÁND 1967. Az idegen eredető szókészlet. In: MNyT. 278–306. BENKİ LORÁND 1976. Az etimológiai kutatások újabb fejlıdése Magyarországon. In: BENKİ – K. SAL szerk.1976. 15–26. BENKİ LORÁND 1977. A legkorábbi magyar szövegemlék-csoport. Magyar Nyelv 73: 130–46, 288–302. BENKİ LORÁND 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvő szövegemlékei. Akadémiai Kiadó. Budapest. BENKİ LORÁND 1984. A magyar fiktív (passzív) tövő igék. Akadémiai Kiadó, Bp. BENKİ LORÁND 1987. A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Bp. BENKİ LORÁND 1998a. Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Akadémiai Kiadó, Bp. BENKİ LORÁND 1998b. Az ómagyar nyílt e hangszínérıl. In: HAJDÚ MIHÁLY – KESZLER BORBÁLA szerk., Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. ELTE, Bp. 21–8. BENKİ LORÁND 2003a. Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekrıl. Akadémiai Kiadó, Bp. BENKİ LORÁND 2003b. Bars vár neve és egy kis hangtörténet. Magyar Nyelvjárások 41: 37–44. BENKİ LORÁND 2009. A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetébıl. Akadémiai Kiadó, Bp. BENKİ LORÁND szerk. 1967. A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Bp. BENKİ LORÁND – K. SAL ÉVA szerk.1976. Az etimológia elmélete és módszere. Az 1974. augusztus 22. és 24. között rendezett nemzetközi konferencia elıadásai. Nyelvtudományi Értekezések 89. Akadémiai Kiadó, Bp. BÉNYEI ÁGNES 2007. A -j képzı szerepe a helynevekben. In: HOFFMANN ISTVÁN – JUHÁSZ DEZSİ szerk., Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Nyelv, nemzet, identitás III. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti elıadásai. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Debrecen–Budapest. 67–77. ΒΕΡΕΤΤΑΣ, ΜΑΡΙΟΣ 1997. Μέγα ονοµαστικόν η τα ονόµατα των Ελλήνων. Όλα τα αρχαία ελληνικά ονόµατα και η ιστορία τους. [K. n.] Αθήνα. BibliaiLex. = HERBERT HAAG, Bibliai Lexikon. Szent István Társulat, Bp., 1989. BOLLA ILONA – ROTTLER FERENC szerk. 1967. Szemelvények az 1526 elıtti magyar történelem forrásaiból 1. Tankönyvkiadó, Bp. BOLLÓK JÁNOS ford. 2004. Képes Krónika. A fordítást gondozta és a jegyzeteket készítette: SZOVÁK KORNÉL – VESZPRÉMY LÁSZLÓ. Osiris Kiadó, Bp. BÓTA LÁSZLÓ 1956. Horváth János: Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái címő doktori disszertációjának vitája. A vitát összefoglalta: BÓTA LÁSZLÓ. MTA Nyelv- és Irodalomtudományi (I.) Osztályának Közleményei 8: 305–19. BOZAI ÁGOTA 2004. Hajnali levél. Litera, az irodalmi portál. Netnapló 2004. június 24. http://www.litera.hu/object.34d8ab91-56a0-4fb5-884b-055a07b50a8e.ivy. BÖLCSKEI ANDREA – N. CSÁSZI ILDIKÓ szerk. 2008. Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia elıadásai. Balatonszárszó, 2007. június 22–24. (A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 1.) Károli Gáspár Református Egyetem BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, Bp. BUDENZ JÓZSEF 1897. Népnyelvhagyományok. Siculica. [Budenz József hagyatékából.] Magyar Nyelvır 26: 43–5. C. = Croquis, az 1852. és 1860. évi kataszteri térkép. [Hivatkozások a megyei helynévgyőjtemények alapján.] CAH. = Chartae antiquissimae Hungariae ab anno 1001 usque ad annum 1196. Composuit GEORGIUS GYÖRFFY. Monumenta Medii Aevi. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994. CHOLNOKY JENİ 1935. Tihany földrajza. In: CHOLNOKY JENİ – VISKI KÁROLY – ERDÉLYI LÁSZLÓ, Tihany. A Balatoni Társaság Könyvtára 1. Athenaeum, Bp. 15–42. COLLINDER, BJÖRN 1955. Fenno-Ugric Vocabulary An Etymological Dictionary of the Uralic Languages. Almqvist and Wiksell, Stockholm. COLOMBAT, BERNARD 1993. Les figures de construction dans la syntaxe latine (1500–1780). Edition Peeters, Louvain–Paris. Commentary = Calvin, John, Commentary on Matthew, Mark, Luke, 2. Trad. and Notes: PRINGLE, WILLIAM. Electronic edition, 1999. http://www.biblestudyguide.org/comment/calvin/comm_vol32/htm/xlvi.htm. CzF. = CZUCZOR GERGELY – FOGARASI JÁNOS, A magyar nyelv szótára 1–6. [1–4.] Emich Gusztáv, [5–6.] Athenaeum, [1–5.] Pest, [6.] Bp., 1862–1874. Hasonmás kiadás: Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc– Nyíregyháza, 1999–. CZÖVEK ATTILA 1999. Topográfiai adatok a limes Fadd menti szakaszához. In: GAÁL ATTILA szerk., A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 21. Szekszárd. 133–49.

187

Czuczor = Czuczor Gergely összes költıi mővei 1–2. Bp., 1899. Cs. = CSÁNKI DEZSİ, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában 1–3. 5. MTA, Bp., 1890– 1913. Hasonmás: Állami Könyvterjesztı Vállalat, Bp., 1986. CSANÁDY GYÖRGY 1997. Bátaszék története a honfoglalásig. In: DOBOS szerk. 1997: 37–75. CSÁNKI DEZSİ szerk. [1914]. Somogy vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai 18.) Országos Monografia Társaság, Bp. CSÁSZÁR LAJOS 1877. Népnyelvhagyományok. Tájszók. Drávamellékiek. Magyar Nyelvır 6: 43. CSÁSZÁR LAJOS 1879. Népnyelvhagyományok. Beszédtöredék. Magyar Nyelvır 8: 140. CSEMEGI JÓZSEF 1948. A tihanyi barlanglakások. Archeológiai Értesítı 3. sorozat, 7–9: 398–402. CsnE. = HAJDÚ MIHÁLY, Családnevek enciklopédiája. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2010. CSÓKA J. LAJOS 1967. A latin nyelvő történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században. (Irodalomtörténeti Könyvtár 20.) MTA Irodalomtörténeti Intézete – Akadémiai Kiadó, Bp. CSOMÁR LAJOS 1881. Népnyelvhagyományok. Tiszavidékiek. Szürnyegi győjtemény. Magyar Nyelvır 10: 323–6. CSORBA CSABA 1972. A Sárvíz mente településtörténete a X–XVII. században. In: PUSKÁS ATTILA szerk. Tanulmányok Tolna megye történetébıl 3. Tolna Megyei Tanács Levéltára. Szekszárd. DAI. = Constantinus Porphyrogenetus, De administrando imperio. Kiadása és fordítása: MORAVCSIK 1950. DAP. = Documenta Artis Paulinorum. A magyar rendtartomány monostorai 1–3. köt. Anyagát győjtötte: GYÉRESSY BÉLA ÁGOSTON, a bevezetést és a fejezetek elıszavát írta: HERVAY FERENC LEVENTE. (A MTA Mővészettörténeti kutatócsoportjának forráskiadványai 10, 13–14.) Kézirat, MTA, Bp., 1975–78. S. DÁVID EMESE szerk. 2004. Magyarországi nemzetiségi és etnikai kisebbségek utónévkönyve. Aranyhal Könyvkiadó, Bp. DHA. = Diplomata Hungariae antiquissima. Accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae pertinentia. 1. Ab anno 1000 usque ad annum 1196. Edendo operi praefuit GEORGIUS GYÖRFFY. Akadémiai Kiadó, Bp., 1992. DOBOS GYULA szerk. 1997. Bátaszék története. A kezdetektıl 1539-ig. Bátaszék monográfiája 1. Bátaszék Város Önkormányzata, Bátaszék. ДОЈЧИНОВИЋ, БИЉАНА 2002. Књига имена. Креативни Центар, Београд. DÓKA KLÁRA 1980. Folyószabályozás Tolna megyében a 19. században. In: K. BALOG JÁNOS szerk., Tanulmányok Tolna megye történetébıl 9. Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd. 229–45. DÓKA KLÁRA 1983. Lecsapolások, öntözések Tolna megyében (1885–1948). In: K. BALOG JÁNOS szerk., Tanulmányok Tolna megye történetébıl 10. Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd. 381–406. DÖLGER, FRANZ – WIRTH, PETER 1977. Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches von 565– 1453. 2. Regesten von 1204–1282. (Corpus der Griechischen Urkunden des Mittelalters und der neueren Zeit A, 1.) C. H. Beck, München. DÖMÖTÖR ADRIENN 2006. Régi magyar nyelvemlékek. Akadémiai Kiadó, Bp. DÖRÖMBÖZI JÁNOS 1994. A filozófia története és elmélete 1–2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. Du Cange = Glossarium mediae et infimae Latinitatis conditum a CAROLO DU FRESNE domino DU CANGE [...] et alii, 1–10. Ed. nova a Leopold Favre, Niort.1883–1887. Hasonmás: Akademische Druck- und Verlagsanstalt, Graz, 1954. EKF. = Az Elsı Katonai Felmérés 1763–1785. [Magyar Királyság] / The First Military Survey 1763–1785. [The Kingdom of Hungary] / Die Erste Militärische Aufnahme 1763–1785: Königreich Ungarn. Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2006. ÉKsz.2 = Magyar értelmezı kéziszótár. Fıszerk. PUSZTAI FERENC. 2., átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003. ENGEL PÁL szerk. 2001. Magyarország a középkor végén. CD-ROM. MTA TTI-Térinfo, Bp. Erdély = Erdély — Ardeal — Siebenbürgen — Transylvania. Erdély térképe és helységnévtára. 4. kiadás. DIMAP Bt., Bp., 1995. ERDÉLYI LÁSZLÓ 1906a. A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Székfoglaló értekezés. (Értekezések a történeti tudományok körébıl 21/3) MTA, Bp. ERDÉLYI LÁSZLÓ 1906b. A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Kivonat Erdélyi László l.[evelezı] tag június 18-án tartott székfoglaló értekezésébıl. Akadémiai Értesítı, 17: 596–607. ERDÉLYI LÁSZLÓ 1908. A tihanyi apátság története. Elsı korszak. Az apátság önállósága. 1055–1701. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története 10. [Stephaneum Nyomda Rt.] Bp. Adattárként hivatkozás: PRT. 10. Elektronikus kiadás: Collectio Diplomatica Benedictina. A Pannonhalmi Bencés Fıapátsági Levéltár középkori oklevelei. Nagykanizsa, 2001. ÉRSZEGI GÉZA 1975. Dunapentele a középkorban. In: FARKAS GÁBOR szerk., Fejér Megyei Történeti Évkönyv, a Fejér Megyei Levéltár évkönyve 9. Székesfehérvár. 7–42. ÉRSZEGI GÉZA 1978a. Okmánytár Dunapentele középkori történetéhez. In: FARKAS GÁBOR szerk., Fejér Megyei Történeti Évkönyv, a Fejér Megyei Levéltár évkönyve 12. Székesfehérvár. 285–92.

188

ÉRSZEGI GÉZA 1978b. A középkor Tolna megye a honfoglalástól a mohácsi csatáig. In: K. BALOGH JÁNOS szerk. Évszázadokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve 1. Tolna Megyei Levéltár. Szekszárd. 9–97. ÉRSZEGI GÉZA 1993. A tihanyi alapítólevél (latin szöveg és fordítás). In: SZ. FARKAS ARANKA szerk. A tihanyi alapítólevél. F. Szelényi Ház, Veszprém. 1–4. (Angol nyelvő kiadása: The deed of foundation of Tihany Abbey. F. Szelényi Ház, Veszprém, 1993. Német nyelvő kiadása: Die Gründungsurkunde von Tihany. F. Szelényi Ház, Veszprém, 1993.) ÉRSZEGI GÉZA 2003. Paleográfia. In: BERTÉNYI IVÁN szerk., A történelem segédtudományai. (A történettudomány kézikönyve 1.) Osiris Kiadó, Bp. 95–125. ÉRSZEGI GÉZA 2004. A tihanyi alapítólevél (latin szöveg és fordítás). In: Uı. szerk. 1–4. ÉRSZEGI GÉZA 2007. A tihanyi alapítólevél diplomatikai szempontból. In: Uı. szerk. 45–60. ÉRSZEGI GÉZA 2008. Opponensi vélemény. [HOFFMANN ISTVÁN akadémiai doktori értekezésérıl (2007a).] Névtani Értesítı 30: 238–43. ÉRSZEGI GÉZA szerk. 2004. A tihanyi alapítólevél. Második, bıvített kiadás. Bencés Apátság, Tihany. ÉRSZEGI GÉZA szerk. 2007. Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapítólevél tiszteletére. Bencés Apátság, Tihany. ESz. = Etimológiai szótár. Fıszerk. ZAICZ GÁBOR. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2006. Észak-Somogy = Észak-Somogy turistatérképe. (Turistatérképek 12.) Cartographia, Bp., 1999. EtSz. = GOMBOCZ ZOLTÁN – MELICH JÁNOS, Magyar etymologiai szótár 1–17. füzet. MTA, Bp., 1914–1944. EWUng. = Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen 1–2. Hrsg. BENKİ, LORÁND. Akadémiai Kiadó, Bp., 1993–1995. + Register. Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. F. = Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis 1–11. [40 kötetben + 3 mutató.] Studio et opera GEORGII FEJÉR. Typ. Universitatis, Budae, 1829–1844. Elektronikus kiadások: MOL – Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2004.; In: Magyarország középkori digitális okmánytára / Collectiones digitales diplomaticae Hungariae, Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2005.; In: Collectio diplomatica Hungarica / A középkori Magyarország digitális levéltára / Digital archives of medieval Hungary. Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2008. FÁBIÁN ISTVÁN 1863. A cselekvés egyszeriségét jelölı D, VAN, VEN és N képzıkrıl a M.[agyar] igékben. (Verba momentana vagy subita.) Nyelvtudományi Közlemények 2: 1–13. SZ. FARKAS ARANKA szerk. 1993. A tihanyi alapítólevél. Latin szöveg, magyar fordítás és utószó: ÉRSZEGI GÉZA. F. Szelényi Ház, Veszprém. Angol nyelvő kiadása: The deed of foundation of Tihany Abbey. Veszprém, 1993. Német nyelvő kiadása: Die Gründungsurkunde von Tihany. Veszprém, 1993. FARKAS ÉVA 2005. Tihanyi Apátság. (Riport Korzenszky Richárddal, Rainer Pállal és Laczkovics Emıkével.) Elhangzott: Kossuth Rádió, 2005. április 6. szerda 9: 59. Olvasható: http://www.radio.hu/read/131727. FEHÉRTÓI KATALIN 2006. Az 1055. évi Tihanyi alapítólevél személy- és helyneveinek eredetérıl. Névtani Értesítı 28: 161–70. FEHÉRTÓI KATALIN 2007. A Tihanyi alapítólevél és néhány 11. századi személynevünk eredetérıl. In: ÉRSZEGI szerk. 2007: 67–76. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ 1885. A királyi kanczellária az Árpádok korában. (Akadémiai székfoglaló.) MTA, Bp. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ 1892. Kálmán király oklevelei. (Értekezések a Történeti Tudományok Körébıl 15.) MTA, Bp. FEKETE PÉTER 1997. A fok vízrajzi köznév jellemzıje és gazdasági szerepe a régi Heves megyében. In: GERGELY PIROSKA – HAJDÚ MIHÁLY szerk., Az V. Magyar Névtudományi Konferencia elıadásai. 1–2. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 209.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 442–8. FÉNYES ELEK 1836–40. Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 1–6. Pest. FÉNYES ELEK 1851. Magyarország geografiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betürendben körülményesen leiratik. 1–4. Pest. FERINCZ ISTVÁN 1997. Az óorosz irodalom. In: ZÖLDHELYI ZSUZSA szerk., Az orosz irodalom története a kezdetektıl 1940-ig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 26–47. FNESz. = KISS LAJOS, Földrajzi nevek etimológiai szótára 1–2. 4., bıvített és javított kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988. FODOR ISTVÁN 2001. Mire jó a nyelvtudomány? Nyelv és élet. Balassi Kiadó, Bp. FONT MÁRTA 1998. Oroszország, Ukrajna, Rusz. Balassi Kiadó, Bp. FONT MÁRTA 2001. A kijevi Rusz. In: SZVÁK GYULA szerk., Oroszország története. Második, javított kiadás. ELTE, Ruszicisztikai Központ, Bp. 5–61. FÖRSTEMANN, ERNST 1900. Altdeutsches namenbuch. Erster Band: Personennamen. Zweite, völlig umgearbeitete auflage. P. Hanstein’s Verlag, Bonn. (Reprint: Wilhelm Fink Verlag, München, 1966.)

189

FLUDOROVITS JOLÁN 1930. Latin jövevényszavaink hangtana. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 26.) Magyar Nyelvtudományi Társaság. Bp. FUXHOFFER, DAMIANUS 1858–1860. Monasteriologiae regni Hungariae (1–2). Recognovit, ad fidem fontium revocavit et auxit MAURUS CZINÁR. Emich, Pestini. GAÁL ATTILA – KİHEGYI MIHÁLY 1971–6. Tolna megye Pesthy [!] Frigyes helynévtárában 1–3. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyvei 1.: 1971–2. év 271–332; 2.: 1973–4. év 297–339; 3.: 1975–6. év 279–366. GAÁL ATTILA – KİHEGYI MIHÁLY 1984. Tolna megye földrajzi nevei régészszemmel. Dunatáj 7/1: 58–67. GERSTNER KÁROLY 2003. A magyar nyelv szókészlete. In: KIEFER FERENC szerk., A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Bp. 117–57. GERSTNER KÁROLY 2006. A magyar nyelv szókészlete. In: KIEFER fıszerk. 2006: 437–80. GIRY, ARTHUR 1894. Manuel de diplomatique. Librairie Hachette, Paris. Hasonmás: Paris, 1925; New York, 1972; Genève, 1975. GLASER LAJOS 1929. A Dunántúl középkori úthálózata. Századok 139–67, 257–85. GOMBOS F. ALBIN 1910. Helynevek. Magyar Nyelvır 39: 40–1. GRÉTSY LÁSZLÓ 1959. A párhuzamos alak- és jelentésmegoszlásról. Magyar Nyelv 55: 198–207, 362–73. Különnyomat: 1959. GULYA JÁNOS 1967. Hodu vagy hadu? Magyar Nyelv 63: 323–30. 462–73. GUNDA BÉLA 1956. Néprajzi győjtıúton. Alföldi Magvetı, Debrecen. GUZSIK TAMÁS 1993. Szólád a középkorban. In: REİTHY FERENC szerk., Szólád története. Szólád Község Önkormányzata, Szólád, 1993. 85–90. Gy. = GYÖRFFY GYÖRGY, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza 1–4. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963–1998. GYÓNI MÁTYÁS 1943. A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei. Pázmány Péter Tudományegyetem, Görög Filológiai Intézet, Bp. GYÖNGYÖSI = Vitae fratrum eremitarum Ordinis Sancti Pauli Primi Eremitae. (Bibliotheca scriptorum Medii Recentisque Aevorum.) Kiad.: HERVAY FERENC LEVENTE. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988. GYİRFFY ERZSÉBET 2009. A többnevőség és a szakasznevek folyóvízneveink körében. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 4. Debrecen. 105–13. GYÖRFFY GYÖRGY 1953. A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. (MTA Társadalmi és Történeti Tudományok Osztályának Közleményei 3.) MTA, Bp. 69–104. GYÖRFFY GYÖRGY 1956. Tulajdonnév-történet. A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításához. In: BÁRCZI GÉZA – BENKİ LORÁND szerk. Emlékkönyv Pais Dezsı hetvenedik születésnapjára. Budapest. 407–15. GYÖRFFY GYÖRGY 1970. A helynevek és a történettudomány. In: KÁZMÉR MIKLÓS –VÉGH JÓZSEF szerk., Névtudományi elıadások. II. névtudományi konferencia. Budapest 1969. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Akadémiai Kiadó, Bp. 196–200. GYÖRFFY GYÖRGY 1983. István király és mőve. 2. kiadás. Gondolat Kiadó, Bp. GYİRY JÁNOS 1955. Horváth János: Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái [ismertetés]. Irodalomtörténeti Közlemények 59: 340–8. HA. 2. = Helynévtörténeti adatok a korai ómagyar korból 2. Doboka–Gyır vármegye. Szerk. HOFFMANN ISTVÁN. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 3.) KLTE, Magyar Nyelvtudományi Tanszék, Debrecen, 1999. HAADER LEA 2003. Az összetett mondat (ómagyar kor). In: KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 500–60. HAADER LEA 2009. Írásbeli megakadásjelenségek történeti pszicholingvisztikai szemszögbıl. Magyar Nyelvır 133: 48–65. HAADER LEA m. e. Egy ómagyar kori kontaktusjelenségrıl. In: É. KISS KATALIN – HEGEDŐS ATTILA szerk., Nyelvelmélet és kontaktológia. Piliscsaba. HAJDÚ MIHÁLY 2000. Helynevek. In: SIPOS LAJOS szerk., Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Bp. 158–63. HAJDÚ MIHÁLY 2003. Általános és magyar névtan. Személynevek. Osiris Kiadó, Bp. HAJDÚ MIHÁLY 2006. Pesty Frigyes helynévgyőjtésének megjelentetése. Névtani Értesítı 28: 205–15. S. HÁMORI ANTÓNIA 1991. Az alárendelı szerkezetek. In: TNyt. 1: 676–723. HANKS, PATRICK – HARDCASTLE, KATE – HODGES, FLAVIA 2006. A Dictionary of First Names. Second edition. University Press, Oxford. HEFTY GYULA ANDOR 1911. A térszíni formák nevei a magyar népnyelvben. Magyar Nyelvır 40: 155–69, 206–16, 259–65, 300–8, 361–70, 458–62. HERMAN JÓZSEF 2003. Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja. Tinta Könyvkiadó, Bp. HERMANN ANTAL 1896. Helynevek Homoród-Karácsonfalváról. [Derzsi Józef (!) kézirati monográfiájából.] Magyar Nyelvır 25: 527–8.

190

HERVAY L. FERENC 1984. Repertorium historicum Ordinis Cisterciensis in Hungaria. Roma. HEXENDORF EDIT 1976. A szótörténeti tanulságok általánosításának lehetıségeirıl és korlátairól. In: BENKİ – K. SAL szerk.1976. 123–30. HKF. = A Harmadik Katonai Felmérés 1869–1887. [Magyar Királyság] / The Third Military Survey 1869– 1887. [The Kingdom of Hungary] / Die Dritte Militärische Aufnahme 1869–1887: Ungarn, Siebenbürgen, Kroatien-Slawonien. Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2007. Hn. = Az 1967-es Helységnévtár adatai. [Hivatkozások a megyei helynévgyőjtemények alapján.] HO. = Hazai okmánytár / Codex diplomaticus patrius 1–8. Kiadják: 1–5. NAGY IMRE – PAUR IVÁN – RÁTH KÁROLY – VÉGHELY DEZSİ. Sauervein, Gyır, 1865–1873. 6–8. IPOLYI ARNOLD – NAGY IMRE – VÉGHELY DEZSİ. Franklin, Bp., 1876–1891. Hasonmás: Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2004. HOFFMANN ISTVÁN 2004a. Régi helyneveink mint (nyelv)történeti források. In: Magyar névtani kutatások itthon és határon túl. Szerk. FARKAS FERENC. Jászberény. 192–8. HOFFMANN ISTVÁN 2004b. Az oklevelek helynévi szórványainak nyelvi hátterérıl. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 1. Debrecen. 9–61. HOFFMANN ISTVÁN 2006a. Mortis birtok leírása a Tihanyi alapítólevélben. Magyar Nyelvjárások 44: 29–67. HOFFMANN ISTVÁN 2006b. Szöveg és szórvány kapcsolata a Tihanyi apátság alapítólevelében. In: GALGÓCZI LÁSZLÓ–VASS LÁSZLÓ szerk., A mondat: kaland. Hetven tanulmány Békési Imre 70. születésnapjára. Juhász Gyula Felsıoktatási Kiadó, Szeged. 142–7. HOFFMANN ISTVÁN 2006c. A Tihanyi alapítólevél három szórványáról: Huluoodi, Turku, Ursa. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 2. Debrecen. 67–82. HOFFMANN ISTVÁN 2007a. A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. [Akadémiai doktori disszertáció.] Kézirat, Debrecen. [MTA Kézirattár.] http://real-d.mtak.hu/37/2/HI-DISSZ.pdf. HOFFMANN ISTVÁN 2007b. A tihanyi alapítólevél szórványaihoz: Tichon, Balatin, Petra, Fuk. Névtani Értesítı 29: 7–22. HOFFMANN ISTVÁN 2007c. Helynevek nyelvi elemzése. 2. kiadás. Tinta Könyvkiadó, Bp. HOFFMANN ISTVÁN 2007d. A Tihanyi alapítólevél nyelvészeti jelentısége. In: ÉRSZEGI szerk. 2007: 61–66. HOFFMANN ISTVÁN 2007e. Gisnav birtok leírása a Tihanyi alapítólevélben. In: BENİ ATTILA – FAZAKAS EMESE – SZILÁGYI N. SÁNDOR szerk., Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntı kötet Péntek János tiszteletére 1–2. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadó, Kolozsvár. 1: 354–70. HOFFMANN ISTVÁN 2008. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványainak névrendszertani tanulságai. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 3. Debrecen. 9–27. HOFFMANN ISTVÁN 2009. Tolna. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 4. Debrecen. 185–92. HOFFMANN ISTVÁN 2010. A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 16.) Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen. HOLLER LÁSZLÓ 2001. Szent Demeter és a magyar királyi korona. Magyar egyháztörténeti vázlatok 13. 3–4: 5–17. HOLLER LÁSZLÓ 2010. Az 1055. évi tihanyi oklevélben említett két birtok lokalizálása. Javaslat a lacus segisti és a bagat mezee határú birtok elhelyezkedésére. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk. 2010. Helynévtörténeti tanulmányok 5. 47–82. HOLLER LÁSZLÓ m. e. Géza vagy István idejében lett-e alapítva a veszprémvölgyi monostor? Az 1109. évi veszprémvölgyi renovációs oklevél kérdéseirıl. Magyar Nyelv, megjelenés elıtt. HOLUB JÓZSEF 1956. A tihanyi apátság alapítólevele. Latin szöveg és fordítás (részlet). In: MÉSZÖLY 1956: 5–13. HÓMAN BÁLINT 1928. Magyar történet. [Királyi Magyar Egyetemi Nyomda,] Bp. Hasonmás: Maecenas, Debrecen, 1990. HONTI MÁRIA – JOBBÁGYNÉ ANDRÁS KATALIN 1985. Magyar nyelv a gimnázium IV. osztálya számára. Budapest. HORGER ANTAL 1926. Kesztölc. Magyar Nyelv 22: 43–4. HORGER ANTAL 1933. Inetimologikus p és b fejlıdése. Magyar Nyelv 29: 261–4. HORGER ANTAL 1937. Alkonyodik. Magyar Nyelv 33: 48–51. HORGER ANTAL 1941. Páros mássalhangzó-változások. Magyar Nyelv 37: 12–6. HORVÁTH JÁNOS (id.) 1931. A magyar irodalmi mőveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig. Magyar Szemle Társaság, Bp. HORVÁTH JÁNOS (ifj.) 1954. Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái. Akadémiai Kiadó, Bp. HORVÁTH JÁNOS (ifj.) 1955a. Miklós püspök és a tihanyi alapítólevél. Magyar Nyelv 51: 146–56. HORVÁTH JÁNOS (ifj.) 1955b. Megjegyzések Gyıry János könyvismertetésére. Irodalomtörténeti Közlemények 59: 349–64. HORVÁTH JÁNOS (ifj.) 1956. Horváth János: Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái [válasz az opponensi véleményekre]. In: BÓTA 1956: 313–8.

191

ИЛЧЕВ, СТЕФАН 1969. Речник на личните и фамилни имена у българите. Изд. на БАН, София. IMPLOM JÓZSEF 1969. Szótörténeti adalékok. Magyar Nyelv 65: 225–39, 330–347. INCHOFER, MELCHIOR 1644. Annales ecclesiastici regni Hungariae 1. Romae. Itin. Ant. = Itineraria Romana 1. Itineraria Antonini Augusti et Burdigalense. OTTO CUNTZ Hrsg. B. G. Teubner, Leipzig. 1929. (A Pannoniára vonatkozó részek: 129–32, 232–74.) Itin. Hier. = Itinerarium Hierosolymitatum. In: J. G. ECCARDUS ed. Corpus historicum medii aevi 2. Lipsiae. 1723. 1345–8. Magyarul (a magyarországra vonatkozó rész): GYÖRFFY 2000: 300. J. = JANKÓ JÁNOS, A Balaton-melléki lakosság néprajza. (A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei 3. kötet, 2. rész.) [Kilián] Bp., 1902. [Hivatkozások SMFN. alapján.] JAKUBOVICH EMIL 1923–1924. A tihanyi alapítólevél olvasásához. Magyar Nyelv 19: 78–87, 20: 9–21. JAKUBOVICH EMIL 1927. Viska, Stojszló és Pécel. Magyar Nyelv 23: 228–40. JUHÁSZ DEZSİ 1988. A magyar tájnévadás. (Nyelvtudományi Értekezések 126.) Akadémiai Kiadó, Bp. JUHÁSZ DEZSİ 1992. eri iturea. Ómagyar helynévi nyomokon. In: KOZOCSA SÁNDOR – LACZKÓ KRISZTINA szerk., Emlékkönyv Rácz Endre 70. születésnapjára. ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Bp. 124–30. JUHÁSZ DEZSİ 2008. Ómagyar helynévi nyomokon 2. In: BÖLCSKEI – N. CSÁSZI szerk. 2008: 169–74. K. = Kataszteri térkép. [Az adott településekre nézve a hivatkozások a megyei helynévgyőjtemények alapján.] K. SAL ÉVA 1958. Magyar vonatkozású finnugor szófejtések (1945–57). Magyar Nyelv 54: 387–99. KARÁCSONYI JÁNOS 1891. Szent-István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Diplomatikai tanulmány. MTA, Bp. Karinthy Ferenc 1946 Kentaur. In: Karinthy Ferenc, Három huszár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1971. 5– 143. KAROLINY MÁRTON 1983. Tolnai utak. K. n., Szekszárd. KÁROLY SÁNDOR 1995. Szöveggrammatika. In: TNyt. 2/2: 759–834. KATONA TAMÁS szerk. 1979. Mohács emlékezete. A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források a csatahely régészeti feltárásának eredményei. Európa Könyvkiadó, Bp. H. KELECSÉNYI ÁGNES 2004. Stein Aurél (1862–1943) és a magyar tudomány. Kapcsolatok a Magyar Tudományos Akadémiával – Stein-győjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. ELTE doktori disszertáció: http://doktori.btk.elte.hu/lit/huszaghne/disszertacio.pdf. KERÉNYI KÁROLY 1977. Görög mitológia. Második kiadás. Szukits Könyvkiadó, Szeged. KESZI TAMÁS 2000. Pentele a közép- és kora újkorban. In: ERDİS FERENC – PONGRÁCZ ZSUZSÁNNA szerk., Dunaújváros története. Megyei Jogú Város Önkormányzata, Dunaújváros. 85–107. KESZLER BORBÁLA 2004. Írásjeltan. Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. KESZTHELYI GABRIELLA 2004. 950. évfordulóját ünnepli a tihanyi bencés apátság. Elhangzott: Kossuth Rádió, 2004. november 15. hétfı 11:02. Olvasható: http://www.hatnelkul.radio.hu/read/114082/rid/MkFUTQ. KIEFER FERENC fıszerk. 2006. Magyar nyelv. (Akadémiai kézikönyvek.) Akadémiai Kiadó, Bp. KIPARSKY, VALENTIN 1959. Über etymologische Wörterbücher. Neuphilologische Mitteilungen 60: 209–30. KISS GÉZA 1934. Az ormánsági nyelvjárásból. Szegedi Füzetek 98–102, 176–82, 275–301. KISS JENİ 2003. A nyelvi változás. KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 23–68. KISS JENİ – PUSZTAI FERENC szerk. 2003. Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp. KISS JENİ – SZŐTS LÁSZLÓ szerk. 1991. Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témakörébıl. A Magyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszusának elıadásai. Akadémiai Kiadó, Bp. KISS LAJOS 1964. Kísérletek etimológiai képletek felállítására. Magyar Nyelv 60: 314–21. Újraközlése: KISS 2004: 11–8. KISS LAJOS 1976. Az etimológiai kutatások újabb fejlıdése külföldön. In: BENKİ – K. SAL szerk.1976. 27– 47. KISS LAJOS 1979. Tautologische slawisch-ungarische Mischnamen in der ungarländischen Toponymie. Studia Slavica 25: 231–9. KISS LAJOS 2004. Szófejtés, szótárírás és nyelvtudomány-történet. Vál. és szerk. GERSTNER KÁROLY – KISS GÁBOR. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 26. Tinta Könyvkiadó, Bp. KIS TAMÁS 2005. A veláris Ï a magyarban. Magar Nyelvjárások 43: 5–26. KMHsz. = Korai magyar helynévszótár 1000–1350. 1–. Szerk. HOFFMANN ISTVÁN. (A Magyar Névarchívum Kiadványai. 10.) Debreceni Egyetem, Magyar Nyelvtudományi Tanszék, Debrecen, 2005–. 1. kötet: http://www.mek.oszk.hu/03500/03506/index.phtml. KMTLex. = Korai magyar történeti lexikon. 9–14. század. Fıszerk. KRISTÓ GYULA. Akadémai Kiadó, Bp., 1994. KnE. = FERCSIK ERZSÉBET – RAÁTZ JUDIT, Keresztnevek enciklopédiája. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2009.

192

KNIEZSA ISTVÁN 1938. Magyarország népei a XI.-ik században. In: SERÉDI JUSZTINIÁN szerk., Emlékkönyv Szent Isvtán király halálának kilencszázadik évfordulójára 2. MTA, Bp. 365–472. Hasonmás kiadás: Lucidus Kiadó, Bp., 2000. KNIEZSA ISTVÁN 1940. A szókezdı lju- magyar megfelelései. Magyar Nyelv 36: 19–22. KNIEZSA ISTVÁN 1947–1949. A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek. Magyar Népnyelv 6: 3–50. KNIEZSA ISTVÁN 1949. Az -i helynévképzı a magyarban. Magyar nyelv 45: 100–7. KNIEZSA ISTVÁN 1952. Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. (Nyelvészeti tanulmányok 2.) Akadémiai Kiadó, Bp. KNIEZSA ISTVÁN 1955. A magyar nyelv szláv jövevényszavai 1/1–2. Akadémiai Kiadó, Bp. KNIEZSA ISTVÁN 1956. Horváth János: Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái [opponensi vélemény]. In: BÓTA 1956: 307–8. KOMÁROMI LÁSZLÓ 2007. A bizánci kultúra egyes elemei és közvetítı tényezıi a középkori Magyarországon. Iustum Aequum Salutare 3. 1: 215–28. (= KOMÁROMI 2008.) KOMÁROMI LÁSZLÓ 2008. A bizánci kultúra egyes elemei és közvetítı tényezıi a középkori Magyarországon. In: HORVÁTH PÁL szerk., Adalékok a magyar jogi kultúra fejlıdéstörténetéhez. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 61–77. KOMJÁTHY MIKLÓS 1955. A tihanyi apátság alapítólevelének problémái. Levéltári Közlemények 26: 27–47. KOROMPAY KLÁRA 2003. Helyesírás-történet (ómagyar kor). In: KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 281–300. KOROMPAY KLÁRA 2006. Árpád-kori szövegeink: mit képvisel az, ami ránk maradt? In: MÁRTONFI ATTILA – PAPP KORNÉLIA – SLÍZ MARIANN szerk., 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Argumentum Kiadó, Bp. 116–22. KORZENSZKY RICHÁRD 2002. A Korzenszky-elıadás. Elektronikus dokumentum, szerkesztetlen változat: http://www.halo.hu/index.php?link=news%2Fnews.php&newid=550&topic=news&topic_id=257. KOVÁCS ÉVA 2010. Gamás birtok leírása a Tihanyi összeírásban. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 5. Debrecen. 83–93. KİRÉSZ KELEMEN 1876. Tájszók. Székelységiek. Magyar Nyelvır 5: 376–7. KRISTÓ GYULA 1970. A tihanyi alapítólevél és XI. századi szóbeliségünk. Magyar Nyelv 66: 208–10. KRISTÓ GYULA 2000. Magyarország népei Szent István korában. Századok 134: 3–44. KRISTÓ GYULA 2003. Magyarország története 895–1301. Javított kiadás. Osiris Kiadó, Bp. KRISTÓ, GYULA 2005. Settlement Name Giving in the Age of the Árpáds. In: MATICSÁK, SÁNDOR ed., Onomastica Uralica 3. Settlement Names in the Uralian Languages. Debrecen–Helsinki, 2005. 117–133. http://onomaural.klte.hu/onomural/kotetek/ou3/12kristoa.doc. KRIZA JÁNOS 1896. Helynevek. Magyar Nyelvır 25: 380–1. KTA. = PAPP-VÁRY ÁRPÁD et al. szerk. 2004. Középiskolai történelmi atlasz. Cartographia Kft., Bp. KUN PÉTER 2005. A tolna megyei [!] Akalacspuszta nevének besenyı nyelvi hátteréhez. Magyar Nyelv 101: 45. LABACH BERTHOLD 1895. Sancta Regula Sancti Patris Benedicti patriarchae monachorum occidentalium / Szent Benedek Atyának, a nyugoti szerzetesek patriárkájának rendszabálya. [Szent Benedek Regulájának latin szövege és fordítása.] Fordította és sajtó alá bocsátotta: LABACH BERTHOLD. [Egyházmegyei nyomda] Gyır, 1895. LADÓ JÁNOS 1972. Magyar utónévkönyv. Akadémiai Kiadó, Bp. LADÓ JÁNOS – BÍRÓ ÁGNES 1998. Magyar utónévkönyv. Vince Kiadó, Bp. LAKÓ GYÖRGY 1957. Björn Collinder: Fenno-Ugric Vocabulary. Nyelvtudományi Közlemények 59: 213–7. LÁNYI KÁROLY – KNAUZ NÁNDOR 1866–1869. Lányi Károly magyar egyháztörténelme. Átdolgozta KNAUZ NÁNDOR 1. 889–1526; 2. 1526–1848. [Horák Egyed,] Esztergom. LÁSZLÓ GYULA 1976. Szófejtés és régészet. In: BENKİ – K. SAL szerk.1976. 189–93. LÉKAI LAJOS 1991. A ciszterciek. Eszmény és valóság. Szent István Társulat, Bp. Az eredeti angol nyelvő kiadás: The Cistercians. Ideals and Reality. The Kent State Press, Kent. 1977. Liddell–Scott = LIDDELL, HENRY GEORGE – SCOTT, ROBERT, A Greek-English Lexicon. Revised and augmented throughout by Sir HENRY STUART JONES. Clarendon Press, Oxford, 1940. LİRINCZE LAJOS 1961. Kilencszáz éves a Tihanyi Alapítólevél. In: Uı. szerk., Édes anyanyelvünk. Akadémiai Kiadó, Bp. 42–3. B. LİRINCZI ÉVA 1953. A Königsbergi Töredék és Szalagjai mint nyelvi emlék. (Nyelvészeti tanulmányok 3.) Akadémiai Kiadó, Bp. MADAS EDIT szerk. 2009. „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektıl a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29. – 2010. február 28. Országos Széchényi Könyvtár, Bp. MAJOROS JÓZSEF 1996. Római élet. Gemini Budapest Kiadó, Bp.

193

MALKIEL, YAKOV 1988. Prospettive della ricerca etimologica. Strumenti Linguistici 9. Liguori Editore, Napoli. MALKIEL, YAKOV 1993. Etymology. Cambridge University Press, Cambridge. MARCZALI HENRIK szerk. 1902. A magyar történet kútfıinek kézikönyve / Enchiridion fontium historiae Hungarorum. Athenaeum, Bp. MARIÁNOVICS MIHÁLY 1914. Szláv jövevényszók. Magyar Nyelvır 43: 14–7. MARIÁNOVICS MIHÁLY 1917. A magyar–szláv nyelvviszonyhoz. Magyar Nyelvır 46: 267–73. MARSIGLI, LUIGI FERDINANDO 1726. Danubius Pannonico-Mysicus (…) 1–6. Hague. MARTÍNEZ-FALERO, LUIS 2006. La teoría gramatical de Antonio Llull: Las institutiones absolutissimae in grammaticam latinam (1549). Revista de Filología Española, 84/2: 315–38. D. MÁTAI MÁRIA 2003. Szófajtörténet (ısmagyar kor). In: KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 204–33. MAYER ANTAL 1997. Bátaszék természetföldrajzi viszonyai. In: DOBOS szerk. 1997: 4–36. MELICH JÁNOS 1903. Szláv jövevényszavaink. (Hetedik közlemény.) Nyelvtudományi Közlemények 33: 273–372. MELICH JÁNOS 1903–1905. Szláv jövevényszavaink 1/1–2. Franklin, Bp. MELICH JÁNOS 1905. Adatok a magyar nyelv és helyesírás történetéhez. Az a hang Árpád-kori elızıjének jelölése. Nyelvtudományi Közlemények 35: 113–26. MELICH JÁNOS 1914a. A tihanyi alapító oklevél egy helyérıl. Magyar Nyelv 10: 126–8. MELICH JÁNOS 1914b. Keresztneveinkrıl. Magyar Nyelv 97–107, 149–56, 193–9, 248–55. MELICH JÁNOS 1915–1917. Egy fejezet a történeti magyar hangtanból. Nyelvtudományi Közlemények 44: 333–72. MELICH JÁNOS 1924. Az 1055-i tihanyi oklevélhez. Magyar Nyelv 20: 25. MELICH JÁNOS 1925–1929. A honfoglaláskori Magyarország. MTA. Bp. MELICH JÁNOS 1926. Kesztölc. Magyar Nyelv 22: 131–2. MELICH JÁNOS 1934. Latinbetüs helyesírásunk eredete. (Értekezések a nyelv- és néptudományi osztály körébıl 25. k. 4. sz.) MTA, Bp. [= Nyelvtudományi Közlemények 49: 98–140] MES. = Monumenta ecclesiae Strigoniensis 1–2. Ordine chronologico disposuit, dissertationibus et notis illustravit FERDINANDUS KNAUZ. 3. Collegit et edidit LUDOVICUS CRESCENS DEDEK. [Horák] Strigonii (Esztergom), 1874–1924. Hasonmás: Argumentum, Bp., 1999–. MÉSZÖLY GEDEON 1911. Sírő, sokorú, kökörő. Magyar Nyelv 7: 337–46. 385–9. MÉSZÖLY GEDEON 1956. Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal. Tankönyvkiadó, Bp. MEZEY BARNA szerk. 2007. Magyar jogtörténet. 4., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Bp. MEZEY LÁSZLÓ 1966. A latin írás magyarországi történetébıl. Magyar Könyvszemle 82: 1–9. 205–16. 285– 304. MEZEY LÁSZLÓ 1979. Deákság és Európa. Irodalmi mőveltségünk alapvetésének vázlata. Akadémiai Kiadó, Bp. MEZİ ANDRÁS 2003. Patrocíniumok a középkori Magyarországon. METEM Könyvek 40. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Bp. MHSz.= A magyar helyesírás szabályai. 11. kiadás. Tizenkettedik (példaanyagában átdolgozott) lenyomat. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000. MIHÁLY JÁNOS 2006. Földhasználat, földtulajdon egy Kis-Homoród vidéki nagyközségben. In: HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY – KOLUMBÁN ZSUZSÁNNA – RÓTH ANDRÁS LAJOS szerk., Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok 6. Székelyudvarhely. 182–216. MIKOS JÓZSEF 1935. A székesfehérvári keresztesek 1193. évi oklevele mint magyar nyelvemlék. Magyar Nyelv 31: 152–67, 243–58, 288–308. MKatLex. = Magyar Katolikus Lexikon 1–. Fıszerk. DIÓS ISTVÁN. Szent István Társulat, Bp., 1993–. MKF. = Az Második Katonai Felmérés 1806–1869. [Magyar Királyság] / The Second Military Survey 1806– 1869. [The Kingdom of Hungary] / Die Zweite Militärische Aufnahme 1806–1869: Königreich Ungarn. Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2006. MKLSz. = A magyarországi középkori latinság szótára / Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. Kiadásra elıkész. / praeses consilii editionem adiuvantis HARMATTA JÁNOS, [3.] BORONKAI IVÁN – BELLUS IBOLYA, [4.] BORONKAI IVÁN – SZOVÁK KORNÉL, [5–] SZOVÁK KORNÉL. [1–2.] Akadémiai Kiadó, [3.] Akadémiai Kiadó – Argumentum Kiadó, [4–] Argumentum Kiadó, Bp., 1987–. MMNy. = RÁCZ ENDRE szerk., A mai magyar nyelv. 8. kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. 1991. MNLex. = Magyar nagylexikon 1–19. Fıszerk. [1–5.] ÉLESZTİS LÁSZLÓ, [6.] BERÉNYI GÁBOR, [7.] D. MAJOR KLÁRA, [8–19.] BÁRÁNY LÁSZLÓNÉ. [1–4.] Akadémiai Kiadó, [5.] Akadémiai Kiadó – Magyar Nagylexikon Kiadó, [6–19. és utánnyomások] Magyar Nagylexikon Kiadó, Bp., 1993–2004. MÓCSY ANDRÁS 1974. Pannónia a korai császárság idején. Budapest. MÓCSY ANDRÁS – FITZ JENİ szerk. 1990. Pannonia régészeti kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Bp.

194

MOE = A Magyar Országgyőlési Emlékek sorozat 1607–1780 közti részének szerkesztési és forráskiözlési szabályzata. Készítette: BENDA KÁLMÁN. Századok 1974. 108: 436–75. MOKÁNY SÁNDOR 1982. Iohtucou. Néprajz és Nyelvtudomány 26: 95–8. MOLDOVÁNYI JÓZSEF 1824. Tolna Vármegye Geographiai, Statisztikai, és Topographiai esmértetése. In: Tudományos Győjtemény 40–83. MOLDOVÁNYI JÓZSEF 1824. Tolna Vármegyének Geographiai, Statisztikai és Topographiai esmértetése. Tudományos Győjtemény 10: 40–83. A. MOLNÁR FERENC 1974. Szó- és szólásmagyarázatok Balassi nyelvébıl. In: IMRE SAMU – SZATHMÁRI ISTVÁN – SZŐTS LÁSZLÓ szerk., Jelentéstan és stilisztika. (Nyelvtudományi Értekezések 83.) Akadémiai Kiadó, Bp. 378–85. MOLNÁR JÓZSEF – SIMON GYÖRGYI 1980. Magyar nyelvemlékek. Harmadik, javított és bıvített kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. MOMIGLIANO, ARNALDO DANTE 1994. Studies on Modern Scholarship. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London. MonArp. = Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Ed. Stephanus Ladislaus Endlicher. Scheitlin & Zollikofer, Sangalli [Sanktgallen], 1849. MOÓR ELEMÉR 1944. Koppány. Magyar Nyelv 40: 302–4. MORAVCSIK GYULA 1938. Görög nyelvő monostorok Szent István korában. In: SERÉDI JUSZTINIÁN szerk., Emlékkönyv Szent Isvtán király halálának kilencszázadik évfordulójára 1. MTA, Bp. 387–422. (Hasonmás: Szent István Társulat, Bp., 1988.) MORAVCSIK GYULA 1950. Bíborbanszületett Konstantín. A görög szöveget kiadta és fordította: MORAVCSIK GYULA. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Bp. (Hasonmás: Lucidus Kiadó, Bp., 2003.) MR. = Martyrologium Romanum. Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2004. (Magyar fordítása: Római Martyrologium. Szent István Társulat, Bp., 2010.) MSzFE. = A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár 1–3. + Mutató. Fıszerk. LAKÓ GYÖRGY. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967–1981. MTE. = Török-magyar-kori történelmi emlékek. Elsı osztály: Okmánytár 1–9. Összegyőjtötték [késıbb: szerkesztették és jegyzetekkel ellátták] SZILÁDY ÁRON és SZILÁDY SÁNDOR. Pest, 1863–72. MTsz. = SZINNYEI JÓZSEF, Magyar tájszótár I–II. Bp., 1893–1901. MTTfsz. = A Magyar Történelmi Társulat forráskiadási szabályzatai. Századok 54: melléklet. MUNKÁCSI BERNÁT 1890–1896. A votják nyelv szótára 1–4. MTA, Bp. MUSz. = Budenz József, Magyar-ugor összehasonlító szótár. MTA, Bp., 1873–81. M. NAGY ILONA – TEGYEY IMRE 1992. Latin nyelvtan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. NÉMETH GYULA 1940. 1055: Kangrez. Magyar Nyelv 36: 326–7. NéprLex. = Magyar Néprajzi Lexikon 1–5. Fıszerk. ORTUTAY GYULA. Bp., 1977–1982. NYÍRI ANTAL 1969. A ’tectum; Dach’ fogalma neveinek eredete és története nyelvünkben. Magyar Nyelv 65: 1–14. NySz. = SZARVAS GÁBOR – SIMONYI ZSIGMOND, Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektıl a nyelvújításig 1–3. Hornyánszky, Bp., 1890–1893. NytI. un. f. = Az MTA Nyelvtudományi Intézete által anyakönyvi bejegyzésre alkalmasnak minısített utónevek jegyzéke, férfinevek. http://www.nytud.hu/oszt/nyelvmuvelo/utonevek/osszesffi.pdf. O. = ORBÁN BALÁZS, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból 1–6. Pest, 1868–1873. ODB. = The Oxford Dictionary of Byzantium 1–3. Ed. ALEXANDER PETROVICH KAZHDAN. Oxford University Press, New York – Oxford, 1991. OklSz. = Magyar oklevél-szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban elıforduló magyar szók győjteménye. Pótlék a Magyar nyelvtörténeti szótárhoz / Lexicon vocabulorum Hungaricorum. In diplomatibus aliisque scriptis quae reperiri possunt vetusto. Győjt. SZAMOTA ISTVÁN. Szótárrá szerk. ZOLNAI GYULA. Hornyánszky, Bp., 1902–1906. Hasonmás: Állami Könyvterjesztı Vállalat, Bp., 1984. ÓkoriLex. = Ókori lexikon. Szerk. PECZ VILMOS. Franklin Társulat, Bp., 1902–1904. http://mek.oszk.hu/03400/03410/. Hasonmás kiadás: Könyvértékesítı Vállalat, Bp., 1984–1985. Elektronikus kiadások: Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2002.; In: Arcanum DVD könyvtár VI. – lexikonok, adattárak. Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2004. OMM. = Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben 1–21. [Magyar Királyi Államnyomda] Bp. Hasonmás: Faximilex Kiadó, Bp., 2005–. ÓmOlv. = Ó-magyar olvasókönyv. Szerk. JAKUBOVICH EMIL – PAIS DEZSİ. Danubia, Pécs, 1929. Hasonmás: Holnap Kiadó, Bp., 1995. OrmSz. = Ormánysági szótár. KISS GÉZA szótári hagyatékából szerk. KERESZTES KÁLMÁN. Akadémiai Kiadó, Bp., 1952.

195

ORTVAY TIVADAR 1882. Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig 1–2. MTA Történelmi Bizottsága, Bp. Ovidius = Publius Ovidius Naso, Szerelmek. Válogatta, a jegyzeteket összeállította: Teravagimov Péter. Tertius Kiadó, Bp., 1998. P. = Pesty Frigyes 1864. évi kéziratos helynévgyőjteménye. [Hivatkozások a megyei helynévgyőjtemények alapján.] PAÁL GYULA 1876. Helyreigazítások, magyarázatok. Magyar Nyelvır 5: 514–6. PAPP ZSUZSANNA 1991. Szöveggrammatika. In: TNyt. 1: 753–81. PAIS DEZSİ 1911. Helynévmagyarázatok. Magyar Nyelv 7: 166–70. PAIS DEZSİ 1915. A fitul, finta szócsalád. Magyar Nyelv 11: 357–60. 405–9. PAIS DEZSİ 1928. Szórvány-nyelvemlék, szöveg-nyelvemlék. Magyar Nyelv 24: 338–40. PAIS DEZSİ 1931. M. M.-nak. Magyar Nyelv 27: 144. PAIS DEZSİ 1938. Ványol, vánnyadt, vánszorog. Magyar Nyelv 34: 236–42. PAIS DEZSİ 1944. Miklós püspök írta-e a tihanyi alapítólevelet? Századok 78: 232–40. PAIS DEZSİ 1949. Szófejtések. Aj ~ áj. Magyar Nyelv 45: 269–75. PAIS DEZSİ 1955a. 1055–1955. Magyar Nyelv 51: 3–9. PAIS DEZSİ 1955b. Miklós püspök írta-e a tihanyi alapítólevelet? Magyar Nyelv 51: 10–7. (= PAIS 1944.) PAIS DEZSİ 1955c. 1055: urſa. Magyar Nyelv 51: 96–7. PAIS DEZSİ 1964. A régi úton a veszélyben forgó Tátika név védelmére. Magyar Nyelv 60: 404–14. PAIS DEZSİ 1970. Köznévi etimológia és tulajdonnév-magyarázat együttese, halad : hull – huluoodi. In: KÁZMÉR MIKLÓS – VÉGH JÓZSEF szerk., Névtudományi elıadások 2. Névtudományi Konferencia. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Akadémiai Kiadó, Bp. PallasLex. = A Pallas nagy lexikona 1–18. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Bp., 1893–1900. PÁPAY JÓZSEF 1927. Segesd és Segesvár. Magyar Nyelv 23: 213–4. PAPP LAJOS 1991. A magyar nyelvemlékkiadás szemléleti változásai. In: KISS–SZŐTS szerk. 1991: 509–15. PÁSZTOR ÉVA 2010. Elpusztult települések lokalizációjának kérdésérıl. Kísérlet a középkori Süldı falu azonosítására. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 5. Debrecen. 169–87. PATAKI JÓZSEF 1936. A Sárköz gazdaság és településföldrajza. Pécs. PATAKI JÓZSEF 1955. A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. PAULER GYULA 1899. A magyar nemzet története az árpádházi [!] királyok alatt. Második, javított kiadás. Aethenum, Bp. [Elsı kiadása: 1893.] Pauly–Wissowa = AUGUST FRIEDRICH PAULY, Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft. Neue Bearbeitung 1–83. Hrsg. GEORG WISSOWA. Metzler, Stuttgart, 1894–1974. Petralia Sottana = http://www.petraliasottana.net/storia.htm. PETRI MÓR 1901–1904. Szilágy megye monográfiája 1–6. Zilah. ПЕТРОВСКИЙ, Н. А. 1984. Словарь русских личных имен. Издание 3-е, стереотипное. Русский язык, Москва. PINTÉR JENİ 1921. A Magyar Irodalom Történetének Kézikönyve 1–2. Franklin-Társulat, Bp. PINTÉR JENİ 1942. A magyar irodalom története. 1. A magyar irodalom a tizennyolcadik század végéig. Második kiadás. Bibliotheca, Bp. PITI FERENC 2006. A tihanyi monostor alapítólevele (1055) [fordítás, elıszó, jegyzetek]. In: MAKK FERENC – THOROCZKAY GÁBOR szerk., Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemrıl. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22.) MTA–SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport, Szeged, 2006. 16– 25. PL. = [Patrologia Latina.] Patrologiae Cursus Completus seu Bibliotheca Universalis […] Omnium SS. Patrum, Doctorum Scriptorumque Ecclesiasticorum […]. Series Latina. 1–217. Indices 217–221. Accurante JACQUES-PAUL MIGNE. [Garnier Fratres] Parisiis (Paris), 1844–1855. Indices: 1862–1865. Új kiadása: 1880–1895. Elektronikus változatok: http://cyprianproject.info/PL.htm. PRAZNOVSZKY MIHÁLY szerk. 1992. Tündér Tihany. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém. PROVATAKIS, THEOCHARIS MICHALIS 1991. Meteora: a kolostorok és szerzeteségek (!) története. Michalis Toubis, Athén. PRT. = A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története 1–12/B. (14 kötet.) Szerk. ERDÉLYI LÁSZLÓ – SÖRÖS PONGRÁC. [Stephaneum Nyomda Rt.] Bp., 1902–1916. PUKKAI LÁSZLÓ 2002. Mátyusföld 1. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely. PURUCZKY BÉLA 1968. Buda magyar dőlıneveirıl. Magyar Nyelvır 92: 398–416. PUSZTAI FERENC 1973. A latin „apanyelv” helye a XVII–XVIII. századi magyar nyelv szókészletében. In: E. ABAFFY ERZSÉBET – NAGY FERENC – ZELLIGER ERZSÉBET szerk., Adalékok a magyar nyelv életrajzához. (Nyelvtudományi Dolgozatok 14.) ELTE, Bp. 133–43.

196

PÜSPÖKI NAGY PÉTER 1989. Piacok és vásárok kezdetei Magyarországon 1000–1301. 1. Az Árpád-kori vásártartás írott emlékei és azok kritikája az államszervezéstıl a tatárjárásig. Madách Kiadó, Bratislava. RB. = Regula Sancti Benedicti. Latin nyelvő szöveg, számos kiadásban, pl. PL. 66: 215–932; LABACH 1895. stb. http://www.bences.hu/static/regula_latin. [Hivatkozás hagyományosan a fejezetek és a versek számaival.] RÉCSEY VIKTOR 1906. Nézetek a tihanyi apátság alapítólevelérıl. Századok 40: 174–6. RévaiLex. = Révai nagy lexikona 1–20. Szerk. RÉVAI MÓR. 21. Szerk. VARJU ELEMÉR. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Bp., 1911–1935. Hasonmás: Babits Kiadó, Szekszárd, 1995–1996. REVEN, ZDRAVKO 2003. Kada slavis imendan? Izbor imena svetaca i njihovi imendani. U Pravi Tenutak, ðakovo. RÓMER FLÓRIS 1868. A barlangokról, nevezetesen a magyarhoni lakott barlangokról. Archeológiai Közlemények 7. RÓNA-TAS ANDRÁS 1999. Magyarság és kereszténység a honfoglalás elıtt. Vigilia 64: 808–20. SÁROSI ZSÓFIA 1991. A névszótövek. In: TNyt. 1: 160–87. SEEBOLD, ELMAR 1981. Etymologie: Eine Einführung am Beispiel der deutschen Sprache. C. H. Beck, München. SERÉDI JUSZTINIÁN szerk. 1938. Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. MTA, Bp. Hasonmás: Szent István Társulat, Bp., 1988. SIMONYI ZSIGMOND 1896. Tihany eredete. [Felelet olvasói levélre.] Magyar Nyelvır 563–4. SIMONYI ZSIGMOND 1903. Elvonás. Képzık és látszólagos képzık elhagyása. Magyar Nyelvır 32: 467–82. 529–551. SIMONYI ZSIGMOND 1905. Az ikes ragozás története. Magyar Nyelvır 34: 1–11. 113–9. 337–49. ŠIMUNDIĆ, MATE 1988. Rječnik Osobnih Imena. Drugoje izdanje. Matica Hrvatska, Zagreb. SLÍZ MARIANN 2000. Az Árpád-ház névadása Géza fejedelemtıl III. Andrásig. (Magyar Névtani Dolgozatok 168.) ELTE Magyar Nyelvtudományi Intézet Névkutató Munkaközössége, Bp. SMFN. = Somogy megye földrajzi nevei. Szerk. PAPP LÁSZLÓ – VÉGH JÓZSEF. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. SOLYMOSI LÁSZLÓ 1994. Az Árpád-kori veszprémi püspökök tevékenysége okleveleik tükrében. In: V. FODOR ZSUZSA szerk., Veszprém kora középkori emlékei: felolvasóülések az Árpád-korból 2. Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata – Laczkó Dezsı Múzeum Veszprém. 49–60. SÖVEGES DÁVID 2005. Szent Benedek Regulája. Bevezetı és fordítás: SÖVEGES DÁVID. Bencés Kiadó, Pannonhalma. http://www.bences.hu/hu/foapatsag/szerzeteskozosseg/regula. A fordítás elsı kiadása: SZENNAY szerk. 1981. 102–83. További önálló kiadások: Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1993, 1995. SRH. = Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum 1–2. SZENTPÉTERY IMRE kiad. Bp. 1937–8. STEIN AURÉL [1931]. Nagy Sándor nyomában Indiába. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára. Franklin Társulat, Budapest. STOURNARAS, STEFANOS 1990. Meteora. A szentsziklák története. E. O. T. (Görög Turisztikai Hivatal), Kalambaka. SÜMEGI JÓZSEF 1997. Bátaszék és környéke a középkorban. In: DOBOS szerk. 1997: 76–428. SZABÓ DÉNES 1936. A dömösi prépostság adománylevele. Magyar Nyelv 32: 54–7, 130–5, 203–6. SZABÓ DÉNES 1937. A dömösi prépostság adománylevelének helyesírása. Magyar Nyelv 33: 99–109. SZABÓ DÉNES 1944. Koppány. Személy- és vízneveink viszonya. Magyar Nyelv 40: 186–93. SZABÓ DÉNES 1954. A dömösi adománylevél hely- és vízrajza. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 85. Akadémiai Kiadó, Bp. [1955.] SZABÓ DÉNES 1959. A magyar nyelvemlékek. Második, bıvített kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. SZABÓ ISTVÁN 1966. A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század. Akadémai Kiadó, Bp. SZALÁGYI ISTVÁN 1781. De statu ecclesiae Pannonicae, Libri VII. 5. tom. [Typis Joannis Josephi Engel] Quinque-Ecclesiis (Pécs). SZAMOTA ISTVÁN 1895. A tihanyi apátság 1055-iki alapítólevele mint a magyar nyelv legrégibb hiteles és egykorú emléke. Nyelvtudományi Közlemények 25: 129–67. Különnyomat: 1896. SZARVAS GÁBOR 1874. Nyelvtudományi irodalom. Magyar Nyelvır 3: 260–7. Székelyföld = łara Secuilor — Székelyföld — Szeklerland [térképe]. Ábel Térképészeti Kft., Bp., 1997. SZENNAY ANDRÁS szerk. 1981. Népek nagy nevelıje. Szent Benedeknek, Európa védıszentjének emlékezete. Szerkesztette és közzéteszi: SZENNAY ANDRÁS. Szent István Társulat, Bp. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2005. A tihanyi apátság alapítólevele: betőhív átírás és magyar fordítás jegyzetekkel. In: ZELLIGER ERZSÉBET, A Tihanyi Alapítólevél. Bencés Kiadó, Pannonhalma. 47–65. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2006. A tihanyi apátság alapítólevelének hátlapja mint nyelvi emlék. Elektronikus publikáció: http://mnytud.arts.unideb.hu/nevtan/informaciok/mnyt/szr.pdf. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2007. A Kesztölcrıl Fehérvárra menı hadút. Névtani Értesítı 29: 23–47.

197

SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2008a. A Tihanyi alapítólevél kangrez szórványáról. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 3. Debrecen. 31–55. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2008b. Kanyar igénk lehetséges finnugor etimológiája. In: POMOZI PÉTER szerk., Navigare humanum est… Pusztay János hatvanadik születésnapjára. Finnugor Népek Világkongresszusa Magyar Nemzeti Szervezete, Bp. 203–8. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2008c. A Tihanyi alapítólevél latin szövege és helyneveinek lokalizálása. In: BÖLCSKEI – N. CSÁSZI szerk. 2008: 255–67. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2008d. Érszegi Géza szerk.: Tanulmányok a 950 éves Tihanyi Alapítólevél tiszteletére. Névtani Értesítı 30: 285–7. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2009a. Terminológiai széljegyzet a Tihanyi alapítólevél kétnyelvő helymeghatározásaihoz. Magyar Nyelv 105: 62–8. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2009b. A Tihanyi alapítólevél ecli szórványáról. Magyar Nyelv 105: 216–9. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2009c. Hogyan szólának? Az elsı magyar verstöredék. Magyar Nyelv 105: 411–31. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010a. A tihanyi alapítólevél szövege. In: HOFFMANN ISTVÁN, A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 16.) Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen. 21–41. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010b. Helynevek beillesztése korai latin nyelvő okleveleink szövegébe. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 5. Debrecen. 31–44. SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010c. A Tihanyi alapítólevél görög helynevei. Magyar Nyelv 106: 295–307. (Második közlemény: megjelenés elıtt.) SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2010d. A nyelvi kölcsönhatás nyomai korai ómagyar okleveleinkben. In: É. KISS KATALIN – HEGEDŐS ATTILA szerk., Nyelvelmélet és kontaktológia. Piliscsaba. 71–86. SZENTGYÖRGYI RUDOLF m. e. Cikádor. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 6. Debrecen. SZENTPÉTERY IMRE 1930. Magyar Oklevéltan. A magyarországi középkori okleveles gyakorlat ismertetése. A magyar történettudomány kézikönyve II. 3. Magyar Történelmi Társulat, Bp. [Reprint: Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 1995.] SZEPEZDY K. GYULA 1876a. Helynevek Decs községben. Magyar Nyelvır 239. SZEPEZDY K. GYULA 1876b. Helynevek Alsó-Nyék községben. Magyar Nyelvır 287. SZILÁDY ZOLTÁN 1935. Népnyelv. Tájszójegyzék. Magyar Nyelv 31: 195–9. SZILY KÁLMÁN 1919. A -mány és -vány képzı történetéhez. Magyar Nyelv 15: 92–5. SzNySz. = Székely nyelvföldrajzi szótár. Összeáll. GÁLFFY MÓZES – MÁRTON GYULA. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. SZINNYEI JÓZSEF 1915. A Magyar Tájszótárhoz. Magyar Nyelv 11: 395–9. SzófSz. = BÁRCZI GÉZA, Magyar szófejtı szótár. Bp. 1941. Hasonmás: Trezor Kiadó, Bp., 1994. SZİKE MELINDA 2006. A garamszentbenedeki apátság alapítólevelében szereplı szórványok nyelvi alkata és szövegbeli helyzete. In: KOVÁCS ZOLTÁN – SZIRÁK PÉTER szerk., Juvenilia 1. Debreceni bölcsész diákkörösök antológiája. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 263–74. SZİKE MELINDA 2007. A magyar nyelvő szórványok beillesztésének eljárásai XI. századi okleveleinkben. Szakdolgozat. Debreceni Egyetem, Magyar Nyelvtudományi Intézet. Elektronikus publikáció: http://mnytud.arts.klte.hu/szakdolgozat/1555/szoke_m_1555.pdf. SZİKE MELINDA 2008. Régi helyneveink latinizálása. In: BÖLCSKEI – N. CSÁSZI szerk. 2008: 267–71. SZİKE MELINDA 2009. A hiteleshelyi oklevelek helynévi szórványainak nyelvészeti hasznosíthatóságáról. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 4. Debrecen. 149–62. SZİKE MELINDA 2010. A garamszentbenedeki apátság alapítólevelének nyelvtörténeti forrásértékérıl. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 5. Debrecen. 95–103. SzT. = Erdélyi magyar szótörténeti tár / DicŃionar istoric al lexicului maghiar din Transilvania / Historisches Wörterbuch des siebenbürgisch-ungarischen Wortschatzes 1–. Fıszerk. [1–7.] SZABÓ T. ATTILA, [8–11.] VÁMSZER MÁRTA, [12–] KÓSA FERENC. [1–4.] Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, [5–] Akadémiai Kiadó, Bp., [9– közreadja az Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár] 1975–. T. V. 1863. Tihanynak neve, földjének minısége, fekvése, az apátsági egyház, régi irat. Balaton-Füredi Napló. 22. [A szerzıi név csupán monogrammal jelezve.] Tab. Peut = Tabula Peutingeriana, itinerarium pictum. KONRAD MILLER ed. 1887–8. http://www.fhaugsburg.de/~harsch/Chronologia/Lspost03/Tabula/tab_pe00.html. (A Pannóniára vonatkozó tábla: .../tab_pe06.html.) TAKÁCS KÁROLY 2001. Árpád-kori csatornarendszerek kutatása a Rábaközben és a Kárpát-medence egyéb területein. 2. rész: Csatornák az Árpad-kor forrásaiban. Korall Társadalomtörténeti Folyóirat 2: 297–314. TARNAI ANDOR 1981. Szóbeliség – latinság – írásbeliség. In: TARNAI ANDOR – CSETRI LAJOS szerk., A magyar kritika évszázadai 1. Rendszerek a kezdetektıl a romantikáig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 11–26.

198

TARNAI ANDOR 1984. „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp. TARNAI ANDOR fıszerk. 1992. Szöveggyőjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. 1000– 1530. Tankönyvkiadó, Bp. TESz. = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Fıszerk. BENKİ LORÁND. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967–1976. + Mutató. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984. TihanyiK. = Tihanyi Kódex 1530–1532. A nyelvemlék hasonmása és betőhő átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi: KOVÁCS ZSUZSA. (Régi Magyar Kódexek 31.) Pharma Press – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 2007. ТИХОНОВ, А. H. – БОЯРИНОВА, А. З. – РЫЖКОВА, А. Г. 1995. Словарь русских личных имен. ШколаПресс, Москва. TIR. = Tabula Imperii Romani. [Az ókori Római Birodalom régészeti és topográfiai kutatásainak összegzése]. 1931–1994. A Pannóniát is tartalmazó kötet (Aquincum–Sarmizegetusa–Sirmium): TIR. 50: 34. Budapest. 1968. TMFN. = Tolna megye földrajzi nevei. Szerk. ÖRDÖG FERENC – VÉGH JÓZSEF. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. TNyt. = A magyar nyelv történeti nyelvtana. 1. A korai ómagyar kor és elızményei. 2/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. 2/2. A kései ómagyar kor. Mondattan. Szöveggrammatika. Fıszerk. BENKİ LORÁND. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991–1995. TOLCSVAI NAGY GÁBOR 2006. KIEFER fıszerk. 2006: 49–174. TOLNAI VILMOS 1896. Csúfolódások. (Rábaköz.) Magyar Nyelvır 25: 428–9. TÓTH ENDRE 2004. Római utak Pannoniában. Ókor 43–8. H. TÓTH IMRE 1999. Cirill és Metód a Kárpát-medencében. Vigilia 64: 821–26. TÓTH PÉTER 2001. Egy bizánci szent Magyarországon, egy magyar szent Bizáncban. Szent Demeter magyarországi kultuszáról. Magyar Könyvszemle 125: 3–19. TÓTH PÉTER 2007. Vallon fıpapok a magyar egyház újjászervezésében a pogánylázadás után. In: ÉRSZEGI szerk. 2007: 31–6. TÓTH PÉTER szerk. 2007. Szent Demeter. Magyarország elfelejtett védıszentje. Balassi Kiadó, Bp. TÓTH VALÉRIA 2008. Településnevek változástipológiája. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 14.) Debreceni Egyetem, Magyar Nyelvtudományi Tanszék, Debrecen. TÓTH VALÉRIA 2010. Egy sajátos morfológiai jelenség a régi magyar helynévadásban. Az -é birtokjel helynévalkotó szerepérıl. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 5. Debrecen. 17–32. TÖRÖK JÓZSEF 1990. Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon. Panoráma, Bp. TÖTTİS GÁBOR 2001. Sárköz és Szekszárd irodalmi értékei. In: ENDRÉDI LAJOS szerk. Szekszárd vidékének természeti és kulturális környezeti értékei. Fıiskolai oktatási segédanyag. Szekszárd, 2001. Elektronikus változata: http://gutenberg.igyfk.pte.hu/edok/szekszard/kornyezet.htm. Tsz. = ?VÖRÖSMARTY MIHÁLY – DÖBRENTEI GÁBOR szerk., Magyar tájszótár. Buda, 1838. ΤΣΟΛΑΚΙ∆Η, ΧΡΗΣΤΥ ∆. 2001. Αγιολόγιο της Ορθοδοξίας. Έκδοση Β’ βελτιωµένη και επηυξηµένη. Εκδόσεις Χ. ∆. Τσολακίδη, Αθήνα. TVa. = Történelmi világatlasz. Kiadja: PAPP-VÁRY ÁRPÁD. Cartographia, Bp., 2001. UEW. = Uralisches etymologisches Wörterbuch 1–2. [1–8. füzet.] + Register. Hrsg. RÉDEI, KÁROLY. Harrassowitz, Wiesbaden – Akadémiai Kiadó, Bp., 1986–1991. ÚMILex. = Új magyar irodalmi lexikon 1–3. Fıszerk. PÉTER LÁSZLÓ. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994. ÚMTsz. = Új magyar tájszótár 1–5. Fıszerk. B. LİRINCZY ÉVA. Bp., 1979–2010. USENER, HERMANN 1907. Der Heilige Tychon. B. G. Teubner, Leipzig–Berlin. VASMER, MAX 1953–1958. Russisches etymologisches Wörterbuch 1–3. Winter, Heidelberg. VEGETIUS = PUBLIUS FLAVIUS VEGETIUS RENATUS: Epitoma Rei Militaris 4. C. LANG ed. Stuttgart–Leipzig. 1885. VeMFN. = Veszprém megye földrajzi nevei. 1. A Tapolcai járás. Szerk. BALOGH LAJOS – ÖRDÖG FERENC. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 156.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1982. 2. A Pápai járás. Szerk. BALOGH LAJOS – ÖRDÖG FERENC. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 171.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1987. 3. Az Ajkai járás. Szerk. BALOGH LAJOS – ÖRDÖG FERENC. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 192.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1991. 4. A Veszprémi járás. Szerk. BALOGH LAJOS – ÖRDÖG FERENC – VARGA MÁRIA. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 194.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 2000. Veszpr. Reg. = KUMOROVITZ L. BERNÁT, Veszprémi regeszták / Regesta litterarum ad episcopatum et capitulum ecclesiae Veszpremiensis pertinentium 1301–1387. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II/2.) Bp., 1953.

199

VILex. = Világirodalmi Lexikon 1–19. Fıszerk. KIRÁLY ISTVÁN, a 12. kötettıl: SZERDAHELYI ISTVÁN. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970–1996. VIRÁG ÁRPÁD 1998. A Balaton múltja és jelene. Egri Nyomda Kft., Eger. VIRÁG ÁRPÁD 2005. A Sió és a Balaton közös története (1055–2005). Közlekedési Dokumentációs Kft., Bp. VISY ZSOLT 1989. A római limes Magyarországon. Corvina Kiadó, Bp. VMH. = Vetera Monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. Maximam partem nondum editam ex tabulariis Vaticanis deprompta collecta ac serie chronologica disposita ab AUGUSTINO THEINER. 1. Ab Honorio PP. III usque ad Clementem PP. VI. 1216–1352. 2. Ab Innocentio PP. VI. usque ad Clementem PP. VII. 1352–1526. Romae, 1859–1860. VÖRÖS OTTÓ 2005. Néhány ritka tájszavunk szóföldrajzához. In: Vörös Ferenc szerk., Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20–21-i somorjai konferencia elıadásai. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 224.) Magyar Nyelvtudományi Társaság – Konstantin Egyetem, Közép-Európai Tanulmányok Kara – Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, Bp.– Nyitra–Somorja. 119–22. WERNER, ERNST 1953. Die gesellschaftlichen Grundlagen der Klosterreform im 11. Jahrhundert. Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin. WERTNER MÓR 1901. „Bocoloza” és „Curnisso”. Turul 87–8. WERTNER MÓR 1902–1903. Megjegyzések a magyar nemzetségek a XIV. század közepéig czimü munkára. Turul 1902: 23–36, 60–72, 128–39; 1903: 125–33, 171–7. WOSINSZKY MÓR 1896. Tolna vármegye története. Az ıskortól a honfoglalásig. Vármegye közössége, Bp. ZalaOkl. = Zala vármegye története. 1. Oklevéltár (1024–1363). 2. Oklevéltár (1364–1498). Szerk. NAGY IMRE –VÉGHELY DEZSİ – NAGY GYULA. Zala vármegye közönsége, Bp., 1886–1890. ZELLIGER ERZSÉBET 1991a. Az igetövek. In: TNyt. 1: 41–59. ZELLIGER ERZSÉBET 1991b. A szóösszetétel. In: TNyt. 1: 523–52. ZELLIGER ERZSÉBET 1991c. Szóösszetétellel keletkezett tulajdonnevek a korai ómagyar korban. Névtani Értesítı 13: 15–31. ZELLIGER ERZSÉBET 2005. A Tihanyi Alapítólevél. Bencés Kiadó, Pannonhalma. ZELLIGER ERZSÉBET 2006. A TA. u[gr]in baluuana adata. In: HOFFMANN ISTVÁN – TÓTH VALÉRIA szerk., Helynévtörténeti tanulmányok 2. Debrecen. 83–6. ZELLIGER ERZSÉBET 2008a. Érszegi Géza szerk.: Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapítólevél tiszteletére (ismertetés). Magyar Nyelv 104: 237–9. ZELLIGER ERZSÉBET 2008b. Opponensi vélemény. [HOFFMANN ISTVÁN akadémiai doktori értekezésérıl (2007a).] Névtani Értesítı 30: 243–7. ZERWICK, MAXIMILIANO 1955. Graecitas Biblica. Editio tertia aucta et emendata. Pontificio Instituto Biblico, Romae. ZO. = A zichi és a vásonkeıi gróf Zichy-család idısb ágának okmánytára / Codex diplomaticus domus senioris comitus Zichy de Zich et Vásonkeı 1–12. Szerk. [1–4.] NAGY IMRE – NAGY IVÁN – VÉGHELY DEZSİ, [5–6.] NAGY IMRE, [7-10.] KAMMERER ERNİ, [11.] KAMMERER ERNİ – DİRY FERENC, [12.] LUKCSICS PÁL. Magyar Történelmi Társulat, [1–3.] Pest, [4–12.] Bp., 1871–1931. ZOLNAI GYULA 1894. Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. MTA, Bp. ZOLTÁN ANDRÁS 2007. Széljegyzetek az „Etimológiai szótár”-hoz. Magyar Nyelv 208–23. ZSILINSZKY ÉVA 1976. Szempontok a latin–magyar kevert nyelvőség szaknyelvi helyzetének vizsgálatához. In: BENKİ–K. SAL szerk. 1976: 300–3. ZSILINSZKY ÉVA 2003. Szókészlettörténet (ómagyar kor). In: KISS–PUSZTAI szerk. 2003: 372–92.

200