DELFIN KÖNYVEK JACK LONDON

A KALÓZHAJÓ

DELFIN KÖNYVEK

JACK LONDON

A KALÓZHAJÓ

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1978

2

JACK LONDON Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÖS

Előkészületben FEHÉR TIBOR

ARANYVAROS HERCEGE

SZECSKÖ PÉTER rajzaival © Dr. Bartos Zoltán, 1956

Hungárián translalion © Tersánszky Józsi Jenő jogutódja, 1930. Hungárián translation © Vajda Miklós, 1956. Hungárián translation

ISBN 963 11 1271 3 ISSN 0324-3222 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsága Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós Műszaki vezető: Gonda Pál Műszaki szerkesztő: Barabás Ferenc Képszerkesztő: Szecskó Tamás 81 800 példány, 12,0 (A/5) ív, MSZ 5601-59 A fedelet az Offset és J. Nyomda készítette 77-4672. Szikra Lapnyomda, Budapest IF 3150 - e – 7880

3

A KALÓZHAJÓ

A KALÓZHAJÓ

4

JACK LONDON ELSŐ FEJEZET

TESTVÉREK Végigrohantak a vakító fövenyen, hátuk mögött a Csendes-óceán csapkodta magasra hullámait, és amint az országúira éllek, felkaptak kerékpárjukra, és gyors iramban tűntek el a zöld park útjain. Hárman voltak - három fiú -, élénk színű gyapjú-ujjasban száguldtak az úton, már-már sebesebben a megengedettnél, mint ahogy ez az ilyen színes inges fiúknál előfordul. Lehet, hogy már túl is voltak a megengedett határon. Egy egyenruhás parkőr legalább így gondolta, de nem volt biztos ebben, és megelégedett annyival, hogy figyelmeztette őket, amikor elsurrantak előtte. A fiúk tudomásul vették az intelmet, de a következő fordulónál már el is felejtették, mint ahogy az ilyen színes inges fiúk szokták. Mint a nyíl, repültek át az Aranykapu park bejáratán, és San Francisco felé vették útjukat a lejtős domboldalon. A gyalogosok ijedten fordullak meg, és néztek utánuk. Repültek a színes ingek a város utcáin, kanyarogva kerülgették a meredekebb hegyi utakat, és ha mégis elkerülhetetlen volt egy-egy emelkedés, versenyeztek, ki ér fel hamarabb a tetejére. Azt a fiút, aki elsőnek vágott mindig neki az emelkedőnek, aki diktálta az iramot, társai Joe-nak szólították. „A vezér után!" - volt a jelszó, és Joe vezetett, ő volt a legvidámabb, legmerészebb a csapatban. De amint a Western Addition bájos, kényelmes negyedébe értek, Joe nevetése elhalkult, ritkábban hangzott fel, és ösztönszerűen hátrább maradt pajtásai mögött. A Laguna és a Vallejo utca sarkán társai jobbra fordultak. - Viszontlátásra, Fred! - kiáltott. Joe, miközben balra fordította kerékpárja kormányát. - Viszontlátásra, Charley! - Ma este! - kiáltottak vissza pajtásai. - Nem. .. nem lehet! - hangzott a felelet. — Ugyan, gyere! - kérlelték. - Nem, magolnom kell... Viszontlátásra! 5

A KALÓZHAJÓ

Amint egyedül tovább karikázott, elkomolyodott, és valami gondféle ült ki a szemébe. Nagy elszántan fütyülni kezdett, de bátortalanul rezgett a vékony, nyomott kis hang, és csakhamar, amint egy nagy kétemeletes ház elé ért, egészen elnémult. - Ó, Joe! Joe habozott a könyvtárszoba ajtaja előtt. Tudta, hogy Bessie bent ül, és szorgalmasan dolgozik leckéjén. Valószínűleg nemsokára el is készül, mert rendszerint elvégzi ebéd előtt, és délig már nem sok idő lehet. Ami a Joe leckéjét illeti, bizony az még érintetlen. Ez a gondolat felbosszantotta. Elég rossz, ha már testvére van az embernek, hát még ha ugyanabba az osztályba jár, pedig két évvel fiatalabb, de hogy még ráadásul egész fejhosszal megelőzze a tanulásban, az igazán elviselhetetlen! Nem mintha Joe ostoba lett volna, ö maga tudta legjobban, hogy nem ostoba. De valahogy - nem látta egész tisztán, miért - mindig máson járt az esze, és rendszerint készületlenül ment iskolába. - Joe, gyere, kérlek! - Valami egész kis szemrehányás csengett ezúttal a lány hangjában. - Nos? - mondta Joe, és heves mozdulattal félretolta az ajtófüggönyt. Mogorván szólt, de félig-meddig megbánta, amikor a következő pillanatban szeme vézna kis húga komoly tekintetével találkozott, aki egy könyvekkel megrakott széles asztal mellett gubbasztott könyvei és füzetei között, a karosszék óriás méretei még törékenyebbnek, véznábbnak mutatták a kislányt, mint amilyen valójában volt. - Mi az, húgocskám? - kérdezte Joe szelídebben, és odasietett. A lányka megfogta testvére kezét, arcához szorította, és amint a fiú ott állott mellette, nőies, lágy mozdulattal közelebb húzódott hozzá. - Mi van veled, Joe, drága? - mondta melegen. - Miért nem akarod megmondani? Joe hallgatott. Nevetségesnek találta, hogy kishúgának gyónja meg bajait, még ha az jobb osztályzatot kap is dolgozataira. Nevetségesnek tartotta kis húgát, amint bajai iránt érdeklődött. „Milyen puha az arca!" - gondolta Joe, miközben húga szelíden arcához szorította kezét. Ejnye, bár elránthatná magát! - bolondság az 6

JACK LONDON

egész... De talán megsértődik, mert tapasztalatból tudja, hogy a lányok nagyon könnyen sértődnek. - Semmi különös - mondta Joe határozottan. Majd ösztönszerűen kifakadt: - Apa! Most már szemében ült minden bánata. - De hiszen, Joe, apa olyan jó és kedves - mondta Bessie -, miért nem jársz a kedvében? Nem kíván olyan sokat tőled, és csak a te javadat akarja. Csak egy kicsit tanulnál... - Még ez kell nekem: prédikáció! - tört ki Joe-ból, és nyersen kirántotta kezét Bessie kezéből. - Már te is prédikálsz?! Legközelebb majd a szakácsnő meg a lovász is elkezdi... Zsebébe süllyesztette kezét, és szomorúan nézett a vég nélküli és számtalan prédikációval teli, kétségbeejtően vigasztalan jövőbe. - Ezt akartad tőlem? - kérdezte, és menni készült. Bessie ismét megfogta a kezét. - Nem. Nem ezt. De olyan szomorúnak láttalak, azt gondoltam... Hangja megtört, majd újult erővel kezdte: - Azt akartam mondani, hogy kirándulást tervezünk Oaklandbe jövő szombaton, gyalogtúrát a hegyekbe. - Kik mennek? - Myrtle Hayes… - Kicsoda? Az a kis puhány? - vágott közbe Joe. - Nem hiszem, hogy puhány volna - mondta Bessie élénken •-, a legaranyosabb lány a világon, akit ismerek! - Ami nem jelent nagyon sokat, tekintve szűk ismeretségedet. De halíjuk tovább: kik a többiek? - Pearl Sayther meg a testvére, Alice, meg Jessie Hilborn meg Sadie French és Edna Crothers. Ezek a lányok. Joe megvetően. biggyesztette száját - És a fiuk? - Maurice meg Félix Clement, Dick Shofield, Burt Layton, meg ... - Elég ebből ennyi! Limonádé-gyerekek! - Még,.. még Fredet, meg Charley-t is szerettem volna meghívni, meg téged - mondta Bessie bizonytalanul. - Azért hívtalak be, hogy megkérjelek, tarts velünk. 7

A KALÓZHAJÓ

- És mit szándékoztok csinálni? ~ kérdezte Joe. - Sétálunk, vadvirágot szedünk, a pipacs már nyílik ... Valami kellemes helyen megebédelünk, és... és ... - Hazajövünk - fejezte be helyette Joe. Bessie bólintott. Joe ismét zsebébe süllyesztette kezét, és le-feljárkált.

- Lányízlés - mondta hirtelen - lánymulatság! Köszönöm, nem kérek belőle! Bessie összeszorította remegő ajkát, és vitézül küzdött tovább: - Mit szeretnél inkább csinálni? - Inkább fognám Fredet meg Charley-t, kimennék velük valahova, és csinálnék valamit... akármit! Joe elhallgatott, és húgára nézett. Bessie türelmesen várta a folytatást. Joe érezte, hogy ügyetlenül fejezi ki gondolatait meg kívánságát, és

8

JACK LONDON

elégedetlensége, lehangoltsága egyszerre támadt föl benne és vett erőt rajta. - Ó, te nem tudod megérteni! - tört ki belőle. - Nem tudod megérteni, mert te csak lány vagy! Szereted, ha csinos, rendes a ruhád, jó a magaviseleted, és első vagy a tanulásban. Nem izgat a kaland, a veszedelem és ilyesfélék, nem kedveled a nyers, faragatlan fiúkat, akikben van élet meg minden! Szereted a jó kisfiúkat, akiknek fehér a gallérjuk, mindig tiszta a ruhájuk, simára vannak fésülve, akik szeretnek bennmaradni a tízperc alatt; szeretik, ha megveregeti vállukat a tanító bácsi, és megdicséri őket, hogy milyen jól haladnak tanulmányaikban, jó kisfiúk, akik sohasem keverednek bele semmiféle verekedésbe, akik mindig csak sétálgatnak, virágot szednek, és kislányokkal ebédelnek, és rá sem érnek verekedésbe keveredni! Ó, ismerem ezt a fajtát! Megijednek a saját árnyékuktól, nincs bennük annyi élet sem, mint egy birkában. Mert ők maguk is birkák! Nos, hát én nem vagyok birka, és punktum! És nem akarok részt venni a kiránduláson, és nem is megyek el! Bessie barna szemébe könnyek tolultak, és ajka remegett. Ez rettenetesen bosszantotta Joe-t. Általában: mire valók a lányok? Csak nyivognak, beleártják magukat mindenbe, és rendelkeznek! Nincs bennük szikrányi értelem! - Az ember egy szót sem szólhat, hogy meg ne ríkasson titeket kezdte Joe békítőén. - Hiszen nem mondtam semmi rosszat, igazán semmit... Alit, állt tehetetlenül, és nézte a húgát. Bessie zokogott, és miközben nagy erőfeszítéssel le próbálta küzdeni a sírását, kövér könnycseppek gördültek végig arcán. - Ó, ti... ti lányok! - kiáltotta Joe, és haragosan kirohant a szobából.

9

A KALÓZHAJÓ MÁSODIK FEJEZET

DRAKÓN TÖRVÉNYEI Néhány perc múlva Joe - még mindig mérgesen - asztalhoz ült. Szótlanul evett, bár apja, anyja meg Bessie élénken beszélgettek. Ilyenek ők - gondolta magában Joe dühösen. — Egyik pillanatban pityeregnek, a másikban meg mosolyognak, nevetgélnek. Nem, ő nem ilyen! Ha neki komoly oka van a sírásra, biztos, hogy napokig rosszkedvű tőle. A lányoknál képmutatás az egész! Amikor sírnak, valójában még századannyira sem bánkódnak, mint ahogy mondják. Világos, hogy nem. Biztosan csak azért rendezik az egészet, mert élvezik a hatást! Jólesik, ha másokat kínoznak. Különösen a fiúkat. Azért ártják bele magukat mindenbe! Ily bölcsen tépelődött magában, szemét tányérjára szegezve, s közben gyomrának is megadva a magáét. Mert az ember aligha száguldhat végig a Sziklaháztól a Western Additionig a parkon keresztül, anélkül hogy alaposan meg ne éhezzék! Apja időnként szelíd aggodalommal tekintett rá. Joe nem vette észre ezeket a pillantásokat, de Bessie elfogta valamennyit. Bronson úr középkorú, jól fejlett, tagbaszakadt, de korántsem kövér férfi volt. Arca nyers, álla szögletes, szigorú, de szemében volt valami szelídség, és a szája körüli vonás inkább derült természetre, mint szigorra vallott. Nem kellett tüzetesebb vizsgálat a Joe és apja közötti hasonlatosság megállapításához. Ugyanaz a széles homlok, szögletes áll jellemezte mindkettőjüket és a szemük, tekintetbe véve a kor-különbséget, mint két pár egy hüvelyből való borsószem. - Hogy mennek a dolgok, Joe? - kérdezte végül Bronson. Az ebéd véget ért, és éppen készültek felállni az asztaltól. - Nem is tudom - mondta Joe könnyedén, majd hozzátette: - Holnap lesz a vizsgám. Akkor majd megtudom... - Hová mész? - kérdezte anyja, amikor Joe kifelé indult a szobából. Bronsonné karcsú, hajlékony nő volt, Bessie barna szeme egészen az övé, úgyszintén szeretetreméltó, gyengéd egyénisége. - A szobámba - felelte Joe. - Dolgozni – tette hozzá. 10

JACK LONDON

Anyja, gyöngéden megsimogatta haját, aztán lehajolt és megcsókolta. Bronson elismerően mosolygott Joe-ra, amint kiment. Joe szilárd léptekkel sietett le a lépcsőn, azzal a szent elhatározással, hogy erősen nekifekszik a magolásnak, és keresztülmegy a másnapi vizsgán. Amint szobájába lépett, bezárkózott, és leült kis asztalához. Egy pillantást vetett a vizsgabeosztásra. Történelem az első tantárgy, azzal kezdi tehát. Kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett: Kevéssel Drakón új törvényei után háború tört ki Athén és Megara között Szalamisz szigetéért, amelyre mindkét város igényt tartott. Ez könnyű. De mik is voltak a drakóni törvényújítások? Utána kell néznie! Nagy buzgalom szállta meg, miközben visszafelé lapozott könyvében, amikor véletlenül szeme a könyv fölött egy baseball-maszkra, meg kesztyűre tévedt. "Nem kellett volna elvesztenünk azt a játékot múlt szombaton - gondolta magában -, és nem is vesztettük volna el, ha Fred ügyesebb. Jó lenne, ha Fred nem ügyetlenkedne annyit! Száz súlyos ütést is fel tud tartani egymás után, de amikor a döntő pillanat elérkezik, elejti a legegyszerűbb labdát is! Ki kellene küldeni a mezőnyre, és Jonest állítani be helyette. Csakhogy Jones meg nagyon meggondolatlan! Visszatart ugyan akármilyen ülést a legválságosabb pillanatban is, de sohasem lehet nála tudni, mit művel az elfogott labdával." Joe hirtelen magára eszmélt. Szép kis történelemtanulás! Újra megpróbált könyvébe temetkezni, és rákezdett: Kevéssel a drakóni reformok után… Háromszor olvasta végig a mondatot, aztán rájött, hogy még nem nézte meg a drakóni törvényeket. Valaki kopogott az ajtón, Joe hangosan lapozott könyvében, de nem válaszolt. A kopogás megismétlődött, és Bessie szelíd hangja hallatszott kintről: - Joe, drága! 11

A KALÓZHAJÓ

- Mit akarsz? - kérdezte Joe, de mielőtt még húga felelhetett volna, hozzátette: - Nincs ma kihallgatás, dolgom van! Csak azért jöttem, hogy talán segíthetnék valamit - védekezett Bessie. Én már készen vagyok mindennel, és azt gondoltam... Persze, hogy készen vagy! - kiáltott ki Joe. - Te mindig készen vagy! Két kézre fogta fejét, hogy a könyvre kényszerítse tekintetét. De a baseball-maszk nem hagyta nyugodni, minél jobban igyekezett, hogy a leckéjére összpontosítsa figyelmét, annál tisztábban jelent meg lelki szeme előtt a maszk meg a kesztyű képe. Így nem megy a tanulás. Hirtelen elhatározással a nyitott könyvet lapjával lefelé az asztalra fordította, és a székhez lépett. Gyors mozdulattal az ágy alá lódította a maszkot és a kesztyűt, olyan hévvel, hogy hallotta, amikor a maszk visszapattant a falról. Kevéssel a drakóni törvény-reformok után háború tört ki Athén és Megara között" A maszk elgurult a faltól. Vajon olyan messze gurult-e, hogy kilátszik? Nem, nem nézi meg! És ha egészen ki is gurult? Kipillantott a könyv széle fölött, és íme, ott kukucskál a maszk az ágy alól. Ez kibírhatatlan! Amíg a maszk ott hever, hiába is próbál tanulni! Odament, kihalászta az ágy alól, nagy léptekkel végigmérte a szobát, az öltözőig, bedobta és bezárta az ajtót. Most végre leintézte. Hál’ Istennek, most már munkához láthat. Kevéssel Drakón új törvényei után háború tört ki Athén és Megara között Szalamisz szigetéért, amelyre mindkét város igényt tartott. Ez idáig rendben volna, hacsak rájönne, mik is azok a drakóni törvényreformok? Valami enyhe fény árasztotta el a szobát. Joe felfigyelt. Vajon honnan jöhet? Kinézett az ablakon. A lemenő nap alacsonyan úszó fellegekre küldte hosszú sugarait, és meleg bíborvörösre meg rózsaszínűre festette azokat. Innen verődött be a vörös fény, lágyan, lángolóan.

12

JACK LONDON

Joe tekintete a fellegekről a háttérben húzódó öbölre esett. A tengeri szél a lemenő nappal elcsendesedett, és Fort Point felől az utolsó könynyű szellővel egy halászbárka siklott a kikötőbe. Kissé távolabb teherhajó küldött az ég felé gomolygó füstoszlopot, amint egy háromárbocost vontatott maga után. Joe szeme a partra tévedt. A vonal, amelyben víz és föld eggyé olvadt, már homályba merült, és hosszú árnyékok kúsztak fel a Tamalpais hegy csúcsa felé. A Tamalpais körvonala élesen rajzolódott rá a nyugati égre. Ó, ha ő, Joe Bronson, ott lehetne azon a halászbárkán, és a nagy vízen vonulhatna halfogásra! Vagy ha csak legalább a vontatón lenne, és szembenézne a nappal, a - világgal! Ez lenne az élet! Így lehetne élni, tenni valamit, lenni valami a világban! De ehelyett itt kuksol a zárt szobában, és agyát ezer esztendőkkel ezelőtt kihalt, eltűnt népek sorsával kínozza. Erőszakkal szakította el magát az ablaktól, mintha valami fizikai erő ellenállását kellett volna legyőznie, és székét meg történelemkönyvét elszántan a szoba legtávolabbi zugába vitte; ott ült le, háttal az ablaknak. Egy perc múlva - legalább neki egy percnek tűni - ismét az ablaknál állt, kibámult és álmodozott. Hogyan jutott oda? - fogalma sem volt. Arra emlékezett még, hogy az egyik lapon, jobbfelől látott egy címet: Drakón törvényei és alkotmánya. Aztán valószínűleg, mint az alvajáró, odament az ablakhoz. Mióta állt ott? A halászbárka, amelyet az imént Fort Pointnál látott, már Meiggs kikötője felé siklott. Ebből azt következtette, hogy körülbelül egy óta telhetett el. A nap már rég lebukott, komor szürkeség feküdt a tengerre, és az első csillagok halvány fénye reszketett a Tamalpais csúcsa fölött. Mély sóhajjal indult vissza a szoba másik sarkába, amikor hosszú, éles, álható fütty ütötte meg fülét. Ez Fred! Megint sóhajtott. Most megismétlődött a fütty. Ez Charley! Ott várnak a sarkon. Szerencsés fickók! Nos, nem találkozik velük ma este. Egyszerre hangzott fel kettesben a két fütty. Lerogyott a székbe és sóhajtott.

13

A KALÓZHAJÓ

Nem, nem találkoznak ma este, ismételte magában, miközben felállt. Nem töltheti velük az estét, amikor még Drakón törvényeit sem tanulta meg. Ugyanaz az erő, amely imént az ablaknál tartotta, most az asztalhoz húzta. Letétette vele a történelemkönyvet, rá a többi tankönyvére, és mielőtt még észbe kapott volna, kinyittatta vele az ajtót, és már félúton volt a hall felé. Visszaindult, de eszébe jutott, hogy hiszen kimehet kis időre, aztán majd visszajön és tanul. Csak egészen kis időre, tette fel magában, amint lement a lépcsőn. Gyorsan, egyre gyorsabban rohant, a végén már hármasával ugrottá a fokokat. Fejébe nyomva sapkáját, kisurrant a hátsó kapun, és mire a sarokra ért, már úgy eltűnt mögötte Drakón törvénye, messze a múltba, mint maga Drakón, a holnapi vizsga pedig hasonló messzire tolódott elébe, a jövőbe.

14

JACK LONDON

HARMADIK FEJEZET

BRIK, SORREL TOP ÉS REDDY

~ Mi újság? - kérdezte Joe, amikor Fredhez meg Charley-hoz csatlakozott. - Sárkányért megyünk - mondta Charley. - Siess! Jól megvárattál! Nekivágtak hárman az emelkedőnek, onnan néztek le az Union útra. Messze a lábuk alatt „gödör”-nek nevezték ezt a városnegyedet, magukat pedig „hegylakók”-nak, és nagyszerű kalandnak tekintették, ha a „hegylakók” leszálltak a "gödör”-be. A sárkányeregetés a három „hegylakó” legnagyobb élvezetei közé tartozott; egészen mindennapi esemény volt, hogy egyszerre nyolc sárkányt is feleregettek egy-egy mérföld hosszú zsinegen, magasan a fellegek közé. De sárkánykészletüket nagyon gyakran kellett felfrissíteniük, mert ha valami baleset történt és elszakadt a zsineg, vagy a vezető sárkány magával ragadta a többit, vagy a szél hirtelen elállt, sárkányaik a „gödör”-be zuhantak, ahol menthetetlenül nyomuk veszeti. A „gödör” ifjú népe ugyanis szeretett kalózkodni. Egy öreg tengerész kihasználta a maga javára a „hegylakók” sárkányszenvedélyét, mert jártas lévén a vitorlázásban meg a levegőáramlás tudományában, ügyes kézzel, szakértelemmel sárkányokat kezdett készíteni. Az ő sárkányai bizonyultak a legjobbaknak. Az öreg festői kis kunyhóban lakott, a víz mellett, ahonnan elhomályosuló tekintettel nézhette a dagályt és az apályt, a jövő-menő hajókat, ahol fölfrissíthette rég múlt napok emlékeit, amikor még ő is a tengeren élt. A kunyhóhoz a „hegy”-ről a „gödrön” keresztül vezetett az út; ide igyekezett a három pajtás. Sokszor mentek már sárkányért nappal, ez első vállalkozásuk volt alkonyat után, és úgy érezték, hogy veszedelmes kalandba bocsátkoztak. Az események igazolták is aggodalmukat.

15

A KALÓZHAJÓ

A "gödör” nem volt más, mint egy zsúfolt, szűk szegénynegyed; sokféle nemzetiség tömörült itt össze, és éltek, ahogy tudtak, ahogy a piszkos, rendetlen környezetben lehetett. Még alig esteledett, amikor a három pajtás nekivágott az útnak, oda is értek minden kellemetlenség nélkül, csak egynéhány "gödörfiú” nézegette őket ellenségesen, vagy kockáztatott meg egy-egy fenyegető megjegyzést. Az öreg tengerész sárkányai nemcsak hogy repültek, de még össze is lehetett hajtani őket, úgyhogy szállításuk a lehető legkényelmesebb volt. Mindhárom fiú vett néhány sárkányt, jól összecsomagolták, hónuk alá vették, s úgy indultak visszafelé vállalkozóútjukról. - Útközben jól szemmel tartsátok a fickókat - figyelmeztette őket a tengerész -, itt csellengnek szerte mindenfelé a sötétben. - Nem félünk - jelentette ki Charley. - Tudunk mi vigyázni magunkra. A „hegy" széles, nyugalmas utcáihoz szokott fiúk elcsodálkoztak az ebben a zsúfolt negyedben nyüzsgő életen, mintha valami buja növényi tenyészet burjánozna körülöttük, és nekik keresztül kellene gázolniuk rajta. A szűk utcák útvesztőjében közel húzódtak egymáshoz, mint akik egymásnál keresnek védelmet. Szokatlan, különös helyzetbe sodródtak, s ennek teljes mértékben tudatában is voltak. Kisgyerekek, totyogó csöppségek nyüzsögtek a járdán, fedetlen fejű, fésületlen asszonyok tereferéltek a kapukban, vagy sétáltak le-fel, karjukon a szűkös, bevásárolt holmival. Romlott gyümölcs- meg halszag terjengett mindenfelé, a rothadás és piszkos pocsolyák bűze lengte be az egész környéket. Nagy, tagbaszakadt férfiak lődörögtek az utcán, és rongyos kislányok sétáltak délcegen a zűrzavarban, kezükben virágcsokorral. Idegen szavak röpködtek, harsogtak összevissza, zagyván, éles visítás, veszekedés, dulakodás, mint valami emberi kas zümmögése kísérte a lármát. - Tyűh! Örülnék, ha már künn lennénk - idegeskedett Fred. Suttogva szólt, és Joe meg Charley rosszkedvűen biccentettek. Nem voltak beszélő kedvükben, és olyan gyorsan mentek, ahogy a tolongásban csak lehetett. Veszedelmes őserdők utasai érezhetik így magukat.

16

JACK LONDON

Piszkos kis kölykök szegődtek melléjük, kérkedő bátorsággal kiáltoztak rájuk - de azért készen, hogy az első támadó mozdulatra elinaljanak. Már egész kis sereg csatlakozott kíséretül a sarkukba, és ahogy szaporodtak, egyre merészebbek lettek. - Ne törődjünk velük - tanácsolta Joe. - Ne is hederítsünk rájuk, csak menjünk előre. Nemsokára túl leszünk a veszélyen. - Most kerülünk csak bele igazán - mondta halkan Fred. - Nézz oda! A sarkon négy vagy öt, körülbelül velük egykorú fiú állt. A közeli utcalámpa fénye rájuk világított, és élesen kiemelte az egyik vörös haját. Ez nem lehet más, mint Brick Simpson, a hírhedt csapatvezér. Ő az, aki már két ízben rajtuk ütött csapatával a „hegyen", és rettenetes riadalmat okozott a fiatal „hegylakók” között. Amikor a három pajtást kísérő sereg meglátta a sarkon állókat, egy pillanat alatt széjjelfutott, nem is titkolva félelmét. Ez még növelte a fiúk aggodalmát, de azért bátorságot erőltettek magukra, és továbbhaladtak előre. A vörös hajú különvált a csapattól, és eléjük lépve elállotta az utat. A fiúk megpróbálták kikerülni, de a vörös hajú széttárta karját. - Mit kerestek itt?! - ripakodott rájuk. - Mért nem maradtok ott, ahova tartoztok?! - Éppen hazakészülünk - mondta Fred szelíden. Brick Joe-ra nézett. - Mit viszel a hónod alatt? - kérdezte. Joe uralkodott magán, és ügyet sem vetett rá. - Gyerünk - mondta Frednek meg Charley-nak, és megpróbált utat törni a csapatvezér mellett. De Brick Simpson gyors mozdulattal az arcába csapott, és ugyanolyan gyorsasággal kirántotta a sárkányköteget a hóna alól. Joe nagyot kiáltott dühében, és megfeledkezve minden óvatosságról, nekiugrott támadójának. Ez a visszavágás nyilvánvalóan meglepte Brick Simpsont, mert egyáltalában nem várta, hogy valaki rárontson a saját birodalmában. Hátralépett, még mindig kezében tartva a sárkány-köteget, és magában tusakodott, hogy harcoljon-e, vagy tartsa meg zsákmányát? Ez utóbbi

17

A KALÓZHAJÓ

vágy győzött benne, sarkon fordult, és villámgyorsan nekiiramodott a szűk utcának. Joe tudta, hogy veszélyes terület dzsungeljébe veti magát, de megsértették büszkeségét, nem hagyhatta magán száradni a sértést; ezért utánavetette magát támadójának. Fred és Charley nyomon követték, s bizonyos távolságban mögöttük jött Brick csapatának másik három tagja. Éles füttyjeleket adtak le futás közben, valószínűleg a többieknek. Mialatt az üldözés folyt, válaszfüttyök süvítettek minden oldalról, és csakhamar egész csapatra való fiú rohant Fred és Charley után. A két barát meg teljes erejéből igyekezett lépést tartani a fürge lábú Joe-val. Brick Simpson egy elhagyatott telekre menekült, ahonnan egérutat nyerhetett a kerítések és házak árnyékában, a sötét gödrökben és sarkokon. A tájékozatlan üldöző kénytelen ilyen helyen óvatosabban haladni, tehát nagy az eshetőség, hogy nyomát veszti a menekülőnek. De Joe elcsípte Bricket, mielőtt még elérhette volna célját, és máris a földön hempereglek, erősen huzakodva a sárban. Eközben Fred, Charley meg a csapat is odaérkezett. Ekkor már talpon volt a két ellenfél és kihívóan méregette egymást. - Mit akarsz, hé? - kérdezte a vörös hajú csapatvezér, - Mit akarsz, azt szerelném tudni! - A sárkányaimat! - felelte Joe, Brick Simpson szeme fölvillant erre a szóra. A sárkány éppen kapóra jön neki! - Akkor verekedj meg értük! - jelentette ki, - Miért verekednék? - kérdezte Joe felháborodva – Az enyém! Kórusban hangzott fel a miákolás és csúfolódás. A csapat, mint valami farkascsorda, tömörült vezére mögé. - Miért verekednék érte? - kérdezte Joe újra. - Mert úgy akarom! - felelte Brick Simpson. –És amit mondok, az úgy van! Megértetted?! De Joe nem értette meg. Nem akarta megérteni, hogy Brick Simpson szava törvény San Franciscóban vagy San Francisco egyik negyedében. Megsértették igazság-és becsületérzését, és egész vére felforrt!

18

JACK LONDON

- Azonnal ideadod a sárkány köteget! - kiáltotta Joe, és kinyújtotta érte karját. De Brick Simpson félrelökte. - Nem tudod, ki vagyok? - kérdezte. - Én Brick Simpson vagyok, és nem tűröm, hogy valaki ilyen hangon beszéljen velem! - Hagyd el - súgta Joe-nak Charley. - Mi az a pár sárkány? Hagyd el, másszunk ki a csávából. - Nem hagyom a sárkányaimat! - jelentette ki Joe halk, dühös hangon. - Nem verekedhetsz ezekkel a fiúkkal - vetette magát közbe Fred. - Ha megtámadod a vezetőt, mind neked esnek! A csapat látta, hogy sugdosnak, ezt Joe részéről habozásnak vették, és újra rákezdtek a farkasüvöltésre. - Fél, fél! - kiabálták a fickók. - Bepiszkolódik a tiszta inge, és akkor mit szól a mamuska?! - Csend! - kiáltott rájuk a vezér, és erre mindnyájan engedelmesen elhallgattak. - Ideadod a sárkányokat?! - kérdezte Joe, és elszántan előbbre lépett. - Megverekszel értük? - hangzott Brick Simpson ellenkérdése. - Meg! - felelte most Joe. - Verekedés, verekedés! - üvöltött a csapat. - Én majd nézem, hogy tisztességesen folyik-e a játék - hangzott egy mély férfihang. Minden tekintet a felé az észrevétlenül ott termett férfi felé fordult, aki ezt a kijelentést tette. Az utcasarki villanylámpa fényénél egy magas, izmos, munkás külsejű alakot láttak. Lábán nehéz facipő volt, derekán keskeny bőrszíj tartotta össze köpenyét, és fekete, zsíros sapka fedte fejét. Arca tele volt szénporral, a nyaknál, nyitott vászoninge alól kilátszott vastag nyaka és hatalmas melle. - Hát maga kicsoda?! - ripakodott rá dühösen Simpson. - Mi közöd hozzá! - vágott vissza nyersen a jövevény. - De ha éppen tudni kívánod, fűtő vagyok egy kínai hajón, és amint mondtam, azért jöttem ide, hogy felügyeljek a játékotokra. Az én dolgom ez. A te dolgod pedig, hogy tisztességesen játssz! Hát rajta, ne fecséreljétek el az egész éjszakát! 19

A KALÓZHAJÓ

A három pajtás megörült a fűtő közbelépésének. Simpson és barátai viszont bosszankodtak felette. Néhány percig tanácskoztak, meg hányták-vetették az ügyet, majd Simpson átadta a sárkányköteget egyik pajtásának, és előrelépett. - Rajta! - mondta, miközben levetette kabátját. Joe Fred kezébe nyomta a magáét, és Brick felé ugrott. Készenléti ökölvívóállásba helyezkedtek, és farkasszemet néztek. Simpson villámgyorsan bevitt egy kemény ütést, és ügyesen lehajolva kitért Joe ökle elől. Joe-ban ellenfele ügyessége egyszerre nagy tiszteletet ébresztett iránta. Látta, hogy minden kitartására szükség van, ha győzni akar. A fűtő jelenléte miatt Simpson barátai csak arra szorítkoztak, hogy Bricket biztassák, és Joe-t szidalmazzák. A két fiú körbe-körbe forgott, támadtak, védekeztek, csalogattak, és hol az egyik, hol a másik kapott egy-egy találatot. Magatartásuk élesen eltért egymástól. Joe egyenesen tartotta magát, keményen megvetett, széjjelterpesztett lábbal, fölemelt fejjel öklözött, Simpson ellenben úgy begörbült, hogy feje majdnem eltűnt vállai közölt, folytonosan mozgott, ugrott, szökellt, Joe előtt ismeretlen, különös ravaszkodással harcolt. Negyedóra eltelte után már mindketten fáradtak voltak, de Joe még sokkal jobban tartotta magát. Ellenfelén meglátszott a dohányzás, a rossz táplálkozás, az egészségtelen életmód hatása: lihegett, és levegő után kapkodott. Eleinte ugyan fölényes gyakorlottságával sokszor „behúzott” Joe-nak, de most már ereje lankadt, ütései egyre gyengültek. Kétségbeesésében egy nem szabályellenes, de mindenesetre a sportbecsület szempontjából kétes támadási módhoz folyamodott: egyetlen szökéssel hirtelen lecsapott Joe-ra, aztán a földre vetette magát. Joe nem üthetett, amíg ő a földön feküdt, és amikor hátralépett, Simpson ismét talpra szökkent, és megismételte fogását. Joe is belefáradt ebbe a harcmodorba. De amikor Simpson támadott, kivágta öklét, éppen abban a pillanatban, amikor Simpson lehajolt, hogy a földre vesse magát. Simpson elesett, féloldalt dőlt, ahogy Joe súlyos csapása éppen a fején találta. Hempergett egyet-kettőt, majd fé20

JACK LONDON

lig feltápászkodott, és úgy maradt, bőgve, szuszogva. Társai biztatlak, hogy álljon talpra, meg is próbálta egyszer-kétszer, de nagyon ki volt merülve, és szédült - Megadom magam - mondta. - Legyőztél! A csapat elhallgatott, nagyon lehangolta őket vezérük veresége. Joe előrelépett. - Kérem a sárkányaimat - mondta az egyik fiúnak, aki a kezében tartotta a csomagot. - Nem lehet! - szólalt meg a csapat egy másik tagja, s Joe elé állt. Élénkvörös hajú fickó volt ez is. - Győzz le engem is, akkor megkapod! - Miért? - mondta Joe dühösen, - Verekedtem és győztem! Kész! - Nem kész! - mondta a másik fiú. - Én Sorrel Top-Simpson vagyok. Brick a bátyám. Érted? Ilyenképpen megismerte Joe a „gödörlakók” egy másik törvényét, amelyről eddig fogalma sem volt. - Rendben van - mondta. Harcias vérét ez az újabb igazságtalanság még jobban fölkorbácsolta. - Gyerünk! Sorrel Top-Simpson egy évvel volt fiatalabb bátyjánál, de sokkal rosszabb sportoló, úgyhogy a jóindulatú fűtő kénytelen volt többször beleavatkozni a küzdelembe, mígnem a másik Simpson csemete is feladta a harcot. Ezúttal teljes megnyugvással nyúlt Joe a sárkányai után, halvány kétség sem derengett benne, hogy megkapja őket. De újra odaállt egy fiú a sárkányai mellé. Égővörös haja éppen olyan kócosán állt égnek, mint a másik kettőé, Joe mindjárt ráismert benne a Simpson-törzs egy újabb hajtására. Bátyjainak ifjabb kiadása, de amazoknál fejletlenebb. Szeplős arcát megvilágította a villanylámpa. - Nem kapod meg a sárkányokat, amíg engem is le nem versz - jelentette ki vékony, sipító hangon. - Én Reddy Simpson vagyok, és nem győzted le a családot, amíg engem is le nem vertél! A csapat bámulva ujjongott, Reddy pedig levetette foltos kabátját, fölkészülve a küzdelemre. Joe ökle összevissza volt ütve, orra vérzett, ajka beszakadt és megdagadt, inge rongyokban lógott rajta. Azon kívül fáradt volt és lihegett.

21

A KALÓZHAJÓ

- Hányan vagytok még, Simpsonok? - kérdezte. - Haza kell mennem, és ha még nagy a család, reggel lesz! - Én vagyok a legfiatalabb és a legkülönb - jelentette ki Reddy. - Ha legyőzöl, megkapod a sárkányaidat. Egész biztos! - Rendben van! - sóhajtott Joe. - Gyerünk! A legfiatalabb Simpson gyengébb volt ugyan, mint bátyjai, gyakorlatlanabb is, de vadmacskaügyességével ugyancsak próbára tette Joe-t. Már-már azt hitte, hogy meg kell adnia magát ennek a kis forgószélnek, de mindannyiszor összeszedte minden erejét és folytatta, kitartóan. Mert érezte, hogy a „hegylakók” becsülete forog kockán, és neki kell minden erejével megvédenie azt. Kitartott tehát, derekasan ellenállott támadója fürge és szüntelen csapásainak, míg a gyakorlatlan, fiatal gyerek végül is kimerült a nagy erőlködéstől, és a földön fekve beismerte, hogy először életében legyőzték a Simpson családot.

22

JACK LONDON NEGYEDIK FEJEZET

A LEVERT GYŐZŐ

A "gödör"-ben nagyon bizonytalan volt az élet, amint azt csakhamar tapasztalták a hegylakók. Mielőtt még Joe birtokba vehette volna a sárkányait, csodálkozva látta, hogy ellenségei - s velük a fűtő is - vadul nekiiramodnak, és futnak, amerre látnak. Mint ahogy korábban a Simpson fiúk láttán szétfutott a gyerekhad, ügy tűnt el most a Simpson csapat valami új, félelmetes, zsákmányra lesők elől. Joe rémült kiáltozást hallott: - A horgászok, a horgászok! - kiáltozták a menekülők. Joe maga is szívesen eliszkolt volna az újabb veszedelem elől, de az utolsó összecsapás után már nagyon kimerült volt, érezte, hogy történjék bármi, most nem bír futni. Fred és Charley is nagyon szerettek volna kereket oldani az ismeretlen veszedelem elől, de nem hagyhatták el pajtásukat. Gyanús alakok jelentek meg az üres telken, néhányan körülzárták a fiúkat, mások a menekülők után vetették magukat. Vad ordítozásuk arra vallott, hogy a fickókat el is fogták. Nemsokára hozták is már az üldözők a keservesen kiáltozó Brick Simpsont, aki hóna alatt szorongatta a sárkányköteget. Joe kíváncsian nézte az újabb csapatot. Húsz-huszonöt éves sihederek voltak, olyan rosszarcúak, hogy Joe-nak lábába szökött minden bátorsága, mikor végignézett rajtuk. Néhányan körülállták, egyik keményen lefogta. Fred és Charley is foglyok voltak. - Halljátok! - mondta egyikük a vezér fensőbbségével - Mi történik itt? Mit csináltál, vörös hajú? Miben mesterkedtél? - Nem csináltam semmit - sírdogált Simpson. - Ne mondjad! - Az utcai villanylámpa felé fordította Brick arcát. - Ki készített így ki? - kérdezte. Brick Joe-ra mutatott. Őrei most őt is az előtérbe tollak. 23

A KALÓZHAJÓ

- Min verekedtetek össze?! - Sárkányokon. Az én sárkányaimon - felelt Joe merészen. - Ez a fickó el akarta venni tőlem. Még most is ott vannak a hóna alatt. - Nála van? Hallod-e, Brick, milyen jogon ítélkezel te itt? Gyerünk! Elő a sárkányokkal! A vezér egyre erősebben szorította Brick nyakát, mire az dühében sírva fakadt, és átadta a sárkányköteget. - Hát te mit szorongatsz a hónod alatt? - fordult most hirtelen Fred felé a vezér, és kihúzta a köteget. - Sárkányok?! Valóságos sárkánygyár! mondta, miközben elvette Charley csomagját is. - Most csak azt szeretném tudni, mit csináljak ezzel a három gyerekkel?! - hangzott a bírók fensőbbségével. - Miért? - kérdezte Joe indulatosan - Mert elvették?! - Dehogy azért - mondta a vezér udvariasan —, hanem mert sárkányokat akartatok kivinni ebből a negyedből, és kavarodást okoztatok! Mialatt a hegylakók a figyelem középpontjában állottak, Brick hirtelen kibújt kiskabátjából, és elszökött őrei mellől. Átrohant az üres telken a sikátor felé, ahová eredetileg is tartott, amikor Joe elcsípte. A csapat két-három tagja nagy lármával utánavetette magát. Ugatás, ordítás hallatszott, kutyák üvöltöttek, és ugró talpak koppantak ládákon, kerítéseken. Majd loccsanás hangzott, mintha valami vödör tartalma zúdult volna a földre. Néhány perc múlva az üldözők csuromvizesen érkeztek vissza a telekre, valamelyik közeli háztetőről pedig Brick diadalmas kurjantása hangzott. Ekkor különös fütty süvített fel az utcán, valószínűleg a suhancok kiállított őrszemének vészjele. A következő pillanatban megjelent maga az őrszem is. - Rendőr! - kiáltotta, s a csapathoz szegődött, amely nyomban azután megkezdte visszavonulását. Joe arra nézett, és két sisakos rendőrt látott közeledni, mellükön csillag fénylett. - Jó lesz menekülnünk — súgta Frednek és Charley-nak. A csapat már elillant, arrafelé elzárták a fiúk útját, a másik oldalról pedig a rendőrök közeledtek. Kénytelenek voltak tehát Brick Simpson sikátora felé szaladni. A két rendőr utánuk eredt, kiáltozva, hogy álljanak meg. De a fiatal, fürge lábak gyorsan futnak, és ha veszedelem fenye24

JACK LONDON

get, még gyorsabban. A fiúk előbb érték el a kerítést, és átvetve magukat rajta, vad iramban rohantak keresztül-kasul a közeli házak és udvarok útvesztőjében. Csakhamar észrevették, hogy a rendőrök eltűntek. Úgy látszik, ismerték már ezt a helyet, és az első kerítésnél felhagytak a további üldözéssel. Itt már nem világított utcai lámpa, torkukban dobogó szívvel botorkáltak a fiúk a koromsötétben. Egy kosár- és ládahegyekkel zsúfolt udvarban vagy negyedórát tévelyegtek. Tapogatództak, kerestek-kutattak, de mindenfelé csak ládahegybe ütköztek. Ebből a vadonból végre valami bódé tetejére vergődtek, onnan pedig egy baromfiketrecekkel teli udvarba pottyantak le. Végül elérkeztek ahhoz a szellemes berendezéshez, amelynek segítségével Brick Simpson vízzel árasztotta el üldözőit. Ott, ahol a kerítésből deszka hiányzott, egy hosszú lécet úgy helyeztek el, hogy a mit sem sejtő áldozatnak feltétlenül bele kellett botlania. Ez a léc szolgált az emelő rugójaként, az emelő másik végén pedig vödör lógott. A legkisebb érintésre leesett a lécre helyezett kő, amire a vödör, tartalmával együtt, rázuhant arra, aki a lécbe belebotlott. A fiúk kíváncsian vizsgálták a szerkezetet. Szerencsére a vödör már kiürült, különben ők is kaplak volna zuhanyt a nyakukba, mert Joe, aki elöl haladt, belebotlott a lécbe. - Ez minden bizonnyal Simpsonék udvara - mondta halkan Joe. - Valószínűleg - hagyta helybe Fred -, vagy a csapat egy más tagjáé. Charley óvatosan megfogta mindkettőjüket: - Pszt, halljátok? - súgta. Lehasaltak a földre. Nem messziről valami mozgás neszét észlelték. Aztán mintha vizet öntöttek volna vödörbe. Majd határozott léptek közeledtek. A pajtások még jobban meglapultak, lélegzetüket is visszafojtották. Közvetlen mellettük egy árnyékba burkolt alak haladt el; fölmászott egy közeli ládára, onnan meg a kerítésre. Brick volt, az emelőt állította vissza a helyére. Hallották, amint megigazította a lécet, azután felakasztotta a vödröt, és megtöltötte vízzel. Amikor lemászott, hogy még egyszer vízért menjen, Joe ráugrott, és leteperte a földre. - Maradj csönd bon! - mondta. - Hallgass rám!

25

A KALÓZHAJÓ

- Ó, te vagy - mondta Simpson, és hangjában megkönnyebbülés csengett. - Mit keresel itt?! - Ki akarunk jutni innen - mondta Joe -, mégpedig a legrövidebb úton! Mi hárman vagyunk, te egyedül… - Jól van, jól - vágott közbe Simpson -, miért ne mutatnám meg az utat, nincs semmi bajom veletek. Gyertek szorosan utánam, egy pillanat alatt kint vagyunk. Néhány perc múlva a magas kerítésről egy sötét utcára ugrottak. - Ezen az úton menjetek - mondta Simpson -, aztán, forduljatok jobbra a második háznál, majd három ház után ismét jobbra, és az Union utcában vagytok! Tra-la-la-la! Elbúcsúztak, és amikor elindultak, Brick még a következő tanácsot kiáltotta utánuk: - Máskor, ha sárkányt akarnátok magatokkal hozni, inkább hagyjátok otthon!

26

JACK LONDON ÖTÖDIK FEJEZET

ISMÉT OTTHON Brick Simpson útmutatását követve, csakhamar az Union utcában voltak, onnan minden baj nélkül a „hegy”-re értek. A magasból lenéztek a „gödör”-be ahonnan zűrzavaros moraj szűrődött fel hozzájuk, mint valami emberi méhkasból. - Soha többé le nem megyek oda, soha életemben! - mondta Fred dühösen. - Örülhetünk, hogy ép bőrrel szabadultunk! - állapította meg Joe. - Azt hiszem, alaposan megfizettünk, és te különösen - nevetett Charley. - Igaz - felelt Joe -, de otthon még több baj vár rám! Jó éjszakát, fiúk! Az ajtó - amint jól sejtette - be volt zárva, kénytelen volt az ebédlő felől kerülni. Mint valami tolvaj, lopódzott be az ablakon. Ahogy óvatosan lépdelve keresztülment a hallon, apja jött ki szobájából. Kölcsönös meglepetéssel néztek egymásra, és csodálkozva álltak meg. Joe vad nevetési ingert érzett, azt hitte, pontosan tudja, milyen a külseje. Valójában azonban sokkal rosszabb állapotban volt, mint ahogy képzelte. Bronson papa előtt egy tetőtől talpig sáros fiú állt, arcán a dulakodás véres nyomai, csúnyán feldagadt orr, zúzott szemhéj, felhasított, dagadt ajak, összekarmolt arc, vérző öklök és ronggyá foszlott ing. - Mit jelentsen ez, Joe? - szólalt meg végül Bronson papa. Joe némán állt. Hogyan mondhatta volna el egy rövid mondatban, mi minden történt vele az éjszaka? Pedig mindent el kellett mondania, hogy megmagyarázza zilált külsejét. - Elvesztetted a nyelved? - kérdezte Bronson papa, látható türelmetlenséggel. - Én ... én ... - Nos, ki vele! - bátorította apja. - Hát... hát,.., lenn voltam a „gödör"-ben – nyögte ki végre Joe.

27

A KALÓZHAJÓ

- Mondhatom, meg is látszik rajtad. Alaposan meglátszik. - Bronson szigorúan beszélt, de csak nehezen tudott elnyomni egy mosolyt. Gondolom, valami San Franciscó-i mulatóról beszélsz, nemde? Joe az Union utcára mutatott: - Ott lenn voltam, a „gödör”-ben. - És ki adta neki ezt a nevet? - Én. - Joe úgy felelt, mintha valami nagy bűnt gyónna meg. - Nagyon találó és élénk képzelőtehetségre vall. Az iskolában jól állhatsz angolból. Joe nem érezte magát nagyon megtisztelve a dicsérettől, pedig valóban az angol nyelv volt az egyetlen tárgy, amely miatt nem kellett szégyellnie magát. Mialatt Joe ott állott, mint a megtestesült szerencsétlenség, atyjának eszébe jutott saját gyermekkora, s olyan megértéssel nézte fiát, amilyenről Joe-nak sejtelme sem volt. - De most nem beszélgetés kell neked, fiam, hanem egy jő fürdő meg borogatás és valami kenőcs - mondotta Bronson papa. - Menj, feküdj le. Jót tesz majd az alvás. Holnap reggel ellenben merev lesz minden tagod, és fájni fog minden porcikád, meglátod. Egyet ütött az óra, amikor Joe magára húzta paplanát, és csak arra ébredt, hogy valami szelíd, kitartó kopogás bosszantja már egy évszázad óta, míg végül tűrhetetlenné vált, és felült ágyában. A nap ragyogóan, vidáman sütött be szobájába. Kinyújtotta kezét, hogy nagyot nyújtózzék, de nyilallást érzett minden izmában, és karja ernyedten hullott alá. A kopogás néni szűnt. - Jól van már, hallom - kiáltotta. - Hány óra? - Nyolc! - hallatszott Bessie hangja. - Nyolc óra. Sietned kell, ha nem akarsz elkésni. - Szent Isten! - Villámgyorsan kiugrott az ágyból, de nagy fájdalmában felnyögött, és csendesen leereszkedett egy székbe. - Miért nem szóltál előbb?! - morgott. - Apa azt mondta, hagyjalak aludni. - Jól van! Mindjárt lenn leszek!

28

JACK LONDON

Odalent már egész jól mozgott, de ha látta volna a húga, hogyan vánszorgott le a lépcsőn, elcsodálkozott volna nagy óvatosságán és arcának fájdalmas fintorain, így is, amikor Joe az ebédlőbe lépett, Bessie ijedten fölsikoltott, és bátyjához futott. - Mi történt, Joe?! - kérdezte rémülten. - Mi bajod? - Semmi! - morogta, és cukrot tett kávéjába. - De igazán ... - kezdte ismét Bessie. - Kérlek, hagyj békén - vágott közbe bátyja -, hagyj reggeliznem! Bronson mama éppen abban a pillanatban nézett be az ebédlőbe, jelentős pillantást vetett Bessie-re, mire a lány sietve visszahúzódott. Joe nagyon hálás volt ezért anyjának, és hálás azért is, mert nem tett megjegyzést külsejére. Apja bizonyosan elmondta neki, de biztos, hogy anyja nem fogja kínozni; nem is szokta soha. Ilyen gondolatok között kapta be sietve reggelijét, csak sejtette, hogy anyja nyugtalanul jár-kel körülötte. Érezte, hogy ma szokatlanul gyöngéden csókolja meg, amint könyveit lóbálva elindult az iskolába, és amikor befordult a sarkon, észrevette, hogy még mindig az ablaknál, áll és nézi. De figyelmét most ennél sokkal jobban lekötötte az, hogy tagjai merevek voltak, s nagy, sajgó fájdalmat érzett bennük. Minden lépés megerőltetésébe került, és rettenetes kínokat okozott. Nagyon fájt a szeme a fehér kövekről visszaverődő napsugár erejétől, és minden sebénél jobban gyötörte az izomláz. Ujjai csúnyán megdagadtak, nagy kínnal tudta csak ökölbe zárni és kinyitni kezét; karja pedig sajgott csuklótól könyökig. - Ez - gondolta magában - attól van, hogy annyi ütést hárított el a teste, az arca felől. Vajon Brick Simpson is így érzi magát? Rokon állapotuk valamiféle pajtási érzést váltott ki belőle. Amint belépett az iskola udvarára, azonnal érezte, hogy minden szem feléje fordul. A fiúk köréje sereglettek, még osztálytársai és legjobb pajtásai is bizonyos, eddig sohasem tapasztalt tisztelettel néztek rá.

29

A KALÓZHAJÓ HATODIK FEJEZET

A VIZSGA

Nyilvánvaló, hogy Fred meg Charley elújságolták kirándulásukat a ,.gödör”-be, harcukat a Simpson fiúkkal és a „horgászok”-kal. Megkönnyebbült, amikor megszólalt a csengő, és ő a fiúk bámuló tekintetétől kísérve bevonulhatott az osztályba. A lányok is félelemmel vegyes csudálkozással néztek rá - ahogy Dánielt nézhették, amikor kijött az oroszlánveremből - gondolta Joe - vagy Dávidot, miután megverekedett Góliáttal. Kényelmetlenül, kínosan érezte magát ebben a nagy hősimádatban, és szívből kívánta, néznének már kissé másfelé is, legalább a változatosság kedvéért. Csakhamar másfelé néztek. Miközben nagy csomó fehér papírt osztottak szét minden padsorban, Wilson kisasszony, a tanítónő - szigorú arcú fiatal nő, aki úgy járt a világban, mint valami hűtőházban, és még a legforróbb napokon is kendőt vagy köpenyt vett magára az osztályban - felállt, és a táblára, hogy mindenki láthassa, felírt egy római egyest. Minden szem - ötven pár - várakozással tapadt kezére, és a következő kis szünet alatt halotti csönd ült a teremre. A római egyes alá ezt írta a tanítónő: a) Melyek voltak Drakón törvényei? b) Miért mondta róluk egy athéni szónok, hogy vérrel írták őket? Negyvenkilenc fej hajolt le. és negyvenkilenc toll percegett vígan a fehér íveken. Csak Joe tartotta fejét egyenesen és olyan mereven bámult a táblára, hogy Wilson kisasszony, miután a vállán keresztül egy pillantást vetett rá, szünetet tartott az írásban. Azután leírt egy római kettest, majd alája: a) Hogyan segítette elő Szólón reformjait az athéniak és megaraiak harca Szalamisz szigetéért? b) Miben különböztek Szólón törvényei Drakónéitól?*

30

JACK LONDON (* Drakón és Szólón ókori görög törvényhozók. Az előbbi i. e. 621-ben, az utóbbi i. e. 594-ben állított össze törvénykönyvet. Drakón törvényei hírhedlek lettek megtorló előírásainak kegyetlen szigora miatt. (Például a legkisebb lopást is halállal büntették,) Ezért mondta róluk egy Demaidész nevű szónok, hogy vérrel írták őket. Innen ered a „drákói szigor" kifejezés is. Szólón fő érdeme, hogy sokat könnyített az eladósodott parasztság terhein.)

A tanítónő újra hátrafordult, és Joe-ra nézett. Éppolyan mereven bámult maga elé, mint az imént. - Mi a baj, Joe? - kérdezte. - Nincs papírod? - Köszönöm, van - mondta, és nagy buzgalommal nekifogott a ceruzahegyezésnek. Szépen megfaragta, jó hegyesre. Azután, végtelen türelemmel, még tovább finomította a hegyét. Néhány osztálytársa kérdőleg emelte fel fejét erre a zajra. De Joe nem vett róla tudomást. Nagyon belemélyedt a hegyezésbe, és gondolatai messze, igen messze jártak a ceruzahegyezéstől meg a görög történelemtől. - Azt nemde mindannyian tudjátok, hogy a vizsgatételeket tintával kell kidolgozni? Wilson kisasszony általánosságban beszélt az osztályhoz, de tekintete Joe-ra szegeződött. Éppen, amikor már a lehelő leghegyesebb volt a ceruza, letört a hegye, és Joe elölről kezdte. - Azt hiszem, Joe Bronson, hogy ez a zaj zavarja a társaidat - szólalt meg végül Wilson kisasszony, végső elkeseredésében. Joe letette a ceruzát, egy kattanással becsukta tollkését, és újra mereven bámulni kezdett a táblára. Mit tudott ő Drakónról, Szolonról vagy a többi görögről? Semmit. Ez bukás, annyi szent! A többi nem érdekli, még ha tudna is felelni egykét kérdésre, mi haszna, ha le is írná? Nem mentené meg a bukástól! De a karja annyira fáj, hogy nem is tud írni. Fáj a szeme, ha a táblára néz, még akkor is fáj, ha behunyja, és még az is fáj, ha gondolkozik. Amíg a negyvenkilenc toll percegett, a tanítónő újabb kérdésekkel lepte meg a diákokat - ezeket is a táblára írta. Joe figyelt a tollak finom neszére, nézte, hogyan szaporodnak a kérdések a kréta haladása nyomán, és nagyon nyomorultul érezte magát. A feje zúgott; fájt belül, és sajgott kívül, és nem tudta összeszedni gondolatait. A „gödör”-beli je31

A KALÓZHAJÓ

lenetek rajzottak benne, mint megannyi lidércnyomás, és nem tudta széjjelválasztani a képeket. Wilson kisasszonyra akart figyelni, de amint a dobogóra nézett, Brick Simpson harcias, merész alakja bukkant föl előtte... Hiába minden! Fáradtnak, betegnek érezte magát, egész teste sajgott, egy szót sem tudott kisajtolni magából. Nincs mit tennie, el kell buknia. És amikor évszázados várakozás után összeszedték az íveket, az övé egészen fehéren került a csomóba, csak éppen a neve, meg a vizsga dátuma állott a papír sarkán. Rövid szünet után újabb íveket osztottak szét, megkezdődött a mennyiségtanvizsga. Nem is fárasztotta magát avval, hogy a kérdéseket elolvassa. Máskor átcsúszott volna egy ilyen vizsgán, de a jelenlegi testi és lelki állapotában tudta, hogy lehetetlen! Egyszerűen kezébe temette arcát, és várta a csengetést. Egyszer - miközben az órára emelte tekintetét - felfogta húga aggodalommal teli pillantásai a terem másik sarkából, a lányok csoportjából. Ez még növelte kellemetlen érzését. Miért idegesíti? Semmi szükség, hogy aggódjék miatta. Ö maga úgyis keresztülmegy, hát miért nem hagyja bátyját békében? Haragos tekintetet vetett rá. aztán ismét kezébe temette arcát. Nem is emelte fel többé a fejét, amíg meg nem szólalt a csengő, s akkor beadta a két üres, fehér ívét, és a fiúkkal együtt kisietett. Fred, Charley meg Joe uzsonnájukat rendszerint az udvar egy szögletében fogyasztották el, amelyet egyedül maguknak sajátítottak ki, de aznap véletlenül egész sereg fiú választotta ugyanazt a helyet pihenőül. Joe kedvetlenül nézte pajtásait. Jelenlegi lelkiállapotában nem volt hajlandó, mint hőst, imádtatni magát. Nagyon fájt a feje, és megzavarta, hogy megbukott a vizsgán, és még hátravan a feketeleves délután, odahaza. Haragudott Fredre meg Charley-ra. Rágódtak az éjszakai eseményeken (pedig átadták neki a főszerepet), és leereszkedő fölénnyel bántak bámuló, csudáló társaikkal. Joe-t hiába próbálták szóra bírni. Minden terv meghiúsult. Morgott a fogai között, rövid feleleteket adott, igennel, nemmel válaszolt kérdéseikre, ha ki akartak csalni belőle valamit. 32

JACK LONDON

Szeretett volna valahova elmenni, ahol egyedül lehet, valahova lefeküdni a zöld fűbe, hogy elfeledje fájdalmát és bajait. Elindult ilyen magányos helyet keresni, de tucatszámra szegődtek nyomába pajtásai. Legszívesebben visszafordult és verekedni kezdett volna velük, de büszkesége nem engedte. Valami mélységes undor és elkeseredés vett erőt rajta, majd egy furcsa gondolat villant föl agyában. Minthogy egészen bizonyos a bukása, miért szenvedje el a délutáni kínzást, amely még rosszabb lehet a délelőttinél?! És a pillanat hálása alatt határozott is. Egyenesen a kapu felé indult, és kilépett az utcára. Bámulói csudálkozva állottak meg mögötte, de ő befordult a sarkon, és eltűnt a szemük elől. Egy ideig csak céltalanul ődöngött, amíg a magasvasút megállójához nem ért. Véletlenül éppen akkor futott be egy szerelvény, felszállt, és meghúzódott az egyik sarokban. Egyszer csak arra eszmélt, hogy a vasút éles kanyart ír le, és visszafordul. Hirtelen fölugrott. A hajóállomás hatalmas épülete terpeszkedett előtte. A vonat keresztülrobogott vele a város szívén, San Francisco munkásnegyedén, s ő mit sem látott, mit sem hallott. Egy pillantást vetett a hajóállomással szemben levő toronyórára. Tíz perccel múlt egy, még elég ideje volt, hogy elérje a negyed kettőkor induló hajót. Ez megérlelte elhatározását, és anélkül, hogy sejtelme lett volna, hová megy, megváltotta a tízcentes jegyet, átment a kapun, és máris az öböl előtt állott, Oakland gyönyörű városában. Éppilyen céltalan, szórakozott állapotban üldögélt egy óra múlva az oaklandi kikötőben, egy barátságos oszlophoz támaszkodva. Ültőhelyéből egész sereg vitorlás fedélzetét láthatta. Nagy tömeg kíváncsi bámulta a hajókat, és ez fölkeltette az ő érdeklődését is. Négy hajó vesztegelt a kikötőben. Egész jól ki tudta betűzni a nevüket. Az egyik orrára - amelyik közvetlenül előtte állt - Kísértet volt festve nagy zöld betűkkel. A másik háromra: Szeszély, Osztriga-királynö és Bolygó Hollandi. A hajókon kajütök is voltak, tetejükből rövid kémények emelkedtek ki. A Kísértet kürtőjéből füst szállongott fölfelé. A fülkék ajtaja nyitva, és a tetőhíd félretolva, úgyhogy Joe beláthatott, és megfigyelhette a tenge33

A KALÓZHAJÓ

részt, aki éppen főzött. Magas tengerészcsizma éktelenkedett lábán, egészen csípőjéig ért a szára, kék köpenyt viselt és sötét gyapjúinget. Ingujját feltűrte, könyökig látszott izmos, bronzszínű karja. Amint arra fordította arcát, Joe látta, hogy az is napbarnított, bronzszínű. Kávéillat szállott Joe orrába: egy kis fazékból csapott fel a frissen főzött szemes kávé csalhatatlan illata. A szakács tepsit tett most a tűzhelyre, megzsírozta, és amikor a zsír átforrósodott, jókora szelet marhahúst helyezett bele. Munka közben felfelé beszélt, a fedélzetre, egyik társához, aki vödörbe vizet merített, aztán a sós tengervizet ráöntötte egy halom osztrigára. Amikor ezzel elkészüli, nedves zsákkal letakarta az osztrigákat, aztán bement a fülkébe, ahol kis asztal volt már terítve számára. A szakács feltálalta az ebédet, és maga is hozzálátott. A regényes természetű Joe képzeletét megkapta ez a látvány. Ez aztán az élet! Ezek élnek, megkeresik a kenyerüket kint a szabad ég alatt, körülöttük hullámzik a tenger, fúj a szél, vagy zuhog az eső, amilyen éppen az idő. Ő pedig nap nap után ott ül a tanteremben, ötvenedmagával, kínozza magát a száraz adatokkal, amíg ezek itt boldogan élnek, gondtalanul, elégedetten; eveznek, vitorláznak, főznek maguknak, és minden bizonnyal akad kalandjuk is, amiről ő csak álmodozhat a zsúfolt tanteremben. Fölsóhajtott. Érezte, hogy ő ilyen életre van teremtve, nem arra, hogy az iskolapadban üljön. Mint tanuló, tagadhatatlanul elbukott, míg húga épp most érkezik haza, bizonyára diadalmasan! Ó, bár a világra se jött volna! Milyen rosszul teszi apja, hogy iskolába járatja. Az iskola olyan fiúknak való, akik tudnak tanulni, de világos, hogy ő nem tud. Van más pálya is a világon, nemcsak az iskolán keresztül lehet boldogulni! Szálltak már egészen tehetségtelen emberek is tengerre, és nagyok lettek, voltak hajóik, és dicsőséges nevet hagytak hátra a történelem lapjain! Miért ne lehetne ő, Joe Bronson is ilyen? Behunyta szemét, és végtelenül sajnálta önmagát; araikor újra feltekintett, látta, hogy aludt egy sort, hiszen a nap már lemenőben van. Alkonyat után ért haza, egyenesen a szobájába ment, és lefeküdt, anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna.

34

JACK LONDON

Mélyet sóhajtott, amikor a hűvös ágyba bújt, majd megkönnyebbült, mert arra gondolt, hogy történjék bármi, többé nem kínlódik a történelemmel.

35

A KALÓZHAJÓ HETEDIK FEJEZET

APA ÉS FIÚ

Másnap délelőtt a szobájába hívatta Joe-t az apja. Joe örült, hogy már elmúlt benne a várakozás feszültsége, Bronson az ablaknál állt. Kint egy sereg veréb csatározott: az ablak alatt, úgy látszik, ez kötötte le figyelmét. Joe is odalépett és kitekintett. Egy kis verébfiókát látott a füvön, amint furcsán erőlködve próbált megállni gyönge lábán. Kiesett a fészekből, bele a futórózsabokorba, és a két verébszülő izgatottan ide-oda cikázva nézte kínlódását. - Így járnak a kismadarak - jegyezte meg Bronson, Joe felé fordulva, És azt hiszem, fiam. hogy valami hasonló előtt állasz te is. Félek, hogy életedben válságos időszakhoz értünk. Már egy esztendeje várom, hogy jöjjön ez a válság, hiszen gondatlanságod, figyelmetlenséged, nemtörődömséged előrevetette annak árnyékát! Állandóan házon kívül csatangolsz, örökösen kalandokat hajszolsz! Elhallgatott, valami választ várva, dó Joe nem szólt. - Teljes szabadságot adtam neked. Én hiszek a szabadságban. A legnemesebb emberek ilyen talajban fejlődnek! Ezért nem állítottam eléd korlátokat, mindenféle rendszabályokkal, büntetésekkel! Nem sokat kívántam tőled, jöttél-mentél, ahogy éppen kedved tartotta. Bizonyos mértékig a saját becsületedre bíztalak, magad ura voltál, mert bíztam igazságérzetedben, hogy az majd visszatart a rossztól, és tanulásra ösztönöz! De te megcsaltál! Mit tegyek most veled? Láncoljalak az asztalhoz, állítsak őrt melléd, kényszerítselek szigorral a könyveidhez?! - Nézd, itt ez a levél - folytatta rövid szünet után, miközben felvett az asztalról egy borítékot, és kihúzott belőle egy levelet. Joe megismerte Wilson kisasszony határozott, egyenletes betűit, és szíve megremegett. Apja fölolvasta:

36

JACK LONDON

Figyelmetlenség és gondatlanság jellemezte munkáját egész idő alatt, úgyhogy amikor eljött a vizsga napja, teljesen készületlenül találta. Sem történelemből, sem mennyiségtanból nem tudott megfelelni egyetlenegy kérdésre sem, fehéren adta be a vizsgaívét. Ezek a vizsgák délelőtt voltak. Délután még csak annyira sem fárasztotta magát, hogy a többi vizsgára eljöjjön . . . Bronson elhallgatott és feltekintett. - Hol voltál délután? - kérdezte. - Hajón átmentem Oaklandba - felelte Joe. - Nem akartam fejfájással előhozakodni kifogásul. - Ez az, amit iskolakerülésnek neveznek, ugye? - Ez... - A vizsga előtti estén, ahelyett hogy tanultál volna, jobbnak láttad elkódorogni, és förtelmes verekedésbe keveredni! Akkor nem szóltam semmit. Azt gondoltam, mindent megbocsátok, ha jól végzed a dolgod az iskolában. Joe-nak nem volt semmi mondanivalója. Tudta, hogy felhozhatna mentségül egyet és mást a tegnapi eseményekből, de úgy érezte, apja úgysem értené meg, és akkor hiábavaló minden beszéd. - Az a bajod, Joe, hogy gondatlan vagy, és nem tudod összeszedni magad. Éppen arra volna szükséged, amitől én eddig megkíméltelek: szigorú fegyelemre! Arra is gondoltam, hogy esetleg elküldlek katonaiskolába, ahol előírják a kötelességeidet, és megszabják, hogy mit tégy a huszonnégy óra minden percében! - Ó, apám, te nem érted, nem értheted! - tört ki végre Joe-ból. - Próbálok tanulni, igazán becsületesen próbálok! De úgy látszik, nincs hozzá tehetségem. Vagy nem vagyok arra való. Ki szeretnék menni a világba! Szeretném látni az életet, élni az életet! Nem kell nekem semmiféle katonaiskola, inkább a tengerre mennék, vagy akárhova, ahol csinálhatok valamit, és lehetek valaki! Bronson szeretettel nézett fiára. - Csak tanulással érhetsz el valamit, és lehetsz valaki az életben mondta. Joe kétségbeesett mozdulattal emelte fel kezét. 37

A KALÓZHAJÓ

- Tudom, mit érzel magadban - folytatta Bronson -, de te még kisfiú vagy, olyan, mint az a kis verébfióka, amelyet az imént láttunk. Ha itthon nincs benned elég önfegyelem ahhoz, hogy tanulj, akkor otthonodtól távol, kint a nagyvilágban, ahova, úgy érzed, húz valami, ugyancsak nem lesz benned elég önfegyelem, hogy elvégezd munkádat! De hajlandó vagyok, Joe, hajlandó vagyok, miután befejezted a gimnáziumot, és mielőtt egyetemre mennél, kiengedni téged a nagyvilágba egy időre! - Engedj most el! - kérlelte Joe hirtelen, - Nem, most még korai. Még nem nőttek ki a szárnyaid. Még nem értél meg eléggé, eszméid, életfelfogásod még nem rögződött végérvényesen beléd! - De hiszen nem tudok tanulni - könyörgött Joe -, tudom, hogy ezután sem bírok majd tanulni! Bronson órájára nézett és felállott. - Még nem határoztam - mondta -, nem tudom, mit tegyek: adjalak-e próbaidőre a katonai akadémiára, vagy ... Egy pillanatra megállott az ajtónál és visszanézett: - Egyet jegyezz meg, fiam, én nem haragszom rád - mondta. - Inkább szomorú vagyok, és aggódom érted. Gondolkozz, és mondd meg ma este, mit szándékozol tenni. Az apa kiment, és Joe hallotta, amint becsukódott mögötte a kapu. Hátradőlt a nagy karosszékben, és behunyta szemét… Katonaiskola! Brr! Ügy félt az ilyen intézményektől, mint az állat a kelepcétől! Nem, ilyen helyre egészen biztosan nem megy! És ami az iskolát illeti? - Mélyet sóhajtott erre a gondolatra. Estig kapott határidőt, hogy döntsön sorsa fölött. Nos, tudja már, mit fog tenni! Nem kell várnia estig… Határozott léptekkel indult kifelé, és arca elszánttá keményedett, amint kilépett a kapun. Megmutatja apjának, hogy ki tudja már venni a maga részét a munkából a világban - gondolta útközben -, megmutatja neki! Miközben az iskolához ért, pontosan kidolgozta tervét. Már csak a kivitel maradt hátra. Éppen dél volt. Bement az osztályba, és észrevétlenül összecsomagolta könyveit, Az udvaron Freddel meg Charley-val találkozott. - Mi újság? - kérdezte Charley. - Semmi - morogta Joe. 38

JACK LONDON

- Mit keresel itt? - Hazaviszem a könyveimet. Mit gondolsz, mit keresnék itt? - Ugyan, ugyan, ne légy olyan titokzatos! - szólt közbe Fred. - Nem értem, miért ne mondhatnád meg nekünk, mi történt. - Majd megtudjátok, még idejében - mondta Joe jelentőségteljesen, sokkal jelentőségteljesebben, mint szerette volna. És, mivel attól tartott, hogy még többet mond, sarkon fordult, és faképnél hagyta bámészkodó pajtásait. Egyenesen hazament, fel a szobájába, ott nagy buzgón rendbe rakott mindent. Ruháit gondosan felakasztotta, és átöltözött egy régebbi ruhájába. Szekrényéből két alsónadrágot, két pamutinget és egy fél tucat harisnyát szedett elő. Ehhez zsebkendőt, fésűt meg fogkefét csomagolt. Amikor vastag csomagolópapírba csavarta, és összekötötte az egészet, elégedetten nézegette művét. Azután asztalához lépett, egy belső fiókból elővette több havi megtakarított pénzét, amely néhány dollárra rúgott. Július negyedikére* gyűjtött, de alig is sajnálta, miközben. zsebébe gyűrte. (* Az Egyesült Allamok nemzeti ünnepe. 1776. július 4-én fogadta el a kongresszus a Függetlenségi Nyilatkozatot, amellyel a. szövetséges államok kimondták elszakadásukat Angliától.) Majd elővett egy lap papírt, leült: és írt: Ne keressetek. Én semmirekellő vagyok, én tengerre szállok. Ne aggódjatok miattam. Jól vagyok, és tudok ügyelni magamra. Egyszer majd visszajövök, akkor mindnyájan büszkék lesztek rám. Isten veletek. Apa, Anya, Bessie Joe A levelet az asztalán hagyta, hogy mielőbb észrevegyék. Hóna alá fogta a csomagot, és egy utolsó búcsúpillantást vetve szobájára, kilopózott.

39

A KALÓZHAJÓ NYOLCADIK FEJEZET

FR1SCO KID ÉS AZ ÚJ FIÚ

Frisco Kid elégedetlen volt - elégedetlen és kiábrándult. Ezt képtelenségnek tartották volna a parton horgászó fiúk, akik módfelett irigyelték. Igaz, hogy ezek tisztább ruhában voltak, és volt apjuk, anyjuk is, de ő szabadon vitorlázgatott keresztül-kasul az öbölben, élete tele volt mozgalmas kalandokkal, voltak felnőtt férfipajtásai, ők meg szigorú fegyelem alatt nyögték az otthoni egyhangú, szürke életet. Nem is álmodták, hogy Frisco Kid valaha is szóba állna velük a Dáridó fedélzetéről, és éppen amiatt irigyelné őket, ami az ő szemükben a legkellemetlenebb, amitől a legtöbbet szenvednek. Mint ahogy a kaland regényessége a szirének dalát dalolta, és messzi országok, bátor tettek csábító szavát az ő fülükbe suttogta, éppen úgy izgatta Frisco Kid élénk képzeletét az édes otthon titokzatossága; a legkedvesebb álma volt az, amit sohasem ismert - apa, anya, nővér, apai tanács, anyai csók... Nagyot nyújtózott, lejött a Dáridó fülkéjének lapos tetejéről, ahol napozott, és lerúgta nehéz tengerészcsizmáját. Aztán elnyúlt a keskeny oldalfedélzeten, és lábát belelógatta a sós vízbe. „Ez aztán szabadság" - gondolta magában az egyik fiú, aki már hoszszabb ideje figyelte. Különösen a derekához szíjazott, csípőjéig érő nagy tengerészcsizma nyűgözte le figyelmét. Nem tudta, hogy Frisco Kidnek nincs semmi cipőféléje, hogy az az ormótlan csizma Le Maire-é, a francia kapitányé volt azelőtt, és három hüvelykkel hosszabb a kelleténél. Azt sem találhatta ki, milyen kellemetlen viselet az ilyen nehéz csizma meleg, nyári napokon. Frisco Kid kedvetlenségének azonban egészen más oka volt! A Dáridóról hiányzott egy matróz, és így sokkal többet kellett dolgoznia, mint amennyi pontosan kötelessége lett volna. A főzést még nem bánta, sem azt, hogy fel kell mennie a fedélzetre vizet szivattyúzni, de amikor seprésre került a sor, meg mosogatásra, akkor bizony már lázongott. Érez40

JACK LONDON

te, hogy érdemei alapján fel lehetne menteni az ilyen alantas munka alól. Zöldfülű gyerekek valók erre, ő már ért a vitorlához, tud kikötni, horgonyt vetni, horgonyt felszedni, kormányozni! - Kelj fel! - kiáltott a francia, a Dáridó kapitánya, aki Frisco Kid ura és parancsolója volt, miután egy csomagot dobott a hajóra, és a kormány felőli vitorlakötélen fölmászott a fedélzetre. - Előre, hamar! - kiáltott a fiúra, akié a csomag volt, és aki még habozva állott a parton. Jó tizenöt láb volt a rakparttól a bárkáig, és a gyerek felágaskodva sem érte el a vitorlakötelet, hogy megkapaszkodjék benne. - Nos! Egy, kettő, három! - számlált a francia jóindulatúan, ahogy hajóskapitányok nógatják matrózaikat, ha azok nem mozdulnak elég gyorsan. A fiú egész testsúlyával nekilendült, és sikerült elkapnia a kötelet. Egy pillanat múlva a fedélzeten volt; tenyere bizsergett a tornától. - Kid, itt az új tengerész, bemutatom neked. - A kapitány mosolygott és hajlongott, majd félreállt. - Misztő Dsó Bronson - tette hozzá később mintegy kiegészítésképp. A két fiú szótlanul nézte egymást egy darabig. Körülbelül egykorúak lehettek, bár a jövevény erősebbnek, jobban tápláltnak látszott. Frisco Kid kezet nyújtott. - A tengeren akarsz élni? - kérdezte. Joe bólintott, és kíváncsian mérte végig társát, mielőtt válaszolt volna. - Igen. Azt hiszem, egy ideig jó lesz itt az öbölben, azután, ha majd már hozzászoktam, kihajózom a tengerre - egy tepsiben. - Miben?! - Egy tepsiben, amiben az igazi matrózok élnek - magyarázta Joe pirulva, mert gyanította, hogy rosszul mondta. - Ja úgy, egy teknőben! Tudsz valamit a tengerről?! - Igen ... nem, azaz, amennyit olvastam ... Frisco Kid füttyentett, sarkon fordult, de olyan fensőbbséggel, mint valami lord, és a kabinjába ment. - Tengerre száll - mormogta magában, miközben tüzet, rakott és vacsorafőzéshez látott – egy… „tepsiben”… hm ... és azt képzeli, hogy ez neki jó lesz ... 41

A KALÓZHAJÓ

Eközben a kapitány körülvezette a jövevényt a bárkában, mintha valami vendég lett volna; mindent megmutatott neki. Annyira igyekezett kedves, megnyerő lenni, hogy Frisco Kid alig tudta visszafojtani a nevetést, amikor fejét az ablaknyíláson kidugta, hogy vacsorához hívja őket. Joe nagyon élvezte a vacsorát. Egyszerű volt az étel, de ízletes, és a sós levegő meg a tengerészkörnyezet felfokozta étvágyát. A kabin csinos volt, tiszta, és - ami különösen meglepte - szűk méretei ellenére is igen kényelmes. Minden talpalatnyi hely ki volt használva. Az asztal a középgerendától függött alá, csigán, úgyhogy amikor nem volt rá szükség, egyszerűen felvonták. A mennyezetről mindkét oldalon egy-egy függőágy csüngött. A takarókat összesodorták, és a fiúk evés közben kényelmesen ültek az ágyakon. Egy fényezett tartóban tengerészlámpa is lógott a mennyezetről, és megvilágította a kis fülkét, míg nappal a kabin falába vágott négy kis kerek üvegablak szolgáltatott világosságot. Az ajtó egyik oldalán kályha meg fásláda állott, a másikon edényállvány. A fülke hátsó falát pisztolyok, puskák díszítették, míg a kapitány ágya mellett a felgöngyölt pokróc mögött tölténytáska és revolvertok húzódott meg. Joe egészen álomszerűnek látta mindezt. Nagyon sokszor képzelt el magában ilyen jelenetet, de most kézzelfogható valóság, amit lát, sőt, úgy érezte, mintha már évek óta ismerné új társait. A kapitány barátságosan mosolygott feléje az asztalon át. Valójában gonosz arca volt, de Joe csak azt látta rajta, hogy viharedzett. Frisco Kid étkezés közben leírta, milyen vihari állott ki a Dáridó legutóbb, és Joe növekvő bámulattal nézte a fiút, aki olyan régóta él a tengeren, és annyit tud már róla. A kapitány lehajtott egy pohár bort, megtoldotta még eggyel, majd egy harmadikkal, akkor arcára kiült gonosz természetének igazi kifejezése, ágyára vetette magát, és csakhamar hangosan horkolt. - Jó lesz, ha lefekszel, és alszol néhány órát - tanácsolta Frisco Kid barátságosan, Joe ágyára mutatva. - Valószínűleg ébren töltjük az éjszaka jó részét.

42

JACK LONDON

Joe megfogadta tanácsát, de nem tudott olyan gyorsan elaludni, mint két társa. Tágra nyitott szemmel feküdt, a vészharang fogantyúját nézte, és elgondolta, mennyi esemény zajlott le az utóbbi tizenkét órában. Még ma reggel iskolásfiú volt, és íme, most már tengerész, elvitorlázik a Dáridóval, isten tudja, merre. Húszesztendősnek érezte magát e gondolatra, minden porcikájában férfinak - tengerésznek! Nos, majd hallanak róla nemsokára. Szinte látta maga előtt, amint beszélnek róla majd akkor a fiúk: - Micsoda?... - Ó, Joe Bronson - tengerész! Jó pajtásunk volt! Büszkén gondolta végig az egész jelenetet. Aztán ellágyult, eszébe jutott, hogy anyja aggódik miatta, de atyjára gondolva, szíve ismét megkeményedett. Nem mintha apja nem lett volna jó és kedves, de nem érti meg a fiúkat - gondolta Joe. - Itt a baj! Még ma reggel is azt mondta, hogy a világ nem játszótér, és a fiúk, akik annak veszik, keservesen meglakolnak, és boldogok, amikor ismét hazakerülnek. Nos, ő tudja, hogy keményen kell dolgozni, és sok próbát kell kiállni a világban, de azt is tudja, hogy a fiúknak is van valami joguk! Majd megmutatja, hogy ő tud vigyázni magára; és aztán írhat is haza, mihelyt beleélte magát az új életbe.

43

A KALÓZHAJÓ KILENCEDIK FEJEZET

A »DÁRIDÓ« FEDÉLZETÉN

Joe arra ébredt álmodozásából, hogy egy csónak súrolja lágyan a Dáridó oldalát. Csodálkozott, hogy nem hallotta az evező nyomán kavargó hullámok csapkodását. Aztán két férfi ugrott át a korláton, és nyitott be a fülkébe. - Akármi legyek, ha nem alszanak. - mondta az egyik, miközben fél kézzel ügyesen kigöngyölte Frisco Kidet takarójából, míg másik kezével a borosflaska után nyúlt. A kapitány kidugta fejét a kabin másik oldalán, szeme még álmosan pislogott, mialatt üdvözölte vendégeit. - Ó, ó, hát ez mi?! - kérdezte az a férfi, akit Cockney-nak szólítottak, és Joe-t a földre taszítva, csettintett nyelvével. - Utas? - Nem, nem - felelt a kapitány sietve -, az új matróz. Nagyon derék fiú! - Derék vagy nem derék, az a fontos, hogy tartsa a száját! - morogta a másik jövevény, aki eddig még egy szót sem szólt, és dühösen nézett Joe-ra. - Hallod-e - nyugtalankodott az előbbi -, állapodjunk meg, hogyan osztozunk a zsákmányon! Remélem, Bill meg én kapunk egy negyedet?! - A Dáridó kap egy harmadot, a többit öt részre osztjuk. Öt ember, öt rész! Rendben van? A kapitány izgatottan magyarázta, hogy a Dáridónak joga van három embert tartani, és Frisco Kidre hivatkozott, mint tanúra. De Frisco Kid nem szólt közbe, hagyta, hadd intézzék el a maguk dolgát, és friss kávét főzött. Joe egy árva szót sem értett az egészből, csak annyit tudott, hogy valamiképpen ő az oka a veszekedésnek. Végül is a kapitánynak lett igaza, a két vendég engedett, bár csak hoszszas, goromba vita után. Miután megitták a kávét, mindnyájan felmentek a fedélzetre.

44

JACK LONDON

- Maradj a háttérben, és figyeld meg, hogy dolgoznak - súgta Kid Joenak -, majd megmagyarázok mindent, a köteleket, vitorlákat, ha nem leszünk ilyen sietségben. Joe szíve hálával telt meg erre a baráti közeledésre, és hirtelen olyan érzése támadt, hogy Frisco Kidhez és csakis őhozzá fordulhat, ha valamire szüksége volna. Valami nagy ellenszenv kezdett ébredezni benne a kapitánnyal szemben. Nem tudta volna megmondani, miért, csak egyszerűen így érezte. Néhány reccsenés, roppanás, és az óriás fővitorla ott lengett fölötte az éj sötétjében. Bili a hajó orrában kioldotta a köteleket. Cockney.a hajó farában a vitorlát igazgatta, Frisco Kid az árbocnál dolgozott, a francia kapitány pedig a kormányt kezelte, és a Dáridó repült a szélben a csatorna közepén. Joe hallotta, hogy azt mondták, ne tegyék ki az oldallámpákat, meg hogy nagyon kell figyelni, de annyit értett csak az egészből, hogy valami hajózási törvényi akarnak áthágni. Oakland part menti negyede lassanként eltünedezett. Csakhamar ingoványos partrészlet váltotta fel a dokkok és a sötét hajók sorát. Joe tudta, hogy a San Franciscó-i öbölhöz közelednek. Enyhe északi szél fújdogált, és a Dáridó nesztelenül siklott tova a vízen. - Hová tartunk? - kérdezte Joe Cockney-tól, hogy barátságosnak mutatkoznék, de meg kíváncsiságát is szerette volna kielégíteni. - Ó, a társammal, Billel, egy rakományt akarunk kiemelni a „gyárából" - hangzott az odavetett válasz. Joe azt gondolta magában, ugyancsak furcsa alak lehet ez a „gyáros”, de aztán eszébe jutott, valószínűleg még sok különös esettel találkozik majd ebben az új környezetben, és nem szólt semmit. Egyszer már elárulta járatlanságát Frisco Kid előtt, amikor „teknő” helyett „tepsiről” beszél!; nem akarta ismét nevetségessé tenni magát. Kis idő múlva leküldték, hogy oltsa el a lámpát a fülkében. A bárka megfordult, és az északi part felé igyekezett. Mindenki hallgatott, csak néha-néha cserélődött egy-egy suttogó kérdés és felelet Bill meg a francia kapitány között. Végül szélirányban siklott a Dáridó, és a fővitorla meg a kisebbik vitorla vidáman dagadozott. 45

A KALÓZHAJÓ

- Rövid kötélre a horgonyt,! - súgta a kapitány Frisco Kidnek. A fiú előrement, és kivetette a horgonyt, a lehető legkevesebb iszapot kavarva lel. A Dáridó a part mentén imbolygott, szintúgy a csónak is, amely a két idegent hozta. - Nézz utána, hogy a „süldő", mármint az új fiú, ne csapjon zajt - szólt oda Bill halkan társának, miközben beszállt hozzá a csónakba. - Tudsz evezni? - kérdezte Frisco Kid. a másik csónakba szállva. Joe bólintott. - Akkor fogd ezt a pár evezőt, de ne csapj zajt! Frisco Kid a második pár evezőhöz ült, a kapitány pedig a kormányhoz. Joe észrevette, hogy az evezők bőrrel vannak bevonva, sőt az evezőtartók is. Lehetetlen volt zajt ütni, hacsak félre nem csapott az ember a lapáttal. Azonkívül Joe a Merrit-tavon tanult evezni, nem kellett hát attól tartani, hogy ügyetlenkedni fog. Az első csónakot követték, és oldalt pillantva, Joe látta, hogy a kikötő mentén haladnak. Néhány himbálózó lámpással megvilágított hajó vesztegelt ott, de ők éppen a fénysáv határán maradtak. Nemsokára Frisco Kid suttogó parancsra abbahagyta az evezést. Aztán a csónakok egy szűk öbölben a kísértetek nesztelenségével parthoz siklottak - ők maguk pedig kiléptek a szárazföldre. Joe követte a többieket, akik egy húsz láb magas töltés oldalán kúsztak óvatosan fölfelé. A töltés tetején keskeny kötélpálya alatt haladtak tovább, a kötelek hatalmas vasoszlopok között futottak. Az oszlopok sora messze ellátszott, minden irányban, Joe meg sem tudta hirtelen ítélni, milyen messze, a háttérben pedig valami nagy, gyárszerű épület körvonalai rajzolódtak ki homályosan. Az emberek vasrakományt szállítottak le az öbölbe, és azt mondták Joe-nak, segítsen ő is, de a legkisebb nesz nélkül. Az öbölnél átadták terhüket Frisco Kidnek, aki előbb az egyik, aztán a másik csónakba rakta. Amikor már több nem fért a csónakokba, ügyesen széjjelrakta és elrendezte a rakományt úgy, hogy a két csónak fenekén lapuljon. Joe kitartóan dolgozott, de nem győzött csodálkozni a különös vállalkozáson.

46

JACK LONDON

Miért csinálják oly titokzatosan? Miért kell annyira vigyázni a csendre? Éppen e kérdéseken törte a fejét, és szörnyű gyanú ébredi, lelkében, amikor bagolyhuhogást hallott. Csudálkozott, hogy bagoly van ilyen helyen. Éppen lehajolt, amikor hirtelen egy alak ugrott elő a sötétből, és a kezében levő lámpa fényét egyenesen az ő arcába irányította. Joe-t elvakította a hirtelen támadt világosság, és hátratántorodott. Most, mint valami ágyúdörej, revolverlövés csattant. Joe csak annyit tudott, hogy lőttek, és lába legyőzhetetlen vággyal emelkedett menekülésre. Sarkon fordult tehát, s az öböl felé futott. Útközben azonban egy másik lámpás alakkal is találkozott, aki az egyik vasoszlop mögül ugrott elő, és a menekülő Joe-ra lőtt. Joe lefutott a töltésen, és beugrott a vízbe, a csónak mellé. A kapitány meg Frisco Kid a tenger felé fordították a csónak orrát, és nyugodtan vártak őrá. Evezőik már indulásra készen álltak, csendesen, moccanás nélkül tartották a lapátokat, még akkor is, amikor a két férfi a töltésen feléjük lövöldözött. A másik csónak közelebb állott a parthoz, részben szárazra volt vontatva. Bili megkísérelte eltaszítani, hívta Cockney-t. hogy segítsen, de a jó ember teljesen elvesztette a fejét, és kapkodva gázolt a vízben Joe nyomában. Alighogy Joe fölmászott a csónak orrára, ő is kapaszkodni kezdett rá. Ez a túlsúly majdnem fölborította mindnyájukat. Mindenesetre veszedelmes mennyiségű víz tolult a járműbe. Eközben a támadók újra megtöltötték pisztolyukat, és újra tüzellek, ezúttal jobban célozva. A lárma csakhamar fokozódott. Hangok, kiáltások hallatszottak a hajókról a kikötő mentén. A távolban rendőrfütty süvített. - Ki innen! - kiáltotta Frisco Kid. - Csak nem akarja, hogy elsüllyedjünk?! Menjen, segítsen a társának. De Cockncy-nek a foga vacogott a félelemtől, és ijedtében sem beszélni, sem mozdulni nem tudott. - Dobd ki a bolondot! - rendelkezett a francia kapitány a csónak farából. Abban a pillanatban egy golyó széjjelhasította az evezőt a kezében, mire hidegvérrel elővett egy másikat a tartalékból. 47

A KALÓZHAJÓ

- Segíts, Joe! - szólt oda Frisco Kid. Joe megértette, miről van szó, ketten megfogták a halálra rémült embert, és kidobták a csónakból. Amikor feje ismét kibukkant, két-három golyó csapott el fölötte. Bill szerencsére kimentette és csónakjába segítette társát, amelyet közben sikerült vízre vontatnia. - Rajta! - szólt a francia kapitány, és néhány gyors evezőcsapással tovasiklottak a sötétben, ki a veszedelmes partszakaszból. Annyi víz tolult a csónakba, hogy a könnyű jármű minden pillanatban elsüllyedhetett. Míg Frisco Kid is evezett, Joe - a kapitány parancsára kifelé dobálta a vasdarabokat. Ez egyelőre megmentette őket. De éppen, amikor a Dáridóhoz értek, megbillent a csónak, féloldalra alámerült, fordult egyet, és az öböl fenekére küldte a maradék vasat is. Joe meg Frisco Kid egymás mellett bukkantak a felszínre, és együtt másztak fel a fedélzetre. A kapitány már fent állott, és segített a menekülőknek. Miközben a vizet merték a csónakból, fölbukkant a közelben Bili meg a társa is. Gyorsan dolgozott minden kar, és mielőtt még Joe észbe kapott volna, már fölvonták a vitorlát, és a Dáridó a tengerszoros felé siklott. A sötét iszapföld mellett Bill meg Cockney a bárka végébe mentek, csónakba szálltak, és csónakjukat eloldották. A kapitány a legkülönbözőbb nyelveken szidta balszerencséjét, és a borosflaskában keresett vigasztalást.

48

JACK LONDON TIZEDIK FEJEZET

AZ ÖBÖL KALÓZAI KÖZÖTT

Friss szél kerekedett, amikor ismét a part közelébe értek, és a Dáridó sebesen siklott ki feszített vitorláival. Kiakasztották az oldallámpákat. Frisco Kid kormányzott, mellette ült Joe, és az éjszakai eseményeken töprengett. A történtek után nem tudta tovább ámítani magát. Lelke tele volt a legzavarosabb szemrehányásokkal. Ha rosszul cselekedett okoskodott magában -, szándékán kívül tette; és éppoly kevéssé szégyenli a múltat, mint amennyire nem fél a jövőtől. Társai rablók és tolvajok, az öböl kalózai. Sok vad mesét hallott már a tetteikről. És íme, éppen közéjük cseppent. Olyan adatokat tud róluk, hogy börtönbe juttathatja őket. Tudta, hogy éppen ezért vigyáznia kell magára, és hogy szökési esélyei igen megcsappantak. De meg fog szökni az első kedvező alkalommal! Hatalmas szélroham szakította félbe gondolatait, a Dáridó féloldalt dőlt, és sós hullám söpört végig a fedélzeten. Frisco Kid gyorsan meglazította a fővitorlát. és beigazította a kormányt. Azután fél karral mert a kapitány lenn maradt, és Joe továbbra is tétlenül nézte társát lejjebb eresztette a vitorlát. A nagy szélroham, amely a Dáridói majdnem feldöntötte, nem tartott sokáig, de növekvő szelet jelzett, és észak felől nemsokára lökés lökés után érte a bárkát. A fővitorla vágta a szelet, csak úgy recsegett-ropogott bele, azt hitte az ember, darabokra szakad. A bárka vadul rohant a dagadó tengeren. Minden csupa zűrzavar volt, de még a járatlan Joe is látta, hogy itt megszokott a zűrzavar. Látta, hogy Frisco Kid pontosan tudja, mit és hogyan kell tennie. Miközben figyelte, rájött valamire, aminek hiányára már sokan ráfizettek: az embernek ismernie kell saját képességeit! Frisco Kid tudta, hogy mennyi telik tőle, ezért volt önbizalma. Higgadt és nyugodt maradt, gyorsan, de meggondoltan dolgozott. Nem hamarkodott el semmit. A vitorla legkisebb mozdulásai is rendjén valónak bizonyultak. 49

A KALÓZHAJÓ

Bármi más baleset megtörténhetik, de nincs olyan szélroham - jöhet akár negyven is egymás után -, amelyik meglazíthatna egyetlenegy kötélcsomót is! Frisco Kid hívta Joe-t, segítsen kifeszíteni a fővitorlát. Kifeküdt a hajó orrvitorlájának messzire kinyúló rögzítőrúdjára, és amit most kellett elvégezniük, ahhoz képest könnyű feladat az árboc legfelső keresztrúdjának végébe akadt kötélzet kiszabadítása is. Joe Frisco Kid vezérlete mellett megeresztette az elővitorlát, azután bement a fülkébe, és vagy egy lábnyira leengedte a középárbocot. A nagy munka fölötti izgalom elűzött agyából minden kellemetlen gondolatot. Társának példáját követve, megőrizte hidegvérét. Minden sietség nélkül teljesítette a parancsokat, de azért korántsem kelletlen lassúsággal. Közösen állították üzembe ifjú erejüket a vad természettel, és együtt diadalmaskodtak rajta. Joe visszatért oda, ahol Frisco Kid állott, a kormány mellé, és büszke volt magára meg Friscóra; és amikor szavakba nem öntött dicséretet olvasott ki társa szeméből, elpirult, mint valami lány az első bókra. De a következő pillanatban keresztülvillant agyán, hogy ez a fiú tolvaj, közönséges tolvaj, és ösztönszerűleg visszahúzódott tőle. Környezete eddig még megóvta őt az élet durvaságaival való szembetalálkozástól. Olvasmányaiban - és eddig csak jó könyveket olvasott - a becsületesség és tisztesség magasztalását találta, és azt tanulta, hogy undorodnia kell a bűntől. Egy kicsit arrébb húzódott tehát Frisco Kidtől, és szótlan maradt. Kid teljes figyelmét a bárka vezetésére fordította, nem volt tehát ideje észrevenni a hirtelen érzelemváltozást. Csak egy valamit talált meglepőnek Joe. Míg az a gondolat, hogy Frisco Kid tolvaj, eltávolította őt társától, Frisco Kidet magát nem találta visszataszítónak. Ahelyett, hogy tisztességérzete Frisco Kid kerülésére késztette volna, úgy érezte, vonzódik hozzá. Nem tehetett róla, de szerette, bár nem tudta okát adni, miért. Ha egy kicsit idősebb lett volna, megérti, hogy a fiú tulajdonságai vonzották - hidegvére, önuralma, férfias bátorsága és egy bizonyos szívélyes, barátságos vonás természetében.

50

JACK LONDON

De így saját züllöttségének tulajdonította, hogy nem borzad vissza Friscótól, és bár szégyellte gyengeségét, mégsem tudott elnyomni egyegy meleg pillantást, amelyet a különös kis kalózra vetett. - Húzd le két-három lábnyival a csónakkötelet! - rendelkezett Frisco Kid, mert mindenre volt gondja. A csónak igen hosszú kőiéire eresztve úszott, és ezért vadul hánykolódott a vízen. Hol hátramaradt, amíg megfeszült a kötél, s akkor magasra szökött, majd ismét lezuhant, és majdnem a hatalmas hullámokba temette orrát, amelyek fenyegetve nyaldosták körül minden oldalról. Joe fölmászott az árbocon a csúszós hátsó fedélzetre, és odakúszott a csörlőhöz, amelyre a csónakkötél rá volt tekerve. - Vigyázz! - intette Frisco Kid, mert a bárka hatalmas lökést kapott, és veszedelmesen fél oldalra dőlt. - Tekerd le előbb a kötelet, de ne egészen, csak az utolsó tekeredésig, és tartsd magasra, amikor a kötél megfeszül! Kényes munka ez egy járatlan kezdőnek. Joe letekerte a kötelet, fél kézzel magasra emelte, a másikkal pedig megpróbálta a végét beljebb húzni a rögzítőbe. De az utolsó pillanatban a csónak belevágódott egy magas hullám tarajába, és a kötél nagy reccsenéssel megrendült. Kicsúszott a kezéből, és messzire elrepült a bárka orra felé. Joe dühösen utánakapott, és a kötél maga után húzta a csúszós fedélzeten. - Engedd el, engedd el! - kiáltotta Frisco Kid. Joe elengedte, mert már a fedélzet széléig csúszott, a csónak pedig hirtelen hátrazuhant. A kudarc után Joe szégyenkezve nézett társára, azt várva, hogy megszidja őt ügyetlensége miatt. De Frisco Kid jóindulatúan mosolygott. - Jól van - mondta -, nem tört el egy csontod sem… senki sem esett a tengerbe! Különben sem kellett volna téged küldenem! De nincs semmi baj! Még könnyen fölszedhetjük. Menj, engedd lejjebb a középárbocot, úgy két lábnyival. Aztán gyere ide, és tedd, amit mondok! De ne siess! Könnyedén, de biztosan! Joe lejjebb engedte a középárbocot, aztán visszatért az elővitorlához. - Szél ellen! - kiáltotta Frisco Kid, miközben letolta a kormányrudat, és egész testével ráfeküdt. - Vedd le! Jól van! Most a fővitorlához! 51

A KALÓZHAJÓ

Közös erővel vetették rá magukat a vitorlakötélre. Joe belemelegedett a munkába. A Dáridó úgy ficánkolt, mint valami versenyparipa, és repült a szélben, ropogó vásznakkal, dagadó vitorlákkal. - Húzd le az elővitorlát! Joe eleget tett a parancsnak, de a nagy szél oldalt kapta és félrebillentette a bárkát. Ez a rázkódás kivetette a kapitányt ágyából, ott hevert holtrészegen a kabin padlóján. Frisco Kid háttal a kormányrúdnak támaszkodva, küzdött a széllel, hogy egyensúlyban tartsa a bárkát, és mély megvetéssel nézte a földön hempergő alakot, magában morogva: - Rühes kutya! Tőle ugyan elsülylyedhetnénk, amennyit ő törődik a dolgával! Kétszer is megfordultak, amíg tovább tudták vezetni a bárkát álló helyéből. Joe egyszer csak felfedezte a csónakot, ott táncolt a csillagsugaras ég alatt. - Van idő bőven - intette Frisco Kid. A Dáridó most újra nyílsebesen siklott szél irányában a csónak felé. - Most! - kiáltotta Frisco Kid. Joe áthajolt a korláton, megragadta a pányvakötelet, és megerősítette a csörlőben. Még mindig szégyellte, hogy olyan bajt okozott, de Frisco Kid hamar megvigasztalta: - Ó, nem olyan nagy dolog! - mondta. - Mindenki keresztülmegy ezen, amikor még kezdő. De sokan elfelejtik, mennyit kínlódtak, amíg valamire jutottak, és mindjárt dühbe jönnek, ha egy újonc hibázik. Én sohasem dühöngök. Nagyon jól emlékszem... • És elbeszélte Joe-nak első ballépéseit, meg az elviselt sok keserves büntetést, amikor mint hajóinas először volt a tengeren. Egymás mellett ültek, szorosan összebújva a bárka farában, úgy beszélgettek. - Hol vagyunk? - kérdezte Joe, amint egy világítótoronyhoz közeledtek, amely a sziklák tetején fénylett az éjszakában. - A Kecske-szigetnél. Tengerésziskola van itt és torpedógyár. Kitűnő halászhely. Átmegyünk a túlsó oldalra, és kikötünk az Angyal-szigetnél. Vesztegzár-állomás van ott. Ha a kapitány kijózanodik, megmondja, merre akar menni. Menj, pihenj egy kicsit. Most már boldogulok magam is! 52

JACK LONDON

Joe tagadóan rázta fejét. Igen sok izgalmon ment keresztül az éjszaka, nem kívánt aludni. Nem szeretett gondolni semmire, inkább nézte a Dáridót, amint vadul szökell meg ugrik, és szeli a tenger hatalmas hullámait. Ruhái már jórészt megszáradtak, jobb szeretett a fedélzeten maradni, és gyönyörködni a káprázatos látványban. Oakland lámpái lassan, lassan eltűnlek, csupán halvány fénysáv jelezte őket a látóhatáron, de San Francisco kivilágított hegyei, völgyei mérföldekre ragyogtak amott délen. Joe jól tudott tájékozódni, a hajóállomástól a postáig minden nagyobb épületet felismert. Valahol ebben a fény- és árnyrengetegben van az ő lakásuk is, ott talán most rá gondolnak, és aggódnak miatta. Ott, arra valahol, édesdeden alszik Bessie, mire fölébred reggel, csodálkozik majd, de hiába várja bátyját a reggelinél. Joe megborzongott. Azután jóval később Frisco Kid vállára hajtotta fejét, és mélyen elaludt.

53

A KALÓZHAJÓ TIZENEGYEDIK FEJEZET

KAPITÁNY ÉS MATRÓZ

- Ébredj, kikötünk! Joe felszökött álmából, és elcsudálkozott a szokatlan helyzeten, mert az álom elhessegette bajait, és most nem tudta hirtelen, hogy hol van. Aztán eszébe jutott. A szél elült, A távolban súlyosan hullámzott még a tenger, de a Dáridó befutott a sziklás sziget kikötőjébe. Az ég tiszta volt, a levegő tele a reggel éles, frissítő erejével. A fodros tenger vidáman nevetett az éppen fölbukkanó nap sugaraira. Délen az Alcatrazsziget terült el, és ágyú koszorúzta hegyeiről trombitaharsogás köszöntötte a reggelt. Keletről az Aranykapu tátongott a Csendes-óceán és a San Franciscó-i öböl között. Ragyogó vitorlájú hajó siklott méltóságteljesen bele a dagályba. Gyönyörű látvány volt. Joe kidörzsölte az álmot szeméből, és tele tüdővel szívta be a fenséges szépséget, amíg csak Frisco Kid rá nem szólt, hogy menjen előre, készítsen mindent elő a kikötéshez. - Ötvenölnyit tekerj le a láncból - adta ki a parancsot -, aztán gyere, segíts! Frisco csöndesen lassította a bárka futását, majd bevonta az elővitorlát. - Engedd meg a kötelet! Joe megfigyelte éjjel a mesterfogásokat, sokat el is sajátított már közülük. - Most! Le a horgonnyal! Várj még! Na most – rajta! Villámgyorsan repült le a lánc, és a Dáridó megállt. Frisco Kid előrement, hogy segítsen, együtt vonták be a fővitorlát, öszszegöngyölték tengerészmódra, elrendezték a köteleket, és a főárboc alá hordták. - Itt a vödör - mondta Frisco Kid, és átadta Joe-nak. - Mosd le a fedélzetet, és ne ijedj meg sem a bűztől, sem a piszoktól! Adok seprűt is, használd ügyesen, úgyhogy minden ragyogjon! Mikor ezzel elkészültél, merd ki a vizet a csónakból. Egy kis repedést kapott az éjszaka. Én lemegyek reggelit készíteni. 54

JACK LONDON

Csakhamar vígan csobogott a víz a fedélzeten, míg a fülke kürtőjéből gomolygó füstoszlop kellemes ígéretekkel kecsegtetett. Joe munka közben időnként fölemelte fejét, hogy körülnézzen. Ez a környezet minden egészséges lelkületű fiúra hat, így Joe sem vonhatta ki magát annak ereje alól. Különösen izgatta a kaland regényessége, és tökéletes boldogságát csak a kapitány és társai foglalkozásának a tudata zavarta. Ez a tudat meg a kapitány részegsége megkeserített minden örömet. Joe nem volt ilyesmihez szokva, és megbotránkozott az élet nyers valóságán. Ahelyett, hogy ráragadt volna valami környezetéből, mint ahogy az gyengébb jellemeknél történni szokott, éppen ellenkező hatást váltott ki belőle. Megerősödött benne a tisztaság, a jellemszilárdság utáni vágy. a kívánság, hogy ne kelljen szégyenkeznie önmaga előtt. Körülnézett és felsóhajtott. Miért nem lehetnek az emberek becsületesek, tisztességesek? Nagyon szomorú, hogy cl kell innen mennie, itt kell hagynia mindezt a szépséget, de az éjszakai események erősen megrázták és érezte, hogy itt nem maradhat! Reggelihez szólították. Kiderült, hogy Frisco Kid éppolyan jó szakács, mint amilyen jó tengerész, és Joe sietett is erről bizonyságot szolgáltatni. Gomba volt reggelire, kondenzált tej, bifsztek meg sült burgonya, azonkívül pompás francia kenyér, vaj meg kávé. A kapitány nem reggelizett velük, bár Frisco Kid jó ideig rázta, hogy magához térjen. Morgott, nyögött, félig kinyitotta zavaros szemét, aztán újra hátrahanyatlott, és tovább horkolt. - Sohase lehet tudni, mikor józanodik ki - magyarázta Frisco Kid, amikor Joe mosogatás után ismét fölment a fedélzetre. - Néha egy hónapig is ilyen, máskor egy teljes hétig eszénél van. Néha jóindulatú, néha veszedelmes. Legjobb magára hagyni és kikerülni, de a legfontosabb, hogy ne ingereld, mert akkor véged van! - Gyere, ússzunk egyet! - mondta aztán, kellemesebb témát keresve. Tudsz úszni? Joe bólintott. - Mi az ott? -- kérdezte azután, mielőtt még felállottak; a szigeten egy csendes öbölre mutatott, amelynek partján épületek meg sátrak emelkedtek. 55

A KALÓZHAJÓ

- Az vesztegzárállomás. A kínai hajókon nagyon sok feketehimlős beteg érkezik, azokat itt helyezik el, amíg a megfigyelési idő le nem telik. Nagyon szigorúan veszik ám ezt. Mert... Puff!... Ha Frisco Kid befejezi mondatát, sok bajtól kíméli meg Joe-t, De nem fejezte be, hanem beugrott a vízbe. Joe pedig utána, - Mondok valamit - tanácsolta Frisco Kid egy óra múlva, miközben az árbockötélbe kapaszkodtak, hogy visszakússzanak a bárkára. Fogjunk egypár halat ebédre., aztán alszunk egyet, pótoljuk ki az éjszakait! Mit szólsz hozzá? Versenyt kapaszkodtak fölfelé a fedélzetre, de Joe lemaradt, újra és újra visszacsúszott, és mire végül fölért, már ott állott Frisco Kid két leeresztésre alkalmas horgászkötéllel meg egy doboz szardíniával. A nehéz köteleken egy-egy horog lógott. - Ez a csalétek - mondta a dobozra mutatva. - Húzz rá egy egész halat! Nem nagyon válogatósak. Lenyelik a csalétket horoggal együtt. Aki nem fog elsőnek halat, az tisztítja meg! A két fiú kidobta kötelét. A horog tizenhét lábnyira lesüllyedt, csak akkor állott meg a kötél. De mihelyt az ólomnehezék feneket ért, Joe már érezte, hogy valami ficánkol a horgon. Miközben fölfelé húzta, Frisco Kidre pillantott, és észrevette, hogy ő is fogott valamit. A verseny izgalmassá vált. Egyik kéz a másik után kapott a nedves kötélhez, de Frisco Kid gyakorlottabb volt, ő vetette halát elsőnek a fedélzetre. Joe egy másodperccel később húzta fel háromfontos tőkehalát. Ujjongott örömében. Gyönyörű halat fogott! A horog újra lemerült, és amikor felhúzta, azon megint egy nagy hal verdesett. Királyi sport! Joe szerette volna kihalászni az egész öblöt, csak Frisco Kid rábeszélésére hagyta abba. - Már három ebédre való is van - mondta -, kár ok nélkül pusztítani őket. Aztán minél többet fogsz, annál többet kell megtisztítanod. Jobb is lesz, ha mindjárt hozzálátsz! Én lefekszem.

56

JACK LONDON TIZENKETTEDIK FEJEZET

JOE „ANGOLOSAN” AKAR TÁVOZNI

Joe nem bánta. Tulajdonképpen örült, hogy nem ő fogta ki az első halat, mert legalább elősegítette ezzel fürdés közben felötlött tervének végrehajtását. Az utolsó megtisztított halat is beledobta egy vízzel telt vödörbe, és körülnézett. A vesztegzárállomás vagy fél rnérföldnyire lehetett, jól látta a parton őrt álló katonát. Lement a kabinba, és egy ideig hallgatta az alvó kapitány egyenletes lélegzését. Csomagjáért egészen közel kellett volna elmennie Frisco Kid mellett, elhatározta, hogy inkább otthagyja. Kiment újra, óvatosan előrehúzta a csónakot, beleült egy pár evezővel, és elkötötte. Először egészen lassan evezett az állomás felé, nehogy a gyors evezéssel zajt csapjon. De fokozatosan gyorsította a csapásokat, mígnem csónakja sebesen vágta a vizet. Amikor megtette az út felét, körülnézett. Most már biztos volt, hogy sikerült megszöknie. Még ha fel is fedeznék, a Dáridó nem tudja már utolérni mielőtt partra száll, és az „Uncle Sam” egyenruháját viselő katona védelme alá nem kerül. A partról fegyverdörrenés hangzott, de Joe háttal ült, és nem vett magának annyi fáradságot, hogy megforduljon. Most még egy dörrenés hallatszott, és az evezőjétől néhány lábnyira golyó csapott a tengerbe. Erre már hátrafordult. A parton a katona harmadszor is lövésre készen tartotta fegyverét. Joe kínos helyzetben volt. Néhány kemény evezőcsapás, és eléri a szárazföldet, biztonságba kerül, de a parton ott áll az Egyesült Államok egy katonája, és valami érthetetlen okból ráemeli fegyverét. Amikor Joe meglátta a feléje irányuló fegyvert, hirtelen visszafelé kezdett, evezni, mire a csónak megállt. A katona erre leengedte fegyverét, és mereven nézett; Jelé. - Partra akarok szállni! Fontos ügy! - kiáltotta Joe. A katona fejét rázta. - De mondom, hogy fontos! Nem akar partra engedni?! 57

A KALÓZHAJÓ

Joe futó pillantást vetett a Dáridóra. Bizonyos, hogy a lövések zajára a kapitány felébredt, mert fölvonták a fővitorlát, egy perc múlva meg majd felszedik a horgonyt. Az elővitorla már vidáman dagad a szélben. - Itt nem lehet partra szállni! - kiáltott a katona. - Fekete-himlő! - De muszáj! - kiáltott Joe, elnyomva feltörő zokogását, és az evező után nyúlt. - Akkor lövök! - hangzott a nyugodt felelet, és újra vállhoz emelve villogott a fegyver. Joe gondolafai egymást kergették. A sziget nagy, igen nagy. Talán arra messzebb nincsenek katonák, és ha partot ér, azt sem bánja, ha elfogják! Azt sem, ha feketé-himlőt kap, még az is jobb, mint visszamenni a kalózok közé! De a Dáridó kedvező szelet fogott, és csakhamar utolérte a szökevényt. Ekkor a szél ereje csökkent, s egy ideig változó szerencsével folyt a játék. Hol Joe nyert teret, hol üldözői. Hirtelen olyan erős szél támadt, hogy a Dáridó már alig húsz méternyire megközelítette a csónakot. Akkor a szél hirtelen alábbhagyott, és a bárka hatalmas fővitorlája ernyedten leffedt egyik oldalról a másikra. - El akarod lopni a csónakot, hé?! - ordította a kapitány, és a kabinjába rohant puskájáért. - Lepuffantalak! Gyere vissza, vagy lepuffantalak! Tudta, hogy a katona figyeli a partról, és nem mert lőni, még a levegőbe sem. De Joe nem gondolt erre, hiszen soha életében még csak kezében sem volt fegyver, és most huszonnégy óra alatt másodszor van tűzben. Eggyel több vagy kevesebb - nem számít. Kitartóan tovább evezett tehát, miközben a kapitány dühöngött, mint egy őrült, szitkozódott és fenyegetőzött, hogy milyen büntetésekkel fogja sújtani Joe-t, csak kössenek ki! Ami pedig még súlyosbította a helyzetet: Frisco Kid is kapitánya ellen fordult! - Csak lője le, majd akasztófára kerül, még ott látom lógni! - fenyegette. - Hagyja inkább szabadjára! Derék, jó fiú, nem való olyan piszkos életre, mint a magáé meg az enyém! - Még te is, hé?! - ordított a francia magánkívül. - Majd ellátom a bajod, te patkány!

58

JACK LONDON

Rá akart rohanni Frisco Kidre, de a fiú fürge lábbal elfutott előle. Végig a bárkán folyt a kergetőzés. Éppen heves szél kerekedett, és a kapitány a menekülő Joe miatt abbahagyta Frisco Kid üldözését. Az árbochoz ugrott, hosszabbra engedte a fővitorlát, és a hajó utolérte Joe-t. A szerencsétlen fiú egy utolsó erőfeszítéssel igyekezett egérutat nyerni, de aztán megadta magát, és kétségbeesetten leengedte az evezőket. A kapitány megkerülte a mozdulatlan csónakot, és kiemelte Joe-t. - Hallgass - súgta Frisco Kid, mialatt a dühös kapitány rövidre húzta a pányvát. - Ne feleselj neki! Hadd beszéljen, amit akar, te hallgass! De Joe vére felforrt, és nem fogadta meg barátja tanácsát. - Hallgasson rám, Francia Péter, vagy hogy is hívják - kezdte Joe. - Vegye tudomásul, hogy el akarok menni innen, és el is megyek! Jobb lesz, ha mindjárt partra lesz! Ha nem, börtönbe juttatom, vagy ne legyen Joe Bronson a nevem! Frisco Kid rémülten várta: mi történik most? A kapitány dühöngött. Hogy a saját hajóján támadja meg valaki, és még ráadásul egy kisfiú! Ilyet még nem hallott a világ! Tudta, hogy törvényellenesen cselekszik, ha visszatartja a fiút, de másfelől félt elengedni azok után, amiket mondott, és amiket tud a bárkáról és a mesterkedéseikről. Ijesztően valószínűnek hangzott, amikor a fiú azzal fenyegette, hogy börtönbe juttatja. Az egyetlen, amit tehet vele, hogy elhallgattatja! - Ugyan már, hékás! - dörgött félelmetes hangon. - Akkor te is oda jutsz! Velünk voltál múlt éjjel? Eveztél? Erre felelj! Loptál vasat? Erre felelj! Meglógtál a többiekkel? Erre felelj! És még te mersz azzal ijesztgetni, hogy dutyiba juttatsz?! Mi?! - De én nem tudtam semmiről - védekezett Joe. - Hahaha, nevetséges kifogás! Csak mondd a bírónak is! Hátha ő is nevet rajta! - Mondom, hogy nem tudtam! - ismételte Joe bátran. - Nem tudtam, hogy tolvajbandával vagyok a hajón! Frisco Kid az utóbbi szavakra összerezzent, és ha Joe ránéz, látta volna, hogy égő pír borítja arcát. 59

A KALÓZHAJÓ

- És most, hogy tudom - folytatta -, partra akarok szállni! Nem ismerem a törvényt, de tudom, mi jó, és mi rossz, és bátran állok akármelyik bíró elé, akárhol az Egyesüli Államokban, hogy feleljek tettemért! Ezt maga nem mondhatja el magáról, kapitány úr! - Ugyan már, hékás! Igazán jó! De te is tolvaj vagy! - Nem vagyok, ne merje ismételni! - Joe elsápadt és egész testében remegett, de nem a félelemtől. - Tolvaj vagy! - kiáltott a francia, - Hazudik! Nemhiába volt Joe vezér a fiúk közöli! Tudta, milyen megtorlás vár reá ezért a szóért, és el is volt rá készülve. Nem volt tehát túlságosan meg-

60

JACK LONDON

lepve, amikor egy másodperc múlva a földről tápászkodott fel, és feje még mindig zúgott az ökölcsapástól, amelyet a szeme közé kapóit. - Mondd még egyszer! - ordított a kapitány, öklét újabb ütésre emelve. Joe szemébe könny szökött a dühtől. Konok maradt és halálosan elszánt. - Ha azt mondja, hogy tolvaj vagyok, akkor hazudik! Megölhet, de mindig azt fogom mondani, hogy hazudik! - Elég! - Frisco Kid odaugrott, mint egy vadmacska, elhárította a második ütést, és hátratolta a kapitányt a hajó pereméig. - Hagyja békében ezt a fiút! - kiáltotta, hirtelen fölkapta a nehéz vasemelőt, és a kapitány és Joe közé állt. - Elég volt már ebből! Maga vén bolond, nem látja, mit akar ez a fiú?! Igazat beszél! Igaza van, és tudja, hogy igaza van! Megölheti, de nem fog engedni! Itt a kezem, Joe - mondta s a fiú felé nyújtotta kezét. Joe hálásan szorította meg pártfogója jobbját. - Van akaratod, és nem félsz kimutatni! A kapitány kínos mosolyra húzta száját, de szemében gonosz fény villant. Vállat vont. és azt mondta: - Úgy?! Nem akarja, hogy csúf szavakat mondjak neki? Haha! Csak tengerésztréfa! Hát, ahogy ti mondjátok, béküljünk ki, és felejtsük el! Nagyon jó! Kibékülünk és elfelejtjük, jó? Joe felé nyújtotta kezét, de a fiú nem fogadta el. Frisco Kid helyeslően bólintott, a kapitány újra vállat vont. és mosolyogva kabinjába ment. - Feszítsd ki a fővitorlát! - kiáltotta a lépcsőről. - Fussunk le Hunter Pointba. Most az egyszer megfőzöm az ebédet én, majd meglátjátok, micsoda ebéd lesz az! Francia Péter híres szakács! - Így tesz mindig, ha igazán jó akar lenni: ebédet főz ~ jegyezte meg Frisco Kid, aztán beállította az árbocemelőt és követte a parancsot. De még ilyenkor sem lehet hinni neki! Joe bólintott, de nem szólt. Nem volt beszélő kedvében. Még mindig reszketett a fölindulástól, magában pedig azt kérdezte, vajon úgy viselkcdett-e, ahogy kell -és nem talált semmit, ami miatt szégyenkeznie kellelt volna.

61

A KALÓZHAJÓ TIZENHARMADIK FEJEZET

BARÁTKOZÁS

Délután tengeri szél kerekedett, és most vidáman fújdohált a Csendesóceán felől. Az Angyal-sziget csakhamar előbukkant, és már a San Francisco-i Víziváros előtt siklott a Dárldó. Egykettőre a hajójáratok útjára kerültek, a világ végéről jövő nagy hajók közé. Később a parti hajókkal találkoztak, amelyek a San Francisco és Oakland közti forgalmat bonyolítják le. Az egyik hajó olyan közel jött, hogy az utasok a korláthoz siettek, megnézni a pompás kis bárkát, a két fiút a hajó orrában. Joe irigykedve nézte a feléje fordított arcokat. Ezek mind hazamennek, míg ő ki tudja, hova kerül a kapitány akaratából? Már-már azon volt, hogy segítségért kiált, de belátta, hogy ostobaság volna, és lakatot tett a szájára. Megfordult, a város füstölgő kéményei felé fordította fejét, és elgondolkodott a hajók és emberek furcsaságán. Frisco Kid messzebbről figyelte, és úgy követte gondolatait, mintha hangosan mondta volna ki valamennyit. - Valahol arrafelé laksz? - kérdezte hirtelen, és a város irányába mutatott. Joe meglepődött, olyan pontosan kitalálta gondolatát; - Ott - mondta röviden. - Mondj valamit az otthonodról… Joe odavetve leírta házukat, de kénytelen volt belemerülni a részletekbe, annyi különös kérdéssel ostromolta Frisco Kid. Minden érdekelte társát, de különösen Joe édesanyja meg húga. Nem fáradt bele a kíváncsiskodásba. Főképpen Bessie foglalkoztatta, és egyik kérdést, a másik után tette fel. Olyan gyerekes, furcsa kérdéseket, hogy Joe nem tudta elfojtani mosolyát. - Most te mondj valamit az otthonodról - szólt Joe, amikor végre nagyjából kielégítette Frisco Kid kíváncsiságát. Mintha szíve hirtelen megkeményedett volna, Frisco Kid szemében olyan komoly kifejezés ült, amilyet Joe még nem látott. Tétlenül lógat62

JACK LONDON

ta lábát, és üres tekintettel meredt a fedélzetre, ahol nem is volt semmi különösebb néznivaló. - Rajta! - biztatta Joe. - Nekem nincs otthonom... Mintha erőszakkal húzták volna ki belőle a szavakat, azután meg öszszeszorította ajkát. Joe észrevette, hogy érzékeny pontot érintett, és könnyíteni akart társa lelkén: - Beszélj hát arról, hogy milyen volt az otthonod! - nem is álmodta, hogy lehelnek fiúk a világon, akik sohasem ismertek otthont, és hogy csak mélyebb sebet ejtett újabb kérdésével, - Soha nem is volt.., - Ó! - Joe érdeklődése fellángolt, most már nem törődött a tapintattal. Testvéred sincs? - Nincs. - Anyád? - Olyan kicsi voltam, áruikor meghall, hogy nem is emlékszem rá. - Apád? - Nemigen láttam. Tengerre szállt, és valahol eltűnt.., - Ó! - Joe nem tudta, mit mondjon, és nyomasztó csönd feküdt rájuk. Csak a víz csobbant fel néha, amint a hajó orra kettészelt egy-egy hullámot. Éppen feljött a kapitány, hogy felváltsa Frisco Kidet a vitorlánál, mert elérkezett az ebéd ideje. Jöttére mindkét fiú megkönnyebbült, zavaruk elmúlt a pompás ebéd közben, amelynél hajós nem kívánhat jobbat Azután Frisco Kid újra felváltotta a kapitányt, Joe pedig elmosogatott, és kitakarította a kabint. Majd összeültek mindhárman a hajó orrában, ahol a kapitány azzal emelte az általános hangulatot, hogy történeteket mesélt a Déli-tenger gyöngyhalászainak életéről. Így múlt el a délután. Már rég mögöttük maradt San Francisco, megkerülték Hunter Pointot, és most a San Mateo-part mentén haladtak. Joe távolból megpillantott néhány kerékpárost a San Brúnó úton, és visszaemlékezett arra az időre, amikor még ő is errefelé karikázott kerékpárján. Egy-két hónapja lehetett, nem több, de úgy tetszett, mintha

63

A KALÓZHAJÓ

évszázadokkal ezelőtt lett volna, hiszen annyi minden történt vele azóta! Közben megvacsoráztak, és a táj lassan elmosódott. Jó mélyen jártak bent az öbölben. A naplementével elállt a szél, és a Dáridó csak lassan haladt előre, amikor hirtelen egy másik bárka került látótávolba, amint az elhaló szélben siklott. Frisco Kid tüstént megismerte, azt mondta, hogy az a Rénszarvas, és a kapitány hosszas fürkészés ulán helyben hagyta. Ügy látszott, nagyon örül a találkozásnak. - Vörös Nelson rohan erre - világosította föl Frisco Kid társát, ,Ioe-t. A tenger réme! Mindig félek, valahányszor látom! Valami nagy „fogáson” törik a fejüket Francia Péterrel, és mindig a nyomában van a kapitánynak, hogy nyélbe üssék. Ö tudja, mit! Joe bólintott, és kíváncsian nézte a közeledő vitorlást. Kissé nagyobb volt, mint a Dáridó, de körülbelül ugyanolyan építésű, ami többek között azt jelenti, hogy gyorsjárásúnak készítették. Olyan hatalmas vitorlája volt, mint valami jachtnak, és nem kevesebb, mint három pár evezője, ha beállna a zord idő. Lent és a fedélzeten a legnagyobb rendben volt minden - sehol semmi rendellenség, fölösleges holmi. A kormánytól a vitorláig minden pontosságra, szakértelemre vallott. A Rénszarvas lassan közeledett az. egyre mélyülő homályban, majd a Dáridótól néhány ölnyire horgonyt vetett. Csakhamar Francia Péter is követte példáját, azután csónakba szállt, hogy meglátogassa társát. A két fiú végigfeküdt a kabin tetején, úgy várlak vissza gazdájukat. - Szereted ezt az, életet? - törte meg Joe a csendet. - Hát, szeretem is, meg nem is. A friss levegő, a sós víz meg minden ... a szabadság nagyon jó! De nem szeretem ... a ... - Elhallgatott, mintha a nyelve megakadt volna, és nem tudná kimondani a szót, aztán kitört belőle: - a lopási! - Akkor miért nem hagyod itt? - Joe jobban szerette a fiút, mint ahogy be merte vallani önmagának, és hirtelen úgy érezte, hogy valami küldetés buzgalma lobban föl benne. - Kihagyom, mihelyt valami más után nézhetek! - De hát miért nem most mindjárt?! 64

JACK LONDON

Itt az ideje, csengett Joe fülében, és ha el akar menni, kár, hogy nem teszi mindjárt. - Hova menjek? Mihez fogjak? Nincs a világon egy lélek. aki segítene rajtam, és nem is volt soha! Egyszer megpróbáltam, de jól megtanultam a leckét, amit akkor kaptam, nem kérek belőle még egyszer! - Nos, ha én megszabadulok innen, hazamegyek. Azt hiszem, apámnak végül is igaza volt. Te pedig velem jössz, miért ne jöhetnél? Ez utóbbi szavakat minden meggyőződés nélkül mondta, és Kid megérezte. - Nem tudod, mit mondasz - felelte. - Hogy is képzeled, hogy veled menjek? Mit mondana apád meg... meg a többiek?! Mit gondolnának rólam? És mit kezdenétek velem?! Joe-nak fájt a szíve. Tudta, hogy a pillanat hatása alatt megkockáztatott egy meghívást, amelyről józanul gondolkozva, el kell ismernie, hogy megvalósítása képtelenség lenne. Megpróbálta elképzelni apját, hogyan fogadná házában Frisco Kidet. Nem, ez lehetetlen! Majd. elfeledve saját búját-baját, azon törte fejét, hogyan ragadhatná ki Frisco Kidet ebből a környezetből? - Apád valószínűleg a rendőrség kezére adna, így kéne tennie - kezdte újra Frisco Kid -, és bezáratna, Inkább haljak meg, semmint ezt megérjem! Aztán meg nem vagyok a te fajtád, Joe, ezt jól tudod te magad is! Olyan lennék, mint a vízből kifogott hal, nem tudnám, mit hogyan illik. Nem! Azt. hiszem, várnom kell egy kicsit, amíg meglóghatok! De te csak egyetlenegyet tehetsz. Menj azonnal haza! Az első alkalommal, mihelyt lehet, partra teszlek! Majd eligazítom a kapitánnyal... - Nem, az nem lehet - vágott közbe Joe hevesen. - Nem mehetek el, hogy téged bajban hagyjalak miattam! Ne is gondolj ilyesmire! Majd megszabadulok innen, ne félj, és ha valamit kitervelek, magammal viszlek. Te mindenesetre gyere, azután majd kieszeljük, mit tegyünk. Mit gondolsz? Frisco Kid fejét rázta; a csillagos eget bámulta, eltűnődött az olyan világ felől, amilyenre vágyik, de amelyből örökre ki van zárva. Az élet komolysága mélyen belemarkolt Joe szívébe. Szótlanul feküdt és gondolkozott.

65

A KALÓZHAJÓ

Mély basszus hangok csaptak fel hozzájuk a Rénszarvasról, a part felől ünnepélyes harangszó szállott a tenger fölé, míg a nyári este lassanként enyhe, sötét köpenyébe burkolt mindent.

66

JACK LONDON TIZENNEGYEDIK FEJEZET

AZ OSZTRIGATELEPEK KÖZÖTT

Suhant az idő, és elsuhant a két fiú elől a világ is, Édes álmukból a kapitány érdes hangja ébresztette fel őket. - Munkára! - ordított rájuk, - Dsó, fel a horgony! Tüstént! Egy-kettő! Kid, a vitorlát! Joe nehézkesen mozgott a sötétségben, nem ismerte a hajófelszerelés elnevezéseit, és nem tudta, mit hol kell keresni, de gyorsan tanult. Amikor elintézte a horgony-kötelet, a fővitorlához parancsolták, hogy segítsen kifeszíteni. Azután a kisebb vitorlát húzlak föl. Majd összegöngyölték a köteleket, és mindent rendbe raktak, csak azután tértek vissza a fedélzetre. - Nagyon jó, nagyon jó - dicsérte Joe-t a kapitány. amikor feljött a kabinból. - Nagyszerű! Jó tengerész lesz belőled, egészen biztos! Frisco Kid félretolta az egyik ablakreteszt, kidugta fejét a hajó gyomrából, és kérdőleg nézett a kapitányra. - Egészen biztos - ismételte a kapitány. - Akaszd ki az oldallámpákat! Frisco Kid előhozta a hajófülkéből a vörös meg a zöld lámpákat, sorra meggyújtotta őket, majd Joe-val előremenve, kiaggatta valamennyit a bárka orrára, oldalára és farára. - Nem kerül ma sor rá - mondta Frisco Kid halkan. - Mire? - Arra a nagy „fogásra”, amiről beszéltem. Olyan nagy, úgy látszik, hogy a kapitányunk megijedt tőle! Vörös Nelson elintézhetné egymaga is, de egyedül nem tudja. Nem lehet, amíg a kapitányunk be nem adja a derekát! - Hová megyünk? - kérdezte Joe. - Nem tudom, lehet, hogy osztrigát keresünk, az irányból úgy látom. Az út minden esemény nélkül folyt le. Hirtelen szél kapta hátba őket az éjszakában, és kitartóan fújt vagy egy óráig. Akkor alábbhagyott, majd újra csendesen fújdogált egy-egy negyedórát.

67

A KALÓZHAJÓ

A kapitány a kormánynál maradt, míg Joe meg Frisco Kid a vitorlákat kezelték. Joe kételkedett abban, hogy a francia tudná, merre, hová mennek. Úgy rémlett neki, hogy utat tévesztettek a reájuk boruló sötétségben. Vastag köd terjengett a Csendes-óceán felől, amely eltakarta előlük a csillagokat, megfosztva a tengert e gyönge kis világosságtól is de úgy látszik, a kapitány ösztöneire bízta magát. Egyszer Joe kérdésére azt felelte, hogy ő a víz hátán is éppúgy tud tájékozódni, mint a szárazföldön. Érzem az időt, a szelet, a gyorsaságot magyarázta. Még a szárazföldet is megérzem! Ezt egészen bizonyosan mondhatom. Hogyan, miért, nem tudom. Csak azt tudom, hogy úgy érzem, mintha a karom megnőne, nőne, mérföldeket nőne, és kinyújtom a kezem, és megtapogatom a földet, és tudom, hogy ott van! Joe hitetlenül nézett Frisco Kidre. - Ügy van - hagyta helyben a fiatal matróz -, ha vízen élt egy ideig az ember, megérzi a földet. És ha jó az orra, még meg is tudja szimatolni! Körülbelül egy óra múlva Joe azt következtette a kapitány viselkedéséből, hogy közelednek a célhoz. Izgatottnak tűnt, egyre kémlelt a sötétben, mintha azt remélte volna, hogy minden pillanatban megláthat valamit. Joe erősen nézett, de csak a sötétséget látta. - Próbáld meg a mérőónnal... mondta a kapitány Kidnek. - Azt hiszem, itt az ideje! Frisco Kid a fülke tetejéről leakasztott egy hosszú, vékony mérőónt, és a fedélköz legkeskenyebb részén állva, belesüllyesztette a tengerbe. - Körülbelül tizenöt láb - mondta Kid. - Mi van a fenekén? - Iszap! - Várj csak, mindjárt megpróbáljuk újra! Öt perc múlva újra alámerült a mérőón. - Két öl - mondta Kid. – Kagyló… - Jó, nagyon jó - mondta a kapitány, és elégedetten dörzsölte kezét. - Mindig eltalálom a fenekét - tette hozzá - nem lehet becsapni az öreget, annyit, mondhatok!

68

JACK LONDON

Frisco Kid tovább dolgozott a mérőónnal, és hangosan mondta az. eredményeket, Joe legnagyobb csodálkozására. Előtte teljesen érthetetlen volt ez a beszélgetés a tengerfenékről. - Tíz láb . .. kagyló - folytatta Frisco Kid egyhangúan. - Tizenegy láb... kagyló. Tizennégy láb, puha. Tizenhat láb... iszap! Nem ér feneket! Néhány percig egyre ez hangzott: - Nem ér feneket - aztán Frisco Kid hirtelen fölkiáltott: - Nyolc láb kemény! - Ez jó jel - mondta a kapitány. - Fuss előre! Dsó, vond be az elővitorlát! Te, Kid, tartsd készen a horgonyt! Joe megtalálta az elővitorla kötelét, kihúzta a szöget, és amikor a hatalmas vászon lezuhant, fölcsavarta. - Rajta! - hangzott a parancs, és a horgony a vízbe merült, jókora láncot húzva maga után. Frisco Kid megfeszítette és megerősítette. Aztán felcsavarták a fővitorlát is, helyére lettek mindent, és aludni tértek. Hat óra volt, amikor Joe fölébredt, és kijött, hogy körülnézzen a fedélzeten. A tenger is meg a szél is megnövekedett, a Dáridó vad ficánkolással rázta köteleit, ide-oda himbálózott, és nagyokat lendült. Szürke, ólmos borulat terpeszkedett a vízen, még csak nyoma sem látszott a felkelő napnak, az égen sűrű felhők úsztak. Joe a szárazföldet kereste, másfél mérföldnyire tőle húzódott a hosszú, alacsony, homokos part, amelyet most magas hullámok nyaldostak. Mögötte kietlen, iszapos láp, míg a messzeségben a Contra Costa hegyek tömege emelkedett. Joe most más irányba fordult, és egy kis bárkán akadt meg a tekintete, amint ott himbálózott horgonykötelén, alig százméternyire tőlük. Szél irányában állt és amint lassan kissé oldalt dőlt, elolvashatta, a hajó orrára festett nevet: Bolygó Hollandi. Sokszor látta ezt a bárkát az oaklandi kikötőben. Tőle kissé balra a Kísértetet fedezte föl, mögötte pedig még vagy fél tucat bárka horgonyzott. - Nem megmondtam?! Joe hirtelen hátrafordult, a kapitány állt mögötte, és diadalmasan nézte a tengert.

69

A KALÓZHAJÓ

- Nem megmondtam?! Nem lehet becsapni egy öreg tengeri rókát! Éppen olyan jól kormányzok sötétben, mint fényes nappal! Tudom, tudom! - Mik a kilátások? Tombolni fog? - kérdezte Frisco Kid a fülkéből, miközben tüzet rakott. A francia nagy komolysággal nézte az eget meg a tengeri, néhány percig. - Lehet, hogy lecsendesül, lehet, hogy felkorbácsolódik - hangzott a kétes megállapítás. - Reggelizzünk hamar, és próbáljuk ki az osztrigahálót! Füst szállt föl a környező bárkák kürtőiből annak bizonyságául, hogy mindenütt az első étkezéshez készültek. A Dáridón egykettőre túlestek rajta; csakhamar útra készen álltak. Joe kíváncsi volt. Itt valószínűleg osztrigatelepek vannak, de vajon hogyan jutnak ezen a vad tengeren az osztrigához? Hamar megtanulta a módját. A kapitány kiemelte a hajótest padlójának egy részét, és két háromszögű acélkeretet illesztett a helyébe. Az egyik háromszög csúcsában egy erre szánt gyűrűbe vastag kötelet erősített. A vesszők körülbelül négylábnyira süllyedtek a tengerbe, ott a háromszög harmadik oldalát érintették, az osztrigafogó tulajdonképpeni alsó részét. Ez az osztrigafogó egy öl széles acéllemez volt, amelyre acélfogakkal ellátott, hosszú lapátot erősítettek. A fogaslapátra meg a keret oldalaira pedig nagyon sűrű halászhálót feszítettek ki. Joe jól sejtette, hogy ezzel fogják meg a fogaslapáttal kikotort osztrigát. Minden hálóhoz kötelet erősítettek, és kidobták a tengerbe. Amikor feneket, ért, nagy sebességgel továbbsodródtak a kötél eleven erejénél fogva. Joe megérintette az egyik hálót, és egészen jól érezte, hogyan kotort, sodródott, kapart az a fenéken. - Fel a hálót! - kiáltott a kapitány. A fiúk megfogták a kötelet, és fölhúzták a hálót. Tele volt iszappal, sárral, kisebb osztrigákkal, de akadt közöttük egy-egy nagyobb is. A hálót kiürítették, és újra leeresztették a vízbe. A nagy osztrigákat bedobták a fedélközbe, a kisebbeket pedig visszalapátolták a tengerbe. Pihenés nemigen volt, mert a hálókat szünet nélkül ki kellett üríteni. És ha ezzel elkészültek, majd pedig kiválogatták az osztrigákat, máris újra 70

JACK LONDON

fel kellett húzni a hálót, hogy a kapitány továbbkormányozhassa a bárkát. A többi bárka is hasonlóképpen előre-hátra siklott. Néha egészen közel értek egymáshoz, üdvözölték egymást, néhány szót, egy-egy durva tréfát kiáltottak át egy máshoz. Keményen dolgoztak, és egy óra múlva már alaposan fájt Joe háta a szokatlan munkától, ujjai összehasogatva véreztek, mert ügyetlenül nyúlt az éles osztrigahéjhoz. - Jól van – mondta a kapitány elismerőleg. - Gyorsan tanulsz. Nemsokára tudod a módját! Joe szomorúan mosolygott, alig várta az ebédidőt. Néha-néha, amikor könnyebb hálót húztak föl, egy kicsit, lélegzethez jutottak a fiúk, és néhány szót váltottak egymással. - Az ott, az Asparagus-sziget - mondta Frisco Kid a partra mutatva. Legalábbis így hívják a halászok meg a tengerészek! A nép Babér-szigetnek nevezi. Majd tovább, jobbra mutatott. - Az ott, messzebb, San Leandro. Nem láthatod, de ott van! - Voltál már ott? - kérdezte Joe, Frisco Kid bólintott, és intett, hogy segítsen felhúzni a hálót. - Ezek a szigetek elhagyott osztrigatelepek - folytatta később Kid. Nem tartoznak sehova, az osztrigakalózok pedig idejönnek, és úgy tesznek, mintha ezeket az elhagyott telepeket aknáznák ki. - Miért csak ügy tesznek? - Mert kalózok, azért, és mert több pénzt hoz, ha a magán-osztrigatelepeket fosztogatják! A keleti és délkeleti partok felé mutatott: - Amott vannak a magán-osztrigatelepek, és ha nem lesz vihar ma éjszaka, az egész bárkasereg ott nyüzsög majd! - És ha vihar kerekedik? - kérdezte Joe. - Akkor nem fosztogatunk és Francia Péter, a kapitányunk, dühöng ennyi az egész! Nagyon dühöng mindig, ha kifog rajta az idő! De nem olyan ma a tenger, mintha alábbhagyna, és az a lehető legrosszabb part egész délnyugaton! Lehet, hogy a kapitány megmakacsolja magát, pedig legjobb kint lenni innen, mielőtt itt a vihar! 71

A KALÓZHAJÓ

Eleinte úgy látszott, hogy jobbra fordul az idő. Az éles délnyugati szél ereje jelentékenyen csökkent, és délben, amikor horgonyt vetettek, hogy ebédeljenek, diadalmasan tört elő a nap a fellegek mögül. - Jól van, jól - mondta Frisco Kid -, de nemhiába vagyok olyan régen a tengeren, tudom, hogy most csak azért hagy alább, hogy később annál vadabbul tomboljon! - Azt hiszem, igazad van, Kid - hagyta helyben a kapitány -, de a Dáridó mégis nekivág! Legutóbb megfutamodtunk, és gyönyörű éjszaka lett, most nem futunk el. Mi?! Van valami kifogásod?!

72

JACK LONDON TIZENÖTÖDIK FEJEZET

JÓ TENGERÉSZEK A VAD VIHARBAN

Egész nap ott vesztegelt a Dáridó, himbálózott, táncolt a kötelén, míg végre alábbhagyott a szél. Ez, meg a kapitány példája felbátorította a többi osztrigakalózt is, hogy megkíséreljék az éjszakai utat, de aggódva tekingettek vissza kikötőhelyükre, és csak kevés vitorlát feszítettek ki. Joe vad víztömeget látott maga előtt, amint kibámult, a hajóról. A magán-osztrigatelepek messze künn terültek el, a nyílt öbölben, teljesen őrizetlenül. A szél felkorbácsolta a tengert, annyira felkorbácsolta, hogy az ember minden pillanatban azt várta: a táncoló bárkák árbocai kifordulnak a sarkukból. Éppen alkonyat előtt fölbukkant a látóhatáron egy folt, szél ellen, és nőtt, egyre nőtt, amíg a Rénszarvas hatalmas fővitorlája bontakozott ki belőle. - Az ostoba! - kiáltott a francia kapitány, és kirohant a fülkéből. Egyszer, igen, egyszer - mondom nektek. . . összeroppan, puff! És nincs főbbé Vörös Nelson, sem Rénszarvas - fuccs az egész! Joe kérdőleg bámult Frisco Kidre. - Úgy van - mondta -, legalább egy vitorlát be kellett volna vonnia Nelsonnak. De ő mindig így rohan, teljes erővel, mintha valami ellenség kergetné! Nagyon vadul hajózik, igen vakmerő, amikor nincs is rá semmi szükség. Én már vitorláztam vele, ismerem! Mint valami óriás madár, röpült és ugrált a Rénszarvas a hullámok tajtékos taraján, - Ne törődjön vele - nyugtatta meg Frisco Kid a kapitányt -, csak azt próbálja ki, milyen közel jöhet hozzánk, anélkül, hogy kárt tenne a bárkánkban. Joe tágra nyílt szemmel nézte az izgalmas látványt. A Rénszarvas felszökött a levegőbe, orrával égnek meredve, úgyhogy láthatták a bárka egész síkos hasát, aztán alázuhant, fedélzetét elöntötte a tajtékzó víz, és szédületes irammal siklott el mellettük - egy hajszál, és beleszalad a Dáridó vitorláiba! 73

A KALÓZHAJÓ

Vörös Nelson kezével intett a kormánynál, miközben elsiklott előttük, és hahotázva kinevette kapitányukat, akit a veszedelmes tréfa kihozott sodrából. Ekkor szélnek fordult a pompás bárka, és újra égnek szökött az orra, hogy egészen az egyensúlyozó tőkéig láthatták izmos hasát, és már azt hitték, elpusztul, de megint visszazökkent és úgy ficánkolt, mint egy megvadult csikó! Most újra elhaladt mellettük, de a part felőli oldalon. Látták, amint nagy robajjal aláhullt az elővitorla, majd kilódult az egyik vasmacska, de a bárka csak száguldott a szélben, és megrongált fővitorlájával táncolt előre-hátra. Egy második horgonyt is láttak kiröppenni, jó messze az elsőtől. Majd lecsapódott a fővitorla, felcsavarták, megerősítették, míg a kettős horgony egyensúlyban tartotta a bárkát. - Ó! Még egy ilyen ember nem termett a világon! A francia kapitány szeme csillogott a bámulattól erre a tökéletes tengerészmutatványra, és Frisco Kid is kigyúrt tekintettel bámulta. - Akárcsak egy jacht - mondta a kapitány, miközben visszament fülkéjébe. - Akárcsak egy jacht! Nem, még annál is sokkal tökéletesebb! Éjszakára újra erősödni kezdett a szél, és tizenegy óra felé elérte azt a sebességi fokot, amelyre Frisco Kid azt mondta, hogy bömböl. Keveset aludtak ezen az éjszakán. Csak Frisco Kid bírta lehunyni a szemét. A kapitány le-fel mászkált. Kétszer dobott ki még az előzőknél is több láncot meg kötelet a fedélzetről. Joe ágyában feküdt és hallgatózott. Hiába próbált elaludni. Nem volt megrémülve, de nem szokta meg, hogy ilyen izgalmak, zavarok közepette aludjék. Fogalma sem volt arról, hogy ilyen vad játékot is űzhet egy hajó, mint a Dáridó, és mégis épségben maradhat! Gyakran egészen oldalára dőlt, úgyhogy azt hitte, fölborul. Máskor ugrált, alámerült, felszökött a levegőbe, és hatalmas dörgéssel esett vissza a hullámokba, mintha ezer darabra tört volna az alja. Majd hirtelen újra akkorát rántott a horgonyain, mintha ki akarná szabadítani magát, és nyögött, tiltakozott minden porcikájában a kötelékek ellen. Frisco Kid hirtelen fölébredt, és Joe-ra mosolyogva mondta:

74

JACK LONDON

- Ez aztán a kutya idő! De csak várj, amíg megvirrad, aztán majd nézd meg, hogyan bújunk ki a csávából! Ha lesz bárka, amelyik nem jut révbe, az nem a miénk lesz, az bizonyos! Erre újra falnak fordult és elaludt. Joe irigyelte. Úgy három óra körül hallotta, amint a francia kapitány felmászik a hajó előrészébe, és ott rendezkedik. Joe kíváncsian nézte, és a vadul táncoló hajólámpa pislákoló fényénél látta, hogy két köteg kötelet vonszol maga után. A fedélzetre cipelte őket, és Joe tudta, hogy a horgonykötelekhez csomózza, így hosszabbítva meg azokat.' Fél öt táján a francia kapitány tüzet rakott, és öt órakor reggelizni hívta a fiúkat. Reggeli után visszabújtak a hajófülkébe, hogy végignézzék a félelmetes játékot. A hajnal szürkén feküdt rá a végtelen, vadul hánykolódó tengerre. Alig látszott az Asparagus-sziget partvonala, de tisztán hallották, ahogy a hullám csapdosta szikláit, és amint erősbödött a világosság, látták, hogy teljes fél mérföldet haladtak az éjszaka. A bárkák nagy része a kikötőben bújt meg. A Rénszarvas állt a legtávolabb, a Szeszély néhány száz ölnyire vesztegelt, és közöttük - a part mentén - öt más osztrigás bárka küszködött a hatalmas hullámhegyekkel. - Kettő hiányzik - mondta Frisco Kid; szeméhez emelte a látcsövet, úgy kutatta végig az öblöt. - Ott egy másik! - kiáltott fel. És miután jól szemügyre vette, azt mondta, ez az Eriggy, kérdezd bárka! - Mindjárt ripityára hull szét! Remélem, partra jutottak a matrózai?! A francia kapitány is belenézett a távcsőbe, azután Joe. Tisztán kivehette a szerencsétlen bárkát, amint a hullámokban vergődött, és a kikötőnél látta a matrózait. - Hol a Kísértet? - kérdezte a kapitány. Frisco Kid hasztalan kutatta végig az öblöt, de amint a tenger felé fordította a távcsövet, csakhamar fölfedezte. Vagy félmérföldnyire tőlük, a derengő világosságban biztosan haladt szél ellen. - Fogadni mernék, hogy százlábnyira sem jutott egész éjszaka! - mondta Frisco Kid. ~: Minden bizonnyal jó helyet talált magának . . . - Iszapot - vágott közbe a kapitány. - Éppen ott van egy iszapfolt. Ha rátalált, szerencsés, én mondom nektek! Nagyon könnyű a vasmacskája, csak iszapba való. Mondom a fiúknak, szerezzenek be nehezebb vasmacskát, de kinevettek! Egyszer majd megbánják, annyi bizonyos! 75

A KALÓZHAJÓ

Az egyik bárka felvont egy vitorlát, és megkezdte a borzalmas küzdelmet, kifelé a halált osztó, romboló torokból. Egy ideig figyelték, hogyan himbálózott, dobálózott fel-le, alig haladva előre. A kapitány félbeszakította a szemlélődést. - Rajta! - kiáltotta. - Két gerebent a fővitorlába! Egy-kettő! Kifelé indulunk! Mialatt ezzel vesződtek, hatalmas csattanás riasztotta föl őket. Feltekintettek, és a Kísértetet látták, amint vad rohammal csapott le mellettük. A kapitány, mint, a macska ugrott előre, közben elővette kését, és egyetlen vágással elszabadította bárkáját a kötélről, amely a vasmacs76

JACK LONDON

kát tartotta. Ezzel a Dáridó egész súlyával a lánchorgonyok felé lódult, tehát balra, Mégpedig éppen idejében, mert a következő pillanatban a felágaskodó Kísértet pontosan arra a helyre zuhant, amelyet a Dáridó üresen hagyott. - Hiszen négy nagy vasmacskája van! - kiáltott fel Joe, amint négy erős kötelet látott majdnem függőlegesen megfeszülni a habokból. - Osztrigahálók! - nevetett Frisco Kid. ~ Pfuj! Nézd Nelsont! Az egyik gerebenje benn van, és biztosra veheted, hogy valami pokoli dologban töri a fejét! Tajtékozva közeledett feléjük a Rénszarvas, úgy füstölgött, robajlott, mint valami hatalmas tengeri szörny. Vörös Nelson odaintett nekik, amint elhaladt mellettük, és egy negyedóra múlva, amikor kidobták egyetlen, megmaradt horgonyukat, egész jól átment a szél elleni oldalra. A francia kapitány bámulva nézte, de vészjóslóan megjegyezte: - Egy szép nap - puff. - széjjelmegy, én mondom! Egy perc múltán a Dáridó elővitorláját felvonták, ott lobogott, küszködött: az elemekkel folytatott harc hevében. Nehéz küzdelem volt, lassú és veszedelmes munka, amint elsurrantak a part mentén; Joe gyakran rajtakapta magát, hogy csudálkozva bámulja a kis bárka harcát a vízzel és a széllel. De a bárka lassan kiküzdötte magát a parti övből, a tomboló hullámokból, az öböl közepe felé, ott meglazították kissé a fővitorlát, és az Alameda-kikötő néhány mérföldnyire fekvő sziklái alá rohantak, menedéket keresni. Itt találták csendesen horgonyozva a Rénszarvast, és ide kerültek néhány órán belül a megmaradt bárkák is, a Kísértet kivételével, amely valószínűleg partot keresett, hogy segítségére siessen az Eriggy, kérdezd bárkának. Délután, egyszerre csak alábbhagyott a szél ereje-, és az idő egész nyáriasra fordult. - Ez nem jó jel - mondta Frisco Kid este, miután a kapitány átevezett csónakján Vörös Nelsonhoz. - Mi nem jó jel? - kérdezte Joe.

77

A KALÓZHAJÓ

- Hát az időfordulás. Igen hirtelen hagyott alább a szél. Nem volt ideje kifújni magát, pedig addig nem megy odább, amíg ki nem tombolta dühét! Minden pillanatban kitörhet és bömbölhet, hacsak nagyot nem tévedek! - Hova tartunk? - kérdezte Joe. - Visszamegyünk az osztrigatelepekhez? Frisco Kid a fejét rázta. - Nem tudom, mit akar a kapitány. Póruljárt a vassal, pórul járt az osztrigával; kétségbe van esve, hogy semmi sem ütött be neki! Nem lennék meglepve, ha elmenne Vörös Nelsonnal Redwoodba, ahol a nagy „fogás" van, amiről a minap beszéltem neked. Valahol arrafelé . .. - Én nem akarok belekeveredni semmibe - sietett kijelenteni Joe. - Persze hogy nem - hagyta helyben Frisco Kid -, de nem is hinném, hogy Nelsonnak az ő két embere és a mi kapitányunk mellett rád is szüksége lenne!

78

JACK LONDON TIZENHATODlK FEJEZET

FRISCO KID KINCSESLÁDÁJA

A két fiú még vagy egy órát feküdt a fedélzeten. Aztán Kid szó nélkül lement a fülkébe, és meggyújtotta a lámpást. Joe hallotta, hogy motoszkál, majd meg kis idő múlva halkan nevén szólította. Lement a kabinba. Frisco Kid az ágya szélén ült, térdén egy tengerészláda, kezében pedig valami képes folyóiratnak egy gondosan összehajtogatott lapja. - Hasonlít ehhez? - kérdezte, miután kibontotta a lapot, és úgy tartotta, hogy Joe is láthassa. Két lányt meg egy fiút ábrázolt a fél oldal nagyságú kép, valami régi divatú ruhában, úgy látszott, hogy valamin tanácskoznak. Az egyik lány éppen szembenézett a szemlélővel, míg a két másik alak háttal állt. - Kicsoda? - kérdezte Joe, és megdöbbenve nézett Frisco Kidre. - Hát a . .. a . . . húgod . . . Bessie . . . Nehezen jött ki a szó a torkán, és valami félénk tisztelet csengeti hangjában, mint hogyha valamilyen szentség kimondhatatlan nevét ejtené ki. Joe szótlanul bámult egy pillanatig. Nem talált összefüggést a két gondolat között, aztán meg a lányok egyébként is ostoba teremtések, kár időt pazarolni rájuk! Egészen elpirult - gondolta magában, amint Frisco Kid arcába nézett. Ellenállhatatlan nevetési ingert érzett, csak nagy erőfeszítéssel gyűrte vissza magába a kitörni készülő hahotázást. - Ne!... Ne! - kiáltott Frisco Kid, és elvette a folyóiratlapot, összehajtogatta, és remegő ujjakkal visszatette a ládába. Aztán halkan hozzátette: - Azt hittem... azt gondoltam . . . megérted, és ... és ... Ajka remegett, szemében szokatlan fény csillogott, és hirtelen elfordult.

79

A KALÓZHAJÓ

A következő pillanatban Joe melléje ült az ágyra, és átölelte. Valami belső ösztön vezette, mielőtt végiggondolta volna, mit lesz. Egy hét előtt még el sem képzelhetett volna ilyen leheletlen helyzetet: átölelni egy idegen fiút; de most a legtermészetesebbnek találta a világon. Nem értette, miről van szó, de tudta, hogy akármi legyen az, barátjának nagyon fontos! - Gyerünk, mondd el - nógatta -, majd megértem. . . - Nem, nem értheted meg. - Dehogynem! Rajta! Frisco Kid zokogott, és a fejét rázta. - Nem hiszem. hogy tudnám. Inkább érzem, de nem tudom kifejezni magam. Joe biztatólag veregette vállát, és Frisco Kid folytatta: - Hát így van . .. Látod, nem sokat tudok a szárazföldről, az emberekről meg a többiekről, és sohasem volt sem testvérem, sem játszópajtásom! Mindig egyedül voltam, pedig nem is tudtam róla, valahogy magamban, ott benn mindig hiányoztak. - Szívére szorította kezét. - Éreztél valaha nagy éhséget? Hát éppúgy éreztem magam, csakhogy más éhség volt az, és én nem tudtam, micsoda. De egyszer, ó, nagyon régen volt! Egy képeslap akadt a kezembe, és láttam benne egy képet, ezt a képet a két lánnyal meg a fiúval, amint egymással beszélgetnek. Azt gondoltam, milyen jó lehet így, elgondoltam, vajon mit mondhatnak egymásnak, mi járhat a fejükben. . . amíg egyszer hirtelen rájöttem, hogy elhagyatottnak érzem magam, az a bajom! De legjobban a lányon csudálkoztam. aki úgy egyenesen rád néz a képen! Mindig rá gondoltam, és lassanként olyan lett, mintha igazi volna. Látod, elhittem, pedig tudtam, hogy nem igazi . .. Joe-nak eszébe jutottak elképzelt kalandjai tengeren meg szárazföldön, és bólintott. Ezt legalább megértette. - Persze ostobaság az egész, de ha az embernek ilyen lánypajtása van vagy barátja, az valóságos mennyország lehet, úgy képzelem legalább. Mondtam, hogy régen volt, még egészen kisfiú voltam akkor, amikor Nelson elnevezett Frisco Kidnek.Azóta nem is szólított senki másként. A képet a lánnyal mindig elővettem és néztem... és régebben, ha semmirekellő voltam, nem mertem ránézni. Később, amikor nagyobb let80

JACK LONDON

tem, inasképpen néztem. Azt gondoltam: tegyük fel, Kid, hogy egy szép napon találkozol egy ilyen lánnyal, vajon mit gondolna ő rólad? Tudna szeretni? Vajon tudna egy kicsit a pajtásod lenni? Aztán elhatároztam, hogy jobb leszek, megpróbálok csinálni magamból valakit, hogy ő vagy akárki, aki olyanféle, mint ő, ne szégyellje, hogy ismer engem. - Ezért tanultam meg olvasni, Ezért lógtam meg! Nicky Perrata, egy görög fiú tanított meg a betűkre, és csak miután már megtanultam olvasni, csak azután jöttem rá, hogy a kalózkodásban van valami gonoszság! Megszoktam, mióta csak emlékszem, és mindenki, akit ismerek, ebből él! De amikor rájöttem, ellógtam, azt gondoltam, örökre! Majd egyszer elmondok mindent, azt is, hogy miért jöttem megint vissza… Persze, igazi lánynak láttam, amikor meg kölyök voltam, és most is így látom néha, és annyit gondolkoztam róla. De ahogy most beszélek, világos lesz minden, és látom, hogy egy szebb, jobb, rendesebb életet csodálok benne, olyat, amilyet élni szeretnék. Azt hiszem, éppen ezért gondolkoztam a húgodon, meg rajtad. Te, ugye, sok ilyen lányt ismersz?! Joe bólintott. - Akkor hát mondj valamit róluk, valamit, akármit - tette hozzá, amikor Joe kérdő tekintetét látta. - Ó, az igazán nem nagy dolog! - kezdte Joe készséggel. Bizonyos mértékig megértette a fiú éhségét, és azt gondolta, elég egyszerű lesz kielégítenie. - Hát, hogy elkezdjem ... a lányok... hm... hát lányok! Kínos tehetetlenséggel hallgatott el. Frisco Kid türelmesen várt, arcán feszült várakozás ült. Joe nagy igyekezettel próbálta, összeszedni minden tudását. Gyors egymásutánban vonultak el lelki szemei elölt a lányok, akikkel iskolába járt, a pajtásai, testvére, karcsú meg tömzsi lányok, magasak meg alacsonyak, kék meg barna szeműek, göndör fürtösek, feketék, aranyszőkék - egyszóval egész sereg lány a legkülönbözőbb fajtából! De semmi különöset sem tudott mondani róluk. - Minden lány egyforma! - bökte ki végre kétségbeesett erőlködés után. - Mind olyanok, mint az az egy, akit ismersz! - De hiszen egyet sem ismerek! 81

A KALÓZHAJÓ

Joe füttyentett. - Sohasem ismertél? - Soha, de úgy látom, éppen annyit tudok róluk, mint te! - Én pedig azt hiszem, többet tudok a kalandokról, mint te! - vágott vissza Joe. Mindketten nevettek. De Joe mélyen elgondolkozott. Hitelen ráeszmélt, hogy nem volt elég hálás azért a sok jóért, amit az életben kapott. Otthona, apja, anyja már eddig is sokat jelentettek neki, de most értékesebbnek kezdte látni húgát meg barátnőit is és saját pajtásait. Eddig nem sokra becsülte őket, de ezután - gondolta magában - másképpen lesz! A kapitány hívása rázta fel őket, mire a fiúk a fedélzetre rohantak.

82

JACK LONDON TIZENHETEDIK FEJEZET

FRISCO KID ELMONDJA TÖRTÉNETÉT

- Fel a fővitorlát és az első vasmacskát! - kiáltotta a kapitány. - Aztán a Rénszarvas nyomába! Oldallámpa nem kell! - Gyerünk, oldd meg a kötelet! - rendelkezett Frisco Kid. - Most húzd fel a vitorlát, nesze itt a kötél, csavard föl a csörlőre! De ne a fejem fölé. Így! Gyorsan! Húzd jól balra. Szaladj hátra, és gyere a fővitorlához! Hajtsd hátra a kormánylapátot! A fővitorla hirtelen kifeszült, és a hajó úgy ficánkolt, láncolt a horgonykötélen, mint valami türelmetlen paripa, amíg az iszapos vassúly egy hatalmas lökéssel fel nem szakadt a fenékről, és a bárka fölszabadult. - Hagyd a vitorlát! Gyere előre, segíts a láncnál! Tekerd a csörlőt! Az ábrándos, lányok képe előtt álmodozó Frisco Kid eltűnt, és Frisco Kid, az erőteljes, parancsoló tengerész, állt a fedélzeten. Előreszaladt, és segített kifeszíteni az elővitorlát, amikor a szél kibillentette a rudat Joe kezéből. Éppen akkor haladt el mellettük a Rénszarvas, mint valami óriás denevér a sötétben. - Ó, azok a fiúk! Egy egész éjszaka kell nekik a fogásokhoz! - hallották a kapitány hangját. - Csak hagyd, Péter! - mondta Vörös Nelson a maga érdes hangján -, Kidet én tanítottam meg a tengerészetre, és nem szégyenkezem miatta! A Rénszarvas volt a gyorsabb járatú bárka. Úgy állította vitorláit, hogy a fiúk ne tévesszék szem elől. Állandó nyugati szél fújt, amely még erősbödőnek ígérkezett. Nagy, úszó felhőgomoly takarta el időnként a csillagokat, és a felhők rohanásából a felsőbb légáramlás nagyobb sebességére lehetett következtetni. Frisco Kid az eget figyelte. - Erős szél lesz még hajnal előtt - szólt -, úgy, ahogy mondtam! Néhány óra múlva a San Mateo-part mellett állt a két bárka, és horgonyt vetett. 83

A KALÓZHAJÓ

Kurta kis mólócska nyúlt be vízbe, ennek is végét látták csak a ködben, meg egy kis jachtot, amely tőlük nem messze vesztegelt. Szokás szerint minden készen állt a gyors indulásra. A vitorlák felröppenhettek, és a vasmacska kiszabadulhatott egy szempillantás alatt. A Rénszarvas mindkét csónakja nesztelenül közeledett. Vörös Nelson átadta két emberét a francia kapitánynak, úgyhogy minden csónakra két ember jutott. „Nem valami bizalomgerjesztők'' - gondolta magában Joe; vad, elszánt arcuk láttán, hátán borzongás futott végig, valahányszor csak rájuk nézett. A Dáridó kapitánya felkötötte az övét a pisztollyal, a csónak fenekébe meg egy puskát és egy vaskos bunkósbotot lett. Aztán bort töltött az embereknek, és a szűk kis fülke sötétségében a vállalkozás sikerére ittak. Vörös Nelson is föl volt fegyverkezve, emberei a szokott tengerészkést dugták csak övükbe. Nagyon óvatosan, lassan szálltak a csónakba, hogy elkerüljenek minden zajt. A francia kapitány még annyi időt vett magának, hogy figyelmeztesse a fiúkat, maradjanak nyugodtan a fedélzeten, és nehogy valami bolondságon törjék a fejüket! - Most szerencsét próbálhatnál, Joe, ha nem vitték volna el a csónakot - súgta Frisco Kid, amikor a kis raj eltűnt a sötétségben. - És mi lenne, ha a Dáridóval vágnánk neki?! - szólt váratlanul Joe. Szempillantás alatt elvitorlázhatnánk... Frisco Kid habozott. Nagyon erős volt benne a kötelességérzés, és visszataszítónak találta a gondolatot, hogy cserbenhagyja a gazdáját. - Nem hiszem, hogy tisztességes dolog lenne itt hagyni őket a bajban mondta. - Persze - tette hozzá sietve - tudom, disznóságot művelnek, de emlékszel, amikor az első éjszaka rohantál a csónakkal, és a partról javában lövöldöztek feléd, akkor se hagytunk téged ott a bajban! Joe szégyenkezve adott Kidnek igazat, de azután új ötlete támadt: - De ezek kalózok, tolvajok, bűnösök! Megszegik a törvényt, és te meg én nem akarunk törvény ellen cselekedni! Különben sem kerülnek bajba. Ott a Rénszarvas! Elmehetnek rajta, de minket ugyan meg nem fognak a sötétben! - Gyerünk hát! 84

JACK LONDON

Frisco Kid beleegyezett, habár nem tetszeti neki a vállalkozás, mert az mégiscsak szökés volt. Előrekúsztak, és hozzáláttak, hogy fölvonják a fővitorlát. A horgonykötelet elvághatják, ha szükséges - ez gyorsabb művelet, mint felszedni. De az árboc első reccsenésére figyelmeztető pisszegés ütötte meg a fülüket. - Pszt! - hangzott a sötétben, majd halk suttogás követte: - Hagyd azt! A hang irányába néztek, és az éjszaka homályában a másik bárka pereméről egy sápadt arcot láttak maguk felé hajolni. - Ó, csak a Rénszarvas hajósinasa! - mondta Frisco Kid. - Gyerünk, rajta! Amint az árboc reccsent, újra megzavarták őket: - Mondom, fiúk, jobb lesz abbahagyni, menjetek onnan, amíg jól van dolgotok! A fenyegetésnek drámai nyomatékot adott egy fölvillanó revolver. Frisco Kid szót fogadott, és morogva visszament a bárka közepére. - Van még elég időnk - vigasztalta Joe-t. - Ravasz volt a kapitányunk, mert azt gondolta, újra meg próbálsz lógni, és őrt állított! A part felől semmi sem jelezte, merre tartanak a kalózok. Nem hallatszott kutyaugatás, egyetlen fénysugár sem villant. Csak a levegőben érzett valami izgalmas feszültség, amely minden pillanatban kirobbanással fenyegetett. Az éjszaka félelmes volt, mintha rémséges borzalmakat rejtegetne. A fiúkra ránehezedett a félelem, szótlanul lementek a hajófülkébe, és vártak. - Mondd el, hogyan szöktél meg - kezdte végül Joe -, és miért jöttél újra vissza! Frisco Kid beszélni kezdett, egészen közel hajolt Joe-hoz, úgy súgta a fülébe. - Tudod, amikor elhatároztam, hogy szakítok ezzel az élettel, nem volt egy lélek, aki segített volna rajtam. De én tudtam, hogy mást nem tehetek, mint partra szállok, és valami munkát keresek, akkor aztán tanulhatok! Azt gondoltam, több szerencsém lesz vidéken, mint itt, a nagyvárosban, és otthagytam Vörös Nelsont a Rénszarvason.

85

A KALÓZHAJÓ

Egy éjjel partra szöktem az alamedai osztrigafészkeknél. Rohantam, ahogy csak tudtam! Nelson nem csípett el. De csupa portugál majoros lakott ott, és egyik sem tudott munkát adni. Különben is, rossz időszak volt –tél. Ebből látszik, milyen keveset értek a szárazföldi dolgokhoz. Volt néhány megtakarított dollárom, és beljebb mentem, egyre beljebb, munkát kerestem, kenyeret meg sajtot ettem meg miegymást. Mondom, hideg volt, éjjel takaró nélkül aludtam, és boldog voltam, amikor már reggel lett. De mindennél rosszabb volt az, ahogy az emberek néztek rám! Mindenki gyanakvó volt, és nem is szégyellték ezt mutatni, néha még a kutyáikat is rám uszították, úgy kergettek el!... Egyszer aztán kifogyott a pénzem, és éppen, amikor nagyon éhes voltam, elfoglak! - Elfogtak? Miért? - Semmiért! Azt hiszem, azért, mert féltem! Egy szénaboglyában húzódtam meg éjszakára, mert ott jó meleg volt, és jön egy falusi őr és elfog, mert csavargó vagyok! Először azt hitték, megszöktem valahonnan, és megsürgönyözték mindenfelé a személyleírásom... Mondtam, hogy nincs senkim a világon, de nem akarták elhinni. Aztán, mivel senki sem keresett, egy fiúotthonba küldött a bíró, San Franciscóba . .. Frisco Kid elhallgatott, és fürkészve nézett a part irányába. Egyre mélyült a csend meg a sötétség, semmi sem mozdult, csak a szél csapkodott néha. - Azt hittem, meghalok abban az otthonban! Bezártak, és úgy őriztek, mint valami rablót! De még úgy is jó lett volna, ha meg tudom szeretni a többi fiút. De túlnyomórészt züllött alakok voltak ott, a legutolsó bűnözök, azt hiszem, az otthon is efféle javítóintézet lehetett, fiatalkorú bűnözök számára; elég az hozzá, hogy hazudtak, veszekedtek gyáván, egy szikrányi férfiasság sem volt bennük, halvány sejtelmük sem volt tisztességes játékról, becsületről... Csak egyet szerettem: a könyveket! Ó, nagyon sokat olvastam, azt mondhatom, de ez nem kárpótolt mindenért. A szabadságot nem tudták elfeledtetni velem a könyvek, sem a napot, meg a sós vizet! És mit vétettem, hogy közös börtönbe dugtak ilyen bűnözőkkel, akikkel engem nem lehetett egy kalap alá venni? Nem tettem én semmi rosszat, hanem éppen jót akartam, azt akartam, hogy 86

JACK LONDON

jobbá legyek, és ezt kaptam érte!... Tudod, nem voltam elég vagány ahhoz, hogy kimásszak a slamasztikából. Az ablakból a tengerre láttam, a víz tükrén táncoló napsugarakra, a fehéren ragyogó vitorlákra, a Rénszarvasra, amint a hullámokon tovaszáguldott, és olyan beteg lettem, azt sem tudtam, mit csinálok. Aztán nekem jöttek a fiúk, valami ostobaság miatt, és én rendre ellazsnakoltam őket. Akkor nekem támadt a felügyelő és - bezárt! Ezt már nem bírtam tovább! Kivártam az alkalmat, és megszöktem! Úgy látszik, nekem nincs máshol helyem, mint a tengeren. Megegyeztem a francia kapitánnyal, és visszatértem az öbölbe... Ennyi az egész! De majd megpróbálom, ha egy kicsit idősebb leszek, hogy tisztességes munkát találjak! - Visszajössz a szárazföldre velem - mondta Joe határozottan -, azt fogjuk csinálni! Ami pedig... Puff! Revolverdörrenés hangzott a partról… Puff, puff! Még több fegyver szólalt meg, gyors egymásutánban, élesen. Egy ember rémült hangja hasított belé és halt el az éjszakában. Valaki segítségért kiáltozott. Frisco Kid és Joe talpra ugrott, kifeszítették a fővitorlát, és mindent előkészítettek a gyors indulásra. A Rénszarvas inasa is úgy tett. A jachton egy ember dugta ki a fejét a hajófülkéből, amint álmából fölriasztották, de a két idegen bárka láttára gyorsan visszabújt.

87

A KALÓZHAJÓ TIZENNYOLCADIK FEJEZET

JOE ÚJ FELELŐSSÉGE

Felhúzták a vasmacskát, és ezzel befejezték az előkészületeket. Minden arra várt, hogy a Dáridót útnak indítsák. A fiúk a szemüket erőltetve a part felé néztek. A lárma elült, de itt-ott fény villant. Egy árboc reccsenése ütötte meg a fülüket, és hallották Vörös Nelson éneklő hangját: - Csússzatok lejjebb! - Majd: - Most dobd le! - Kapitányunk elfelejtette megolajozni a csónakot - jegyezte meg Frisco Kid a nagy nyikorgásra. - Sokáig vannak el! - kiáltott át a fiú a Rénszarvasról. Joe meg barátja lent ültek a hajó fülkéjében, és verejtékes arcukat törülgették a nagy munka után. Imént húzták föl a fővitorlát. - Azt hiszem, minden jól megy - szólt vissza Frisco Kid. - Készen vagytok? - Igen, készen. - Hallod-e, hé - kiáltott át az ember a jachtról, de nem merte kidugni a fejét -, jobb lesz, ha odább mentek innen! - Te meg maradj ott, ahol vagy, és hallgass - hangzott a felelet. - Mi majd vigyázunk magunkra, jó lesz, ha te is azt teszed! - Csak menjek oda, majd megmutatom én nektek! - fenyegetőzött. - Az a szerencséd, hogy nem jössz! - ingerkedett a fiú, és erre csend lett. - Itt jönnek már - szólalt meg hirtelen Frisco Kid. Két csónak suhant feléjük a sötétben. Valami veszekedés lehetett ott, amint a francia kapitány hangjából kivehettek: - Nem, nem! - kiáltotta. - Tegyétek a Dáridóra. A Rénszarvas gyors vitorlás, elrohan, és soha többé nem látom! Tegyétek csak a Dáridóra! Mit mondasz?! - Jól van, jól - hagyta rá Vörös Nelson -, ezen nem marako dunk. De siessetek, hé! Kifelé fiúk, emeljétek föl! Az én karom eltört! 88

JACK LONDON

Az emberek kitolultak, köteleket szedtek elő, és - Joe-t kivéve - minden kéz munkában serénykedett. A kiabálás, az evezőcsapások, a vitorlák, árbocok recsegése-ropogása elárulta, hogy a partról üldözésükre indultak. - Most! - vezényelt Vörös Nelson. - Előre mind! Ne hagyjátok visszaesni, mert összezúzódik a csónak! Jól van! Na még egy erős lökést! Még egyet! És még egyet! Most váltsa fel őket másvalaki! Előre! Még csak félig végezték el a nehéz munkát, de mindnyájan kimerültek a nagy erőfeszítésben; nagyon is rájuk fért egy kis pihenés. Joe odapillantott, hogy láthassa, mi az a súlyos tárgy, és egy kis irodai páncélszekrény körvonalait vélte felismerni. - Most valamennyien! - kezdte újra Vörös Nelson. - Húzzátok a hajó peremére, és ne hagyjátok, hogy ott megálljon! No! Emeld! Még egyet! No még egyet! Nyögve, lihegve, megfeszített izmokkal húzták fel a súlyos páncélszekrényt, rágurították egy deszkára, és becsúsztatták a hajó gyomrába. A kabin ajtaját félretolták, a vasszekrényt előrehúzták, és addig taszították, amíg a kabin padlójára nem dőlt, egészen a középgerenda mellé. Vörös Nelson utána ment a bárkára, hogy felülvizsgálja. Bal karja tehetetlenül lógott, és ujjai hegyéről vércseppek hullottak egyhangú koppanással. Ügy látszott, nem sokat törődik vele, inkább érdekli a kavarodás, amit a parton okozott, és amelynek a hullámai a hangokból ítélve, már-már azzal fenyegették, hogy utolérik. - Menj az Aranykapu felé - mondta a francia kapitánynak, amint indulni készült. - Megpróbálok melletted maradni, de ha elsodródnánk a sötétben, találkozunk reggel, kint a Farralonesen. Beugrott a csónakba, és ép karjával intve, visszakiáltott: - Akkor aztán el Mexikóba, fiam! Mexikóba, nyári üdülésre! Éppen, amikor a Dáridó felvont vitorlákkal nekilendült, egy sötét vitorlás bukkant föl a hajó előtt; a csónak helye üresen tátongott benne. Az idegen hajó zsúfolva volt emberekkel. A kalózok láttára mindnyájan vad kiáltozásban törtek ki. Joe már-már azon volt, hogy elvágja a vitorlakötelet, hadd fogják el a Dáridót. De Frisco Kidre gondolt, és ez visszatartotta. Magával akarta

89

A KALÓZHAJÓ

vinni a partra, de nem úgy, hogy elfogják! Nem tett tehát semmit, hanem élénk érdeklődéssel kísérte hajójuk menekülését. Az üldöző bárka sietve megfordult, hogy a nyomukba eredjen, de a sötétben beleütközött a veszteglő jachtba. A jacht őrzője azt hitte, hogy végre elérkezett az ő ideje, vad ordításban tört ki, a fedélzetre rohant, és átugrott a bárkára. A keletkezett zűrzavarban, és mert emberei ügyesen dolgoztak, a francia kapitány bárkája tovatűnt az éjszakában. A Rénszarvas már sehol sem látszott, Joe meg Frisco Kid közben behúzták a kisebb vasmacskát is, és a hajó most már teljes sebességgel rohant a nyílt tenger felé. Állandó friss szél járt, és a Dáridó gyorsan siklott az aránylag csendes vízen. Egy óra sem telt még el, és már megpillantották Munter Point lámpáit. Frisco Kid lement kávét főzni, de Joe a fedélzeten maradt, San Francisco fölvillanó fényeit bámulta, és elgondolkozott, hogy mi lesz vele?... Mexikó! Tengerre szállnak ilyen törékeny hajón? Lehetetlenség! Legalábbis neki annak tűnt, mert Joe képzeletében csak gőzhajók járhattak a Csendes-óceánon. Már megbánta, hogy nem vágta el a vitorlakötelet, és száz kérdést: akart intézni a francia kapitányhoz, de amikor éppen az első kérdés tolult volna ajkára, azt mondta a kapitány, menjen le kávézni, aztán térjen nyugovóra. Nemsokára Frisco Kid is követte, a kapitány egyedül maradt a bárka fedélzetén. Két ízben is hallotta Joe, hogy a hullámok visszacsapódnak valami elsuhanó hajó oldaláról. Egyszer látott is egy dagadó vitorlát, de aztán eltűnt a szeme elől. A sötétség kedvezett nekik, és többé nem hallott semmit. Mihelyt hajnalodott, a kapitány hívta a két fiút. Azok álmosan támolyogtak elő. Hideg, szürke, napra virradtak, a szél majdnem orkánná erősödött. Joe nagy csudálkozással látta maga előtt, az Angyal-sziget vesztegzárállomásának óriási sátrait. San Francisco kéményei a déli határon füstölögtek, ködös félhomályban, míg a nyugati ég lassan lerázta magáról a rátapadó éj leplét. 90

JACK LONDON

A kapitány éppen kivezette a bárkát a Mosómedve-szorosból, és most fürkészőn kutat egy jachtot, amely vagy félmérföldnyire haladt mögöttük. - Azt hiszik, el tudják fogni a Dáridót! Ugyan! - mondta a kapitány, és teljes sebességgel vezette a hajóját az Aranykapu felé. Az üldöző jacht pontosan követte minden mozdulatukat. Joe nézte egy ideig. Egy irányba haladtak, s a távolság egyre csökkent közöttük. - De hiszen így egykettőre utolérnek! - kiáltotta. A kapitány nevetett: - Azt hiszed?! Ugyan! Majd megmutatjuk! Ők félnek a széltől, mi szembenézünk vele! Várj csak! Mindjárt meglátod! - Ők gyorsabban haladnak - magyarázta Frisco Kid -, de mi a széllel haladunk. A végén leverjük őket, még ha elég jó idegeik is vannak ahhoz, hogy átszeljék az öblöt, amit nem hiszek! Nézd csak! Látod?! Előttük tornyosultak a hatalmas óceáni hullámok, majd az égig emelkedtek, aztán porzó tajtékban hulltak széjjel. Egy gőzhajó ficánkolt részegen a kikötő felé. Nagyszerű látvány volt e küzdelem ember és természet között! Joe-ból elszállt minden félelem, és feszült érdeklődéssel, kitágult szemmel, remegő orrcimpákkal leste a hatalmas küzdelmet. A francia kapitány fölhozatta viaszosvászon köpenyét meg gallérját, Joe-n is volt valami kis kabát. Aztán leküldte Joe-t meg Frisco Kidet, hogy erősítsék a padlóhoz éjszakai zsákmányukat, a páncélszekrényt. Miközben az acélládát a padló deszkáihoz erősítették, Joe tekintete a cégjelzésre esett: BRONSON és TATÉ állt rajta nagy betűkkel. De hiszen ez apja meg a társa! Ez az ő páncélszekrényük! Frisco Kid az utolsó szöget verte be a fülke padlójába, fölpillantott, és követte Joe rémült tekintetét. Joe bólintott. Most már tisztában volt az egész dologgal. San Andreasba lopóztak, ott van apja kőtörője. A pénzszekrényben valószínűleg az ezernyi munkás és alkalmazott fizetése van... - Ne szólj semmit - tanácsolta. Frisco Kid beleegyezően bólintott.

91

A KALÓZHAJÓ

- Kapitányunk nem tud olvasni - súgta Joe-nak -; és Vörös Nelson valószínűleg nem tudja, hogy hívnak téged. Ezek feltörik, mihelyt lehet, és széjjelosztják a pénzt, nem tudom mit csinálhatnál? - Várj, majd meglátod... Joe elhatározta: minden tőle telhetőt elkövet, hogy megvédje a páncélszekrényt. Legrosszabb esetben elvész a pénz. De ez csak akkor történhet meg, ha ő nincs ott, mert ha ott van, akkor küzd érte, hogy megmentse vagy felkutassa. Nagy, nehéz felelősség szakadt rá. Néhány napja még csak magára gondolt, majd valahogy, valami halvány felelősség derengett benne Frisco Kid jövőjéért, azután még halványabban ébredt benne a felelősség, amivel társadalmi helyzetének tartozik - testvérének, pajtásainak 92

JACK LONDON

és barátainak, most meg, egészen váratlanul, égető szükségét érezte annak, hogy apja oldalára álljon, hogy megsegítse. Tudta, hogy ezúttal minden erejére szükség van. Lehet, hogy a jövő kétes, de önmagában nem kételkedett, és ez a gondolat, ez az önbizalom eltökéltté tette. Érezte, sőt tudta, hogy az önbizalom bizakodást szül az erő erőt! És belekapaszkodott ebbe a tudatba.

93

A KALÓZHAJÓ TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A FIÚK SZÖKÉST TERVEZNEK

- Most megvagy! - kiáltotta a kapitány. A két fiú felszaladt. A bárka orrába futottak. Hatalmas, negyven láb magas hajó emelte fölöttük magasra füstölgő kéményét - egy pillanatra elfogta a szelet előlük, és összeroppanással fenyegette a kis bárkát, mint valami tojáshéjat. Joe visszafojtotta lélegzetét. Izgalmas pillanat volt. A francia kapitány egyenesen belevetette magát a hullámokba, a Dáridó most hatalmas lendülettel a másik hajó fölé emelkedett, megpihent egy pillanatig a szédületes magasban, majd belezuhant a tátongó hullámvölgybe. Közben a francia ahhoz is tudott időt szakítani magának, hogy a vitorlaköteleken igazítson, azután belevetette magát a tarajos hullámokba, és így sikerült kievickélnie a veszedelemből. Egy óriási hullámhegy majdnem összezúzta őket, de a bárka, mint valami könnyű dugó, úgy hányódott, vetődött a vízen. Joe úgy érezte, mintha kilépett volna önmagából. Ó, ez már valódi élet! Itt tényleg történik valami! Ez már nem az a hétköznapi, egyhangú puhaság, ami eddig osztályrészéül jutott! A tengerészek mind összegyűltek a gőzhajó fedélzetén, és még a parancsnoki hídon a kapitány is kifejezte a kitűnő kis bárka fölött érzett csodálatul. - Látod, látod! - A francia kapitány hátrafelé mulatott. A jacht nem kockáztatta meg az utat, és visszafordult. A hajsza véget ért. Egy révkalauzcsónak, mint valami megrémült madár, menekült a tomboló hullámok elől, úgy suhant el a gőzhajó mellett, mintha az mozdulatlanul állna. Fél óra múlva már a füstölgő öblön túl járt a Dáridó, s a Csendes-óceán hosszú hullámain himbálózott, le-fel. A szél sebessége egyre nőtt, úgyhogy a vitorlázatot valamelyest csökkenteni kellett. Aztán újra szabadon, teljes erővel igyekeztek a harminc mérföldnyire fekvő Farralones irányába. 94

JACK LONDON

Közben megfőzték és elfogyasztották a reggelit, és összetalálkoztak a Rénszarvassal, amely a délnyugati partok felé igyekezett. A Rénszarvas kormánykerekét kikötötték, és egyetlen lélek sem mutatkozott a fedélzeten. A kapitány keserves szemrehányásokra fakadt e gondatlanság miatt. - Ez a Vörös hibája! Nem törődik semmivel! Nem fél semmitől! Egy szép nap elpusztul! Nem telik bele sok idő! Tudom! Háromszor kerültek a Rénszarvas közelébe, átkiabáltak kórusban, de hasztalan, semmi választ, semmi jelt sem kaptak, senki sem mutatkozott a fedélzeten. Újra fölvonták a vitorlákat, és a két kókuszdióhéj belevetette magát a Csendes-óceán hullámaiba. - Sietni kell - világosította fel Frisco Kid Joe-t -, mielőtt ránk tör a vihar a maga teljes erejével. Különben a kaliforniai partra sodródunk. Élelmiszert meg vizet, - mondta - majd felvehetünk, ha partra szálltunk. Gratulált Joe-nak, hogy nem kapta meg a tengeri betegséget. A kapitány is megdicsérte ezért, sőt, jobb szívvel is nézte ezután a kis lázadó tengerészt. - Már tudom, mit leszünk - súgta Frisco Kid Joe-nak ebéd közben -.ma este lekapjuk a lábáról az öreget. - Lekapjuk a lábáról? . ., - Le bizony, jó erősen megkötözzük, mihelyt besötétedik, aztán kiteszszük a lámpákat, és kikötünk. Kikötünk, akárhogy, akárhol, csakhogy lerázzuk a nyakunkról ezt a másikat, a Vörös Nelsont is. - Igen, igen - aggodalmaskodott Joe -, ez nagyszerű lenne, csak meg tudnám tenni egyedül! De ha arra kérlek, hogy segíts, hát, ez árulás lenne a kapitányunkkal szemben! - Nem baj! Segítek neked, ha megígérsz valamit. Az öreg fölvett, amikor megszöktem az otthonból, amikor éheztem és nem tudtam, hová menjek, ezért nem fizethetek neki azzal, hogy börtönbe juttatom! Nem volna tisztességes dolog. Az apád, ugye, nem akarná, hogy megszegd a szavad! - Nem, a világért sem! Joe tudta, milyen szent apja előtt az adott szó. 95

A KALÓZHAJÓ

Akkor meg kell ígérned, és az apádnak állani kell az ígéretedet, hogy nem jelented fel az öreget! - Rendben van! De mi lesz veled? Arra nem számíthatsz, hogy visszatérsz aDáridóra! - Ó, ne törődj velem! Én senkinek sem hiányzom. Elég erős vagyok, és eleget tudok ahhoz, hogy elhelyezkedjem, mint tengerész. Elmegyek valahová, a világ mási végére, és elölről kezdek mindent! - Akkor abba kell hagynunk az egészet! - Mit? - Hogy megkötözzük a kapitányt és megszökünk! - Nem, ezt már elhatároztuk! - Hallgass rám, én nem akarom megtenni! Először menjünk Mexikóba, vagy ígérj meg valamit! - Mit? - Csak annyit: rám bízod magad attól a perctől kezdve, hogy partra léptünk! Te nem tudsz semmit a szárazföldről, legalábbis így mondtad. Én majd elintézem az apámmal - biztos vagyok benne, nyélbe tudom ütni -, hogy derék emberhez kerülj, és más legyen belőled, mint kalóz vagy tengerész. Ugye, ezt szeretnéd?! Frisco Kid nem szólt ugyan, de arcáról sugárzott a boldogság. - És nem lesz más gondod, csak a tanulás - folytatta Joe. - Nálunk fogsz lakni, hiszen ha megmented az apám pénzét, világos, hogy tartozik neked ennyivel! - De én nem tehetek ilyesmit, nem sokra tartom az olyan embert, aki azért tesz szolgálatot, hogy megfizessék ! - Ne beszélj ilyeneket! Mit gondolsz, mibe kerülne az apámnak, ha egy nyomozóirodához fordulna, hogy visszakapja a pénzszekrényt, ígérd meg, amint mondtam, ennyi az egész, és ha elintéztem mindent, és neked nem tetszik, még akkor is visszaléphetsz. Rajta! Nincs ebben semmi rossz! Kezet szorítottak a megegyezés megpecsételéséül, és tovább folytatták tervük szövögetését... De a tomboló vihar valami egészen mást tartogatott a Dáridó és kisszámú személyzete számára.

96

JACK LONDON

Amíg ebédeltek, a tenger is egyre feljebb korbácsolódott, végül már egyik hatalmas hullámhegy tornyosult a másik fölé. Csak amikor a Dáridó egy-egy hullámhegy csúcsára emelkedett, olyankor láthatták a Rénszarvast. Valóságos vízözön zúdult időnként a fedélzetre, s bőségesen jutott belőle a bárka gyomrába és a lakófülkébe is. Joe-t a kis kéziszivattyúhoz állították, hogy megmentse a bárka élelmiszerkészletét és felszerelését. Három óra tájban a kapitány jeladással tudtul adta a Rénszarvasnak, hogy befejezi a küzdelmet, és kiveti a mélyvízi horgonyt. Vörös Nelson jelezte, hogy érti és helyesli elhatározását. A Dáridó kapitánya előrement, hogy kihajítsa a horgonyt. Frisco Kidre bízta, hogy a kormányt kellő pillanatban elrántva, szembefordítsa a hajót a széllel. A francia a sikamlós előrészen állt, és várta a kellő pillanatot. De a bárka hirtelen nagy hullámhegybe ütközött, s amint annak a tetejére fellendült, erős szélroham csapódott neki, és hátralökte. Nagy roppanás, csattanás hallatszott; az acél viharárboc letört, és az elővitorlát, fővitorlát, a mélyvízi horgonyt és a kapitányt magával sodorva, oldalra vágódott. A kapitány csodálatos módon megkapaszkodott a bárka peremében, és sikerült az előárbocot elkapnia. A fiúk előrerohantak, hogy kimentsék veszedelmes helyzetéből, Vörös Nelson pedig, látva a katasztrófát, odakormányozta bárkáját.

97

A KALÓZHAJÓ HUSZADIK FEJEZET

VESZEDELMES ÓRÁK

A francia kapitány sértetlen maradt, amint elsodorta az árboc, de a mélyvízi horgonyt magával vitte a roppant víztömeg, és azt már nem volt olyan könnyű megmenteni. A roncsok a bárka mentén úsztak, és a hullámokra majdnem merőleges irányban tartották a bárkát, nem éppen a legveszedelmesebb, de nem is a legbiztonságosabb helyzetben. - Isten veled, öreg Dáridóm! Nem rohansz már többé a szélben! Nem mutatod farod a jachtnak! - így siránkozott a francia, könnyes szemmel nézve a roncsokat! Egy erősebb szélroham óriási hullámhegyet küldött feléjük, és a magával tehetetlen bárka, mint valami játékszer, himbálózott a hullámtarajon. - Megmenthetjük? - kérdezte Joe. Frisco Kid a fejtet rázta. - A páncélszekrényt sem? - Lehetetlen - felelt Frisco Kid -, az egész Egyesült Államokért se kaphatnál most hajót, amelyik elvontatna! Jó lesz, ha megmenthetjük a bőrünket! Újabb hullámhegy rontott rájuk, és egy perc múlva a kis csónak összevissza zúzódott a bárka orrán. Most a Rénszarvas emelkedett föléjük egy nagy hullám ormán. Joe rajtakapta magát, hogy hátra ugrik, mert úgy látta, hogy a másik bárka rájuk zuhan, de a következő pillanatban a Rénszarvas hullámvölgybe siklott, és mélyen alattuk bukkant föl újra. Izgalmas játék volt, Joe érezte, hogy soha életében nem felejti el ezt a képet. A Rénszarvas tovább himbálózott a tajtékzó vízhegyeken, árbocai kivillantak a hullámokból, a víz füstölgő, habzó zuhatagban zúdult végig a fedélzeten. A levegő tele volt repülő tajtékcseppekkel, mintha fátyolon keresztül láttak volna mindent; valami egészen valószínűtlen jelleget öltött a tenger.

98

JACK LONDON

Az egyik tengerész az életveszélyes hátsó fedélzeten kapaszkodva próbálta elszabadítani a csónakot. A hajósinas messze kihajolt a bárka peremén, és életét kockáztatva tartotta a kést. A második matróz a kormánynál állt, fürge kézzel igazgatta, és kényszerítette a bárkát, hogy dacoljon a vad természettel. Mellette felkötött karral állt Vörös Nelson. Lélekmelegítőjét levetette, vörös haja vizesen csapkodta arcát. Egész lénye törhetetlen bátorságot, akaratot, győzelmet sugárzott. Mintha természetfölötti erő áradt volna belőle. Joe hirtelen nagy bámulatot érzett iránta, elgondolta, milyen nagy lehetőségeket rejtett magában, és elszomorodott, amint eszébe jutott, menynyire elpazarlódott a tehetsége. Tolvaj, rabló lett. Egy szempillantásra fölvillant Joe-ban az emberi sors bizonytalansága, a diadal és bukás titokzatossága. Az élet félrevonta függönyét, hogy olvasson és lásson. Olyan anyagból vannak faragva a hősök, mint Vörös Nelson! De azokban van valami, ami Nelsonból hiányzik - a mérlegelés hatalma, az ész gondos beállítása, a józan lélek ellenőrzése - röviden mindaz, amiről apja annyiszor „prédikált"' neki. Ezek a gondolatok villantak át egy pillanat alatt Joe agyán. Aztán égnek szökött a Rénszarvas, és egy hatalmas hullámhegyen nekicsapódott a Dáridó szélmentes oldalának. - A barom! A barom! - A francia kapitány toporzékolt. - Azt hiszi, nekimehet a tengernek! Belepusztul, belepusztulunk mindnyájan! Belevész! Ó, a bolond, a bolond!! Vörös Nelson azonban szerencsét próbált. A kellő pillanatban megfordította a fővitorlát, és visszaverte a szél támadását. - Idejön, légy készen, átugrunk! - kiáltotta Frisco Kid Joe-nak. A Rénszarvas ezúttal a bárka orrához ütődött, azután addig fordult oldalt, amíg olyan közel jutott hozzájuk, hogy már majdnem az oldalukhoz sodródott. De egy hullám széjjelsodorta a két bárkát. Amikor Vörös Nelson látta, hogy mesterkedése csődöt mondott, tüstént új kísérletbe kezdett. Erősen leszorította a kormányt, úgyhogy hajója tótágast állt, és főárboca közel hajolt a Dáridóhoz, A francia kapitány állt a legközelebb. Meg kellett ragadnia a pillanatot: macskaügyességgel fölugrott, és mindkét kezével belekapaszkodott a vitorlakötélbe. Aztán a Rénszarvas előrelendült, és a tengerbe mártotta a menekülőt. De a kapitány keményen csimpaszkodott, kiemelkedett a 99

A KALÓZHAJÓ

hullámokból, és rázuhant a hajó fedélzetére, miközben Vörös Nelson felkészült, hogy megismételje előbbi mutatványát. - Most rajtad a sor - mondta Frisco Kid. - Dehogy, rajtad - tiltakozott Joe. - De én jobban boldogulok a vízen - erőködölt Frisco Kid. - Én pedig éppen olyan jól úszom, mint te! Nehéz lett volna eldönteni a vitát. De a száguldó események amúgy is elébe vágtak a megegyezésnek, A Rénszarvas nyaktörő sebességgel csapott le, olyan éles szögben, hogy azt hitték, menten fölborul. Érdekes látvány volt. A vihar teljes erejéből tombolt, a bömbölő szél annyira felkorbácsolta a vad hullámokat, hogy a víz már szinte forrt. A Rénszarvas most egy hatalmas hullámhegy mögött eltűnt a szemük elől. A hullámhegy tovagörgött, de a bárka helyén csak: tomboló vizet láttak a megrémült fiúk. A Rénszarvast elnyelte a tenger. Egyedül maradiak a tajtékzó hullámok hátán. - Isten irgalmazzon nekik - mondta Frisco Kid ünnepélyesen. Joe-t annyira megrázta a hirtelen katasztrófa, hogy egy szót sem tudott szólni. - Túl mélyre zuhantak, és a nagy súly hirtelen a fenékre lökte a bárkát mondta Frisco Kid. Azután saját válságos helyzetükre gondolva, így szólt: - Most jó lesz, ha utánanézünk, hogy kievickéljünk a bajból. A vihar már kitombolta magát, de a tenger még vadabbul fog hullámzani, amint a szél alábbhagy. Segíts, mentsük meg, amit még lehet! Késsel kezükben óvatosan végigkúsztak a fedélzeten, az úszó roncsok felé. Frisco Kid nehéz munkába kezdett, de Joe úgy követte parancsait, mint valami kipróbált tengerész. Minden pillanatban végigmosta őket egy-egy hullám, és úgy hánytavetette mindkettőjüket, mint a labdát. Először kimentették és rögzítették azokat a roncsokat, amelyekhez hozzáfértek, azután lihegve, lelkendezve, többször víz alatt, kibogozták a köteleket és a vitorlákat. A bárkába erősen szivárgott a víz, és nehéz munkájuk közepette ráadásul még folytonosan szivattyúzniuk is kellett. Végül mégis helyén állt minden, a szélellenes árboc kivételével. 100

JACK LONDON

A Dáridó sebesen távolodott a roncsoktól, míg az első csörlőhöz erősített kötél segítségével helyére húzták ezt az árbocot is, és a bárka újra szembenézhetett tengerrel, széllel. Megpihentek egy kicsit, hogy örüljenek sikerüknek, azután hátrasiettek. A hajó gyomra félig megtelt vízzel, és a kabin is víz alatt állt. Vödrökkel estek neki az idegen elemnek, és igyekeztek tőle megszabadulni. Küzdelmes munka volt, mert újabb és újabb hullámok öntötték el a bárkát, de a végén mégiscsak felülkerekedtek, és estére a Dáridó vidáman himbálózott mélyvízi horgonyán. Ahogy Frisco Kid megjósolta, a vihar már kiadta mérgét, bár még mindig éles nyugati szél futkározott. Keveset beszéltek, leverte őket társaik eltűnése, összebújtak, hogy melegítsék egymást, és érezzék, hogy összetartoznak. Rettenetes éjszaka volt, egész idő alatt remegtek a hidegtől. Semmi sem maradt szárazon a hajón, élelem, takarók - mindent, de mindent átitatott a sós víz. Egyszer-egyszer elbóbiskoltak, de csak nagyon rövid időre, azután olyan hirtelen riadtak fel - mindenik magára akarta venni a virrasztás kötelességét -, hogy ezzel fölkeltették egymást. Végre hajnalodni kezdett, és ők körülnézhettek. A tenger is, a szél is sokkal csendesebb volt, a Dáridó már biztonságban érezhette magát. A part közelebb nyújtózkodott, semmint hitték volna, sziklái sötéten emelkedtek ki a hajnali szürkeségből. De, ahogy a nap feljebb emelkedett, kivehették a fehér ingovánnyal tarkított sárga partot, és mögötte ó, milyen boldogság, szinte el sem merték hinni! - valamilyen város magas házai, füstölgő kéményei mutatkoztak. - Santa Cruz - kiáltott fel Frisco Kid -, és most már nem maradunk a vízen! - Akkor hát a pénzszekrény biztonságban van? - Biztonságban! Legalábbis valószínű. Nem sok hasznunk van ugyan a nagy hajóknak épített kikötőkből, de a széllel felkerülhetünk a San Lorenzo-folyó torkolatáig. Ott van egy kis tó, meg csónakház. A víz sima, mint a tükör, és alig magasabb nálad. Tudod, egyszer voltam már ott Vörös Nelsonnal. Gyerünk, ideje, hogy megreggelizzünk. Felhoztak néhány köteg kötelet a raktárból, és hurokkal ráerősítették a mélyvízi horgonyra, majd az ekképp nyert új pányvakötelet hátravitték

101

A KALÓZHAJÓ

a hajó farába, és a hátsó árbochoz erősítették; az előárbocról pedig a régi kötelet levágták. A Dáridó két hullámvölgy közé sodródott, engedett az új irányú húzásnak, és a part felé fordította orrát. Előkerült néhány evező és néhány nedves takaró - kitűnő árbocot és vitorlát lehetett összeeszkábálni belőlük. Amikor ezzel elkészültek, Joe eltávolította az időközben összetorlódott roncsokat a bárka orra elől, Frisco Kid pedig a kormányhoz állt.

102

JACK LONDON HUSZONEGYED1K FEJ EZET

JOE MEG AZ APJA

- Mi lesz most? - kérdezte Frisco Kid, miután megerősítette mindkét végén a bárkát, és leült a kis kikötőben egy kötélcsomóra. - Mit csináljunk most, kapitányom?! Joe meglepetten nézett rá: - Mi lelt? Mit beszélsz?! - Hát nem te vagy most a kapitány? Hiszen a szárazföldre értünk! Én ezentúl matróz leszek! Mit parancsolsz? Joe megértette a tréfát. - Készülj a reggelihez! De várj egy kicsit! Lesietett a bárka fülkéjébe, és előszedte a pénzét, amit csomagjába kötött, amikor hazulról eltávozott. Azután bezárta a kabin ajtaját, és Frisco Kiddel együtt a városba ment, hogy valami vendéglőt keressen. Reggelizés közben Joe kigondolta a legközelebbi teendőket, és közölte Frisco Kiddel. A vasúti portás megmondta, mikor indul a legközelebbi vonat San Franciscóba. Joe az órára nézett. - Még éppen van időm, hogy elérjem - mondta barátjának. - Tartsd zárva a kabinajtót, és senkit se engedj a bárkára. Itt a pénz. Étkezzél a vendéglőben. Szárítsd meg a ruhád, és aludj a hajón. Holnap visszajövök. De senkit se engedj a kabinba! Isten veled! Kezet szorítottak, és Joe az állomásra sietett. A kalauz csodálkozva nézett végig rajta, miközben kilyukasztotta jegyét. És nem ok nélkül, mert utasai nem szoktak tengerészcsizmában, lélekmelegítőben utazni. De Joe nem sokat törődött vele. Jóformán észre sem vette. Újságot vásárolt, és belemerült az olvasásba. Egyszerre egy nagyon érdekes cikken akadt meg a szeme: VALÓSZÍNŰLEG ELVESZETT

A Bronson és Taté cég hajója, a Tenger Királynője eredmény nélkül tért vissza útjáról. Nem tudtak semmi érdemleges fölvilágosítást kapni 103

A KALÓZHAJÓ

a kalózokról, akik olyan vakmerőén elrabolták a cég páncélszekrényét San Andreasnál, múlt kedden. A farralonesi világítótorony őre azt mondta, látta a két bárkát szerdán reggel, amint a nagy viharban a part felé igyekeztek. A tengerészek véleménye szerint elpusztultak a borzalmas viharban, jogtalanul szerzett kincsükkel együtt. Állítólag tízezer dollár aranyban (s értékes részvények voltak a páncélszekrényben. Joe megkönnyebbült, amint ezt olvasta. Világos, hogy senkit sem öltek meg San Andreasnál a rablás alkalmával, mert egyébként erről is történt volna említés a cikkben. Valamint az ő hollétéről sincs sejtelmük, mert akkor másképpen írtak volna. A San Franciscoi állomáson is nagyon csodálkoztak, hogy egy tengerészcsizmás, lélekmelegítős fiú kocsiba ül és elhajtat. De Joe nagyon sietett. Ismerte apja irodaóráit, és ott akarta találni, még ebéd előtt. Az irodaszolga nagyot nézett, amikor Bronson úr után kérdezősködött. Az irodavezető sem ismerte meg, amikor megszólította: - Nem tudja, ki vagyok, Willis úr? Willis jó sokáig nézte. - De hiszen te Joe Bronson vagy! Az isten szerelméért, honnan kerültél ide?! Menj csak be, az édesapád ott van! Bronson papa abbahagyta a diktálást, és felnézett: - Hello! Hát te hol jártál? - kérdezte. - A tengeren - felelte Joe, nagyon szerényen, nem tudva, milyen fogadtatás vár reá és izgatottan gyűrögette lélekmelegítőjét. - Rövid utazás volt, mi? Hogyan boldogultál^ - Hát, valahogy... - Apja szemszögletében mosolyt látott fölcsillanni, akkor már tudta, hogy csendes vizeken evez. - Nem is olyan rosszul.., hm... tekintettel... - Tekintettel mire?! - Tekintettel arra, hogy sikerülhetett volna rosszabbul is, pedig végül úgy sikerült, hogy soha jobban! - Ez már érdekes! Ülj le. - Majd a gyorsíróhoz fordult: - Elmehet, Brown úr és... hm.,. ma nem is lesz többé szükségem önre! 104

JACK LONDON

Joe alig tudta visszafojtani a sírást, olyan természetesen, jóságosán fogadta apja, nem éreztetett vele szemben haragot, mintha nem is tett volna rossz fát a tűzre, és éppen most tért volna vissza szünidőről. - Rajta, Joe! Ne beszélj talányokban, mert nagyon kíváncsi vagyok! Joe ekkor leült, és elmondta, mi történt. Mindent elmondott, hétfő estétől addig a percig, hogy apja szobájába belépett. Minden kis eseményről, minden részletről beszámolt, nem feledkezett meg arról sem, hogy mikről beszélgetett Frisco Kiddel, sem a rávonatkozó terveiről. Arca kipirult, az elbeszélés izgalma magával ragadta, miközben Bronson a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta. Csak olyankor szólt egyet-egyet, ha Joe elakadt, különben szótlanul figyelt rá. - így hát - fejezte be Joe - le is láthatod: nem végződhetett volna jobban! - Igaz - hagyta helyben Bronson -, igaz, és lehetséges, hogy mégsem igaz! - Nem értem, miért? - Joe-t erősen lehűtötte apja szófukar elismerése. Ügy érezte, hogy a pénzszekrény megmentése nagyobb dicséretet érdemelne. Hogy Bronson teljesen tisztában volt fia érzéseivel, az nemsokára kitűnt szavaiból: - Ami a páncélszekrényt illeti, dicsőségedre válik, Joe. Minden elismerést megérdemelsz érte! Cégtársam meg én már elköltöttünk ötszáz dollárt, annak reményében, hogy ráakadunk. Olyan fontos volt nekünk, hogy ötezer dollár jutalmat tűztünk ki rá, és éppen ma reggel tanácskoztunk arról, hogy fölemeljük az összeget! De, fiam - Bronson felállt és kezét szeretettel fia vállára tette -, vannak olyan dolgok is a világon, amik sokkal nagyobb jelentőségűek, mint az arany, vagy az aranyat érő részvények! Hogy állasz saját magaddal? Ez itt a lényeg! Eladnád-e most egymillió dollárért azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet számodra tartogat? Joe tagadóan rázta a fejét. - Látod, ez a legfontosabb! A világ minden pénze sem ér föl azokkal a lehetőségekkel, amelyeket egy emberi élet kínál, és nem is lehet vele megváltani az elkótyavetyélt életet, de pénzzel nem lehet tökéletessé, boldogítóvá, széppé sem tenni, ha már egyszer elrontottad, derékba tör105

A KALÓZHAJÓ

ted, elrútítottad! Hogy állsz önmagaddal? Milyen tanulságokat vonsz le sok furcsa kalandodból, Joe? Vajon kapod-e holnap magad, és elölről kezded a kalandhajhászást? Vagy holnapután, vagy azután?! Érted, miről van szó? Talán azt hiszed, hogy én a fiam életével egy pillanatig is egyenlő értékűnek tartok egy nyomorult páncélszekrényt? És vajon nyugodt lélekkel kijelenthetem-e, hogy ez a kalandod jobban már nem is sikerülhetett volna, hiszen megkerült a pénzszekrény? Nem, arra a kérdésre, hogy utad hasznodra vagy károdra volt, a jövő adhatja csak meg a választ. Nekem egyik dollár éppolyan, mint a másik, és sok van belőlük a világon; Joe is sok van, de egyik sem az én Joe-m, és a világon egy Joe sem pótolhatja nekem őt! Belátod, hogy így van, Joe? Megértetted?! Bronson hangja ellágyult, és a következő pillanatban Joe úgy zokogott, mintha a szíve hasadt volna meg. Azelőtt sohasem értette meg apját, most fogta csak fel, milyen bánatot okozott neki, nem is szólva anyjáról meg húgáról! De a négy izgalmas nap élményei fölnyitották szemét, most tisztábban látta a világot meg az embereket, jobban szavakba tudta önteni gondolatait. Elmondotta, hogy milyen leckét kapott az élettől, milyen tanulságokra jutott Frisco Kiddel folytatott beszélgetéseiből, a francia kapitánnyal történt összezördüléséből, a Rénszarvas meg Vörös Nelson borzalmas pusztulásából. És Bronson hallgatta, és mindent megértett. - De mi lesz Frisco Kiddel, apa? - kérdezte Joe, amikor befejezte. - Hm… azok után, amiket elmondtál róla, úgy látszik, jóravaló kölyök. Bronson szeme sarkában ismét ott bujkált a hunyori mosoly. Joe hálásan nézett apjára, aki így folytatta: - Nézzük csak. Jelenleg jussa van az ötezer dollár feléhez, a másik fele a tied. Neked is részed volt abban, hogy nem veszett a Csendes-óceán hullámsírjába! Ha még vártok kicsit, fölemeltük volna a jutalmat! - Ó - Joe megértette, mire céloz apja -, ezen könnyen segíthetünk! Én egyszerűen lemondok az én részemről! De Frisco Kid nem erre vágyik. Barátokat szeretne... meg... meg... valamit, ami sokkal többet ér, mint a pénz, és nem is vehető meg pénzen! Barátokat akar, meg lehetőséget, hogy művelődjék, nem ötezer dollárt!! 106

JACK LONDON

- Nem gondolod, hogy jobb lesz, ha ő maga választ? - Nem! Ezt már elintéztük. - Elintéztétek? - Igen! Ö kapitány a tengeren, én kapitány vagyok a szárazföldön! Most tehát rám van bízva a döntés. - Fel vagy tehát jogosítva, hogy válassz helyette. Jó! Akkor teszek neked egy ajánlatot. Az ötezer dollár maradjon letétben a cégnél, természetesen bármikor rendelkezhetik vele. Az ő további sorsa felől pedig majd később határozunk. Mert előbb töltsön bizonyos próbaidőt, mondjuk, egy esztendőt, irodánkban. Ezalatt, vagy segítesz neki a tanulásban, mert meg vagyok győződve afelől, hogy ezentúl már te is helytállsz magadért, vagy járhat esti iskolába. Azután, ha kiállotta az egyévi próbaidőt, együtt nevelkedik majd veled! Tehát rajta múlik minden. És most, kedves „meghatalmazott", mit szól az ajánlatomhoz?! - Elfogadom, egyelőre. Apa és fiú kezet szorítottak. - Mit szándékozol tenni, fiam? - Először is táviratozom Frisco Kidnek, aztán hazasietek! - Várj egy pillanatig, amíg fölhívom telefonon San Andreast, és közlöm a jó hírt az ottaniakkal, akkor mehetünk együtt! - Willis úr - szólt Bronson, amint távozni készültek az irodából -, megtalálták a pénzszekrényt! Ma mindnyájan ünnepelünk! Legyen szíves, közölje az alkalmazottakkal, hogy ma szabadok! De - kiáltott vissza ne feledkezzék meg az irodaszolgáról sem!

107

A KALÓZHAJÓ

A MEXIKÓI

108

JACK LONDON

1. Senki se tudott róla közelebbit; a Juntában legkevésbé. „A kis titokzatos”nak, „a nagy hazafi”-nak nevezték hát, és a maga módján ő éppen olyan keményen dolgozott az eljövendő mexikói forradalomért, mint a többiek valahányan. Ezt nehezen akarták elismerni, mert a Juntában nem szerette senki. Azon a napon, amikor először járt a Junta füstös, zsúfolt helyiségeiben, mindnyájan úgy vélték, hogy besúgó, a Diaz-féle*. Sok társuk ült már akkor mindenfelé az Egyesült Államok polgári és katonai börtöneiben, másokat éppen akkor vittek megbilincselve a határon túlra, vályogfalakhoz állították és főbe lőtték őket. A fiú első látásra nem nyerte meg őket. Szinte gyerek volt még, alig tizennyolc éves, és a korához képest fejletlen is. Azzal állított be, hogy ő Felipe Rivera, és hogy dolgozni akar a forradalomért. Csupán ennyit mondott, minden felesleges szó és további magyarázkodás nélkül. Állt és várakozott. Ajkára nem jött mosoly, tekintetéből nem áradt lelkesedés. A testes, rámenős Paulino Vera borzongást érzett a bensejében. Valami tiltó, szörnyű, kifürkészhetetlen meredt elébe. Volt valami kígyószerű a fiú fekete szemében. Hideg tűzzel fénylett ez a szem, és tömény, roppant keserűség sugárzott belőle. Az összeesküvők arcáról az írógépre pillantott, amelyen a kis Sethbyné kopogtatott szorgalmasan. Tekintete egy pillanatig az asszonyéba kapcsolódott, amikor az véletlenül fölnézett, és akkor az asszony is érezte azt a megmagyarázhatatlan valamit, ami megállította a munkájában. Újra kellett olvasnia, amit leírt, hogy folytatni tudja a levelet, amelyet gépelt. Paulino Vera kérdőn Arrellanóra és Ramosra tekintett, azok kérdőn tekintettek vissza rá, és összenéztek. A kétkedés határozatlansága ködlött a szemükben. Ez a fiú maga volt a megtestesült ismeretlen, annak minden fenyegető veszedelmével. Megismerhetetlen volt, kívül esett a becsületes, egyszerű forradalmárok látóhatárán, akiknek minden ádáz gyűlöletük Diaz és zsarnoksága ellen végre is csak becsületes, egyszerű hazafiak gyűlölete volt. Itt valami egészen mással kerültek szembe, nem tudták, mivel. De Vera, a leghevesebb, aki mindig kapcsolt, megtörte a csendet.

109

A KALÓZHAJÓ

– Jól van – szólt hűvösen. Azt mondja, dolgozni akar a forradalomért. Hát vesse le a kabátját. Akassza fel oda. Majd megmutatom, hol talál vödröt meg rongyot. A padló csupa mocsok. Kezdje avval, hogy súrolja fel ezt meg a többi szobát. Aztán majd ott vannak az ablakok. – A forradalomért? – kérdezte a fiú. – A forradalomért – felelte Vera. Rivera tekintetéből hideg gyanú csapott feléjük, de szó nélkül vette le a kabátját. – Jó – mondta. Csak ezt. Egy szóval se többet. Attól kezdve naponta megjelent, és söpört, sikált, takarított, kikotorta a kályhát, felhordta a fát, szenet, megrakta a tüzet, elkészült mindennel, mire a legbuzgóbbak reggelente megjöttek. – Megalhatok itten? – kérdezte egy alkalommal. Aha! Szóval mégiscsak Diaz keze van a dologban! Ha a Junta helyiségeiben alszik, ez annyit jelent, hogy titkaik, névsoraik, a mexikói földön dolgozó elvtársak címei kitudódnak. Azt válaszolták: nem, és Rivera szóba se hozta többé. Fogalmuk sem volt, hol tölti az éjszakáit, és mit eszik. Arrellano egyszer két dollárt ajánlott fel neki. Rivera fejét rázva visszautasította a pénzt. Mikor Vera unszolni kezdte, így szólt: – A forradalomért dolgozom. A modern forradalmak szításához pénz kell, s a Junta nemegyszer megszorult pénz dolgában. Az emberek éheztek, gürcöltek, a leghosszabb nap sem volt elég hosszú nekik, s álltak már úgy is, hogy néhány dollár miatt megakadt a munka. Egyszer, még az első időkben, kéthónapi házbérhátralék miatt a háziúr már kilakoltatással fenyegetőzött, de ekkor Felipe Rivera, a toprongyos, vedlett ruhájú takarítófiú lerakott hatvan aranydollárt May Sethby íróasztalára. Egy másik alkalommal postázásra várt háromszáz gépírásos levél (segítséget, jóváhagyást kérő levelek voltak a szakszervezetekhez, más részükben becsületes hírközlésre szólították fel a lapkiadókat, vagy tiltakoztak az Egyesült Államok bíróságainál a forradalmárok ellen hozott kegyetlen ítéletek miatt); ott hevertek az asztalon, mert nem volt pénz postára adni őket. Vera órája, apjáról maradt, régimódi arany ütőórája ráment, s eltűnt a szerény aranygyűrű May Sethby ujjáról is. Az ügyek kétségbeejtően álltak. Ramos és Arrellano hosszú bajszukat tépdesték tanácstalanságukban. A leveleket 110

JACK LONDON

el kell küldeni, de a posta nem ad hitelt a bélyegvásárlóknak. Amikor Rivera tudomást szerzett a dologról, fogta a kalapját, és elment. Mikor visszatért, ezer darab kétcentes bélyeget rakott le May Sethby asztalára. – Vajon nem a Diaz átkozott pénzéből való ez? – szólt Vera az elvtársakhoz. Azok felvonták szemöldöküket, és eltűnődtek. És Felipe Rivera, aki a forradalomért súrolta a padlót, ha a szükség úgy kívánta, máskor is aranyat és ezüstöt rakott May Sethby asztalára a Junta céljaira. És nem tudták megkedvelni mégsem. Nem ismerték. Útjai különböztek az övéiktől. Nem volt bizalmas hozzájuk. Közeledésük elől kitért. Noha fiatal gyerek volt még, valahogy nem tudták rászánni magukat, hogy kifaggassák. – Talán valami nagy és magános szellem lehet, a jó ég tudja, én nem tudom – mondta Arrellano tanácstalanul. – Nem is ember – szólt Ramos. – Tűzön edzették a lelkét – jegyezte meg May Sethby. – A kedv és a vidámság kihamvadt belőle. Olyan, mint a halott, és mégis félelmetesen eleven. – Megjárta a poklot – mondta Vera. – Csak az ilyen, aki megjárta a poklot. Pedig gyerek még. És mégsem tudták megszeretni. Nem beszélt, nem kérdezősködött, nem szólt közbe soha. Hallgatagon állt, kifejezéstelen arccal, csak mint valami élettelen tárgy, csak a szeme szikrázott fel hideg fénnyel, amikor a többiek emelt hangon és lelkesen a forradalmat emlegették. Tekintete ilyenkor egyik beszélő arcáról a másikéra siklott, mint a szikrázó jég tűi, nyugtalanított, és zavarba ejtett. – Nem kém ez – mondta négyszemközt Vera May Sethbynek. – Ő az igazi hazafi, jegyezze meg, a legnagyobb mindnyájunk közt. Én tudom. Érzem itt, a szívemben meg a fejemben. Érzem én. Csak nem tudom kiismerni sehogy. – Rossz természete van – szólt May Sethby. – Tudom – mondta Vera, és megborzongott. – Egyszer rám nézett avval a két szemével. Azok a szemek nem tudnak szeretni: fenyegetőek, vadak, mint a tigriséi. Érzem, ha egyszer elárulnám az ügyet, képes volna megölni érte. Nincs szíve. Kemény ez, mint az acél, metsz és mar, mint a 111

A KALÓZHAJÓ

fagy. Olyan, mint a holdfény a téli éjszakában, megfagyhatsz mellette a magános hegytetőn. Diaztól meg az összes gyilkosaitól nem félek; de ettől a fiútól igen. Én mondom magának. Én félek. Olyan, mint a halál lehelete. Mégis Vera beszélte rá a többieket, hogy Rivera az első megbízatását megkapja. Los Angeles és Alsó-Kalifornia között megszakadt az összeköttetés. Az történt, hogy három társukkal megásatták saját sírjukat, és belelövöldözték őket. Másik kettőt az Egyesült Államok bebörtönzött Los Angelesben. Juan Alvarado, a szövetségi parancsnok, valóságos szörnyeteg volt. Minden tervüket keresztülhúzta. Az Alsó-Kaliforniában dolgozó forradalmárokkal és az újonnan csatlakozókkal nem tudtak többé kapcsolatot teremteni. A fiatal Rivera megkapta az utasításokat, és elküldték délnek. Mire visszatért, az összeköttetés helyreállott, Juan Alvarado pedig halott volt. Az ágyában találták, markolatig döfött késsel a mellében. Ez több volt, mint amivel Riverát megbízták, de a Juntánál tudtak útjairól. Rivera nem szólt semmit. Nem faggatták, de kérdően egymásra néztek. – Nem megmondtam? – kérdezte Vera. – Diaznak több a félnivalója ettől a fiútól, mint bárki mástól. Kérlelhetetlen. Ez a fiú az isten keze. Rivera rossz természete, amit May Sethby emlegetett, s amit éreztek a többiek is valamennyien, megmutatkozott más oldaláról is. Egyik nap vérző ajakkal állított be, máskor kékre vert arccal vagy feldagadt fülekkel. Nyilvánvaló volt, hogy valahol künn a világban, ahol étkezett és lakott, verekedni szokott, s isten tudja, miféle úton-módon szerezte meg a pénzt, amire szükségük volt. Idő múltával ő kezdte szedni a kis forradalmi hetilapocskát, amelyet kiadtak. Megesett azonban, hogy nem bírt a szedőgéphez ülni, mert ujjpercei dagadtak, zúzottak voltak, hüvelykjei kificamodtak, sérülések látszottak rajtuk, s egyik vagy másik karját tehetetlenül lógatta oldalán, arcát pedig néma fájdalom torzította el. – Nagy zsivány – vélte Arrellano. – Sötét helyeken járkál – tette hozzá Ramos. – De vajon honnan szedi a pénzt? – kérdezte egyik nap Vera. – Most hallom, hogy a papírszámlánkat ő fizette ki. Száznegyven dollárt. – Aztán meg eltűnik – szólt May Sethby. – Nem mondja soha, hogy merre járt. – A nyomára kellene állítanunk valakit – indítványozta Ramos. 112

JACK LONDON

– Nem szívesen lennék ez a valaki – mondta Vera. – Alighanem csak a temetésemen látnátok viszont. Szörnyen szenvedélyes ember. Az istennek se engedné meg, hogy elállja az útját. – Én gyereknek érzem magam előtte – vallotta be Ramos. – Nekem olyan, mint az őserő… ősember ez, vad farkas… támadó csörgőkígyó, vérszívó skorpió – mondta Arrellano. – Ő a megtestesült forradalom – mondta Vera. – A forradalom lángja, bosszúért kiáltó, engesztelhetetlen lelke. De nem kiabál, hanem zajtalanul gyilkol. A bosszú angyala, nesztelen száll az éjszaka csöndjében. – Sírhatnék, ha látom – szólt May Sethby. – Nem ismer senkit. Mindenkit gyűlöl. Minket eltűr, mert mi vagyunk a vágyának az útja. Olyan magányos… elhagyatott. Hangja zokogásba fúlt, szeme elnedvesedett. Rivera útjai és távollétei valóban rejtelmesek voltak. Előfordult, hogy egyhuzamban nem látták egy hétig. Egyszer teljes egy hónapig maradt távol. Ezeket az alkalmakat mindig betetőzte azzal, hogy amikor visszatért, szó nélkül aranypénzeket rakott le May Sethby asztalára. Aztán megint napokig és hetekig minden idejét a Juntánál töltötte. Majd újra eltűnt, szabálytalan időpontokban, a nap nagy részére, kora reggeltől késő délutánig. Ilyenkor éjszakáig ott maradt. Arrellano nemegyszer éjfélkor is bent találta, munkában a szedőgép fölött, dagadt ujjakkal vagy vérző ajakkal. 2. A válság ideje közeledett. A Juntán állt, hogy kitör-e a forradalom, és a Junta erősen szorongatott helyzetben volt. A pénzhiány követelőbben jelentkezett, mint bármikor addig, s pénzhez jutni most még nehezebb lett. A hazafiak már utolsó centjüket is odaadták, és többet nem tudtak adni. Pályamunkáscsapatok – szökdöső mexikói parasztok – szűkös bérüknek a felét hozták. De ennél még többre volt szükség. A sokévi fárasztó, veszedelmes, idegölő munka céljához közeledett. Ütött az óra. Már-már a forradalom javára billent a mérleg. Még egy utolsó, hősi erőfeszítés súlya kellett volna a serpenyőbe, hogy végleg lebillenjen a győzelem oldalára. A Junta tagjai ismerték az ő Mexikójukat. Ha egyszer kitört a forradalom, 113

A KALÓZHAJÓ

akkor a többi már nem lesz nehéz. Az egész Diaz-gépezet összerogy, mint a kártyavár. A határon minden készenlétben állott a felkelésre. Egy jenki száz önkéntessel a határon állt, és várta a parancsot Alsó-Kalifornia felszabadítására. De fegyver kellett neki. Innen egészen az Atlanti-óceánig a Junta mindenkivel kapcsolatban állt, s mindenkinek fegyver kellett. Kalandorok várták, szerencselovagok, banditák, elégedetlen amerikai szakszervezeti emberek, szocialisták, anarchisták, verekedők, mexikói menekültek, rabszolgaságból szökött peonok,* Coeur d’Alene és Colorado nyomortanyáiról való megkorbácsolt bányászok, akik csak annál hevesebben vágyták a harcot – az őrületesen bonyolult, modern világ vad szellemeinek áradata és hordaléka. De fegyverre volt szükség: fegyver kellett volna és lőszer, lőszer és fegyver – szüntelen ezt hajtogatták. Csak ezt a tarka, rongyos, bosszúvágyó sereget kellene átdobni a határon, s máris javában állna a forradalom. A vámház meg az északi kikötők a kezükre kerülnének. Diaz nem bírná feltartóztatni őket, nem merne teljes erővel ellenük jönni, mert délről kellene védenie magát. S a tűz terjedne tovább délen. Felkelne a nép, tartomány tartomány után jutna a kezükre. A városok helyőrségei sorra megadnák magukat. És a forradalom diadalmas seregei végül minden oldalról Mexikó városát fognák körül, Diaz utolsó mentsvárát. De pénz kellett. Türelmetlen, sürgető emberük volt elég a fegyverekhez. Szállító is volt már, akitől a fegyvereket vásárolták volna. A Junta azonban anyagilag alaposan kimerült, míg a forradalmat felszította. Ráment az utolsó dollár is, az utolsó éhező hazafiból is kiszedtek minden pénzt, s a nagy kaland még mindig csak billegtette a mérleg nyelvét. Fegyver és lőszer! A rongyos hadsereget fel kell szerelni. De miből? Ramos elkobzott birtokát emlegette; Arrellano a fiatalkorában elvert pénzen sajnálkozott; May Sethby szemrehányást tett, hogy másként állnának, ha a Junta pénzével takarékosabban bántak volna. – Még elgondolni is szörnyű, hogy Mexikó szabadsága rongyos pár ezer dolláron múlhat… – szólt Paulino Vera. Az arcokon kétségbeesés ült. Éppen most jött a híre, hogy utolsó reménységüket, José Amarillót, aki pénzt ígért, letartóztatták chihuahuai birtokán, és a saját istállója falához állítva agyonlőtték. *

Mexikói bennszülöttek.

114

JACK LONDON

Rivera, aki térden állva súrolt, felnézett, mocskos, szappanos víztől csurgó kezével felemelte a súrolókefét. – Ötezer dollár megtenné? – kérdezte. Azok bámulva néztek rá. Vera bólintott, és nyelt egyet. Nem bírt szólni, de azonnal hatalmas reménység ébredt benne. – Rendeljék meg a fegyvereket – szólt Rivera, s ezután a leghosszabb összefüggő szöveget mondta el, amit eddig hallottak tőle: – Az idő rövid. Három hét alatt megszerzem maguknak az ötezret. Rendben? Melegebb lesz az idő, jobb a harcolóknak, meg hát nem is tudom hozni előbb. Vera reménységével küszködött. Elképzelhetetlennek látszott az egész. Már túl sok hiú remény szertefoszlását érte meg, mióta a Juntához szegődött. Hitt is ennek a rongyos padlósúroló forradalmárnak, meg nem is. – Maga nincsen észnél – mondta neki. – Három hét alatt – szólt Rivera. – Rendeljék meg a fegyvereket. Fölkelt, letűrte inge ujját, kabátjába bújt. – Rendeljék csak meg a fegyvereket – mondta. – Én most megyek. 3. Sok szaladgálás és kapkodás, sok telefonálgatás és káromkodás után éjszakai tanácskozás folyt Kelly irodájában. Kellyt sürgette az üzlet, meg balszerencséje is volt. Lehozta New Yorkból Danny Wardot, lekötötte neki a meccset Billy Cartheyvel három hete, és most Carthey két napja súlyos sérüléssel az ágyat nyomja. Az esetet gondosan titkolták a sporttudósítók előtt. Nem volt, aki Carthey helyébe lépjen. Kelly táviratozott Kelet-Amerika minden számba vehető könnyűsúlyú öklözőjének, de valamennyi szerződések kötötték. És most mégis támadt némi halvány remény. – Magának pokoli idegei vannak – mondta Kelly Riverának első pillantásra, amikor találkoztak. Rivera szemében kegyetlen gyűlölet fénylett, de az arca egykedvű maradt. – Meg tudom verni Wardot – mindössze ennyit szólt. – Honnan veszi? Látta már verekedni? Rivera fejével nemet intett. 115

A KALÓZHAJÓ

– Fél kézzel és csukott szemmel kiüti magát. Rivera vállat vont. – Más mondanivalója nincsen? – horkantott a menedzser. – Meg tudom verni. – Kivel bokszolt már eddig? – kérdezte Michael Kelly. Michael a menedzser testvére volt, a Yellowstone Játékklub tulajdonosa, s ott nagy pénzeket keresett az ökölvívó-mérkőzéseken. Rivera keserűn rátekintett, de szót sem szólt. A menedzser titkára, láthatóan sportkedvelő fiatalember, hangosan elnevette magát. – No, jól van! Maga ismeri Robertset – törte meg Kelly az ellenséges hangulatú csendet. – Már itt kéne lennie. Érte küldtem. Üljön le és várjon, bár így külsőre nem sok jót nézek ki magából. Nem csaphatom be a közönséget kicsinált meccsel. A ring melletti helyeket tizenöt dollárért adom, úgy vigyázzon! Roberts megérkezett, és rögtön látni lehetett rajta, hogy ivott egy keveset. Magas, vézna, laza tartású ember volt, járása, akárcsak beszéde, halk, szenvedő, vontatott. Kelly egyenest a tárgyra tért. – Ide nézzen, Roberts. Maga henceg, hogy maga fedezte fel ezt a kis mexikóit. Azt tudja, hogy Carthey kitörte a karját. Hát ennek a kis sárga fickónak van mersze, és a fejébe vette, hogy beugrik ma helyette. Mit szól hozzá? – Rendben van, Kelly – volt a lassú válasz. – Felveheti a küzdelmet. – Úgy nézem, maga mindjárt azt fogja mondani, hogy meg is tudja verni Wardot – kaffantott Kelly. Roberts mérlegelte a dolgot. – Nem, azt nem mondom. Ward mesterien öklöz, bokszcsászár, de nem keni ki egykönnyen Riverát. Ismerem Riverát. Eddig még senki sem kapta el a gyengéjét. Nincs gyengéje, én legalábbis sose fedeztem fel. Azonkívül kétkezes öklöző. Bárkit, bármilyen helyzetből ki tud ütni. – Az nem számít. Fontos, hogy látványosan dolgozik-e majd. Maga egész életében bokszolókat nevelt és készített elő versenyekre. Én mérget veszek a maga ítéletére. Megéri-e majd a közönségnek a pénzt?

116

JACK LONDON

– De meg ám! Wardnak nem lesz vele könnyű dolga. Maga nem ismeri ezt a gyereket. De én igen. Én fedeztem fel. Nincsenek idegei. Olyan, mint az ördög. Kis, helybeli fickó létére nagy meglepetés lesz Wardnak, de maguknak is. Nem azt mondom, hogy megveri Wardot, de biztosan olyat látnak majd tőle, hogy elhiszik nekem: a kölyöknek van jövője. – Rendben van – fordult Kelly a titkárához. – Hívja fel Wardot. Mondtam neki, hogy dugja ide az orrát, ha érdemesnek látom a fiút. Odaát lesz a Yellowstone-ban, biztosan dülleszti a mellét, és népszerűsíti magát. Visszafordult az edzőhöz. – Iszik egyet? Roberts felhajtotta a szódás whiskyt, és kényelembe helyezkedett. – Még nem mondtam el magának, hogyan fedeztem fel ezt a kis pockot. Két éve történt; akkor bukkant fel nálam, mikor Prayne-t készítettem elő a Deleney-vel hirdetett meccsére. Prayne gonoszul dolgozott. Nincs benne szikrányi kímélet. Edzőtársait irtó kegyetlenül összeverte, s már nem találtam egyetlen fiút sem, aki edzésre kiállt volna vele. Akkor vettem észre ezt a kis éhenkórász mexikói kölyköt, ott lógott állandóan a közelben. Nem volt más választásom, hát odahívtam, megfürdettem, ráadtam a kesztyűt, és beállítottam a ringbe. Szívós volt, mint a cserzett bőr, de gyönge. A bokszolás ábécéjét se tudta. Prayne ronggyá verte. De kitartott két gyötrelmes meneten át, csak akkor ájult el. Mégpedig az éhezéstől. Adtam neki fél dollárt, és jól megetettem. Látta volna, hogy zabált! Mint a farkas. Két vagy három napja egy falatot se evett. Ezt se látom többet – gondoltam magamban. De másnap ott volt megint, mereven és összeverten, leste a fél dollárt meg az ételt. Idővel egyre ügyesebben dolgozott. Született öklöző, és hihetetlenül szívós. Nincsen szíve, darab jég van neki a helyén. És tíz szónál még nem mondott többet egyhuzamban, mióta ismerem. Csak dolgozik. Fát vág, és végzi a munkáját. – Láttam a fiút – szólalt meg a titkár –, sokat dolgozott magának. – Minden valamirevaló öklözőm vele edzett – folytatta Roberts. – És ez tanult tőlük. Olyan is akadt, akit meg tudott verni. De a szívét nem adta bele; úgy nézem, nem szereti a szakmát. Legalábbis úgy mozgott. – Sokat szerepelt az utóbbi hónapokban mindenféle kis egyesületekben – mondta Kelly. 117

A KALÓZHAJÓ

– Elég sokat. Nem tudom, mi ütött belé. Hirtelen megjött a kedve. Belevágott, mint a villám, és elverte az összes helybeli nagyságokat. Úgy látszik, kell neki a pénz; nyert is valamennyit, bár nem látni meg a ruháján. Furcsa fickó. Senki sem tudja, mit csinál, mivel tölti az idejét. Ha el is jön ide, rögtön lelép, és eltűnik, ha megtette a dolgát. Néha hetekig az orrát se dugja be. Tanácsot nem fogad el. Mondhatom, amelyik menedzser leköti, az jó boltot csinál vele, csakhogy ő meg hallani se akart róla. Csak figyelje majd, mikor megállapodnak. Legyen elkészülve, hogy magától is rögtön pénzt akar. Ekkor érkezett Danny Ward. Egész kíséret követte. Menedzsere és edzője volt vele. Az előzékenység, jókedv, győzni akarás valóságos forgószeleként viharzott be a szobába. Üdvözléseket röppentett jobbrabalra, egy tréfát ide, egy szavacskát oda, egy-egy mosoly vagy kacaj mindenkinek jutott. De mindezt megszokásból, s csak részben őszintén. Danny jó színész volt, és azt tapasztalta, hogy a vidámság szerfölött hasznos tulajdonság, ha az ember előre akar jutni a világban. Belül hidegvérű verekedő volt és üzletember. A többi csak álarc rajta. Aki ismerte, vagy dolga akadt vele, megtanulta, hogy ugyancsak helyén van az esze, ha komolyra fordul a szó. Üzleti tárgyalásain szeretett maga is mindig jelen lenni, s néhányan azt állították, hogy menedzsere csak statiszta, egyetlen feladata, hogy Danny szócsöve legyen. Rivera más volt. Indián vér keringett benne meg spanyol. Egy sarokba húzódva, csendesen, mozdulatlanul ült, csak fekete szeme siklott egyik arcról a másikra, mindent észrevéve. – Szóval ez volna a fickó – szólt Danny, tekintetével végigmérve leendő ellenfelét. – Na, mi van, öregfiú? Rivera szeme gyilkosan szikrázott, de nem válaszolt. Utálta a gringókat* egytől egyig, de szokatlanul heves gyűlölete ezzel a gringóval szemben még őt is meglepte. – Az istállóját! Csak nem egy süketnémával akar összeengedni? – szólt Danny a menedzserhez. A nevetés elültével megeresztett még egy tréfát: – Nagy pácban lehet Los Angeles, ha ez a legjobb, akit innen elő lehet kaparni. Melyik óvodából hozatta? *

Az észak-amerikai gyarmatosítók korabeli gúnyneve Latin-Amerikában.

118

JACK LONDON

– Rendes gyerek ez, Danny, higgye el – védte Roberts. – Nem olyan könnyű eset, mint amilyennek látszik. – Azonkívül a fél ház már el is kelt – mondta Kelly. – Ki kell állnia vele, Danny. Mást nem tehetünk. Danny megint Riverára pillantott, hanyagul, lebecsülően, majd felsóhajtott. – Gyöngéden kell majd bánnom vele, úgy nézem. Hacsak fel nem robban addig mérgében. Roberts felhorkant. – Jó lesz, ha vigyázol magadra – figyelmeztette Dannyt a menedzsere. – Ne fölényeskedj a sráccal, mert behúzhat egyet. – Hát persze hogy vigyázok – mosolygott Danny. – Mindjárt az elején vigyázni fogok, még dajkálom is egy kicsit, hogy a közönség meg legyen elégedve. Tizenöt forduló. Mit szól hozzá, Kelly? Elég, ha akkor kenem ki? – Jó lesz – hangzott a válasz. – Csak vigyázzon, ne lássák, hogy teszi magát. – Hát akkor tárgyaljuk meg a dohányt. Danny szünetet tartott, számolt magában. – Természetesen a pénztári bevétel hatvanöt százaléka, úgy, mint Carthey ellen. De másképp osztozunk. Nyolcvan százalékkal megelégszem. Jó így? – kérdezte menedzserét. A menedzser bólintott. – Hé, maga is megértette? – fordult Kelly Riverához. Rivera megrázta a fejét. – Hát szóval úgy lesz – kezdte magyarázni Kelly –, hogy a díj a pénztári bevétel hatvanöt százaléka. Maga egy ismeretlen senki. Megosztoznak Dannyvel, húsz százalék a magáé, nyolcvan Dannyé. Jó ez így, Roberts? – Nagyon jó, Rivera – helyeselt Roberts. – Nézd, neked még nincs neved. – Mennyi lesz a pénztári bevétel hatvanöt százaléka? – kérdezte Rivera. – Ó, hát lehet, hogy ötezer, de felmehet nyolcezerig is – magyarázta Danny. – Valami ilyesféle. A maga része úgy ezer-ezerhatszáz körül lesz majd. Elég csinos pénz azért, hogy olyan híres fickótól kaphat ki, mint én. Mit szólsz hozzá? Rivera válaszától a lélegzetük is elállt. 119

A KALÓZHAJÓ

– A győztesé az egész – mondta határozottan. Dermedt csend lett. – Elvennék a gyerektől a cukrot – jelentette ki Danny menedzsere. Danny megrázta a fejét. – Én már régi ember vagyok a szakmában – mondta. – Nem teszek megjegyzést a bíróra, és nem akarok szólni a jelenlevőkről, de ismerem a bukmékerek fogásait. Ez nekem nem üzlet. Olyan öklözőnek, mint én vagyok! Én biztosra megyek. Erről szó sem lehet. Eltörhetem a karomat is. Vagy beadnak nekem egy adag kábítószert. Akkor mi lesz? – Ünnepélyesen megrázta a fejét. – Akár győzök, akár nem, a nyolcvan százalék az enyém. No, mexikói, rendben? Rivera a fejét rázta. Danny pukkadozott. Komoly dologról volt szó. – Nézd csak a kis korcsot! Kedvem volna beverni a fejét. Roberts nehézkesen fölkelt, hogy megakadályozza az ellenségeskedést. – A győztesé az egész – ismételte Rivera mogorván. – Miért ragaszkodol ehhez? – kérdezte Danny. – Meg tudom verni magát – hangzott a kurta válasz. Danny már csaknem a kabátját kezdte levetni. De amint menedzsere is tudta, színlelés volt az egész. A kabát fent maradt, és Danny hagyta, hogy a társaság lefogja. Mindenki vele érzett. Rivera magára maradt. – Ide nézzen, maga kis bolond – kezdte Kelly Riverának magyarázni –, maga egy senki. Tudjuk, hogy mit csinált az elmúlt hónapokban, megvert egypár helybeli nagyfiút. De Danny igazi klasszis. Legközelebb már a bajnokságért lép szorítóba. Maga pedig ismeretlen. Senki a nevét se hallotta Los Angelesen túl. – Majd meghallják – mondta Rivera vállrándítva – ez után a meccs után. – Pillanatig is azt képzeled, hogy megversz? – vágott közbe Danny. Rivera bólintott. – Hát legyen már észnél! – kérlelte Kelly. – Gondolja meg, micsoda reklám ez magának. – Kell a pénz – volt Rivera válasza. – Hát ha ezer évig élsz, akkor se nyersz tőlem – biztosította Danny. – Akkor meg miért nem egyezik bele? – vágott vissza Rivera. – Ha olyan biztos a pénze, miért nem megy utána? 120

JACK LONDON

– Hát megyek is, úgy éljek! – kiáltott fel Danny hirtelen elhatározással. – Agyonverlek a szorítóban, fiam, amiért így ugrálsz nekem! Kelly, írja meg a szerződést. A győztes viszi az egész dohányt. Tegyék bele az újságokba is! Mondják meg, hogy a végsőkig megy a verekedés. Majd én megmutatom ennek a zöldfülű kölyöknek! Kelly titkára már írta is a szerződést, amikor Danny félbeszakította. – Megállj! – Riverához fordult. – Mérlegelés? – A meccs előtt – hangzott a válasz. – Azt lesheted, zöldfülű! Ha a győztes viszi az egészet, akkor délelőtt tízkor mérlegelés. – És a győztes viszi az egészet? – kérdezte Rivera. Danny bólintott. Ez elég. Erejének teljében lép majd szorítóba. – Mérlegelés tízkor – mondta Rivera. A titkár tolla sercegve írni kezdett. – Két és fél kilót jelent – nyűglődött Roberts Riverának. – Túl sokat engedtél. Itt vesztetted el a meccset. Danny erős lesz, mint a bika. Bolond vagy. Biztosan kiken. Annyi esélyed sincs, mint egy harmatcseppnek a pokolban. Rivera csak gyűlölettel izzó pillantással válaszolt. Még ezt a gringót is gyűlölte – pedig őt találta eddig a legkülönb gringónak valamennyi között. 4. Riverát alig néhányan vették észre, mikor a szorítóba lépett. Csak egy-két tenyér nagyon gyenge, elszórt csattanása üdvözölte. A közönség nem hitt benne. Őt csak áldozati báránynak nézték, akit vágóhídra vittek, hogy a nagy Danny levágja. S ráadásul csalódott is a közönség. Pazar küzdelemre számított Danny Ward és Billy Carthey között, s most itt van, be kell érnie ezzel a nyavalyás kis mexikóival. Az elégedetlenség megmutatkozott abban is, hogy a fogadók kettőt, sőt hármat az egyhez tettek Dannyre. S ahol a fogadó közönség pénze, ott van a szíve is. A mexikói fiú leült az egyik sarokba, és várakozott. A percek lassan vánszorogtak. Danny váratta. Régi trükk volt ez már, de fiatal, kezdő öklözőkre mindig hatott. Ott üldögélve begyulladtak, mikor szembekerültek saját szorongásukkal és az érzéketlen, dohányfüstöt 121

A KALÓZHAJÓ

árasztó közönséggel. De most nem vált be a trükk. Roberts igazat mondott. Riverának nem volt gyenge pontja. Bár finomabban egybehangolt, feszültebb idegei voltak, mint itt bárkinek, nem idegeskedett. Nem hatott rá a várható vereség tudata, míg ott ült a sarokban. Segédei idegesek voltak, és hozzá gringók. Meg sötét alakok is ráadásul – a profi sport piszkos, becstelen, éhenkórász söpredéke, akik biztosra vették, hogy a vesztes oldalon vannak. – Hát aztán vigyázz ám! – intette Pók Hagerty, aki az első segédje volt. – Tarts ki, ameddig csak bírod, Kelly azt üzeni. Ha rögtön lefekszel, az újságok megírják, hogy megint vacak meccs volt, és még jobban bemocskítják a Los Angeles-i bokszolást. Mindez nem volt túlságosan biztató. Rivera azonban nem törődött vele. Megvetette a profi bokszolást. A gyűlölt gringók gyűlölt szórakozása. Ő csak azért csöppent bele, mások pofozóembereként, edzéseken, mert éhezett. Az, hogy ragyogó tehetsége volt hozzá, nem számított. Gyűlölte. Sose pénzért mérkőzött, csak amióta a Juntához került. Könnyen jött a pénz. Nem ő volt az első emberfia, aki szépen haladt előre pályáján, amelyet megvetett. Nem tépelődött sokat. Azt tudta, hogy meg kell nyernie ezt a meccset. Más eredmény nem is lehetséges. Hiszen az ő háta mögött, hitét táplálva, hatalmasabb erők állnak, mintsem azt a zsúfolt nézőtéren bárki is álmodni merné. Danny Ward pénzért dolgozik, s a könnyebb életért, amit a pénz jelent. Rivera céljai azonban ott égtek a lelkében – lángoló és rémes látomások, melyeket tágra nyílt szemmel, a szorító sarkában üldögélve s ravasz ellenfelére várva, olyan tisztán látott, ahogy átélte őket. Látta Rio Blanco fehér falú, víz hajtotta gyárait. Látta a hatezer éhező, sápadt munkást és a hét-nyolc éves gyermekeket, akik hosszú műszakokat dolgoztak át napi tízcentes bérükért. Látta emberek járkáló holttesteit, kísérteties halálfejeit: a festőműhely munkásait. Jól emlékezett, hogy apja „halálbarlangoknak” hívta a festőműhelyeket, ahol egy év alatt biztos a halál. Maga előtt látta a kicsiny udvart, anyját, amint főz, a komisz házi munkával vesződik, és még arra is talál időt, hogy őt becézze és szeretgesse. Látta apját, mindenkinél kedvesebb apját, hatalmasan, bozontos bajszával, boltozatos mellkasával, apját, aki mindenkit szeretett, s akiben akkora szív dobogott, hogy túláradó szeretetéből bőven jutott a 122

JACK LONDON

feleségének s az udvar sarkában játszó gyerekecskének. Abban az időben őt nem Felipe Riverának hívták. Mint apjának és anyjának is, Fernandez volt a neve, őt pedig Juannak szólították. Később maga cserélte fel a nevét, mert megtanulta, hogy Fernandez gyűlölt név a rendőrfőnökök, jef politicók, ruralék szemében. Jóságos, hatalmas Joaquin Fernandez! Rivera látomásában nagy szerep jutott neki. Akkoriban még nem értette őt, de most, visszatekintve, már megérti jól. Felidézte, amint szedi a betűket a kicsiny kézinyomdában, vagy a zsúfolt asztalnál rója vég nélküli, rohanó, ideges sorait. És emlékezett a különös éjszakára, amikor apjához a sötétben munkások lopakodtak titkon, mint akik rosszat követnek el, és órákig tárgyaltak vele, míg ő, a kis kölyök, gyakran ébren kucorgott a sarokban, s hallgatta őket. Pók Hagerty hangja mintha nagy távolságból hatolt volna a fülébe, amint így szólt hozzá: – Csak semmi lefekvés az elején. Ez az utasítás. Álld ki szépen a verést, és keresd meg a pénzed. Tíz perc eltelt már, és még mindig a sarokban ült. Dannynek híre-hamva se volt, nyilván a végsőkig meg akarta játszani a trükköt. Újabb látomások rémlettek fel lelki szeme előtt. A sztrájk, vagyis hát inkább a nagy munkáselbocsátás, megtorlásul azért, mert segítették a Pueblóban sztrájkoló társaikat. Az éhség, ami a hegyek közé űzte őket, bogyót, gyökeret, füveket szedni; azt ették mindnyájan, és mindnyájuknak görcsbe csavarta, meggyötörte a gyomrát. Aztán az ezernyi éhező munkás lidércnyomásos emlékképe merült fel; Rosalio Martinez tábornok és Porfirio Diaz katonái a társaság raktárai előtt a kopár téren; meg a halált okádó fegyverek, mintha sosem akarnák gyilkos tüzüket abbahagyni. És a munkások sérelmeit munkások vérébe fojtották megint. Látta a holtakkal zsúfolt társzekereket, indulóban Veracruz felé, hogy jóllakassák az öböl cápáit. Látta magát, amint a hullahegyek közt botladozik, keresgél, míg végre apja és anyja csupasz és megcsonkított testére talál. Anyjára különösen tisztán emlékezett – csak az arcát lehetett látni, testét tucatnyi más test takarta el. Aztán megint eldördültek Porfirio Diaz katonáinak puskái, s ő visszalapulva a földre, elkúszott onnan, mint valami űzött prérifarkas a hegyek között.

123

A KALÓZHAJÓ

Hatalmas morajlás ért a fülébe, mint a tenger zúgása. A középső ajtónál meglátta Danny Wardot edzői és segédei kíséretében a szorító felé közeledni. A közönség harsány üdvrivalgással fogadta népszerű kedvencét, akinek győzelmét biztosra vette. Mindenki neki szurkolt. Még Rivera segédeinek is felderült az arcuk, mikor könnyedén átbukott a kötélkorlát alatt, és a szorítóba lépett. Danny képe egyetlen, szűnni nem akaró mosollyá változott, és Danny, ha mosolygott, arcának minden vonásával mosolygott, a szeme sarkában gyüremlő ráncokkal, de még a szeme legmélyével is. Ilyen nyájas ökölvívó még sose verekedett. Arca, mint a jó szándék és bajtársiasság reklámja. Mindenkit ismert. Tréfálkozott, nevetgélt, hangosan üdvözölte barátait a köteleken át. „Éljen a nagy Danny!” – hangzott távolabbról, a nézőtérről, mert a nézők nem tudták elnyomni lelkes csodálatukat. A kölcsönös szeretet vidám, lelkes kitörése volt ez, s teljes öt percig eltartott. – Csak nem begyulladni! Jól jegyezd meg az utasításokat! – figyelmeztette a Pók. – Kitartani. Semmi lefekvés. Ha le mersz feküdni, meg lett mondva, hogy az öltözőben félholtra verünk. Megértetted? Verekedj, az a dolgod! Az egész ház tapsba kezdett. Danny megindult feléje a szorítóban. Meghajolt, két kézzel megfogta Rivera jobbját, és tüntető szívélyességgel megrázta. Mosoly barázdálta arca egészen közel került Riverához. A közönség elragadtatott ordítással jutalmazta Danny megjátszott sportszerűségét. Egy testvér gyöngédségével üdvözölte ellenfelét. Ajka mormolt valamit, a közönség az érthetetlen szavakat szívélyes köszöntésnek vélte, és megint felordított. A halk szavakat csak Rivera hallotta. – Te kis mexikói patkány – sziszegte vidáman mosolygó ajkai közül -, most agyonverlek. Rivera nem moccant. Fel sem kelt. Csak a szemében lángolt a gyűlölet. – Állj fel, kutya! – üvöltötte valaki a köteleken túlról. A közönség fütyülni kezdett sportszerűtlen viselkedése miatt, de Rivera mozdulatlan maradt. Újabb rivalgás harsant fel, mikor Danny visszasétált a helyére. Elragadtatott ó!-k és ah!-ok hallatszottak, amikor Danny vetkőzni kezdett. A teste tökéletes volt, csupa kicsattanó erő és egészség. Bőre fehér és sima, mint egy asszonyé. Kecsesség, erő, rugalmasság 124

JACK LONDON

feszítette. Már jó néhány viadalban próbára tette. Fényképeit minden sportlap lehozta. A közönség felzúgott, amikor Pók Hagerty fején át lehúzta Riveráról a melegítőt. Bőrének barnás színe miatt Rivera teste véznábbat mutatott. Izmai voltak ugyan, de nem olyan látványosak, mint ellenfelének. Jól fejlett mellkasát a közönség nem vette számításba. Ugyanígy nem sejtette rostjainak szívósságát, az izomsejtek robbanó gyorsaságát, idegeinek finom hálózatát sem, amely testének minden részét befutotta, s pompásan működő harci gépezetté tette. A közönség csak egy tizennyolc éves, barna bőrű fiút láthatott, akinek szinte gyermekteste volt. Nem úgy Dannynek. Danny huszonnégy éves férfi volt, teste pedig férfitest. A különbség még kiáltóbban kiütközött, amikor mindketten a szorító közepére álltak, hogy meghallgassák a bíró végső rendelkezéseit. Rivera észrevette, hogy Roberts ott ül éppen az újságírók háta mögött. Részegebb volt, mint valaha, s következésképp a beszéde is még inkább akadozó. – Csigavér, Rivera! – mondta lassan. – Nem fog megölni, hidd el. Az elején majd rád rohan, de ne gyulladj be tőle. Fedezd magad, és fogd le. Sokat nem tud ártani neked. Dolgozz úgy, mintha edzésen volnál. Rivera nem adta jelét, hogy a szavak füléhez jutottak. – Nézd csak a kis mogorva hólyagot – motyogta Roberts a mellette ülőnek. – Így tesz mindig. De Rivera ezúttal elmulasztotta a szokásos, gyűlölettől izzó pillantást. Számtalan fegyver látomása homályosította el a tekintetét. Minden arc, ameddig csak elláthatott, egészen fel a magasba, az egydolláros, olcsó ülőhelyekig, mind egy-egy fegyverré változott. A hosszú, száraz, napsütötte, gyötrődő mexikói határt látta most, amely csak a fegyverekre vár. Várakozva állt a sarokban. Segédei is kimásztak már a szorítóból a vászonszékkel. Átlósan, a szorító másik oldaláról Danny nézett vele farkasszemet. Megszólalt a gong, a küzdelem megkezdődött. A közönség ordított az elragadtatástól. Meccset meggyőzőbben kezdeni még nem látott senki. Igazuk volt az újságíróknak. Elkeseredett küzdelem volt. Danny a távolság háromnegyed részét futva tette meg, mintha jelezni akarná, hogy az első rohammal elsöpri a kis mexikóit. Nem egy, nem két s 125

A KALÓZHAJÓ

nem tucatnyi ütéssel támadott. Valóságos ütés-ventillátorként a pusztítás forgószelét zúdította Riverára, aki nem volt sehol. Szinte elmerült a tengernyi ütés zuhatagában, csak úgy záporozta rá minden szögből és minden irányból az ökölvívásnak ez a művésze. Hátraszorult a kötélhez, akkor a bíró szétválasztotta őket, de hátraszorult megint. Nem is küzdelem volt ez. Kivégzés, mészárlás inkább. Tapasztalatlanabb, profi bokszoláshoz nem szokott közönség már az első menetben agyonizgulta volna magát. Az már igaz, hogy Danny megmutatta, mit tud; ragyogó teljesítményt nyújtott. A közönség bizonyossága, izgalma és elfogultsága akkora volt, szinte észre se vette, hogy a mexikói még mindig állja a sarat. Megfeledkezett Riveráról, nem is igen látta. Igaz, a fiút teljesen elborította Danny gyilkos támadása. Így telt el egy, azután még egy perc. S ekkor, egy szétválasztás alkalmával, a közönség észrevette Riverát. Az ajka felrepedt, az orra vérzett. Mikor megfordult, és fogásba menekült, látták, hogy a hátán vastag csíkokban szivárog le a vér, mert a kötélkorlát feldörzsölte. Azt azonban a közönség nem figyelte meg, hogy Rivera melle nem zihál, s a szeme hideg fénnyel ég, mint egyébkor. Már sok becsvágyó bajnokjelölt végigpróbálta rajta ezt a fergeteges rohamot az edzések kegyetlen kavargásában. A féldolláros jutalmaktól heti tizenöt dolláros fizetésig vitte így fel, s megtanulta, hogyan kell ezt állni – kemény iskola volt, de őt keményen iskolázták. S ekkor meghökkentő dolog történt. Az ütések káprázatos forgataga egy csapásra megszűnt. Rivera magában állt. Danny, az isteni Danny a hátán feküdt. Teste meg-megrándult, amint az öntudat lassanként visszatért belé. Nem botladozva csuklott össze, nem is zuhant el egész hosszában, mint a tuskó. Rivera villámgyors jobbhorga a halál váratlanságával terítette le. A játékvezető fél kézzel visszalökte Riverát, és ott állt az elesett gladiátor felett, számlálva a másodperceket. Máskor a közönség nagy üdvrivalgással fogadta az ilyen sikerült ütést. Most nem így volt. Nagyon váratlanul jött az egész. Néma csendben leste a másodperceket a közönség, s ebben a némaságban Roberts hangja vált hallhatóvá: – Megmondtam, hogy kétkezes öklöző! Az ötödik másodpercben Danny arcára fordult, s mikor a bíró kimondta a hetet, térdre emelkedve pihent, készen arra, hogy kilencnél talpra álljon, még mielőtt elhangzanék a tíz is. Ha a térde még tíznél is érinti a földet, 126

JACK LONDON

legyőzöttnek számít, mintha kiütötték volna. Amelyik pillanatban a térde elhagyja a földet, a küzdelem ismét megkezdődik, s ettől fogva Riverának joga van támadni, s újra leküldeni őt a földre. Rivera nem játszott. Mihelyt Danny térde elválik a szőnyegtől, újra ütni fog. Körözött Danny körül, de a bíró is közöttük járkált, és nem hagyta, hogy hozzáférjen. Rivera észrevette azt is, hogy nagyon lassan számlálta a másodperceket. Minden gringó ellene volt, még a bíró is. Kilencnél a bíró hirtelen hátralökte Riverát. Ez szabálytalan volt, de alkalom Dannynek arra, hogy felálljon; a mosoly tüstént ott ült újra a száján. Kissé meggörnyedve, karját a gyomorszája és arca előtt tartva, óvatosan fogásba ment. A szabályok szerint a bírónak szét kellett volna választania őket, de nem tette, Danny pedig úgy tapadt, mint egy hullámverte kagyló. Egyre jobban kezdte összeszedni magát. A menet utolsó perce sebesen pergett. Ha ezt még kibírja, egy teljes percet pihenhet majd a sarokban. Kibírta, és végső elkeseredésében is mosolygott. – Az elmaradhatatlan mosoly! – kiáltotta valaki s a közönség hangosan felnevetett megkönnyebbülésében. – Borzalmas ütése van ennek az olajos bőrűnek – lihegte Danny az edzőjének a sarokban, miközben a segédek őrült igyekezettel működtek körülötte. A második és harmadik menet nem hozott izgalmat. Danny, a ravasz, hétpróbás bokszcsászár, nem erőltette magát, kettős fedezékbe vonult, kapaszkodott, s azon volt, hogy kiheverje az első menetben kapott ütés kábulatát. A negyedik menetre már ismét a régi lett. Bárménnyire megrendült, elkábult is, pompás állóképessége volt, s így hamar visszanyerte minden erejét. Az emberevő taktikával felhagyott. A mexikói kemény ellenfélnek bizonyult. Inkább legjobb tudását vette hát elő. Fogások, ügyesség és tapasztalat dolgában ő volt a mester, s bár döntő ütést elhelyezni nem tudott, tudományos módszerességgel csépelte és fárasztotta ellenfelét. Rivera egy ütésére ő hárommal válaszolt, de ezek nem voltak veszedelmes ütések. Csak számuk tette őket azzá. Tisztelte ezt a kétkezes senkit, aki mindkét öklével olyan csodálatos rövid horgokat tud ütni. Védekezésül Rivera zavarba ejtő balegyeneseket alkalmazott. Újra meg újra, egyik ütést a másik után helyezte Danny szájára és orrára, s egyre 127

A KALÓZHAJÓ

jobban összezúzta az arcát. De Danny olyan volt, mint a kaméleon. Harcmodorát állandóan, a szükséghez képest változtatni tudta, éppen ezért tartották a bajnokság esélyesének is. Most a belharcot erőltette. Ebben különösképpen erős volt, s így el tudta kerülni Rivera balegyeneseit. Többször megvadította vele a közönséget, s betetőzte ezt egy csodálatos felütésével, amely a levegőbe emelte a mexikóit, majd visszapottyantotta a szőnyegre. Rivera fél térden pihent, igyekezve kihasználni az időt, mert tudta, hogy a bíró most rövid másodperceket számol. A hetedik menetben Danny újra behúzta gyilkos erejű felütését, ezúttal azonban csak megingatni sikerült Riverát, de a következő pillanatban, mikor tehetetlenül, védtelenül állt ott előtte, egy másik ütés kirepítette a köteleken túlra. Rivera teste az újságírók közé zuhant le, ők tolták fel ismét a szorító szélére. Itt pihent fél térdre állva, amíg a bíró nagy sebesen számolta a másodperceket. A köteleken belül, ahová be kell lépnie, Danny várta. Őt persze nem húzta vissza a bíró. A közönség magánkívül ordított elragadtatásában. – Öld meg, Danny, öld meg! – ordították. Tucatnyi hang kapta fel a szót, míg úgy hangzott, mint a farkasok vadászüvöltése. Danny meg is tette a magáét, de Rivera már nyolcnál, ki sem várva a kilencet, váratlanul átbújt a köteleken, és szerencsésen fogásba menekült. A bíró erre működésbe lépett, elhúzta Riverát, úgyhogy fedezetlenül maradt, egyszóval minden előnyt megadott Dannynek, amit tisztességtelen bíró csak megadhat. Rivera azonban állta a sarat, a kábulat is felszállt lassan az agyáról. Ez mind egy tőről való. Ezek a gyűlölt gringók, ezek tisztességtelenek egytől egyig. S a legnehezebb pillanatokban újra látomások rémlettek fel a szeme előtt – a végtelenbe futó vasúti sínek a sivatagban, a ruralék és amerikai rendőrök, a börtönök és fogdák, azután a csavargók a vízmedencéknél – s egész szennyes, töméntelen szenvedéssel terhes kálváriája, amit a Rio Blancó-i sztrájk óta megélt. A nagy vörös forradalmat látta most ragyogóan és diadalmasan végigsöpörni hazáján. A fegyverek ott csillogtak előtte. Minden gyűlölt arc egy-egy puska volt, s ő a puskáért harcolt. Aztán úgy érezte, ő maga is fegyver, hogy ő maga a forradalom. Egész Mexikóért harcolt. 128

JACK LONDON

A közönség kezdett dühbe gurulni. Mért nem tűri el Rivera a neki szánt verést? Danny természetesen meg fogja verni, hát minek csökönyösködik ennyit? Kevés embert érdekelt Rivera, csak azt az állandó, meghatározott részét ennek a szerencsejátékos-tömegnek, amely a váratlanra játszik. Ezek Dannyt tartották nyerőnek, mégis a mexikóira tették pénzüket, négy a tízhez vagy egy a háromhoz arányban. Arra sem kevesen fogadtak, hogy hány meneten át bírja Rivera. Vad ajánlatok repkedtek a szorító mellett; voltak, akik kijelentették, hogy hét menetet sem áll ki, még hatot sem. A nyertesek most már, hogy készpénzkockázatuk szerencsésen elmúlt, csatlakoztak az esélyest biztató tömeghez. Rivera nem hagyta magát. Az egész nyolcadik menetben ellenfele hiába próbálta megismételni a felütést. A kilencedikben Rivera megint bámulatba ejtette a közönséget. Fogás közben gyors, fürge mozdulattal kiszabadult, s a kettejük test közötti szűk résben jobbja felemelkedett a derekától. Danny a földre került, és kénytelen volt igénybe venni a kilenc másodperces pihenőt. A saját csapdájában fogták meg. Híres jobbkezes felütése, a közönség elképedésére, most rajta csattant. Rivera nem támadt rá, mikor kilencnél feltápászkodott. A bíró nyíltan elállta az útját, holott mindig félreállt, mikor fordított volt a helyzet, s Rivera akart felkelni. Kétszer ismételte Rivera a felütést a tizedik menetben, derekától emelve az öklét az ellenfél álláig. Danny felbőszült. A mosoly nem hagyta el az arcát, de visszatért emberevő taktikájához. Riverában azonban nem tudott kárt tenni. Rivera az ütések zápora közben is háromszor egymás után a szőnyegre terítette. Danny most már nem állt talpra olyan hamar, s a tizenegyedik menetre komolyan kikészült. Fogott, kettős fedezékbe ment, takarékoskodott erejével, és igyekezett további erőt gyűjteni. És olyan aljas módon küzdött, ahogy csak telik egy tapasztalt öklözőtől. Minden cselt, minden fogást kipróbált. Mintegy véletlenül, fejelt fogás közben, testéhez szorította karjával Rivera kesztyűjét, s a maga kesztyűjét Rivera szájához nyomta, hogy elfojtsa a lélegzetét. Fogások közben gyakran mocskos, szörnyű szavakat sugdosott feltépett, mosolygó ajkával Rivera fülébe. Mindenki, a játékvezetőtől az utolsó nézőig, Dannynek szurkolt, Dannynek segített, és tudták, hogy Danny mit forgat a fejében. Egy ismeretlen felülmúlta harcmodorával, s ő most egyetlen hatalmas ütésre készül. Hagyta, hogy üssék, leste az alkalmat, tettetett, és várta azt a rést, 129

A KALÓZHAJÓ

amely lehetővé teszi, hogy teljes erejéből üssön egyet, és megfordítsa a mérkőzést. Amit már egy másik, nagyobb bokszoló is megcsinált, ő is megteheti – üt egy jobbkezest meg egy balkezest, a gyomorszájra meg az állra. Megteheti, hiszen arról nevezetes, hogy ütései nem gyengülnek, karjai cseppet sem lankadnak, míg csak meg tud állni a lábán. Riverával a saját segédei sem sokat törődtek a szünetekben. Törülközőikkel sündörögtek körülötte, de nem sok levegőt hajtottak ziháló tüdejébe. Pók Hagerty tanácsokat adott neki, de Rivera tudta, hogy azok hamis tanácsok. Mindenki ellene volt. Mindenünnen csalás vette körül. A tizennegyedik menetben ismét földre küldte Dannyt, és leeresztett karral várt, míg a bíró számolja a másodperceket. Az átelleni sarokban gyanús sugdolózásra lett figyelmes. Látta, hogy Michael Kelly felkel, odamegy Robertshoz, lehajol, és valamit a fülébe súg. Riverának éles hallása volt, mint a macskának, elkapott valamit a suttogásból. Kíváncsi volt a többire is, s mikor ellenfele lábra állt, küzdelem közben a sarokba kényszerítette, s fogásba ment. – Muszáj – hallotta Michaelt, Roberts pedig bólintott egyet. – Dannynek muszáj győznie. Rengeteget vesztek. Egy mázsa pénzem van rajta. Ha a tizenötödikben sem győz, tönkre vagyok téve. Magának szót fogad a kölyök. Csináljon valamit. Ettől kezdve a látomások eltűntek Rivera szeme elől. Ezek csapdába akarják ugratni. Megint a földre küldte Dannyt, s leeresztett kézzel pihent. Roberts felkelt a helyéről. – Ez elég neki. Menj vissza a sarokba – szólt hozzá. Parancsoló hangon beszélt, mint máskor az edzéseken. Rivera azonban gyűlölettel nézett vissza rá, és várta, hogy Danny felálljon. Az egyperces szünetben Kelly, a menedzser jött oda hozzá. – Hagyja már abba, az isten szerelmére! – csikorogta érdes, fojtott hangon. – Feküdjön le, Rivera. Hallgasson rám, megcsinálom a szerencséjét. Legközelebb majd megverheti Dannyt. De most le kell feküdnie. Rivera csak pillantásával jelezte, hogy hallja, de nem adta jelét, hogy beleegyezik-e, vagy más a véleménye. – Miért nem szól? – kérdezte Kelly ingerülten. – Mindenképpen kikapsz – mondta a Pók. – A bíró majd gondoskodik róla. Hallgass Kellyre, és feküdj le. 130

JACK LONDON

– Feküdjön le, fiacskám – kérlelte Kelly –, megígérem magának a bajnokságot. Rivera nem felelt. – Megígérem, fiacskám, meg én. A gongütésre Rivera valami fenyegetőt érzett. A közönség nem észlelt semmit. Bármi legyen az, a szorítón belül kell lennie, a közelében. Danny régi biztonsága visszatért. Ez a biztonság zavarba ejtette Riverát. Valami cselt sejtett. Danny rohamozott, de Rivera kerülte az összecsapást. Oldalt táncolt, biztonságos távolságra. Szemmel láthatóan a másik fogást akart. A cselhez nyilván fogás kell. Rivera hátrálva és körbejárva kerülte, de tudta, a fogás és a csel előbb vagy utóbb eléri. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Danny újabb közeledésekor úgy tett, mintha várná a fogást. Ehelyett az utolsó másodpercben, éppen mikor a két testnek már össze kellett volna akaszkodnia, fürgén hátraszökkent. Ugyanebben a pillanatban Danny tábora szabálysértést kiáltott. Rivera bolonddá tette őket. A bíró habozva töprengett. Már száján volt az ítélet, de nem ejtette ki, mert a karzatról egy éles fiúhang közbesivított: – Kontár bíró! Danny hangosan káromkodott, szorította Riverát, de az eltáncolt előle. Rivera eltökélte, hogy nem üt többet Danny testére. Ezzel a módszerrel félig már úgyis eljátszotta a nyerés lehetőségét, de tudta, hogy egyetlen esélye még van a győzelemre: a kiütés. Ha a legkisebb alkalmat adja, azonnal ráfogják a szabálysértést. Danny minden óvatosságot félredobott. Két meneten át üldözte a fiút, aki nem mert összeakaszkodni vele. Rivera egyik ütést kapta a másik után; tucatjával engedte magára zuhogni az ütéseket, csak hogy a veszélyes fogást elkerülje. A nagyszerű, utolsó roham után a közönség felugrált, és valósággal tombolt. Nem értette meg a helyzetet. Úgy látta, kedvence végre nyerésre áll. – Miért nem szállsz bele? – ordították. – Sárga kutya! Sárga kutya! Ne menekülj, ne menekülj, te kuvasz! Öld meg, Danny! Öld meg! Most elkaphatod! Öld meg! Az egész tömegben Rivera volt az egyetlen nyugodt ember. Természete és vére szerint övé volt itt a legtüzesebb alkat, de annyi, sokkal forróbb helyzetet állott ki már, hogy ennek a tízezernyi toroknak együttes

131

A KALÓZHAJÓ

őrjöngése, örvénylő viharzása annyit számított neki, mint egy nyári alkony bársonyos hűvöse. A tizenhetedik menetben Danny újra támadott, s Rivera megingott és elkábult egy súlyos ütés nyomán; karja tehetetlenül lógott, ahogy hátratántorodott. Danny azt hitte, elérkezett az alkalom, a fiú a kezében van. Rivera, mikor tettetésével így kicsalogatta Dannyt a védőállásból, nagy erővel a szájára húzott be egyet. Danny elterült. Mikor felkelt, Rivera a nyakára és az állkapcsára irányzott jobbkezessel újra leküldte a földre. Ezt háromszor megismételte. Egyetlen bíró sem nevezhette ezeket az ütéseket szabálytalannak. – Ó, Bill, Bill! – könyörgött Kelly a bírónak. – Nem lehet – válaszolt a bíró. – Nem ad rá alkalmat. Danny kimerülten bár, de hősiesen, minden alkalommal talpra állt. Kelly meg mások a szorító közelében rendőrért kezdtek kiáltani, hogy állítsa le a meccset, bár Danny segédei nem lengették meg a törülközőt. Rivera látta, hogy a kövér, esetlen rendőrkapitány készül átbújni a köteleken, s nem tudta, mire vélje. A gringók úgy csalnak ezen a mérkőzésen, ahogy akarnak. Danny magatehetetlenül, kábultan tántorgott előtte. A játékvezető meg a rendőrkapitány egyszerre nyúltak Rivera karja után, mikor az utolsó ütésre lendült. De nem kellett leállítani a meccset, mert Danny nem kelt fel többé. – Számoljon! – kiáltott Rivera nyersen a bíróra. Mikor a számolásnak vége volt, Dannyt segédei felemelték, és a sarokba vonszolták. – Ki győz? – kérdezte Rivera. A bíró kelletlenül megfogta Rivera kesztyűs kezét, és a magasba emelte. Nem ünnepelte senki. Rivera csendesen a sarokba ment, segédei még a széket sem készítették oda. Hátával a kötélnek dőlt, és tekintete a közönségre lövellte gyűlöletét: nézett körbe-körbe, míg gyűlöletébe belefoglalta mind a tízezer gringót. A térde remegett, fel-felzokogott a kimerültségtől. Hányinger környékezte, a gyűlölt arcok fel-alá táncoltak előtte szédületében. Aztán eszébe ötlött, hogy hiszen ezek a fegyverek. Megszerezte hát a fegyvereket. Kezdődhetik a forradalom.

132

JACK LONDON

A

SZÖKEVÉNY

133

A KALÓZHAJÓ

A munka vár, Uram, segíts, hogy jól dolgozzam máma, is. S ha meghalnék, én Istenem, Kérlek, munkám 'rendben legyen. Ámen! - Ha nem kelsz fel, Johnny, egy falatot sem adok neked! A fenyegetés nem hatott a fiúra. Makacsul csüggött az alváson, kegyéért harcolva, mint az álmodok harcolnak álmukért. Kezei ernyedten kulcsolódtak egymásba és bágyadtan, rángón csapkodtak a levegőbe. Ez a csapkodás anyjának szólt, de az gyakorlottságot mutatott kikerülésükben, miközben durván tovább rázta vállán a fiút. - Hagyj már engem! Ez a rikoltás az álom mélyéből szakadt ki, hirtelen felemelkedett, mint egy jajkiáltás. Szenvedélyes civakodók közt való zokszóhoz hasonlított a hangja, majd elhalt, és érthetetlen vinnyogásba bágyadt. Állati rikoltás volt, vagy, mint valami kínzott lélek végtelen tiltakozása és gyötrődése. De az asszony nem gondolt vele. Szomorú szemű, fáradt arcú nő volt, és hozzászokott ehhez a foglalatossághoz, melyet újra kezdett élete minden napján. Megragadta az ágyneműt, és iparkodott lerántani, de a fiú, elhagyva csapkodásával, kétségbeesetten markolt bele. A kavarodás után mégis ott maradt beburkoltan az ágy végében. Akkor az aszszony megkísérelte lehúzni az ágybélit a padlóra. A fiú ellenállt neki. Az asszony nekidurálta magát. Az ő részén volt a nagyobb súly, és a fiú meg az ágynemű engedett, de a fiú ösztönszerűleg utánament a takarónak, hogy óvja magát a szoba fagyosságától, amely testébe mart. Amint az ágy szelébe huppant, úgy tetszett, hanyatt-homlok a padlóra zuhan. De az eszmélet felkapott benne. Feltápászkodott, és egy percig veszedelmesen ingadozott. Aztán ledobbant talpára a padlón. Anyja abban a pillanatban vállán fogta és megrázta. A fiúnak ökle megint szétvágott, ezúttal nagyobb erővel és célirányosabban. De ugyanakkor kinyílt a szeme. Az asszony elengedte. A fiú felébredt. - Rendben van! - motyogta. Az asszony felkapta a lámpát, és kisietett, a sötétben hagyta a fiút. - Büntetést kapsz - korholta őt közben. 134

JACK LONDON

A fiú nem bánta a sötétet. Miután ruhájába bújt, kiment a konyhába. A lépése igen nehézkes volt, oly vékony és könnyű fiúhoz. Lábai csoszogtak saját súlyukkal, ami érthetetlennek tetszett, hiszen olyan soványak voltak Betört fenekű széket tolt az asztalhoz. - Johnny - szólította anyja nyersen. A fiú éppoly nyersen kelt fel a székről, és egy szó nélkül odament a vízvezetékhez. Mocskos, ütött-kopott vályú volt. Bűz szállt fel a lyukából. Rá sem hederített, hogy a vízvezeték bűzlik, a természet rendjéhez tartozott neki, éppúgy, mint az, hogy a szappan mocskos az öblögető víztől, és nehezen habzik. Nem is igyekezett nagyon, hogy haboztassa. Egy-két loccsantás a csap csurgójából befejezte a műveletet. Fogát nem mosta meg. Sosem látott fogkefét, s azt sem tudta, hogy élnek lelkek a világon, akik oly nagy bolondságban fáradoznak, mint a fogmosás. - Megmosakodhatnál naponta egyszer, figyelmeztetés nélkül is - nyaggatta anyja. Egy csorba fedőt tartott a kávéskannán, és kitöltött két csészére valót. A fiú nem tett megjegyzést, mivel ez állandó civódás tárgya volt köztük, és az egyetlen dolog, amiben anyja oly csökönyös volt, mint az őszvér. „Naponta egyszer" mossa meg az arcát, erre akarta kényszeríteni. A fiú megszárogatta magát egy szutykos törülközőben, mely nyirkos, ragadós egy rongy volt, úgyhogy egy csomó lenpihét hagyott a képén. - Bárcsak ne laknánk ilyen távol! - mondta az asszony, mikor a fiú leült. - Megpróbáltam mindent, ami tőlem telt. Jól tudod. De egy dollár házbér olyan nagy megtakarítás, és tágasabban is vagyunk itt. Jól tudod. A fiú alig figyelt rá. Ezt már annyiszor hallotta. Anyja gondolatainak sora meg volt rubrikázva, és mindig visszajárt arra a nehézségre, ami mindnyájuknak keserves volt: hogy oly távol laknak a gyáraktól. - Egy dollárért sok ennivalót kapni - jegyezte meg a fiú bölcselkedve. - Inkább megcsinálom a sétát, és kapjam az ennivalót. Sietősen evett, félig rágta meg a kenyeret, és kávéval mosta le az össze nem moncsolt falatokat. A forró és zaccos lé kávé néven szerepelt.

135

A KALÓZHAJÓ

Johnny kávénak vélte, mégpedig kitűnő kávénak. Ez egyike volt élete kevés illúziójának. Valódi kávét soha életében nem ivott. A kenyérhez egy vékony szelet, hideg disznóhús járult. Anyja újratöltötte csészéjét kávéval. A fiú, végezve a kenyérrel, fürkészni kezdett, jön-e még más is. Anyja felfogta kérdő pillantásait. - Ne légy haspók. Johnny - kezdte. - Megkaptad a részedet. Fivéred és húgaid kisebbek nálad. A fiú nem felelt a szemrehányásra. Nem volt nagyon beszédes. Megfékezte többre váró éhségét is. Panasztalan volt, türelemmel, mely oly kemény volt, mint az iskola, amelyiken tanulódott. Végzett kávéjával, megtörölte száját keze fejével, és kászolódott. - Várj egy percet - szólt anyja hirtelen. Azt hiszem, a kenyérből még futja neked egy szelet, egy vékony szelet. Az asszony úgy tett. mint egy szemfényvesztő. Látszatra levágott a fiú számára egy szeletet a kenyérből, de azt a szeletet is visszatette a kenyérkosárba és a saját maga két szeletéből adta oda az egyiket. Azt hitte, megcsalja a fiút, de az észrevette a szemfényvesztést. Mindazáltal restelkedés nélkül elvette a kenyeret. Azzal igazolta magát, hogy anyja krónikus betegeskedése miatt egyáltalában nem nagyevő. Az asszony látta, hogy a fiú szárazon falja a kenyeret, hát átnyúlt, és saját kávéscsészéjét ürítette ki az övébe. - Nem állok jól máma valahogy a gyomrommal - magyarázta. Távoli, elnyújtott és fülsértő tutulás ugrasztotta talpra mindkettőjüket. Az asszony a bádog ébresztőórára pillantott a szekrényen. A mutató fél haton állt. Más gyári népség most ébred épp álmából. Az asszony sálat vetett vállára, és fejére szurtos, formátlan, ócska kalapot tett. - Szaladnunk kell - mondta, lecsavarva a lámpát, és belefújva az üvegébe. Kibotorkáltak, s lementek a lépcsőn. Tiszta, hideg idő volt, és Johnny megborzongott a külső levegővel való első érintkezéskor. A csillagok még nem kezdtek halványulni az égen és a város sötétben feküdt. Johnny is, anyja is, mindketten csoszogva lépkedtek. Semmi buzgóság nem volt inaikban, hogy a földről ruganyosabban fellendítse lábukat. Tizenöt hallgatag perc múltán az anyja jobbra tért el. - Ne késs! - jött utolsó figyelmeztetése a sötétből, amely elnyelte. A fiú, tovább-bandukolva, nem felelt. 136

JACK LONDON

A gyári negyedben ajtók nyíltak mindenütt, s s fiú csakhamar belevegyült a sokaságba, mely előretöretett a sötéten át. Mikor a gyár kapuján belépett, a kürt megint tutult. Keletre pillantott el. A házfödelek cakkos vonala fölé sápadt fény mászott éppen. Ennyit látott csak a nappalból, amint hátat fordítva neki, dolgába kezdett. Hosszú gépsorok egyikénél foglalt helyet. Előtte kis orsókkal teli láda fölött nagy orsók forogtak gyorsan. Ezekre kellett felvetni a kis orsók fonalát. A munka egyszerű volt. Csak gyors kezet kívánt. A kis orsók oly egy-kettő lefogytak, és oly sok nagy orsó volt, ami fogyasztotta őket, hogy nem került tétlen perc. A fiú gépiesen dolgozott. Ha egy kis orsó lepergett, bal kezét fékezőül használta, megállítva a nagy orsót, és ugyanakkor hüvelyk- és mutatóujjal elkapta a fonal szálló végét. Ugyancsak egyidejűleg jobb keze már fogta egy kis orsó eloldott fonala végét. Ezek a két kezes különböző mozdulatok egyszerre és gyorsan cselekvődtek. Erre villámgyors kézmozdulat következett, amint takácscsomót kötött a fonalra, és elengedte az orsót. A csomókötéssel nem akadt nehézség. A fiú dicsekedett egyszer, hogy álmában is megkötné. És ami azt illeti, néha tényleg, mintha évszázadokat fáradt volna egyetlen éjen át, takácscsomók végtelen sorozatait kötözgetve álmában. A munkásfiúk egynémelyike mulaztott, nyűtték az időt és a gépet, vagy nem cserélték ki a kis orsókat, ha azok leperegtek. Ennek megakadályozására volt a felvigyázó. Ez rajtakapta Johnny szomszédját és felpofozta. - Nézd ott Johnnyt, miért ne lehetnél olyan te is - kérdezte tőle mérgesen a felvigyázó. Jonny orsói teljes gőzzel pörögtek, de a közvetett dicséret meg sem rebbentette őt. Volt ugyan idő, de az nagyon régen volt, nagyon rég. Fásult arca kifejezéstelen maradt, amint hallgatta, hogy őt ragyogó példának említik. Tökéletes munkás volt. Tudta. Gyakran mondták ezt. Már kiszólássá lett, de emellett nem ígérkezett számára több jelentőségűnek. A tökéletes munkásból tökéletes géppé vált már. Ha munkája rosszul ment, úgy volt. vele, mint a gép: a gyatra anyag hibája volt. Ahogy egy tökéletes tűvágó tökéletlen tűket vághat, ő is csak úgy hibázhatott. És nem csoda. Sosem volt idő, amikor nem volt benső kapcsolatban a gépekkel, Beleszületett szinte a gépkezelésbe, s mondhatni, vele nevelkedett. 137

A KALÓZHAJÓ

Tizenkét: éve, épp ebben a gyárban, egy kis izgalom támadt a szövőteremben, Johnny anyja lett rosszul. Odafektették őt a nyikorgó gépek közepette a padlóra. Néhány idős nőt hívtak el a szövőszéküktől. Az előmunkás segédkezett. És néhány perc múlva egy lélekkel több volt a szövőteremben. mint ahány ajtaján belépett. Ez Johnny volt, fülében a nyiszergő, zakatoló szövőgépek beszédével jővén a világra, s első lélegzetével itt szívta be magába a meleg, nyirkos, szállongó lenpihével teli levegőt. Köhögött ezen az első napon, hogy megszabadítsa tüdejét a lenpihéktől, és azóta mindig így köhög ugyanezen okból. Johnny mellett a munkásgyerek nyöszörgött és szipogott. Arcát gyűlölet torzította a felvigyázó ellen, aki távolabbról fenyegetően szemmel tartotta, de minden orsó fonallal rakva forgott. A fiú rémes átkokat süvöltött maga elé a pörgő orsókba, de a hang pár méterre sem jutott, mert a terem zaja, mint valami fal tartotta fel és őrizte meg. Johnny minderre nem hederített. Megvolt a szokása, hogyan vegye a dolgokat. Amellett a dolgok egyhangúvá válnak ismétlődésükkel, és éppen ezt az esetet sokszor megélte. Szembeszállni a felügyelővel éppolyan haszontalannak tetszett neki, mint eléje állni egy gép erejének. Gépek arra csinálódtak, hogy megszabott útjuk legyen, és megszabott munkát végezzenek. Ugyanez állt a felügyelőre. De tizenegy órakor izgalom támadt a teremben. Az izgalom, láthatólag rejtelmes módon, rögtön elterjedt mindenfelé. A féllábú fiú, aki a Johnny másik oldala felé dolgozott, sietősen átbicegett a szobán egy üresen álló orsós ládához. Ebben eltűnt szem elől, mankóstul, mindenestül. A gyár aligazgatója jött meg, egy fiatalember társaságában. Jól volt öltözve, keményített inget viselt, úriember volt Johnny embermeghatározása szerint, és aztán ő volt az „ellenőr" is. Éles pillantást vetett a fiúkra elhaladóban. Néha megállt és kérdezgetett. Eközben kénytelen volt teljes tüdejéből kiabálni, és ilyenkor arca mulatságosán eltorzult az erőlködéstől, hogy megértesse magát. Gyors tekintete észrevette Johnny mellett a gazdátlan gépet, de nem szólt semmit. Johnny szintén szemébe ötlött, és erre hirtelen megállt. Megkapta Johnnyt karjánál, hogy visszahúzza egy lépésre a géptől, de a meglepetés felkiáltásával engedte el karját. - Jó sovány - nevetett erőltetve az aligazgató.

138

JACK LONDON

- Pipaszár - volt a felelet. - Nézzen ezekre a lábszárakra. Angolkórral születnek a gyerekek, de ez úgy szerezte. Ha nem viszi el a nyavalyatörés, csak azért lesz, mert a tuberkulózis viszi el hamarabb. Johnny figyelt, de nem értett semmit. Egyebekben is nem érdekelték a jövő bajai. Itt volt egy jelenlegi és sokkal komolyabb baj, mely az ellenőr személyében fenyegette. - Nos, fiam, szeretném, ha megmondanád nekem az igazat - szólt az ellenőr, vagy inkább ordította, egészen a fiú füléhez hajolva, hogy meghallja. - Hány éves vagy? - Tizennégy - hazudta Johnny, és ezt tüdeje minden erejével tette. Oly hanggal hazudott, hogy ez száraz, metsző köhögésre késztette, amely felválasztotta tüdejéből az egész reggel rárakódott lenpihét. - Végre is tizenhatnak látszik - mondta az aligazgató. - Vagy hatvannak - vetette közbe az ellenőr. - Mindig ilyen volt. - Mióta? - kérdezte hirtelen az ellenőr. - Évek óta. Egy fikarcnyit sem idősödött. - Vagy fiatalodott, merném mondani. Ügy vélem, itt dolgozott régóta már. - Itt vagy másutt, de az új törvény kibocsátása előtt itt volt - sietett hozzátenni az aligazgató. - Munkátlan gép? - kérdezte az ellenőr, Johnny mellett a gazdátlan gépre mutatva, melyen őrülten röpködtek a félbemaradt orsók. - Úgy néz ki! - Az aligazgató magához intette a felügyelőt, és a fülébe ordítva mutatott a gépre. - Munkátlan gép! - jelentette hátra az igazgatónak. Tovamentek, és Johnny visszatért munkájához, megkönnyebbülve, hogy a baj eltűnt. De a féllábú fiú nem volt ilyen szerencsés. Az éles szemű ellenőr kéznyújtásnyira kihalászta az orsós ládából. A fiú ajkai rángtak, és egész arca olyan kifejezésű volt, mint akit roppant és helyrehozhatatlan szerencsétlenség ért. A felügyelő úgy bámult rá, mintha akkor vetné első ízben szemét a fiúra, míg az aligazgató arcán megütközés és kedvetlenség jelent meg. - Ismerem ezt - szólt az ellenőr. - Tizenkét éves. Ebben az évben már három gyárból küldtem el. Ez a negyedik. 139

A KALÓZHAJÓ

A féllábú fiú könnyekre fakadt. - Kérem, ellenőr úr, két kicsikénk halt meg és rettentő szegények vagyunk. - Mitől köhögsz így? - faggatta az ellenőr, mintha vétket akarna rákenni. És a féllábú fiú is úgy felelt, akár a büntetőtörvényszék előtt tenné: - Nem tesz semmit, meghűltem a múlt héten, ellenőr úr, ez az egész. Végezetül a féllábú fiú az ellenőrrel ment ki a teremből, az aggódó és mentegetőző aligazgatótól kísérve. Az előbbi egyhangúság tért vissza erre. A hosszú délelőtt és a hosszú délután tovavonult, és munka végén tutult a kürt. Az alkonyat már leszállt, mikor Johnny kilépett a gyár kapuján. Közben a nap arany lajtorját festett az égre, elöntötte drága melegét a világon, és le-hanyatlódva eltűnt nyugaton a házfödelek cakkolta láthatáron. A vacsora volt a nap családi étkezése, az egyetlen étkezés, amelynél Johnny öccseivel és húgaival összebotlott. Összebotlás lehetett ez csak számára, mert hogy ő oly öreg volt, míg amazok kellemetlenül fiatalok. Nem tűrhette csintalan és megzavaró kölykösségüket. Ez érthetetlen volt neki. Saját gyermekkora nagyon messze volt mögötte. Maga olyan volt, mint egy vén, ingerlékeny ember, bántotta őt nyugtalan gyermekeszük, ami neki a legnagyobb botorság volt. Hallgatagon tűnődött vacsorája fölött, abban a gondolatban lelve vigaszt, hogy nekik is nemsokára munkába kell állniuk. Ez a kicsikből is kiveszi a komiszságot, és nyugodttá, biztossá, büszkévé teszi majd őket, mint Johnny t. így csinált emberi szokás szerint Johnny is magából mérővesszőt, amit a világ dolgaira alkalmazott. A vacsora alatt anyja különféleképp és vége nem szakadó ismétlésekben fejtette ki, hogy ő minden tőle telhetőt megpróbál.., úgyhogy megkönnyebbülés volt, mikor a sovány étkezés befejeződött. Johnny hátratolta székét, és felkelt. Egy percig ingadozott ágya és a kijárat közt: hova tartson? S végül kiment az utóbbin. Nem ment messze. Leült a küszöbre, felhúzta térdeit, keskeny válla begörnyedt, könyökét térdének s tenyerét állának támasztotta. Nem gondolkodott, ahogy így ült. Csak pihent. Ami az elméjét illeti, az aludt. Kijöttek öccsei és húgai, és más gyerekekkel együtt játékba fog140

JACK LONDON

tak lármásán körüle. A sarokból egy villanykörte világította meg bohóságaikat. Johnny epés és ingerült volt, amiről ezek tudtak, de a változatosságra való hajlamuk arra késztette őket, hogy piszkálják. Karéjba álltak előtte, és ritmusra illegetőzve, arcába gajdoltak, bosszantóan és bántóan illetlenül. Johnny előbb káromkodást motyogott - amit mindenféle előmunkás szájából hallott. De mikor hasztalannak látta, és eszébe jutott tekintélye, mogorva hallgatásba süppedt. Öccse, Will, aki korban utána következett, most múlván épp tízéves, volt a karéjvezető. Johnny nem valami kedves érzésekkel volt iránta. Életét már korábbról elkeserítette, hogy állandóan engedni kellett Willnek és kitérni előtte. Pontos érzése volt, hogy Will igen sokkal tartozik neki, és hálátlan érte. Saját játékainak idején, messze a múlt homályában, az rabolta meg éppen játékidejének nagy részétől, hogy dajkálni kellett Willt. Will pirinyó volt akkor, és anyjuk, mint most, akkor is a gyárban töltötte napjait. Johnnyra szállt, hogy kisapa vagy kisanya legyen. Willen úgy látszott, fogott az engedékenység és önzetlenség jótéteménye. Jó kötésű volt, vidáman rakoncátlan, olyan magas, mint bátyja, sőt súlyosabb. Úgy volt, mintha az életkedv az egyikből a másikba került volna át. És szellemileg ugyanez állt. Johnny fásult volt, legyöngült, ellenállótlan, míg öccse majd kicsattant a pozsgásságtól. Az ingerkedő gajdolás mind lármásabb lett. Will táncolás közben közel-közel hajolt bátyjához, és kiöltötte nyelvét. Erre Johnny bal karja kivágódott, és nyakon ragadta a másikat. Ugyanakkor csontos öklével orrához csapott. Szánalmasan csontos volt ez az ököl, de hogy ütése kemény volt, ez nyilvánvaló lett abból a sivalkodásból, amit előhívott. A többi gyerek rémült sikoltásba fogott, míg Johnny húga, Jennie, befutott a házba. Johnny ellökte magától Willt, vadul lábszáron rúgta, majd újra megragadta, és bevágta arccal a sárba. Nem eresztette el, amíg csak képét többször be nem keverte a sárba. Akkor odatoppant anyjuk, mint maga a felháborodás és az anyai düh vérszegény forgószele. 141

A KALÓZHAJÓ

- Miért nem hagy békén? - válaszolta Johnny a szemrehányásokra anyjának. - Nem látja, hogy fáradt vagyok? - Vagyok olyan nagy, mint te - acsarkodott elő Will anyja karjából, könny, vér és sár mázolta képével. - Vagyok most is olyan nagy, mint te, és nagyobb leszek majd. Akkor megraklak, ne félj csak! - A munkában kéne megmutatnod, mekkora vagy! - horkantott Johnny. - Ez a te bibid. Dolgozni kellene. De anyád félt a munkától! - De hisz nagyon fiatal! - tiltakozott anyjuk. - Csak egy kisfiú! - Én fiatalabb voltam, mikor a munkát megkezdtem. Johnny szája kinyílt, hogy tovább panaszolja azt az igazságtalanságot, amit magával szemben érzett, de egyszerre becsukta a száját. Morcosan sarkon fordult, és beballagott a házba, ágyába. Szobája ajtaja nyitva volt, hogy meleget engedjen be a konyhából. Miközben levetkőzött a félhomályban, hallotta, hogy anyja a betért szomszédasszonnyal fecseg. Anyja sírt, és beszéde keserves szipogással volt megtűzdelve. - Fel nem foghatom, mi lett ezzel a Johnnyval - hallotta a fiú. - Sosem viselkedett így. Egy türelmes kis szent volt. De jó fiú - sietett védelmére azért. - Hűségesen tartja a munkát, és nagyon fiatalon kezdte. De ez nem az én vétkem. Én minden tőlem telhetőt megteszek, nyugodt lehet. Megújhodó szipogás a konyhából, és Johnny, amint pillái lecsukódtak, magában motyogta: - Jobban él, merthogy én hűségesen dolgozom. Másnap éppúgy rángatta ki anyja, erőszakkal, álma mélyéből. Erre következett a szűkös reggeli, a botorkálás a sötétben, a nap sápadt sugarai a házfedelek mögül, amire visszapillantott, a gyár kapuján bemenet. Ez volt a másnap a mindennapok közül, és minden nap ehhez hasonlított. Mégis akadt változatosság életében, akkor, ha egyik munkát megcserélte mással, vagy megbetegedett. Mikor hatéves volt, kisanyja és kisapja volt Willnek és többi ifjabb testvérének. Hét évével a gyárba ment az orsókkal dolgozni. Nyolcéves korában más gyárban kapott munkát. Új munkája csodásán könnyű volt. Minden teendője az volt, hogy egy pálcikával a kezében leült, és irányította azt a szövetpatakot, amely előtte folyt el. Ez a szövetpatak egy gép szájából jött, átgördült egy forró hengeren, és folytatta útját valahová. De ő mindig egy hely-

142

JACK LONDON

ben ült, elzárva a napvilágtól, gázlámpa fölötte, s ő is a géphez tartozott. Ennél a munkánál nagyon boldog volt a nyirkos hőség ellenére, mert még fiatal volt, álmok és illúziók birtokosa. És csodaszép álmokat álmodott, amint a párolgó szövetpatakra ügyelt, mely végeszakadatlan folyt előtte tova. De ehhez a munkához nem kellett gyakorlat, eszét sem vette igénybe, és mindig kevesebbet álmodott, mígnem lelke lusta lett és bárgyú. Mindazonáltal két dollárt keresett hetenként, és ez a két dollár jelentette a különbséget a tényleges éhezés és az állandó szűkösködés közt. Mikor azonban kilencéves lett, ezt a munkát elvesztette. Kanyarója volt az oka. Amint meggyógyult, egy üveggyárban kapott foglalkozást, A fizetség jobb volt, és a munka ügyességet kívánt. Darabszámra szegődött, és minél ügyesebb volt, annál több bért kapott. Itt volt, ami ösztönözze! És ez az ösztönzés nevelt belőle kiváló munkást. Egyszerű munka volt: kis üvegekbe üvegdugókat kötözni. Mellényében egy köteg cérnát hordott. Térdei közt tartotta az üveget, hogy mindkét kezével dolgozhassék, így ülve és térdei fölé hajoltan, begörnyedt keskeny válla, és melle naponta tíz óra hosszat volt be-horpadtan. Ez nem tett jót a tüdejének, de naponta bekötött háromszáz tucat üveget. Az aligazgató nagyon büszke volt rá, és látogatókat hozott, hogy megbámulják. Tíz óra alatt háromszáz tucat üveg fordult meg kezén. Ez azt jelentette, hogy egy gép tökéletességét érte el. Minden henye percet kiküszöbölt. Vékony karjának minden mozdulata, izmainak minden moccanása gyors és szabatos volt. Minden megfeszítéssel dolgozott, és eredményeként ideges lett. Éjjel álmában is rángtak inai, és napközben, nem bírta nyugton pihentetni őket. Fölgerjedten maradt, és izmai tovább rángtak. Ügyszintén megsápadt, és köhögésével rosszabbul lett. Aztán összenyomott mellében gyenge tüdeje gyulladásba esett, és elvesztette munkáját az üveggyárban. Mármost visszatért a szövőgyárba, ahol a forgó orsóknál kezdte. De előmenetel várt rá. Jó munkás volt. A keményítőbe mehetett legközelebb, és később a szövőterembe. Más ezután nem jöhetett, mint fokozott termelékenység. 143

A KALÓZHAJÓ

A gép gyorsabban pörgött, mint mikor először jött munkába, és elméje renyhébben dolgozott. Többé nem álmodozott egyáltalán, ha korábbi évei oly tele voltak is álmokkal. Egyszer szerelmes lett. Akkor volt, amikor először kezdte irányítani a szövetet a forró hengeren át, és a nő az aligazgató leánya volt. Sokkal idősebb volt a fiúnál, egy fiatal nő, és a fiú csak távolról látta vagy fél tucat alkalommal. De ez nem számított. A szövetpatak színére, amely elömlött előtte, ragyogó jövőt festett, csodás munkateljesítményeket ért el, rendkívüli gépeket talált fel, elnyerte a gyár vezetését, és végül karjába zárta a nőt, és tiszta csókot nyomott a homlokára. De mindez nagyon régen volt, mielőtt még nagyon meg nem vénült, és fáradt nem lett a szerelemre. A nő is férjhez ment, és eltávozott, és a fiú lelke álomba merült. Mégis ez csodaszép élmény volt, és gyakran szokott rágondolni, visszatekintve, mint más férfiak és nők arra az időre, mikor még hittek a tündérekben. Ö sosem hitt a tündérekben, sem a Mikulásban, de titkon hitt képzelődéseinek mosolygó jövőjében, amit a párolgó szövetpatakra rajzolt. Nagyon korán férfi lett. Hét évével már megkezdődött serdülése, mikor az első bérét fölvette. Bizonyos függetlenségnek érzése kapott fel benne, és megcserélődött a viszony anyja és közötte. Valahogy több mint egyenrangúvá lett vele, mint kenyérkereső, aki dolgát végzi a világban. Mire tizenegy lett, férfikor, teljes férfikor érkezett rá. Ebben az időben felváltva éjjeles munkára is járt, hat hónapig. Nem dolgozhatnak gyerekek éjjel, hogy gyermekek maradjanak mégis. Akadt több nagy élmény életében. Egyik ilyen, mikor anyja valahonnan kaliforniai szilvát hozott. Másik az a két alkalom, amikor anyja tejsodót készített. Ezek élmények voltak. Gyengéden emlékezett rájuk. És ugyanakkor anyja még egy remek csemegéről mesélt neki, amit valaha majd készít: „madártej"-nek nevezte, ami jobb a tejsodónál. Évekre számított előre arra a napra, amelyen úgy ül asztalhoz, hogy előtte van a madártej, míg végre az elérhetetlen vágyálmok birodalmába nem száműzte ezt az ábrándot. Egyszer egy ezüst negyeddollárost lelt egy mellékutcában. Ez szintén életének egy nagy élménye volt s egyúttal tragikus. Eszébe jutott kötelessége azon pillanatban, amint az ezüst felcsillant szemébe, s mielőtt 144

JACK LONDON

fölvette volna. Otthon, szokás szerint, nem volt elég eleség, és haza kellett volna vinnie, mint bérével tette minden szombat este. Világos volt, hogyan kellene becsületesen eljárnia, de elkölteni való pénze sosem volt, és sóvárgott az édességre, amihez csak vörös betűs napokon juthatott mindig életében. Nem próbálta megcsalni magát. Tudta, hogy bűnt tesz, és szántszándékkal vétkezett, mikor tizenöt centet cukorra fecsérelt. Tíz centet egy jövőbeli ilyen orgiára tartott meg, de nem lévén megszokva pénzt hordani magánál, elvesztette a tíz centet. Ez akkor történt, amikor a lelkifurdalás minden kínjától szenvedett, és úgy érte, mint az Isten kezének megtorlása. Egy ismeretlen, rettentő és haragos istentől táplált félelmeket. Isten látta őt és gyors volt a büntetésben, megfosztotta őt vétke teljes élvezetétől is. Emlékezete mindig visszajárt erre az esetre, mint élete legnagyobb bűntettére, és mindig felébredt lelkiismeret-furdalása is, hogy újabb döféssel járuljon hozzá. Ez volt lelkének egyetlen réme. Azonkívül még úgy lévén alkotva, megbánással is tekintett vissza tettére. Bánta már, hogy így költötte el a negyeddollárt. Jobban felhasználhatta volna, és azonkívül, ahogy később ismerte meg Isten kezének gyorsaságát, kijátszhatta volna akkor azzal a fogással, hogy egyszerre kiadja az egész negyeddollárt. Visszapillantáskor el is költötte ezerszer és mindig jobb eredménnyel. Volt még más emléke is, homályos és elmosódott, de örökké lelkébe taposta atyjának durva sarka. Inkább lidércnyomáshoz hasonlított, mint valódi esemény megidézhető látományához, az emberek faji emlékezéséhez inkább, mikor álmukban kissé zuhannak, és ezzel visszanyúlnak a fán lakó ősökhöz. Ez a különös emlék sosem jelentkezett Johnnyban teljes napvilágon, ha egészen éber volt. Éjjel jött, agyában, abban a pillanatban, melyben öntudata lemerült és álomba fulladt. Mindig rémült ébrenlétre támasztotta őt, és az első borzadály pillanatában úgy tetszett, hogy keresztben fekszik az ágy lábánál. Atyja és anyja homályos alakja volt az ágyban. Hogy milyen volt atyja? Csak egy benyomása volt róla, és ez az volt, hogy vad és könyörtelen lábai vannak.

145

A KALÓZHAJÓ

Korábbi emlékei körüle bolyongtak, de későbbi emlékei nem voltak. Minden nap ugyanolyan volt. Tegnap vagy a múlt év éppolyan volt, mint ezer más év vagy pillanat. Sosem történt semmi. Nem akadtak esetek az idő útjelzőinek. Az idő nem haladt. Mindig helyben állt. A forgó gépek mozogtak csak, és ezek nem mozdultak sehová, annak ellenére, hogy egyre gyorsabban mozogtak.

Tizennégy éves korában a keményítőbe ment munkára. Ez óriási élmény volt. Végre történt valami, különösebben megjegyezhető, mint az éji álmok vagy a heti fizetésnap. Ez új korszakot jelentett. Egy gépolimpiád volt, miről keltezni lehet valamit. - Mikor a keményítőbe

146

JACK LONDON

mentem munkára - vagy: - azután - vagy: mielőtt a keményítőbe mentem munkára - gyakran jött szájára idézetül. Tizenhatodik születése napját azzal ünnepelte meg, hogy a szövőterembe került, és szövőgépet kapott. Itt megint ösztönözte valami, mert darabmunka volt. És ő remekelt, mivel tökéletes géppé alakítódott a gyárban. Három hónap múlva két gépet szolgált ki, később meg hármat és négyet. Második éve után több métert munkált meg, mint bármely takács, és több mint kétszeresét annak, mint némelyik, az ügyetlenebbek közül. És otthon gyarapodni kezdtek, amint kereső erejének teljéhez közeledett Úgy ugyan nem, hogy azért megnövekedett jövedelmével dúskálódtak volna. A gyerekek nőttek. Sokat ettek. Iskolába mentek, és az iskolakönyvek pénzbe kerültek. És valahogy, minél keményebben dolgozott, annál jobban emelkedtek a szükségesek árai. Maga a lakbér is felhágott; bár az ócska ház egyre több tatarozásra szorult. Johnny megnyurgult, de hogy magasabb lett, annál véznábbnak látszott. Idegesebb is lett. Idegességével fokozódott epéssége és ingerlékenysége. A gyermekek keserű leckéket vettek ütlegeitől, hogy megtanuljanak félni tőle. Anyja is respektálta keresői tekintélyét, de ez valahogy félelemmel árnyalódott. Nem volt öröme számára az életnek. A napok menetét sosem látta. Az éjeket reszkedelmek járta kábulatban aludta át. Ideje többi részét a munka igényelte, és öntudata gépöntudat volt. Ezen kívül lelke üres maradt. Nem volt ideálja, és illúziója csak egy, nevezetesen, hogy nagy szemű kávét isznak. Igavonó barom volt. Nem élt semmiféle szellemi életet, mégis mélyen, lelke kriptájában, általa nem sejtve, valami számon tartotta foglalatosságai minden percét, keze minden moccanását, inai minden rándulását, és előkészületeket tett egy eljövendő lendületre, amely őt is, kicsiny világát is meglepi. Késő tavaszon történt, hogy egy este szokatlan fáradtság tudatával jött haza. Valami feszült várakozás volt a levegőben, miközben asztalhoz ült, de ő nem vette észre. Mogorva hallgatagsággal esett túl a vacsorán, gépiesen fogyasztva el, ami előtte volt. A gyerekek csettintgettek és csámcsogtak, De ő süket volt rá. - Tudod, mit eszel most? - kérdezte végül anyja elkeseredve. 147

A KALÓZHAJÓ

Johnny üres tekintetet vetett tányérjára, majd anyjára. - Madártejet - tudósította anyja diadalmasan. - No! - mondta Johnny. - Madártejet! - kiabálták karban a gyerekek. - No! - mondta rá. És két-három falas után hozzátette. - Azt hiszem, nem vagyok éhes ma este. Letette a kanalat, hátratolta székét, és tápászkodva állt fel az asztaltól. - Azt hiszem, le kell feküdnöm. Nehezebben húzta lábait, mint rendesen, amint átment a konyhán. Titáni munka volt a vétkezés, szörnyű hiábavalóság, és sírt a gyöngeségtől, mikor az ágyba mászott, lábán még egyik cipőjével. Valamit tapasztalt a fejében, ami felkerekedik rajta, és növekvőben van és súlyossá, kóválygóvá teszi agyát. Olyan vastagnak érezte sovány ujjait, mint a combja, míg a hegyükben affajta üres és viszolygó érzés vibrált, mint az agyában. Véknya elviselhetetlenül nyilallt. Minden csontja nyilallt. Mindenütt nyilallt. És a fejében millió szövőgép kezdett nyiszeregni, dobogni, recsegni, zakatolni. A levegő röpködő vetélőktől nyüzsgött. Szerteszét szállongtak, a csillagokat megbolygatták. Ö maga dolgozott ezer szövőgépen, amik egyre gyorsultak, és agya is velük kóválygott, egyre gyorsabban, mint egy gombolyag, aminek cérnája táplálja a szállongó vetélők ezreit. Másnap nem ment munkába. Nagyon elfoglalódott az agyában zakatoló ezer szövőszék roppant munkájával. Anyja munkába ment, de előbb orvosért küldött. Az komoly influenzát állapított meg. Jennie volt az ápolónő, és teljesítette az utasításokat. Komoly eset volt nagyon, beletelt egy hét, míg Johnny felöltözve, gyöngén végigtámolygott a szobán. A doktor azt mondta, egy hét kell még, s akkor visszatérhet a munkába. Vasárnap délután a szövőterem előmunkása látogatta meg, lábadozása első napján. Anyjának azt mondta, hogy Johnny a legjobb takács a teremben. Alkalmazását fenntartják neki. Hétfőhöz egy hétre visszajöhet a munkába. - Miért nem köszönöd meg, Johnny? - kérdezte anyja aggódóan. - Oly beteg volt, hogy még most sincs magánál - magyarázta bocsánat-kérőleg a látogatónak. 148

JACK LONDON

Johnny összegubbaszkodva ült, csökönyösen a padlót bámulva. Azután is sokáig ebben a tartásban maradt, hogy az előmunkás elment. Künn meleg volt, és délután kiült a küszöbre. Néha megmozdult ajka. Ügy tetszett, végtelen számításokba merült. Másnap, mihelyt melegebben sütött a nap, újra elfoglalta helyét a küszöbön. Ezúttal papírt és ceruzát vett magához, hogy számításait folytassa, és tépelődve-emésztődve számolgatott. - Mi jön a millió után? - kérdezte délben Willtől, amikor hazajött az iskolából. - És hogyan számolod? Azon a délután befejezte foglalatosságát. A küszöbre visszatért mindennap, de papír és ceruza nélkül. Nagyon bámult egy fát, mely átlombozott az utcán. Órákig tanulmányozta időnként, és szokatlanul érdeklődött, ha a szél ingatta az ágakat, és leveleivel játszott. Az egész héten át, úgy tetszett, nagy elmélkedésbe van merülve. Vasárnap, a küszöbön ülve, egyszerre hahotázni kezdett, anyja nagy meglepődésére, aki évekig nem hallotta őt nevetni. Másnap hajnalban anyja odament ágyához, hogy felköltse. Kialudta magát egész héten, így könnyen ébredt. Nem viaskodott, nem küszködött a paplan visszahúzásával, mikor anyja leemelte róla. Békén hevert, és nyugodtan beszélt. - Nincs értelme, anya! - Elkésel - mondta anyja, abban a hiszemben, hogy még az álomtól kába. - Ébren vagyok én, anya, de mondom, nincs értelme. Bátran békét hagyhat. - De elveszted a munkádat! - kiáltotta az anyja. - Nem akarok felkelni - ismételte Johnny különös, szenvtelen hangon. Az anyja sem ment munkába aznap. Fiának ez a betegsége minden betegségről való tudományát meghaladta. Lázat, önkívületet meg tudott érteni, de ez eszelősség volt. Ráborította fiára a takarót, és orvosért küldte Jennie-t. Mikor ez az úr megérkezett, Johnny csöndesen aludt, és csöndesen ébredt is, hagyva, hogy pulzusát tapogassák. - Semmi baja - jelentette az orvos. - Csúnyán elgyengült, ez az egész, ez az egész. Csupa csont és bőr. 149

A KALÓZHAJÓ

- Mindig ilyen volt - mondta az anyja. - Nos, hát menjen, anya, hagyjon, szundikáljam ki magam. Ildomosan és csöndesen mondta ezt Johnny és ildomosan és csöndesen fordult a falnak, hogy tovább aludjék. Tíz órakor felkelt és felöltözött. Kiment a konyhába, ahol anyja riadt arccal nézett rá. - Elmegyek, anya - mondta. - Hát el kell köszönnöm! Anyja hirtelen fejére borította kötényét, leült és sírt. Johnny türelmesen megvárta. - Tudhattam! - zokogta anyja. - De hová? - kérdezte végül, levéve fejéről a kötényt, és elkényszeredett arccal nézve fiára, amelyben alig volt kis kíváncsiság. - Nem tudom . . . valahová. Míg Johnny ezt mondta, ragyogva jelent meg képzeletében az utcán áthajló fa. Ügy tetszett, ott kísért pillái alatt, és láthatja, amikor akarja. - És a munkád? - rebegte anyja. - Nem megyek többé dolgozni. - Édes istenem, Johnny! - siránkozott anyja. - Ne beszélj ilyet! Istenkáromlás volt ez anyja előtt. Úgy rendült meg rajta, mint olyan anya, aki istentagadónak hallja a gyermekét. - De hát mi állt beléd? - igyekezett faggatni őt, tört eréllyel. - Számok - felelte Johnny. - Csak számok. Kiszámítottam sok mindent ezen a héten, és ez nagyon meglepő volt. - Nem értem, mi köze ennek a dologhoz - szipákolt anyja. Johnny türelmesen mosolygott, és anyja azon volt különös megütközéssel éppen, hogy ily állhatatosán elmarad fiának epéssége és ingerlékenysége. - Megmagyarázom magának - mondta Johnny. - Rogyásig fáradt vagyok. Mi tesz fáradttá? A mozgás. Mióta csak születtem, folyton mozgok. Belefáradtam a mozgásba, és nem akarok mozogni többet. Jusson eszébe, mikor az üveggyárban dolgoztam. Háromszáz tucat darabot csináltam. Már most úgy számítom, vagy tíz különböző mozdulatot tettem minden üvegnél. Ez harminchatezer mozdulat naponta. Tíz napban háromszázhatvanezer mozdulat. Egy hónapban egymillió-nyolcvanezer mozdulat. Vesd el a nyolcvanezret - mondta tovább emberszerető, ke150

JACK LONDON

gyes jóindulattal -, vesd el a nyolcvanezret, marad egymillió mozdulat havonta. A szövőgépek mellett kétszer ennyit mozogtam. Ez huszonnégymillió mozdulat egy évben, és most úgy tetszik nekem, hogy talán egymillió év óta mozgok. Ezen a héten nem mozogtam egyáltalán. Egyik óráról a másikra nem tettem egy mozdulatot. Mondhatom magának, gyönyör volt csak ülni, óráról órára és nem csinálni semmit. Sosem voltam boldog azelőtt. Sosem volt időm. Mozgásban voltam mindig. Ez nem a boldogság útja-módja. És én nem akarom tovább folytatni. Ülni, ülni akarok, és pihenni, pihenni, aztán még pihenni. - De mi lesz Willel és a gyermekekkel? - kérdezte anyja kétségbeesetten. - Ez az, Will és a gyerekek - ismételte Johnny. De Johnny hangjába most sem vegyült keserűség. Rég tudta anyja gyöngéjét kisebbik fiával szemben, de ennek gondolata nem ingerelte többé. Semmi sem hatott rá. Még ez sem. - Tudom anya, mi tervei vannak Willel, iskoláztatni őt, hogy könyvelő legyen belőle. De ez haszontalan. Már számoltam vele. Álljon csak munkába. - És miután felneveltelek, ezt érdemeljem? - siránkozott anyja, s változtatva a hangon, arcára készült borítani kötőjét. - Maga engem nem nevelt - felelt a fiú szomorú kedvességgel. - Én neveltem fel magam, anya, még Willt is én neveltem fel. Ö erősebb, vaskosabb, és nagyobb nálam. Úgy gondolom, én nem kaptam eleget enni, mikor kicsi voltam. Mikor ő született, és kisgyermek volt, én már dolgoztam, és neki is szereztem kenyeret. De ennek vége. Will mehet dolgozni, mint én, vagy mehet a pokolba, bánom is én. Én fáradt vagyok. És most elmegyek. Nem akar nekem istenáldjont mondani? Anyja nem felelt. A kötő már megint fején volt, és sírt. Johnny várt egy percig az ajtóban. - Én esküszöm, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett! - zokogott az anyja. Johnny elhagyta a szobát, és elindult az utcán. Halvány öröm ült ki az arcán, a magányos fa megpillantásakor. „Úgy van, most megyek és henyélek" - mondta félhangosan, magában-kuncogóan. Vágyva nézett az égre, de a nap teljes tündöklése elvakította. 151

A KALÓZHAJÓ

Hosszú út volt a tervében, és nem sietett. A szövőgyár mellett kellett elmennie. Fülébe jött fojtottan a szövőterem lármája, és mosolygott. Enyhe, vidám volt ez a mosoly. Nem gyűlölt senkit, még a nyiszergő, zakatoló gépeket sem. Nem volt benne keserűség, semmi sem, csak határtalan sóvárgás a pihenésre. A házak, gyárak összezsugorodtak mögötte, és a szabad tér kiszélesült, amint a mezőkhöz közeledett. Végre elhagyta a várost, és egy lombborította ösvényen haladt a vasúti töltés hosszán. Nem úgy járt, mint az emberek. Emberi formája sem volt. Az emberi nem karikatúrája volt. Az életnek fonák, korcs, névtelen szerzete volt, amely beteg majomként csetlett-botlott, lógó karral, esett vállal, szűk mellűen, groteszkül és borzalmasan. Elhaladt egy kis vasúti állomás mellett, és lefeküdt egy fa alá, a fűre. Egész délután itt hevert. Néha, álmában megrángó inakkal, elszundikált. Mikor fel-felébredt, mozdulatlanul hevert a madarakat vigyázva, vagy fölötte a fa lombján át az égre bámulva. Egyszer vagy kétszer hangosan felnevetett. Az alkonyatra ereszkedő sötétben tehervonat robogott az állomásra. Míg a mozdony kocsikat tologatott a váltókon, Johnny végigkúszott a vonat mellett. Kinyitotta egy üres tehervagon ajtaját, és ügyetlenül felkapaszkodott rá. Bezárta az ajtót. A mozdony füttyentett. Johnny leheveredett, és mosolygott a sötétben.

152