CZIBOR ZOLTÁN
A forradalomban A CSAPAT, a legendás együttes, amely máig szóló, bevallatlanul is ható mércét adott az évtizedek során megnyomorodott magyar futballtudat számára, pályaívében, sorsában és mindennek tanulságában akár történelmünk példázata is lehetne. Benne tehetség és szorgalom, sorsszerûnek is hihetõ történelmi nyomorúságunk fölé emelõ vágyak és remények testesülhettek meg, s a hit, hogy egyszer mi is gyõzhetünk. Aligha volt csapat e század Magyarországán, amelyet zsenialitásával, tagjainak vagányságával és esendõségével együtt olyannyira a magáénak tudott volna ez az újmódi fogságba lökött nemzet, mint az ötvenes évek magyar labdarúgó-válogatottját. Aranycsapat volt és maradt az a gárda nekünk mindörökre, a sportág csúcsát jelentõ világbajnoki arany nélkül, s lehet abban is valami törvényszerûség (sorsszerûség?), hogy a magyar sporttörténelem legnagyobb tragédiáját a labdarúgás históriájának – számunkra legalábbis – legragyogóbb együttese szenvedte el. Állításom talán nem egészen állja ki a szaktudományosság próbáját, de vallom: a berni 2:3 – meg az 1956-os szétszéledés – olyan feldolgozhatatlan, kiheverhetetlen traumája a magyar labdarúgás történetének, akárcsak Trianon a nemzet történelmének, hiába próbálunk szabadulni tõle a jövõ hazugul csábító alkalmaira lesõ, vállrándító nemtörõdömséggel akár. Ama csapat így vagy úgy a magyar nemzettudatnak is a része lett, sorsképletünk példázata, hiszen ma már nem csak népünk és gyõzelmi reményünk van fogyóban, az egykor volt legendás gárda tagjai is föltûnõen korán halnak. A csapat majd felét a szíve vitte el. Szöllõsi György, e szemtelenül fiatal, de kivételes empatikus készséggel megáldott sportújságíró könyvét (Czibor – Dribli az égig, Print City Kft., 1997) forgatva hajlamos vagyok arra gondolni, hogy nem is annyira a legnagyobbakként emlegetett Puskás vagy Bozsik, hanem a társai által „Bolondnak” becézett balszélsõ személye és sorsa, életfölfogása és hitvallása modellezheti leginkább azt az összetett, a sportbéli példán jóval túlmutató viszonyrendszert, amiben valahol e megemészthetetlen és tudatosíthatatlan jelenség (vagyis a csapat) titkának a kulcsa rejlik. A halálos betegség tudatában valló Czibor Zoltán hömpölygõ, néhol indulati elemeket sem nélkülözõ, de a keresztény hit szellemétõl átitatott monológját olvasva bárki rádöbbenhet: valószínûleg ez az ember értette már akkor – és a következõ idõkben – a leginkább, hogy miért is születettek õk emberként és istenáldotta tehetségû labdarúgóként erre a magyar világra. Czibor volt a játékot – korát megelõzve – szabadon újraértelmezõ, rendhagyó magaviseletû vagány, aki olvasott, múzeumokba járt, aki tökéletesen átlátta a rendszer hazugságát és vigasztalan brutalitását, aki idegen földön is mindig a hazát és Komáromot emlegette, s akirõl az is magától értetõdõ módon terjedhetett el – mint Grosics Gyula Szöllõsi könyvében olvasható emlékezése is példázza –, hogy fegyveresen vett részt a Széna téri harcokban. Életének a forradalom alatti néhány napjáról még hazatérése után sem beszélt. Az itt közölt visszaemlékezést 1993 novemberében vetette papírra a saját kezével, alighanem valamelyik 1956-os szervezet kérésére. (Erre utal a megszólítás – Tisztelt Bizottság! –, valamint az is, hogy Czibor az írást pontosan dátumozta, személyi számát, igazolványának számát is közölte.) Az emlékezést élete utolsó fél esztendejének legközelebbi tanúja, Szöllõsi György találta meg hátrahagyott dolgai között. Nem gyakorlott tollforgató írta a szöveget, s a történészek sem igen használhatják majd szaktörténeti dokumentumként. Ez az írás csupán az emberrõl tanúskodik a maga redukált szûkszavúságával. Czibor nem reflektál az ismert nagy (!?) eseményekre, nem okoskodik, nem oszt igazságot, csak arról beszél, amit a saját szemével látott, s kétség nem férhet ahhoz, hogy amit elmond, az lélektanilag is hiteles, az utolsó szóig. Az írás fókuszában a lelkiismeretének parancsa szerint cselekvõ ember áll, aki
nem azért sétál és szemlélõdik, hogy hõs legyen, hanem hogy segítsen, ahol kell és lehet, a hazafi, aki nem akar magyarra lõni, bármilyen ruhát visel is az, s aki számára – Isten parancsa szerint – az élet minden értéknél elõbbre való. Egy zseniális tehetségû emberrel szembesülhetünk e minden indulattól és tudálékos modorosságtól mentes visszaemlékezésben, akinek a forradalommal való azonosulása soha nem volt megkérdõjelezhetõ (abban a hinni akart tudatban utazott el, hogy a forradalom gyõzött!), aki még – talán egyik utolsóként – tudta, hogy az ismertséget és a népszerûséget mire kell használni, s azt is, hogy mikor, s aki Isten és a Haza nevét mindig szíve szerint való õszinteséggel írta nagy kezdõbetûvel. N. Pál József
1929. augusztus 23-án születtem Kaposváron. Édesapám mozdonyvezetõ volt, születésem elõtt helyezték át a somogyi városba, de egy esztendõ múltán visszaköltözhettünk. Ezután már Komáromban nevelkedtem, 18-19 éves koromig. Ebben a városban végeztem az iskoláimat is. Az elemi után polgáriba jártam, de ezt az iskolát – mivel 1944–45-ben mint leventét Németországba vittek – csak 1946-ban fejezhettem be. 1946 augusztusától egy évig a komáromi fûtõháznál mint szénkirakó dolgoztam, közben tanultam, ennek köszönhetõen kerülhettem a forgalomhoz vonatvezetõnek. Ilyen minõségben 1948-ig hivatalosan a MÁV kötelékébe tartoztam. Vasúti pályafutásom ebben az évben örökre befejezõdött, mivel a Ferencvárosi TC leszerzõdtetett mint labdarúgót. (A klubot 1949 õszén az Élelmezési Szolgáltató vette át.) Két és fél évig játszottam itt, majd 1951 õszén bevonultam katonának a kelenföldi híradósokhoz. Pár hónap után a Bástya edzõje – a mostani MTK-ról van szó, amely akkor az ÁVH-hoz tartozott – kérte a hatóságokat, hogy szeretné Czibort a csapatánál látni. Ezért aztán 1951–52 telén a híradósoktól az ÁVH Fóton lévõ tiszti iskolájára helyeztek át, ittlétem alatt lettem a Helsinkibe készülõ olimpiai keret tagja. Az olimpiai esküt a Bányász Szakszervezet Székházában, az akkori Magyarország legnagyobb vezetõje1 elõtt tettem le. Az eskü utáni szünetben Hidegkuti Nándor bemutatott a hadügyminiszternek2 mint a Bástya új játékosát. Erre a hadügyminiszter parancsot adott: a titkára által visszavezényelt az eredeti rendeltetési helyemre, a híradósokhoz. Amikor Fótra érkeztem mindezt jelenteni, a törzsparancsnok kezembe adta a parancsot, és indultam Pestre. Útközben azonban én változtattam a parancson. Nem a híradósokhoz mentem, hanem a Sporttiszti Iskolán jelentkeztem. Késõ este lévén csak az ügyeletes tiszt volt ott, aki nem fogadhatott. Egész éjszaka kabarékban voltam, tudva, hogy a VÁP emberei oda nem járnak – gondoltam, majd másnap jelentkezem, amikor a parancsnok is ott lesz. Másnap reggel jelentkeztem az iskolában, ahol õszintén és boldogan fogadtak. Megígérték, hogy kéthárom napon belül elintézik az áthelyezésemet, de azt is a tudomásomra hozták, hogy addig ott nem maradhatok. Hívtam a családot, kiderült, hogy már keresett a katonai hatóság járõre, megértettem hát, hogy sem a lakásomban, sem a sportiskolán nem maradhatok. Három napig az ÁVH tiszti iskola egyenruhájában barangoltam. Állandóan telefonálgattam a lakásra és a tiszti iskolára, mígnem három nap után szabadon járhattam Budapest utcáit, mint a Csepel SC labdarúgója, 1953 januárjáig3. Közben a Sporttiszti Iskolán tanultam az összes sportágat elméletben és gyakorlatban, valamint a hadászatot és a kötelezõ politikát. Elõléptettek, és felajánlották a pártjelöltségi tagságot is. Megmagyaráztam nekik politikai nézeteim szegénységét, amit tudomásul vettek. 1953-tól 1956. november 1-ig a Budapesti Honvéd labdarúgócsapatában játszottam, ahol nagyon könnyû dolgom volt, mivel hét-nyolc világnagyság segített elõre a sportpályafutásomban. E három év közben századosi rangot kaptam, de 1955 tavaszán õrnagyi elõléptetésemet fegyelmi okok miatt4 visszavonták. Az 1956-os õszi szezon kezdete mind a bajnokságban, mind a válogatottban (a jugoszláv, a szovjet, a francia és az osztrák csapatot egyaránt idegenben vertük meg) gyõzelmeket hozott, ami nemcsak Hazánknak, de a Budapesti Honvédnak is a dicsõségére vált, hiszen a csapatból hét-nyolc játékos szerepelt a nemzeti tizenegyben. Az Ausztria elleni mérkõzés után5 még aznap este elmentünk Tatára6, az edzõtáborba. Október 22-én, 23-án és 24-én a megszokott feladatokat végeztük, hiszen vártuk a svéd válogatottat, de ez a mérkõzés elmaradt7, mert 23-án kitört a forradalom. A táborban 23-án este izgatott hangulat lett úrrá a fiúkon, ami érthetõ volt, mivel hallgattuk a rádiót. Másnap, 24-én lejött
Tatára Hegyi8, valamint két politikai vezetõ, és nyugtatni akartak bennünket, mondván, Pesten nem történt semmi, maradjunk nyugodtan, a magyar–svéd mérkõzést megtartják. Még azt is mondták befejezésül, hogy menniük kell, mert várja õket a családjuk. Ezzel a pimasz hazugsággal akartak becsapni bennünket, amikor már a rádió hírei sok magyar áldozatról beszéltek. Azt válaszoltuk, hogy mi pedig holnap hajnalban indulunk haza, mert mindenkinek van családja, és isten önökkel! Így hát 25-én hajnalban egy menetrenden kívüli vonattal a tóváros-kerti állomásról utaztunk Budapestre, de csak Kelenföldig vitt bennünket a járat. Itt váltunk el egymástól azzal, hogy „sziasztok, még találkozunk”, s ezután mindenki gyalogosan indult el az otthona felé. Nekem a budai lakásomig könnyû volt eljutnom. A többi barátom…? A családom (három gyermekem volt már) meglátogatása után bementem az Ezredes utcai HM-kocsijavítóba, a munkahelyemre9 benzint tankolni, és ott Csefán István õrnagy kollégámtól kértem egy pisztolyt és két doboz lõszert. Körülbelül egyórás beszélgetés után azt mondtam az ott lévõ bajtársaimnak, hogy elmegyek körülnézni. Ekkor már az esõköpenyemrõl a vállpántokat otthon hagytam, s civil ruhában, kalapban indultam el. Ettõl a naptól a 31-re virradó hajnalig – tehát addig a napig, amikor a Budapesti Honvéd csapata elindult Spanyolországba, a Bilbao elleni BEK-meccsre – minden nap bejártam a telepre.
* 1956. október 25-tõl 1956. október 31-ig a következõk történtek velem. Mielõtt kiléptem a teleprõl, Csefán õrnagy utánam szólt, hogy „vigyázz, Zoli, mert seggbe lõnek”. Én finoman visszaszóltam az ég felé nézve, és azt mondtam: „Nem félek, Pistám, mert mi ketten vagyunk. Van nekem valakim, aki még soha nem hagyott cserben.” A Moszkva tér felõl, az Olasz fasor10 és a nevezett tér bal oldalán sétálva, nézelõdve láttam, hogy a Vérmezõ felõl a Széna térre vezetõ átjárón anyák és gyermekek állnak ezen a csendes napon, s ugyanebben a pillanatban a férfiak a Széna tér oldalán csoportosulnak. Alig haladtam ötven métert, géppisztolysorozatokat hallottam. Egy kis fekete Tátrából az imént említett anyákra és gyermekekre lõttek. Róluk csak azok a férfiak tudtak vagy tudnak beszélni, akik azt a Tátrát akkor azonnal megállásra kényszerítették… Az autót rögtön felborították, s az azonnal lángba is borult. A látottak miatt irányt változtattam. Kissé szédülve a vérszagtól a téren át a síneken keresztül a Déli pályaudvar fele sétálva láttam, hogy 13-14 éves fiúk a pályaudvarról személykocsikat tolnak ki a dunai oldalon a villamossínekre. Egy már be volt fékezve, amin egy fiú állt, s a következõ kocsi jött felgyorsulva a Moszkva tér felõl. Amikor odaérkeztem az álló vasúti kocsihoz, láttam, hogy a fiú készülõdik átugrani a gyorsan érkezõ kocsira. Ráordítottam, hogy ne ugorjon, de õ pillanatok alatt ugrott. A vasúti kocsik szélesebbek, mint a villamosok, talán ha pár centi van a kettõ között… A fiú megérkezett a mozgó kocsi peronjára, de az egyik lába combtól beszorult a két kocsi közé. A gyereket a bal vállamra vettem, s arra gondoltam, hogy felviszem a közelben lévõ HM tiszti kórházba, amikor meghallottam a hátam mögött egy teherautó zaját. Amikor már csak ötven méterre volt tõlem a teherautó, átszaladtam a fiúval a Vérmezõ oldalára. Mivel nem tudtam a gépkocsi szándékát, elõvettem a fegyverem, és a vezetõ felé irányítottam. A teherautó tõlem körülbelül nyolc méterre megállt, a vezetõ kiszállt. Láttam rajta a jóindulatot, ezért a fegyvert zsebre tettem, s kértem, hogy a fiút vigyék kórházba. (Ez a fiú 1961-ben, amikor a fiam hatéves korában liftbalesetben szintén elveszítette tõbõl a lábát, levélben azzal próbált engem megvigasztalni, hogy az én fiam is fog majd falábbal focizni, mint õ, s megköszönte, amit érte tettem.) Miután a fiút elvitték, leültem a Vérmezõ füvére pihenni. Körülbelül tíz perc múlva indultam vissza az Ezredes utca irányába. Az egyik sarokház ablakaiból besorozott kék ÁVH-sok11 mosolyogtak, kacagtak a járókelõk felé, így felém is. Az Ezredes úti telepen beszélgetés közben már eltérõ vélemények alakultak ki a tisztek között. A nagy vita engem untatott, ezért éjfél után hazasétáltam. Másnap, október 26-án ismét egyedül indultam el a Margit hídon át az Oktogonig, majd onnan vissza a Tabánig. Aznap este kértem egy személyautót, amivel kimentem Kispestre, a Budapesti Honvéd klubházába, és megmondtam, hogy a kollégiumban kedd óta nem ettek. [Nem tudjuk, Czibor melyik kollégiumra gondol – Sz. Gy.] Úgy emlékszem, még e nap délutánján állt meg egy teherautó az
Ezredes utcai telep bejáratánál, tele tíz év körüli egyenruhás gyerekekkel, akiknek a nyakában géppisztoly lógott. Láttuk az ablakból, hogy egy honvéd százados szállt ki a sofõrülés oldalán. Amikor a fél lábam már kint volt az udvaron, az õrnagy barátom azt mondta mosolyogva: „Így van, Zoli, te menj, mert te nem vagy egyedül.” Közeledésemre a százados tisztelgett, amikor felismert, üdvözölt, majd így szólt: „Zolikám, parancsot kaptam, hogy ezeket a kis zsidó fiúkat vigyem ki Bécsbe.” Megmutatta a Vöröskereszt-pecséttel ellátott, hivatalos levelét is. „Azt akarod, hogy menjek veletek?” – kérdeztem. „Nem, Zoli – felelte –, hanem üzemanyag kell, hogy eljussak Bécsig.” Mondtam a fiúknak, hogy tankolják meg az autót, és még a kannákba is tegyenek benzint. Figyelmeztettem a századost, hogy mondja meg a gyerekeknek, nehogy véletlenül meghúzzák a géppisztoly ravaszát, mert a géppisztollyal és a huszonöt kilójukkal együtt kirepülnek a gépkocsiból. Kacagtak. Elköszöntünk, és jó utat kívántam nekik. Ekkor már kezdett sötétedni, s én elmentem a Moszkva tér–Széna tér–Vérmezõ–Déli pályaudvar irányába. Útközben minden utcába benéztem. Az említett ÁVH-laktanya egy kis utcára nyílt. Tizenöthúsz fõbõl álló csoportosulást láttam elõtte, lassan közeledtem feléjük. Megálltam tõlük pár lépésre, s hallottam a beszédjüket: „Itt nincs senki” – kiabálta valaki belülrõl, egy másik pedig többször megismételte, hogy „Itt kell hogy legyenek!”. Egy húsz év körüli fiú mellém sétálva megismert, és a nevemen szólított, majd megkérdezte, mit keresek errefelé. Itt lakom – mondtam –, s körülnézek, hogy mi újság. „Az az újság – mondta erre õ –, hogy nem találjuk a kékeket, pedig tegnap láttam, hogy tele volt velük az ablak. De hála istennek, hogy ilyen gyávák, mert ha itt maradnak, akkor mi is.” Megkérdeztem, ki az az idõsebb ember, aki beszélget a fiúkkal. Azt felelte, hogy õ a Szabó bácsi12, a fõnök. Mondtam, kora reggel jöttem erre, az összes ablak be volt zárva, nem láttam semmiféle mozgolódást, biztos, hogy a laktanya már üres13. Megkérdezte a fiú, van-e fegyverem, mire mondtam, hogy van, de magyarok ellen nem használom. Akkor minek neked? – kérdezte. Mert félek a sötétben – válaszoltam. Elment jelenteni Szabó bácsinak, én az Alkotás utcán át az Ezredes utcába mentem, majd hajnal felé a családi otthonomba. Szombaton, 27-én reggel ismét a telepre mentem, ahol három fiatal hadnagyot láttam elég zavarodottan, katonai ruhában, rangjelzések nélkül. Ránéztem Csefán õrnagyra, aki elmondta, hogy kiszakadtak a törzshelyükrõl, és házról házra menekülnek, de továbbmenni nem mernek, mert több forradalmi csoport is van az Olasz fasor és a mellékutcák környékén. Kocsival sem meri elvinni õket senki. Megkérdeztem tõlük, hova akarnak menni, mire azt mondták, hogy a Lenin Akadémiára. Volt az udvaron egy közepes dzsip vászonnal letakarva, mondtam a hadnagyoknak, hogy bújjanak alá. Odaszóltam egy sorkatona gépkocsivezetõnek: „Te vezess, de a harminc kilométeres sebességet ne lépd túl, mert lassan járj, tovább élsz!” A fiú mosolygott, én felléptem a kocsi kisperonjára, a kalapomat bedobtam az ülésre. Én csak azt tudtam, hogy az Akadémiára az Olasz fasor visz ki, de a sofõr pontosan tudta az utat. Három csoporttal találkoztunk, de csak egyiknél volt fegyver. Mindegyiket tisztelettel köszöntöttem „gyõztünk” szóval, mire õk is boldogan visszaköszöntek. Az Akadémia kapujáig vittük a három fiút, majd visszafelé ugyanígy érkeztünk a telepre, ahol a gépkocsivezetõnek megköszöntem a bátorságát, amit õ örömmel fogadott. Ezután bejártam a megszokott utat, meglátogattam a barátaimat a Vérmezõ mindkét oldalán, elmentem a Tabánig, majd vissza az Ezredes utcába, onnét pedig haza. 28-án, vasárnap adtam ki életem elsõ s egyben utolsó parancsát. Az Ezredes utcából nem a megszokott útvonalon indultam el, hanem a Széna téri piac felé, a budai gázelosztó tartályai mellett. Tudtam, hogy Szabó bácsi, a forradalmár oda szokott visszavonulni az embereivel. A buktatón (a Széna tér felõl a Vérmezõre) túl, a Moszkva tér keleti oldalán állt egy „U” alakú ház, oda álltam be nézelõdni a fal mellé. Félóra múlva a csendet teherautók zaja törte meg, s a Vérmezõ felõl katonai teherautókat láttam érkezni. Egy perc sem telt el, amikor a parancsnoki gépkocsi megállt elõttem. Egy hadnagy kiugrott, s tõlem egy méterre hevesen kiadta a parancsot, ami szó szerint ez volt: „A gáztartályok közé menekült fasisztákat felszámolni!” Kivert a hideg veríték, lelki szemeimmel láttam a nagy robbanást és a levegõ égését. Pillanatok alatt kitisztult az agyam, s megkérdeztem, ki adta ki ezt a parancsot. „Bajtárs, a Minisztériumból kaptam a feladatot, hogy kitõl, azt nem tudom, de telefonon adták a parancsot” – mondta.14 Elõvettem a katonai igazolványomat, és bemutatkoztam. Levettem a kalapomat, és azt mondtam: „Hadnagy bajtárs, ezt az õrült parancsot bármilyen barom egy telefonfülkébõl is
kiadhatta volna, s ezzel a tettel egész Buda elpusztulhatna. Én adom ki a parancsot, vigye el a fiúkat, vissza a laktanyába!” A fiúk között rendetlenség támadt, leugráltak az autóról, és a nevemet kiabálták. Szereztek papírt, és autogramot kértek. Tizen-egynéhány aláírás után megkérdeztem tõlük, melyik laktanyába tartoznak. A kelenföldibe, mondták (én is oda vonultam), mondtam nekik, mindjárt ott lesznek. Felszálltak a kocsikra, majd a hadnagytól „erõ, egészség” szavakkal elköszöntem. A kocsik jobbra kanyarodva az Alkotás úton elmentek Kelenföld felé. Én hazasétáltam a családomhoz, korán lefeküdtem, még a három gyermekemmel sem volt kedvem játszani. Másnap reggel nyolc órakor a feleségem azzal keltett fel, hogy egy embert meg akarnak ölni a ház elõtt. Rendbe hoztam magam, a ház kapualjában megálltam, és hallgattam. Hát igen! Férfiak, nõk sikoltoztak. Megölni! Felkötni! Ávós! Titkosrendõr! Ilyen szavakat kiabáltak a felé az ember felé, aki egy oldalkocsis motor mellett állt, halálra rémülten. Elindultam a tömeg felé, a kör szétnyílt, akkor már csend volt. Megkérdeztem a fiútól, van-e családja. Azt felelte, hogy éppen azokhoz akar menni. Menj és vigyázz rájuk, mondtam, majd kiléptem a körbõl, és elkísértem a Krisztina templomig. Onnan a telepünk felé vettem az irányt. Megérkezésem után pár percig beszélgethettem, amikor kiszólt a fõnök, hogy telefonhoz hívnak. „Ki az? Öcsi? – Igen, szevasz, Zoli. – Örülök, hogy hallom a hangodat, Öcsikém, mi újság? – Itt vagyunk a Külügyminisztériumban az útlevelekért, hogy le tudjuk játszani a Bilbao elleni BEK-meccset, de nem adják ki az útleveleket. Légy szíves, gyere el, és beszélj velük.” Erre a már szóba került gépkocsival és sofõrrel a Duna-parti minisztériumba mentem. Az információs pultnál nem volt senki. A néma csendben beszélni kezdtem egy láthatatlan senkinek. „Bácsika! Uram! Barátom! Nem rosszalkodni jöttem, csak megkérdezni, hogy hova esik az útlevélosztály.” Megismételtem a nevemet, és mondtam, hogy a Puskás Öcsi vár. Erre a pult alól ijedt arccal felnézett egy bácsika, és megmondta, hol a keresett iroda. Egy nagy szalonba léptem be, az ajtónyitás hangjára pedig belépett a másik oldali irodából az Östreicher15 és az Öcsi. Mindenféle köszönés nélkül, fennhangon mondtam a Puskás Öcsinek: nem mondtad nekik, hogy a meccs lejátszása után hazajövünk? Erre a három személy közül az, aki az írógépnél ült, megszólalt, hogy kiadja az útleveleket, csak még le kell gépelni. (Ma sem értem, miért nem adta ki Puskás Öcsinek!) Húsz perc alatt le tudja gépelni? – kérdeztem. Mondta, hogy igen, én meg leültem a szalonban. Nem telt el húsz perc, jött Puskás Öcsi azzal, hogy „minden rendben van, Zoli, szerdán reggel indulunk a Sporttiszti Iskolából”. Mire felkeltem a fotelbõl, már nem is láttam õket. Lefelé indulva találkoztam az MTK két vezetõjével, akik panaszkodtak, hogy nem adják ki részükre az útlevelet. Kértek, segítsek… Visszasétáltam az irodába, s mondtam ugyanannak az embernek, hogy az MTK-sok is vissza fognak jönni külföldrõl, s kérem szépen, adja ki az õ útlevelüket is. Kedden ismét sétáltam a szokott útvonalon, majd délután egy-két közeli barátomnál tettem látogatást, hogy elköszönjek tõlük a mielõbbi viszontlátásig. A korai sötétségben fiatal fiúk meszeltek a házunk falára szovjetellenes mondatokat. Kivettem az egyik fiú kezébõl az ecsetet, és én is a falra meszeltem, hogy „Ki az oroszokkal!”. Utána jutott eszembe, hogy nem oroszokat, hanem bolsevikokat kellett volna írnom. Utolsó látogatásom az említett ÁVH-s laktanyától visszafele a harmadik vagy a negyedik házba vezetett. A ház kapuja már ki volt lõve, kifelé a feleségemet kibújtattam, aki visszaszólt, hogy „Tankok!” Lassan közeledett, és majdnem elõttünk megállt két tank, s a toronyfegyverével ránk célzott. Karlengetéssel kiabáltam feléjük, s az aszszonyt is noszogattam. „Zdrasztvujtye, tovaris!” köszönésekkel üdvözöltük õket, és lassan haladva mögöttük mentünk haza. Másnap, október 31-én a megbeszélt indulási idõnél húsz perccel késõbb érkeztem. A társaim az autóbusz mellett állva vártak, már csak én hiányoztam. Üdvözlés után a Honvéd SE elnöke, Madarász Endre kért, hogy Kocsissal és Budaival együtt menjek be vele az irodába. Közölte velem, hogy a fiúk megválasztottak a Forradalmi Bizottság elnökének, a két sportbarátomat pedig elnökhelyettesnek. A csapat tagjai elhatározták, hogy õ nem jöhet velünk, majd sírva mondta, hogy ha itthon hagyjuk, akkor õt megölik. Mondtuk neki a két elnökhelyettessel, hogy „nem ölnek meg, mert együtt megyünk és együtt is jövünk haza”. Kiléptem az udvarra, és a lépcsõ legfelsõ fokáról így szóltam a fiúkhoz: „A Bandi bátyánk is velünk jön.” Bandi szállt fel elsõnek, aztán mi sorba, és elindultunk Bécsbe. November 4-én a rádiót hallgatva megtudtuk, hogy a szovjet hadsereg a magyar forradalom letiprására visszajött az országba, hogy másodszor is „felszabadítsa” Hazánkat. Ekkor határoztam el, hogy nem jövök haza.
* Mivel a Bilbao elleni meccsig még hetek voltak hátra, felkészülési mérkõzéseket játszottunk Belgium, Németország, Spanyolország és Olaszország csapatai ellen. A bilbaói meccs után mindenféle engedély nélkül dél-amerikai túrára indultunk 1957 januárjában, ami körülbelül két hónapig tartott. Még az olasz túra közben én egyéves elõszerzõdést kötöttem az AS Romával, ezért Dél-Amerika után az olasz fõvárosba mentem a családomhoz is, akiket háromszori próbálkozás után, 1956. december 6án sikerült kijuttatni az országból. Közben megtudtam, hogy a FIFA és az MLSZ egy-egy évre eltiltott, így az elõszerzõdésem érvényét veszítette. Ekkor a Barcelona hetedmagammal meghívott, és 1957. december 31-ig, a büntetés lejártáig minden költségemet kifizette. Hároméves szerzõdést írtam alá náluk. Harminchat évig Barcelonában éltem. Az állampolgárságot 1958-ban ajánlotta fel a spanyol állam, s mivel hontalanok voltunk, én elfogadtam. Jelen pillanatban kettõs állampolgárságom van. 1992 végén véglegesen hazaköltöztem nevelõvárosomba, Komáromba. A fegyverem sorsáról csak annyit tudok, amennyit a feleségem elmondott. Elõbb a konyhában, a szekrény tetejére rejtette el a lõszerekkel együtt, majd a pisztolyt a kazánba, a két doboz lõszert meg a szemeteskukába dobta. A szöveget közli: Szöllõsi György
1Rákosi
Mátyásról van szó. Mihályról van szó, aki a sportért felelõs honvédelmi miniszter volt 1948–1953 között. 3Az akkori hatalom a Budapesti Honvédnak átkeresztelt Kispestbõl hozta létre – erõszakos átigazolásokkal is – a korszak reprezentatív csapatát. Czibor – ellentétben Budai Lászlóval és Kocsis Sándorral – ezt a kényszert az emlegetett, reá jellemzõ agyafúrtsággal rövid idõre ki tudta játszani, de Farkas Mihály újabb parancsa ellen („Czibor játszódjék a Honvédban!”) már semmit nem tehetett. 41955 tavaszán Czibor az Emke bárjában hangosan szidta a rendszert, majd összeverekedett az ÁVH civil ruhás ügynökeivel. Hetekig házi õrizetben volt, s a válogatottból is több hónapra kimaradt. 5A mérkõzés – 2:0-ra nyertünk – 1956. október 14-én volt, Bécsben. 6A magyar sportolók központi edzõtábora 1948 óta Tatán volt. 7A magyar–svéd mérkõzés 1956. október 28-án, vasárnap lett volna. 8Hegyi Gyula (1897–1978) a különbözõ neveket viselõ sporthivatal elsõ számú vezetõje volt 1948 és 1962 között államtitkári rangban, egy idõben a MOB elnöke is. 9Czibor, mint a Budapesti Honvéd labdarúgója, a Honvédelmi Minisztérium kötelékébe tartozott, ennek egyik objektuma volt a „munkahelye”. 10A mai Szilágyi Erzsébet fasorról van szó, amelyet 1946 és 1962 között Malinovszkij fasornak, korábban (1941-tõl) Olasz fasornak hívtak. Czibor következetesen az út régi nevét használja. 11A népnyelv az Államvédelmi Hatóság egyenruhás tagjait a váll-lap színérõl „kék ávósoknak” nevezte, a határõröket pedig „zöld ávósoknak”. 12Szabó János (1897–1957) a Széna téri felkelõk parancsnoka volt, a megtorlás során az elsõk között végezték ki, 1957. január 19-én. 13Czibor emlékezete itt is pontos lehet, hiszen a szaktörténeti földolgozásokból ma már tudható, hogy – Münnich Ferenc belügyminiszter utasítására – már október 26-án megkezdõdött az ÁVH-sok átöltöztetése, menekítése. 14Ezen a napon – 1956. október 28-án – a Nagy Imre-kormány kihirdette a fegyverszünetet, elismerte a népmozgalom nemzeti, demokratikus voltát, tehát gyõzött a forradalom. Az MDP militáns szárnyát képviselõ, a mozgalmat mindvégig fegyverrel leverni szándékozó, Nagy Imréék megbuktatását is megtervezõ Katonai Bizottság a Honvédelmi Minisztériumban székelt, céljait a fordulattal egy idõben sem adta fel. A parancs innét származhatott. 15Östreicher Emil (1914–1992) sportvezetõ, menedzser. 1955–56-ban a Budapesti Honvéd labdarúgó-szakosztályának irányítója. Õ volt a nevezetes túra vezetõje. Nem tért vissza Magyarországra, a Real Madrid menedzsere lett. 2Farkas
