Csurgó Csaba: Kukoricza Copyright Csurgó Csaba, 2014

Csurgó Csaba: Kukoricza Copyright © Csurgó Csaba, 2014

ISBN: 978 61 5546 855 1 Agave Könyvek Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán Szerkesztô: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva

Nyomta és kötötte a Pauker nyomda 2014-ben Felelôs vezetô: Vértes Gábor ügyvezetô Mûfaj: fantasy

ELŐHANG

A kukoricaföld egyszerre volt a barátja és az ellensége. A barátja, mert rej­tegette, bújtatta, és az ellensége, mert akadályozta a menekülésben. A nö­vények állandóan összezárultak előtte, de maradt még ereje a fu­ táshoz. Legalábbis úgy érezte. A nő bizonytalan léptekkel botladozott előre, sebhelyek csíkozta arcán könnyek keveredtek izzadságcseppekkel. Bal kezét gömbölyű hasa alatt tartotta, ujjai széttárva, mintha hamarosan megszületendő gyermekét nemcsak az elkerülhetetlen rázkódástól, hanem a világ minden veszélyétől és gonoszságától is meg akarná óvni. Jobbjával a kukoricaszárak leveleit próbálta félrehajtani, de azok rendületlenül csapódtak a bőrének, a sze­ merkélő esőtől nedves felületükkel úgy tapadtak rá és simították végig, mint milliónyi, új ízre vágyakozó nyelv egy hatalmas, kitátott szájban. A nő felnézett az égre, de a hold már eltűnt a csillagokkal együtt, csak a vastag, súlyos felhők feketesége maradt. Ha előretekintett, és megpró­ bálta keresztülfúrni tekintetét a kukoricaszárak távolba nyúló tömegén, néha meglátta a falu halovány fényeit. Vagy csak képzelte az egészet? Az elméje játszott vele? Nem, a falunak ott kell lennie, és neki muszáj eljutnia odáig. Kényszerítette magát, hogy nagyobbakat lépjen, de ekkor hirtelen érezte, hogy valami végigcsurog a combján. Ez nem az eső volt. Egy pillanatra megállt, összegörnyedt, és a háta mögé nézett. Semmi. El fog jutni a faluig. Mélyeket lélegzett, és próbálta összeszedni az erejét. Azt az erőt, ami­ ről már azt hitte, régen kiveszett belőle. Kiveszett? Dehogy kiveszett. Kiszívták, kiirtották, kipusztították a testéből. Mindkét tenyerét rá­fektette

5

a hasára. Érezni akarta, hogy nincs egyedül, hogy valaki itt van vele az éjszaka közepén, a sötétségben, a kimerültségben, és az a valaki feszülten figyel rá, az a valaki bízik benne, annak a valakinek szük­sége van rá. Újra nekiindult. Az eső lassanként ragadós sárrá áztatta a földet, és ő egyre nehezebben tudott lépni. Meztelen talpa cuppanó hangot adott, ahogyan újra meg újra kiemelte lábát a sárból, hogy megtehesse a követ­ kező lépést. Csak egyenként, mondta magának. Egyszerre csak egyetlen lépésre kell koncentrálni. Egyszerre csak egyre. Görcs szorította össze a testét, ami valahonnan a hasából indult ki, és a fájdalom arra készült, hogy átvegye az uralmat minden egyes idegszála, minden egyes sejtje fölött. Belekapaszkodott egy kukoricaszárba, szerette volna, ha a növény megtartja a súlyát. Támaszkodni akart valamire, le­ gyen az bármi, ember, állat, növény, mindegy, csak hadd kapaszkodhasson valamibe. De a kukorica szára elhajlott a keze alatt, mintha menekülni akarna előle. Valahol a távolban villám cikázott át az égen, aztán megérkezett a mennydörgés is. Feltámadt a szél, a kukoricaföld pedig válaszolt neki, susogva vitatkozott vele. A levelek zavart táncba kezdtek, és vadul rázták le magukról a vízcseppeket. Ahogy a növények hajladoztak, a nő ismét megpillantotta a távoli fénypontokat. Már nem lehet messze, gondolta. Két elszánt lépést tett a falu irányába, aztán a meztelen lába megcsúszott a síkos talajon, és a nő végigvágódott a földön. Az oldalára zuhant, miközben ujjai óvón tartották a hasát. Arcát dühös levelek karmolták, vászonruháját feketére festette a sár. Testét újra birtokba vette a fájdalom, miközben ő a hátára fordult, az egyre kövérebb esőcseppeket figyelte, és ebben a pil­ lanatban megértette, sőt tökéletes bizonyossággal tudta, soha nem fogja elérni a falut. Azok a pislákoló fények mindörökre csak hívogató, csalfa angyalok maradnak a számára. Hazug szirének, akik most félrefordulva kuncognak rajta. A nő felkészült a szülésre. Tudta, hogy fájdalmas lesz, de a fájdalom már régóta nem jelentette ugyanazt a számára, mint régebben. És ez most különben is más. Ennek a fájdalomnak értelme van. Ez a fájdalom…

6

Majdnem felüvöltött. Azt pedig most nem lehet. Nem lehet, amíg nem tudja biztosan, az üldözői nincsenek a közelében. Kukoricaleveleket tépett, és a szájába tömte őket, hogy arra harapjon, ha kezdene elviselhetetlenné válni a fájdalom. Behunyta a szemét, az idő elszaladt előle. Újabb villámok fényeit látta a szemhéján keresztül, és újabb mennydörgések robaja nyomta el a kukoricaföld folyamatos susogását. Állkapcsa görcsösen összeszorult, orrlyukai vad ritmus szerint tágultak ki és húzódtak újra össze. Izmai megfeszültek, nyakán kidagadtak az erek. De amikor a görcs teljes erőből támadt, amikor a nő úgy érezte, most mindene apró darabokra szakad, és minden belül lévő dolog egyszerre akarja kívülre verekedni magát, és az esőcseppek, a szél, a kukorica, a sár, a sötét égbolt, az egész világ csakis kínból áll, amikor nem létezett más gondolat a fájdalmon kívül, akkor a nő váratlanul elmosolyodott. Ujjai a sarat markolászták, szájából még mindig ott lógtak a szétharapott levelek, szeméből könnyek csurogtak, de az arca mosolygott. Amikor vége lett, először fel sem fogta. Csak feküdt tovább, mozdulat­ lanul. Aztán meghallotta a sírást. Kiköpte a levelek maradékát, és lassan ülő helyzetbe tolta fel magát. Ugyanabban a pillanatban emelte fel és szorította magához a síró, vérmaszatos újszülöttet, mint amikor meghal­ lotta a kutyaugatást. A hang irányába kapta a fejét. Meg fogják találni! Nem gondolta végig, mit csinál. Csak cselekedett. Ujjai vadul kotorták a sarat valami élesebb kődarab után. Már hallotta az üldözők kiáltásait, a kutyák pedig néhány pillanatra abbahagyták a csaholást. A nő szinte látta őket maga előtt, ahogy leszegett fejjel állnak, ugrásra készen, megfeszített izmokkal várnak a vezényszóra. Talált egy lapos követ, a felszíne durva volt, a pereme éles. Pont belefért a tenyerébe. Bal keze a köldökzsinórt szorította, jobbjával a követ fogta. Beakasztotta a követ a köldökzsinór alá, mintha csak valami madzagot próbálna elvágni, aztán a bömbölő gyerekre pillantott. Fiú, gondolta. Erős, egészséges, gyönyörű fiam van. – Sssss! – csitította. – Maradj csendben, és minden rendben lesz. Ígérem neked.

7

A köldökzsinórt nehezebb volt elvágnia, mint gondolta. De végül si­ került. Újból felharsant a kutyaugatás, most még hangosabban és még vadab­ bul, mint korábban. Sietnie kell! Gyorsan kukoricalevelekkel takarta be az újszülöttet, hogy védje az esőtől és az éjszaka hűvösétől. – Sssss! Ne sírj. Anyunak most el kell mennie. Végighúzta ujjait a fia homlokán, mire a sírás hüppögéssé csendesült. Könnycseppeket érzett végigfutni az arcán, de nem törölte le őket. Jólesett neki a melegség, ami a nyomukban maradt. – Ne most sírj. Majd reggel sírj, hogy megtaláljon valaki. Most maradj csendben. Kérlek – tette hozzá. Lekuporodott a gyerek mellé, akinek a testéből már csak egy maszatos fej látszott ki, minden mást a kukoricalevelek takartak. A nő odanyomta arcát az újszülött fejéhez, megcsókolta a kék erekkel behálózott bőrt, aztán feltápászkodott. – Nőj nagyra, kicsim! – suttogta, miközben zavarodottan törölgette ruhájába a sáros ujjait. Bocsánatot akart kérni, amiért ez megtörténhetett, bocsánatot kérni, amiért megszülte őt, amiért most nem veheti a karjaiba, nem csókolgathatja, nem simogathatja, nem dédelgetheti. Bocsánatot kérni az őrült világért, ami körülveszi őket, a kiabáló üldözők miatt, a vérsza­ got szimatoló kutyák miatt, a fájdalomért, a megaláztatásért, az esőért, a sötétségért, és azért, hogy soha nem taníthatja meg őt különbséget tenni jó és rossz között, soha nem magyarázhatja el neki, hogyan ismerheti fel a hazugságot. Hirtelen hátat fordított a levelekbe bugyolált fiának, és abba az irányba kezdett gyalogolni, ahonnan a kutyaugatást hallotta. Arra gondolt, milyen igazságtalan az élet, még az sem adatott meg neki, hogy megetethesse a kisfiát. Egy pillanatra elképzelte, ahogy magához öleli a csöppséget, finoman a melléhez húzza, és hagyja, hadd egyen. Érezni vélte a bőrén az apró ujjak érintését, a másik test melegét, aztán a kutyák már egészen közelről ugattak, tisztán hallotta üldözőinek kiáltásait is, ahogy egymást

8

utasítgatják, és beleremegett a gondolatba, hogy valószínűleg soha nem tudja meg, az újszülött kisfia megérte-e a reggelt. Futott. Összeszorított foggal. Egyenesen az ugató kutyák és a kiabáló üldözők felé.

1. Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Rohadt meleg volt aznap. De a plüssöket egyáltalán nem viselte meg a hőség. Sőt, mintha most felszabadultabbnak, vidámabbnak tűntek vol­ na, mint korábban. Fent a hegyen egyszerre lefoszlott róluk az a szinte tapintható rosszkedv, ami az utóbbi hónapokban rájuk telepedett. Ha emberekről lenne szó, azt mondanám, szorongtak, de ez a kifejezés elég idétlenül hangzik plüssállatok esetén. Tudtam ugyan, miért rosszkedvűek, de hát mi közöm van nekem ahhoz, hogy Frida mit csinál velük? Semmi. Na ugye? Ott kószáltak előttem a fűben, minden látható cél nélkül, néha meg­ álltak, és az alattunk elterülő várost nézték. A mackó tett néhány tétova, tánclépésre emlékeztető mozdulatot, aztán felrúgta a nyulat, de a nyúl nem is reagált rá. A múlt héten, a képtárban gondolkodás nélkül visszaütött, úgy kellett őket szétválasztani, és kirángatni mindkettőjüket a királyi család portrékiállításáról. Lefeküdtem a fűbe, és figyeltem a plüssöket. A mackó nem csak egysze­ rűen felrúgta a nyulat. Nem. Neki taktikája volt. Stratégiája. De ez most kifejezetten játékosnak tűnt, ellentétben a képtári incidenssel. Először megállt a nyúl háta mögött, mintha csak ártatlanul nézelődne. Rápil­ lantott a többiekre, a zsiráf felé még talán biccentett is, aztán hátratette a puha, barna szőrrel fedett mancsait, és ha lett volna rá lehetősége, biztosan elkezd még fütyörészni is, jelezve, hogy nála ártatlanabb lény jelen pillanatban nem tartózkodik az egész János-hegy területén. Sőt, talán egész Budapesten sem. Egy ideig az égen átvonuló bárányfelhőket nézte, aztán hirtelen támadásba lendült. Közvetlenül a nyúl mögé lépett, meglendítette a jobb lábát, és rúgott. A nyúl elvesztette az egyensúlyát,

11

kis híján orra bukott, de aztán beindultak benne a végtagjait mozgató apró motorok, és ismét biztonságosan állt két hátsó lábán. Oda se for­ dult a mackó felé, folytatta, amit eddig csinált. Jobb mancsában hosszú fűszálat tartott, azzal csiklandozta a saját fülét, miközben a távolban csillogó Dunát nézte meredten. Máskor talán megfordul, és legalább vet egy rosszalló pillantást a mackóra, már amennyire az üvegből készített szemei lehetővé tettek rosszalló pillantást. De aznap semmi ilyesmi nem történt. Talán a hegyi levegő miatt. Összesen hatan voltak. A nyúl, a mackó, a zsiráf, az oroszlán, a teve meg a polip. Igen, polip. Fogalmam sincs, ki volt az az idióta, aki a polipot tervezte, de hát ez van, különleges embereknek különleges játékok járnak, ha Fridának jó a polip, nekem sincs vele semmi bajom. Igaz, kicsit hülyén nézett ki, ahogy a nyolc karján lökte magát előre, és emiatt mindig az volt az érzésem, hogy ő a többiek fejlődési rendellenességgel született kistestvére, akit általában maguk mögött hagynak, akit ki lehet felejteni – szándéko­ san, persze – a legizgalmasabb játékokból, aki folyamatosan ott lohol a nyomukban, de soha nem érheti utol őket. Most még ő is vidámabbnak tűnt a szokottnál. Felkúszott a domboldalon, aztán összegömbölyödött, és legurult. Mintha némi irigységet láttam volna megcsillanni a teve sze­ mében, ahogy a nyilvánvalóan remekül szórakozó polipot figyelte. Egy ideig elemezte magában a helyzetet, aztán úgy döntött, ő is megpróbálja. Felbaktatott az emelkedő tetejére, és közben rám pillantott, mintha azt akarná mondani, figyeljek, mert most ő következik. Megpróbált ő is össze­ gömbölyödni, de a mutatványnak az lett az eredménye, hogy egyszerűen orra esett, és elterült a fűben. Vajon mire számított? Néha olyan okosnak tűnnek, aztán meg jön egy ilyen hülyeség. Van úgy, hogy azt hiszem, tudom, mit miért csinálnak, de akkor tör­ ténik valami szokatlan, és úgy döntök, hagyom az egészet a fenébe. Nem azért fizetnek, hogy megértsem őket, hanem hogy tanítsam őket a világ dolgaira. És én tanítom is őket, mert a fizetésre nem lehet panasz, hála az Ezredesnek. – Mesterséges sütnivaló – mondta egyszer az Ezredes. – Ez lehet a jövő.

12

Persze láttam rajta, hogy ő sem hiszi el, amit mond, de bólintottam. Hát persze. A jövő. Hat darab plüssállat, mindegyik alig nagyobb negyven centinél. Ha ez a jövő, én baromi jól fogok szórakozni. Valamikor tavasszal elvittem őket az állatkertbe. Ez akkor történt, amikor a depresszió jelei éppen csak elkezdtek mutatkozni rajtuk. Itt is megkaptuk a szokásos furcsálló pillantásokat, ahogy végigvonultunk a sétányon: én elöl, mögöttem pedig a hat plüssállat, kettesével, szépen sorban, mint az óvodások. Általában megkérdezik, hogy ezek micsodák, mire én általában azt válaszolom, hogy játékok. Ennél a pontnál az embe­ rek várakozón szoktak pillantani rám, hogy esetleg bővebben is kifejtem, miért járok hat darab plüssállattal a nyomomban az utcán, vagy ahol éppen vagyunk. De én nem fejtem ki. Csak jelentőségteljesen a szemükbe nézek, és azt mondom: – Az Ezredes lányának a játékai. Ők meg bólintanak, hogy persze, persze, némelyikük még bocsánatot is kér, aztán mennek tovább, mintha nem is találkoztunk volna. Én ilyen­ kor elmosolyodom, és élvezem a helyzetet. Élvezem az előnyét, hogy az Ezredes a főnököm. Szóval éppen az állatkertben voltunk, és megálltunk a zsiráfok kifutója előtt, a hat kis bumfordi plüss tátott szájjal nézte a hosszú nyakú óriásokat, amikor láthattam, hogyan is működik bennük ez a mesterséges sütnivaló. Azt hiszem, először a polip vette észre a hasonlóságot az igazi zsiráfok és a plüsszsiráf között. Ide-oda járatta a tekintetét, hol az egyiket bámulta meredten, hol a másikat. Aztán a többiek is csatlakoztak hozzá, és némileg eltávolodtak a zsiráf formájú társuktól, és úgy méregették, mintha hirte­ len valami hatalmas tisztelet ébredt volna bennük. A zsiráf nem értette a dolgot, zavartan csavargatta hosszú nyakát, aztán arrébb sétált. A polip kivételével mindegyiküknek tudtam hasonló élményt okozni – polipot ugyanis nem tartottak az állatkertben –, de ennek ő nem tulajdonított semmilyen jelentőséget. A majmoknál történt meg a baj. Már azt sem tudom, milyen majmok voltak. Akkor persze hangosan felolvastam a plüssöknek minden tudni­

13

valót a ketrecen elhelyezett kis táblácskáról, hátha értenek belőle valamit. Én már csak arra emlékszem, hogy a majmoknak hosszú karjaik voltak, és úgy lendültek ide-oda a fellógatott köteleken, hogy alig tudtam követni őket a szememmel. Hát még a plüssök. Mire a beléjük épített motorok lassan elfordították a fejüket, a majmok már újra a másik oldalon ugráltak. Hirtelen történt az egész. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két majom nekiugrik egy harmadiknak. Az egyik földre döntötte a kiszemelt áldozatot, a másik pedig hihetetlenül fürgén a fekvő állat fejéhez került, és torkon harapta. Aztán mindketten ütni, vágni, rugdalni kezdték a sze­ rencsétlent, az pedig fájdalmasan rikoltozva, vinnyogva próbált behúzódni előlük a sarokba. Meredten figyeltem a ketrecben kibontakozó harcot, és mikor ismét a plüssökre néztem, már nem álltak az előbbi helyükön, a korlát mellett. Néhány méterrel arrébb vettem észre őket, amint lehajtott fejjel kullog­ nak a bokrok felé. Utánuk kiáltottam, de mintha nem is hallottak volna. Csak haladtak tovább, hátat fordítva a majmoknak és nekem. Melléjük léptem, és akkor megláttam valamit a tekintetükben, amiről akkor még nem tudtam, micsoda. Csak azután értettem meg a viselkedésüket, hogy Frida elmondta nekem a kis titkát. Frida azt csinál velük, amit akar. Az ő plüssei, én csak tanítgatom őket, hogy a gazdájuk még büszkébb lehessen rájuk. • – Látjátok ott azt a fehér pontot a hegy tetején? – kérdeztem a plüssöktől, akik egy pillanatra abbahagyták a játékot, és mind abba az irányba néztek, amerre mutattam. – Az a János-hegyi kilátó, a város legmagasabb pontja. Annál nincs magasabb hely egész Budapesten. Ötszázhuszonnyolc méter. Amikor mindenhol köd van, ott akkor is süt a nap. Csodálkozva nézték a távoli épületet, még a fejüket is billegtették, mintha a méreteit próbálnák befogadni. – Na jól van, mára eleget tanultunk, mehettek játszani.

14

Szerették, ha a körülöttük lévő világról mesélek nekik, de azért a leg­ jobban játszani szerettek. Mint a gyerekek. A Normafa különösen jó hatással volt rájuk. A polip után most az oroszlán próbálkozott azzal, hogy legurul a domboldalon, de ő sem járt sok­kal nagyobb sikerrel, mint a teve. Megcsóváltam a fejem, mire az oroszlán kérdőn nézett rám, sörényes fejét oldalra biccentve, mintha azt próbálná megtudakolni, hogy akkor ő most valami tiltott dolgot csinált-e. – Nem, nem – mondtam neki. – Semmi baj. Folytasd csak nyugodtan. És ő folytatta. Én pedig kinyújtóztam a fűben, és megtapogattam a nadrágzsebemet, hogy ott van-e még a gyűrű. Ott volt. Ki tudja, hányadszor ismételtem ma már ezt a mozdulatot. Az ered­ mény minden alkalommal ugyanaz volt. A gyűrű még mindig a zsebem mélyén lapult, nem vette ki onnan senki. Elmosolyodtam. Izgatottságot kellett volna éreznem, de ehelyett valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállt rám, mint ahogy a plüssöket is elvarázsolta a zöld fű, a friss levegő és a messzeségbe nyúló város látványa. A távolban óriási gyárkémények köpködték szürke váladékukat az égre, láttam a külvárosok düledező to­ ronyházait, a romos lakóépületeket, de láttam a Duna-part kecses palotáit, a Margitsziget fáit és a várost átszelő sugárutakat. Egész Budapest ott hevert a lábaim alatt, de ahogy ujjaim újra rákulcsolódtak a gyűrűre, úgy éreztem, hogy nemcsak a város, hanem az egész világ az enyém. A Sanyi is, meg a Dagadt is azt mondta, hogy hülyeséget csinálok. A Sanyi csak irigykedett, ez egyértelmű. Még mindig amiatt a vörös csaj miatt haragudott, akibe ő állítólag szerelmes volt, de aztán én lecsaptam a kezéről. Lecsaptam, egy lószart. A csaj bejött a szobámba, hogy nincs-e valami olvasnivalóm, amíg a Sanyi visszaér, merthogy el kellett mennie valami munkaügyben, őt meg itt hagyta, és ezt azért vele nem lehet csi­ nálni, és különben is baromira unatkozik. Mondtam, hogy olvasnivalóm, az speciel éppen nincsen, de egy zsebrádiót tudok adni. Az is megfelelt neki. Bekapcsolta, de még mindig ott állt a szobámban a földre hányt

15

ruháim és az aprócska, kopott íróasztalom között. A rádióban egy ismerős férfihang énekelt. – Zafír – mondta a ritmusra mozgatva a fejét. – Bírod? – Persze hogy bírom – válaszoltam neki. A Sanyinak ennyi is elég volt, hogy nehezteljen rám. Szerinte ez flör­ tölés. Tisztességtelen dolog vele szemben. Pedig egyszerűen csak nem akartam csalódást okozni a lánynak azzal, hogy bevallom neki, szerintem a Zafír úgy szar, ahogy van. A Sanyival meg a Dagadttal együtt jártunk iskolába, együtt hagytuk ott az intézetet, és együtt béreltük ezt az aprócska lakást, amivel többek közt az volt a baj, hogy mivel az utcaszint alatt feküdt, a nagyobb esőzések teljesen beáztattak minket. Egy idő után tanultunk a hibáinkból, és már semmit nem tartottunk a szekrények legalsó polcain. Nem voltunk igazán jó barátok mi hárman, talán még barátok se, mind­ össze a körülmények dobtak bele minket ugyanabba a kalapba, és csak remélni tudtam, hogy én leszek az, akit valami láthatatlan kéz egyszer kiemel innen, és bepottyant egy saját lakásba. Egy olyan helyre, ahol csak az én nevem van a csengőre írva, ahol nyugodtan zuhanyozhatok, amennyit csak kedvem tartja, és ahol az ember többnyire szárazon tudja kivenni a zoknikat és az alsónadrágokat a szekrényből. Egy évvel ezelőtt mintha megjelent volna ez a láthatatlan kéz, és talán lassan hozzá is látott, hogy kiemeljen ebből a szánalmas lyukból. Akkor kezdtem el az Ezredesnek dolgozni, és bár lakótársaim ezt a döntésemet sem fogadták kitörő lelkesedéssel, szorgos munkámnak és az Ezredes bőkezűségének köszönhetően a szobám íróasztallal takart sarkában, egy kilazított tégla mögött tartott összespórolt pénzem határozott gyarapo­ dásnak indult. – Áruló – köpte felém a Dagadt, amikor bejelentettem, hogy az Ezre­ desnek fogok dolgozni. A szája tele volt rántottával. – Mi van? – Az van, hogy eladtad magad.

16

– Persze hogy eladtam magam. Én dolgozom, ők fizetnek. Ha te is dolgoznál, tudhatnád, hogy így működik a világ. – Én dolgozom – mondta, miközben szalonnazsír csurgott lefelé a szája sarkából, de ez nem zavarta annyira, hogy letörölje. – Csak nem nekik. – Nem mindegy? Ki a szart érdekel? Ledobta a kezéből a villát, mire tojásdarabok szóródtak szét a kony­ haasztal egyébként is mocskos felületén. Két kézzel megtámaszkodott az asztal lapján, és annyira előretolta magát, amennyire csak a kövér teste engedte. – Látod, ezért tart itt ez az ország! Az olyanok miatt, mint te. Az olyan gyáva, megalkuvó, szemét, rohadt árulók miatt, mint te! Sanyi addig a teával foglalkozott, de most felénk fordult. – Halkabban, a kurva életbe! Még meghallja valaki. – Hát te se érted? Az áruló itt van velünk. Itt reggelizik az asztalunknál, ugyanazt a rántottát eszi, ugyanazt a teát issza. Felálltam, és hátrarúgtam a székemet. – Na jól van, Dagadt, most már elmész az anyádba! – Nem, Jancsi! – rázta felém fenyegetően a húsos mutatóujját. – Te mész el az anyádba! Nem tudom, milyen érzés, ha az embert úgy anyázzák, hogy tényleg vannak szülei. Érdekes lehet. Egyszer kipróbálnám. És biztos vagyok benne, hogy a Dagadt is. Amikor megmutattam nekik a gyűrűt, mind a ketten kiröhögtek, de csak a Dagadt szemében láttam gúnyt. Sanyi tekintetében inkább irigység csillogott. Azon gondolkodtam, vajon akkor mennyire röhögnének, ha elmondanám nekik, mennyibe került. Meseszép gyűrű volt, az aranyfelületén úgy csillant meg a fény, mint a legtisztább, legcsodálatosabb nyári napkelte. Az apró drágakő törékeny csillagként ült a gyűrű tetején, a világ minden gyönyörűségének tökéletes esszenciája. A Körúton vettem, egy kis ékszerüzletben, és előbb láttam meg a kirakatban, mint hogy az elhatározás megszületett volna. Úgy rohantam

17

haza utána pénzért, pihenő nélkül, széles vigyorral az arcomon, mintha a gyűrű látványa egyetlen pillanat alatt feltöltött volna energiával. A saját lakásra gyűjtött pénzem felét költöttem rá, majdnem félévnyi keresetemet, de egyáltalán nem bántam. És nem azért nem ültem villamosra, mert azzal is spórolni szerettem volna, hanem mert szétvetett az energia, és futni akartam. – Mióta ismered egyáltalán? – kérdezte a Dagadt. – Egy hónapja – mondtam. – Holnap lesz egy hónapja. Megint a konyhában ültünk. A lakásnak ez volt az egyetlen része, ahová többé-kevésbé kényelmesen befértünk hárman. Sanyi a rádióját tekergette, próbált valami hallgatható zenét találni a zongoradarabok és kórusművek között, amelyek mind úgy hangzottak, mintha valami nagy ember temetésére írták volna őket. A rádió ráadásul recsegett is. De Sanyi nem adta fel. – Egy hónapja? – kérdezett vissza Sanyi. – És ma már aranygyűrűt veszel neki, hogy megkérd a kezét? Én vagyok a hülye, vagy ez tényleg egy hatalmas baromság? Mi, Dagadt? A Dagadt kikapta a rádiót Sanyi kezéből, és egyetlen mozdulattal kikapcsolta. Aztán rám nézett. – És dugtatok már? Mert ha igen, akkor nem itt. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Vagy csak én nem tudok róla? Sanyi megvonta a vállát. – Én se tudok róla. A Dagadt képe öntelt vigyorba húzódott. – Szerintem nem dugtatok. – Közöd? – Nem dugtatok. Hát hol dugtatok volna? – Anyádba – mondtam, és sértődötten kivonultam a konyhából. Még hallottam, ahogy a Dagadt utánam üvölti: – A te anyádba, te kis köcsög! Ennyiben maradtunk.

18

• Ilus biciklivel ütött el a Margitszigeten. A plüssök nélkül voltam éppen, szerettem volna egy kicsit sétálni a zöldben, mert úgy éreztem, megfulla­ dok a szobámban terjengő penészszagtól, a falak súlyától és a lakótársaim puszta létezésétől. Magamra kaptam egy kopott nadrágot, tornacipőt húztam, és egy sima fehér pólót, aztán kirohantam a Körútig. A villamos már éppen elindult a megállóból, de én felgyorsítottam, és nem törődve a dudáló autókkal, átszáguldottam az úttesten, és felugrottam a peronra. Az utcasarkon álló rendőr vadul fütyült utánam, valamit mutogatott is a botjával. Gondolom, olyasmi lehetett, hogy azonnal szálljak le a villamosról, és különben is, hogy képzelem, hogy csak úgy átrohanok egy forgalmas kereszteződésen, aztán felugrom egy mozgásban lévő közlekedési eszközre. Hátat fordítottam a rendőrnek, és bocsánatkérő mosolyt villantottam a többi utas felé. Nem nagyon foglalkoztak velem. A férfiak a tavaszi meleg ellenére súlyosnak látszó szürke zakókat viseltek, az öltözékeiket csak a szürke árnyalatai és a nyakkendőik színe különböztette meg. Mind borzasztó komoly arccal ültek a zötykölődő, kattogó, néha csengető vil­ lamoson, és nem is a forgalmat nézték, nem is az elsuhanó üzletek kira­ katait, nem a járókelőket, nem a többi utast, hanem a semmit. Mintha a tekintetüket befelé fordították volna, egyenesen a fejükbe. A nők közül ketten hálós szatyrokkal az ölükben ültek egymással szemben, és valami újságcikkről beszélgettek, miszerint minden egyes polgárnak még óvato­ sabbnak, még éberebbnek kell lennie, mert az utóbbi időben elszaporodtak a kutyafejűek kémei. Rendben, majd éberebb leszek. Ezt hallom, amióta az eszemet tudom. Meg hogy ha kutyafejűt látunk, ne próbáljuk egyedül elfogni, hanem haladéktalanul értesítsük a hatóságokat. Hát persze hogy értesítem a hatóságokat, majd hülye leszek puszta kézzel nekimenni egy kutyafejűnek. Azok után, amilyen képek az újságokban megjelentek róluk? Ha meglátok egyet, futok, és ha biztos távolságba értem, akkor, és csak akkor szólok a hatóságoknak.

19

A két nő hirtelen rám pillantott, ki tudja, miért. Talán bennem is a kutyafejűek kémét látták. Én mindenesetre rájuk mosolyogtam. Még egy nő utazott a villamoson, ő éppen kamasz lányának próbálta elmagyarázni, hogy miért fontos jól tanulni az iskolában, és jó jegyeket szerezni. Nekem ezt soha senki nem magyarázta el. Nem mintha ez bár­ mit is változtatott volna a viszonyomon az oktatási intézményekkel, de biztos voltam benne, hogy jó érzés, ha ezt elmagyarázzák az embernek. A kamasz lány nem így gondolta. Folyamatosan pofákat vágott, és inkább a hirdetőoszlopok plakátjait bámulta. Rendíthetetlenül követte őket a tekintetével, hogy ne kelljen az anyjára néznie. A Margitszigetnél szálltam le, besétáltam a parkig, aztán csak álltam a kavicsos úton, és néztem, ahogy egy csapat gyerek piros papírsárkányt próbál a levegőben tartani. A legnagyobb közülük vadul futott a sárkány madzagjával a kezében, míg a többiek ujjongva tapsoltak és kiabáltak, amikor a sárkány egyre feljebb úszott a levegőben, színes papírdarabok­ kal díszített farka kecsesen táncolt mögötte. A tenyeremet ellenzőként használtam a nap ellen, és éppen le akartam ülni a padra, amikor hátulról nekem csapódott valami. Kiszaladt belőlem a levegő, éreztem, hogy a lábaim elszakadnak a talajtól, és egyszerűen végigvágódtam a földön. Az alkaromat véresre horzsolta a kavics, ahogyan az esést próbáltam tompítani, a frissen mosott fehér pólómat pedig egyetlen pillanat alatt beterítették a szürkésfekete koszfoltok. Valami világoszöld dolgot láttam elzúgni mel­ lettem, aztán valaki ráesett a fejemre. A világoszöld dolog egy bicikli volt. A fejemen fekvő valaki pedig a leggyönyörűbb lány, akit életemben láttam. Kikecmeregtem alóla, aztán megkérdeztem: – Nem történt bajod? A lány háton feküdt a kavicson. A vállát dörzsölgette. – Ezt nem nekem kellene kérdeznem? Én ütöttelek el. – De én voltam a gyorsabb. A lány felemelte a fejét, és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsek neki. – Úgy látszik, ahhoz mégse vagy elég gyors, hogy elugorj előlem. Mosolygott. Megfogtam a kezét, és én is mosolyogtam.

20

– Vérzik a karod – mondta. – Dehogyis. Már így jöttem ide. És a pólóm is csupa kosz volt. Nem történt semmi. Komolyan. Te hogy vagy? Nem válaszolt. Hagyta magát felrántani a földről, aztán leporolta a ruháját, és zsebkendőt húzott elő a szoknyájából. – Na mutasd! – Tényleg semmiség. Nem hallgatott rám. Maga felé fordította az alkaromat, és óvatosan letörölte róla a vért. Aztán rám nézett. – Ezt ki kellene mosni. Van itt egy kút. Gyönyörű volt az arca. Szőke haja két hosszú copfba volt fonva, a rájuk kötött égkék masnik pedig tökéletesen illettek a legtisztább szempárhoz, amit csak elképzelni lehetett. És miközben ő a véres zsebkendőt gyű­ rögette, hogy találjon még rajta tiszta részt, amivel tovább törölgetheti a sebeimet, én arra gondoltam, hogy ezt az arcot akarom látni magam mellett minden reggel, amikor felébredek. Na nem a penészfoltok és rothadó tapéta és mocskos bútorok között, hanem… Egy fenét nem. Még ott is. – Mondom, ki kellene mosni. Észrevette, hogy bámulom. – Fáj? – kérdezte. Nem válaszoltam. Szerettem, ahogyan a karomat fogja, szerettem, aho­ gyan hozzám érnek az ujjai. – János vagyok – mondtam. – Jancsi. – Én meg Ilona. – Elmosolyodott. – Ilus. Ha odajössz a kúthoz, meg­ próbálom kimosni a sebedből a beleragadt hangyákat. És ki is mosta őket, az esélyeim pedig nagymértékben javultak egy esetleges vérmérgezéssel szemben. Hosszú ujjú, rózsaszín pólót viselt és bő, zöld-barna csíkos szoknyát. Egy árnyékos padon ültünk, és végül feltettem neki azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott az elmúlt percekben. – Van barátod?

21

Végigsimított a szoknyáján, aztán felállt. A masnik a hajában, mint kék pillangók röpdöstek előttem a levegőben. – Csak elütöttelek – mondta hidegen. – Semmi több nem történt. A biciklijéhez lépett, és az elferdült kormányt próbálta újra egyenes helyzetbe állítani. Felkászálódtam a padról, majd megszemléltem az alkaromon húzódó sebeket. Szép tiszták voltak. Alapos munkát végzett. – Van barátod? – kérdeztem újra. Erre elmosolyodott. – Megúszom válasz nélkül? – Nem hiszem. – Akkor gyere, meghívlak egy fagyira. Ez jó ötlet, gondoltam. Egy fillér sincs nálam. Ilus a vállamig ért, de olyan fürgén tolta mellettem a világoszöld bicik­ lijét, hogy nekem kellett vele lépést tartanom, és nem fordítva. A gye­rekek a füvön közben vidáman sikoltozva nézték, ahogyan a piros papírsárkány az égen táncol. Nekem is táncolni volt kedvem. A szám minduntalan mosoly­ ra húzódott, és a mosolyom csak még szélesebbé vált, amikor az orromat finoman kezdte csiklandozni a mellettem lépdelő lány illata. Levendula keveredett benne a citromhéj kesernyés aromájával, és ott bujkált benne valami meghatározhatatlan, nehéz illat is. Közelebb hajoltam hozzá, hogy még jobban magamba szívhassam, de akkor Ilus hirtelen előremutatott. – Ott van. Hány gombócot tudsz megenni? – Bármennyit. A fagylaltoskocsi a park sarkánál állt. Kopott sárga ponyvát feszítettek ki fölé, hogy a fagylaltot és az árust megvédje a tűző naptól. A kocsi oldalát hatalmas festett tölcsérek, nagy gombóc színes fagylaltok és mindenféle gyümölcsök díszítették. Az árus megrázta csillogó rézkolompját, és han­ gosan kiabált, megpróbálta felhívni az emberek figyelmét a város szerinte legfinomabb és legkrémesebb fagylaltjára. A tömött bajuszos férfi fehér sapkát viselt, és világoskék köpenyt, melynek mellrészére valaki mosoly­ gó fagylaltkelyheket hímzett. Gondolom, nem ő maga volt az. Az ujjai túlságosan vaskosnak tűntek ilyen finom munkához.

22

Megálltunk a kocsi mellett, Ilus letámasztotta a biciklijét, és mindket­ ten a választékot kezdtük tanulmányozni. Az árus letette kezéből a réz­ kolompot, végigsimította a bajszát, majd egyenként kinyitogatta a kocsi fagylaltot rejtő rekeszeit. – Mit adhatok? – kérdezte. – Nálam csak jól választhatnak. Nézzék ezt a vaníliát, lágy és krémes. Ilyen fagylalt nincs több a városban. – Akkor kérek hat gombóc vaníliát – mondtam, mire Ilus felkapta a fejét, és olyan ellenállhatatlan mosoly suhant át az arcán, hogy abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, bármit megadtam volna azért, hogy megcsókolhassam. – Hatot? – kérdezte. Megvontam a vállam. – Azt mondtad, meghívsz. – A sebeimet kezdtem tapogatni. – Nagyon fáj a kezem. Az árus már dobálta is a fagylaltgombócokat a legnagyobb tölcsérébe, de még így is ügyeskednie kellett, hogy a sárgásfehér tornyot biztonsá­ gosra építse. – És a hölgynek mit adhatok? – kérdezte, miután átnyújtotta nekem a fagylaltot. – Ajánlhatom esetleg a varázslatos csokoládét, a frissítő citromot vagy a zamatos királymeggyet? Egyenként nyitogatta a rekeszeket, melyekből fagyos levegő gőzölgött ki a tavaszi melegbe. Aztán az árus közelebb hajolt hozzánk, és az ujjával intett, hogy valami bizalmasat szeretne nekünk mondani. A szeme izga­ tottan csillogott, a bajsza félmosolyt leplezett, és néha meg-megrándult. – Látják ezt a fagylaltot? Ez a királymeggy. – Hatásszünetet tartott, majd hüvelykujjával valahova felfelé bökött. – De az a király csak nem akar menni! Kibuggyant belőle a nevetés, bal kezében megremegett a fagylaltoskanál. – Értik, ugye? Az a király. – Már a könnyeit törölgette. Udvariasságból vele nevettem, aztán Ilusra néztem. Ő egyáltalán nem nevetett. Sőt, inkább lefagyott az arca, de biztosra vettem, hogy nem a kocsiból kiáramló hidegtől.

23

– Menjünk innen – mondta Ilus, majd kirántotta a kezemből a fagy­ laltomat, és a kocsi tetejére dobta. A tölcsér eltört, a hat gombóc vanília pedig szétterült a csillogóra súrolt fémfelületen. – Hé! – háborodott fel a férfi, és már egyáltalán nem nevetett. – Mi az istent csinál? Ilus megragadta a karomat, és elrángatott onnan. Én mentem vele, mi mást tehettem volna? Gyorsan távolodtunk a fagylaltoskocsitól, és a maga mellett tolt bicikli ellenére megint ő volt a fürgébb. – Ez mi volt? – kérdeztem óvatosan. – Rohadt provokátor – mondta Ilus. A szavainak furcsa nyomatékot adott a lépéseink alatt csikorgó kavics. – Na és? Ezért nem ehetünk fagyit? Azt mondtad, meghívsz. Ilust szemmel láthatólag feldühítette az iménti jelenet. – Ismerem a fajtájukat. Királymeggy, mondja. De az a király csak nem megy. – Megpróbálta utánozni az árus hanghordozását. Még mindig dühös volt, és ezt én lenyűgözően aranyosnak találtam. – Erre te azt mondod, ó, bárcsak menne már. Erre ő, hogy igen, tényleg jobb lenne az egész országnak. Erre te azt kérdezed, vajon mikor lesz vége az elnyomásnak? Aztán már itt is van a rendőrség, bilincsbe verve visznek el, mielőtt egyet nyalhattál volna a fagyiból. Ő meg röhög tovább, megkapja a mocskos fizetségét, amiért sikerült lefülelnie egy újabb reakciós elemet, és várja a következő áldozatot. – Lehet, hogy mások így reagálnak, de én csak annyit akartam mondani: királymeggy, hmm, finom, jöhet az is. Ilus megtorpant. – Ez egy provokátor – ismételte. – Kit érdekel? Finom a fagylaltja. Vagy legalábbis annak nézett ki. És a király se érdekel. Jön, megy, nem mindegy? Miért, a következő jobb lenne? Nem válaszolt, ezért feleltem én a saját kérdésemre. – Egy fenét lenne jobb. Ilus elhúzta a száját, és én ezt a grimaszt is ellenállhatatlannak találtam.

24

– Nincs barátom – mondta váratlanul. – Az jó – mondtam én. – És mi lesz a fagyimmal? • A fagyimmal az lett, hogy végül kiültünk egy körúti cukrászda teraszára, néztük a siető járókelőket, az araszoló autókat, a csilingelő villamosokat, a rendőrt a kereszteződésben, ahogy komoly arccal irányítja a forgalmat, néztük a kenyérmorzsákért ádáz harcot vívó galambokat, néztük a sarki virágárust, a kiabáló rikkancsokat, egy taxira váró, felcicomázott öreg­ asszonyt, és néztük egymást. Együtt nevettünk a világon, miközben én képzeletben Ilus arcát fényképeztem, megpróbáltam belevésni az agyam­ nak valamelyik kevésbé használt zugába, ahonnan majd később bármikor elővehetem, és csodálhatom. Mondjuk a penészes falú szobámban fekve, amikor éppen képtelen vagyok elaludni, csak a foltos mennyezetet bá­ mulom a hajnalra várva. Megkérdeztem tőle, hogy mivel foglalkozik, amikor éppen nem békés járókelőket gázol el biciklivel a Margitszigeten, mire ő hosszasan szabad­ kozni kezdett, nem is tudja, hogyan történhetett, pedig neki a kerékpár munkaeszköz, csomagokat hoz-visz a város egyik feléből a másikba. Ezután rajtam volt a sor. – Plüssjuhász vagyok – mondtam, és lekanalaztam a tejszínhabot a fagylaltom tetejéről. – Micsoda? – nevetett Ilus. És én elmagyaráztam neki. Részletesen. Négy gombóc vaníliával, három gombóc punccsal és egy pohár ásvány­ vízzel később teljesen bizonyos voltam benne, hogy életemben először szerelmes vagyok. Az ember huszonegy éves korára megérdemli ezt az érzést, nem? Azóta egy hónap telt el, egy felhőtlenül boldog, csókokkal és nevetéssel teli hónap, most pedig itt feküdtem a Normafánál, körülöttem a plüssök

25

játszottak, zsebemben pedig az a gyűrű lapult, amire ráköltöttem a meg­ spórolt pénzem felét, és amit most Ilus ujjára készültem felhúzni, hogy arra kérjem őt, legyen a feleségem. – Régóta vársz? – kérdezte Ilus, és hátulról megfogta a vállamat, aztán könnyed csókot nyomott az arcomra. Olyan halkan közelített meg, hogy észre sem vettem. A mackó megint felrúgta a nyulat, a polip ki tudja hányadszor gurult le a lejtőn, és az ujjaim görcsösen zárultak össze a gyűrű körül.

2. Az idő a közben haladott sietve

Ilus leheveredett mellém a fűbe, én pedig megfogtam a kezét. – Szia – köszöntem neki. Megláthatott valamit a szememben, mert azt kérdezte: – Na mi van? Titkolsz valamit előlem? – Én? Mit titkolnék? – Nem tudom – mosolygott. – Csak olyan furán nézel rám. Mintha leg­ szívesebben vigyorognál, de nagyon erősen összpontosítasz, hogy rezze­ néstelen maradjon az arcod. – Biztos a meleg – törölgettem meg a homlokomat. – Vagy nekem van valami az arcomon? Összekentem? A kezével az orra hegyét kezdte dörzsölgetni. – Tökéletes az arcod – nyugtattam meg. És tényleg az volt. Tökéletes. A szája keskeny, de élettel teli, és a szeg­ letében mindig ott bujkált a mosoly, amit néha kötelességemnek éreztem előhívni. A szeme tiszta kék ragyogás, csillogóbb, mint a víztükrön játsza­ dozó napsugár. Egy hónapja találkoztunk, egy hónapja voltam belé őrülten szerelmes, és egy hónapja töltötte meg rózsaszín vattacukorral minden gondolatomat. Most végigpörgetve elcsodálkoztam rajta, hogy mennyi minden fér egyetlen hónapba. Végtelen séták a városban, lófrálás a házak között a tágas, virágillatú fasorokon, hűsölés a narancssárga locsolókocsik frissítő permetében, beugrani valami füstös presszóba málnaszörpöt inni, vagy csak ülni a Duna partján, és a pesti oldalról bámulni fel a Várba, és azt játszani, hogy találjuk ki, mit csinálhat éppen a király. – Az aranyozott vécéje mellett térdel, és éppen belehányja a tegnap esti vacsoráját – mondta gondolkodás nélkül Ilus, én meg ijedten néztem körbe,

27

hogy hall-e minket valaki. Szerencsére rajtunk kívül senki nem ült a Dunapart fehér lépcsőin. Csak az autók húztak el pöfögve a hátunk mögött, fent a rakparton, illetve a Karolina bája nevű sétahajó szelte némileg lomhán a folyó hullámait, majd a Károly hídhoz közeledve dudált egy hatalmasat. – Mert? – Mert romlott volt a párolt fogas tegnap este. Micsoda kérdés! És miután a király feltápászkodik az összehányt vécé mellől, a száját beletörli abba a… hogyishívják azt a hosszú szart, amit állandóan maga után húz? – Palást? – Az. Szóval, miután a száját beletörölte a palástjába, azonnal hívatja a titkárát, azt a kis szemüveges, bajszos hülyét, most nem jut eszembe a neve, pedig állandóan szerepel a mozihíradókban, na mindegy. Hívatja őt, és közleményt adnak, ki, hogy a kutyafejűek kéme beférkőzött a palotába, de hála az őrség fáradhatatlan éberségének, máris leleplezték a velejéig gonosz összeesküvést. Most mit nézegetsz körbe állandóan, félsz valamitől? A szakács meg holnap börtönbe megy, és örüljön, ha egyáltalán valaha kijut onnan. Na, hogy tetszett? Te jössz. Rácsapott a térdemre, és elégedetten vigyorgott. – Ez jó volt – mondtam. – Ennél jobbat én sem tudnék. – Próbáld meg – bökött oldalba. – Nem nehéz. – Szóval mondjam meg, hogy mit csinál a király. – Aha – bólintott Ilus. – Hogy mit csinál éppen most? – Igen. Éppen most. – Na jó, szóval a király. – Kis szünetet tartottam. – A király éppen most… ott áll mögötted. Ilus önkéntelenül is hátranézett, de persze nem volt ott senki. Aztán visszafordult felém, de már vigyorgott. – De nagy hülye vagy – mondta. – Megijedtél? – kérdeztem, és próbáltam védeni magam a fejemre záporozó, játékos ütései elől. – Persze, itt van a király, mindent hallott, és baromi mérges rád, amiért ilyeneket mondasz róla.

28

– Utállak – csapott a vállamra Ilus, én pedig megöleltem. Egy ideig tiltakozott, de végül visszaölelt, végigfeküdtünk a Duna-part hűvös lép­ csőin, és hallgattuk a hullámokat. – Koszos lesz a fehér blúzod – mondtam neki. A fülemhez hajolt. – Nem érdekel – suttogta. Ez egy hete történt. Most, a Normafa lejtőjének füvén ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor megismerkedtünk. A rózsaszín felsőt és a zöld-barna csíkos szoknyát. Ezt jelként értékeltem, hogy valóban itt az ideje megkérni a kezét. Enyhe szellő lebegtette a hajfürtjeit, és én újra éreztem rajta azt a semmihez sem hasonlítható illatot, a levendula, a citromhéj és valami vad dolog illatát. Megcsókoltam a nyakát, ő pedig magához húzta a fejemet. Bal kezemmel benyúltam a zsebembe a gyűrűért. Fogalmam sem volt, hogyan csináljam. – Akarok valamit mondani – suttogtam a fülébe. – Tudom. Hogy szeretsz. Már mondtad. A plüssök nem törődtek velünk. Behúzódtak egy közeli fa árnyékába, és ott ücsörögtek. A várost nézték, mintha megbabonázta volna őket a látvány. En­ gem pedig Ilus arcának látványa babonázott meg. Minden egyes alkalommal. – Most valami mást akarok mondani. Ilus hirtelen ülő helyzetbe tornázta magát. Meg se hallotta az utolsó mondatomat. – Szerinted jelent valamit? Hogy mind a ketten árvák vagyunk. Félig könyökölve feküdtem előtte a fűben. A haján úgy szikrázott a nap, mintha lángra akarná gyújtani. – Igen – válaszoltam, és egy fűszálat kezdtem rágcsálni. – Azt jelenti, hogy összetartozunk. – A két kis árva – mondta ő mosolyogva. – A két kis árva – ismételtem meg. Beletúrt a hajamba, de most nem úgy, mint a szerelmesek szokták, hanem ahogy az idősebb nővér borzolja össze a kisöccse haját.

29

– Szerinted összetartozunk? – kérdezte. – Hát persze. Te is erre akartál kilyukadni, nem? Mind a ketten egye­ dül vagyunk, mind a ketten szeretjük a fagyit, szeretünk heverni a fűben, szeretjük kiszürcsölni a jeget az üdítőből, és hangosan ropogtatni, hogy mindenki ránk figyeljen a cukrászdában, szeretünk belelépni a pocsolyákba, lógni a villamoson, falni a csokoládét, az első sorban ülni a moziban. Mi kell még? – Úgy éreztem, eljött a pillanat. Most kell megkérnem a kezét. De azért a biztonság kedvéért még hozzátettem, hátha nem voltam elég egyértelmű: – Ugyanazt gondoljuk a világról. Már majdnem előhúztam a gyűrűt. – Tényleg? – Ilus összeszorította a száját. A gyűrűt tartó kezem megállt. – Mi tényleg? – Tényleg ugyanazt gondoljuk a világról? – Hát persze – vigyorogtam. – Mondtam már. Mind a ketten szeretjük a fagyit, jó, mondjuk én a vaníliát, te meg inkább a… Ilus felemelte a fejét. Nyakának kecses vonala tökéletes ívet rajzolt a háta mögül érkező fényben. – Tetszett a tegnapi film? – kérdezte hirtelen. – Na látod, ezt is mondtam. Te is az első sorban szeretsz ülni. – Tetszett a film? Félrebillentett fejjel nézett le rám. Itt hevertem a lába előtt, éppen meg akartam kérni a kezét, ő pedig a tegnapi filmről akar beszélgetni. – Hát – húztam ki a számból a fűszálat, amit addig rágcsáltam –, lehe­ tett volna színes. Manapság már több a színes film, mint a fekete-fehér. A jegy meg ugyanannyiba kerül. Ilus nem tágított. – Tetszett? Megvontam a vállam. Már amennyire lehetett, ebben a féloldalas fekvő helyzetben. – Tetszett. Mondom, lehetett volna színes, de végül is jól szórakoztam. Izgalmas volt. Szeretem az ilyen kémes filmeket. Üldözés, szerelem, a

30

gárdahadnagy, aki leleplezi a királyellenes összeesküvést, a gonosz ku­ tyafejű tatárok. Mondjuk a maszkjuk lehetett volna jobb. A filmek azért vannak, hogy az emberek szórakozzanak, nem? Hogy kikapcsolódjanak, hogy elfelejtsék a… – Pontosan – vágta rá Ilus, és a szemében dühöt láttam megcsillanni. – De hát mi ezzel a baj? – kérdeztem ártatlanul. – Hogy mi ezzel a baj? – Ilus apró kavicsot vett fel a fűszálak közül, aztán messzire hajította, már nem is lehetett látni, hol ért földet. – Minden. – Az emberek szórakozásra vágynak. – Igen? Akkor például hadd utazhasson mindenki annyit a világban, amennyit csak akar, és oda, ahova akar. Ja, hogy azt nem lehet? Vagy legalábbis nem mindenkinek? – Biztonsági okokból. Te is tudod. A polgárok biztonsága… – A polgárok biztonsága? Ha a királyt érdekelné a biztonságom, most nem lennék árva. Kezdett rossz irányt venni ez a beszélgetés. Úgy gondoltam, megpró­ bálom visszaterelni abba a mederbe, ahonnan elindultunk. A legbiztosabb taktikát választottam. – Szeretlek – mondtam, és megfogtam Ilus kezét. Hidegnek éreztem az ujjait. Pedig a pulzusa a csuklójánál szaporán vert. – Nem, Jancsi. Mi nem ugyanazt gondoljuk a világról. – Jó – bújtam az arcommal a combjához –, lehet, hogy most nem ugyanazt gondoljuk, de csak egy szavadba kerül, és én… Szavak helyett inkább megcsókolt. Finoman, hosszan, érzékien, és amikor végül elhúzta az arcát, már újra mosolygott. – Mesélj az Ezredesről! – mondta. • Az Ezredes engem leginkább egy hatalmas márványszoborra emlé­ keztetett. Mindene fehér volt, talán ezért jutott róla eszembe a már­vány. A rövidre nyírt, sűrű haja, a bőre, a szemöldöke, de még az öltözetét is

31

úgy válogatta, hogy a lehetőségekhez képest minél több legyen benne a fehér. Első találkozásunkkor úgy ült az irodájában, mint egy hosszú mennyei szolgálatban megedződött angyal. És hogy ez a kép még teljesebb legyen, szivarjának gomolygó füstjébe elmosódott glóriát rajzolt a feje fölé az ablakon keresztül beszűrődő késő délutáni nap. Az íróasztala hatalmas volt. Ekkora asztalokon mi pingpongbajnokságokat játszottunk a többi­ ekkel még régen az intézetben. Igaz, azokat az asztalokat nem díszítették faragások és intarziák. A falon a királyi család hatalmas portréi díszelegtek. Károly király lovon. Karolina királyné a trónteremben, a vállán akkora rózsaszínű palást, hogy a Dagadt legalább tízszer elfért volna alatta. A Királyi Vár télen. A Királyi Vár nyáron. Károly és Karolina vadászaton. Szép nagy festmények voltak. És kiemelték az Ezredes mindenekfölött álló fehérségét. – Kukoricza János? – kérdezte az asztala mögött ülve, miközben a jelentkezési lapomat böngészte. – Ez olyan parasztos név, ugye? – Lehet. Szégyellnem kellene? Az Ezredes egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és én biztos voltam benne, hogy most rontottam el az életemet. Ezzel az egy hülye mondattal. Mert nem tudtam tartani a számat, mert büszkébb voltam a nem létező származásomra, mint azt a helyzet megengedte volna. Az Ezredes az asz­ talra dobta a papírt, és egyenesen a szemembe nézett. Mélyre süllyedtem az egyébiránt roppant kényelmetlen karosszékembe. – Szégyellni? Dehogyis. A parasztság a nemzet szíve. Amíg mi itt a fővá­ rosban élvezzük a polgári lét minden előnyét, amíg automobillal megyünk a sarki trafikba szivarért… – Finoman faragott dobozt nyitott ki, vékony szivart húzott elő belőle, majd a dobozt felém fordította. – Kér egyet? – Nem – mondtam halkan. – Köszönöm, nem dohányzom. Ő lecsippentette a szivar végét, meggyújtotta, és csak akkor vettem észre, hogy az előző még mindig ég, amikor az újból már hatalmas füstfelhőt eregetett a mennyezet felé. A másikat elnyomta az ezüst hamutartóban, az újat pedig a fogai között tartotta.

32

– Szóval amíg mi múlatjuk a napjainkat, moziba meg színházba járunk, sétálunk a ligetben, és esszük a vattacukrot, addig a parasztság a földeken dolgozik. Vetnek, aratnak, keményen küzdenek azért, hogy nekünk legyen mit ennünk. Tőlük van a kenyér. A tej. Nem is gondolkozunk rajta. Pedig kenyér és tej nélkül mire mennénk? Ugye? Mire mennénk? Én mondom magának, a parasztság nélkül sehol nem lennénk. Némán ültem, megpróbáltam aprókat bólogatni, de nem tudom, sike­ rült-e. Én mindenesetre úgy éreztem. Az Ezredes megint maga elé húzta a kézzel teleírt jelentkezési lapomat. – A Királyi Tudományegyetem hallgatója – olvasta a papírról. – Hm. Remek. Hányadéves? – Harmadéves vagyok – hazudtam. Ha már egyszer leírtam, ki kell állnom mellette. – És szabadidejében művészetekkel foglalkozik. – Az Ezredes szívott egyet a szivarjából. – Azt írja, hogy festeni is szokott. – Csak magamnak – mondtam lesütött szemmel. – Kikapcsolódás­ képpen. Az Ezredes a szobájában lógó festményekre mutatott. – Ezek hogy tetszenek? Elismerően bólintottam. – Szépek. Komoly munka mindegyik. Én azért ilyesmire nem vállal­ koznék. – Ó, ne szerénykedjen – nevetett. – A nagyok se úgy kezdték, hogy rögtön megfestették a legfontosabb műveiket. A gyakorlás, kedves János. A gyakorlás nagy úr. Ezek a művészek is rengeteget gyakoroltak, amíg meg tudtak festeni egy ilyen arcot. Nézze csak meg a király tekintetét. Benne van minden. A szeretet a nép és az ország iránt. Az elhivatottság. Az eltökéltség. Nézze meg jól, milyen páratlanul ragadta meg a festő a király szemeiben tükröződő eltökéltséget. Ez az eltökéltség emelte Ma­ gyarországot az őt megillető, jelenlegi helyére. Az Ezredes hirtelen hátratolta a székét, felállt, és az íróasztala elé sétált. Közvetlenül mellettem állt meg. Fel kellett emelnem a fejem, hogy ránéz­

33

hessek, miközben mindvégig törpének éreztem magam a kényelmetlen karosszékbe süppedve. – Versírással is foglalkozik, ugye? – Néha – mondtam bizonytalanul, és megköszörültem a torkom. – És zenével. – Csak alapszinten. – Értem. És azt tudja, hogy én mivel foglalkozom? Az Ezredes fölém tornyosult, eltakarta a királyi portrékat a falakon, csak az ő fehérségét láttam, az ő makulátlan tisztasága töltötte be a szobát. – Tudom. – Aztán hozzátettem: – Uram. – Tényleg tudja? – Igen. – Nyeltem egyet, nem tudom miért. – Tudom. Az Ezredes olyan nyájasan mosolygott rám, mintha éppen most ké­ szülne fiává fogadni. – Akkor mondja. – Tessék? – kérdeztem. – Akkor mondja. Gyerünk. Mivel foglalkozom én? Nem értettem, hogy mit akar. – Ön a… – Tétováztam. Nehezemre esett kimondani. – Ön a… királyi titkosrendőrség főnöke, uram. Az Ezredes ellépett az asztaltól, mindkét karját a magasba emelte. – Úgy van! – kiáltott fel, mintha hihetetlen örömöt szereztem volna neki a jó válaszommal. – Jól mondja. A királyi titkosrendőrség főnöke vagyok. A hátam mögé lépett, és két hatalmas tenyerét ráfektette a vállamra. Hirtelen elfogyott a szobából a levegő. – És mint a királyi titkosrendőrsége főnöke, mit gondol, mennyi időm­be tellett felhívni az egyetemet, és megtudni, hogy soha nem volt ilyen nevű hallgatójuk? Hm? Mit gondol? Két perc? Másfél? Csend lett. Nem válaszoltam, de szerintem nem is várta tőlem. Az Ez­ redes tenyere egyre mélyebben préselt bele a karosszékbe. Már azon gon­ dolkodtam, hogy kibújok a keze alól, felpattanok, és egyszerűen elszaladok.

34

– Elnézést kérek, uram – mondtam végül a futás helyett. – Nagy szük­ ségem lenne a munkára. Ebben a pillanatban az Ezredes elengedte a vállamat, megkerült, és újra előttem állt meg. – Ez az! Erről beszélek! Az eltökéltség. – Felmutatott a falra, ahol a király lovas portréja díszelgett. – Ez kell ennek az országnak. Na, figyeljen ide, szarok én az egyetemre. A lányom beszélt magával, csakúgy, mint a többi jelentkezővel, és a lányom magát választotta. Ne engem kérdezzen, hogy miért, kérdezze őt. A lányomnak fontosak a plüssök, nekem meg fontos a lányom. – Igen, uram – nyögtem. – Talán mert anya nélkül nevelkedett, és ugyebár magának sincsenek szülei. – Nincsenek. Az Ezredes kifelé bámult a széles ablakokon. Homályos tekintettel nézte a hatalmas kertet, ami az épület előtt terült el, tele színes virágokkal, formára nyírt bokrokkal és egy halat ábrázoló szökőkúttal. – Talán ezt érezte meg Frida. Talán ezért választotta ki magát a játékai mellé. – Megtisztelő – mondtam halkan. – Az anyja akkor halt meg, amikor Frida még egészen kicsi volt. Kór­ házban. Nem szeretek beszélni róla. Jó, mondtam magamban. Akkor ne beszéljünk róla. Zavartan pillant­ gattam körbe a festményeken. Nem akartam az Ezredesre nézni. – Sajnálom – suttogtam végül. Az Ezredes újra az asztala mögé lépett, és visszaült a székébe. – Látta már a plüssöket? – kérdezte. Kicsit feljebb tornásztam magam a székben. – Még nem. – Mindegy – legyintett az Ezredes. – Úgy néznek ki, mint a többi plüssállat. Csak ezekben mesterséges sütnivaló van. – Micsoda?

35

– Mesterséges sütnivaló. Ha tényleg járna egyetemre, talán értené – vigyorgott az Ezredes. – Vagy nem. Mindenesetre ez a jövő. – Értem – mondtam, de valójában fogalmam sem volt, miről beszél. – Mutassa meg nekik a világot. Hétfőtől péntekig, amíg a lányom a tanáraitól tanul, a legkedvesebb játékai magától fognak tanulni. Frida ezt akarja. – Az Ezredes vállat vont. – Ha majd lesz gyereke, maga is megérti. Megint kinyitotta a szivarosdobozát, és felém fordította. – Szivart? – Köszönöm, nem – mondtam. Tudtam, hogy valahol belül ujjonganom kellene, de egyelőre képtelen voltam rá. • Két gyerek összekapaszkodva gurult le a puha fűvel benőtt domboldalon. Mindketten hallottuk az önfeledt kacajukat, de csak én kaptam oda a fejem. Aztán megint Ilust néztem, és újult erővel áradt szét bennem az érzés, hogy életem hátralevő részét ezzel a lánnyal akarom tölteni, történjék bármi. Közös gyerekeket akartam, pont olyanokat, mint az a kettő, akik gurgulázva nevetnek, miközben gurulnak, gurulnak lefelé, és nem törőd­ nek semmivel a gyerekléten kívül. És azt akartam, hogy Ilus meg én kéz a kézben üljünk, és figyeljük a gyerekeinket, ahogy játszanak, ahogy falják a boldogságot, és velük együtt faljuk mi is, aztán büszkén pillanthassunk össze, hogy igen, megcsináltuk. És abban a pillantásban valami ígéretféle is lenne a büszkeségen túl, valami eskü, hogy velük nem történhetne meg az, ami velünk megtörtént. Hogy nekik nem kell aggódniuk, mi mindig ott leszünk mellettük, mindig vigyázni fogunk rájuk. Nem szóltam egy szót sem, csak Ilus mögé ültem, és hátulról megölel­ tem őt. Éreztem, ahogy hozzám bújik. Na, ez egy olyan pillanat, gondoltam, amit vétek lenne nem arra hasz­ nálni, hogy az ember megkérje a szeretett lány kezét.

36

Bal kézzel elengedtem Ilust, a zsebembe nyúltam a gyűrűért, és közben azon gondolkodtam, mit fogok mondani neki. Talán a legjobb lesz, ha meg se szólalok, csak némán az ujjára húzom a gyűrűt. – Innen vitték el őket – mondta. – Kiket? A mozdulat megakadt. Ilus elkapta mindkét kezem, és maga köré fonta őket, mintha védekezne valami ellen. – Anyámékat. Innen, a Normafától. Talán éppen itt feküdtek, talán pont ide terítették ki azt a puha, kockás plédet. Az én plédem volt, mindig azzal takaróztam gyerekkoromban, de akkor azt mondtam, vigyék magukkal. Még sohasem beszélt a szüleiről. Én meg nem kérdeztem. Igaz, ő sem kérdezett engem az én szüleimről. Hagytam, hadd húzzon magához. Hallgattam. Tudtam, hogy folytatni fogja. – A házassági évfordulójukat ünnepelték. Azt sem tudom, hányadikat. Csak azt tudom, hogy én tizenöt éves voltam, de tizennyolcnak hazudtam magam, hogy a zsebpénzemből meg tudjam venni nekik azt az üveg pezs­ gőt. Anyám kedvence volt. A kezükbe nyomtam, és azt mondtam nekik, menjetek, ünnepeljetek, érezzétek jól magatokat. Azt persze nem árultam el, hogy közben az iskola leghelyesebb fiúját vártam, aki megígérte, hogy feljön hozzánk. Ezért akartam egyedül lenni a lakásban. Valahová a távolba nézett, egyenesen előre, és én mégis úgy éreztem, a múltat nézi. – Végig azon izgultam, hogy bárcsak ne jönnének még haza a szüle­ im, mert olyan boldognak éreztem magam azzal a fiúval. Volt egy nagy falióránk, feketék voltak a mutatói, és minden órában hangosan kattant egyet. Én azt az órát néztem állandóan, és azt kívántam, hadd maradjak még egy kicsit egyedül. Aztán végül teljesen egyedül maradtam. Megszorítottam a kezét. Ő vállat vont, mintha valami semmiségről lenne szó, amit ilyen egyszerűen lerázhat magáról. Ó, nem számít, elvesz­ tettem a fülbevalómat, de mindegy, majd veszek helyette másikat. – Soha nem jöttek haza – folytatta. – És én soha többé nem láttam őket. Este nyolckor ment el tőlünk a fiú, én pedig tízkor kezdtem ag­

37

gódni. Emlékszem az óra kattanására. Mintha az a kattanás váltott volna át bennem valamit. Mintha az a kattanás varázsolta volna az egyedüllét izgalmát az egyedüllét rettegésévé. – Megfordította a fejét, és rám nézett. – Tudod, mi történt velük? Nem tudtam. – Túlságosan jól érezték magukat. Túlságosan hangosan ünnepelték, hogy még mindig, annyi év után is szeretik egymást. Túlságosan sokat ittak a pezsgőből, amit én vettem nekik, hogy aznap délután egyedül lehessek. – Ezt nem értem. Ezért senkit nem büntethetnek meg. – Pedig őket megbüntették. – Szünetet tartott, mintha a szavakat keres­ né. – Sortűz végzett velük valami mocskos börtönudvaron. Azt se tudom, hová temették őket. Elengedtem, és mellécsusszantam, hogy szemből láthassam a tekintetét. – Mi van? Azt akarod mondani, hogy… – A királyi párnak aznap halt meg az újszülött gyereke. És olyankor mindenkinek osztoznia kell a gyászban. Az anyámék nem tudtak róla, így osztozniuk sem volt miben. Az erre járó rendőrök igazoltatták őket, ők meg állítólag nem működtek együtt velük. Vagy nem eléggé, nem tudom. Valami ilyesmi állt a hivatalos iratokban. Odabújtam hozzá, és a tenyerembe fogtam az arcát. – Na, most el ne kezdj sajnálni – mondta. – Veled ellentétben nekem legalább tizenöt évig voltak szüleim. Megcsókoltam, és nem húzódott el. Kicsivel később a hátamon feküdtem a fűben, Ilus szorosan mellém bújt, és a vállamra fektette a fejét. Átkaroltam, a haját simogattam. Szerette. – Nagyon zavar? – kérdeztem. – Micsoda? – Hát hogy az Ezredesnek dolgozom. A szüleidet meg… Néhány másodpercig csend volt. Kicsit feltámadt a szél, és ez enyhítette a meleget. Tenyeremet az arcom elé emeltem, és az ujjaim közti réseken keresztül néztem az eget. Ilus végigsimította a nyakamat.

38

– Nem az a kérdés, hogy engem zavar-e. – Az ujjai megálltak a nyaka­ mon, közelebb húzott magához. – Téged nem zavar? Nem válaszoltam. Tovább simogattam a haját. • A munkám mellé autó is járt. Egy piros roncs, amit minden reggel fel­ vettem az Ezredes villájának udvarán, hátulra beültettem a plüssöket, aztán mentünk megismerni a világot. A Belvárosban sétálva az építészet rejtelmeivel ismerkedtünk – már amennyire tőlem tellett –, gyakran kirán­ dultunk, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk a természettel, mentünk múzeumokba, sporteseményekre vagy moziba. Valamikor a télen egy modern kiállításra vittem a plüssöket, és Frida utána nagyon büszke volt a játékaira, amiért azok ilyen kifinomult mű­ vészeti oktatásban részesülnek. Pedig ha tudná, mi történt a kiállításon, biztosan kirúgnának, mert alkalmatlannak bizonyultam erre a borzasztóan fontos feladatra. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Ha végre egyszer az életben megcsíptem a főnyereményt ezzel az állással, akkor abba a végsőkig kapaszkodnom kell, különben mindörökre elbúcsúzhatok az álmaimtól a saját lakással meg a saját élettel. Szóval azon a téli napon beléptünk a múzeumba a plüssökkel, kihúztam őket a bő kabátom alól, ahova a hóesés ellen védekezésül rejtettem őket, és a tekintetemet végigfuttattam a szobrokon, amelyek segítségével a plüssöket el kellene igazítanom a művészetek labirintusában. Nem tudom, mire számítottam. Talán azt hittem, a modern azt jelenti, nem lovakat ábrázolnak és gémeskutakat, hanem autót és vízcsapot. Hát tévedtem. Vagyis lehet, hogy a szobrok autókat és vízcsapokat ábrázoltak, de ezeket a tárgyakat a legnagyobb jóindulattal sem tudtam beléjük látni. – Na gyertek! – mondtam a plüssöknek, és megindultunk az első szobor felé. A teremőr hölgy felvonta a szemöldökét, ahogy a kis csapatommal elhaladtunk előtte.

39

– Játékok – mondtam neki, mielőtt még feltehette volna a szokásos kérdést. Aztán hozzátettem, mint nem túl érdekes adalékot: – Az Ezredes lányának a játékai. A nő bólintott egyet, és visszaült a székére. A plüssök megálltak a szobor előtt. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a polip megvakarta a fejét. Mindannyian kérdően néztek rám. – Ez eeeeeegy… – Sikerült leolvasnom a szobor címét a mellé helyezett tábláról. – Polip. Polip? Az ember nagyságú szobor leginkább egy dugóhúzóra emlékez­ tetett. A rosszul megtervezett fajtából. Láttam a plüssökön, hogy meg­ zavarodnak. A polipot méregették. Szerintük se így nézett ki egy polip. Közelebb hajoltam a szobor táblájához, mintha nem tudnám kibetűzni. – Ja, nem – mondtam. – Dugóhúzó. Az előbb nem láttam rendesen. A plüssök megnyugodni látszottak. A mackó bólogatni kezdett, és a többiek is helyeslően néztek rám. A polip két karjával a szemét törölgette. Nem tudom, mit akart ezzel mondani. – De ez egy rossz dugóhúzó – tettem hozzá. – Rossz szobor. Rossz. Mentünk a következő szoborhoz. A plüssök a lábam köré gyűltek, és várták a magyarázatot az újabb szörnyűségre. Már el se olvastam a táblát. – Trombita – magyaráztam nekik. – Rossz trombita. Vagy inkább pa­ pucs? Nem tudom. Mindenesetre ez is rossz szobor. A plüssök bólogattak, és bólogattak a következő förmedvénynél meg az azután következőnél is. Sőt, egyre hevesebben helyeseltek, egészen addig, amíg a teremőr hölgy csendesen mellénk nem lépett. – Uram, egy pillanatra. – Rossz szobor. Borzalmas szobor – fejeztem be a mondandómat, aztán felé fordultam. – Tessék? – Ne haragudjon, hogy megzavarom – mondta a nő szinte suttogva. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak szeretném felhívni a figyelmét, hogy ezeket a szobrokat szeretett és tisztelt királyunk első számú udvari szobrásza készítette. De ezt ön biztosan tudja. – Körbenézett a teremben, mintha keresne valamit. – Merthogy az Ezredes alkalmazásában áll, meg

40

minden. Csak gondoltam, szólok. Hátha másoknak tetszenek ezek a szob­ rok, és felesleges lenne egy ilyen apróságon összeveszni velük. Ugye érti? Hát persze hogy értettem. Felkaptam a plüssöket, és kisiettem velük a múzeumból. A művészek érzékeny emberek. Ki tudja, mire képesek, ha valaki nem értékeli a művészetüket. Túlságosan fontos volt nekem ez az állás ahhoz, hogy továbbra is a kritikust játsszam. Inkább elvittem a plüssöket moziba. Az Oktogonhoz közel volt egy aprócska mozi; az ülései kényelmetlenek voltak, a függönye szakadt, és a töredezett, faborítású falakból áporodott szag áradt. Oda ültünk be, egymás mellé az első sorba. Nemcsak azért az elsőbe, mert itt szerettem ülni, hanem mert a plüssök a méretüknél fogva hátrébbról nem láttak volna semmit. Így elhelyez­ kedtünk a nyikorgó székeken, én középen, ők a két oldalamon, és vártuk, hogy elkezdődjön a film. A Csók és ágyúdörgésre vettem jegyet, ez úgyis régi nagy kedvencem volt, egy kalandos vígjáték a király katonájáról, aki beleszeret a tábori szakács lányába, de a lányt elrabolják a kutyafejűek, és a fiú egyedül indul utána, hogy kiszabadítsa. Meséltem néhány szót a filmről a plüssöknek, csak hogy tudják, mire számítsanak, ők izgatottan bólogattak, a polip kényelembe helyezkedett, szétterítette karjait az ülés kopott kárpitján, a nyúl még mocorgott egy kicsit, hogy megtalálja az ideális testtartást, aztán sötétbe borult a terem, és elkezdődött a vetítés. A probléma úgy negyedóra múlva következett be. Valami hiba történ­ hetett a vetítővel, mert a film mintha hirtelen kifutott volna belőle, pont az emberrablásos jelenetnél. Képeket nem láttunk a vásznon többé, csak a vetí­ tőgép gyors villódzását. Az éles fény apró, gyors tűszúrásokként döfött bele a szemembe. Fény-sötét-fény-sötét-fény-sötét. Hunyorítottam, az arcom elé kaptam a kezem, aztán megpróbáltam hátrafordulni, hogy megnézzem, mi történik a vetítőteremben. De ahogy a plüssökre tévedt a tekintetem, teljesen leizzadtam, a vér kifutott a fejemből, és egy pillanatra az őrülten idegesítő villódzásról is elfeledkeztem, csak a kis állatok elfeküdt, moz­ dulatlan testét néztem, a felakadt szemeiket, a kicsavarodott végtagjaikat. Csak arra tudtam gondolni, hogy akaratlanul megöltem őket, ez a hülye villogás tönkretett bennük valamit, és ennek az egésznek én vagyok az oka.

41

Elszorult a torkom, éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem, és abban a pillanatban nem is a büntetés érdekelt, amit én ezért kapni fogok majd az Ezredestől, hanem fájdalom járta át mindenemet a plüssök elvesztése miatt. Talpra ugrottam, és üvölteni kezdtem a moziteremben: – Kapcsolják fel a villanyt! Azonnal kacsolják fel azt a rohadt villanyt! A termet elárasztotta a fény, és én hosszú perceken keresztül, könnyek között próbáltam újraéleszteni a plüssöket. Nyomogattam, simogattam őket, beszéltem hozzájuk, miközben a jegyszedő és a néhány többi né­ ző értetlenül figyelte, mit csinálok. Még a mesterséges lélegeztetéssel is megpróbálkoztam, amikor már végképp tanácstalanul álltam a mozdulat­ lan kis testük felett. A mackó szájára hajoltam rá, bár pontosan tudtam, hogy felesleges, amit csinálok, hiszen nem lélegeznek. A nyelvemre apró szőrszálak tapadtak. Jött a szívmasszázs, a hüvelykujjammal kezdtem masszírozni a mellkasát, bármi is rejtőzzön alatta. A zsiráf szeme mozdult meg legelőször, pedig vele pont nem csinál­ tam semmit. A megkönnyebbülés széles vigyort varázsolt az arcomra, ahogy sorban feléledtek a többiek is. A szerkezet, ami mozgatta, életben tartotta őket, most újraindult, feléledt a rendszerhibából. Én pedig egy­ szerre öleltem őket magamhoz, a könnyeket az arcomról beszívta puha bundájuk, ahogy hozzám bújtak. Az esetből levontam a következtetést: éjszakai táncos szórakozóhelyre soha nem szabad elvinnem őket, ahol ki lehetnek téve a csillámgömbök és mindenféle színes lámpák villódzó fényének. Aznap délután hógolyózni mentünk a Városligetbe, hogy elfeledtessem velük a sokkoló élményt. De ők hamar túltették magukat rajta, mintha nem történt volna semmi. Inkább nekem volt szükségem felejtésre és megnyugvásra, hogy tényleg minden rendben van velük. Az volt a játék, hogy ők felállnak egy sorba, és akit eltalálok hógolyóval, az hanyatt dől. A zsiráf nyert. Nagyon élvezték, ráadásul a csöpögő hólé sem tett kárt a vízálló szer­ kezeteikben. Aztán elkezdődött a depressziós időszak.

42

Nem hirtelen tört rájuk a szorongás, hanem szépen folyamatosan, hó­ napok leforgása alatt lett úrra rajtuk. Lelassultak. Egyre érdektelenebbé vált számukra a világ. Mintha a puha szőrzetük alá rejtett elemek lassan elkezdtek volna kimerülni. Ami hülyeség, hiszen a plüssök nem egyszerű, minden trafikban kapható elemekkel működtek, hanem olyan akkumulá­ torokkal, melyek a levegő nedvességtartalmát alakították át elektromos­ sággá. Hogy hogyan, fogalmam sincs, de ezt mondta az Ezredes, és ki vagyok én, hogy kételkedjek a szavaiban. Különben is, egy idő után már pontosan tisztában voltam a levertségük okával. A plüssök viselkedésében bekövetkezett változás egyre nyilvánvalóbbá vált. Közömbösek lettek a vidám dolgokkal szemben, és bizonyos esemé­ nyek kifejezetten megrémisztették őket. Mint a majmok verekedése az állatkertben. Vagy amikor elhatároztam, megmutatom nekik, milyen egy cseppkőbarlang. A barlang szájánál remegni kezdtek, ahogy meglátták a mélybe vezető lépcsőket. A polip egyszerre négy társába kapaszkodott bele, és úgy próbálta visszahúzni őket. Az oroszlán nem mozdult, és rám nézett, mintha azt kérdezné: Ugye nem megyünk le oda? Ugye nem megyünk le? És nem mentünk. Helyette leültünk kint a barlang szájánál, a plüssök körülvettek a nedves fűben, és úgy hallgatták, ahogy felolvasom nekik a prospektust, és szépen sorban mindegyiküknek megmutatom a színes képeket, hogy jól lássák, miként keletkeztek a cseppkövek. Bólogattak. De közel sem olyan lelkesedéssel, mint amikor az előző nyáron a Dunaparton ülve a víz körforgását magyaráztam nekik. Pedig az sem sokkal érdekesebb téma. Egy másik alkalommal morzézni tanítottam őket. Szépen végigvettük az ábécét, mert az volt az ötletem, hogyha beszélni nem is tudnak, így talán akár velem, akár egymással egyszerűbben közölhetik a gondolata­ ikat. Megértették a rövid és hosszú jeleket, összerakták a szavakat és a mondatokat, de a rendszert magát soha nem használták. Úgy látszik, nem volt mit mondaniuk. Aztán ott volt Szabolcs kérdése. Szabolcs őrként dolgozott az Ezredes villájában, ő volt az egyetlen, akivel valamilyen szinten sikerült összeha­

43

verkodnom. Ha egyszerre fejeztük be a műszakot, néha az is előfordult, hogy a motorjával bevitt a városba (én a szolgálati autómat kizárólag a plüssök szállítására használhattam, magáncélra soha), és megittunk együtt valamit, mielőtt mindenki ment volna a dolgára. Az ismeretségünk nem volt túl mély; mindig megkérdezte, milyen volt aznap a munka, én meg válaszoltam, hogy semmi különös. Beszélt a gyerekkoráról, jó kis tör­ téneteket mesélt a katonai főiskoláról, hogyan tette le az esküt a király előtt, és aztán, amikor rám került volna a sor, hogy az életemről beszéljek, én mindig elnézést kértem, és gyorsan leléptem. Mondom, nem volt túl mély ismeretség. A plüssök rettegtek tőle. Ha éppen a kapunál teljesített szolgálatot, amikor a piros szolgálati autómmal reggel elhagytuk az Ezredes villáját vagy délután megérkeztünk az aznapi kirándulásból, a plüssök a hátsó ülésen szabályosan vacogni kezdtek. Szinte hallottam a belsejükbe épített apró motorok szaggatott zakatolását. A plüssök behúzódtak a hátsó ülés valamelyik sarkába, és mind a hatan együtt dideregtek, amíg Szabolcs benézett a kocsiba, megvizsgálta, hogy minden rendben van-e, aztán to­ vábbengedett minket. Fő a biztonság, mondta mindig. Az ember sosem tudhatja, honnan érkezik a támadás. Amikor itt van, már késő. Igaza volt. Neki ez volt a dolga. Nekem meg, hogy mutassam meg a világot a plüssöknek. Ő is komolyan vette az én feladatomat, a minimum, hogy én is komolyan vegyem az övét. Már éppen azon gondolkodtam, hogy egyszer felhozom a témát Fri­ dának. Megkérdezem tőle, szerinte mi lehet a plüssök kedvetlenségének az oka. Miért rettegnek ennyire bizonyos dolgoktól? De Frida egy napon, miután épségben visszavittem a szobájába a plüssöket, ledobta magát az ágyra, a tarkója mögött összekulcsolta a kezét, álmodozón nézett valahova felfelé, és beszélni kezdett: – Tudod, Jancsi – mondta Frida olyan komoly arccal, ami csak kitelik egy tízéves kislánytól –, te megmutatod nekik, mennyi szép dolog van a világon. Mennyi érdekesség. Mennyi tanulnivaló. A művészetek. A termé­ szet. Minden. De van, amit nem mutathatsz meg nekik. Pedig szükségük

44

van rá. A csúnya dolgokat is meg kell ismerniük, ha azt akarom, hogy mindent tudjanak. Ha azt akarom, hogy igazi, jó barátaim legyenek. Felém fordult, mintha választ várna egy olyan kérdésre, amit fel sem tett. Fekete gombszemei belekapaszkodtak a tekintetembe. Sötét haja szétterült a vállán, mintha a hajtincsek katonai váll-lapok lennének. – Nem biztos, hogy értelek, Frida – mondtam óvatosan. Frida felpattant, kiült a baldachinos ágy szélére, és megütögette maga mellett az ágytakarót, jelezve, hogy én is üljek oda. Odaültem. – Pedig világos. Szereted a Zafírt? Megvontam a vállam. – Az énekest? Nem ismerem annyira. – Van egy nagyon klassz száma. Hogy a rossz mindig együtt jár a jóval. Csak akkor lehet teljes a világ. És én azt akarom, hogy a plüssök kitel­ jesedjenek. Hogy mindent lássanak, érted? Mindent. Olyanok legyenek, akikre számíthatok. Akik megértenek, mert olyanok, mint én. – Ez az a szám, ami arról szól, hogy a jó király attól jó, hogy tudja, melyik az a rossz, amit meg kell tennie? – Aha – bólogatott Frida. – Látod, hogy ismered? – Ennek tetszik a szövege – mondtam, de igazából egyáltalán nem tetszett. – Mert ez az igazság. Tényleg hálásnak kell lennünk, hogy ilyen ki­ rályunk van. Én csak tudom – mosolygott büszkén. – Minden szüle­ tésnapomra kapok tőle ajándékot. A plüssöket is tőle kaptam. És néha felmegyünk a Várba apával, hogy meglátogassuk, és olyankor is borzasztó kedves velem. Kiállunk a hatalmas teraszra, és nézzük a várost meg a tá­ volban a hegyeket, és látom a büszkeséget a szemében. Megsimogatja a fejem, és azt mondja: megtettem, amit meg kellett tennem. És ezután is meg fogom tenni. Mert az országnak szüksége van rám. Mert a népnek szüksége van rám. Várta, hogy mondok valamit. Úgy éreztem, innen nem állhatok fel anélkül, hogy ne osszam meg vele a véleményemet. Ezen ne múljon. Megosztottam vele.

45

– Hát igen. Ilyen a jó király – mondtam sokat sejtetően. – Nem, Jancsi, ilyen a jó ember. – Közelebb hajolt hozzám, és egyenesen a fülembe suttogott. – Most elárulok neked valamit, de ha beszélsz róla az apámnak, másnap kirúgatlak, erre megesküszöm. Bárcsak ne árulta volna el. Bárcsak ne szólt volna egy szót se. Bárcsak betömtem volna a fülem, hogy ne halljam, amit mond. Bárcsak. Azt sem tudom, miért tette. Miért kellett nekem tudnom minderről? Miért érezte szükségét, hogy megossza velem? Felvágásból? Gyerekes dicsekvésből? Mert barátkozni akart? Mert azt akarta, hogy legyen egy közös titkunk? Fogalmam sincs. Hazudnék, ha azt állítanám, semmi jel nem mutatott arra, hogy Fridával valami nagyon nincs rendben. Persze az ember félve ismer be ilyesmit magának, elvégre egy tízéves kislányról van szó, akinek mellesleg a mun­ kámat és a megélhetésemet köszönhettem. És aki ráadásul tökéletesen megbízott bennem, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rám bízta azt, ami neki a legértékesebb volt az életében: a plüssöket. Hat darab bumfordi plüssállatot. Na jó, az átlagnál talán egy kicsit okosabb hat darab bumfordi plüssállatot. Először is velük aludt. Mind a hatukkal, abban a rózsaszín, habos, tüllfüggönyös, baldachinos ágyban. Jóéjtpuszival búcsúzott el esténként mindegyikőjüktől, és reggelente jóreggeltpuszival köszöntötte őket. Dél­ utánonként, amikor a kis kirándulásainkról visszavittem őket, már idegesen járkált a szobájában, nézegette az órát, vékony ujjaival dobolt az ablak­ párkányon, hogy mikor láthatja őket újra. Ekkor eléjük szaladt, miközben én próbáltam őket befelé terelgetni a szobába, és egyenként felkapta, simogatta, csókolgatta a plüssöket, és azt kérdezgette tőlük, mi történt, amíg nem voltak vele. A plüssök nem tudtak beszélni, ezért általában én válaszoltam helyettük, bár Frida nem hozzám intézte a kérdéseket. Az állatokat sorban felültette az ágyára, ő is közéjük telepedett, és ilyenkor hívott engem is, hogy csatlakozzam a társasághoz. Mondom, nem

46

tudom, miért bízott meg bennem ennyire. Néha úgy éreztem, engem is valamiféle játékszernek tekint, és legszívesebben ott tartana a rózsaszín szobájában. Mondjuk ülhetnék egész nap az ágya végében, hogy izgalmas történetekkel szórakoztassam a világ dolgairól. Az irányomban táplált bizalmát attól a naptól kezdve még jobban értékeltem, amikor tanúja voltam, hogy az egyik szobalányt kirúgatta, amiért az véletlenül forró teát öntött a mackóra. Frida üvöltött, tajtékzott a dühtől, és olyan szavakat használt, melyekről addig azt hittem, nem tartoznak egy tízéves lány szókincsébe. Rémülten ültem az alacsony asztalnál, a teámat kortyolgattam, és figyeltem ezt az aprócska torná­ dót, amint teli tüdőből ordít a szobalány arcába, szájából nyálcseppek fröcskölnek szerteszét, fekete lakkcipőbe bújtatott lábai vad ritmust vernek a padlón. – Rohadt kurva! – sikoltotta toporzékolva. – Majdnem megölted, te mocskos ribanc! – Elnézést, Frida kisasszony. Véletlen volt – hebegte a lány ijedten, a kezében tartott tálcán csörömpöltek a teáscsészék. – Véletlen? – kiáltotta Frida, és lakkcipős lábával bokán rúgta a lányt. Aztán még egyszer. – Véletlen? A lány kiejtette a kezéből a tálcát, a csészék a padlóra zuhantak, és hatalmas robajjal apró darabokra törtek. Lehajolt, hogy összeszedje őket, de akkor Frida ráüvöltött: – Takarodj… kifelé… a szobámból! A szobalány kétségbeesett arccal, a kezét tördelve hátrált ki a folyosóra, aztán már a csukott ajtón át hallottam, hogy zokogni kezd és futásnak ered. Frida mélyeket lélegzett, az arca remegett a dühtől. – Leöntötte a mackót – mondta felém fordulva, mintegy magyarázat­ képpen. – Még baja is lehetett volna. Nem szóltam egy szót sem. Azt a szobalányt akkor láttam utoljára a villában. Frida lehajolt a mackóért, magához ölelte, és egy zsebkendővel próbálta kidörzsölni a bundájából a teafoltot.

47

Egy másik alkalommal a hegyen sétáltunk a plüssökkel, bent az er­ dőben, és Frida aznap velünk tartott, mert a tanára lebetegedett, vagy valami ilyesmi. Borzasztó boldog volt, mutogatta a különböző növényeket a plüssöknek, magyarázott, és élvezte, hogy azok figyelnek rá. Aztán ész­ revettem, hogy amikor a mohákról meg a szamócáról meg a hangyákról mesél a plüssöknek, akkor hozzám is beszél. Felpillant rám, és figyeli a reakciómat. Tőlem is azt várja, hogy információra éhesen hallgassam őt, bólogassak, és mutassam ki az örömömet, hogy megint tanultam valamit. Éppen indultunk volna vissza a parkolóban hagyott kocsihoz, amikor a macska kiugrott az egyik bokorból. Szürke kóbor macska volt, a szőre tenyérnyi foltokban hiányzott a hátán. Egyenesen a polipnak ugrott, a karmai közé kapta, és próbálta megharapni a fejét, de a fogai minduntalan lecsúsztak róla. Mielőtt bármit tehettem volna, Frida már fel is ragadott a földről egy hosszú, ujjnyi vastag botot, vicsorogva a feje fölé emelte, és tiszta erejéből fejbe csapta vele a macskát. A macska az ütéstől némileg elszédülhetett, mert az oldalára dőlt a fűben, és Frida kihasználta a gyor­ san nyert előnyét. Újra és újra ütött, a macska fájdalmasan nyávogott, de tehetetlenül hevert Fridának kiszolgáltatva. Halkan köhintettem egyet, de Frida meg sem hallotta. A plüssök las­ san körém gyűltek, puha falat alkotva a lábam mellett, ahogy hozzám préselték magukat. – Frida – próbálkoztam újra, de ennek sem volt semmi eredménye. Frida ütött, és minden egyes suhintáshoz hangosan nyögött egyet. A macskának rohamosan csökkentek az esélyei. Vércseppek fröccsentek a levegőbe, és az állat torkát egyre halkuló, hátborzongató nyávogás hagyta el. Aztán Frida hirtelen leállt, és eldobta a botot. Gondolom, csak elfáradt. A macska véres teste ott hevert előtte a fűben, mint valami értékes va­dász­ zsákmány. Még élt, zihálva vette a levegőt, de Frida nem törődött vele. – Na – mondta a plüssöknek és nekem. – Ma megint tanultunk valamit. Hogy mit, azt nem árulta el. Hónap vége volt. Délután felvettem a fizetésem, és igyekeztem gyorsan elfelejteni az egészet.

48

• – Most elárulok neked valamit, de ha beszélsz róla az apámnak, másnap kirúgatlak, erre megesküszöm. Ezt mondta Frida a rózsaszín ágyán ülve, és a szemeit nézve eszembe jutott az erdőben agyonvert macska. Megrázta a fejét, és haját hátradobta a homlokából. Biztos voltam benne, hogy ezt a mozdulatot elleste valakitől, annyira erőltetetten felnőttes volt. Nem ígértem hallgatást, csak ültem mellette némán, és ő folytatta: – Láttad már a szürke autókat, amik néha idejönnek a villába? Bólintottam. Hát persze hogy láttam őket. Vaskos, sötétszürke modellek, olyan furgonfélék. Kizárólag a királyi titkosrendőrség számára gyártották őket, és az emberek hajlamosak voltak összerezzenni, ha feltűnt egy ilyen az utcán. A raktérbe nyíló hátsó ajtó külön biztonsági pántokkal volt megerősítve, nem a betörést, hanem a kijutást megelőzendő. – Van úgy, hogy apu hazahozza a munkáját – vigyorgott Frida. – Vagy mások hozzák haza neki. És akkor mi a plüssökkel tudjuk, hogy mindjárt kezdődik az előadás. – Az előadás – ismételtem meg az utolsó szót. Jobb nem jutott az eszembe. – Emlékszel, mit mondtam arról, hogy csak annak lehet teljes élete, aki a rossz dolgokat is megismeri a világon? Azokat a dolgokat, amiket el kell rejteni, mert különben az emberek megijednének tőlük. Emlékszel? – Aha – dünnyögtem. – Én láttam ezeket a dolgokat. És erősebb lettem tőlük. Teljesebb. És azt akarom, hogy a plüssök is erősebbek legyenek. Mert ők a barátaim. Hozzám tartoznak. A királytól kaptam őket születésnapomra. Szóval amikor jönnek a szürke autók, és odatolatnak egészen az épület oldalsó falához, hogy csak ki kelljen nyitni az ajtót, és aki addig bent ült, csak be kelljen lökni a pincelejárón… – Frida – szólaltam meg halkan. – Mi van?

49

Láthatóan zavarta, hogy félbeszakítottam. – Biztos, hogy el akarod mondani? Frida nagy levegőt vett, és megigazította maga mellett az ágytakarót. – Meg szoktam hallani az ajtócsapódást, és akkor már veszem is ma­ gamhoz a plüssöket, hogy induljunk. Rémülten hallgattam. Frida a szoba sarkába mutatott, a mennyezet felé. – Látod azt? Odanéztem. – Mit? – Hát azt. A szellőzőt. A csavarok ki vannak lazítva, így egy mozdulattal lekapom onnan, felállok az asztal tetejére, és már megyünk is. Lefelé. – Az ujjával is mutatta az irányt. – Le a pincébe. Kicsit furán nézhettem, mire Frida megvonta a vállát. – Miért? Másnak uszoda meg edzőterem van a pincéjében. Nekünk uszoda, edzőterem és kínzókamra. Az ujjaimat kezdtem tördelni. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem akarok tudni semmit. – Hát, köszönöm, Frida, hogy megosztottad velem. – Csak ülünk ott csendben, és figyelünk. A plüssök tudják, hogy nem szabad megmoccanniuk. Aztán amikor visszamászunk ide, mindent el­ magyarázok nekik. – Jól van, Frida, ígérem, hogy nem szólok az apádnak – mondtam halkan. – Köztünk marad. – Jöhetnél te is legközelebb. Hallanod kellene. És látni. – Frida végig­ mért, és fintorogni kezdett. – De attól tartok, nem férnél be a szellőzőbe. • Ilus azok közé tartozott, akik nyitott szemmel csókolóznak. Ezt onnan tudom, hogy legalább negyedórás csókolózás és fűben hempergés után, miközben a nyelve még a számban volt, hirtelen megmerevedett, eltolta magát tőlem, ijedt arccal nézett a szemembe, és azt kérdezte:

50

– Hol vannak a plüssök? Felpattantam a földről, és annak a fának az irányába néztem, ahol utoljára láttam őket hűsölni. Mikor is lehetett? Egy órája? Kettő? A fa alatt nem volt senki. Azt hiszem, ebben az egy pillanatban többet izzadtam, mint az egész forró nap során összesen. Elkezdtem rohanni a fa felé, a szívverésem dobolt a fülemben. – Látod őket? – kérdezte Ilus szorosan a nyomomban. – Nem – mondtam a fához érve. – Hova a fenébe tűnhettek? Körbe-körbe forogtam, mint egy idióta, és közben a környező bokrokat és a körülbelül százméternyire húzódó erdősávot figyeltem. Fiatal pár sétált feljebb, közel az úthoz, de rajtuk kívül sehol nem láttam mozgást. – Itt voltak, ugye? – kérdeztem kétségbeesve Ilust, mert már ebben sem voltam biztos. – Itt – mondta ő, a tenyerét szemellenzőként a homlokához emelte, és úgy nézett körbe a plüssök után kutatva. Leguggoltam, és a füvet tapogattam, de őszintén szólva nem tudom, mit kerestem. – Ilyet még soha nem csináltak. Megpróbáltam összeszedni magam. Na jó, gondolkodjunk logikusan. Adva van hat darab totyogó, szőrös játék. Olyan messzire nem juthattak, ráadásul meg vannak verve egy nyolckarú, ámde még náluk is lassabb lila polippal, aki nemcsak hogy vánszorog, de a színe miatt messziről kellene világítania a fűben. Újra körbenéztem, próbálva a lila színre koncentrálni, de most sem jártam eredménnyel. Szóval gondolkodjunk logikusan. Felénk nem jöhettek, mert azt észrevettük volna. Vagy nem? Annyira el voltunk foglalva egymással. Mondjuk, hogy igen. Akkor három irányban kereshetjük őket. A lejtőn felfelé, ahol az út húzódik, lefelé a bokrok irányába vagy az erdősáv felé. Ilussal ketten vagyunk. Ha gyorsan elkezdjük felderíteni a lehetséges területeket, simán meg kell találnunk őket. Ki tudja, hányszor gyorsabbak vagyunk nálunk. – Ott vannak! – kiáltott fel Ilus, és rohanni kezdett lefelé a lejtőn.

51

Én gondolkodás nélkül futottam utána, és próbáltam nem gondolni rá, mi lesz velem, ha a plüssöknek valami bajuk esik. Vége az álmaimnak a saját lakással, az biztos. Ilus olyan gyorsan szaladt, hogy alig bírt megállni a bokroknál. Aztán megkapaszkodott az egyik kiálló ágban. Már én is láttam, hogy mire mutogat. Ilus felvette a földről, és felém nyújtotta. Egy sárga nejlonzacskó volt. – Ne haragudj – mondta, és szélnek eresztette a zacskót, az pedig lágy piruettekkel repült felfelé a szélben, gyorsan távolodva tőlünk, egyenesen a Duna irányába. Megtámaszkodtam a térdemen, és fújtam egyet. – Akkor is szeretni fogsz, ha nem lesz munkám? – kérdeztem tőle. Ilus nem válaszolt. Ehelyett felvázolta a tervet. – Nem juthattak messzire. Én megnézem itt a bokrokat, te átfésülöd az erdő szélét, aztán fent találkozunk az útnál. Szájon csókoltam, majd hátat fordítottam neki. – Jól nyisd ki a szemed, mert a jövőnket keresed – szóltam vissza már futás közben. – A jövőnket? – kérdezte. – Mi az, hogy a jövőnket? Amíg a fák felé futottam, közben folyamatosan járattam a szemem, hátha megpillantom valahol a hat plüssállatot. De hát miért csinálták ezt? Miért szöktek el? És vajon hova mentek? Eddig minden alkalom­ mal inkább hozzám bújtak, ha valami bajuk volt. Azt hiszem, szerették a társaságomat. Mi üthetett most beléjük? Kalapos férfi sétáltatta a tacskóját a fűben. A kutya körbe-körbe ro­ hangált, mintha valami láthatatlan dolgot üldözne. – Ne haragudjon – szóltam oda a férfinak. – Nem látott erre plüssál­ latokat? Hat plüssállatot. A férfi levette a kalapját, és közelebb lépett hozzám, mintha nem értette volna a kérdést. – Plüssállatok – mondtam újra. – Körülbelül ekkorák. – És a kezemmel mutattam a méretüket. – Hatan voltak. Nem látta őket?

52

– Plüssállatok? – kérdezte a férfi értetlenkedve. – Itt? – Igen. Elvesztettem őket. A férfi a még mindig boldogan rohangáló kutyájához fordult. – Muki, láttunk itt plüssállatokat? Nem vártam meg a választ. Futottam tovább. Néhány másodperc alatt elértem a fákat, és az erdőbe vetettem magam nyomok után kutatva, de nem tudom, mire számítottam. A nyúl egy fehér szőrpamacsára? A polip valamelyik lila karjára? Vagy egy elvesztett, cseresz­ nye méretű üvegszemre? Semmit nem találtam, a legapróbb jelét se annak, hogy erre jártak volna, pedig végigfésültem az erdősáv szélét, a bokrokat, be­ néztem egy fa odvába, miközben – jobb híján – folyamatosan azt kiabáltam: – Hé! Hol vagytok? Egyre csak befelé haladtam, rugdostam az aljnövényzetet, és miközben őket kerestem, magamban már azt próbálgattam, hogyan fogom elmondani Fridának, mi történt. Hogyan mondom meg neki, hogy elvesztettem a plüs­ söket. Eszembe jutott a szobalány esete a mackóra öntött teával, és nyeltem egyet. Semmi baj, mondtam magamnak, vele ellentétben engem kedvel Frida. Ránéztem az órámra. Elképzeltem Fridát, ahogy már idegesen járkál a szobájában, néha kipillant az ablakon, hogy meglesse, hazaérkeztünk-e már. Hát még egy kicsit várnia kell. A keresésem nem volt teljesen eredménytelen. Találtam egy koszos alsó­ nadrágot, egy tejeszacskót, egy pár lyukas tornacipőt, három műanyag poharat és egy kopott lábast. De plüssállatot egyet se. Megálltam, figyeltem a zajokat. Madarak csiripeltek a fák ágain, a néha feltámadó szél zörgette a leveleket, a távoli útról egy-egy autó zaja szűrődött be az erdőbe, de mást nem hallottam. Aztán egy kiáltás: – Jancsi, itt vagy? Ilus volt az. Éppen belépett a rétről a fák közé, úgy harmincméternyire tőlem. – Megtaláltad őket? – kérdeztem, és megindultam visszafelé, az irá­ nyába.

53

– Nem – mondta. – Fent is voltam az útnál. Ott sincsenek. És nem látta őket senki. Nagyot sóhajtottam. – A rohadt életbe! Vissza kell mennem. Mindjárt elkezdenek keresni minket, és az nem lenne jó. Ilus megfogta a kezem. – Nem lesz semmi gond. Majd keresel másik munkát. Kit érdekel? Mosolygott. Az arcára apró, mozgó fényfoltokat rajzolt a fák lombjain át beszűrődő késő délutáni napfény. Hálás voltam neki, amiért ezt mondja. Szerettem volna felkapni és szorosan ölelni, nem törődni a plüssökkel, Fridával, az Ezredessel, a pénzzel, a szétrobbant álommal a saját lakásról. – Na menj – mondta. – Addig én még keresem őket itt. Hátha csak behúzódtak a hőség elől. Végigsimítottam az arcát. – Megyek. Talán ez valami jel, hogy ne dolgozzak az Ezredesnek. Mert zavar. Igazából zavar. – Megszorítottam a kezét. – Minden rendben lesz. – Tudom – mondta Ilus. – Vigyázz magadra! Lassan hátrálni kezdtem kifelé az erdőből, de nem akartam elengedni őt a tekintetemmel. – A legrosszabb, ami történhet, hogy kirúgnak. Elvesztettem a plüs­ söket? Le van szarva. A lényeg, hogy megtaláltalak, és téged nem foglak elveszíteni. Várj meg itt, jó? El ne mozdulj innen. Oda leülhetsz a nagy fa mellé, de ne menj el innen, kérlek. Gyorsan kirúgatom magam, aztán jövök érted. Valami fontosat akarok még mondani, aztán elmegyünk egy jó helyre, és megünnepeljük. Ígérd meg, hogy megvársz. – Milyen fontosat? – kiáltott utánam. – Hallod, Jancsi? Milyen fontosat? Elmosolyodtam, mert egy pillanatra láttam magunkat, ahogy egy kel­ lemes vendéglő teraszán ülünk, az égről a hold mosolyog ránk, valami finom sültet eszünk, és pezsgőt iszunk hozzá, mert az ünnepléshez az illik. – Sietek vissza. Becsszó. Hátat fordítottam neki, és kirohantam az erdőből, fel az útra, a piros szolgálati autóm felé.

3. „Majd lesz neked Jancsi… no hiszen lesz neked!”

Az Ezredes nem lakott messze, alig tíz percbe telt, amíg a szolgálati autóm­mal odaértem. Útközben a lehetőségeimet mérlegeltem, és néha fel­bukkant valahonnan a gondolataim mélyéről az a hihetetlenül roman­ tikus, de ugyanakkor borzasztóan buta ötlet, hogy hagyom az egészet a fenébe, fogom az autót, fogom Ilust, és elszáguldunk egyenesen a naple­ mentébe. Kétségtelenül ez lett volna a legegyszerűbb, persze csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a pillanatokon belül a nyomunkban lihegő rendőrök, titkosrendőrök és különböző királyi alakulatok hadát, akik ellen az esélyeink nem tűntek túl biztatónak. És különben is, mi elől akartam menekülni? Elvesztettem néhány plüssállatot. Bárkivel előfordul, nem? Az Ezredes kedvel engem, Frida kedvel engem, mi baj történhet? Még az is lehet, hogy kapok valami más munkát, a plüssök árát meg majd levonják a fizetésemből. Például rendben tarthatnám a villa parkját. Igen, ez jó, ezt fel is fogom ajánlani nekik. Meg aztán biztosan kiküldenek néhány embert a környékre, nézzenek szét, hová bújhattak a plüssök. Keressük meg az Ezredes lányának a játékait, jutalom a becsületes megtalálónak, mittudomén. Nem lesz itt semmi baj. Végigszáguldottam a zöldellő gesztenyefákkal szegélyezett úton, néztem a gondtalanul sétáló embereket, és reméltem, hogy Ilus megvár. Leül oda a fa tövébe, ahogy kértem, én pedig sietek vissza hozzá, bár ha tényleg kirúgnak, kénytelen leszek busszal jönni, ami eltarthat egy ideig. A villa a hegy túloldalán állt, egy keskeny utca végében, és két oldalról már az erdő szegélyezte. Az utcában végig arisztokraták laktak, a király rokonai, egy-két miniszter vagy fontosabb tisztviselő, mind közel a hata­ lomhoz, közel a pénzhez. Ahhoz a pénzhez, amelyhez most én is közel

55

kerültem egy kis időre – na jó, nem túl közel –, amíg el nem vesztettem a plüssöket. Magas kőkerítés vette körül a házakat, villákat, miniatűr kastélyokat, és mögöttük csak sejteni lehetett a gondosan ápolt kerteket, az úszómeden­ céket, a teniszpályákat. Néha áthallatszott a falon a medencékben fürdő­ zők nevetése, a víz csobbanása vagy a teniszlabda dobolása a salakon. Az átláthatatlan kerítésekkel az olyan földönfutók nyálcsorgatásától akarták megóvni magukat, mint amilyen én is voltam. Az Ezredes szomszédságá­ ban az itt lakók biztonsága szinte garantálva volt, így az egyetlen zavaró apróságot a bámészkodók jelenthették volna. Az utcában már lassítottam, átengedtem magam előtt az egyik gye­ reklányt, aki a szomszédos villában vigyázott a család legifjabb tagjaira, a már most boldog és büszke jövendőbeli örökösökre, akikre ez a minden ízlést nélkülöző, sárgára festett, kéttornyos épület száll majd, a mögötte húzódó hatalmas parkkal együtt. A lány intett felém, megköszönte az előzékenységemet, és továbbsétált, gondolom hazafelé, a munkaideje végén. Nem elég, hogy az Ezredes kerítése volt a legmagasabb az összes közül az utcában, de a tetejéből ráadásul üvegcserepek álltak ki. Nem a beha­ tolók ellen, hiszen a környéken folyamatosan nyüzsögtek a rendőrök és mindenféle fegyveres biztonsági emberek, így sima öngyilkosság lett volna bárkinek a betöréssel próbálkozni. Nem, az üvegcserépre elsősorban azok miatt a szerencsétlenek miatt volt szükség, akiket a szürke furgonokban hoztak ide, majd a pincébe vitték őket egy kis beszélgetésre. Az ő esetleges idő előtti távozásukat volt hivatva megakadályozni. Lefékeztem a sötétzöldre festett kapunál, és vártam, hogy valaki kinyissa nekem. Tudtam, hogy bent az éppen szolgálatban lévő őr figyel engem, és csak másodpercek kérdése, hogy bejuthassak a villa területére. A vaskapu nyikorgás nélkül, halk surranással csúszott be a falba, és mögötte feltárult az ismerős látvány: a virágágyások, az oválisra nyírt bokrok, a kaviccsal borított kocsifeljáró és a halat ábrázoló szökőkút. Begurultam az őrfülkéig.

56

– Szevasz – mondta Szabolcs, és az órájára pillantott. – Késtél. Mi történt, léket kapott a sétahajó? – Milyen sétahajó? – Nem azt mondtad, hogy ma hajókázni viszed őket? – Nem, az tegnap volt – válaszoltam, mire ő megvakarta a fejét. – Tegnap? Lehet. Szabolcs magas fiú volt, széles vállain kis híján szétrepedt a világosszürke egyenruha. Fekete ellenzős sapkáját feljebb tolta a fején, aztán hatalmas tenyerével megtörölte a homlokát. – Nagyon meleg volt ma – panaszkodott. – Ti hogy bírtátok? Közvetlenül az autó mellé lépett, és a kezével kitakarva az ablak tük­ röződéseit, megpróbált belesni a hátsó ülésre, ahol a plüssök szoktak ülni. Amikor éppen nem vesztem el őket. – Remekül – mondtam gyorsan, és megpróbáltam elterelni a figyelmét. Valahogy nem volt kedvem megvitatni vele a plüssök eltűnését. – Fent voltunk a Normafánál. Te, ezek egész nap játszottak, rohadtul élvezték a… – Nincsenek itt – mondta Szabolcs. Az autó mellett állt, arcával egészen az ablakhoz tapadt. Felé fordultam, de ehhez ki kellett csavarodnom a vezetőülésben. Nem tartoztam Szabolcsnak magyarázattal, de valamiért mégis kezdtem ideges lenni. Talán az egyenruhája miatt. – Hova tetted őket? – kérdezte. Most hazudjak? Minek? – Ott maradtak – nyögtem ki. – Hol? – A Normafánál. – Hogyhogy ott maradtak? – Úgy, hogy eltűntek. Szabolcs felegyenesedett. Csípőre tette a kezét. – Szopatsz? – Eltűntek. Mondom. Beharapta az alsó ajkát, és csóválni kezdte a fejét.

57

– Hova tűntek? – Ha tudnám, akkor nem lennének eltűnve, nem igaz? Ezen egy kicsit elgondolkodott. – Hogy az istenbe tudtak eltűnni? – Fogalmam sincs, Szabolcs. Talán elrabolta őket valaki, amíg egy pil­ lanatra nem figyeltem oda. – Egy pillanatra? – Egy pillanatra. – Hát tőlem nem tudná őket elrabolni senki. – Lehet – mondtam. – Talán ezért őrzöd te a villát, én meg csak a plüssöket. Szívogatni kezdte a fogát, mintha belement volna valami, és azt próbálná a nyelve segítségével eltávolítani. – Ezt elcseszted – bökte ki végül. – Ezt kurvára elcseszted. – Ezt el. Úgy tűnik. – A kiscsaj baromira ki lesz akadva. – Aha. Majd megnyugtatom. – És az apjával mit csinálsz? Hú, barátom! – Majd őt is megnyugtatom. Nem tudom, miért éreztem, hogy a látszólagos együttérzése mögött káröröm rejtőzik. Megveregette a kocsi oldalát, mintha egy ló lenne. – Nem lennék a helyedben – mondta. – Kurvára nem lennék a helyed­ ben. • Begurultam az autóval a kavicsos parkolóba, közvetlenül az Ezredes fehér cirkálója mellé, amelynek csillogó fényezéséről olyan erővel villantak a szemembe a visszaverődő napsugarak, hogy egy pillanatra hunyorítanom kellett, miközben a kormányt próbáltam egyenesbe tekerni. Kiszálltam a kocsiból, és reméltem, hogy nem futok össze az Ezredessel valahol. Szerettem volna először Fridával közölni a híreket.

58

A villát kétszintesre építették, a földszinten volt a konyha, hatalmas ebédlő és még hatalmasabb nappali, az emeleten pedig a hálószobák, Frida birodalma, az Ezredes könyvtára és dolgozószobája. A villa előtti területen most három felfegyverzett egyenruhás őr ügyelt a biztonságra, mert ahogy a király szokta mondani: fő az éberség. Éppen a szökőkút mellett álltak, és nevetve beszélgettek valamiről, de éreztem, hogy a szemük sarkából folyamatosan a környezetet figyelik. Meg mertem volna esküdni rá, hogy – bár szemmel láthatólag nagyon jól szórakoztak – egy pillanatra sem veszik le rólam a tekintetüket. Az épület mögött hú­ zódó hatalmas parkban további hat egyenruhás járőrözött a nap minden szakában. Ezekkel a fiúkkal még azt a felületesnek mondható kapcsolatot sem sikerült kialakítanom, mint mondjuk Szabolccsal. Zárt társaság volt az övék, ahova nem engedtek be senkit, és gyanúsan méregettek minden kívülállót, mert a potenciális ellenséget sejtették bennük. Ők koromfekete egyenruhát hordtak, oldalukon pisztolytáska lógott, és remekül mutattak együtt az általában fehér ruhát viselő Ezredessel. Köszönni sem köszöntek, pedig ott mentem el mellettük, tisztán hal­ lottam, hogy valamelyik szakácsnőről beszélgetnek. Egészen addig nem létezem a számukra, amíg elő nem kapok egy fegyvert a nadrágzsebem­ ből, és lövöldözni nem kezdek vele. A kőből faragott virágtartók között felsétáltam az épület bejáratához, aztán beléptem a magas, kétszárnyú ajtón. A villában érezhetően hűvösebb volt, mint odakint. Egy szobalány ütközött nekem balról, tejesüvegekkel igyekezett a konyha felé. – Jaj, bocsánat – szabadkozott, majd közvetlenül a lába elé nézett, mint­ ha a személyemhez hozzátartozó plüssöket keresné. De nem találta őket, így tovább folytatta útját, kezében rakoncátlanul csörömpöltek az üvegek. A széles lépcsőn Frida tanárnője lépdelt lefelé, óvatosan vette a fokokat, keze folyamatosan a faragott korlátot kereste. Bizonytalansága hiúságból fakadt: rövidlátó létére a szemüvegét általában barna válltáskájában hordta. Engem is csak akkor vett észre, amikor közvetlenül mellém ért. – Á, üdvözölöm – köszönt oda nekem. – Frida már nagyon izgatott. Jó hírei vannak, és alig várja, hogy megoszthassa őket magával.

59

– Jó napot – biccentettem felé. Úgy ötvenévesnek saccoltam, de a szőkére festett haja néhány évet fiatalított rajta. – Nagyon kedveli magát ez a kislány – nevetett a tanárnő. – Bárcsak engem kedvelne ennyire, biztosan jobban menne neki a tanulás. Eltipegett mellettem, egy ideig keresgélt az ajtókilincs után, majd ki­ lépett a házból. Tessék, egy újabb bizonyosság, hogy Frida kedvel. Nem lesz itt semmi baj. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, úgy szaladtam fel az emeletre. A tal­ pam alatt puhán süppedt be a falépcsőt borító vörös szőnyeg. Felérve az emeletre először megbizonyosodtam róla, hogy nem fogok egyenesen az Ezredes karjaiba futni, aztán jobbra fordultam, Frida szobájának irányába. Hallottam, ahogy lent a földszinten nyílik a bejárati ajtó, és hallottam a belépő két férfi hangját is. Az őrök voltak. Megérkezett az első turnus a vacsorához. A kelleténél talán kicsit hangosabban kezdtek érdeklődni a menü felől, a szakácsnők pedig valamit nagyon viccesnek találhattak, mert harsányan felnevettek, és tréfálkozva próbálták megnyugtatni az éhes őröket, hogy ne aggódjanak, hamarosan ehetnek. Frida szobájának ajtaját halványsárgára festették, rajta rózsaszín papíron kézzel írt felirat hirdette, hogy tilos a belépés idegeneknek, valamint Apának. Én egyik csoportba sem tartoztam, úgyhogy hangosan kopogtam az ajtón. – Jancsi? – hallatszott ki Frida hangja. Válasz helyett csak lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. Frida az asztalánál ült, előtte vaskos földrajzi atlasz, abban nézegetett valamit. Felderült az arca, ahogy meglátott, szeme vidáman ragyogott, és mutatóujjával intett, hogy lépjek közelebb hozzá. – Meg fogsz lepődni – vigyorgott felém, mint aki most kapta meg élete legnagyobb ajándékát, pedig nincs is születésnapja. Hát még te, gondoltam, és lassan elléptem az ajtótól. Ahogy a szoba belseje felé haladtam, úgy lettek egyre bizonytalanabbak a mozdulataim, mintha Frida tanárához hasonlóan én is hirtelen rövidlátóvá váltam volna, aki keresi a környezetében a biztos pontokat.

60

Frida asztala a szoba jobb oldalán állt, háttal az ajtó színével egyező, világossárga függönyös ablakoknak. A rózsaszín számtalan árnyalatát fel­ vonultató baldachinos ágy a velem szemközti falnál nyújtózott, mint valami marcipánból készült dísz egy minden igényre felkészült cukrászdában. A bal oldali falon a könyvespolcok és játékokkal teli fiókok sorakoztak, valamint egy tükrös ruhásszekrény. – Találd ki, hova megyek – ujjongott Frida. Összecsukta az atlaszt, és felpattant a székéből. – Valamit el kell mondanom, Frida – kezdtem bátortalanul, de esélyem sem volt. – Várj! – szólt rám. Nem hagyta, hogy elrontsam a játékát. – Előbb én. Na, hova megyek szerinted? Megvontam a vállam. – Nyaralni? – Nyaralni persze hogy megyek. De ez sokkal klasszabb dolog. Találd már ki! Mindkét kezét ökölbe szorította, és a levegőt csapkodta velük. Így drukkolt nekem. – Fogalmam sincs. Repülni az egyik zeppelinnel. – A Turul osztályú hadászati léghajóra gondolsz? Ó, azon már voltam tavaly. Gondolj valami nagyon-nagyon klassz dologra. Gondoltam. Például hogy a plüssök itt vannak velem. Az tényleg na­ gyon klassz lett volna. – Akkor nem tudom. Feladom. Na, mondd meg, hova mész. Frida tényleg nagyon izgatott lehetett, mert nem próbálkozott tovább. Elárulta. – Apa elvisz a Zafír-koncertre! – mondta, és páros lábbal kezdett ugrálni az örömtől. – Most először! Annyira boldog vagyok! Na? Nem tudom, mit várt. Hogy én is elkezdek ugrálni? – Ez remek – bólogattam, de közben éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom.

61

– Na és a legjobbat még nem is tudod. Apa megengedte, hogy a kon­ certre elvigyelek téged meg a plüssöket is. Csend. Jó hosszan tartott. Vagy legalábbis hosszabban, mint szerettem volna. Aztán Frida lenézett a virágmintás szőnyegre, és csak most tudatosult benne, hogy valami nincs rendben. A mosolya összetört. – Hol vannak? – kérdezte, és abbahagyta az ugrálást. Nyeltem egyet. Aztán még egyet. – Erről akartam beszélni az előbb. – Nagyot sóhajtottam, és kifelé bámultam az ablakon. Képtelen voltam a szemébe nézni. – Az van, hogy eltűntek. – Eltűntek? – Az öröm úgy szökött ki belőle, egyetlen pillanat alatt, mint a levegő a lyukas léggömbből. – Hogy érted azt, hogy eltűntek? A hangja kislányos ujjongásból rikácsolásba csapott, ahogy a tekintete a lábam körül cikázott, mintha nem akarna hinni nekem, mintha bizonyí­ tékot keresne rá, hogy csak viccelek vele. Itt álltam egy tízéves kislánnyal szemben, és kezem-lábam remegni kezdett. Röhej. De mégis így volt. – Borzasztóan sajnálom, Frida. Tudod, hogy mennyire szeretem őket, meg téged is, de egyszerűen… Nem tudom, mi történt. Fent voltunk a Normafánál, játszottak a fűben… és aztán eltűntek. Mindkét karját kinyújtotta maga elé, mintha valami közelgő rosszat akarna távol tartani a testétől. – Na várj, várj, várj! – Beszívta a levegőt. Kifújta. – Nincsenek meg a plüssök? – Nincsenek. Elvesztettem őket, de biztos vagyok benne, hogy ha az apád emberei átfésülnék a… – Akit szeret az ember, azt nem szokta elveszíteni. – Frida felemelte a hangját. Az arca vöröslött. – Akit szeret az ember, annak nem okoz csa­ lódást. – Előrehajolt, körmei a saját combját karmolták a szoknyája alatt. Nyomukban piros csíkok jelentek meg a bőrén. – Figyelj, Frida, ne hidd, hogy nem kerestük őket. Végignéztük a bok­ rokat, az erdőt, fent az…

62

– Mit mondtál? Lépett egyet felém, közben megnyalta a szája szélét. Én önkéntelenül léptem egyet hátra. – Mondom: a bokrokat, az erdőt. Összekulcsolta maga előtt a két kezét, mintha az lenne a célja, hogy kordában tartson, hogy megzabolázzon valami kitörni készülő, ismeretlen erőt. – Kerestétek? – kérdezte, és hátravetette a fejét. – És ha szabad tudnom, kivel kerestétek? A szemem előtt felvillant az erdőben agyonvert macska képe, láttam Fridát a bottal, hallottam a nyögését. – Egy… barátommal – mondtam. – Egy lánnyal. – Aha. És ő sem látta, hogyan tűntek el a plüssök? – Nem. Ő sem látta. – Te tudtad, hogy nekem milyen fontosak. – Igen, Frida, és hidd el, hogy nekem is nagyon fontosak. – De? – Mi az, hogy de? – Úgy fejezted be a mondatot, mintha most jönne egy de. – De eltűntek. Az egyik pillanatban ott voltak, a másikban meg nem. Frida beharapta az ajkát, félrebillentette a fejét. Dühöt láttam a tekinte­ tében, és valami megfoghatatlan szomorúságot. Meg akartam vigasztalni. Azt gondoltam, ha megosztom vele az én örömömet, talán egy kicsit visszatér a sajátja is. – Ez a lány – kezdtem. – Aki ott volt velem. Azt terveztem, hogy meg­kérem a kezét, érted? És ezért lehetett, hogy egy pillanatra nem fi­g yel­tem oda a plüssökre. Csak egy pillanatra. Megvettem neki ezt a gyű­rűt, és… Benyúltam a zsebembe, de ekkor Frida hátat fordított nekem, és né­ hány végtelenül lassú lépéssel az asztalához ment. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. Aztán még mindig háttal nekem, váratlanul nyugodt hangon beszélni kezdett:

63

– Egyszer a polip kimászott az ablakon. Itt, ezen az ablakon. Fogalmam sincs, miért. A parkban találták meg az őrök késő este. Csalódtam benne, hogy ilyesmit csinált. Az ember szeret valakit, az meg ott akarja hagyni. – Kis szünetet tartott, miközben azon gondolkodtam, hová is akar kilyu­ kadni. – Amikor az őrök a kezembe adták, a kis lila csápjaival próbálta magát eltolni tőlem. De csak egy ideig. Tudod, mennyire nem szeretik a forróságot. Éjszaka levittem a polipot a konyhába, és bedobtam a sütőbe. Nem volt több öt percnél. Ott kapirgálta a tapadókorongjaival a sütő ajtaját, bámult rám kifelé a nagy üvegszemeivel. – Az asztalára támaszkodott, nem nézett rám. – Jancsi, most benned is csalódtam. Emlékszel, mit mondtam a teljes életről, a jóról meg a rosszról? – Figyelj, Frida, én azt javaslom, hogy szóljunk a papádnak, ő kiküldi néhány emberét a helyszínre, és biztosan meg fogják találni őket. Nem olyan nagy az a hely. Kikérdezik a kirándulókat, átfésülik a környéket, nem tűnhettek el a plüssök csak úgy. Frida lehajtotta a fejét, ujjai rákulcsolódtak az asztalán heverő vaskos atlaszra. – Borzasztóan sajnálom – mondta –, de téged is meg kell hogy bün­ tesselek. Nem egészen értettem, hogy mit akar ezzel mondani, de hát azt sem értettem, miért ütötte hosszan, csillapíthatatlan dühvel azt a szerencsét­ len macskát az erdőben. Megfordult, és így most velem szemben állt. Az atlaszt két kezében tartotta, leengedve a combja elé. A haja tincsekben lógott a homlokába. Lassan elmosolyodott, de ami az arcán megjelent, az egyenesen ijesztő volt. – Frida… – kezdtem. Felemelte rám a tekintetét, és azt mondta: – Pedig milyen klassz lehetett volna. Íme, az addigi életem tökéletes végszava egy tízéves kislány szájából. Pedig milyen klassz lehetett volna. És tényleg. Mert nem akkor szakadt ki minden a helyéből, amikor Ilus elütött a Margitszigeten. Nem is akkor, amikor észrevettük, hogy eltűntek a plüssök. Nem. Ez a mondat tépte félbe

64

az életemet, ez a mondat volt a jel, hogy itt valami véget ért, és innentől egészen más kezdődik. Pedig milyen klassz lehetett volna. Ez dübörgött rajtam végig egy pillanat alatt. Hogy milyen jól indult minden. Hogy azok a szálak, amelyeket az ember igyekszik felismerni maga körül, és aztán gyorsan összecsomózni őket, mostanáig összefutni látszottak. De ez a mondat hirtelen beletolta a képembe a jövő ígéretét csak azért, hogy aztán ugyanazzal a mozdulattal kíméletlenül darabokra szakítsa. Még nem értettem pontosan az okát, de megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal tudtam, hogy ma este nem fogok egy kellemes vendéglőben vacsorázni Ilussal, nem fogjuk megünnepelni az eljegyzésünket, és a zsebemben lapuló gyűrű hirtelen felfoghatatlan távolságra került Ilus ujjától. Pedig milyen klassz lehetett volna. Úgy visszhangzott bennem, mintha a testem rejtett járatokkal teli bar­ lang lenne. Már éppen meg akartam kérdezni Fridát, mire is gondol pontosan, hogy miért tartja a kezében azt az atlaszt, amikor a két karja lendületet vett: egyszerre felemelkedtek, mint két megfeszített rugó, és a vaskos kötet tompa puffanással csapódott neki az arcának. Frida fejét néhány másodpercig a szürke fedelű könyv takarta, míg én lemerevedve álltam kétlépésnyire tőle. Aztán az atlasz kicsúszott a kezéből, és a földre zuhant. Vörös vércsík folyt Frida orrlyukaiból a felső ajka felé. Frida vigyorgott. Keze fejével elmaszatolta a vért, majd hosszasan bámulta a vöröslő foltot. Most úgy nézett ki, mint aki a zötykölődő villamoson tükör nélkül próbálja kirúzsozni a száját. Felpillantott rám. Még mindig vigyorgott. – Miért bántasz, Jancsi? – kérdezte halkan, majd lebiggyesztette a szá­ ját. – Miért ütöttél meg? Véres kezével megragadta a szoknyája szélét, és egyetlen rántással be­ letépett. Az anyag reccsenve engedett. – Mit akarsz tőlem, Jancsi? – Újabb rántás, újabb reccsenés. – Hagyd békén a szoknyámat!

65

Mire megszólalhattam volna, már az ajtóhoz ugrott. Véres kéznyomot hagyott a sárga felületen, és olyan lendülettel nyitotta ki a szobájának az ajtaját, hogy szinte kitépte a kilincset. – Segítség! – sikoltotta a folyosóra érve. – Apa! Megütött! Segítsen valaki! Az első gondolatom az volt, hogy ezt senki nem fogja elhinni neki. Miért tettem volna ilyesmit? Miért ütöttem volna meg? Aztán hallottam Frida vérfagyasztó sikolyát, ahogy a hangokból ítélve megállt a lépcső­ nél, és onnan folytatta a kiabálást, hogy az egész házban mindenhol jól hallják. – Segítség! A második gondolatom nyom nélkül felülírta az elsőt. Hát persze hogy hinni fognak neki. Frida után szaladtam, és meglepődtem, hogy tudom mozgatni a lábaimat. – Frida! – kiáltottam felé már a folyosóra érve. – Frida, ne csináld ezt! Frida a lépcsőkorlátba kapaszkodott, és halálra rémült arccal folytatta a sikoltozást. Az orrából folyamatosan dőlt a vér, hála a vaskos földrajzi atlasznak. Az alsó szintről lábdobogást és izgatott kiabálást hallottam. Aztán egy ajtócsapódás érkezett valahonnan a másik folyosó végéről, majd az Ezredes hangja: – Mi a fene történik? – Apaaaaaaa! – sikított Frida, és már láttam is a lépcsőn felfelé rohanó biztonságiak fekete egyenruháját. Hárman voltak. Felfelé pillantgattak, de még nem látták meg Fridát, mert a korlát takarta. Gyorsan visszahúzódtam a folyosóra, hogy ne vegyenek észre. – Frida, ne hülyéskedj, könyörgök, ne csináld! – kérleltem, de felém se nézett. Lefelé kezdett kiabálni a közeledő őrségnek: – Itt van! Jancsi megtámadott! Apró ujjával felém mutogatott, és abban a pillanatban megint annyira abszurdnak és hihetetlennek tűnt az egész, hogy kiléptem a lépcső felé.

66

– Frida, mi történik ott? – kiabált az Ezredes. – Nincs semmi gond – mondtam a felfelé rohanó fekete ruhásoknak. – Tényleg. Frida valamit félreértett. Nem történt semmi. Komolyan azt gondoltam, hogy hallgatni fognak rám? – Hasalj le, Frida! – üvöltötte az egyik, és amikor mindhárman a pisz­ tolytáskájuk felé nyúltak, futni kezdtem vissza, Frida szobája felé. A pad­ lót borító puha szőnyeg ellenére dübörögtek a lépteim, és futás közben akaratlanul is hátrafelé pillantgattam, hogy lássam, követnek-e az őrök. Hát persze hogy követtek. Egyikük letérdelt Frida mellé, és a sebesüléseit vizsgálgatta, de a másik kettő feltartott fegyverrel rohant utánam. Szinte egyszerre ordították el magukat. – Megállni! Nem álltam meg. De hogy hova akarok eljutni, arról fogalmam sem volt. Olyan sok választás nem adódott. Beugrottam Frida szobájába, az ajtót becsaptam magam mögött, és felkaptam Frida székét, hogy kiékeljem vele a kilincset. Ha tíz centivel magasabb, talán sikerül a dolog. Így csak odadobtam az ajtó elé, de magam sem gondoltam, hogy ez bármiben megakadályozza majd az őröket. – Félreértés – kiáltottam a szobából kifelé, abban bízva, hogy most talán elhiszik. – Nem csináltam semmit. Nem hitték el. Az ajtó elé dobott szék egészen a falig repült, amikor a két fekete ruhás bezúdult a szobába. Ijedten ugrottam hátra az ablakig, és teljesen hülyének éreztem magam, amiért a két karom automatikusan a levegőbe ugrik. Mint a filmekben. Pedig még nem is kértek rá, hogy tegyem fel a kezem. – Ne mozdulj! – parancsolta az egyik, és a mellkasomra célzott a fegy­ verrel. A lendület még vitt egy lépést hátrafelé, aztán a fegyver feljebb emel­ kedett, mintegy fenyegetésképpen, és én mozdulatlanná merevedtem. – Motozd meg! – mondta az őr a másiknak, aki lassan elindult felém, közben a fejét ingatta.

67

– Komolyan mondom, megáll az eszem. – A fegyverét visszacsúsztatta a tokjába, és amíg közeledett, egyenesen a szemembe nézett. – Még csak tízéves. Mit csináltál vele? – Láttad a szoknyáját? – kérdezte tőle az egyik, aki a fegyvert fogta rám. A másik úgy döntött, hogy hozzám beszél. – Mi vagy te? Állat? Kutyafejű? Azok se csinálnak ilyesmit. – Figyeljetek – mondtam, de alig jött ki hang a torkomon. – Hadd magyarázzam meg. A fegyveres most lejjebb engedte a pisztolyt. – Te – szólt a másiknak –, ne lőjem szét a térdét? Csak a biztonság kedvéért. A másik megállt egy lépésre tőlem. Csípőre tette a kezét. – A biztonság kedvéért ne lődd szét. A biztonság kedvéért nincs kedvem levonszolni innen. – Jó, akkor nem a biztonság kedvéért. Akkor azért, mert egy térdlövés nagyon tud fájni. A másik bólintott. – Na így már más. – Megvonta a vállát. – Tőlem lőheted. De akkor én egy kicsit arrébb lépek. Mindenem remegett. Kész csoda volt, hogy egyáltalán álltam. – Ne hülyéskedjetek, fiúk. Jó, akkor vigyetek el, tisztázzuk az egészet. Nem fogok ellenkezni. A fegyveres pontosan a térdemre célzott. Uramisten! Másfél órája még az volt a legnagyobb problémám, hogyan húzzam fel a gyűrűt Ilus ujjára, most pedig mindjárt darabokra lövik a térdemet, ha nem csinálok valamit. És csináltam. Félig nyitva volt az ablak. Azt hiszem, mindkét őr észre­ vette, hogy az ablak irányába pillantok, de most gyorsabb voltam náluk. Kilöktem az ablakszárnyakat, aztán az esélyeim különösebb latolgatása helyett ugrottam. Nem jött lövés.

68

Ezt gondoltam, mielőtt az emeletről a nagy műgonddal füvesített pá­ zsitra zuhantam a villa oldalánál, az épület és a kerítés közé. A talpammal próbáltam földet érni, de talán szerencsés voltam, hogy nem minden a ter­vek szerint történt. Az egyik lábam csak a levegőbe rúgott, ahogy megpördültem, a másik alól kicsúszott a talaj, és én az oldalamra estem. Minden levegő kiszakadt belőlem, a fejem nekicsapódott a földnek, és már háton feküdtem a fűben az ablak alatt. Érdekes, innen lentről nem is tűnt olyan magasnak. A fejem irányából a hatalmas területet körülölelő fal súlyos árnyéka vetült rám. Úgy éreztem, látom a tetején megcsillanni az üvegcserepeket. Az ablakban két fej tűnt fel. Aztán két fegyver. Meglepően gyorsan pattantam fel, és bicegve lapultam oda az épület falához. – Hé! – kiabáltak fölöttem az őrök, de ez most nem nekem szólt. – Itt van alattunk. Kapjátok el! Már láttam is a többieket. Fekete pontok a park fái között. Gyorsan közeledtek felém. Nem várhattam sokáig. Behúztam a nyakam, és nem törődve a sajgó bokámmal, a kissé zavaros fejemmel, futni kezdtem az ellenkező irányba, a villa bejárata felé. Magam előtt nem láttam senkit, hátrafelé pedig most nem mertem pillantani. Kiáltások csattantak a fejem fölött, de lövés még mindig nem jött. Azért a biztonság kedvéért kissé cikázva futottam, már amennyire a bokámtól tellett. Két lépés kifelé balra, aztán vissza jobbra a ház oldalához, aztán megint balra. Az épület sarka egyre közeledett, már láttam a szökőkutat, láttam úgy ötvenméternyire a sötétzöldre festett vaskaput, amelyen valahogyan át kellett jutnom, és aztán… És aztán micsoda? Mindegy. Azzal majd törődöm később. Most ki kell jutnom az utcára. Befordultam az épület sarkánál, és ezzel végre biztonságban tudtam magam a park felől vagy az emeleti ablakból érkező esetleges lövésekkel szemben. A hátam nekivetettem a falnak, és próbáltam némi levegőhöz

69

jutni. De nem hagytak nekem sok időt. Két fegyveres rohant ki az épület túlsó vége mögül, közvetlenül a parkoló mellett. Sprintelni kezdtem a kapu irányába, és nem akartam hinni a szemem­ nek. Félig nyitva állt. A két őr észrevett. Lőállásba helyezkedtek, és tüzelni kezdtek. A szö­ kőkút kövén pisztolygolyók csattantak. A hátam mögül is kiáltások hang­ zottak, de nem értettem őket. Én csak futottam, nem törődve a bokámmal, nem törődve a lövésekkel. Kénytelen voltam átugrani egy alacsony sövényt, hogy a legrövidebb úton közelítsem meg a kaput. Az út felét már megtettem. Ha kijutok a kapun, elfutok az utca végéig, és bevetem magam az erdőbe, akkor nem fognak megtalálni. Ez a gondolat erőt adott. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Újabb lövés fütyült el valahol a hátam mögött. Úgy éreztem, csak cen­ timéterekkel került el. Tíz méter. Nem lehet több hátra. És senki nem áll a kapunál. Simán kifutok, és eltűnök a szemük elől. Kezdtem kifogyni a levegőből. A tüdőm is szúrt, ez még az esés kö­ vetkezménye lehetett. Nem mertem hátranézni, hogy hányan üldöznek. Még két lépés. És kint voltam az utcán. Olyan lendülettel haladtam át a fal vonalán, mint ahogyan a futók tépik el a célszalagot, kidüllesztett mellkassal, erejük utolsó maradékaival. Megcsináltam. Belekapaszkodtam a kapuba, és behúztam magam mögött. Akkor halottam meg a hangot. – Mondták, hogy talán jönni fogsz. Szabolcs a falnak támaszkodva állt az utcán. Mélyet szívott a cigaret­ tájából, és messzire pöckölte a csikket. – Hogy csinálhattál ilyesmit? – kérdezte a fejét ingatva, aztán nem is várva meg a választ, ököllel az arcomba vágott. Vér ízét éreztem, de ahhoz valahogy a vörös szín illett volna. Ehelyett világoskék tűzgolyó robbant szét a szemem előtt, és hiába akartam mon­

70

dani, hogy én nem csináltam semmit, a nyelvem már nem forgott. Mintha tömör gumiba haraptam volna. Levegőm sem maradt. Ilyen gyorsan még soha nem láttam a napot lemenni.