Carl von Clausewitz A HÁBORÚRÓL

Carl von Clausewitz A HÁBORÚRÓL

Carl von Clausewitz

A háborúról

ZRÍNYI KIADÓ

All rights reserved © HM Zrínyi Nonprofit Kft. – Zrínyi Kiadó, 2013 Minden jog fenntartva. A könyvet vagy bármely részét a kiadó engedélye nélkül bármilyen formában vagy bármilyen eszközzel másolni, tárolni vagy közölni tilos!

Ötödik magyar kiadás

A HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. a Honvédelmi Minisztérium által alapított, annak kizárólagos tulajdonában lévő cég. e-mail: [email protected] 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B www.honvedelem.hu

A kiadásért felel: Bozsonyi Károly ügyvezető A Zrínyi Kiadó mb. vezetője: Isaszegi János Fordította: Szabó Júlia Lektorálták: M. Szabó Miklós tudományos szerkesztő, Csikány Tamás oktatási szerkesztő, Resperger István katonai szerkesztő A kötetet szerkesztette: M. Szabó Miklós A kötethez előszót írt: Csikány Tamás A könyv konverzióját készítette: ADAMO BOOKS KFT. http://adamobooks.com Az elektronikus kiadás éve: 2016

Tartalom

Bevezető . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Értesítés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A szerző előszava . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

  12   26   31   35

Első könyv: A háború természetéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .   37 Első fejezet Mi a háború? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet Cél és eszköz a háborúban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet A háborús géniusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet A veszélyről a háborúban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet A testi erőfeszítés a háborúban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet Hírek a háborúban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet Súrlódás a háborúban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet Záró gondolatok az első könyvhöz . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

  39   57   71   89   91   93   95   99

Második könyv: A háború elméletéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 Első fejezet A hadművészet felosztása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Második fejezet A háború elméletéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 Harmadik fejezet Hadművészet vagy hadtudomány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128 Negyedik fejezet Módszertan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 Ötödik fejezet Kritika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 Hatodik fejezet A példákról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155

5

Harmadik könyv: A hadászatról általában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Első fejezet A hadászat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet A hadászat elemei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet Az erkölcsi tényezők . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet A főbb erkölcsi tényezőkről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet A hadsereg harci erénye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet A merészség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet Az állhatatosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet A számbeli fölény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kilencedik fejezet A meglepés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizedik fejezet A csel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenegyedik fejezet Az erők összpontosítása a térben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkettedik fejezet Az erők egyesítése a megfelelő időben . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenharmadik fejezet A hadászati tartalék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennegyedik fejezet Az erőkkel való gazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenötödik fejezet A geometriai elem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhatodik fejezet A háborús tevékenység szüneteléséről . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhetedik fejezet A mai háborúk jellegéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennyolcadik fejezet Feszültség és nyugalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

6

165 173 175 177 179 184 188 189 194 199 202 203 209 212 213 215 220 222

Negyedik könyv: Az ütközet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 225 Első fejezet Áttekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet A mai csata jellege . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet Az ütközetről általában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet Az ütközet jelentőségéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet Az ütközet időtartama . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet Az ütközet eldöntése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet Az ellenfelek egyetértése az ütközet megvívását illetően . . . . . . . . Kilencedik fejezet A döntő csata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizedik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenegyedik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkettedik fejezet Hadászati eszközök a győzelem kiaknázására . . . . . . . . . . . . . Tizenharmadik fejezet Visszavonulás vesztes csata után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennegyedik fejezet Az éjszakai ütközet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

227 228 230 234 241 244 246 250 253 258 264 270 279 282

Ötödik könyv: A haderő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 287 Első fejezet Áttekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet Hadsereg, hadszíntér, hadjárat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet Az erőviszonyok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet A fegyvernemek aránya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet A hadsereg harcrendje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

289 290 292 295 304

7

Hatodik fejezet A hadsereg általános tagozódása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet Elővéd és előőrsök . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet Az előretolt hadtestek tevékenységének hatásossága . . . . . . . . . . Kilencedik fejezet A tábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizedik fejezet A menetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenegyedik fejezet A menetek (folytatás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkettedik fejezet A menetek (folytatás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenharmadik fejezet Beszállásolás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennegyedik fejezet Az ellátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenötödik fejezet A hadműveleti alap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhatodik fejezet Összekötő vonalak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhetedik fejezet A táj és a terep . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennyolcadik fejezet A magaslati pontok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

310 316 323 327 329 335 338 341 347 360 364 368 372

Hatodik könyv: A védelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 377 Első fejezet Támadás és védelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet Miként viszonyul egymáshoz a támadás és a védelem a harcászatban . Harmadik fejezet Miként viszonyul egymáshoz a támadás és a védelem a hadászatban . Negyedik fejezet A támadás koncentrikussága valamint a védelem excentrikussága . . . Ötödik fejezet A hadászati védelem jellege . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet A védelmi eszközök köre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8

379 383 386 390 394 396

Hetedik fejezet A támadás és a védelem kölcsönhatása . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet Az ellenállás módjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kilencedik fejezet A védelmi csata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizedik fejezet Erődítmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenegyedik fejezet Az előző fejezet folytatása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkettedik fejezet A védőállás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenharmadik fejezet Erős állások és sánctáborok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennegyedik fejezet Az oldalállások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenötödik fejezet A hegyi védelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhatodik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhetedik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennyolcadik fejezet Folyamok és folyók védelme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkilencedik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszadik fejezet A mocsarak védelme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonegyedik fejezet Védelem az erdőkben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonkettedik fejezet A kordon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonharmadik fejezet Az ország kulcsai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonnegyedik fejezet Az oldalhatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonötödik fejezet Visszavonulás az ország belsejébe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonhatodik fejezet A népfelkelés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

402 404 417 421 430 435 440 446 449 456 463 468 482 485 491 493 497 501 511 522

9

Huszonhetedik fejezet A hadszíntér védelme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonnyolcadik fejezet Folytatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonkilencedik fejezet Folytatás. A szukcesszív ellenállás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmincadik fejezet Folytatás. A hadszíntér védelme, ha nem törekszünk döntésre . . . . .

528 532 545 548

Vázlatok a hetedik könyvhöz: A támadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 573 Első fejezet A támadás a védelem vonatkozásában . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet A hadászati támadás természete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet A hadászati támadás tárgyáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet A támadás csökkenő ereje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet A támadás tetőpontja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet Az ellenséges haderő megsemmisítése . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet A támadó csata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet A folyókon való átkelés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kilencedik fejezet A védőállások megtámadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizedik fejezet A sánctáborok megtámadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenegyedik fejezet Támadás a hegységben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkettedik fejezet A kordonvonalak elleni támadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenharmadik fejezet A manőverezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennegyedik fejezet Támadás mocsaras, elárasztott és erdős területen . . . . . . . . . . . . Tizenötödik fejezet Egy hadszínteret érintő döntő támadás . . . . . . . . . . . . . . . . .

10

575 577 580 581 582 583 584 586 589 590 592 595 596 599 601

Tizenhatodik fejezet Támadás döntés nélkül a hadszíntéren . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenhetedik fejezet Erődítmények megtámadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizennyolcadik fejezet A szállítmányok megtámadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkilencedik fejezet Az elszállásolt ellenséges hadsereg megtámadása . . . . . . . . . . . Huszadik fejezet A diverzió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszonegyedik fejezet Az invázió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

605 608 612 615 621 624

Nyolcadik könyv: A haditerv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 633 Első fejezet Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Második fejezet Az abszolút és a valódi háború . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet/A A háború belső összefüggései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Harmadik fejezet/B A háborús cél és erőfeszítés nagyságáról . . . . . . . . . . . . . . . . Negyedik fejezet A háborús cél közelebbi meghatározása . . . . . . . . . . . . . . . . . Ötödik fejezet Folytatás. A szűkebb cél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet/A A politikai cél hatása a hadicélra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hatodik fejezet/B A háború a politika eszköze . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik fejezet Szűkebb cél. A támadó háború . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyolcadik fejezet A szűkebb cél. A védelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kilencedik fejezet Az ellenség megsemmisítését célzó haditerv . . . . . . . . . . . . . .

635 638 641 644 655 662 664 667 674 677 682

11

Bevezető

A nagy francia forradalom, majd a napóleoni háborúk alapvetően megváltoztatták a hadviselés szinte minden elemét. Ezekben a háborúkban a hadseregellátástól a szervezésen át, különösen a hadvezetés, vagyis a hadművészet különböző szintjéig, minden másként történt, mint a korábbi századokban. Természetesen a hadművészet fejlődéstörténetében ugyanúgy megfigyelhetünk ismétlődéseket, újjászületéseket, mint általában az emberiség történetének más területén. A kor jelentősebb katonai gondolkodói mégis felismerték, hogy a hadviselésben egy új korszak kezdődött, amelynek rendszerbe foglalása, általános érvényű összefüggéseinek megállapítása elengedhetetlenül szükséges. Ebben a munkában a legnagyobb hatásúnak és legidőállóbbnak kétségtelenül a korszak legjelentősebb katonai teoretikusa, Carl von Clausewitz porosz tiszt, majd tábornok bizonyult. Clausewitz 1780. június 1-jén született egy szegénynemesi családban, a németországi Burgban. Atyja hadirokkantnak minősített tiszt volt, akinek hat gyermek felneveléséről kellett gondoskodnia. A nemesi származás lehetőséget teremtett arra, hogy a család fiúgyermekei a katonatiszti pályát válasszák, hárman így is tettek. Carl tizenkét éves korában, 1792-ben lett a porosz hadsereg tagja, a potsdami gyalogezrednél kezdte meg szolgálatát kadétként, vagyis tisztjelöltként. A fiatalembernek nem adatott meg, hogy békés körülmények között készüljön a tiszti pályára, ugyanis már bevonulása évében kitört a Franciaország elleni első koalíciós háború. A porosz és osztrák szövetség által indított hadjáratban természetszerűleg részt vett a potsdami gyalogezred is. A fiatal kadétok zászlótartókként küzdötték, illetve szenvedték végig – már aki túlélte – ezt és a következő évek háborúit. Clausewitz nemcsak túlélte a megpróbáltatásokat, hanem becsülettel meg is állta a helyét. Ennek elismeréseként 1793-ban előléptették zászlóssá, majd 1795-ben kinevezték hadnaggyá. Poroszország 1795-ben kilépett a hiábavaló háborúból, Bázelban békét kötött Franciaországgal. A békeidőszak tiszti feladatai nem róttak túlzott 12

megterhelést Clausewitz hadnagyra, így bőven maradt ideje arra, hogy kedvenc időtöltésével, olvasással foglalkozzon. Az ekkor készült minősítések megbízható, törekvő, magát állandóan művelő, kiváló tisztnek jellemezték. A folyamatosan kiemelkedő minősítések eredményeként 1801-ben a berlini hadiakadémiára vezényelték, amellyel pályafutásának meghatározó időszaka vette kezdetét. Különösen nagy hatást tett rá az iskola parancsnoka, Gerhard von Scharnhorst alezredes, akit mesterének, barátjának tekintett. Az iskola padjain kívül is általában a hadtudománnyal foglalkozott, annak különböző irányú megközelítéseivel. Tagja lett a Scharnhorst által alapított Katonai Társulatnak. Clausewitz 1803-ban fejezte be a hadiakadémiát, másodmagával a legjobb minősítéssel. Ennek és Scharnhorst támogatásának köszönhetően Ágost herceg adjutánsává, segédtisztjévé nevezték ki. Bekerült a legelőkelőbb berlini társaságokba, ahol megismerkedhetett a német szellemi elittel, betekintést nyerhetett a legmagasabb politikai körök belső életébe, működésébe. Ebben az időszakban kezdett el írni, és ettől kezdve a tollat alig tette le kezéből. A herceg oldalán szolgált 1806-ban is – immáron kapitányként –, amikor kitört a francia–porosz háború. Ágost egy gránátoszászlóaljat vezényelt, mellette Clausewitz segédtisztként tevékenykedett. A kapitány már nagyon várta a háború kitörését, bízott a porosz fegyverek győzelmében, a porosz katonai kultúra felsőbbségében. A csalódása annál nagyobb volt, Napóleon seregei Jénánál és Auerstädtnél is hatalmas vereséget mértek a poroszokra. Ágost zászlóalja ugyan jól harcolt, de ez nem akadályozhatta meg a katasztrófát. Végérvényesen kiderült, hogy a porosz hadsereg teljes és átfogó reformjára van szükség, amelyek társadalmi változások nélkül aligha lehetnek sikeresek. Clausewitz számára bizonyosan ekkor váltak világossá mindazon társadalmi és hadügyi összefüggések, amelyekről a hadiakadémián Scharnhorst előadásai szóltak. A háborút lezáró tilsiti béke még jobban megalázta Poroszországot, mint a csatavesztések. Francia csapatok szállták meg a porosz várakat és városokat, sőt, a hadsereg létszámát is 42 000 főben maximálták. Ez megadta a végső lökést a hadügyi reformok elindításához. Ennek legfontosabb eleme az a hadkiegészítési rendszer volt, amely „Krümper-system” néven vonult be a hadtörténelembe. E rendszer alkalmazása tartalékképzést tett lehetővé és alapja lett az általános hadkötelezettség későbbi bevezetésének. A meginduló reformfolyamat biztosította azt is, hogy Poroszország később ismét bekacsolódhasson és főszerepet játszhasson a Napóleon elleni háborúkban. Clausewitznek azonban egyelőre más elfoglaltságot találtak, ugyanis a vesztes háború után Ágost herceg kísérőjeként Franciaországba internál13

ták. Az internálás persze a hercegre vonatkozott, de ő vitte magával kedvelt segédtisztjét is. Először Nancyban, majd Soisson-ban jelöltek ki számukra kényszertartózkodási helyet, ahol természetesen bekapcsolódtak a helyi társadalmi életbe. Hősünk számára azonban ez egyáltalán nem okozott nagy örömet, inkább csak a franciákkal szembeni ellenérzése és nacionalizmusa erősödött. Az internálás 1807-ben ért véget, novemberben a két porosz tiszt már ismét Berlinben volt. Clausewitz ezt követően Königsbergbe, a porosz kormány székhelyére került, ahol 1809 februárjától a hadügyminisztérium katonai osztályának irodavezetője lett. Az osztályt, amely a haderőreform vezető szerve volt, Scharnorst vezette. A következő évben Clausewitzet előléptették őrnaggyá, kinevezték a hadiakadémia tanárává, és megbízást kapott a trónörökös katonai oktatására is. E fordulatos év kiemelkedően fontos eseménye volt az is, hogy nőül vette Marie von Brühlt. Clausewitz életében újabb fordulatot azon esemény hozott, amikor Franciaország, egy Oroszország elleni háborúra készülve, szövetségre kényszerítette Poroszországot. Clausewitzet rendkívül felháborította ez az esemény, és tiltakozásul jelentkezett az orosz hadseregbe, ahol azután az 1812-es háborút csapattisztként harcolta végig. Ugyanekkor tevékenyen részt vett abban a munkában is, amelynek az volt a célja, hogy a porosz hadsereg átálljon az orosz haderő oldalára. A katasztrofális francia vereséget hozó háború befejeztével a porosz uralkodó Clausewitzet nem vette vissza a hadseregébe, ezért az 1813-as, Napóleon elleni háború hősünket még mindig orosz egyenruhában találta. Azért még sem szakadt el teljesen a porosz gyökereitől, a Mecklenburgban szervezett orosz–porosz légió táborkari főnöke lett. Ez viszont azt jelentette, hogy a Napóleon teljes vereségével végződő háborúban szinte csak jelképesen vett részt, egy mellékhadszíntérre kényszerülve. Clausewitz végül 1815-ben mégis magára ölthette a porosz hadsereg ezredesi egyenruháját, áprilisban egy hadtest táborkari főnökévé nevezték ki. Ebben a minőségében már ott volt a napóleoni háborúk utolsó felvonásánál, Waterloonál, igaz csupán szárnybiztosítási feladattal megbízva. A háborúk lezárultával Clausewitz ezredest a Rajna menti porosz hadsereg táborkari főnökévé nevezték ki Koblenzben. 1818-ban – harmincnyolc éves korában – tábornokká léptették elő, és kinevezték a berlini hadiakadémia igazgatójává. Ekkor már igen nagy katonai szaktekintélynek számított, továbbra is oktatta a trónörököst, és a jelentősebb katonai döntésekbe is bevonták. Ebben a beosztásban 1829-ig maradt, amikor is kérte felmentését, amit méltányoltak, és kinevezték Breslauban tüzérségi felügyelőnek. 14

Az „elit” fegyvernemnél teljesített szolgálatával ismét csak kiemelkedő képességeit bizonyította. Nem sokáig ismerkedhetett azonban az új beosztásával járó feladatokkal, ugyanis 1830-ban kitört a lengyel szabadságharc. Ennek hatására Poroszország keleti határainak védelmére egy hadsereget mozgósítottak. A hadsereg parancsnokává August Neidhardt von Gneisenau tábornokot, táborkari főnökké pedig Clausewitzet nevezték ki. A hadsereg alkalmazására végül nem került sor, mivel az orosz haderő a következő évben legyőzte a lengyel hadsereget. A szabadságharc leverése után a felállított porosz hadsereget leszerelték, és Clausewitz is visszatért Breslauba. Hazatérése után, a korábban megromlott egészségi állapota nem javult, 1831. november 16-án meghalt. Clausewitz fő műve „A háborúról” címet viseli, amelyet az egyetemes hadtudományi irodalom egyik kiemelkedő, megkerülhetetlen munkájának tartunk. Ezen általános véleményt nem kérdőjelezi meg azon megállapítás sem, hogy egy igen nehéz olvasmányról van szó, amelynek nyelvezete, mondatszerkesztése rendkívül bonyolult és összetett. Mindez azonban jól mutatja a szerző filozofikus közelítését a hadügyhöz, sokszor érezhető bizonytalanságát éppúgy, mint azon törekvését, hogy megállapításait alaposan megmagyarázza, példákkal bizonyítsa. A munka nem egységes szerkezetben készült, a szerző a háború, a hadművészet – elsősorban a hadászat – általa lényegesnek ítélt elemeit fejezetenként írta meg. Szándéka szerint a fejezeteket az egész mű elkészülte után kívánta összefésülni, egymáshoz igazítani, amire azonban már nem maradt ideje. Felesége szerint férje az írást 1810 és 1812 között kezdte el a hadiakadémia tanáraként, majd 1816tól Koblenzben folytatta. Kétéves, rendszeresnek mondható munka után, Clausewitz már kevesebbet foglalkozott művével, jobbára javította, igazította, esetenként átdolgozta. Munkájával kapcsolatban 1827-ben egy Értesítést írt. Ebben arról tudósít, hogy még sok munkát kell elvégeznie a mű befejezéséig, papírra vetette azt is, hogy milyen terveket kíván megvalósítani. Mindenestre ekkor, ebben az írásában is hangsúlyozta fő mondanivalóját a háború jelleg szerinti felosztásáról – egyrészt az ellenség teljes legyőzését célzó, másrészt csupán bizonyos területek elfoglalásáért indított háború – és azon alapeszméjét, hogy a háború a politika folytatása csak más, erőszakos eszközökkel. Az is bizonyosnak tűnik, hogy a szerző 1830-ig dolgozott a nagy művön, ezután már lefoglalta a tüzérség megismerése, illetve az ezzel kapcsolatos feladatai. „A háborúról” című munka tehát befejezetlen maradt, kiadásra felesége és barátai készítették elő, így jutott el az olvasókhoz. 15

Clausewitz a napóleoni háborúk utáni kor kétségtelenül legnagyobb hatású és sokszor legvitatottabb katonai gondolkodója. Hadtudományi vizsgálódásainak meghatározó törekvése volt, hogy kidolgozza a háború filozófiáját és teóriáját, majd erre építve határozza meg a gyakorlat mibenlétét. Ez utóbbi pedig nem más, mint a Napóleon előtti hadművészet bírálata, a napóleoni gyakorlat elemzése és sokoldalú következtetések levonása. A porosz teoretikus munkája nyolc könyvből áll, amelyek sorrendben a háború természetéről, elméletéről, a hadászatról, az ütközetről, a haderőről, a védelemről és támadásról, valamint a haditervről szólnak. A következőkben az egyes könyvek néhány fontosabb gondolatára kívánjuk felhívni a figyelmet. Az első könyv a szerző címadása, és szándékai szerint tehát a háború természetéről szól. Clausewitz egy fennmaradt levelében az első könyv első fejezetét tartotta igazán befejezettnek, amellyel ki kívánta tűzni munkája „irányát”. Ahhoz, hogy a szerző az általa meghatározott úton végigmenjen, először a fogalommagyarázó iránycövekeket kellett levernie. Meghatározta a háború fogalmát, célját és egyúttal eszközét, illetve ezek tartalmát. A háború tehát szerinte az erőszak határtalan alkalmazásának ténye, amellyel az ellenséget „saját akaratunk teljesítésére” kényszeríthetjük. Olyan erőszak, melyben nincsen határ, viszont van szenvedély és gyűlölet. De szolgálja a háborút az emberi műveltség, a tudomány is. Clausewitz viszont úgy gondolja, hogy a hadvezér „géniusza” az az elem, mely a véletlenek szerepét csökkentheti, illetve háttérbe szoríthatja. A porosz gondolkodó szerint a győzelemnek két összetevője feltétlenül van, ez pedig a rendelkezésre álló eszközök és az akaraterő nagysága. Vagyis a háborúban annak van nagyobb esélye a győzelemre, aki felül tudja múlni ellenségét az anyagi eszközök biztosításában és ennek fokozásában, illetve amelyik jobban akarja a sikert. Ennek az akaratnak a felmérése vagy meghatározása azonban már szinte lehetetlen, viszont a szerzőt átvezette azon meghatározó felismeréshez, hogy a háború szoros összefüggésben áll a társadalom háború előtti állapotával, életével, az akkor történt eseményekkel. Hasonlóképpen meghatározza, befolyásolja egy háború menetét a rendelkezésre álló haderő tevékenységén kívül az is, hogy milyen területen zajlik, ott milyen népesség lakik, vannak-e szövetségesek, avagy nincsenek. A háborúk állandó kísérője és velejárója a szenvedély, amelynek hatása szinte kiszámíthatatlan, s még az előre kitűzött célokat is befolyásolhatja. A háború tehát valóságos esemény, így is kell vele foglalkozni, nem pedig mint egy ideális, abszolút vagy absztrakt eseménnyel. A háború egy társadalmi-politikai időszak része, amelynek van előzménye és következ16

ménye, ugyanakkor olyan belső tartalommal rendelkezik, amelyek előre aligha meghatározhatók. Ha a háború valóságos esemény, akkor a valószínűség-számításnak helye van a hadművészetben, és a társadalmi élet más területének törvényei, törvényszerűségei akár itt is alkalmazhatóvá válhatnak, legalábbis figyelembe veendőek lesznek. A háború célját a politika határozza meg, hisz egy politikai folyamat része. A cél befolyásolja a háború intenzitását, kiterjedését térben-időben és a rendelkezésre álló erők bevonása vonatkozásában egyaránt. Ezen összefüggés tisztázása azért is fontos, mert ezáltal válhat világossá, hogy a háború a társadalom ügye, amit a nagy francia forradalom háborúi bizonyítottak legjobban. Az emberi és polgári jogok elismerése az egész társadalmat bevonta a politikába, így nyilván a háborúba is. A politikai célokhoz kell igazodni a katonai céloknak is, akár korlátozva is az utóbbiakat. A háború intenzitása Clausewitz szerint természetszerűleg változó, időnként törvényszerűen szünetek szakíthatják meg, ami bekövetkezhet az erőviszonyok alakulása, a cél elérési útjának, módjának változásai miatt, és különösen a vezetők jó vagy rossz helyzetmegítélése, valamint az ebből fakadó bizonytalanságok miatt. Clausewitz szemléletének fontos eleme a véletlen, a szerencse szerepének hangsúlyozása. „Nincs még egy olyan emberi tevékenység, amely olyan állandóan és általánosan érintkezésben állna a véletlennel, mint a háború. A véletlennel azonban a kiszámíthatatlanságnak és ezzel együtt a szerencsének is nagy szerep jut a háborúban.” A háború kiszámíthatatlansága tehát hasonló a szerencsejátékhoz, a sikerhez kockázatvállalás és bátorság kell, mindenképpen önbizalom és legfőképpen szerencse: „…a kockázat, a szerencsébe vetett bizalom, a merészség és a vakmerőség a bátorságnak csak megnyilvánulásai, és a léleknek mindezen irányai a kiszámíthatatlanságot keresik, mert ez az éltető elemük. Látjuk tehát, hogy az abszolút, az úgynevezett matematikai, tulajdonképpen sehol sem lel szilárd alapra a hadművészet számításaiban, és hogy ebbe már eleve belevegyül a lehetőségek, valószínűségek, a szerencse és szerencsétlenség játéka, amely szövetének minden kis és nagy szálán tovább halad, és a háborút minden emberi tevékenység közül leginkább a kártyajátékhoz teszi hasonlatossá”. Érdemesnek találjuk kiemelni e könyvből Clausewitz azon megállapítását is, miszerint a háborúban leskelődő veszélyekkel szemben bátorságra van szükség, amely lehet személyes és lehet felelősségvállaló. Ez utóbbi a személyes tettekért, parancsnokok esetében a döntésekért vagy a döntések elmulasztásáért vállalt felelősséget jelent. 17

A második könyvben Clausewitz a háború céljával foglalkozik, ami szerinte egyértelműen a harc. A harcot középpontba állítva meghatározza azon területeket, amelyek a harc feltételeit és körülményeit biztosítják. Így jutott el a hadművészet kategóriáinak újraértelmezéséig. Egyrészt a hadművészet körébe tartozónak tartja „azon tényezőket…, melyek a haderő létrehozásában fáradoznak, szóval a besorozást, felfegyverzést, felszerelést és begyakorlást”, viszont szűkebb értelemben szerinte a hadművészet nem más, mint a hadvezetés. Ennek két szintjét különbözteti meg: „a harcászat ama tan, mely a küzdő erőknek a harcra alkalmazását, a hadászat pedig, mely az ütközeteknek a háború céljaira való felhasználását foglalja magában”. A harchoz közvetlenül kapcsolódó fogalmaknak tartja a menetet, a táborozást, a laktáborozást (hosszabb idejű táborozást), viszont az ellátást, az egészségügyet, a fegyverzeti ügyeket a hadsereg fenntartásával kapcsolatosnak. Külön fejezetben foglalkozik Clausewitz a háborúban alkalmazott módszerekkel. A szerző szerint a háborúban nincsenek törvények, viszont alapelvek, szabályok, előírások és módszerek érvényesülhetnek, sőt ezeket érvényesíteni is kell. Különösen a harcászatban találunk általánosan elfogadott normákat, amelyektől nem „illik” eltérni, viszont ahogy haladunk felfelé a döntéshozatali és vezetési ranglétrán, minden egyre bizonytalanabb lesz, így a szabad cselekvésnek egyre nagyobb teret kell kapnia. A hadászati vezetés ugyanakkor mégis igényli a már bevált megoldások alkalmazását, hisz ezen a szinten kell olyan döntéseket hozni, amelyek kevés információra támaszkodhatnak. „Természetesen nem a vezetői beosztások, hanem a dolgok határozzák meg, meddig terjedhet a háborúban a módszertan, és a magasabb beosztásokat csak azért érinti kevésbé, mert azok cselekvési köre a legszélesebb.” A hadászattal foglalkozó harmadik könyvben a szerző különösen nagy hangsúlyt fektet az erkölcsi tényezőkre, melyek közé, mint legfontosabbakat, a következőket sorolja: „a hadvezér tehetsége, a hadsereg harci erényei és a hadsereg nép- vagy nemzeti szelleme”. A hadászatot befolyásoló további elemként elemzi a hadsereg nagyságát, a fegyvernemek arányát. Az erőviszony vonatkozásában elismeri annak érvényesülését, de ennél nagyobb fontosságot tulajdonít a „viszonylagos túlsúlynak, vagyis túlnyomó erőknek a döntő pontra való ügyes vezetésének”. Hadászati értelemben is fontos elemként elemzi a meglepést és a „cselek” alkalmazását. A porosz teoretikus a hadászati vezetést szinte hétköznapi szintre sül�lyeszti: „A hadászat által használt eszközök és formák annyira egyszerűek, valamint állandó ismétlődésük következtében olyannyira ismertek, hogy a 18

józan ész számára nevetségesnek tűnik, amikor a bírálat oly gyakran erőltetett felindulással beszél róluk. Egy, már ezerszer végrehajtott átkarolást hol a ragyogó zsenialitás, hol a mély belátás, hol pedig a legátfogóbb tudás megnyilvánulásának tartanak. Léteznek-e ennél ízléstelenebb túlzásai a könyvszagú tudománynak?” Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy minden nagyon egyszerűnek tűnik, azonban megtalálni a helyes utat „az állam viszonyai alapján”, vagyis hogy az állam által biztosított feltételek mellett a politika által kitűzött cél teljesítéséhez és ezen „tántoríthatatlanul” végighaladva végrehajtani a haditervet, a hadvezérnek ehhez „jellemszilárdságon kívül a szellem világosságára és magabiztosságára” van szüksége. Clausewitz szerint viszont olyan vezető, aki mindhárom tulajdonsággal rendelkezik, ezer kiváló ember között talán egy sem akad. Ráadásul a hadászatban az elhatározás meghozásához nagyobb „akaraterőre” vagy bátorságra van szükség, mint a harcászatban, hisz itt a döntéshez szükséges információk egy részére csupán következtetni lehet. A harcászati vezetés esetében a fővezér szinte látja, így közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik az események folyásáról, míg a hadászati vezetés esetében szinte minden bizonytalan. Clausewitz az ütközettel foglalkozó könyvben tárgyalja a harcászatot. Az ütközetet gyűjtőfogalomként használja, melybe minden összecsapás beletartozik. E rész leghangsúlyosabb fejezete a döntő csatával foglalkozik. „A háborúban tehát, fontosságát tekintve, semmi sem fogható a döntő csatához, és a hadászat legfőbb bölcsessége abban nyilvánul meg, hogy előteremti a megvívásához szükséges eszközöket, ügyesen megállapítja a csata helyét, idejét, az erők bevetésének irányát, és kihasználja a sikert.” A csata végeredménye a részütközetek eredményeiből alakul ki. A csatában a háború eldöntése a cél, amelyet rendszerint az ellenség megsemmisítésével lehet elérni. Az ütközet kifejezésnek egy másik értelme is megjelenik, mégpedig kisebb kötelékek harcára használt fogalomként, szemben a csatával, amely az egész hadsereg harcát jelenti. Ebből adódóan a csata lehet a közel egy időben zajló ütközetek összessége. A csata természetéről Clausewitz a következőket állapította meg: „Ezek fontosságából azonban nem következik, hogy természetük túl bonyolult és rejtett volna, sőt itt inkább minden egyszerű, a kombinációk művészete jelentéktelen, ám nagy szükség van a jelenségek éles megítélésére, erélyre, szilárd következetességre, fiatalos vállalkozó szellemre: hősies tulajdonságok ezek, amelyekkel még sűrűn fogunk találkozni a későbbiekben. Itt tehát csekély könyvekből elsajátítható tudásra van szükség, inkább sok olyanra, 19

ami, ha tanítható is, akkor sem a betűk által, hanem más módon jut el a hadvezérhez. A döntő csata impulzusának, az e csatára irányuló szabad, biztos törekvésnek saját erőnk érzetéből és a szükségszerűség világos tudatából, más szavakkal: veleszületett bátorságból és nagy élettapasztalat alakította éleslátásból kell származnia.” Clausewitz a haderő szervezetével foglalkozó ötödik könyvben két fontos szempontot vett figyelembe. A vezethetőség biztosítását, amely szükségessé teszi kisebb egységek létrehozását, de ezt kívánja a hatékonyság biztosítása is. A rendelkezésre álló erőt eredendően három részre kell osztani: egyre, amelyet előretolnak, egyre, amelyet előre nem látható feladatok megoldására tartalékolnak és a legnagyobb csoportosításra, amely a kettő között helyezkedik el. De szükséges egy olyan felosztás is, mely a rendszerint egy időben harcoló zöm tagolását jelenti, e szerint megkülönböztet közepet, jobb és bal szárnyat. Mindezt a harcászat teszi szükségessé, vagyis az alkalmazás. Vezetés szempontjából a hadsereget hadtestekre, hadosztályokra, dandárokra osztotta. A dandár nagyságát az határozta meg, hogy a parancsnok személyesen tudja azt irányítani, ez hat, nyolc zászlóalj és egy nyolclöveges üteg lehetett. A többi esetben az osztószámot háromban határozta meg. A porosz teoretikus vizsgálódásának tárgyát képezte a fegyvernemek optimális aránya is. Véleménye szerint „a gyalogság a fő fegyvernem, és ennek a másik kettő alá van rendelve”. A lovasság nagysága negyede, ötöde, esetleg hatoda a gyalogságénak. Tüzérség esetében az ezer emberre jutó lövegszámot három–öt között határozta meg. Clausewitz munkájában, két „könyvben”, behatóan foglalkozik a védelemmel és a támadással – különböző körülmények között. A védelmet hatékonyabbnak vélte, viszont fontosnak tartotta az aktivitást, vagyis „a hadviselés védelmi formája tehát nem puszta védőpajzs, hanem olyan, amelyet ügyes csapások alkotnak”. A védelem célja területek, állások megtartása, ami nyilván könnyebb, mint azokat az ellenségtől elfoglalni. A védőnek dolgozik az idő, hisz minden pillanat, amit a támadó nem használ ki, a védő számára kedvező. De a tér, vagyis a terep is a védőt segíti, hisz rendszerint ő választja meg. Clausewitz véleménye szerint tehát a védelem könnyebb, ugyanakkor hatásosabb harcmód, viszont a célja negatív, mivel nem szerzünk vele semmit, csupán a meglévőt tartjuk meg. Ebből következően tehát a védelem csak akkor indokolt, ha az erőnk gyenge a támadáshoz. „A támadásba való gyors, erőteljes átváltás – a villámgyors megtorlás – a védelem legragyogóbb mozzanata.” 20

A harcászati összefüggéseket vizsgálva egy ütközetben három körülménynek, illetve mozzanatnak lehet döntő jelentősége: a meglepésnek, a terepnek és az átkarolásnak. Ezek közül a terep előnyét teljesen a védő élvezi, a meglepést a támadó csupán a teljes erejével végrehajtott lerohanás alkalmával érheti el, a védő viszont kisebb-nagyobb erővel bármikor élhet vele. Az átkarolásnál elvileg a támadó lehet előnyben, de Clausewitz szerint a védő helyzete a harc folyamán mégis kedvezőbb, mivel szabadabban választhatja meg a bevetett erők nagyságát és a támadás módját. A hadászati vizsgálódásainál a porosz teoretikus hasonló eredményre jutott, mint az előzőekben leírtban. Véleménye szerint a hadászati siker az ütközet előkészítésétől és a harcászati győzelem kihasználásától függ. A sikert elősegíthetik a földrajzi viszonyok, az alkalmazott műveletek, tehát meglepés lerohanással vagy erőfölény létrehozásával, átkarolás vagy bekerítés, a hadszíntér nyújtotta előnyök és a lakosság támogatása. A terep nyilván itt is a védőt segíti, mivel a lerohanás Clausewitz szerint csak akkor vezethet hadászati sikerhez, ha a védő nagyot hibázik, mivel az erőfölény létrehozásának helyét könnyen kikövetkeztetheti. A hadszíntér és a lakosság általában szintén a védő felet segíti. Clausewitz vizsgálta a védelmi csata természetét is. Világosan kifejtette, hogy hadászati szempontból a csata helye csupán egy pont, ideje egy pillanat, a lefolyása a harcászat körébe tartozik, viszont az eredménye már hadászati tényező. Megítélése szerint a csatában csak támadással lehet győzelmet elérni, tehát mindegy, hogy védelmi vagy támadó csatáról beszélünk. A várak szerepe a napóleoni háborúkban tejesen átalakult, ezt Clausewitz is észrevette, és vizsgálat alá vonta. Szerinte egy vár egyszerre passzív és aktív, ugyanis védelmez egy adott területet, valamint az ott élőket, ugyanakkor helyőrségével egy nagyobb területet is ellenőrzése alatt tarthat. A várak a védelmi műveletek legfontosabb támaszainak tekinthetők. Alkalmazhatók ugyanis raktárakként, lezárhatnak utakat, folyóátkelőket, hegység beés kijáratait, helyzetük harcászatilag is kihasználható, ha a közelükben zajlik egy ütközet. A várak lehetnek menetállomások és egy nagyobb kötelék számára biztos menedékként is szolgálhatnak. A várak rendszerei védelmet nyújthatnak egy-egy tartománynak, központjai lehetnek népi ellenállásnak. A várak mellett Clausewitz tárgyalta – többek között – a természetes és megerődített védőállások szerepét, majd igen részletesen – sokszor a mondanivalót túlmagyarázva – a hegységben folytatott harc lényegét és jellemzőit. Ez utóbbi esetében a védők kedvezőtlen, hátrányos helyzetét hangsúlyozza és bizonyítja be. 21

A támadás és a védelem abszolút értelemben nem létezik, a hadműveletek során a támadó átmehet védelembe, míg a védő fél is próbálkozhat támadással, sőt végső célját aligha érheti el másképpen. A támadó felet az idő és a tér is kényszeríti, hogy olykor megálljon, rendezze sorait, ilyenkor elveszti tevékenységének pozitív jellegét. Védelmeznie kell ugyanakkor a maga mögött hagyott területet, az összekötő és visszavonulási vonalát is. A támadás fontos jellemzője, hogy ereje – ismét csak az idő és tér függvényében – folyamatosan csökken. A támadó csapatok létszáma csökken a kialakuló ütközetek veszteségei, kikülönítések, megszálló feladatok, várak körülzárása miatt, az utánpótlási vonalak hosszabbodásával egyre akadozóbb lesz az ellátás és kiegészítés. A létszámfogyás, a készletek kimerülése végül elérhet egy olyan pontot, amikor már nem lesz meg az az elengedhetetlen létszámfölény, amely a támadáshoz, mint hátrányos harctevékenység folytatásához, feltétlenül fontos. E pontot Clausewitz kulminációs pontnak nevezte, amelynek elérése után a támadás folytatása szerinte már felesleges kockázatvállalás. A manőverek szintén inkább a támadáshoz köthetőek, mint a védelemhez, ezért érthető, hogy Clausewitz is itt tárgyalja. Szerinte a hadműveletek akkor lesznek manőverező jellegűek, ha katonai vagy politikai okoknál fogva a döntéskeresés késik vagy egyáltalán kerülendő. Manőverek azonban természetesen meghatározó elemei a hadjáratoknak, hisz ügyes manőverek lehetővé teszik például az ellenség utánpótlásának elvágását, összeköttetések fenyegetését, helyi erőfölény létrehozását, csapatok egyesítését vagy széttagolását és még sok más feladat teljesítését. A porosz teoretikus szerint tehát a támadás lehet döntést célzó vagy döntést elkerülő, ez utóbbit korlátozott célúnak nevezte. Ilyen lehetett egy raktár vagy vár vagy tartomány elfoglalása, vagy csupán egy morált erősítő győzelem elérése érdekében indított támadás. Clausewitz a támadásról szóló könyvben tárgyalta még a várak és szállítmányok, táborok, különböző terepakadályok elleni támadást, foglalkozott még a diverzióval, vagyis vállalkozásokkal és az invázióval is. A munka utolsó fejezete a haditervről szól, de az olvasó ezúttal sem tudhat meg olyan ismereteket, amelynek birtokában képes lenne akár egy hadászati tervet vagy egy hadművelet tervét is kidolgozni. Ez a könyv szintén olyan általános összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amik a politikai régióiból indulnak és befolyásolják a háború egészét, valamint annak egyes elemeit egyaránt. A szerző általánosságban ír a haditervről akkor is, amikor a háború célja az ellenség teljes legyőzése, ilyenkor szerinte két alapelvet kell figyelembe venni. Egyrészt, hogy a támadás az ellenség legfontosabb 22

pontja vagy pontjai felé irányuljon koncentrált erőkkel, másrészt a főcsapás gyors és egyidejű legyen. Meg kell tehát határozni az ellenség vagy ellenséges szövetség „súlypontját”, amelynek helye vagy helyei viszont számtalan tényezőtől függhet(nek). A haditerv készítőjének mindenekelőtt az egyszerűségre kell törekednie. „A teória megkívánja, hogy a célhoz vezető legrövidebb utat válasszuk…” A cél pedig nem lehet más, mint a teljes, a döntő győzelem minél gyorsabb kivívása, ha lehet, már a határ közelében. A győzelem Clausewitz szerint akkor lehet döntő, ha sikerül az ellenség teljes erejét átkarolni vagy fordított arcvonalú csatára kényszeríteni. A szerző rendkívül fontosnak tartja azt is, hogy a döntés kicsikarása után ne pihenjenek a csapatok, hanem kíméletlenül üldözzenek és foglalják el akár az ellenség fővárosát is. Amikor a támadás célja csupán korlátozott, tehát mindössze egyes területek, tartományok elfoglalása a cél, a tervezés más szempontok figyelembevételét követeli. Ilyen esetben nem egy döntő pontot kell keresni, hanem arra szükséges ügyelni, hogy amíg a haderő zöme az adott terület elözönlésével van elfoglalva, az ellenség máshol ne érhessen el hasonló fontosságú sikert. Tehát az erők nem összpontosíthatók úgy, mint az előző esetben, így több hadműveletre esik szét a támadás, és a siker még egy olyan újabb feladatot is szabhat, hogy a birtokba vett területet meg kell védeni. Clausewitz filozófiai mélységű munkáját egységes egésznek kell tekintenünk még akkor is, ha egyes fejezetei csak vázlatszerűek. Visszatükrözi azon gondolkodásmódot, mely a dolgok belső összefüggéseit keresi. Az egyes kategóriák felállítását a háborúk tanulmányozásának, értékelésének megkönnyítése igényelte, valójában azonban az egyes elemek elválaszthatatlanok. A hadművészet ilyen komplex vizsgálata nyitotta meg az utat a XIX. és XX. századi katonai gondolkodás felé. „A háborúról” című munkát különböző magyarázatokkal ellátva, részenként vagy egészben számtalanszor kiadták Európában és azon kívül is. A szerző születésének 200. évfordulójára eredeti nyelven már a 19. kiadás látta meg a napvilágot. Magyarul csak viszonylag későn, a Ludovika Akadémia Közleménye mellékleteként 1892-ben jelent meg. A Ludovika Akadémia, a magyar királyi honvédség tisztképző intézménye ekkor a hazai hadtudomány fellegvára volt, ahol komoly hangsúlyt helyeztek a magyar katonai szaknyelv kialakítására és gazdagítására. A könyv megjelentetése e szempontból is igen jelentős eredmény volt. Erről az első kiadás bevezetőjében a fordító, Hazai Samu így írt: „Azért, mert ezzel a magyar – vagy magyar nyelven megjelenő – katonai irodalmat oly művel akarom gyarapítani, mely lényegében örökbecsű; azért, mert azt akarom, 23

hogy ehhez az értékes könyvhöz a csak magyarul beszélő katonák vagy nem katonák is hozzáférhessenek.” Hogy korábban miért nem készült fordítás, azt nyilván az indokolta, hogy a császári-királyi, majd a kiegyezés után a császári és királyi hadsereg magyar származású tisztjei kivétel nélkül jól értették a német nyelvet, de még a honvédtisztek is. Az első fordítás tehát Hazai Samu és Hamary Béla nevéhez fűződik. Hazai honvédszázados a Ludovika Akadémia hadseregszervezés és harcászat tanáraként végezte el a fordítómunkát. A felvidéki származású tiszt későbbi pályafutása egészen kivételesen alakult, hisz 1910-től hét évig magyar honvédelmi miniszter volt és a pályafutását vezérezredesként fejezte be. Hamary Béla honvéd hadbíró százados erdélyi származású jogász volt, aki tisztként Kolozsvárott és Nagyszebenben szolgált. Nem tudjuk, hogy milyen volt a munkakapcsolatuk, de talán a szász vidékről való Hamary a mondatszerkesztési gondok áthidalásában segített. Ezekről a gondokról Hazai az előzőekben idézett helyen a következőket írta: „A munkát nehézzé az teszi, hogy Clausewitz mély gondolatait, amelyeket a közönséges értelemnek felfogni amúgy is sok időbe kerül, tömör, hogy ne mondjam, nyelvtanellenes mondatokban írja le és gondolatmenetének összefüggését irányilag kifejezésre nem juttatja.” A fordítók, nyilvánvalóan elsősorban Hazai százados, a fordítást bőven ellátták jegyzetekkel és magyarázatokkal. Az első fordítás 1917-ben Budapesten újra megjelent, a fordítóként ezúttal csupán báró Hazai Samu császári és királyi vezérezredest feltüntetve. A fordító egy rövid előszót ekkor is írt az új kiadás elé, amelyben ismét olvasásra és tanulmányozásra ajánlja a szerinte keveset olvasott munkát. „Most is csak azt mondhatom, amit az első kiadáshoz írt előszóban mondtam, hogy a mű tanulmányozására fordított fáradság csak hasznos lesz, hasznos különösen a mai időkben, amidőn még számos éveken keresztül kizárólag a nagy világháború eseményeivel és tanulságaival fogunk foglalkozni.” Az újabb magyar nyelvű kiadásra ismét sokat kellett várni, egészen 1961–62-ig, amikor a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában, Réczey Ferenc fordításában jelent meg a jeles munka. Dr. Réczey Ferenc 1896-ban Budapesten született, elvégezte a Ludovikát, majd a Hadiakadémiát, ezt követően nemzetközi jogból és államtudományból doktorátust szerzett. Szolgálatát huzamosabb ideig külföldön végezte, majd 1939-ben származása miatt eltávolították a hadseregből, de mégis szovjet hadifogságban volt, majd hazatérve reaktiválták. Néhány év múlva kényszermunkára ítélték, később ismét rehabilitálták. Tehát a második fordítás is egy képzett és sokat megélt katona munkája. Clausewitz könyvének új fordításához Monoszlay Gyula írt bevezetőt. 24

A második kiadás hasonmása 1999-ben Veszprémben, 500 példányban, ismét megjelent, amihez rövid előszó készült Lengyel Ferenc alezredes tollából, amelyet egy tömör Clausewitz-életrajz is kiegészített. A fordítások mellett feltétlenül meg kell említenünk Perjés Géza nevét és munkásságát – ezúttal is egy katonatisztről kell szót ejtenünk, aki megjárta a második világháború keleti hadszínterét is –, aki hervadhatatlan érdemeket szerzett Clausewitz munkásságának megismertetésében. A Clausewitz című munkája és számtalan tanulmánya foglalkozik a porosz teoretikus gondolatainak magyarázatával és értelmezésével. Jelen kiadásunkkal az újabb generációknak – elsősorban a tisztjelölteknek és a doktoranduszoknak – kívánunk hozzájárulni katonai műveltségük szélesítéséhez.

25

Előszó

Joggal kelt megütközést, hogy női kéz merészel előszót írni egy olyan tartalmú műhöz, mint ez a könyv. Barátaimnak szükségtelen magyarázkodnom, de remélem, hogyha röviden elbeszélem, mi vitt rá erre, elkerülhetem a jogbitorlás minden látszatát azok szemében is, akik nem ismernek. A jelen sorokkal bevezetett mű, életének utolsó tizenkét esztendejében csaknem kizárólagosan foglalkoztatta azt a férfit, akit elmondhatatlanul szerettem és akit tőlem, valamint hazájától sajnos túl korán elragadott a halál. Leghőbb vágya volt befejezni művét, de nem állt szándékában még életében megosztani azt a világgal; ha pedig azon igyekeztem, hogy e szándékától eltérítsem őt, gyakran – félig-meddig tréfából, félig-meddig azonban a korai halál előérzetétől vezérelve – a következőt válaszolta: „Neked kell kiadnod.” Barátaim véleménye szerint ezek a szavak (amelyek ama boldog napokon gyakorta könnyeket csaltak a szemembe, oly kevéssé voltam hajlandó akkoriban komoly jelentőséget tulajdonítani nekik) teszik kötelességemmé, hogy szeretett férjem hátrahagyott művét néhány előrebocsátott sorban bemutassam. Ha e tekintetben különbözők is a vélemények, bizonyosan nem magyarázzák majd félre azt az érzést, amely leküzdeni indított azt a bátortalanságot, amely egy nő számára annyira megnehezít bármely hasonló szereplést, legyen az akár ennyire alárendelt is. Magától értetődően távol áll tőlem, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is magamat tekintsem egy olyan mű kiadójának, amely messze meghaladja képességeimet. Csak óvó segítője kívánok lenni világra jöttekor. E szerepre bízvást igényt formálhatok, hiszen keletkezésénél és formába öntésénél is hasonlóan megadatott jelen lennem. Aki ismerte boldog házasságunkat és tudta, hogy mindent megosztunk egymással, nemcsak az örömöt és a bánatot, hanem mindazt, ami a mindennapokban foglalkoztat és érdekel bennünket, meg fogja érteni, hogy szeretett férjemet nem foglalkoztathatta egy ilyen jellegű munka anélkül, hogy én magam ne tudtam 26

volna róla egészen részletesen. Tehát senki sem tehet úgy tanúbizonyságot arról az igyekezetről, arról a szeretetről, amellyel e műnek szentelte magát, a hozzá fűzött reményekről, továbbá keletkezésének módjáról és idejéről, mint én. Oly kiváló szelleme már ifjúkorától kezdve sóvárgott a fényre és az igazságra, és bármennyire művelt volt is, elméjét főként a hadtudományok foglalkoztatták, amire hivatása ösztönözte és amelyek oly nagyon fontosak az állam jólétére nézve. Scharnhorst volt az első, aki először a helyes útra terelte őt. 1810-től betöltött tisztsége, a tanárság az Általános Hadiiskolán, valamint az a megtiszteltetés, amely ebben az időben érte, hogy Őkirályi Fenségének, a Koronahercegnek katonai tanítója lehetett, új ösztönző erőkként szolgáltak ahhoz, hogy kutatásainak és törekvéseinek ilyen irányt adjon, majd papírra vesse mindazt, amit önmagában tisztáznia sikerült. Az az értekezés, amellyel 1812-ben Őkirályi Fenségének, a Koronahercegnek a tanítását lezárta, csírájában már tartalmazza következő műveit. Azonban csak 1816-ban, Koblenzben kezdett el újra tudományos munkáival foglalkozni és összegyűjteni azokat az eredményeket, amelyeket a négy nehéz háborús év gazdag tapasztalata érlelt meg benne. Nézeteit először csak rövid, egymáshoz mindössze lazán kapcsolódó fogalmazványokban írta le. Úgy tűnik, hogy az itt következő is, amely papírjai közül dátum nélkül került elő, ama korai időszakból származik: „Véleményem szerint az itt leírt mondatok az úgynevezett hadászatot alkotó legfőbb dolgokat érintik. Korábban csak puszta munkaanyagot jelentettek, de elég messzire jutottam ahhoz, hogy egy egésszé olvasszam össze őket. Ezeket az anyagokat ugyanis minden előzetes terv nélkül gyűjtöttem össze. Kezdetben az volt a szándékom, hogy – tekintet nélkül a rendszerre és a szigorúbb összefüggésekre – egészen rövid, szabatos, tömör mondatokban azt írom le e tárgy legfontosabb pontjairól, amire magamtól rájöttem. Mindeközben homályosan szemem előtt lebegett az a mód, ahogy Montesquieu saját tárgyát ismertette. Azt gondoltam, hogy az ilyen rövid, szentenciákban gazdag fejezetek, amelyeket eleinte csak csírának neveztem, a szellemdús emberekre éppúgy hatást gyakorolnának azzal, ami belőlük később kifejleszthető, mint azzal, ami általuk megállapítható. Felrémlett előttem a szellemdús, e tárgyban már járatos olvasó képe. Csakhogy természetem, amely mindig kifejtésre és rendszerezésre ösztönöz, végül itt is felülkerekedett. Egy ideig képes voltam arra, hogy azokból az értekezésekből, amelyeket az egyes tárgykörökhöz kapcsolódóan írtam – mert csak így válhattak számomra is igazán világossá és bizonyossá –, csak a legfontosabb eredményeket emeljem ki, és ezt az esszenciát kis terjedelemben sűrítsem össze. 27

Később azonban eluralkodott rajtam említett jellemvonásom: kifejtettem, amit csak tudtam, és közben természetesen egy, a tárgyat még nem ismerő olvasót képzeltem magam elé. Minél előbbre voltam a munkával, minél jobban átadtam magam a kutatás szellemének, annál inkább visszatértem a rendszerhez, és lassanként így keletkeztek a közbeszúrt fejezetek. Végső szándékom az volt, hogy még egyszer átnézek mindent, korábbi fogalmazványaimban jobban megindokolok néhány dolgot, a későbbiekben talán egy eredményben vonok össze néhány elemzést, és így mindebből egy tűrhető egészet alkotok, amely egy kisebb oktávkötetet tesz ki. Mindeközben azonban mellőzni akartam minden olyan dolgot, ami magától értetődő, százszor is elhangzott már és általánosan elfogadott, hiszen becsvágyam egy olyan könyv volt, amelyet nem felejtenek el két vagy három év múlva, és amelyet a tárgy iránt érdeklődő mindenesetre egynél többször is a kezébe vehet.” Koblenzben, ahol sok szolgálati kötelessége volt, mindössze csonka órákat szentelhetett magánkutatásának. Csak az 1818-as, a berlini Általános Hadiiskola élére történő igazgatói kinevezésével volt érkezése művének további kiszélesítésére, és az újabb háborúk történetével való gyarapítására. Ez megbékítette új rendeltetésével, amely más tekintetben bizony nem egészen elégíthette ki, mivel a hadiiskola fennálló berendezkedése szerint az intézmény tudományos részlege nem az igazgató alá tartozik, hanem külön tanulmányi bizottság vezette. Bármennyire is mentes volt minden kicsinyes hiúságtól, minden nyughatatlan és önző becsvágytól, mégis érezte annak igényét, hogy tényleges hasznára legyen másoknak és ne hagyja kiaknázatlanul mindazon képességeket, amelyekkel Isten megajándékozta őt. A tevékeny életben nem adatott meg neki olyan pozíció, ahol ezen igényét kielégíthette volna, és kevés reménye volt arra, hogy valaha is megérje ezt. Egész igyekezete tehát a tudomány birodalmára irányult, élete célja pedig az a haszon lett, amelyet egyszer műve segítségével másoknak nyújtani remélt. Még ha elhatározása, hogy művét csak halála utána jelentessék meg, egyre csak erősödött is benne, ez mégis legjobb bizonyítéka annak, hogy sem a dicséret és elismerés iránti hiú vágy, sem az egoista szándék bármiféle nyoma nem vegyült e nagy és tartós hasznos ténykedés iránti nemes igyekezetbe. Így serényen folytatta művét, mígnem 1830 elején a tüzérséghez helyezték, és kötelessége egészen másként, méghozzá oly nagyon igénybe vette, hogy fel kellett hagynia valamennyi írói munkájával, legalábbis egy időre. Elrendezte feljegyzéseit, lepecsételte az egyes paksamétákat, felira28

tokkal látta el őket, és fájdalmas búcsút vett ettől, a számára oly kedvessé vált foglalatosságtól. Ugyanazon év augusztusában Boroszlóba (ma Wrocław, Lengyelország – a szerk.) helyezték át, megkapta a második tüzérség felügyeletét, de már decemberben visszarendelték Berlinbe, és kinevezték gróf Gneisenau tábornagy táborkari főnökévé (annak főparancsnoksága idejére). 1831 márciusában elkísérte nagyra becsült hadvezérét Poznańba. Amikor a tragikus veszteség (Gneisenau halála – a szerk.) után visszatért onnan Boroszlóba, fellelkesítette a remény, hogy művét újra elővéve talán még a tél folyamán befejezheti. Isten másként rendelte. November 7-én tért vissza Boroszlóba, 16-án nem volt többé. Saját kezével lepecsételt iratait csak halála után bontották ki. Ez az a hagyaték tehát, amely a soron következő kötetekben napvilágot lát, mégpedig pontosan úgy, ahogyan ránk maradt, egyetlen szó hozzátoldása vagy elvétele nélkül. Mégis sok teendő volt kiadásával, az anyag elrendezésével, megtárgyalásával, és számos hű barátjának tartozom szívből jövő hálával segítő odaadásukért. Név szerint O’Etzel őrnagynak, aki áldozatosan magára vállalta a korrektúrát és a térképek elkészítését, amelyek a mű történeti részét hivatottak kísérni. Van szerencsém szeretett bátyámat is megnevezni itt, aki támaszom volt boldogtalanságom órájában és aki szintén sok tekintetben kivette a maga részét a hagyaték gondozásából. Annak gondos átolvasása és elrendezése közben többek között rátalált a megkezdett átdolgozásra, amelyet szeretett férjem megírni szándékozott, aki erről az 1827-ben íródott, alább olvasható Értesítésben tesz említést. Bátyám ezt az első könyv elé tette be, mert arra vonatkozott (a továbbiakra pedig nem). Még sok más barátunknak is meg szeretném köszönni tanácsaikat, amelyekkel elláttak, együttérzésüket és barátságukat, amelyben részeltettek engem, de ha nem is tudom mindannyiukat megnevezni, azért egy pillanatra se kételkedjenek legmélyebb hálámban. Hálám pedig annál nagyobb, minél inkább meg vagyok győződve arról, hogy mindaz, amit értem tettek, nem pusztán az én kedvemért történt, hanem azért a barátért, akit Isten oly hamar elragadott tőlük. Ha huszonegy esztendőn át egy ilyen férfi mellett adatott boldogan élnem, pótolhatatlan veszteségem dacára még ma is boldog vagyok: hála dédelgetett emlékeimnek és reményeimnek, a támogatás és a barátság gazdag hagyatékának, amelyet a szeretett elhunytnak köszönhetek, valamint annak a felemelő érzésnek, hogy azt látom, ritka kiválóságát ilyen széles körben és ilyen nagy tisztelettel ismerik el. Valódi jótétemény az a bizalom, amellyel egy hercegi pár szolgálni hívott, amiért Istennek tartozom hálával, hiszen oly tiszteletteljes hivatás nyí29

lik meg ezzel előttem, amelynek örömmel szentelem magam. Legyen áldott e hivatás, és adassék meg, hogy a most oltalmamra bízott drága kis herceg egyszer majd elolvassa ezt a könyvet, és hogy az oly tettekre buzdítsa, mint amelyeket dicső elődei cselekedtek! Íródott a Márványpalotában, Potsdamnál, 1832. június 30-án. Marie von Clausewitz, született Brühl grófnő, Őkirályi Fensége, Vilma hercegnő főudvarhölgye

30

Értesítés

„Az első hat, már letisztázott könyvre úgy tekintek, mint meglehetősen formátlan tömegre, amely egyszer még mindenképpen átdolgozásra szorul. Ezen átdolgozás során a háború kettős jellegét mindenhol szigorúan szem előtt tartom majd, és ezáltal minden gondolat pontosabb értelmet, meghatározott irányt, szabatosabb használatot kap. A háború e kettős jellege egyrészt abból a célból származik, hogy az ellenfelet legyőzzük – tehát hogy politikailag megsemmisítsük, vagy pusztán védekezésre képtelenné tegyük, és a nekünk megfelelő béke megkötésére kényszerítsük –, másfelől pedig mindössze abból, hogy birodalmának határain egyes területeket elfoglaljunk – tehát hogy ezeket a területeket megtartsuk, vagy békekötésnél hasznos ütőkártyaként játsszuk ki. E két jelleg közötti átmenetek természetesen nem tűnhetnek el, ám e két törekvés teljesen eltérő jellegének mindvégig érvényesülnie kell, és el kell választani egymástól azt, ami bennük összeférhetetlen. A háborúknak e ténylegesen fennálló különbségén kívül azt a gyakorlat szempontjából ugyancsak szükséges szempontot is rögzítenünk kell, hogy a háború nem más, mint az állampolitika más eszközökkel való folytatása. Ha mindenütt fenntartjuk, ez a szempont egységessé teszi a szemléletet, és minden könnyebben kibogozhatóvá válik. Bár ezt a szempontot főként a nyolcadik könyvben tárgyaljuk majd, de már az első könyvben ki kell fejtenünk, és figyelembe kell vennünk az első hat könyv átdolgozásánál. E tervezett átdolgozással sok sallang el fog tűnni az első hat könyvből, egyes hézagok és hasadások összehúzódnak, egyes általános dolgok pedig határozott formát ölthetnek. A hetedik könyvet, amely A támadásról címet viseli, és amelynek vázlatait már elkészítettem, a hatodik könyv reflexiójának kell tekinteni, és a fent említett, meghatározott szempontok alapján kell kidolgozni. Így majd nem igényel újbóli átdolgozást, hanem sokkal inkább mintaként szolgálhat az első hat könyv átdolgozásakor. 31

A haditervről, vagyis az egész háború megtervezéséről szóló nyolcadik könyv több fejezetének már elkészült a vázlata, amely azonban nem tekinthető kész anyagnak. Sokkal inkább a tárgy nyers átdolgozásáról van itt szó, amelyre azért volt szükség, hogy e munka során én magam is felismerhessem lényegét. Célját elérte, és úgy gondolom, hogy a hetedik könyv befejezése után azonnal megkezdhetem a nyolcadik kidolgozását, amelyben főként a fent megadott szempontok érvényesülnek majd, amelyek mindent egyszerűbbé és szellemben gazdagabbá tesznek majd. Reményeim szerint ebben a könyvben megnyirbálhatom majd egyes elméletírók és államférfiak gondolati vadhajtásait, és általában megmutathatom, hogy miről is van szó valójában, és mit is kell tulajdonképpen figyelembe venni egy háborúban. Most, hogy a nyolcadik könyv átdolgozásánál tisztáztam gondolataimat, és a háború nagy irányvonalait kellőképpen rögzítettem, könnyebb lesz ezt a szellemet az első hat könyvre is átültetni, és hagyni, hogy az említett irányvonalak mindenütt kirajzolódjanak. Tehát csakis a nyolcadik könyv elkészítése után fogok bele az első hat könyv átdolgozásába. Ha a korai halál megakadályozna munkámban, úgy hagyatékom természetesen csak alaktalan gondolattömegnek lenne nevezhető, amely örökös félreértéseknek kitéve éretlen bírálatoknak adna alkalmat. Ilyen dolgok esetében ugyanis minden tollforgató úgy gondolja, hogy az, ami eszébe jut, éppenséggel elég jó ahhoz, hogy kimondassék és kiadassék. Ezt pedig ugyanúgy megcáfolhatatlannak véli, mint azt, hogy kétszer kettő négy. Ha azonban – hozzám hasonlóan – venné a fáradságot, és évekig elmélkedne erről a tárgyról, és azt újra és újra összehasonlítaná a hadtörténelemmel, persze mindjárt óvatosabb lenne a kritikával. Művem befejezetlen volta ellenére hiszem, hogy az igazság és meggyőződés után szomjazó elfogulatlan olvasó az első hat könyvben felismeri sok évi elmélkedésemnek és a háború szorgalmas tanulmányozásának gyümölcsét, és rátalál azokra a főbb gondolatokra, amelyek forradalmasíthatják a háború elméletét. Berlin, 1827. július 10.”

32

Ezen az értesítésen kívül még a következő, jóval újabb keltezésű fogalmazványt találták a szerző hagyatékában. „A halálom után előkerülő, nagy háború vezetéséről szóló kézirat, úgy, ahogy van, csak töredékek gyűjteményének tekinthető, amelyből felépíthető a nagy háború elmélete. Legnagyobb részével még nem vagyok megelégedve, a hatodik könyv pedig kísérlet csupán; teljesen átdolgoztam volna, máshol keresve a kivezető utat. Egyedül a fejezetekben uralkodó főbb irányvonalakat tartom helyesnek, ami a háború szemléletét illeti. Ezek az irányvonalak a gyakorlati életet célzó, sokoldalú elmélkedésem gyümölcsei, és sosem felejtettem el azt, amire a tapasztalat és a kiváló katonákkal való érintkezés megtanított. A hetedik könyvnek a támadást kellene tartalmaznia, amelynek vázlatait már futólag elkészítettem; a haditervet a nyolcadiknak kellene felölelnie, amelyben a háború politikai és emberi oldalát még inkább kiemeltem volna. Egyedül az első könyv első fejezetét tekintem befejezettnek; ez, ha mást nem is, legalább az irányt megmutatja, amelyet mindenütt követni akartam. A nagy háború elméletének vagy az ún. hadászatnak rendkívüli nehézségei vannak, és bizony azt mondhatjuk, hogy egyes dolgokról nagyon kevés ember rendelkezik világos, vagyis az összefüggések tekintetében is kellően megalapozott fogalmakkal. A legtöbb embert pusztán ítélőképességük kifinomultsága vezérli cselekedeteiben, amely többé-kevésbé eltalálja a helyes irányt, a zsenialitás kisebb-nagyobb fokának megfelelően. Így cselekedett minden nagy hadvezér. Nagyságuk és zsenialitásuk részben abban rejlett, hogy ezzel a kifinomultsággal mindig eltalálták, miként cselekedjenek helyesen. Az emberi cselekvésre mindig is ez lesz a jellemző, és ez a finomság itt teljes mértékben elegendő. De ha arra kerül a sor, hogy nem mi cselekszünk, hanem egy tanácskozás során másokat kell meggyőznünk, akkor minden a világos fogalmaktól, a belső összefüggések feltárásától függ. Mivel ebben még kevéssé vagyunk jártasak, a legtöbb tanácskozás minden alapot nélkülöző szócséplés csupán, amikor is vagy mindenki fenntartja véleményét, vagy, mivel tekintettel vannak egymásra, megalkuvás következik, amely az értéktelen középútra vezet. A világos fogalmak tehát nagyon is hasznosak, ráadásul az emberi szellem mindig a világosság felé törekszik, és mindenütt az összefüggések szükségszerűségét keresi. A hadművészet ilyen jellegű filozófiai felépítése nagy nehézségeket rejt magában. A sok rossz kísérlet arra a kijelentésre indította a többséget, hogy az ilyen elmélet nem lehetséges, mivel olyan dolgokról van szó, amelye33

ket semmiféle létező törvény nem foglalhat magába. Egyetértenénk e véleménnyel, és felhagynánk minden kísérlettel, ha nem állna rendelkezésünkre nehézségek nélkül bizonyítható tételek egész sora: a védelem a negatív célú, erősebb forma, míg a támadás a pozitív célú, gyengébb forma; a nagy sikerek meghatározzák a kisebbeket is; a stratégiai hatások bizonyos súlypontokra vezethetők vissza; a színlelt támadás gyengébb erőkifejtést igényel, mint a valódi támadás, ezért csak különleges feltételek mellett alkalmazható; a győzelem nem csupán a csatatér elfoglalásából, hanem a fizikai és erkölcsi erők elpusztításából áll, és ez csak a győztes csatát követően, az ellenség üldözése által érhető el; a siker mindig akkor a legnagyobb, ha győzelmet arattunk, az egyik vonalról és irányból a másikra történő ugrás pedig csak szükséges rossz; a megkerülés jogosultságát az általános fölény vagy összekötő és visszavonulási vonalainknak az ellenséggel szembeni túlsúlya eredményezheti; a szárnyállások is ugyanezen körülményektől függenek; minden támadás gyengül az előrenyomulás során.”

34

A szerző előszava

Manapság már nem szorul magyarázatra, hogy a tudományosság fogalma nem áll egyedül, nem kifejezetten a rendszerben és annak kész építményében gyökerezik. A felszínen egyáltalán nem lelhető fel rendszer a jelen munkában, és a tudomány kész épületének is csak a kövei vannak meg. A tudományos forma abban a törekvésben van, hogy felkutassuk a háborús jelenségek lényegét, és megmutassuk kapcsolatukat az őket alkotó elemek természetével. Sohasem tértünk ki a filozófiai következtetés elől, amikor azonban fonala túlságosan elvékonyodott, a szerző előnyösebbnek vélte elszakítani, majd ismét a tapasztalat megfelelő jelenségeihez kötni. Mint ahogy néhány növény is csak akkor hoz gyümölcsöt, ha nem túl hos�szú a szára, a gyakorlati tudományokban sem szabad az elmélet leveleit és virágait túl magasra növeszteni, hanem ügyelni kell arra, hogy közel tartsuk őket saját termőtalajukhoz, a tapasztalathoz. Kétségtelenül hiba volna, ha a búzaszem vegyi összetételéből akarnánk megállapítani a kihajtott kalász alakját, hiszen csak ki kell mennünk a mezőre, és máris láthatjuk. Vizsgálódás és megfigyelés, filozófia és tapasztalat – sohasem vethetik meg és zárhatják ki egymást; kölcsönösen jótállnak egymásért. Éppen ezért e könyv tételei belső szükségszerűségük szűk boltozatával a tapasztalatra, illetve magára a háború fogalmára – mint külső pontra – támaszkodnak, pillérekben tehát nincs hiány.1 Talán nem lehetetlen szellemdúsan, tartalommal telítve megírni a háború rendszerezett elméletét, ám eddigi munkáink távol állnak ettől. Nem beszélve tudománytalan felfogásukról, az összefüggésre és a rendszer teljességére irányuló törekvésük is a legkülönfélébb általánosságoktól, közhelyektől és 1   Számos példa bizonyítja, hogy sok katonai írónál, különösen azoknál, akik magát a háborút tudományosan akarták tárgyalni, ez nincs így, és hogy fejtegetéseikben a pró és kontra érvek még jobban elnyelik egymást, mint az a két oroszlán, amelyeknek legalább a farka megmaradt. – Clausewitz megjegyzése.

35

üres szólamoktól hemzseg. Ha találó képet szeretnénk kapni erről, olvassuk el Lichtenberg tűzrendészeti utasításának kivonatát: „Ha egy ház lángokban áll, mindenekelőtt a tőle balra levő ház jobb falának és a jobb oldali ház bal falának fedezésére kell törekednünk, mert ha például a balra levő ház bal falát akarnánk fedezni, úgy e ház jobb fala jobbra esik a bal faltól, következésképpen, mivel a tűz ettől a faltól és a jobboldali faltól is jobbra esik (hiszen feltételeztük, hogy a ház balra van a tűztől), a jobb oldali fal közelebb van a tűzhöz, mint a bal oldali, és a ház jobb fala – fedezés hiányában – leéghetne, mielőtt a tűz elérné a fedezett baloldali falat; ebből következik, hogy olyasvalami égne le, amit nem fedezünk, éspedig korábban, mint ahogy leégne valami más, még ha ezt nem is fedezzük; következésképpen ez utóbbit hagynunk kell, az előbbit pedig fedeznünk. Ahhoz, hogy a dolgot emlékezetünkbe véssük, csak az alábbiakat kell megjegyeznünk: ha a ház jobbra van a tűztől, akkor a bal fal, ha pedig balra van, akkor a jobb fal.” Nem akarván ilyen közhelyekkel visszariasztani az érdemes olvasót és híg lére eresztve élvezhetetlenné tenni a kevéske jót, a szerző elhatározta, hogy mindazt, ami őbenne a háborúról való sokévi gondolkodás, a háborút ismerő, okos emberekkel folytatott érintkezés és saját tapasztalatai révén megérlelődött és azt, amit ezekből megállapított, tiszta fémek törmelékeként nyújtja át. Így jöttek létre e könyv külsőleg kevéssé összefüggő fejezetei, amelyek remélhetőleg még sincsenek belső kapcsolat híján. Nemsokára talán felbukkan egy nagyobb elme, aki ezt a törmeléket salaktalan, tiszta fémtömbbé olvasztja majd össze.

36

Elso˝ könyv A háború természetéro˝l

Elso˝ fejezet

M˙ı a háború?

1. Bevezetés Először témánk egyes elemeit, majd annak egyes részleteit vagy részeit, végül az egészet a maga belső összefüggéseiben szükséges megvizsgálnunk, tehát az egyszerűtől haladva az összetett felé. A legcélszerűbb azonban, ha jelen vizsgálódásunkat az egész lényegének áttekintésével kezdjük, hiszen a részek taglalásakor az egészet is mindvégig szem előtt kell tartanunk. 2. Definíció Nem kívánunk itt rögtön a háború körülményes publicisztikai meghatározásába bocsátkozni, hanem annak csupán egyik elemével, a párviadallal foglalkozunk. A háború ugyanis nem egyéb, mint kiterjedt párharc. Amen�nyiben a különálló párviadalok számtalan sokaságát egységként gondoljuk el, úgy az a leghelyesebb, ha két küzdő ellenfelet képzelünk el. Mindketten arra törekednek, hogy akaratukat fizikai erőszakkal rákényszerítsék a másikra; következő céljuk pedig az ellenfél legyőzése, hogy ezáltal képtelenné tegyék minden további ellenállásra. A háború tehát az erőszak alkalmazása, aminek célja, hogy az ellenfelet saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük. Az erőszak a művészetek és tudományok vívmányaival vértezi fel magát, hogy szembeszálljon az ellene irányuló erőszakkal. Észrevétlen, alig említésre méltó korlátozások, amelyeket a nemzetközi szokásjog nevében magáévá tesz, kísérik anélkül, hogy erejét lényegesen gyengítenék. Az erőszak, ti. (tudniillik – szerk.) a fizikai erőszak (mert erkölcsi vonatkozásban az állam és a törvény fogalmán kívül ilyen nem létezik), tehát az eszköz, a cél pedig akaratunk ráerőszakolása az ellenségre. Azért, hogy e célkitűzést biztosan elérjük, az ellenséget védekezésre képtelenné kell tennünk, és fogalmát tekintve ez a háborús tevékenység tulajdonképpeni célja. Ez utóbbi 39

bizonyos fokig helyettesíti és háttérbe szorítja az imént említett célkitűzést, mintha az nem is magához a háborúhoz tartozna. 3. Az erőszak végletekig történő alkalmazása Emberbaráti lelkek könnyen azt gondolhatnák, hogy az ellenfél lefegyverzése és legyőzése valamilyen mesterkélt módon, vérontás nélkül is megvalósítható és hogy ez a hadművészet valódi törekvése. Bármennyire tetszetős is azonban, el kell oszlatnunk ezt a tévedést, mert az olyan veszélyes dolgokban, mint amilyen a háború, éppen a jóhiszeműségből fakadó tévedések a legkárosabbak. Mivel a fizikai erőszaknak a maga teljességében való alkalmazása egyáltalán nem zárja ki az értelem közreműködését, ezért az, aki kíméletlenül alkalmazza az ilyen erőszakot – tekintet nélkül a kiontott vérre –, fölényre tehet szert, ha ellenfele nem hasonlóan cselekszik. Ezáltal törvényt szab a másiknak, mindketten a végletek felé törnek, amit nem korlátoz más, mint a jelenlévő ellensúly. Így kell a dolgot tekintenünk, és ekként haszontalan, sőt fonák az a törekvés, hogy a nyers valósággal szembeni ellenszenvünk miatt figyelmen kívül hagyjuk annak természetét. Ha a fejlett népek háborúi sokkal kevésbé kegyetlenek és rombolóak a fejletlenebb népekénél, ennek oka a társadalmi helyzetben keresendő, úgy az államokon belül, mint az egyes államok között. A háború az adott társadalmi helyzetből, annak viszonyaiból fakad, és ezek adják kereteit, azaz korlátozzák, mérséklik. Szorosan véve azonban nem tartoznak hozzá, csak külső adottságai, ezért a háború filozófiájában teljesen értelmetlen volna alkalmazni a mérséklet elvét. Az emberek közötti harc tulajdonképpen két különböző elemből áll, az ellenséges érzületből és az ellenséges szándékból. E két elem közül az utóbbit választottuk definíciónk fő ismérvéül, mivel ez az általánosabb. A gyűlölet legvadabb, ösztönnel határos szenvedélyét sem képzelhetjük el ellenséges szándék nélkül, ezzel szemben sok olyan ellenséges szándék létezik, amelyet egyáltalán nem vagy csak kevéssé kísér az érzelmeken eluralkodó ellenségeskedés. A vad népeknél az érzelmekből fakadó, a fejlettebbeknél az értelem szülte szándék van túlsúlyban. Ez a különbség nem csupán magának a vadságnak és a műveltségnek a lényegében rejlik, hanem az őket kísérő körülményekben, berendezkedésükben stb. Tehát nem minden esetben jelentkezik szükségszerűen, hanem csak az esetek többségében, egyszóval: a legfejlettebb népek is érezhetnek lángoló gyűlöletet egymás iránt. Ebből is láthatjuk, milyen tévesen járnánk el akkor, ha a fejlett népek háborúit a kormányok rideg számítására vezetnénk vissza, és minden szen40

vedélytől mentesnek képzelnénk el, hogy végül a háborúban már nem is lenne szükség a haderők fizikai tömegére, csak arányaikra, a cselekvésnek egyfajta matematikájára. Az elmélet már elmozdult ebbe az irányba, amikor a legutóbbi háborúk jelenségei jobb belátásra bírták. Amennyiben a háború az erőszak egy formája, úgy szükségszerűen az érzelem is hozzátartozik. Ha nem is ebből indul ki, többé-kevésbé mégis ide tér vissza, és ennek mértéke nem a műveltség fokától függ, hanem az ellenséges érdekek jelentőségétől és tartamától. Ha úgy találjuk tehát, hogy a fejlett népek nem ölik meg foglyaikat, nem rombolnak le városokat, pusztítanak el országokat, akkor ez azért van így, mert az értelem sokkal inkább jelen van hadviselésükben, és az ösztönnek ezen, nyers megnyilvánulása az erőszak alkalmazásának hatékonyabb módjaira tanította meg őket. Már a puskapor feltalálása, a lőfegyverek folyamatos fejlesztése is jól mutatja, hogy a háború fogalmában lévő, az ellenfél megsemmisítésére irányuló törekvést egyáltalán nem zavarta meg vagy terelte más irányba az egyre magasabb fejlettség. Megismételjük tehát tételünket: a háború az erőszak alkalmazása, amelynek nincsenek határai; az egyik fél törvényt szab a másik számára, kölcsönhatás keletkezik, melynek fogalma szerint e tényezőnek a végletekig kell fokozódnia. Ez az első kölcsönhatás és az első véglet, amellyel szembetaláljuk magunkat. (Első kölcsönhatás.) 4. A cél az, hogy az ellenséget védekezésre képtelenné tegyük Úgy fogalmaztunk: a háborús tevékenység célja, hogy az ellenséget védekezésre képtelenné tegyük, és most azt mutatjuk meg, hogy ez legalábbis elméletileg szükségszerű. Ahhoz, hogy az ellenfél teljesítse akaratunkat, olyan helyzetbe kell hoznunk, mely rá nézve hátrányosabb annál az áldozatnál, amelyet tőle követelünk. E hátrányos állapot természetesen nem lehet átmeneti, legalábbis látszólag nem, különben az ellenfél kivárná a kedvezőbb időpontot, és nem engedne. Minden olyan változásnak, mely helyzetében a folytatólagos háborús tevékenység során bekövetkezik, a megelőzőnél mindig hátrányosabbnak kell lennie, legalábbis elméletben. A legrosszabb helyzet, amibe egy hadviselő fél kerülhet, a védekezésre való teljes képtelenség. Ahhoz tehát, hogy az ellenfelet háborús tevékenység által akaratunk teljesítésére kényszerítsük, vagy ténylegesen védekezésre képtelenné kell tennünk őt, vagy olyan állapotba kell juttatnunk, melyben ennek veszélye valószínűleg fenyegeti. Ebből következik, hogy mindig az 41

ellenség lefegyverzésének vagy legyőzésének – nevezzük bárhogy – kell a háborús tevékenység céljának lennie. A háború nem az eleven erő élettelen tömegre gyakorolt hatása, hanem – mivel a feltétel nélküli elszenvedés nem vezethet háborúskodáshoz – mindig két eleven erő egymással való összeütközése. Ezért mindazt, amit a háborús tevékenység legvégső céljáról mondtunk, mindkét félre alkalmaznunk kell. Ez tehát egy újabb kölcsönhatás. Mindaddig, amíg az ellenfelet le nem győztem, rettegnem kell attól, hogy ő tör le engem, hogy tehát nem vagyok többé a magam ura, hanem ő szab törvényt nekem, ahogy én is tenném ővele. Ez a második kölcsönhatás, mely a második véglethez vezet. (Második kölcsönhatás.) 5. A végletekig történő erőkifejtés Ha az ellenfelet le akarjuk győzni, úgy erőfeszítésünket az ő ellenálló erejéhez kell szabnunk. Ez egy olyan szorzatban nyer kifejezést, amelynek tagjai egymástól elválaszthatatlanok: a rendelkezésre álló eszközök nagysága és az akaraterő foka. A rendelkezésre álló eszközök nagysága még megállapítható, mert (jóllehet nem egészében) számokon nyugszik. Az akaraterő foka viszont sokkal kevésbé meghatározható, és csupán a motiváció erőssége alapján lehet megbecsülni. Feltéve, hogy ily módon sikerül nagy valószínűséggel megállapítanunk az ellenfél ellenálló erejének nagyságát, ehhez mérten tudjuk megszabni saját erőfeszítésünket: vagy fokozni azt, amíg általa fölényre nem teszünk szert, vagy – abban az esetben, ha erre nem vagyunk képesek – fokozni, amíg csak lehetséges. Ámde ugyanezt teszi az ellenfél is: mindkét oldalon kölcsönös fokozásra kerül sor, amelynek, legalábbis elméleti alapon, újra a végletekre kell törnie. Ez a harmadik kölcsönhatás és a harmadik véglet, amellyel szembetaláljuk magunkat. (Harmadik kölcsönhatás.) 6. Változatok a valóságban A mérlegelő értelem a puszta fogalmak elvont tartományában sehol sem lel nyugalomra mindaddig, amíg el nem érkezik a végletekhez. Végletességgel és olyan erők összeütközésével van ugyanis dolga, amelyek magukra hagyatva nem másnak, csupán saját belső törvényeiknek engedelmeskednek. Amennyiben a háború puszta fogalmából – az általunk kitűzött célt és az alkalmazandó eszközöket tekintve – egy abszolút pontot kívánnánk levezetni, 42

úgy az állandó kölcsönhatások miatt olyan szélsőségekbe sodródnánk, amelyek nem lennének egyebek, mint a képzeteknek olyan játéka, amit a logikai szőrszálhasogatás alig felismerhető szálaiból szőttünk. Ha az abszolúthoz szilárdan ragaszkodva minden nehézséget egyetlen tollvonással akarnánk megkerülni és logikai szigorral kitartanánk amellett, hogy mindenkor a legvégsőkre kell készülnünk és minden alkalommal a legnagyobb erőfeszítést kell megtennünk, akkor egy ilyen tollvonással a könyvek és nem a valós világ számára alkotnánk törvényeket. Tegyük fel továbbá, hogy az erők végső megfeszítése abszolút mértékű, és ez a mérték könnyen elérhető, mégis el kell azt ismernünk, hogy az emberi elme nehezen rendelné alá magát e logikai ábrándozásnak. Némely esetben haszontalan erőkifejtés történne, aminek a kormányzás művészetének más alapelveiben kellene ellensúlyra találnia. Emellett az akarattól olyan mértékű erőfeszítést követelne meg, mely a kitűzött céllal nem állna egyensúlyban, és nem lenne megvalósítható, mert az emberi akarat sosem a logikai szőrszálhasogatásból nyeri erejét. Minden másképp alakul azonban, ha az elvontságot elhagyva a valóságba lépünk. Ott mindent az optimizmusnak kellett alárendelnünk, és mindkét félről azt kellett feltételeznünk, hogy nemcsak törekszik a tökéletességre, de el is éri azt. Vajon így lesz-e ez valamikor is a valóságban? Így lenne, ha: 1. a háború teljesen elszigetelt jelenség volna, amely hirtelen keletkezik, és nem függ össze az őt megelőző államélettel; 2. egyetlen vagy egyidejű döntések sorozatából állna; 3. magában foglalna egy önmagában befejezett döntést, és nem lenne rá visszamenőleges hatással annak a politikai helyzetnek a mérlegelése, ami majd követni fogja. 7. A háború sohasem elszigetelt esemény Ami az első pontot illeti: az ellenfelek egyike sem valamiféle elvont személy a másik számára, még ha az ellenállásnak olyan, nem külső körülményeken nyugvó tényezőjéről van is szó, mint az akarat. Ez az akarat nem teljesen ismeretlen; abból, amilyen ma volt, következtethetünk arra, hogy milyen lesz holnap. A háború nem hirtelen keletkezik! Terjedése nem egyetlen pillanat műve, tehát a két ellenfél közül egyik a másikat nagyrészt már abból megítélheti, hogy ki ő és mit tesz, nem pedig abból, hogy – szigorúan véve – milyennek kellene lennie és mit kellene tennie. Azonban az ember a maga tökéletlen szerveződéseivel elmarad az abszolút jó mögött, és így a mindkét oldalon fennálló hiányosságok mérséklő elvvé válnak. 43

 

Olvasószerkesztő: Mészáros Károly Műszaki szerkesztő: Sztáryné Benkő Krisztina Tördelőszerkesztő: Dancs Katalin Korrektor: Helyes Katalin A tördelt levonat korrektora: Róna Judit Borítóterv: Dani Márton A borítón látható kép: Fritz Neumann – A cs. kir. 19. (győri) gyalogezred támadása a franciák ellen 1813. október 18-án Lipcsénél (Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Leltári szám: 1128/Kp.) Nyomdai kivitelezés: HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. Felelős vezető: Németh László ágazati igazgató