CASSANDRACLARE MAUR E E NJ OHNS ON
B A N E KR Ó N IKÁ K
A szökevény királyné Könyvmolyképző Kiadó, 2013 Irta: Cassandra Clare és M aureen Johnson A mű eredeti címe: The Runaway Queen (The Bane Chronicles Book 2) A művet eredetileg kiadta: M argaret K. M cElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division. Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szabó Katalin Copyright © 2013 by Cassandra Claire, LLC.
ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 683 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó M űszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Széli Katalin, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
1791. június
Magnus mindig szerette Párizs illatát a nyári reggeleken. Ez igen meglepő volt, mivel a nyári reggeleken Párizsban egész délután a napon heverő sajt, a különféle halak és kevéssé kívánatos belsőségeik szaga keveredett egymással. Nem is szólva az emberekről, meg mindazon dolgoknak a bűzéről, amit az emberek állítottak elő (nem a művészet vagy a kultúra termékeiről volna itt szó, hanem olyasféle alapvetőbb dolgokról, amiket vödörben szokás kilöttyinteni az ablakon). Ezeket a szagokat azonban az utcáról utcára, épületről épületre változó másféle kipárolgások ellensúlyozták. Az egyik pékségből kiáramló illatos felhőt a szomszéd kert gardéniáinak könnyedsége követte, ami aztán egy vágóhíd véres vastól sűrű bűzének adta át a helyét. Párizsra mindent rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy nem élő- a Szajna hatalmas artériaként lüktetett, a szélesebb utcák erekként futottak szerteszét, hogy aztán apró sikátorokká szűküljenek... És minden lépésnyi helynek megvolt a maga jellegzetes szaga. Az egész város az élet aromáját árasztotta magából — mindenféle fajta és forma életét. Ráadásul ma valahogy erősebbnek tűntek a szagok. Magnus szokatlan útvonalat választott, olyat, amelyik Párizs barátságtalanabb környékein vezetett keresztül. Az úttest itt nem volt olyan sima, és döcögő kabrioletjében iszonyatos hőség uralkodott. Magnus feltámasztotta egyik meseszép kínai legyezőjét, amely most minden különösebb eredmény nélkül csapkodott előtte, alig-alig kavarva meg a levegőt. Ha teljesen őszinte akart lenni magával (ami nem állt szándékában), akkor be kellett vallania, hogy túl meleg volt a kék és rózsaszín csíkos, taftból és szaténból varrt új kabátjához, meg a hímzett madarakkal és kerubokkal díszített selyemmellényéhez. A keményített gallér, a paróka, a selyembricsesz, a gyönyörű, finom citromsárgában pompázó új kesztyű... Mind egy kissé melegnek bizonyult. Azért ha az embernek alkalma adódott mesésen festeni, kötelessége volt élni vele. Az ember vagy mindent viseljen, vagy egyáltalán semmit. Hátradőlt az ülésen, és büszkén megbékélt az izzadsággal. Örült, hogy az elvei szerint él - olyan elvek szerint, amelyeket a párizsiak szívesen öleltek a keblükre. Ebben a városban az emberek mindig a legújabb divatot követték. A miniatűr hajókkal díszített parókák a plafonig értek, a selymeket szemkápráztató minták díszítették, a férfiak és a nők fehérre mázolt arcukra élénk piros foltokat festettek, ajkukat szépségtapaszokkal tették csábosabbá, elképesztő szabású és színű ruhákat öltöttek magukra... Ha Párizsban az embernek macskaszeme volt (mint Magnus-nak), bátran mondhatta, hogy ez a legújabb divat. Egy ilyen világban rengeteg munka akadt egy vállalkozó kedvű boszorkánymester számára. Az arisztokrácia imádta a varázslatot, és szívesen áldozott is rá. Fizettek érte, hogy szerencséjük legyen a fáraóasztalnál. Fizettek érte, hogy a majmaik beszélni tudjanak, hogy a madaraik a kedvenc operaáriájukat énekeljék, hogy a gyémántjaik különböző színekben ragyogjanak. Azt akarták, hogy szív, pezsgőspohár meg csillag alakú szépségfoltok jelenjenek meg hirtelen az arcukon. Azzal akarták elkápráztatni a vendégeiket, hogy tűz lövell elő a szökőkútjaikból, és bármikor szívesen megnevettették ugyanezeket a vendégeket egy szobában saját lábán vándorló kanapéval is. Ami pedig a hálószobával kapcsolatos kívánságaikat illeti... Nos, azokról Magnus gondos feljegyzéseket vezetett. Az ügyfelek mindenesetre nem szenvedtek hiányt képzelőerőben. Egyszóval Párizs és a közeli királyi város, Versailles lakói a létező legdekadensebb emberek voltak, akikkel Magnus valaha találkozott, és ezért mélységesen tisztelte őket. A forradalom persze nagyrészt véget vetett a jó világnak, amire Magnust nap mint nap emlékeztette valami; most is, amikor
félrehúzta a kocsi kék selyemfüggönyét, kapott néhány szúrós pillantást a kézikocsijukat toló vagy macskahúst áruló sans-cu- lotte-októl. Magnusnak volt egy lakása a Marais-ban, a Rue Barbette-en, az Hőtel de Soubise közelében, ahol nemrég elhunyt közeli barátja, Soubise herceg lakott. Bármikor szívesen látták a kúria kertjében, ahol akkor tehetett egy sétát a maga szórakoztatására, amikor csak akart. Ami azt illeti, számtalan nagyszerű épületbe térhetett be kedve szerint. Arisztokrata barátai meglehetősen bolondok voltak, de jobbára ártalmatlanok. Újabban azonban könnyen bajba kerülhetett, ha a társaságukban mutatkozott. Néha még akkor is, ha egyáltalán csak meglátták. Többé nem volt üdvözítő gazdagnak lenni vagy jó kapcsolatokkal rendelkezni. A mosdatlan tömegek, a bűz forrásai átvették az uralmat Franciaország felett, és felforgattak mindent, ami mocsok lepte útjukba került. Magnus vegyes érzelmeket táplált a forradalom iránt. Az emberek éhesek voltak, a kenyérért még mindig rengeteg pénzt kértek. Az sem segített, hogy amikor a királyné, Marié Antoinette meghallotta, hogy honfitársainak nem futja kenyérre, azt kérdezte, akkor miért nem esznek kalácsot helyette. A boszorkánymester szemében ésszerűnek tűnt, hogy az emberek kérhessenek és kapjanak is ételt, tűzifát meg az élethez alapvetően szükséges egyebeket. Mindig együtt érzett a szegényekkel és az elesettekkel. Mindeközben azonban soha korábban nem létezett az akkori francia viszonyokhoz fogható társadalom a maga szédítő magasságaival és túlzásaival. És bár Magnusnak tetszettek az izgalmas fejlemények, azért szerette volna legalább nagyjából érteni, mi történik. Ezzel azonban nemigen dicsekedhetett. Senki nem volt vele igazán tisztában, ki irányítja az országot. A forradalmárok szüntelenül civakodtak, az alkotmányt csak írták, írták, de úgy tűnt, sosem készül el. A király és a királyné éltek, és állítólag még a hatalmukat is megőrizték valamelyest, de valójában a forradalmárok bábjai lettek. Időről időre gyilkosságok, gyújtogatások és összecsapások történtek a szabadság nevében. Párizsban olyan volt élni, mint egy lőporos hordóban, amit számos másik lőporos hordó tetejére pakoltak egy vakon hánykolódó hajó gyomrában. Az embernek folyamatosan az volt az érzése, hogy a nép - a meghatározhatatlan nép - bármikor dönthet úgy, hogy végez mindenkivel, aki megengedhet magának egy kalapot. Magnus felsóhajtott, hátradőlve elrejtőzött a vizslató szemek elől, és jázminillatú ruhát emelt az orra alá. Elég volt a bűzből meg az aggodalomból. Ment tovább, hogy láthasson egy ballont. Magnus természetesen korábban is repült már. Többször keltett már életre különféle szőnyegeket, és pihent meg vándormadarak hátán. Soha ezelőtt nem repült viszont emberi kéz által épített eszközön. A ballonozás új dolog volt, és őszintén szólva kissé ijesztő is. Egyszerűen a levegőbe emelkedni egy mesebeli tarka tákolmányban, miközben egész Párizs láthatja az embert... Persze éppen ezért kellett kipróbálnia. Amikor a hőlégballon-őrület majd’ tíz évvel korábban először magával ragadta Párizst, Magnust nagyjából-egészéből hidegen hagyta a dolog. A minap azonban, miután talán kicsivel több bort ivott a kelleténél, felnézett, és meglátta, amint egy égszínkék, tojás alakú, arany csillagképekkel és címerliliomokkal díszített valami lebeg az égen, egyszerre elfogta a vágy, hogy beszálljon a kosárba, és átszálljon a város fölött. Hirtelen szeszély volt ez, és Magnus semminek sem tulajdonított nagyobb jelentőséget, mint a hirtelen szeszélyeknek. Még aznap sikerült rábukkannia az egyik Montgolfier fivérre, és az illendőnél jóval több Lajos-aranyat fizetett neki egy egyszemélyes utazásért. Most pedig, miközben úton volt, hogy a levegőbe emelkedjen ezen a forró délutánon, azon elmélkedett, valójában menynyi bort is ihatott meg aznap, amikor megszervezte magának a repülést. Meglehetősen sok lehetett. A kocsi végül megállt a Cháteau de la Muette, egy valaha gyönyörű, mostanra azonban omladozó palota közelében. Magnus kilépett a párás délutánba, és besietett a parkba. Volt valami nyomasztó a levegőben, amitől a csodálatos ruhák súlyosan tapadtak a testére. Végigballagott az
ösvényen, amíg a találkozóhelyhez nem ért, ahol a ballon és legénysége várt rá. Maga a ballon egyelőre leeresztve hevert a füvön - a selyem gyönyörű volt, mint mindig, az összhatás végül azonban kevésbé nyűgözte le Magnust, mint remélte. Ha belegondolt, neki azért szebb köntösei voltak. Az egyik Montgolfier (Magnus nem emlékezett rá, melyiket is fogadta fel) elvörösödve sietett felé. — Monsieur Bane! Je suis désolé, monsieur, de az időjárás... Ma nem tesz a kedvünkre. Igen bosszantó. Villámlást láttam a távolban. Amint kimondta ezeket a szavakat, máris mennydörgés moraja hallatszott a távolból. Es az égnek valóban volt némi zöldes árnyalata. — Ma nem lehet repülni. Talán holnap. Alain! A ballont! Mozgás, gyorsan! Ezzel a ballont gyorsan feltekerték, és bevitték egy kis pavilonba. Magnus csüggedten úgy döntött, sétál egyet a parkban, mielőtt rosszabbra fordul az idő. Az ember a legelbűvölőbb férfiakat és nőket láthatta itt - úgy tűnt, ez az a hely, ahová a párizsiak akkor jönnek, ha szerelmesek. A Bois de Boulogne valaha elzárt, erdős terület és park volt, időközben azonban megnyitották az emberek előtt, akik a gyönyörű földbe krumplit és más élelmiszereket ültettek cserébe. Arról nem is szólva, hogy gyapjúruhákat viseltek, és büszkén sans-culotte-oknak nevezték magukat, ami szó szerint azt jelenti, „térdnadrág nélküli”. A munkásokéhoz hasonló hosszúnadrágokat hordtak, és elítélő pillantásokat vetettek Magnus finom térdnadrágjára, a hozzá tökéletesen passzoló halványezüst harisnyájára meg a rózsaszínű csíkra a kabátjában. Tényleg egyre nehezebb volt csodálatosnak lenni. Aztán meg a parkból ezúttal különös módon hiányoztak a csinos, szerelemtől kába emberek. Nem látott mást, csak hosszúnadrágokat, hosszú pillantásokat és a legújabb forradalmi őrületről sugdolózó embereket. A nemesek feszültnek tűntek, és az ösvény talajára szegezték a tekintetüket, ahányszor csak a harmadik rend egyik tagja elhaladt mellettük. Magnus valaki újat is látott, és egyáltalán nem örült neki. A feketébe öltözött Henri de Polignac sietett felé meglehetős gyorsasággal. Henri félvérként Marcel Saint Cloud, a legerősebb párizsi vámpírklán fejének szolgálatában állt. Ezenkívül, mint a legtöbb alattvaló, ő is rettenetesen unalmas alak volt. Nem lehet egykönnyen beszélgetést folytatni olyasvalakivel, aki nem bír mást felelni, mint hogy „a gazdám ezt mondta”, vagy „a gazdám azt mondta”. Folyton meghunyászkodtak, folyton őgyelegtek, várva, hogy megharapják őket. Magnus akaratlanul is elgondolkodott rajta, mit keres Henri a parkban nap közben - csak valami baljós ok lehetett a válasz. Vadászott. Verbuvált. Magnust bosszantotta. - Monsieur Bane - szólt kurtán meghajolva. - Henri. - Rég találkoztunk. - O — szólt könnyedén Magnus. — Meglehetősen elfoglalt voltam. Üzlet, tudod. Forradalom. - Természetesen. De a gazdám is éppen a minap említette, milyen régen nem látta önt. Már azon gondolkodott, hogy talán felszívódott. - Nem, nem — mondta Magnus. — Csak elfoglaltam magam. - Ahogyan a gazdám is — bólintott torz mosollyal Henri. — Feltétlen el kell jönnie hozzánk. A gazdám bált rendez hétfő este. Nagyon megharagudna rám, ha nem hívnám meg önt. - Valóban? - Magnus nyelt egyet, hogy megszabaduljon a hirtelen támadt keserű íztől a szájában. - Valóban bizony. Az ember nem utasíthatta vissza Saint Cloud meghívását. Akkor biztosan nem, ha továbbra is nyugodtan kívánt Párizsban élni. A vámpírok nagyon könnyen megsértődtek - és a párizsi vámpírok voltak a legrosszabbak mind közül. - Természetesen — mondta a boszorkánymester, miközben csak azért, hogy csináljon valamit,
lehámozta az egyik citromsárga kesztyűt a kezéről. - Természetesen. Örömmel elmegyek. Igazán örömmel. - Megmondom a gazdámnak, hogy ön is a vendégünk lesz - felelte Henri. Az első esőcseppek súlyosan koppantak Magnus finom kabátján, így legalább gyorsan elköszönhetett. Miközben átsietett a gyepen, felemelte a kezét; szétnyitott ujjai között kék szikrák cikáztak. Többé nem érte az eső, a cseppek legördültek a feje fölé varázsolt láthatatlan tetőről. Párizs. Néha olyan problémás tudott lenni. Úgy áthatotta a politika. (O, a cipője... a cipője! Miért kellett éppen a kunkorodó orrú selyemcipőjét felvennie? Tudta, hogy a parkba jön. De új volt, csinos, és Jacques készítette a Rue de Balais-n. Nem lehetett neki ellenállni.) Talán jelen körülmények között jobban tenné, ha visszavonulna egy egyszerű helyre. London mindig kiváló menedéket biztosított. Nem számított ugyan divatosnak, de megvolt a maga bája. Vagy elmehetne az Alpokba... Igen, szerette a tiszta, friss levegőt. Bolondozhatna a havasi- gyopármezőkön, és kiélvezhetné Schiznach-Bad termálfürdőit. Vagy messzebbre is elutazhatna. Voltaképpen réges-régen nem járt Indiában. És sosem tudott ellenállni Peru örömeinek... Talán az lesz a legjobb, ha Párizsban marad. Éppen akkor szállt be a kabrioletbe, amikor igazán leszakadt az ég, és az eső olyan hangosan kezdett dobolni a tetőn, hogy Magnus már a saját gondolatait sem hallotta. A ballonkészítő segédei kapkodva takarták le az alkalmatosságokat, az emberek a fák alatt kerestek menedéket. A virágok mintha kivirultak volna a locsogó esőtől. Magnus mélyet szívott a párizsi levegőből, amit annyira szeretett. Ahogy elhajtottak, egy krumpli találta el a kocsi oldalát. A nap hátralévő részét elmosta az eső. Egy lehetőség maradt: hosszú, hűsítő fürdő egy csésze forró lapszang szucsonggal. Magnus úgy tervezte, hogy az ablaknál áztatja magát, amíg a füstös ízű teát issza, és azt figyeli, hogyan önti el Párizst az eső. Aztán hátradől, és a Le Pied de Fanchettetex. meg Shakespeare-t olvassa pár órán keresztül. Aztán iszik egy korty ibolyás pezsgőt, majd rászán egy-két órácskát, hogy felöltözzön az operába. - Marié! - kiáltotta, amikor belépett a házba. - Fürdőt! Személyzet gyanánt egy idős párt alkalmazott: Marie-t és Claude-ot. Rendkívül jól végezték a dolgukat, és a párizsi szolgálatban töltött évek megtanították rá őket, hogy semmin se lepődjenek meg. A számos hely közül, ahol lakott, Magnus a párizsi házát találta az egyik legkellemesebbnek. Persze akadtak természetes szépséggel sokkal inkább megáldott környékek - Párizsnak azonban volt valamiféle természetellenes szépsége, amit valahogy jobban lehetett szeretni. A házban minden örömet szerzett neki. A sárga, rózsaszín, ezüst és kék selyemtapéta, az aranynak ható rézasztalok, az aranyozott fából készült karosszékek, az órák, a tükrök, a porcelánok... Minden lépés, amivel beljebb került a házban, mialatt a szalon felé tartott, arra emlékeztette, mennyire jó is ez a hely. Sok alvilági távol tartotta magát Párizstól. Vidéken rengeteg volt a vérfarkas, és minden erdős szurdokban tündérek rejtőztek, de Párizs a vámpírok birodalmának számított. Tulajdonképpen így is volt ez természetes. A vámpírok udvari lények voltak, sápadtak és elegánsak. A sötétséget és a földi gyönyöröket kedvelték. Hipnotikus tekintetük sok nemesembert elvarázsolt. És semmi sem volt olyan örömteli, dekadens és veszélyes, mint ha valaki megengedte egy vámpírnak, hogy igyon a véréből. Az 1787-es nagy vámpírőrület idején kicsit azért elszaladt a ló a párizsiakkal. Akkor kezdődött a vérbálok időszaka. Számos gyerek eltűnt, sok fiatal pedig szemében az alattvalók üres tekintetével került elő. Mint Henri és a nővére, Brigitte. Polignac herceg unokaöccse és unokahúga voltak, Franciaország valaha volt egyik legnagyszerűbb családjának tagjai. Most pedig Saint Clouddal éltek, és minden kívánságát teljesítették. Márpedig Saint Cloudnak igencsak különös kívánságai tudtak lenni. Magnus maga sem bánt némi dekadenciát - Saint Cloud azonban gonosz volt.
Klasszikus, valódi gonosz a legódivatúbb fajtából. A párizsi intézet árnyvadászainak láthatólag nem sok beleszólásuk volt az eseményekbe, valószínűleg mert a város rengeteg alkalmas búvóhelyet kínált. Nagyon könnyű volt elkapni valakit, és lerángatni a város alatt hosszú mérföldeken át húzódó katakombákba. Saint Cloudnak magas helyeken és a mélyben is akadtak barátai, ezért rendkívül nehéz lett volna bármit is kezdeni vele. Magnus minden tőle telhetőt megtett, hogy kerülje a párizsi és a versailles-i udvar környékén feltűnő vámpírokat. Soha semmi jó nem származott a velük való találkozásokból. Hirtelen megelégelte nyomasztó gondolatait. Ideje fürödni, Marié már készítette is a vizet. Magnus nagy kádat tartott a fő szalonban közvetlenül az ablak mellett, hogy fürdés közben figyelhesse az utcát. Amikor elkészült a víz, alámerült és olvasni kezdett. Úgy egy órával később ledobta a könyvet a földre, és az égen úszó felhőket kezdte figyelni, miközben Kleopátra történetén merengett, aki feloldott egy felbecsülhetetlen értékű gyöngyöt egy pohár borban. Kopogtattak az ajtón. Claude lépett be. - Látogatója érkezett, Monsieur Bane. Claude rég megtanulta, hogy Magnus üzletfeleinek neve felől nem érdemes érdeklődni. - Jól van - sóhajtotta a boszorkánymester. — Vezesse be. - Az úr fürdés közben kívánja fogadni a vendéget? - Az úr fontolóra vette, hogy így tesz. - Magnus még mélyebbet sóhajtott. Bosszantó volt, de ragaszkodnia kellett a hivatalos megjelenéshez. Víztől csöpögve kilépett a kádból, és magára öltötte selyemköntösét, aminek a hátát egy hímzett páva díszítette. Ingerülten levetette magát egy székre az ablak mellett. - Claude! - kiáltotta. — Most már beküldheti. Egy pillanattal később ismét kinyílt az ajtó, és egy fekete hajú, kék szemű, igen vonzó férfi lépett be rajta. Ruhái ránézésre is kiváló minőségűek voltak, és a szabásuk sem hagyott kívánnivalót maga után. Magnus egyáltalán nem bánta volna, ha ilyesmi gyakrabban történik meg. Milyen nagyvonalú tudott lenni az univerzum, ha úgy tartotta kedve! Miután megtagadta tőle a repülést a ballonnal, és egy igen kínos találkozást hozott össze Henrival, ezzel kárpótolta. - Ön Monsieur Magnus Bane — jelentette ki magabiztosan a férfi. Magnust általában könnyen felismerték. Ritkák voltak a magas, aranybarna bőrű, macskaszemű férfiak. - Az vagyok — bólintott a boszorkánymester. A nemesek közül, akikkel Magnus találkozott, sokan a szórakozottság energiáját árasztották magukból. Látszott rajtuk, hogy soha életükben nem kellett fontos dolgokkal foglalkozniuk. Ez az ember más volt. Feszesen kihúzta magát, és sütött róla a cél- tudatosság. Ráadásul enyhe akcentussal beszélte a franciát, amit Magnus nem tudott azonnal hová tenni. - Meglehetősen sürgős ügyben kell beszélnem önnel. Általában nem fordulnék... Nos... Magnus jól ismerte ezt a bizonytalanságot. Bizony emberek feszültek lettek a boszorkánymesterek jelenlétében. - Ön kényelmetlenül érzi magát, monsieur — mosolyodott el. - Engedje meg, hogy segítsek, meglehetősen jól értek az ilyesmihez. Kérem, foglaljon helyet, és fogyasszon pezsgőt. - Szívesebben állok, monsieur. - Ahogy óhajtja. Lenne oly kedves, és elárulná a nevét? - Axel von Fersen gróf vagyok. Egy gróf és Axelnek hívják! Katonaember! Fekete hajú és kék szemű! Ráadásul szorult helyzetbe
került! Ö, az univerzum túlszárnyalta önmagát. Megérdemelne egy csokor virágot. - Monsieur Bane, hallottam a képességeiről. Nem tudom, elhiggyem-e, amit hallottam, de racionális, intelligens és értelmes emberek esküdtek meg rá, hogy ön számomra felfoghatatlan csodákat lenne képes produkálni. Magnus álszerényen tárta szét a karját. - Minden igaz — felelte. - Azt mondják, meg tudja változtatni egy ember külsejét valamiféle... bűvésztrükkel. Magnus elengedte a sértést a füle mellett. - Monsieur — folytatta von Fersen mi a véleménye a forradalomról? - A forradalom így is, úgy is megtörténik, függetlenül attól, mit gondolok róla - felelte Magnus hűvösen. - Nem Franciaország fia vagyok, így nem merészelek véleményt nyilvánítani arról, hogyan rendezi a dolgait ez a nemzet. - Magam sem vagyok francia. Svédországból jöttem. Mindazonáltal van véleményem, nagyon is határozott véleményem... Magnusnak tetszett, ahogy von Fersen a nagyon is határozott véleményéről beszélt. Borzasztóan tetszett neki. - Azért jöttem el ide, mert nincs más választásom, és mert ön az egyetlen, aki segíthet. Azzal, hogy ellátogattam önhöz, és elmondom azt, amit hamarosan hallani fog tőlem, a kezébe adom a sorsomat, valamint a magaménál jóval értékesebb életeket is kockára teszek. Ámbár nem vakon cselekszem. Sok mindent kiderítettem önről, Monsieur Bane. Tudom, hogy számos arisztokrata barátja van. Tudom, hogy hat éve él Párizsban, népszerű és közismert. És azt mondják önről, állja a szavát. Állja a szavát, monsieur? - Az az éppen aktuális szótól függ - felelte Magnus. - Annyi gyönyörű szó van a világban... A boszorkánymester némán átkozta magát, amiért olyan keveset tudott svédül. Akkor elsüthetett volna még egy szellemes megjegyzést. Igyekezett minden létező nyelven elsajátítani a csábításhoz szükséges kifejezéseket, de svédül soha nem kellett mást mondania, mint hogy „mást is lehet önöknél kapni ecetes halon kívül?”, illetve hogy „ha bebugyolálsz néhány szőrmébe, leszek a te kis macikád”. Von Fersen láthatóan erőt gyűjtött, mielőtt újra megszólalt. - Meg kell mentenie a királyt és a királynét. Önön áll vagy bukik a francia királyi család sorsa. Nocsak! Ez mindenképpen váratlan fordulat volt. Az ég, mintha csak az elhangzottakra válaszolt volna, megint elsötétült, és a távolból mennydörgés hallatszott. - Értem — felelte egy pillanatnyi szünet után Magnus. - Hogy látja ezt a kérdést, monsieur? - Ahogy minden mást is - felelte Magnus ügyelve rá, hogy továbbra is higgadtnak mutatkozzék. - A szememmel. Pedig mindennek érezte magát, csak higgadtnak nem. A parasztasszonyok betörtek a versailles-i palotába, és kidobták a királyt meg a királynét, akiket aztán a Tuileriák palotájában, egy romos, öreg épületben tartottak fogva Párizs közepén. A forradalmárok pamfletekben részletezték a királyi család állítólagos bűneit. Úgy festett, elsősorban Marié Antoinette-re, a királynéra koncentráltak, akit rettenetes, gyakran szexuális jellegű gonosztettekkel vádoltak. (Kizárt dolog volt, hogy mindazt, amit a pamfletek szerzői igyekeztek rákenni, valóban el is követte. A bűnök ahhoz túlságosan förtelmesek és erkölcstelenek voltak, ráadásul fizikailag is komoly kihívást jelentettek volna. Még Magnus is a felsorolásban részletezett tettek kevesebb, mint felével kísérletezett egyáltalán.) Ezekben az időkben minden rossz és veszélyes volt, ami a királyi családdal állt kapcsolatban. Éppen ez tette a feladatot egyformán veszélyessé és vonzóvá.
- Természetesen, monsieur. Már azzal is sokat kockáztattam, hogy ezt elmondtam önnek. - Tisztában vagyok vele - bólintott a boszorkánymester. - De meg kell menteni a királyi családot? Senki sem bántotta őket. - Csak idő kérdése - felelte von Fersen. A heves érzelmektől kipirosodott az arca, megdobogtatva vele Magnus szívét. - Foglyok. Ha egy király és egy királyné fogságba esik, általában nem szabadulnak ki többé, hogy ismét uralkodhassanak. Nem... nem. Csak idő kérdése, és a helyzet valóban szörnyűségesre fordul. Máris tűrhetetlen, hogy milyen körülmények között kell élniük. A palota mocskos. A szolgák kegyetlenek és gunyorosak. A király és a királyné természet adta jogai napról napra csökkennek, és a tulajdontárgyaiktól is fokozatosan megfosztják őket. Bizonyos vagyok benne... Meglehetősen bizonyos..., hogy ha nem szabadítjuk ki őket, nem maradnak életben. Márpedig én nem élhetek ezzel a tudattal. Mindenemet eladtam, és követtem őket Párizsba. Mint ahogy ezentúl is bárhová követem őket. - Mit akar tőlem? — kérdezte Magnus. - Azt mondják, ön meg tudja változtatni egy ember külsejét... valamiféle... csoda segítségével. Ezt a szót már elégedetten nyugtázta képességei jellemzésére Magnus. - Akármilyen árat kér, megadom, és a svéd királyi családot is tájékoztatjuk róla, milyen nagy szolgálatot tett. - A kellő tisztelettel, monsieur — szólt Magnus. — Nem élek Svédországban. Én itt élek. És ha ezt megteszem... - Ha ezt megteszi, azzal Franciaország javát szolgálja. És amint a család ismét hatalomra kerül, önt nagy hősként fogják tisztelni. Igazából ez sem számított. Ami viszont számított, az maga von Fersen volt. A kék szem, a fekete haj, a szenvedély és a nyilvánvaló bátorság. Az, ahogy ott állt egyenes háttal, rendíthetetlenül... - Mellénk áll, monsieur? A szavát adja? Nagyon rossz ötlet volt. Rettenetes ötlet. A legpocsékabb ötlet, amit valaha hallott. Ellenállhatatlan ötlet. - A szavát adja, monsieur? — kérdezte megint von Fersen. - A szavamat adom - bólintott Magnus. - Akkor holnap este megint eljövök, és felvázolom önnek a tervet. Megmutatom, minek kell történnie. - Ragaszkodom hozzá, hogy együtt vacsorázzunk — mondta a boszorkánymester. — Ha együtt vállalkozunk erre a nagy kalandra. Von Fersen kivárt egy pillanatig, aztán határozottan bólintott. - Igen - mondta. - Igen, egyetértek. Együtt fogunk vacsorázni. Miután a vendége távozott, Magnus sokáig nézte magát a tükörben az őrültség jelei után kutatva. A feladathoz valójában egy nagyon egyszerű varázslatra volt szüksége. Könnyedén ki-be járhat a palotában egy közönséges álca segítségével. Soha nem tudná meg senki. Megrázta a fejét. Ez Párizs. Valahonnan mindig mindenki megtudott mindent. Hosszan belekortyolt az időközben felmelegedett ibolyás pezsgőbe, és megforgatta az italt a szájában. Minden természetes kételkedését elnyomta heves szívverése. Olyan régen volt már, amikor utoljára így magával ragadta a hév. Egyedül von Fersen uralta a gondolatait. Másnap este Magnus vacsorát hozatott az Hőtel de Soubise séfjének jóvoltából. A barátai megengedték, hogy a konyha személyzetének segítségét kérje, és fogyasszon a nagyszerű ételekből, amikor különösen fontos vendégek számára kellett megterítenie.
Ma este könnyű galamblevest, rombuszhalat, roueni narancsos kacsát, nyárson sütött borjút, zöldbabot és articsókát ettek, utána pedig egy tele asztalnyi krémes sütemény, gyümölcs és apró keksz várt rájuk. A vacsorát igen könnyű volt megszervezni - az öltözködés viszont már nem ment olyan zökkenőmentesen. Egyáltalán semmi nem volt jó. Olyasmire volt szüksége, ami kihívó és magával ragadó, mégis hivatalos és komoly. Először úgy tetszett, hogy a citromsárga zeke és térdnadrág a lila mellénnyel tökéletes lesz, de ezeket később mind elhajította egy rikító zöld mellényért meg egy lila bricseszért. Végül egy azúrkék együttes mellett kötött ki, bár addigra már kipakolta a szekrénye teljes tartalmát. Gyönyörűséges gyötrelem volt a várakozás. Magnus fel-alá járkált, és az ablakon ki-kipillantva leste, mikor jelenik meg végre von Fersen kocsija. Számtalanszor a tükörhöz sietett, aztán pedig az asztalhoz, amit Claude és Marié gondosan megterített, mielőtt elengedte volna őket estére. Axel ragaszkodott hozzá, hogy négy- szemközt legyenek, Magnus pedig boldogan beleegyezett, hogy így legyen. Pontosan nyolc órakor egy kocsi állt meg Magnus ajtaja előtt, és Axel szállt ki belőle. Még fel is nézett, mintha tudta volna, hogy a boszorkánymester figyeli őt odafentről. Üdvözlésképpen elmosolyodott, mire Magnusnak elszorult a gyomra, és elfogta a pánik... Lesietett a lépcsőn, hogy maga engedje be Axelt. - Elküldtem a személyzetet, ahogy kérte — szólt, igyekezvén összeszedett maradni. — Fáradjon be. A vacsora már vár ránk. Bocsássa meg a fesztelen körülményeket. - Természetesen, monsieur — mondta Axel. Axel azonban nem időzött az étel fölött, és nem kortyolgatta kedélyesen a borát, hagyva, hogy Magnus tegye neki a szépet. Egyenesen a lényegre tért. Még térképek is voltak nála, amiket a kanapén terített ki. - A szökést több hónapon át terveztük - magyarázta, miközben elvett egy articsókát az egyik ezüsttálcáról. — Néhány barátommal természetesen, de a királyné is segített. - És a király? - érdeklődött Magnus. - Őfelsége... némiképp kivonta magát a szituációból. Rendkívül csüggedt a dolgok állasa miatt. A királyné nagyrészt levette a válláról a terheket. - Az a benyomásom, nagyon... kedveli a királynét - jegyezte meg óvatosan Magnus. - Csodálatra méltó asszony - mondta Axel, és megtapogatta az ajkát a szalvétájával. - És nyilván megbízik önben. Nagyon közel állhatnak egymáshoz. - Volt oly kegyes, és a bizalmába fogadott. Magnus olvasott a sorok között. Axel nem adta ki a szeretője titkát, ami csak még vonzóbbá tette őt. - A szökést vasárnapra tervezzük - folytatta a férfi. — A terv egyszerű, de nagy odafigyelést igényel. Úgy intéztük, hogy az őrök rendszeresen lássanak bizonyos embereket bizonyos kijáratokon át egy bizonyos időpontban távozni. A szökés éjszakáján ezeket az embereket a család tagjaival helyettesítjük. A gyerekeket fél tizenegykor felébresztjük. A dauphint lánynak öltöztetjük. Öt és a nővérét a királyi nevelőnő, de Tourzel márkinő viszi ki a palotából, majd a Grand Carrouselnél várom őket. Én hajtom majd a meneküléshez használt kocsit. Ezután megvárjuk Erzsébet hercegnőt, a király húgát. Ö ugyanazon az ajtón át távozik, ahol a gyerekek. Amikor őfelségét a lefekvés előkészületei után magára hagyják, ő is távozik de Coigny lovagnak álcázva magát. A királyné... szökik meg utoljára. - Marié Antoinette megy el utoljára? - Ő maga döntött így — felelte gyorsan von Fersen. - Rendkívül bátor asszony. Követelte, hogy utolsó lehessen. Ha felfedezik a többiek szökését, fel kívánja áldozni magát az ő menekülésük
érdekében. Hangjából megint sütött a szenvedély, ezúttal azonban nem fordította el a tekintetét Magnusról, hanem továbbra is a macskaszerű pupillákba nézett. - És miért csak a királynét akarja átváltoztatni? - Részben az időzítés miatt - felelte Axel. — Amiatt a sorrend miatt, ahogy az egymást követő embereknek fel kell bukkanniuk az őrök előtt. Őfelsége lefekvésig másokkal marad, utána pedig rögtön indul. Csak a királyné lesz huzamosabb ideig egyedül a palotában. Őt egyébként is könnyebb felismerni. - Mint a királyt? - Természetesen! Őfelsége nem különösebben... jóképű férfi. A tekintetek nem időznek el az arcán. Az emberek a ruháit, a kocsiját, a királyi státusz külső jegyeit ismerik fel. A királyné azonban... az ő arcát ismerik, mert rendszeresen tanulmányozzák, megrajzolják és lefestik. Másolják a stílusát. Gyönyörű, ezért az arcát sokan az emlékezetükbe vésték. - Értem. — Magnus nem óhajtott a királyné szépségéről csevegni. — És önnel mi fog történni? - Bondyig én hajtom a kocsit — mondta, továbbra is a boszorkánymestert fixálva. Tovább sorolta a részleteket a katonaság mozgásával, a lovak cseréjével meg a hasonló természetű dolgokkal kapcsolatban. Magnust mindez nem érdekelte. Az ilyesmi nem kötötte le úgy a figyelmét, mint például az, hogy az ing szövete beszéd közben hogyan simítja meg Alex állát, vagy, hogy a férfi telt ajkai miképpen mozognak. Egyetlen király, királyné, palota vagy műalkotás sem volt fogható ahhoz az alsó ajakhoz. - Ami a fizetséget illeti... A szavak azonnal felkeltették Magnus figyelmét. - A fizetség meglehetősen egyszerű - mondta Magnus. — Pénzt nem kérek... - Monsieur - vágott a szavába előredőlve Axel. - Ön Franciaország igaz híve! - Azért teszem - folytatta higgadtan a boszorkánymester -, hogy fellendítsem a barátságunkat. Egyetlen dolgot kérek cserébe, ha túlesünk ezen. - Hogy ismét láthasson? - Hogy ismét láthassam, Monsieur. Axel kihúzta magát, és lepillantott a tányérjára. Egy pillanatig Magnus azt hitte, nem ért el semmit, rossz taktikát választott. Aztán a férfi megint felnézett, kék szemében ott ugrált a gyertyák fénye. - Monsieur — szólt, és az asztalon átnyúlva megragadta a boszorkánymester kezét. - A létező legjobb barátok leszünk. Magnus éppen ezt akarta hallani. Vasárnap reggel, a szökés napján Magnus szokás szerint a párizsi harangok kongásának lármájára ébredt. Nehéz fejjel, kicsit kábán kelt fel a hosszú este után, amit egy gróffal és a Comédie Italienne néhány színészével töltött. A jelek szerint az éjszaka folyamán egy majomra is szert tett. Az állat az ágy lábdeszkáján ült, és elégedetten fogyasztotta a Magnus reggelijéhez előkészített kenyeret. A teáskancsót, amit Claude hozott be, máris felborította, továbbá a szoba közepén egy halom szétszaggatott strucctoll hevert. — Szia - mondta Magnus a majomnak. A majom nem felelt. — Ragnornak foglak hívni — tette hozzá a boszorkánymester, és óvatosan a párnáinak dőlt. - Claude! Kinyílt az ajtó, és Claude lépett be rajta. Láthatólag cseppet sem lepte meg Ragnor jelenléte, ahogy nekilátott a kiömlött tea feltakarításának.
— Kerítsen egy pórázt a majomnak, Claude. Meg egy kalapot is. — Természetesen, monsieur. — Mi a véleménye, nem lenne szüksége egy kabátkára is? — Ebben az időben talán nem, monsieur. — Igaza van - sóhajtott fel Magnus. — Legyen inkább egy egyszerű köntös, mint az enyém. — Melyikre gondol, Monsieur? — Az ezüst- és rózsaszínűre. — Kiváló választás — állapította meg Claude, és elkezdte felszedegetni a tollakat a földről. — És adjon neki valami rendes reggelit a konyhában. Gyümölcsökre és vízre lehet szüksége, meg talán egy hűsítő fürdőre. Ragnor időközben leugrott az ágyról, és éppen egy finom sévres-i porcelánváza felé indult, amikor Claude olyan könnyedén felkapta, mintha egész életében majmokat idomított volna. — Jut eszembe! - tette hozzá Claude a zakója zsebébe nyúlva. — Érkezett ma reggel önnek egy üzenet. - Ezzel távozott, és magával vitte a majmot is. Magnus feltépte a levelet. Akadt egy kis gond. A végrehajtást holnapra halasztjuk. Axel Nos, ennyit az esti tervekről. Másnap volt esedékes Saint Cloud bálja. Mindkét kötelezettségét teljesítenie kellett. Alapvetően megoldhatónak tűnt a feladat. Kocsival elhajt a Tuileriák palotájához, elintézi a dolgot a királynéval, majd visszaszáll a kocsiba, és a bálba siet. Akadt már mozgalmasabb éjszakája is. Axel pedig megérte a strapát. Másnap Magnus sokkal jobban aggódott Saint Cloud bálja, mint a királyi család dolgai miatt. Az álca könnyen fog működni. A bálon valószínűleg rengetegen lesznek, és mindenki feszengeni fog. Nem lesz más dolga, mint megjelenni, mosolyogni, cseverészni egy keveset, aztán már mehet is. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami félre fog sikeredni. Először azonban a királyné jelentéktelenebbnek tűnő ügyével kellett foglalkoznia. Vacsora után Magnus megfürdött, felöltözött, aztán csendben elhagyta a házat. Utasította a kocsist, hogy vigye a Tuileriák kertjének közelébe, és éjfélkor térjen vissza érte. Nem volt ebben az útban semmi különös. Sokan jártak a kertbe, ahol aztán „véletlenül” találkoztak valakivel a bukszusok között. Magnus egy darabig sétálgatott az árnyékos kertben, a szerelmesek szuszogását hallgatta a bokrok mögül, és időnként meg-megleste őket a levelek közti réseken keresztül. Fél tizenegykor Axel térképének segítségével a rég elhunyt de Villequier herceg lakosztályához ballagott. Ha minden rendben halad, az ifjú hercegnő és a kislánynak öltöztetett dauphin nemsokára ezen az őrizetlen ajtón keresztül távozik. Ha nem kerülnek elő, a terv máris kudarcot vallott. De a vártnál alig pár perccel később megjelentek a gyerekek a nevelő nőjükkel. Magnus csendben követte őket az északra néző udvaron át, majd végig a Rue de l’Echelle-en egészen a Grand Carrouselig. Egy egyszerű kocsi mellett ott várt rájuk Axel közönséges párizsi kocsisnak öltözve. Még pipázott is, és a pórnép nyelvén rossz tréfákat sütött el - a svéd akcentusnak nyoma sem maradt. A hold fényénél
beemelte a gyerekeket a kocsiba. A boszorkánymester egy pillanatra meghökkent. Axel bátorsága, ügyessége, gyengédsége... Magnus szíve valahogy úgy szorult el, ahogy egyébként nem szokott, és még szokásos cinizmusát is nehéz volt elővennie. Figyelte, ahogy elhajtanak, aztán ismét a feladatára koncentrált. Neki is ugyanazon az ajtón kellett belépnie. Bár itt nem álltak őrök, szüksége volt álcára, hogy ha valakinek éppen arra téved a pillantása, csak egy nyitva felejtett ajtón a palotába osonó nagyobbacska macskát lásson. Mivel emberek ezrei jártak itt ki-be, és a több száz főből álló udvari takarítószemélyzet nem tüsténkedhetett, a padlót száraz sárpacnik és lábnyomok borították. Mindenütt dohos szag terjengett — nedvesség, füst, penész meg néhány folyosóra kirakott éjjeliedény bűze keveredett egymással. Nem volt semmi fény, csak az a kevéske verődött vissza a tükrökről meg a pókháló és korom lepte kristálycsillárról, ami az ablakon szűrődött be. Axel egy kézzel rajzolt térképet adott Magnusnak, világos instrukciókkal kiegészítve arról, hogyan juthat át a boltívek meg a hatalmas, de többé-kevésbé üres szobák végtelennek tetsző során, ahonnan vagy hiányoztak a bútorok, vagy rettenetes állapotban voltak az őrök miatt. Magnusnak néhány falba rejtett titkos ajtón is át kellett haladnia. Ahogy egyre mélyebbre jutott a palotában, a szobák tisztábbak lettek, és a gyertyák is sűrűbben követték egymást. Készülő étel, pipafüst és emberek szaga ütötte meg az orrát. Aztán megérkezett a királyi hálószobába. Az ajtónál, ahol az instrukciók szerint be kellett lépnie, egy őr ült lustán fütyörészve, és sarkával a széklábat rugdosva. Magnus egy kis szikrát lobbantott fel a szoba egyik zugában, mire az őr odasietett, hogy közelebbről is megnézze magának. A boszorkánymester a zárba csúsztatta a kulcsot, és belépett. A helyiség, ahol találta magát, bársonyos, természetellenes, feszült csendbe burkolózott. Magnus egy nemrég eloltott gyertya füstjének szagát érezte. Soha nem hunyászkodott meg az uralkodók előtt, mégis gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy az Axeltől kapott második kulcsért nyúlt. A férfinak kulcsa volt a királyné magánlakosztályához. Ez egyszerre tűnt izgalmasnak és nyugtalanítónak. És ott volt ő - Marié Antoinette királyné. Magnus sokszor látta a képet, most azonban, hogy az életben is megpillanthatta a nőt, teljességgel emberinek hatott. Ez volt a legmeglepőbb. A hálóruhát viselő királyné ember volt. Valamiféle magával ragadó báj lengte körül, ami részben nyilván a taníttatásának volt köszönhető — királyi tartásának és apró, finom lépéseinek. A képekről azonban nem derült ki, mennyire gyönyörű, nagy és fénylő a szeme. Gondosan laza fonatokba rendezett haján könnyű vászonsapkát viselt. Magnus az árnyékban maradt, és figyelte, ahogy a nő fel-alá járkál a szobában az ágytól az ablakig, aztán megint vissza az ágyhoz. Nyilvánvalóan a családja sorsa miatt aggódott. — Ön semmit sem vesz észre, madame — mondta halkan a boszorkánymester. A királyné megfordult, egy darabig zavartan meredt a szoba sarkába, aztán folytatta a járkálást. Magnus közelebb húzódott, ahonnan már azt is láthatta, hogy a feszültség megtette a hatását. A nő haja kifakult, a vékony, töredezett szálak itt-ott már őszültek. Az arcáról így is sütött az elszántság, amit Magnus igen nagyra tartott. Már értette, miért rajong érte annyira Axel - erre az erőre viszont egyetlen pillanatig sem számított. A boszorkánymester megmozgatta az ujjait, mire kék lángok csaptak fel közöttük. A királyné ismét zavartan fordult felé. Magnus elhúzta a kezét az arca előtt, és megváltoztatta, ami így többé nem rendelkezett az ismerős uralkodói vonásokkal, sokkal inkább teljesen hétköznapinak tűnt. A szeme kisebb és sötétebb lett, az arca pufókabb. Az orra megnőtt, az álla visszahúzódott. A haja petyhüdtebbé vált, és gesztenyebarnává sötétedett. Magnus kicsit messzebb ment, mint feltétlenül
szükséges lett volna, még a nő járomcsontját és fülét is megváltoztatta egy kicsit. Senki nem téveszthette volna össze ezt a nőt a királynéval. Marié Antoinette éppen úgy festett, ahogy a boszorkánymester eltervezte - mint egy orosz nemesasszony egy másik időből, egy másik korból. Zajt keltett az ablaknál, hogy elterelje a nő figyelmét, aztán amikor az hátat fordított, kisietett a szobából. Egy forgalmas kijáraton hagyta el a palotát a királyi lakosztályok mögött, ahol a királyné nyitva hagyott egy kaput, hogy Axel éjszakánként be- és kilopózhasson rajta. Egyszerű és elegáns volt, tisztességes munka. Magnus elmosolyodott magában, felnézett a Párizs fölött lebegő holdra, és a kocsit hajtó Axelre gondolt. Aztán a teljesen mással foglalkozó Axel járt a fejében. Végül elsietett. Vártak rá a vámpírok. A vámpírok báljai szerencsére mindig későn kezdődtek. Magnus éjfél után érkezett meg Saint Cloud ajtaja elé. A lakájok - csupa vámpír - kisegítették a kocsiból, a küszöbön pedig Henri üdvözölte. - Monsieur Bane — szólt hátborzongató mosolyával. — A gazdám el lesz ragadtatva. - Ezt örömmel hallom — felelte Magnus alig leplezve az iróniát. Henri hajszálnyira felvonta a szemöldökét, majd megfordult, és átkarolt egy hozzá hasonló korú és külsejű lányt, aki szőke volt, üveges, kifejezéstelen tekintetű és nagyon csinos. - Ismeri a húgomat, Brigitte-et. - Természetesen. Nemegyszer találkoztunk, mademoiselle, az... előző életében. - Az előző életemben. - A lány kurta, csengő nevetést hallatott. — Az előző életemben. Brigitte-et továbbra is kitűnően szórakoztathatta előző életének gondolata, mert nem hagyta abba a kuncogást. Henri karja nem éppen testvérhez méltóan nyugodott a derekán. - A gazdánk nagylelkűen megengedte, hogy megtartsuk a nevünket - mondta. - Rendkívüli módon örültem, amikor azt is lehetővé tette számomra, hogy visszatérjek egykori otthonomba, és magammal hozzam a húgomat, hogy ő is itt élhessen. A gazdám ebben is nagyon nagylelkű volt, mint ahogy minden másban is az. Erre Brigitte megint felkacagott. Henri játékosan megpaskolta a fenekét. - Mindjárt elhervadok - jegyezte meg Magnus. - Azt hiszem, kerítek egy kis pezsgőt. A sivár és gyéren kivilágított Tuileriákkal ellentétben Saint Cloud háza több mint látványos volt. Ami a méretét illeti, nem igazán minősülhetett palotának, de fényűzésnek igazán nem volt híján. A legkülönfélébb mintákat lehetett látni mindenfelé, a falakat egészen a mennyezetig festmények borították, egyik keret szinte a másikat érte. Saint Cloud minden csillárát zsúfolásig megtöltötték fekete gyertyákkal. Fekete viasz csöpögött a padlóra, ahonnan félvérek kisebb serege kaparta fel sebesen a gyorsan szilárduló anyagot. A kanapékon néhány mondén terpeszkedett borospohárral - sőt borosüveggel - a kezében. A legtöbb közülük szabadon hagyta a nyakát, várt, és szinte könyörgött, hogy megharapják. A vámpírok a terem másik felében maradtak, és nevetve mutogattak, mintha egy finomságokkal teli asztalról igyekeztek volna kiválasztani a fogukra valót. A párizsi mondénok között a nagy rizsporos paróka nemrég kiment a divatból, és természetesebb daraboknak adta át a helyét. A vámpírok között azonban a parókák nagyobbak voltak, mint valaha. Az egyik vámpírnő fején egy legalább hat láb magas, halvány rózsaszínre púderezett példány virított, amit Magnus gyanúja szerint gyerekek csontjaiból készített finom rácsozat tartott a helyén. A szája sarkában vércsepp ült, és a boszorkánymester nem tudta eldönteni, hogy a vörös csíkok a nő arcán szintén vérnyomok voltak-e, vagy csak a pirosító használatát vitte túlzásba. (A parókához hasonlóan a párizsi vámpírok a kissé ódivatú sminket is kedvelték, például a világító vörös foltokat az arcukon. Valószínűleg az embereket gúnyolták vele.) Magnus elhaladt egy hamuszürke arcú hárfás mellett, akinek, mint komoran megállapította, a földhöz bilincselték a bokáját. Ha elég jól játszik, talán életben tartják még egy darabig, hogy
szórakoztassa őket. Magnus kísértést érzett, hogy elvágja a zenész láncait, de abban a pillanatban megszólalt egy hang a feje fölött. - Magnus! Magnus Bane! Hát merre jártál? Marcel Saint Cloud a korlátnak támaszkodva integetett lefelé. A körülötte összesereglett vámpírok toliból és elefántcsontból készült legyezőik mögül leselkedtek. Magnusnak ugyan nehezére esett elismerni, de Saint Cloud feltűnően szép férfi volt. Az idősek mindig valami különlegeset sugároztak magukból - olyasféle életkedvet, amit csak a kor hozhat magával. Márpedig Saint Cloud idős volt, talán Vlad egyik legelső vámpírudvarából származhatott. Nem nőtt olyan magasra, mint Magnus, de hibátlan alakkal, finom vonásokkal és hosszú ujjakkal rendelkezett. A szeme teljesen fekete volt, úgy csillant meg benne a fény, mint egy tükörben. A ruhái pedig... Nos, ugyanahhoz a szabóhoz járt, mint Magnus, szóval természetes, hogy a ruhái meseszépek voltak. - Rengeteg dolgom akadt - felelte Magnus, és kipréselt magából egy mosolyt, ahogy Saint Cloud elindult lefelé a lépcsőn, nyomában a követőivel. A sarkára tapadtak, még a járásukra is odafigyeltek, hogy egy ütemre léphessenek vele. Talpnyalók. - Éppen hogy csak elkerülted de Sade-ot. - Milyen kár! — De Sade márki egy kísérteties mondén volt olyan perverz képzelőerővel, amihez foghatót Magnus a spanyol inkvizíció óta nem látott. - Szeretnék megmutatni neked pár dolgot. - Saint Cloud Magnus vállára tette hideg kezét. - Pár elképesztően csodálatos dolgot! Saint Cloud és Magnus egyik közös vonása az volt, hogy mindketten vonzódtak a mondénok divatja, bútorai és művészete iránt. Magnus általában megvásárolta vagy fizetségként kapta a gyűjteménye darabjait. Marcel a forradalmárokkal üzletelt — vagy azokkal, akik kifosztották a nagy házakat, és elvitték belőlük a szép dolgokat. Nemegyszer a félvérei adták át neki a tulajdonukat. De olyan holmi is akadt, ami egyszerűen csak ott termett a házban. Nem volt ajánlatos kérdéseket feltenni, a vendégek akkor jártak a legjobban, ha egyszerűen megcsodálták a tárgyakat - mégpedig hangosan. Marcel megsértődött volna, ha Magnus nem dicséri meg gyűjteménye minden egyes darabját. Hirtelen különös hangok kórusa kezdte szólongatni Marcelt az udvarról. - Úgy fest, történik valami — jegyezte meg a vámpír. — Talán utána kéne járnunk. A hangok élesek voltak és izgatottak - pont olyanok, amilyeneket Magnus véletlenül sem akart hallani a vámpírok báljain. Ezek a hangok általában nagyon rossz dolgokat sejtettek. - Mi az, barátaim? - kérdezte Saint Cloud, amikor az ajtóhoz ért. A lépcső alján vámpírok gyülekeztek, élükön Henrival. Páran közülük egy küszködő nőt tartottak, akinek éles sikolyát mintha egy fejére húzott zsák tompította volna, bár a nyüzsgésben nem lehetett látni semmit. - Gazdám... - szólt elkerekedett szemmel Henri. - Gazdám, nézze... Nem fogja elhinni, gazdám... - Mutassátok! Hozzátok ide! Ki ez? A vámpírok végül rendet vágtak maguk között, és ledobták a fogságba esett embert a közöttük megüresedett helyre. Magnusnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kiáltson fel ijedtében, elárulva ezzel mindent. Az elrabolt nő Marié Antoinette volt. Az álca természetesen nem hatott a vámpírokra. Ők a királyné valódi, ijedségtől falfehér arcát látták. -Mit... - szólította meg reszkető hangon a körülötte állókat. - Mit tettek... Ezért...
Marcel felemelte a kezét, mire Magnus csodálkozására a királyné elhallgatott. - Ki hozta ide? — kérdezte a házigazda. — Hogyan történt ez? - Én voltam az, monsieur — szólalt meg egy hang. Egy Coselle nevű elegánsan öltözött vámpír lépett elő. — Éppen errefelé tartottam a Rue du Bacon, és nem akartam hinni a szememnek. Megszökhetett a Tuileriákból. Az utcán bolyongott, monsieur, láthatólag eltévedt, és pánikba esett. Hát persze. A királyné nem szokhatott hozzá, hogy egyedül közlekedik az utcán, és a sötétben könnyű volt eltéveszteni az irányt. Valamelyik sarkon rossz felé fordult, és valahogy átkelt a Szajnán. - Madame! - Marcel elindult lefelé a lépcsőn. - Vagy szólítsam inkább felségnek? Az a megtiszteltetés ért vajon, hogy illusztris és hőn szeretett királynénkat üdvözölhetem közöttünk? - Valóban az vagyok! - jelentette ki a királyné, ahogy felállt a földről. - És követelem, hogy... Marcel megint felemelte a kezét, csendet követelve. Amikor a lépcső aljára ért, a királynéhoz sietett, megállt előtte, és alaposan szemügyre vette. Végül könnyedén meghajolt. - Felség - szólt -, elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért részt tud venni a bálomon. Mindannyian elmondhatatlanul boldogok vagyunk, igaz, barátaim? Időközben az ajtó környéke zsúfolásig megtelt vámpírokkal, akik pedig nem fértek el, az ablakokon lógtak kifelé. Sokan bólintottak és mosolyogtak, de senki nem felelt. Rettenetes volt a csend. Mintha még maga Párizs is némaságba burkolózott volna Marcel udvarának kőkerítésén túl. - Drága Marcelem! — Magnus nevetést préselt ki magából. - Nem szívesen okozok csalódást, de ez itt nem a királyné, hanem egyik ügyfelem szeretője. Josette a neve. Mivel ez az állítás szembeszökően és nyilvánvalóan hamis volt, Marcel meg a többi vámpír némán várta a folytatást. Miközben ő is lement a lépcsőn, Magnus megpróbált úgy tenni, mintha szórakoztatná az események alakulása. - Nagyon jól csinálja, nem? - kérdezte. - Számos ízlést kiszolgálok, mint ahogyan te is, és történetesen van egy ügyfelem, aki hálószobája rejtekén azt óhajtja tenni a királynéval, amit az is tesz évek óta a francia néppel. Felfogadott, hogy végezzek el egy teljes átalakítást. És nem akarok szerénytelennek tűnni, de meg kell mondjam, hogy kiváló munkát végeztem. - Sosem láttalak még szerénynek - jegyezte meg Marcel, arcán a mosoly leghalványabb nyoma nélkül. - Túlértékelt tulajdonság - rántotta meg a vállát Magnus. - Akkor mivel magyarázod, hogy ez a nő saját állítása szerint is Marié Antoinette királyné? - Én vagyok a királyné, maga szörnyeteg! - vágott közbe a fogoly most már hisztérikus hangon. - Én vagyok a királyné! Én vagyok a királyné! Magnusnak az a benyomása támadt, hogy a nő nem is fogva tartóit győzködi, sokkal inkább saját személye és józan esze felől igyekszik bizonyosságot szerezni. A boszorkánymester higgadtan a királyné szeméhez emelte a kezét, majd csettintett az ujjaival. A nő azonnal elvesztette az eszméletét, és a karjaiba omlott. - Miért bóklászna Franciaország királynéja magányosan, kíséret nélkül az utcán az éjszaka közepén? kérdezte a boszorkánymester Marceltől. - Jogos a kérdés. - Hát nem ő bóklászott, hanem Josette. Minden szempontból tökéletesnek kellett lennie. Az ügyfelem először csak annyit kért, hogy nézzen ki úgy, mint a királyné, később azonban ragaszkodott a teljes csomaghoz, hogy úgy mondjam. Megjelenés, személyiség, minden. Josette-nek meggyőződése, hogy ő Marié Antoinette. Ami azt illeti, éppen ezzel kapcsolatban dolgoztam vele, amikor megriadt, és megszökött a házamból. Talán idáig követett. Néha engem is megdöbbentenek a képességeim. Gyengéden a földre ültette a királynét. - Úgy tűnik, egy egyszerű álca is van rajta - állapította meg Marcel.
- A mondénok miatt - felelte Magnus. - Nem mászkálhat valaki csak úgy az utcán a királyné külsejével. Nagyon könnyed álca, olyan, mint egy nyári kendő. Nem lett volna szabad elhagynia a házat. Még dolgoztam rajta. Marcel leguggolt, a kezébe vette a királyné arcát, és ide-oda forgatta. Néha magát az arcát, néha a nyakát nézte. Eltelt egy vagy talán két hosszú perc is, amíg az összesereglett vámpírok a szavaira vártak. - Nos - szólt végül Marcel, miután felállt. - Gratulálnom kell a kiváló munkához. Magnusnak erősen koncentrálnia kellett, hogy megkönnyebbült sóhajtása ne legyen feltűnő. - Minden munkám kiváló, de elfogadom a gratulációt - közölte könnyedén legyintve. - Egy ilyen csoda óriási sikert aratna valamelyik gyűlésemen. Ragaszkodom hozzá, hogy eladd nekem. - Hogy eladjam? - csodálkozott Magnus. - Igen. - Marcel lehajolt, és végighúzta az ujját a királyné állán. - Igen, el kell adnod őt. Akármennyit is fizetett érte az ügyfeled, én kétszer annyit adok. Meg kell kapnom. Lenyűgöző. Megfizetem, bármennyit is kérsz. - De Marcel... - Jaj, Magnus! - Marcel lassan megrázta az ujját. - Mindannyiunknak megvannak a gyarlóságaink, és ezeket a gyarlóságokat táplálnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Ez a nő az enyém lesz. A boszorkánymester semmiképpen sem mondhatta azt, hogy kitalált ügyfele fontosabb Marcelnál. Gondolkodj! Gondolkodnia kellett, méghozzá úgy, hogy közben Marcel le nem vette róla a szemét. - Ha ragaszkodsz hozzá - mondta végül. — De mint mondtam, még dolgoztam rajta. Csak az utolsó simítások vannak hátra. Maradt néhány sajnálatos szokása az előző életéből. Azt a sok versailles-i modorosságot egyenként kellett beleöltenem, mintha valami finom hímzés volna. És még a kézjegyem sincs rajta. Szeretem a kézjegyemmel ellátni a munkáimat. - Mennyi ideig fog tartani? - O, egyáltalán nem sokáig. Holnap visszahozhatom... - Jobban örülnék, ha itt maradna. Végül is meddig tarthat ellátni a kézjegyeddel? - kérdezte Marcel halvány mosollyal az arcán. - Időbe telhet - felelte Magnus sokatmondó vigyorral. - Remekbe szabott kézjegyem van. - Bár használt holmikkal kereskedem, azt szeretem, ha minden árum tökéletes állapotban van. Ne tartson sokáig. Henri, Charles... Vigyétek a hölgyet az emeletre, és helyezzétek el a kék szobában. Hagyjátok, hogy Monsieur Bane ellássa a kézjegyével. Várjuk, hogy rövidesen megtekinthessük a végleges alkotást. - Természetesen - bólintott Magnus. Lassan követte a magatehetetlen királynét és a félvéreket vissza az épületbe. Miután Henri és Charles lefektette Marié Antoinette-et az ágyra, Magnus kulcsra zárta az ajtót, elé tolt egy nagy szekrényt, majd kitárta a zsalukat. A kék szoba a második emeleten volt, a ház fala meredeken zuhant az udvar kövéig. Egyedül errefelé juthattak ki. Magnus pár pillanatig csendben káromkodott, majd megrázta a fejét, és még egyszer felmérte a helyzetet. Egyedül valószínűleg ki tudna jutni innen, de a királynéval együtt... Arról nem is beszélve, hogy utána még el is kellett valahogyan juttatnia a nőt Axelhoz... Megint kinézett az ablakon, és az udvart méregette odalent. A legtöbb vámpír visszament az épületbe, csak néhány szolga és félvér maradt odakint, hogy az érkező kocsikat köszöntse. Lefelé nem volt esélyük, felfelé azonban... Felfelé,
például egy ballonban. Magnus egy dologban biztos volt: ez a feladat igen nehéz lesz. Maga a ballon Párizs túloldalán nyugodott. Kinyúlt az elméjével, és megtalálta, amit keresett. Továbbra is feltekerve hevert a Bois de Boulogne-ban lévő pavilonban. Gondolatai erejével kiterítette, felfújta, egy álcával láthatatlanná tette, és felemelte a földről. Erezte, ahogy emelkedik, majd gondosan irányítani kezdte a park fái, a házak és az utcák fölött, ügyelve rá, hogy elkerülje a templomok és a székesegyházak tornyait. A folyónál fújó erős szél mindenáron magával akarta sodorni a ballont, hogy az égbe röpítse, de Magnus kitartott. Felkészült rá, hogy egy ponton elfogyhat az ereje, és elveszítheti az eszméletét. Csak remélni tudta, hogy ez nem történik meg túlságosan hamar, de lehetetlen volt a dolgot előre kiszámítani. Ahogy a ballon közeledett, igyekezett a lehető legjobban álcázni, hogy még a házban összegyűlt vámpírok se láthassák meg. Figyelte, ahogyan az ablak elé sodródott, és óvatosan a lehető legközelebb terelte. Amennyire csak tudott, kihajolt, és sikerült megragadnia a kosarat, majd kinyitotta rajta a kis ajtót. Ha az ember ellop egy repülő ballont, és életet lehel belé, hogy átrepüljön vele Párizs fölött, ideális esetben van némi fogalma az említett légi jármű működéséről. Magnust sohasem érdekelte, pontosan hogyan is repül a ballon, egyedül azt találta izgalmasnak, hogy a mondénok most már a levegőbe tudnak emelkedni egy színes selyemdarab segítségével. Amikor végül felfedezte, hogy a kosárban tűz ég, egészen elcsüggedt. Ha maga a királyné nem is lehetett túlságosan nehéz, a ruhája - meg mindaz, amit alkalmasint elrejtett benne vagy belevarrt a szökés előtt - határozottan az volt, és Magnusnak nem maradt fölös energiája. Csettintett az ujjaival, mire a királyné felébredt. A boszorkánymester éppen idejében húzta el az ujját a nő szája előtt, hogy megelőzze feltörni készülő sikolyát. - Felség! - Magnus hangjára rátelepedett a fáradtság. — Nincs időm mindent elmagyarázni, és nincs idő a bemutatkozásra. Nagyon fontos, hogy minél gyorsabban kilépjen azon az ablakon. Nem láthatja, de van ott valami, ami nem engedi leesni. Sietnünk kell. A királyné kinyitotta a száját, de mivel nem tudott megszólalni, körbefutotta a szobát, felkapott minden keze ügyébe kerülő tárgyat, és a boszorkánymesterhez vágta őket. Magnus összerezzent, ahogy egyik váza tört össze mellette a falon a másik után. Sikerült a függönnyel kikötöznie a ballont, és megragadta a királynét. Marié Antoinette püfölni kezdte Magnust. Az ökle kicsi volt, és nyilván nem szokott hozzá az ilyesféle tevékenységhez, de azért nem lehetett azt mondani, hogy nem ért el semmit. Magnusban alig maradt erő, a királynét pedig láthatólag az ereiben sebesen áramló nyers félelem hajtotta. - Felség — sziszegte a boszorkánymester. — Ezt abba kell hagynia. Muszáj hallgatnia rám. Axel... A név hallatán Marié Antoinette mozdulatlanná merevedett. Magnusnak nem is kellett több. Fogta a nőt, és kilökte az ablakon. Az ütközés erejétől a ballon eltávolodott az ablaktól, úgy hogy a nő félig kilógott belőle. Riadtan kapaszkodott valamibe, amit nem is látott, papucsos lába a semmiben kalimpált, újra meg újra eltalálva vele a ház falát. Magnusnak el kellett tűrnie néhány mellkasát ért rúgást, mire sikerült a kosárba gördítenie a királynét. Marié Antoinette szoknyája a fejére csúszott, és Franciaország királynéjából nem maradt más, csak egy halom ruha és két kapálózó láb. Magnus utánaugrott a kosárba, behúzta az ajtót, és mély sóhajjal kioldotta a függönyt. A ballon azonnal a háztetők fölé emelkedett. A királynénak sikerült átfordulnia, és feltérdelnie. Megérintette a kosarat, szeme tágra nyílt a gyermeki csodálkozástól. Lassan feltápászkodott, egyetlen pillantást vetett a mélybe, majd ájultan csuklott össze. - Egy szép napon - jegyezte meg Magnus a tehetetlenül heverő királynéra pillantva - feltétlenül meg kell írnom a memoárjaimat.
Magnus nem ilyen utazásban reménykedett. Először is a ballon alacsonyan és ijesztően lassan repült, láthatólag semmit sem szeretett volna jobban, mint lezuhanni egy háztetőre vagy egy kéményre. A királyné nyöszörögve dobálta magát a kosárban, amitől az hányingerkeltően hintázott ide-oda. Egyszer még egy bagoly is rájuk támadt. És az ég sötét volt, olyan sötét, hogy Magnusnak nagyjából-egészéből fogalma sem volt róla, merre tartanak. A királyné felnyögött, és felemelte a fejét. - Ki maga? - kérdezte erőtlenül. - Egy barátjának a barátja vagyok - felelte Magnus. - És most mit... - Jobb, ha nem kérdez semmit, felség. Nem biztos, hogy szívesen hallaná a választ. Ráadásul azt hiszem, dél felé sodródunk, ami teljesen rossz irány. - Axel... - Igen. — Magnus kihajolt a kosárból, és az utcákat próbálta tanulmányozni odalent. - Igen, Axel... De hadd kérdezzek valamit. Ha mondjuk a Szajnára lenne kíváncsi, merrefelé keresné? A királyné megint lehajtotta a fejét a kosár aljára. Magnus minden erejét összeszedve megint láthatatlanná tette a ballont a mondénok számára. Ahhoz nem maradt elegendő energiája, hogy önmagát is tökéletesen álcázza, így némelyek abban a kiváltságban részesülhettek, hogy megfigyelhették Magnus felsőtestét, amint a sötétben elrepült második emeleti ablakuk előtt. Akadtak, akik nem spóroltak a gyertyákkal, így a boszorkánymesternek itt-ott egészen különleges látványban lehetett része. Végül megpillantott egy üzletet, ahol már megfordult korábban. Végigterelte a ballont az utcán, amíg egyre több és több ismerős részlet bukkant fel. Végül pedig ott magasodott előttük a Notre-Dame. Most már csak az volt a kérdés, hol érjenek földet. Nem lehetett csak úgy leszállni egy ballonnal Párizs közepén. Még egy láthatatlan ballonnal sem. Párizs egyszerűen túl... tüskés volt. Egyetlen lehetőség maradt, amit Magnus előre gyűlölt. - Felség! — Cipője orrával megböködte a királynét. — Felség, fel kell ébrednie! A nő megint mocorogni kezdett. - Nem fog tetszeni, amit mondok — folytatta a boszorkánymester -, de higgye el, a számos rettenetes lehetőség közül még mindig ez a legjobb... - Axel... - Igen. Az a helyzet, hogy egy percen belül megérkezünk a Szajnába... - Hogyan? - És nagyon jó lenne, ha befogná az orrát. Aztán meg, ha nem tévedek, a ruhája tele van ékszerekkel, szóval... A ballon sebesen zuhant a víz felé, Magnus gondosan két híd közé navigálta. - Lehet, hogy... A ballon mint egy kődarab zuhant alá. A tűz kialudt, és a selyem azonnal beterítette Magnust meg a királynét. A boszorkánymester maradék erejét összeszedve kettéhasította az anyagot, így az nem ejtette csapdába őket. Mindenféle varázslat nélkül, a nőt a hóna alatt szorongatva éviekéit a partra. Ahogy remélte, meglehetősen közel voltak a Tuileriákhoz. A lépcsőre vonszolta a királynét, és egyszerűen ledobta. - Maradjon itt! - mondta. Csöpögött a víztől, és lihegetett. A királyné megint elvesztette az eszméletét, amiért Magnus őszintén irigyelte. Felcaplatott a lépcsőn az utcára. Axel bizonyára valahol a környéken bolyongott. Abban állapodtak meg, hogy ha
bármi balul sül el, Magnus kék szikrákat küld az égre, mintha tűzijáték lenne. így tett, aztán leült a földre, és várt. Úgy negyedórával később egy kocsi állt meg mellette - nem az az egyszerű jármű, amit korábban látott, hanem egy hatalmas fekete, zöld és sárga színű. Az a fajta, ami legalább fél tucat embert szállíthatott napokon át úri kényelemben. Axel leugrott a bakról, és Magnushoz rohant. - Hol van? Hogyan ázott el? Mi történt? - Jól van. - Magnus felemelte a kezét. - Ez a kocsi? Egy Berline de Voyage? - Igen - felelte von Fersen. - A királyi család ragaszkodik hozzá. És nem lenne hozzájuk méltó, ha valami kevésbé nagyszerűvel érkeznének. - De ezt lehetetlen nem észrevenni. A férfin most először látszott, hogy feszeng. Nyilvánvalóan nem volt ínyére a kocsi ötlete, és valószínűleg harcolt is ellene. - Igen, nos... ez a kocsi. De... - A lépcsőn fekszik. A folyóba zuhantunk. - Zuhantak? - Hosszú történet - felelte Magnus. - Mondjuk úgy, hogy bonyodalmak támadtak. De életben van a királyné. Axel térdre ereszkedett Magnus előtt. - Ezt soha nem fogjuk elfelejteni önnek - mondta halkan. - Franciaország emlékezni fog. Svédország emlékezni fog. - Nem érdekel, hogy Franciaország vagy Svédország emlékezni fog-e. Egyedül az a fontos, hogy maga emlékezzen. Magnus őszintén meglepődött, amikor Axel megcsókolta — ő kezdeményezte a csókot, ami olyan váratlan és szenvedélyes volt, hogy a vámpírokkal, a Szajnával, a ballonnal meg minden mással együtt hirtelen egész Párizs megszűnt létezni, és egy pillanatig csak ők ketten voltak. Egyetlen tökéletes pillanatig. Végül Magnus húzódott el. - Menj! - suttogta. - Biztonságban akarlak tudni. Menj! Axel bólintott - láthatólag saját magát is megdöbbentette azzal, amit tett -, és a folyóparti lépcsőhöz rohant. Magnus felállt, még egyszer utoljára a férfi után nézett, majd útnak indult. Haza semmiképpen sem mehetett. Saint Cloud vámpírjai valószínűleg már ott voltak a házban. Hajnalig várnia kellett. Az éjszakát egy korábbi szeretőjénél töltötte, majd napkelte után hazatért. A bejárati ajtót félig nyitva találta. Óvatosan belépett. - Claude! - kiáltotta, ügyelve rá, hogy a küszöbre vetülő napfény körében maradjon. — Marié! Ragnor! - Nincsenek itt, monsieur - felelte egy hang. Henri. Hát persze. A férfi a lépcsőn ült. - Bántottátok őket? - A Claude és a Marié nevűt elvittük. Azt nem tudom, kicsoda Ragnor. - Bántottátok őket? — kérdezte megint Magnus. - Több volt az, mint bántás. A gazdám megkért, hogy tolmácsoljam a háláját. Azt mondta, kitűnő lakoma lett belőlük. Magnusnak felfordult a gyomra. Marié és Claude jó volt hozzá, most pedig... A gazdám nagyon szeretne találkozni önnel - folytatta Henri. — Mi lenne, ha most elmennénk
hozzá, aztán este, ha felébred, elbeszélgetnének? Azt hiszem, nem élek a meghívással - felelte Magnus. Amennyiben így dönt, azt hiszem, Párizst ezentúl igen barátságtalan helynek fogja találni. És kicsoda az új gavallérja? Előbb- utóbb úgyis megtudjuk a nevét. Érti, amit mondok? Henri felállt, és megpróbált fenyegetőnek tűnni, de hát végső soron csak egy mondén volt, egy tizenhét éves félvér. Az a benyomásom, kis félvér — mondta Magnus közelebb lépve —, hogy elfelejted, kivel van dolgod. Kék szikrák lobbantak az ujjai között. Henri egy lépcsőfokkal feljebb húzódott. Menj haza, és mondd meg a gazdádnak, hogy megkaptam az üzenetét. Megsértettem, bár nem állt szándékomban. Azonnal elhagyom Párizst, az ügyet lezártnak tekinthetjük. Elfogadom a büntetésemet. Ellépett az ajtótól, és kinyújtott karjával jelezte, hogy Henri jobban teszi, ha távozik. Mint előre sejtette, a ház egy romhalmaz volt. A bútorokat felforgatták, a falakat égésnyomok borították, a műtárgyak egy részét elvitték, a könyveket összetépték. Az ágyára és a ruháira bort öntöttek. Magnus legalábbis bornak vélte. Nem tartott sokáig, amíg áthámozta magát a törmeléken. A márványkandalló keze egyetlen mozdulatára eltávolodott a faltól. Kivett mögüle egy Lajos-aranyaktól nehéz zsákot, egy vastag kötet assignat-t meg gyűrűk egész sorát, rajtuk citrin-, jáde- és rubinkövekkel meg egy mesés kék topázzal. Ez volt a biztosítása arra az esetre, ha a forradalmárok megpróbálnák kifosztani a házat. Vámpírok, forradalmárok... most már mindegy volt. A gyűrűket az ujjaira húzta, az assignat-kat a kabátjába rejtette, a Lajos-aranyakat pedig egy csinos bőrtáskában helyezte el, amelyet éppen erre a célra tartott a kandalló mögött. Még mélyebbre nyúlt a nyílásban, és elővette az utolsó tárgyat: a zöld bársonyba kötött Szürke Könyvet. Ezt is gondosan a táskába tette. Neszezést hallott a háta mögül, és Ragnor mászott elő az ágy alól. — Kis barátom — szólt Magnus, és felkapta az ijedt majmot. — Legalább te életben maradtál. Gyere! Együtt utazunk el. Magnus magasan az Alpokban hallotta meg a hírt. Éppen egy patak partján pihent, és egy havasi gyopárt morzsolgatott az ujjai között. Hetek óta próbált kerülni mindent, ami francia - a francia embereket, a francia ételeket, a francia híreket. Átadta magát a disznóhús, a vékonyra kivert borjúszeletek, a termálfürdők és az olvasás élvezetének. Napjait a kis Ragnor társaságától eltekintve általában egyedül, csendben töltötte. Azon a reggelen viszont egy Dijonból megszökött arisztokrata szállt meg abban a fogadóban, ahol Magnus is lakott. Úgy festett, mint aki szeret hosszasan beszélni, a boszorkánymesternek pedig nem fűlött a foga az ilyen társasághoz, úgyhogy inkább kiment a patakpartra üldögélni. Nem lepődött meg, hogy a férfi oda is követte. - Maga ott! Monsieur! - kiáltotta Magnusnak, ahogy fújtatva kapaszkodott felfelé a domboldalon. Magnus lepöckölt a körméről egy havasigyopár-darabot. - Igen? - A fogadós szerint maga nemrég érkezett Párizsból, monsieur. Honfitársak volnánk? Magnus könnyű álcát viselt a fogadóban, hogy egyszerű francia menekültnek hihessék, azon százak egyikének, akik csak úgy özönlöttek át a határon. - Valóban Párizsból jöttem - felelte a boszorkánymester közönyösen. - És van egy majma?
Ragnor körülöttük szökdécselt. Rendkívül könnyen alkalmazkodott az Alpokhoz. - Á, monsieur, úgy örülök, hogy rátaláltam önre! Hetek óta nem beszéltem senkivel a hazámból. - A kezeit kezdte tördelni. - Már azt sem tudom, mit gondoljak. Olyan rettenetes időket élünk! Olyan borzalmakat kell megtapasztalnunk! Nyilván hallott a királyról és a királynéról. - Mi van velük? - Magnus ügyelt rá, hogy az arca ne áruljon el semmit. - A királyi család, isten óvja őket! Meg akartak szökni Párizsból. Egészen Varennes városáig jutottak, ahol valaki felismerte a királyt. Elfogták őket, és az egész családot visszavitték Párizsba. Jaj, rettenetes időket élünk! Magnus egyetlen szó nélkül felállt, a karjába kapta Ragnort, és visszatért a fogadóba. Nem is akart erre az ügyre gondolni. A képzeletében Axel és a királyi család biztonságban volt. Biztosan tudta, hogy így kell lennie. Most viszont... Fel-alá járkált a szobában, végül pedig írt egy levelet Axel párizsi címére. Három hétig várt a válaszra, ami végül Svédországból érkezett, ismeretlen kézírással. Monsieur! Axel szeretné tudatni önnel, hogy jól van, és viszonozza érzelmeit. A királyt és a királynét, miként ön is tudja, Párizsban tartják fogságban. Axelt Bécsbe küldtük, hogy a császárnál járjon közben a királyi család érdekében, de attól tartok, nem mondott le róla, hogy akár az élete kockáztatásával is visszatérjen Párizsba. Monsieur, mivel Axel a jelek szerint nagy becsben tartja önt , megtenné, hogy ír neki, és megpróbálja lebeszélni erről a vállalkozásáról? Ő az én szeretett fivérem, és szüntelenül aggódom érte.
A sorokat egy bécsi cím és egy egyszerű aláírás követte: Sophie. Axel vissza fog térni Párizsba. Efelől Magnusnak szemernyi kétsége sem volt. A vámpírokon, a tündéreken, a vérfarkasokon, az árnyvadászokon és a démonokon ki tudott igazodni, a mondénok világában azonban nem találta a rendet, a formát. Nem tudott mit kezdeni a higanyként változó politikával, a kurta életükkel... Még egyszer felidézte a nappalijában álló kék szemű férfit. Aztán meggyújtott egy gyufát, és elégette a levelet.
