Budapest, december hava

Budapest, 1908. december hava z a nagy küzdelem, melyet Magyarország dolgozó néposztályai s értelmiségének egy kicsiny csoportja az általános, titkos választójogért évek során át folytattak, fordulópontra jutott: ismételt és ünnepélyes ígéretük ellenére, az ország sorsának mai intézői a plurális és nyílt annyira jelentős kötelezettség alól, melyet a hatalom elnyeréséért magukra vállaltak. Ε válságos helyzetben, mikor a korona, a kormány és a pártok által cserbenhagyott munkásosztály a rendelkezésére álló utolsó és legveszedelmesebb fegyverhez, a politikai tömegsztrájk eszközéhez készül nyúlni: mi sem nézhetjük tétova ezt a harcot, hisz e szemlének nem utolsó szerep jutott amaz eszmék megérlelésében, melyek most a régi alkotmány kapuját döngetik. A tudományos felelősség érzése az, mely kötelességünkké teszi, hogy a választójogért folyó harc e kiélezett állapotában még egyszer és utoljára feltárjuk az ország közvéleménye előtt azokat az óriási nemzeti és kulturális érdekeket, melyek e küzdelemben kockán forognak. Ε célból arra törekedtünk, hogy nagy, jellegzetes, objektív vonásokban megrajzoljuk a mai Magyarország gazdasági és kulturális állapotait s a történelmi és szociális összefüggések világánál utat keressünk a jövő

438

számára. Emellett megvizsgáltuk, hogy a kormány által beterjesztett választójogi javaslat mennyiben felel meg a történelmi fejlődésnek és a társadalmi statikának. De nemcsak a velünk vagy ellenünk küzdő kortársainkhoz szólunk ebben a füzetben, hanem tudatában vagyunk annak is, hogy midőn a jövő számon fogja kérni a jelen nemzedék eszméit és erkölcseit: ez a szerény munka kortörténeti dokumentum lesz a történetíró kezében, mert tiszta meggyőződéssel írtuk és más elfogultságunk nem volt, mint a nép szeretete. Még egy célja van ennek a dolgozatnak. Azt francia nyelven is kiadva, az egész művelt emberiség előtt, mely állapotaink és törekvéseink iránt érdeklődik, fel akarjuk tárni ennek az országnak valódi állapotát. Erre különösen nagy szükség van akkor, mikor nemcsak a kormány és sajtójának tendenciózus híradása zavarja meg a külföldi közvélemény tisztánlátását, hanem egyre gyakrabban akad egy-egy distinguished foreigner, ki bár a legnemesebb intenciókból, de tökéletlen információk alapján, ha nem is hamis, de mindenesetre ferdített képet rajzol állapotainkról és azt, ami egy kiskörű oligarchia bűne, mint a nagy magyar nép és a polgárság bűnét tünteti fel. Talán ez a munkálat meg fogja győzni a művelt nyugat közvéleményét arról, hogy mindaz, ami nekik Magyarországon oly joggal visszatetszik, nekünk is fáj és becsülettel dolgozunk Új Magyarországért. A Huszadik Század szerkesztősége

Magyarország gazdasági és szociális állapota a XX. század első évtizedében·* I. A foglalkozások megoszlása és a városba tömörülés. Magyarbirodalom területe 324.851 négyszögkilométer és lakosainak száma 1900-ban 19,254.559 volt, 1906-ban 19,885.000-re becsültetett, vagyis 19 km.-re jelenleg 60 lélek jut, szemben Ausztria 88, a Németbirodalom 120, Nagybritánnia-Irország 133, Belgium 234 lakosával Az ország eként a relatíve gyér népsűrűségű államok közé tartozik, utánunk például Szerbia következik 53, Románia 45 lakossal. Ha az ember Budapestről vonaton utazik délnyugat-, dél-, délkelet-, kelet-, vagy nyugat felé, feltűnik az európai kultúrát már látott szemnek, hogy ezen a sokszor beláthatatlan síkságon nem füstölögnek a gyárkémények ezrei, tízezrei, sőt százai sem, a gyáriparos vagy bányászközségek s kisebb-nagyobb városok nem folynak itt egymásba, mint a nyugati nagyiparos országokban; az embersokaság nem látható itt. Feltűnik az is, hogy ezt a nagy síkságot — fátlan puszta vidékeivel — nem töltik meg gondosan ápolt s változatos növény-, gyümölcstermelésre, állattenyésztésre berendezett gazdaságok, a modern mezőgazdasági kultúrának, a tudományos rendszerességgel, energiával, szorgalommal s mindenre kiterjedő számítással gazdálkodó farmoknak, A statisztikai adatokra vonatkozólag azt kell megjegyeznem, hogy lehetőleg hivatalos adatokat használtam, ahol ilyenek rendelkezésemre nem állottak az Országos Magyar Gazdasági Egyesület által összegyűjtött adatokból argumentálok.

440 a földet művelő embersokaságnak, állatcsordáknak alig lehet itt-ott nyomát találni. A kitűnően művelt kertvidékeknek fákban, növényzetben s a művelési ágakban való roppant változatossága, mely a németországi, a franciaországi, a belga, a hollandiai s a dán síkságokat földi paradicsommá teszi és a sokféle ízléses, napos, kényelmes gazdasági lakásoknak sokasága hiányzanak itten. Ezen a fanélküli beláthatatlan síkságon, főleg a Duna-Tisza közén s a Tisza, a Maros két partján csak itt-ott maradozik el mellettük egy-egy szalmával, náddal fedett tanya, itt-ott legelész néhány sovány szarvasmarha, ló, sertés, juh. De gyorsvonaton is órákig vágtat az utazó, amíg a vonat egy-egy szusszantásra, egy-egy itatásra valamely nagyobb város állomásánál megáll. A nyugati országok egyik legjellegzetesebb alakulatát: a sűrűn egymáshoz csatlakozó nagyvárosokat nem találjuk a gyér népességű Magyarországon. Habár kétségtelen, hogy nálunk is jelentkezik „a városba tömörülésre” való törekvés, ez azonban egészen más okokból ered s másféle jellege is van mint a nyugaton. A városba tömörülés a Duna-, Tisza-, Maros között a rabló török csapatok támadásai következtében a könnyebb védekezés okából indult meg s a tömörülés súlypontja ma is olyan területekre esik, melyek a mezőgazdaság s nem az ipar székhelyei. A magyarországi városok történeti felépítési módja és jellege az Alföldön, lényegesen eltér a nyugati városokétól. Kitűnik ez az 1900. évi népszámlálás következő adataiból: A községek csoportja *

2000 lakóig

Az egyes csoportbeli közegekre átlag esett lakó Magyar- Ausztriá- Magyar- Ausztriá- Magyar- Ausztriáországon ban országon ban országon ban A községek száma 1900-ban

% esett az összes községekből

10.971

53.256 87,04%

96,9%

721

303

2000—5000 „

1.279

1.344 10,15%

2,4%

2.975

2.958

5000—10.000 „

235

198

1,86%

0,3%

6.782

6.767

10.000 lakón felül

120

118

0,95%

0,2%

28.416

40.482

Az, hogy Ausztriában a 10.000 lakoson felüli városok átlag lakossága másfélszer nagyobb, mint Magyarországban, mutatja, hogy mennyivel kisebb mértékben van nálunk a közép- és nagyvárosok alakulása kifejlődve s épen azért, mennyire hiányzik a nagyvárosi élet. Magyarországon az ötven—százezer lakosú városok egész lakossága sem él a városban, összeépített házakban s utcáiban és nem él városi életet csak egy része, mert épen a legnagyobb s az utánuk * Heller Farkas: A városba tömörülés Magyarországon. (Közgazdasági Szemle, 1904. nov. dec. szám).

441 következő kisebb városok a mezőgazdasági népesség középpontjai s a lakosság jó része pl. Szegedének 37,1% (38 ezer), Szabadkáénak 47,7%-a (40 ezer), Kecskemétének 44%-a (25 ezer), Hódmezővásárhelyének 39,4%-a (24-ezer), Debreczenének 30,5%-a (21 ezer), Zombor város lakosságának 61%-a (18 ezer) a város külterületén, gazdasága középpontján: a tanyán él, a városi élet áramlataitól teljesen elszigetelten s így semmiben sem különbözik e városi lakosok élete a falusi lakosok életétől. De mégha bent a városban lakik is a földművesgazda s a munkás és innen járnak ki a földet mívelni, ott bent a városban sem igen élhetnek városi életet. Mert Magyarországon nincs is nyugati értelemben vett nagyváros, Budapesten kívül, ipso facto nincs nyugati értelemben vett városi élet sem. A városok intelligenciája: a városi közigazgatási hivatalnokokból, a néhány ügyvédből, orvosból, papokból, tanítókból, bankhivatalnokokból kerül ki, ez volna a kultúravivő elem, de az sem nagyon töri magát a kultúra után; rajtok kívül kisiparosok, kiskereskedők lakják a városokat; míg a lakosság nagyobb része földművelő, gazda és munkás. Néhány városon kívül ez az általános képe a városainknak: méginkább ez a falvainknak. Ezekben a kultúravivő elem még kevesebb; kövezet, világítás, iható jó víz, egyszerű jó lakás stb. még kevesebb van; csatornázásról pedig még a nagyobb városok jórésze is most kezd gondolkozni, a magyarok pedig lassan gondolkozván, még lassabban cselekedvén, a városok csatornázásának létrejövetele s a hozzávaló vízvezetékek megcsinálása el fog tartani több évtizedig. A hegyvidéki városok annyiban különböznek ettől a képtől, hogy ott — kevesebb lévén a termőföld, több a hegyvidéki legelő és erdő — a lakosságnak nagyobb része próbálja a kisiparból megkeresni megélhetését. A népesség gazdaságtársadalmi életére és kultúrájára oly jellemző s a magasabb kultúra érdekeit szolgáló nyugati nagyvárosi tömörülés tehát nálunk még nem található fel. Épen azért nem is vetünk különösebb súlyt arra, hogy miként oszlik meg az ország népessége a városok és a falvak között. Csupán felemlítjük, hogy a voltaképeni városi lakosság, amely állandóan a városokban él, aránylag kevés, minden 1000 lakosból csupán 296 él a városokban és 704 pedig a vidéken,* vagyis a tulajdonképeni Magyarország (Horvátszlavonia nélkül) 16,838.255 lakosából 1900-ban a városi lakosság 2,847.000 főre tehető. Ez a vidéki népesség túlnyomó részben a termőföld megmunkálásából, a mezőgazdaságból él. * Kovács Ferenc: A városba tömörülés Magyarországon (Közgazdasági Szemle 1905. jan.)

442 Még világosabban kitűnik ez a foglalkozási statisztikából, melynek főeredményeit az 1900. népszámlálási statisztikából a következőkben adjuk: A Magyarbirodalom népességének foglalkozása, keresők és eltartottak együtt. 1890

1900*

Az összes népesség százalékaiban

1890 Mezőgazdaság és kertészet Őstermelés egyéb ágai Együtt Bányászat és kohászat Ipar Kereskedelem és hitel Közlekedés Együtt Közszolgálat és szabad foglalkozások Napszámosok külön megnevezés nélkül Házi cselédek Egyéb ismeretlen foglalkozásúak Katonaság Mindössze

1900

12,542.998 120.387

13,033.237 141.846

71,8 0,7

67,7 0,7

12,663.385 125.148 2,053.735 420.192 225.939

13,175.083 163.704 2,619.700 556.456 440.541

72,5 0,7 11,8 2,4 1,3

68,4 09 13,5 2,9 2,3

2,825.014 448.304 564.107 376.270 459.810 126.901

3,764.783 572.309 640.005 426.734 524.249 151.396

16,2 2,6 3,2 2,2 2,6 0,7

19,6 3.0 3,3 2,2 2,7 0,8

19,254.559 100,0

100,0

17,463.791

A kereső és eltartott, vagyis az egész népességről felvett népszámlálási statisztika nagyon szomorú képet fest Magyarország gazdasági hátramaradottságáról. Magyarország lakosságának kétharmad része: 19,254.000 emberből 13,2 millió még mezőgazdasági foglalkozásból él és így a mezőgazdaság adja meg az ország gazdasági jellegét. A második nagy foglalkozási ág az ipar már csak 2,619.000 embernek, az egész lakosság 13,5%-ának, a bányászat 163 ezer embernek, 0,9%0-nak, a kereskedelem és hitelszolgálat félmillió (556 ezer) embernek, a lakosság 2,9%-ának, a közlekedési szolgálat 440 ezer embernek (13%-nak) ad megélhetést; egyházi és közszolgálat, valamint értelmiségi keresetből 572 ezer (2,6%) ember él, napszámos és házi cseléd 1,086.000. Magyarországon a mezőgazdasághoz minden egyéb keresetág inferioritásban van. A népszámlálási statisztika alapján az 1900. évi egész népes* A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása. Budapest, 1904. II. kötet. 10. 1.

443 séget csoportosítottam külön mint önállókat, tisztviselőket s munkásokat, családtagjaikkal együtt is. Eme csoportosítás eredménye az, hogy 19 milliónyi egész népességnek fele 10 millió ember Vollblutproletarier, akik teljesen vagyontalanok s abból élnek, hogy testi munkaerejüket piacra viszik s eladják a vagyonosabbaknak bérért. A magokat bérért eladni kénytelen és ezért gazdaságila g f ü g g ő h e lyz e tb e n le v ő k s z á ma a z o n b a n té n yle g j ó v a l több mint 10 millió. Pedig a statisztika az önállók közé sorozta a 943.941 egy—öt holdas törpebirtokosokat is, akik valóban a bérmunkásokhoz tartoznak, sőt a mostani gazdálkodás mellett ide tartoznak a 20 holdas kisbirtokosok is; az önállók között szerepelnek a falusi pálinkamérők, kávémérők, kifőzők, nádtetőverők, a különféle kofák, alkuszok, házalók, cselédszerzők, vidéki bérkocsisok, hordárok serege, összesen mintegy 100.000 ember és ezek 350—400.000 főnyi családtagjai, továbbá a szegénységben tengődő kishivatalnokok, írnokok, díjnokok, magántisztviselők, kisiparosok, kiskereskedők nagyszámú családtagjai is: ha ezeket is számbavesszük kétségtelenné válik mindenki előtt, hogy a szegénység és a nyomorkodás, a holnapi kenyér bizonytalansága és a mai koplalás bizonyossága határán vergődők, aggódó ínségesek száma, sajnos, jóval több 10 milliónál is. Kitűnik a népesség rossz anyagi helyzete más adatokból is későbben. Ha a lakosságot keresők és eltartottakra osztjuk, úgy a Népszámlálási statisztika szerint* a Magyarbirodalom 19,254,559 főnyi összes népességéből 8,830.995 (45,9%) volt a kereső és 10,423.564 az eltartott és pedig foglalkozási ágak szerint a mezőgazdaságban kereső 6,055.390; az iparban 1,127.130; a kereskedelemben 225.838; a közlekedésnél 136.871; a közszolgálat és szabadfoglalkozásúaknál 213.910; a véderőnél 132.336; a külön meg nem nevezett napszámosoknál s házicselédeknél 678.022; a bányászatnál 57.270. A főtermelési ágban, a mezőgazdaságban az anya Magyarországon 1890-ben még minden 1000 lélekből 710 volt földműves és 1900-ban már csak 670, vagyis a földművelés vesztesége 10 év alatt minden 1000 ember után 40 ember. Annál feltűnőbb ez a tény, mert épen az ellenkezőjét várhattuk volna, ha ebben az országban a földművelő főfoglalkozás virágzó volna. Tényleg ez is történt például Dániában, ahol a két utolsó népszámlálás között az őstermelésből élő kereső népesség száma felszökött ezrenként 271-ről** 480-ra,*** Olaszországban 567-ről 594-re. Hasonlóképen Magyarországon 1890-ben * II. kötet, 13 1. ** Conrad: Handwörterbuch der Staatswissenschaften (Berufstatistik). *** Statistisches Jahrbach für das Deutsche Reich, Berlin 1907 16 1.

444 minden 100 őstermelő keresőre 140 eltartott jutott, de 1900-ban már csak 125 eltartott, vagyis a mezőgazdasági népesség családtagjai minden évben nagyobb mértékben kényszerültek résztvenni a termelésben. Ha pedig a Magyarbirodalomban élő mezőgazdasági keresők fejlődését tovább vizsgáljuk, azt találjuk, hogy nálunk 1870-ben* a mezőgazdasági keresők száma 5,010.000, míg 1900-ban 6,055.000 volt, viszont a „nagyiparos” Ausztriában ugyanakkor a mezőgazdasági keresők száma 5,420.000-ről felszökött 8,210.000 főre. Vagyis az ipartűző Ausztria mezőgazdasági kereső népességének száma 30 év alatt 52%-a, a mezőgazdaságból élő Magyarország keresői száma félannyival, csak 21%-al gyarapodott! Nyilvánvaló, hogy a magyarországi mezőgazdasági népesség stagnált, vagy legalább is lassúbb ütemben fejlődött, mint a nyugati hasonló népesség. Különösen súlyos világításban látjuk ezt a stagnálást, ha a mezőgazdasági keresők számát, továbbá a földbirtokosok számának nagy csökkenését összehasonlítjuk a mezőgazdasági birtoktalan keresők s azután az összes birtoktalan mezőgazdasági népesség szaporodásával. A mezőgazdasági keresőnépesség**

Feltűnő eredménye ennek a tabellának az a tény, hogy az önálló birtokosok és bérlők száma 1890—1900 alatt csökkent a tulajdonképeni Magyarországban 77 ezerrel s ugyanakkor a birtoktalan keresők, tehát a legrosszabb, legkedvezőtlenebb gazdasági helyzetben é!ő mezei munkások száma szaporodott 456 ezerrel! Ha elhagyjuk a mezőgazdasági keresőket és azt vizsgáljuk a külföldi államokkal összevetve, hogy mennyi a keresők s mennyi az eltartottak száma, azután pedig összevetjük az egyes államokban a * Magyar Statisztikai Évkönyv, 1872. évf. 121—124. 1. ** A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. kötet 36* és 42* l.

445 keresőket s vizsgáljuk, hogy vájjon ezer kereső közül hány esett a mezőgazdasági, az ipari, a kereskedelmi, a közszolgálati, a katonai foglalkozásokra, akkor a következő igen tanulságos eredményekre jutunk: Egyes államok népességének megoszlása kereseti ágak szerint. *

Németországban, az Egyesült-Államokban az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság egyensúlyban van, arányosan fejlett. Magyarországnak minden természeti föltétele szintén megvan arra, hogy kifejlessze arányosan iparát, kereskedelmét, mezőgazdaságát; hogy önmagát kielégítő s gazdasági súlypontját önmagában hordó önálló ország legyen! Mi az oka mégis gazdasági elmaradottságának? Izgató és nagyjelentőségű probléma ez; erre felelünk az alábbiakban. II. Α földbirtok megoszlása. Aki megismerni akarja ennek az országnak jelenlegi gazdasági viszonyait, gazdasági kultúráját, megismerni óhajtja a nép életviszonyait, aki tudni kívánja azt, hol áll ez az ország, van-e jövője, van-e reménye a fejlődésre: annak behatóan kell megismerkedni a magyarországi mezőgazdasági kultúra mostani állapotával. A mezőgazdasági kultúra determinálja ennek az országnak társadalmi jólétét és szociális kultúráját. A Magyarbirodalomban a mezőgazdaságilag művelt terület birtokviszonyait és pedig a földbirtokosok számát, a gazdaságok számát s * Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich. Berlin, 1907.15* és 16* 1.

446 a gazdaságok területét: törpe-, kis-, közép- és nagy birtokkategóriánként feltüntetve a következő tabella mutatja: A művelt terület megoszlása a Magyarbirodalomban birtokosok szerint.

Az előző adatokból kirí a birtokelosztódás rendkívül nagy aránytalansága. Az öt katasztrális holdnál kisebb területű birtokkal bíró földbirtokosok száma, az összes földbirtokosoknak több mint felét: 55,2%-át teszi, mégis az összes birtokosok nagyobbik fele az egész művelt területnek csak egy-tizenhatod részét bírja, 1.353.875 birtokosnak van 1.467.533 hektár területű birtoka; fejenkint jut egy birtokosra 1,6 ha. Az 5—100 holdas (2,77—57 ha.) kisbirtokosok számszerint az összes birtokosoknak másik kisebb felét: 44,l%-át adják és ezek bírják a termőterületnek 48,8%-át, vagyis 1.078.069 kisbirtokosra jut 11.574.859 ha föld; átlag 1 kisbirtokosra 65,7 ha. A 100—1000 kat. holdas (57—575 ha) középbirtokosok számuk szerint még egy percentjét sem, csak 0,7%-át adják az összes birtokosoknak, mégis az övék a termőterület 14,2%-a, vagyis 16.406 gentrybirtokosnak 3,399.402 hektár birtoka van; átlag 1 középbirtokosnak 201Ί ha. Ha már ez is nagy aránytalanság, de mit szóljunk ahoz, hogy a birtokosok számának 0,09%-a birtokolja a művelt területnek * Az 1900 évi népszámlálási statisztika, IX. köt. 42. 1. ** Mezőgazdasági statisztika, IV. köt. 33* 1. átszámítva hektárokra.

447 több mint harmadát: 37,19%-át, vagyis 1.945 nagybirtokosé (575 ha-on felül) a művelt területből 7.451.640 hektár; átlag egy nagybirtokosra jut 383,2 ha termőföld! Vagyis 1.353.875 törpebirtokosnak fejenként 1,6 hektár és 1945 nagybirtokosnak a termőföld egyharmada, fejenként 3831 hektár, azaz 2395-szörte nagyobb birtokterület jut a nagybirtokosnak! Habár a birtokelosztodás e roppant aránytalansága szembeötlő, még feltűnőbbé lesz az, ha összehasonlítjuk haladottabb kultúrájú országok földbirtokviszonyaival a mi országunkét. Így a németországi birtokállapotokat megismerjük a következő adatokból: A magyar- és németországi birtokmegoszlás 1895-ben.

Ha szemügyre vesszük ezt a tabellát, megállapíthatjuk abból, hogy Németországban a mezőgazdaságilag művelt területnek teljes kétharmad része a 100 hektáron alóli birtokosok tulajdonában van, vagyis az összes 40,9 millió hektár mezőgazdaságilag művelt területből 32.252.856 hektár 5.533.256 kis gazdaság közt oszlik meg, egy gazdaságra esik 5,8 hektár; a középbirtokosok bírják 20.881 gazdaságban az egész művelt területnek 15,2%-át, 6,571.104 hektárt és így a domináló kis- és középbirtok bírja Németországban a művelt területnek teljes kilenctized részét, (89,7%), szemben a magyarországi hattized résszel. Ellenben a német nagybirtokosság csupán egytized részt bírja, a magyar nagybirtokosság háromtized részével! A Németbirodalomban azonban voltaképen csak Kelet-Poroszországban vannak nagybirtokok még s ezek is rohamosan felaprózód* Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich. Berlin, 1907. 25.1. ** A magyar kir. kormány 1906. évi jelentése az ország közállapotáról. Budapest, 1906. 85* 1.

448 nak, a többi államban igen kevés akad. Így a 20 hektáron alóli b ir to k o k r a e s e tt a me z ő g a z d a s á g i t e r ü l e t n e k s z á z a l é k a Bajorországban 67% Würtenbergben 78% Szászországban 66% És olyan óriási latifundiumok, mint Magyarországon egy-egy család birtokában, nincsennek is, nem is lehetnek a Németbirodalomban. A birodalom birtokviszonyait összevetve a magyarországi birtokviszonyokkal, különösen világossá teszi az alábbi pár adat: A gazdaságok összes területéből esett az egyes birtokkategóriákra 1895-ben.* a törpegazdaságokra a kisgazdaságokra a középgazdaságokra a nagy gazdaságokra

Magyarországon

5,84% 46,50% 15,37% 67,71% 32,29% 100,00%

Magyarbirodalomban

6,15% 48,44% 14,22% 68,810/0 31,19% 100,00%

Németbirodalomban

8,82% 57,15% 23,72% 89,69% 10,31% 100,00%

Ezek a számok magokért beszélnek. És hogyan áll a birtokeloszlás Franciaországban? Megtartva a birtokkategóriák beosztásának eredeti elnevezését, 1892-ben a franciaországi földbirtok eloszlás a következő volt.** „Kisbirtok” (0—6 hektár) 12,754.763 ha; 25,79% „Középbirtok” (6—50 „ ) 19,217.902 „; 38,94% (együtt 0—50) 31,972.665 „; 64,73% „Nagybirtok (50—200 „ ) 9,398.057 „; 19,04% „Igen nagybirtok” (200— „ ) 8,017.542 „; 16,23% És mi az eredménye a franciák kisbirtok rendszerének. „Pénzügyi tekintetben Franciaország páratlanul álló helyzetben van. A statisztika azt mondja nekünk, hogy Nagybritánniának nagyobb vagyona van, mint Franciaországnak . . . Franciaországban kevés a nagybirtok és milliószámra megy a 20 hektáron alóli kisbirtokosok száma; Londonban magában több milliomos van, mint egész Franciaországban, de viszont itt az a sok millió paraszt kisbirtokos mind szorgalmas, mind termel és takarékoskodik sokszor a fösvénység határáig; ritka kivétel az a paraszt, az a munkás és cseléd, aki — gyermekkorától kezdve takarékoskodva — nem bírna takarékbetéti könyvvel. Adjuk ehhez a francia bank óriási aranytartalékát s megértjük, hogy hadi kölcsönök ott mily könnyen s gyorsan vehetők fel. A kamatlábnak * Mezőgazdasági statisztika, III. köt. 13* 3. ** Small Holdings in Great Britain, London 1906. 436. 1.

449 bármi csekély emelkedése, mint mágnes vonja elő azon számlálhatatlan kis megtakarításokból az aranyat, — amely aranyból az EgyesültÁllamok pénzügyminisztériumának becslése szerint átlag fejenkint több van Franciaországban, mint Nagybritánniában, a világ pénzügyi középpontjában. Franciaország vagyona nem az iparra-kereskedelemre van alapítva, mint Nagybritánniában, hanem a mezőgazdaságra. És ha az ország nagybirtokokra volna felosztva, nagyon megsenyvedné a tőkének ilyen elzárását, de mivel a föld néhány millió kisbirtokos tulajdona, akik maguk munkálják földjüket, a készpénzhiány itt nem érezhető. Ma is, mint 300 év előtt Sully idejében, a szántott föld és a kövér rét a nemzeti bálvány... Meg is becsülik ott a földet. Nincs is hely fácánosoknak s vadászterületnek; minden foglalkozás közül legjobban értik a gazdálkodást s az állam is segíti ezt teljes hatalmával.”* Hollandiában a földbirtokosok száma 1883—1900 alatt felszaporodott 90.281-ről 99.290-re, a bérlők száma 59.803-ról 83.276-ra. És a művelt területnek 57,7%-át bírják a 20 hektáron alóli birtokosok. Dániában az állam száz év óta siet törvényhozásilag segítségére a kisbirtokoknak s újabban a mezei munkásbirtokok alkotásával a mezőgazdaságnak. Mégis van a látszata. Nemcsak abban, hogy az 59 hektáron alóli birtokokra a művelt területnek 50,l%-a és a 118 hektáron alóli birtokokra az összes területnek 81,2%-a esik, hanem Dánia világszerte híres mezőgazdasága fejlettségéről is. Belgiumról mindenki tudja, hogy az intenzív kisbirtokok országa. Az amerikai Egyesült-Államokban 5,739.657 külön gazdaság osztozik összesen 841 millió acre művelt területen. Itt, ezen a gyérnépességű roppant területen az el nem foglalt s előbb nem művelt, dús termő erővel bíró szűz földek millió hektárjai kínálkoztak a nagytőkéseknek, a vasúttársaságoknak, bányabirtokosoknak, gabona-, húsés pamutexportőröknek, hogy a szűz földekből óriás birtokokat szerezzenek meg. A nagybirtok-koncentrációra predesztinált terület volt ez, ahol nem állt útjában ennek a tradíció, régi birtokjog, sem az éhező, a lázadozó jobbágyok milliói. Az American commonsense azonban megérezte, hogy ez nem vezetne jóra, földarabolta hát a földbirtokokat. Amerikát nem szabad ugyan európai szemmel nézni, még kevésbbé volna helyes durván odavetve az ő példájával argumentálni, mégis a birtokelosztódás irányának feltüntetésére felemlítjük, * W. L. George, France in the 20th Century. London, 1908. 232—234. 1. Franciaország összes birtokosainak száma 5,702.000 és az Egyesült-Államoké 5,739.000.

450 hogy a 841 millió acre területből a 81 hektáron [200 acre =160 kat. hold] alóli kisbirtokokra esett 443,2 millió acre;”a 81—404 hektár (200—1000 acre) területű középbirtokokra 197,5 millió acre es a 404 hektáron (1000 acre) felüliekre 200 millió acre; vagyis az összes birtok területének 77%-a, több mint háromnegyed része a kis- és középbirtokokra esett 1900-ban.* És az országnak mely részében fekszenek ezek a nagybirtokok? A hivatalos statisztika szerint: „Azoknak a megyéknek, amelyekben a farmok átlagos területe a 80 acre-on (32 hektár) alól maradt, közel fele a Mississippi és mellékfolyóinak gazdag alluviális termőföldjén található. Ezek a pamuttermelő farmok. A 80—160 acre (32—64 ha) átlagos nagyságú farmok a Mississippitől keletre eső államokban vannak túlnyomólag. Ezektől a farmoktól nyugatra (már ritkább népességű vidéken) található egy eléggé jól elkülönülő szalag, az átlagosan 160—320 acre (64—128 ha) terjedelmű birtokokkal; ettől nyugatra a 320—640 acre terjedelmű nagyobb farmok.” Vagyis a voltaképeni nagybirtokok a csak ezután benépesülő, ma még száraz klímájú s rendszeres öntözés alá csak ezután veendő kevéssé népes vidékeken vannak, az unióban is. A nyugati haladott kultúrájú államok példája tehát mind azt bizonyítja, hogy ahol kultúra van, ott a művelt terület nagyobbrésze kisbirtokosok kezében van. Ahol kultúra van, onnan eltűntek a 10—100 ezer hektáros nagybirtokok, mert ezekbe a nagybirtokokba bezárt tőke: megrablását és megbénítását jelenti az egész nemzet termelőerejének. A nyugati kultúrállamok példája letagadhatatlan erővel bizonyítja, h o g y n a g yb e te g a ma g ya r b ir to k r e n d s z e r ! A magyarországi termőterület 31,2%-ának óriási latifundiumokba való koncentrálása már egymaga valóságos szerencsétlenség az ország egyetlen nagy termelési ágára: a mezőgazdaságra. Az országot sújtó ez a szerencsétlenség azonban nem áll egymagában. Súlyosítja ezt a kötött forgalmú birtokok megdöbbentően nagy terjedelme. A kötött forgalmú birtokok összes területe a Magyarbirodalomban 19,373.951 katasztrális holdat tett ki, vagyis a mezőgazdaságilag művelt területnek 33,54%-át. Ebből a tulajdonképeni Magyarországra 16,381.451 katasztrális hold és Horvátszlavonországra 2,992.500 hold esik. A kötött birtokok megoszlását és az utolsó 30 év alatti növekedését feltünteti a következő kimutatás: * Twelfth Census, Washington, 1904. X col.

443 séget csoportosítottam külön mint önállókat, tisztviselőket s munkásokat, családtagjaikkal együtt is. Eme csoportosítás eredménye az, hogy 19 milliónyi egész népességnek fele 10 millió ember Vollblutproletarier, akik teljesen vagyontalanok s abból élnek, hogy testi munkaerejüket piacra viszik s eladják a vagyonosabbaknak bérért. A magokat bérért eladni kénytelen és ezért gazdaságila g f ü g g ő h e lyz e tb e n le v ő k s z á ma a z o n b a n té n yle g j ó v a l több mint 10 millió. Pedig a statisztika az önállók közé sorozta a 943.941 egy—öt holdas törpebirtokosokat is, akik valóban a bérmunkásokhoz tartoznak, sőt a mostani gazdálkodás mellett ide tartoznak a 20 holdas kisbirtokosok is; az önállók között szerepelnek a falusi pálinkamérők, kávémérők, kifőzők, nádtetőverők, a különféle kofák, alkuszok, házalók, cselédszerzők, vidéki bérkocsisok, hordárok serege, összesen mintegy 100.000 ember és ezek 350—400.000 főnyi családtagjai, továbbá a szegénységben tengődő kishivatalnokok, írnokok, díjnokok, magántisztviselők, kisiparosok, kiskereskedők nagyszámú családtagjai is: ha ezeket is számbavesszük kétségtelenné válik mindenki előtt, hogy a szegénység és a nyomorkodás, a holnapi kenyér bizonytalansága és a mai koplalás bizonyossága határán vergődők, aggódó ínségesek száma, sajnos, jóval több 10 milliónál is. Kitűnik a népesség rossz anyagi helyzete más adatokból is későbben. Ha a lakosságot keresők és eltartottakra osztjuk, úgy a Népszámlálási statisztika szerint* a Magyarbirodalom 19,254,559 főnyi összes népességéből 8,830.995 (45,9%) volt a kereső és 10,423.564 az eltartott és pedig foglalkozási ágak szerint a mezőgazdaságban kereső 6,055.390; az iparban 1,127.130; a kereskedelemben 225.838; a közlekedésnél 136.871; a közszolgálat és szabadfoglalkozásúaknál 213.910; a véderőnél 132.336; a külön meg nem nevezett napszámosoknál s házicselédeknél 678.022; a bányászatnál 57.270. A főtermelési ágban, a mezőgazdaságban az anya Magyarországon 1890-ben még minden 1000 lélekből 710 volt földműves és 1900-ban már csak 670, vagyis a földművelés vesztesége 10 év alatt minden 1000 ember után 40 ember. Annál feltűnőbb ez a tény, mert épen az ellenkezőjét várhattuk volna, ha ebben az országban a földművelő főfoglalkozás virágzó volna. Tényleg ez is történt például Dániában, ahol a két utolsó népszámlálás között az őstermelésből élő kereső népesség száma felszökött ezrenként 271-ről** 480-ra,*** Olaszországban 567-ről 594-re. Hasonlóképen Magyarországon 1890-ben * II. kötet, 13 1. ** Conrad: Handwörterbuch der Staatswissenschaften (Berufstatistik). *** Statistisches Jahrbach für das Deutsche Reich, Berlin 1907 16 1.

453 mányok miatt. Nálunk is (Magyarországon) azon megyékben uralkodnak legkedvezőtlenebb népességi viszonyok, hol a hitbizományi (s egyházi) birtok erősen el van terjedve.”

Az utolsó évtizedekben a nyugati államok kormányzata s politikája arra tendált, hogy a vagyon és jövedelemelosztódás roppant aránytalanságait és igazságtalanságait kiegyenlítse s különbségeit enyhítse. A magyar törvényhozás ugyanazon idő alatt az állam hatalmával segítette elő, hogy az arisztokrata családok, hitbizományi birtokai 463.352 katasztrális holdról 2,363.822 holdra és az egyházi kötött birtokok 1,288.000 holdról 2,506.000 kat. holdra szaporodjanak, ugyanakkor, amikor 1870—1900 közt az önálló szabad birtokosok száma 118.235 birtokossal apadt; amikor évente 350—450.000 birtok kerül eladásra, amikor 1898—1903-ban évente átlag 20.000 birtokot árvereztek el fizetésképtelenség miatt; amikor évente átlag 350—400 millió korona új kölcsönt kebeleznek rá a birtokokra; és amikor 1877—1902. évek alatt a fennálló tiszta teherkövetelés száma 2,872.518 volt és értéke 4563 millió koronára emelkedett az ország ingatlanain.* A Magyarbirodalomból évente 200—250.000 erős ember kénytelen kivándorolni a latifundiumok, az arisztokrata hitbizományok és papibirtokok tövéből. 1890. óta legalább 1,500.000 kivándorlót veszített ez a szerencsétlen ország, amelyben — az igazságügyminiszteriumban vezetett jegyzék szerint — a herceg és gróf Eszterházy-család 516.039, a gróf Schönborn-család 241.535, a gróf Károlyi-család 174.783, a gróf Pálffy-család 104.522, a gróf Andrássycsalád 92.269, a gróf Zichy-család 66.476, a gróf Pallavicini-család 66.032, a gróf Koháry-család 60.761, a gróf Barkóczy-család 52.782, a gróf Almássy-család 40.149, a gróf Festetich-család 36,965, a gróf Batthány-család 34.018, a gróf Széchenyi-család 26.081, a gróf Wenckheim-család 25.895, a gróf Dessewffy-család 22.853 katasztrális hold hitbizományi birtokkal bír, hogy a „szegényebb” grófokat ne is említsük. Ezek a hitbizományos grófok ott ülnek a miniszteri székekben (gróf Andrássy, gróf Zichy, gróf Apponyi), ott van félszáz arisztokrata képviselő az alsóházban és az egész képviselőház az ő embereikből van kiállítva. Ezért kell „a vagyoni és értelmi felsőbbséget biztosító plurális és nyílt szavazatjog.” A hitbizományok és kötött papi birtokok e feltűnő szaporodásának gazdasági oka abban keresendő, hogy az extenzív gazdálkodást folytató latifundiumok nem bírták a gabona árhanyatlását ellensúlyozni intenzívebb, racionálisabb gazdálkodásra való áttéréssel. Ha hanyat* Bővebben 1. Rácz Gyula: A magyar földbirtokosság anyagi pusztulása. Budapest, 1906. 29—30. 1.

453 lőtt is a gabona ára 1875. után, Amerika versenye következtében s ha csak 10—12 korona tiszta jövedelmet hozott is holdankint a „kedélyes rablógazdálkodást” folytató latifundium, az a birtokos, aki sok ezer hold után kapja — befektetés nélkül, a gazdálkodásban való teljes részvétel nélkül — mégis fejedelmi jövedelmet húzott. A nagybirtokos, hitbizományos arisztokrácia és nagybirtokos főpapság kötötte Magyarországot 40 éven a közös vámterülettel Ausztriához, kiszolgáltatta a kezdő s gyönge magyar kisipart az erős, hatalmas osztrák gyáripar pusztító versenyének, hogy ezáltal megakadályozhassa az erőteljes magyar ipar kialakulását, mely esetleg az olcsó munkáskezet elvonta volna tőle és hogy megakadályozhassa egy erőteljes és intenzive gazdálkodó kisbirtokososztály kialakulását, amely a latifundiális rablógazdaságok fenmaradását — a munkbabérek s a föld árának emelése stb. által — veszélyeztette volna. A latifundium, a hitbizomány és a papibirtok óriási testével ráfeküdt erre az országra és megakadályozta annak minden haladását, sőt belefojtotta minden szabadabb sóhajtását. És ezt a birtok-politikát nevezi ma Darányi-Kossuth-Apponyi-Andrássy „ a kisexisztenciák fölemelésére irányuló politikának”. Ez a magyar birtokpolitika.

III. Termelési eszközök. Termelési szervezet. Az ország népének gazdasági léte, kultúrája és egész jövője, valamint az államszervezet fentartásának lehetősége a mezőgazdaságtól függvén, vegyük vizsgálat alá részletekben: miféle termékek előállítására használja a birtokosság a maga földjét s továbbá hogyan műveli, trágyázza s milyen eszközökkel műveli; vegyük vizsgálat alá a munkaerőt, tekintsünk be a gazda számadás könyvébe: holdankint mennyit jövedelmez földje, mennyi a kiadása és hogyan tevődik össze a kispénzekből a nemzeti jövedelem nagy összege? Elég-e ez a jövedelem az ország szükségletei fedezésére s alapja lehet-e magasabb rendű fejlődésnek? a) Α föld. A Magyarbirodalom egész területe* 32,499.200 hektár, amelyből szántóföld 13,531.000, kert 421.705, rét 3,349.806, szőlő 234.182, legelő 4,092.882, erdő 9,060.888, nádas 75.042, nem termő terület 1,734.261 hektár, vagyis az egész terület 95,3%-a termőterület. Ha már most a mezőgazdasággal összeköttetésben nem levő s szántófölddel nem bíró, tisztán erdő- és legelőgazdaságok területét beszámítjuk, úgy a Magyarbirodalom művelt területe, a művelési ágak szerint a következőleg oszlik meg a kisebb-nagyobb gazdaságok között: *Magyar Statisztikai Évkönyv, Budapest, 1906. 103. 1.

454 A gazdaságok megoszlása nagyságkategóriák és művelési ágak szerint 1895-ben.

A földbirtokoknak ez a megoszlása tárja csak fel egész mélységében azt a gazdaságtársadalmi kárt, amelyet a kötött latifundiumok, az ő 33,54 %-nyi területükkel ez országnak okoznak. Így ebből a tabellából kitűnik, hogy a kisebb birtokosok általában intenzivebben használják ki a földet, mint a latifundiumok. Az 1,459.000 törpegazdaságra csupán 966.327 hektár szántóföld jut, legelő, rét majd semmi; ellenben a 3977 nagygazdaságra 2,400.000 hektár szántóföld, óriási erdő, legelő, rét és még külön legelő és erdőbirtokaik is vannak. A paraszt kisbirtokosok átalakították szántófölddé és kertté gazdaságuk 67%-át, a nagybirtok csupán 32%-át; a kis- és törpegazdaságok 10%-a kert és szőlő, vagyis a legintenzívebb gazdálkodásra szolgál, a nagybirtokoknak csupán 0,5%-a. És mégis ezek az extenzív nagybirtokok az anyaország 63 megyéje közül 43 megyében elfoglalják a művelt földnek több mint harmadrészét, továbbá 19 törvényhatóságban a nagybirtokok területe az egész területnek 40—60%-át foglalja le, a mezőgazdasági statisztika kimutatása szerint. Mértföldekre s egész vidékekre terjedő területei vannak az országnak, ahol kisbirtokok nincsenek, hanem csak nagybirtokok és ezek körül aránytalanul sok elaprózott törpebirtok; ezek a törpebirtokok a paraszt eltartására elégtelenek, a törpebirtokos tehát napszámosa a nagybirtokosnak, akit a nagybirtok tövébe köt le csekélyke földje s aki ki van szolgáltatva kényre-kedvre a nagybirtokosnak. Már most ebben a helyzetben, midőn az ország népessége 1870. óta 4,5 millió lélekkel szaporodott, és amikor a magyar kisipart a közös vámterületen elpusztította az osztrák nagy-

455 ipar, amikor kisiparunk helyét nem foglalta el nagyipar: akkor az ország főfoglalkozási ágában, a kötött nagybirtok megnövelte birtokát 6 millió katasztrális holddal! Ε viszonyok nyomása alatt létrejött extenzív mezei gazdálkodást nagyon jellemzi, milyen arányban termeltetnek az egyes növények a szántóföldön s kitűnik egyszersmind az is, milyen gazdálkodási rendszer uralkodik általában a birtokok többségén. Az egyes növényterményekre esett a learatott területnek százaléka*

Ha megnézzük ezt a kimutatást és látjuk, hogy a búzaterület 2 5%-ról felszökött 31%-ra, hogy ma a learatott terürlet harmadát búza és hogy 38 év előtt az öt fő szemestermés a learatott területnek 82,7%-át, ma pedig 80,5 %-át (4/5-ét!) foglalja el s ezzel szemben cukorrépát 0,86%-on takarmányrépát l,54%-on termelnek gazdáink: tisztában vagyunk vele, hogy a magyar mezőgazdaság állathiányban szenvedő, extenzív gazdálkodást űz. b) Az állattenyésztés. A földbirtok viszonyok egészségtelen elosztódása után a magyar mezőgazdasági kultúra másik nagy beteg sége épen az állattenyésztés hiányában van. Ma tudjuk, hogy az állattenyésztés általános közgazdasági és sokszoros speciális mezőgazda sági jelentőséggel bír. A mezőgazdaság egyik különös fontosságát az adja meg, hogy a szemtermelés egyoldalú gazdálkodásra és a talaj termőerejének kirab lására vezet, mert a termelés közben a földtől elvont növény tápláló sóknak visszapótlása az állathiány miatt alig lehet séges. Az extenzív szemtermelő kultúrában kénytelen volt a gazda minden három évben földje egyharmad részét vetés nélkül ugarnak, parlagon hagyni, hogy a kiélt földet pihentesse s a termőerő rekreálására a földnek időt adjon. Ebben az ú. n. háromnyomásos rend szerben a gazda minden évben földjének csupán egyharmad részét használhatta gabonatermelésre, egyharmada mint ugar parlagon hevert, míg a harmadik részt egyéb terményekkel vetette be. Már most itt hozott a gazdálkodásba újítást és új gazdasági kultúrát az intenzív állattartás. Ugyanis az ugargazdálkodásról és túlnyomó kenyér*

Matlekovits

Sándor,

Magyarország

1896-ban.

241.

1.

456 termelésről: a takarmánytermelő-, állattartó gazdálkodásra való áttérés: egyetemes közgazdasági és kulturális fölfeléhaladást tett nyugaton lehetővé; azaz megadta a lehetőséget arra, hogy a mezőgazdasági kultúra elhagyja a rómaiak által inaugurált háromnyomásos rabszolga- s jobbágygazdálkodást és áttérjen a modern váltógazdaságra s a még modernebb szabadgazdálkodásra. Mivel a gazda nem kénytelen birtokán az olcsó kenyérgabonát termelni, termel száraz- és szálastakarmányt s ezt megetetve állataival: a takarmányt hús alakjában jobban értékesíti s ezzel biztosította jövedelmeit. De biztosította növénytermelését is, mert a sok állattól sok trágyát kap, amit földjeire kihord, pótolja ezzel a földből elvont növénytápláló sókat, visszaadja a föld termőerejét s így arra használhatja földjének minden darabkáját, amiből legtöbb hasznot vehet ki. Ez a forradalmi átalakítás a mezőgazdaságot iparszerűvé tette. Vizsgáljuk meg, hogyan áll Magyarország nagyfontosságú állattenyésztési indusztriája?

A hatalmasan fejlett német mezőgazdaság állatállománya rohamosan haladt az utolsó 36 év alatt, mutatják az adatok. Ellenben a magyarországi állatállomány 1870. és 1895. között a szarvasmarhánál, lónál, sertésnél parányi emelkedést mutat és 1895. után ismét rohamosa hanyatlás. Állatlétlétszámunk stagnálást mutat! Stagnáló állattenyésztés s terjeszkedő búzaterület: igen komoly két bizonyítéka annak, hogy a magyar mezőgazdaság nagy beteg! Beteg mezőgazdaság pedig: beteg ország is. A magyar nemzeti termelés egyik főforrása, az állattenyésztés, nemcsak hanyatlásával károsította meg társadalmunkat hanem azáltal is, hogy nem tudja fedezni az ország hússzükségletét. A magyar gazda, az olcsó és relatíve kismennyiségű gabona termelése következtében beállott deficitje fedezése céljából nem tért át az intenzív állattenyésztésre * Milhoffer Sándor, Magyarország közgazdasága, II. köt. 407. 1. ** Mezőgazdasági statisztika, III. köt. 59. 1. *** Statist. Jahrbuch für das Deutsche Reich 1907. 35. 1.

457

és szaporításra, hanem épen ellenkezőleg: elpusztította állatállománya egyrészét forszírozott exportálással. Az 1897—98. évi rossz termés és az azóta fennálló olcsó gabonaárak következtében állandó deficittel küzdő magyar birtokosság, hogy pénzhez jusson, eladta állatait egyre fokozottabb mértékben. Csökkent az állatlétszám 1895 óta, mégis az állatexport rohamosan nőtt. így az ország kivitele* vágó- és igásállatokból volt: 1897-ben 681.708 darab; 1899 „ 1,093.108 „ 1901 „ 1,211.689 „ 1902 „ 1,320.669 „ 1904 „ 1,032.436 „

155,256.000 korona értékben 155,440.000 200,874.000 235,097.000 256,400.000

Amikor a gazdák százezrei így fokozottan fosztották meg birtokaikat az intenzívebb gazdálkodás lehetőségétől, ugyanakkor nem tudták kielégíteni elégtelen állatállományukból a magyarországi népesség húsfogyasztását sem. A mezőgazdasági Magyarország, mely 3,349.806 hektár réttel, 4.092.000 hektár legelővel és 9,060.000 hektár erdővel bír, egyre fokozódó arányban kénytelen külföldről importálni állati termékeket. Így vágó- és igásállatokat importált Magyarország 1901-ben 178.000 darabot, 23 millió kor. értékben; 1905-ben már 213.000 darabot 42 millió kor. értékben. Baromfiakból való importunk felemelkedett 1901—1905-ben: 4 millióról 7 millió koronára. Tojást, tejfelt, nyersállatbőröket, szőrt, sertét, állati termékeket importáltunk 1905-ben 24 millió kor.; zsírokat 9 millió és friss húst, halakat, kolbászt, sonkát 1901-ben 21 millió és 1905-ben 29 millió korona értékben, együtt 111 millió kor. évente. Ráteszi a koronát e megdöbbentő pusztulásra az a körülmény, hogy akkor hanyatlott a magyar állattenyésztés, amidőn a húsárak és állati termékek ára világszerte rohamosan emelkedett és a húsfogyasztás nőtt! Így Németországban 1 kg. marhahús ára** volt: 1861—1870-ben 0,86 márka, 1871—1880-ban 1,14 márka, 1891— 1900-ban 1.26 márka és 1906-ban 1.54 márka. A sertéshús 1 kg. ára felszökött 1870—1874-ben 1.36 márkáról, 1906-ban 1,69 márkára. Ausztriában is, Magyarországon is emelkedett a hús, baromfi, tojás, zsír, vaj, tej, szalonna ára. Magyarországon*** a marhahús ára 1 kg.-onként az ország 43 piacán volt 1.28 Κ maximális és 0.78 Κ * A magyar korona országainak külkereskedelmi forgalma, 1905. **Handbuch der Wirtschaftskunde Deutschlands, II. köt. és Statist. Jahrbuch, Berlin, 1907. 235 1. *** Közgazdasági Lexikon, I. köt. és Magy. Statisztikai Évkönyv, 1907. 199 1.

458 minimális ár 1880-ban, míg 1903-ban a maximális ár 1.49 Κ és a minimális ár” 1.11 Κ volt. Budapesten 1 kg. marhahús ára 1875-ben 96 fillér, 1906-ban 1.80—2.50 korona. A sertéshús ára a vidéken 1880-ban 1.20 Κ és 1906-ban 1.70 K, Budapesten 1.28 K-ról 1.70 K-ra. Vagyis a hús ára nálunk 60—70%-al, a disznózsír, szalonna ára 25%-al a vaj ára 10%-al emelkedett. A fogyasztó többet fizetett világszerte és a húsfogyasztás a nagyiparos államokban rohamosan nőtt. Ennek hatása alatt a külföldi mezőgazdaság a takarmánytermelésre, állattenyésztésre fordította népe jó részét, a magyar állattenyésztés pedig pusztuló, stagnáló állapotban maradt. c) Talajkimerülés. A mezőgazdasági szakértők azt állítják, hogy minden hold művelt földre legkevesebb 2 felnőtt szarvasmarha évi trágyája szükséges. Megütötte-e ezt a standardot a magyarországi állatlétszám, kitűnik az alábbi tabellából: Az összes háziállatokat szarvasmarhára redukálva, esett 1895-ben* Szám szerint

100 hold szántóföldre esett szarvasmarhára redukált házi állat

a törpebirtokokra

1,802.398

113

a kisbirtokokra a középbirtokokra

6,572.629 947.125

28

a nagybirtokokra

1,330.058 10,652210

49 32

47 az összes birtokokra Ha az összes háziállatokat szarvasmarhára átszámítjuk, kitűnik, hogy két hold szántóföldre se esett egy szarvasmarha. Még aránylag legtöbb állatja van a törpe- és kisbirtokosnak, míg az extenzív nagybirtok itt is messze elmarad. 100 hold szántóföldre 200 szarvavsmarha szükséges a termőerő karbantartására, és csak 47 marha van. Mi az eredmény, plasztikusan állította elénk az agráriusok embere Tormay Béla földmívelésügyi államtitkár,** midőn kiszámította, hogy 1894-ben a talaj termőerejét elsősorban megalapító növény tápláló anyagokból: a foszforsavból, a káliból, a nitrogénből 461 millió métermázsa termés óriási mennyiséget vont el. Ha az azon évi összes háziállati- és baromfitrágyát a földekre kivitték volna, a földben pótolatlan maradt volna a növénytápsók következő mennyisége: * Magyarország mezőgazd. stat III. köt. 67*—69* 1. ** Elmélkedés a mezőgazdasági egyensúlyról, Budapest, 1894. 17. l.

459

Az 1895. évi Mezőgazdasági statisztikából (IV. köt. 82* 1.) kitűnik, hogy az akkori legmagasabb állatlétszám mellett, a Tormay által kiszámított trágyamennyiség túlmagas és az 1895. évi trágyamennyiség 414,583.000 q, vagyis a termőerő évi deficitje n a g y o b b , mi n t a z t T o r ma y k i mu t a t t a . M é g a ma i n a p o n i s sok oly szántóföld van az Alföldön, amely trágyát sohasem látott és ott is, ahol itt-ott trágyáznak, oly hosszú időközökben (8—15 év) teszik, oly silány minőségű trágyát használnak, hogy bizony nem sok látszata van annak. A mesterséges talajjavítók használata pedig Magyarországon még nem terjedt el. Cserháti* szerint mintegy 500.000 hektár főldet javíthatnak nálunk műtrágyával, a 15 millió hektár szántóföld, kert és szőlő területéből; a rétet, legelőt Magyarországon nemcsak nem trágyázzák, de általában soha meg nem tisztítják. „A rét és legelő füve gyom és dudva.” A külföldön elhasznált műtrágya hektáronkint a következő: foszfor-káli-mész Olaszországban 8,5 kg., Hollandiában 50,2 kg., Franciaországban 14,3 kg., Angliában 12,1 kg., Németországban 25,4 kg., Belgiumban 92,6 kg. és Magyarországon 0,9 kg; a nitrogén talajjavítóból hektáronkint Franciaországban 1Ί5 gr., Németország 1,96 gr., Belgium 11.37 grammot használ el, Magyarország semmit. d) Eszközök, gépek. A mondottak után csak természetes, hogy a magyar mezőgazdaság általában nincs modern géptermelésre berendezkedve. A kisbirtokok millióin a fagerendelyű egyes ekék, fakeretű boronák még többségben vannak. Modernebb gépek csak újabban kezdenek terjedni, a mezőgazdasági munkásság bérmozgalma következtében főleg a nagybirtokokon s még inkább a néhány ezer intelligens és modernül gazdálkodó zsidó bérlők gazdaságain. A magyar gróf és középbirtokos nem gazdálkodik, élvezi a földjáradékot és szidja a „szocialista izgatókat”. A gőzekék száma Magyarországon** 1896-ban 179 volt, Németországban*** 1696, sorvetőgép nálunk 39.298, Németországban 140.732, aratógép 7224 Magyarországon. Kaszáló, töltögetőgépek, lókapák, trógyaszórók stb. még gyér számmal találhatók * Az alföldi mezőgazdaság reformja. Budapest, 1907. 9. és 29. 1. ** Magyarország mezőgazdas. statiszt., IV. köt. 35.* 1. *** Handbuch d. Wirtschaftskunde Deutschlands, II. 53. 1.

460 s nem annyira a modern gazdálkodás vágya, mint a szükség honosítja meg őket. Mert a magyar nagybirtokos elve az: inkább felhagy a gabonatermeléssel, semhogy az emelkedő munkabért racionálisabb gazdálkodás által megháromszorozott jövedelméből fedezze s inkább áttér az extenzív állattenyésztésre. Ez a tendencia. e) A munkaerő. A mezei munkás bérszerződése és munkaszabadsága a történelmi idők kezdete óta mélyen belekapcsolódott a termelésbe, a gazdaságszervezetbe és mindig a termeléstől függött; viszont a mezei munkások bősége, vagy szűk száma, önállósága, törekvése, vagy a rabságba való belenyugvása egyformán determinálta a termelést; de belekapcsolódtak mélyen a termelésbe a mezei munkás életviszonyai is, mint a termelés determináns tényezője, így van ez a mai Magyarországon is. 1900-ban az őstermelésben az önálló keresők száma 6,055.390 volt, ebből mezőgazdasági munkás 4,184.326 és így a 17,5 millió ha szántó, kert, rét, legelőterületre 4 hektáronkint 1 munkás, vagyis 100 hektárra mintegy 25 munkás jut, ami intenzív kultúrára természetesen kevés. Magától értetődik, hogy ez a munkásság sem oszlik el egyenletesen. Az alföldi termékenyebb terület, a föld eltartóképességét tekintve, relatíve gyérebben lakott, mint a hegyesvidékek. A munkabérét e munkásságnak később ismertetem. Ifj. Leopold Lajos* aggódó lélekkel állapítja meg a magyarországi mezei munkásról: „A jobbágyság felszabadult, a személyes megkötöttség világszerte kiveszett a kódexekből. De mégis: valóban bezárult-e a rés egészen, hasadék-vonal nélkül? Nem találunk-e reverziókat? . . . Inkompatibilitás van a jobbágyság felszabadítása, a személyes megkötöttség eltörlése és másfelől a latifundiumos béraratás közt . . . A nagybirtokos: az emberi munkával való kaszásaratás problémája világszerte újra meg újra beleütközik a személyes megkötöttség eltörlésébe. A kettő közül egyiknek el kell buknia: vagy a nagybirtok gabonája marad aratatlan, vagy a személyes megkötés eltöröltsége válik üres szóvá.”

Ε megállapításokra az 1906. év nyara frappáns feleletet adott. Hogy mi történt, az Országos Magyar Gazdasági Egylet egyik embere** így írja le az eseményeket: Torontálmegye bánlaki járásában a munkásság megmozdult, a gazdasági napszámbéreket 2—2.40 korona bérre emelték fel, az olcsóbban dolgozókat terrorizálták, az aratási idő beálltával 600—700 munkás megtagadta a tél folyamán kötött szerződések teljesítését. Ennek következtében 326 aratómunkást a szolgabíró 30—30 napi elzárásra s 100—100 korona pénzbírságra ítélt el és 190 munkást elzárás végett a nagybecskereki kir. ügyészség fogházába * Az aratógép szociológiája. 1906. ** Marton Andor, Torontál vármegye gazdasági viszonyai. Budapest, 1907. 19-24. 1.

461 szállítottak, de mivel pár napi elzárás után megígérték, hogy munkába állanak, szabadlábra helyeztettek; az elzárt, elítélt munkások pótlására a mezőhegyesi állami birtokokról 190 tartalékmunkás kéretett.” „Egy másik uradalomban 270 munkás állott sztrájkba, kik közül harmincnyolc 45—45 napi elzárásra és 100—100 korona bírságra ítéltetett; néhány napi elzárás után megbánva tettüket, az ítélet végrehajtása felfüggesztetett s munkába állottak.”

Az idézést folytathatnám lapokon át. Így arattak 1906-ban az egész országban és mintegy 5000—6000 aratót csuktak el. S ebből kitűnik, hogy Magyarországon az államhatalom fenyítése és börtöne kényszeríti a munkást olyan munka végzésére, olyan áron, melyet csak téli szorultságában vállalt. A jobbágyi szolgaság e rendszerével szemben egyszerűen utalunk rá, hogy Angliában, Németországban a mezei munkás és birtokos viszonya: simplex cash nexus, készpénzzel fizetett bérviszony és semmi patriarchaiizmus. Kénytelen elismerni ezt a nagybirtokos gróf Mailáth József is: „A cselédviszonyok — írja* — Németországban rosszak. Mikor a Havellandon jártunk, az ottani gazdák csodálkoztak azon, hogy mi cselédtörvényt hozunk most, amelyben írásbeli szerződés van stipulálva; ők már rég elhagyták ezt az álláspontot, írásbeli szerődést nem kötnek. Azt mondják, aki menni akar, azt nem tartják vissza, mert úgy sem lehet és nem is okos, ha teszik, mert nincs köszönet benne.”

A magyar és a német munkaszervezet két külön gazdasági rendszert: a középkori feudális jobbágygazdálkodás csökevényét és a modern takarmánytermelő, szabad gazdálkodás két külön világát tükrözi vissza, mely otthagyja hatását a két rendszer hektáronkénti tiszta jövedelmén. IV. Hogyan termelünk? A modern mezőgazdasági kultúra három talapzata: a kooperatív szervezetben űzött intenzív állattenyésztés és talajművelés, kooperatív eladás és bevásárlás a termelők részére. A talajművelés s a termelés értékesítési módjának részletezett ismertetésére nem lévén terünk, bemutatjuk azt, a termelés részletes felsorolásával, Magyarországon és Németországban.** Hiányos gazdasági felszerelésével az átlagos magyar gazda őszi gabonavetés előtt felszántja földjét októberben egyszer 8—10 cm. mélyen kezdetleges ekéjével és elboronálja azt (de ezt is csak minden * Magyar gazdák a német földről, (az OMGE kiadása, 1908. 11. 1.) **Adataimat szándékosan a nagybirtokosok osztályszervezetének, az OMGE-nek kiadványaiból vettem éspedig: Tanulmányok az Alföld gazdasági viszonyaitól, I—V. füzet, a Köztelek c. lapból és Magyar gazdák a német földről c. kiadványokból.

462 második gazda) régi módi boronával. A nyári aratás után igen sok helyen a gabona után a tarló szántatlanul marad legelőnek és csak ősszel fordítja le a tarlót egy szántással s az ősszel elvetett és kikelt búzát s egyéb gabonát többé nem munkálja aratásig. Ezzel szemben a németországi átlagos gazda aratás után mindjárt fölszántja földjét és hagyja a földet érni szeptemberig, akkor újabb szántás következik 28—32 cm. mélyen mélyekével vagy gőzekével. A földet vetés előtt és után elboronálja, elhengereli, elporhanyítja, hogy a talaj laza ágyat adjon a magnak és lyukak — a nagy rögök helyén ne maradjanak a vetésben. A német gazda sorvetőgéppel vet 18 cm. távolságra, a magyar gazda kézzel, a nagyobb birtokos vetőszóróval. A német gazda a kikelt búzát, rozsot úgy, mint a répát s egyéb gabona- és kapásvetését kikelés után megkapáltatja géppel. A gabonát fejlődés közben még rendszeresen kétszer kapáltatja kézzel, a kapásait háromszor. Ennek a mély szántásnak és a gabonakapálásnak eredménye az, hogy a talaj még száraz tavaszon is megőrzi a télen kapott nedvességet és a növényzet akadálytalanul fejlődik. A német gazda állati, növényi és mesterséges talajjavítóval rendszeresen javítja földjét, állandóan könyvet vezet arról, hogy melyik darab földje milyen talajjavítókat kíván a termés után; a magyar gazda sovány állati trágyával 8—15 évben, a legtöbb egyáltalán nem trágyáz. Az aratás, cséplés Németországban géppel történik, nálunk kaszás aratók és lóval való nyomtatás még a Tiszavidéki gazdák módszere. A német gazda a legkomolyabb figyelmet fordítja arra, hogy tiszta és prima vetőmagja legyen. A termést a magyar gazda aratás után mindjárt vagy még inkább már aratás előtt eladja a kereskedőnek piaci áron. Szövetkezeti gabonaraktár, gabonahitel-rendszer általánosan elterjedve nincs és így a gazda kétszer veszít, veszít az eladáskor az alacsony ár miatt s veszít akkor, mikor a kereskedőtől vagy banktól előleget vesz kölcsön. A német gazdák általában szövetkezetekben vannak tömörülve. Szövetkezetileg szerzik be a költségesebb gazdasági gépeket, a talajjavítót, a nyersanyagokat és egyéb szükségleti cikkeiket. Ha pénz vagy előleg szükséges a gazdának, ad olcsó kölcsönt a gabonaraktár-szövetkezet, tejszövetkezet, húsértékesítő szövetkezet, így a gazda várhat termése eladásával a míg jó ára lesz. A német gazda mindent előleges kalkuláció után termel, mindig kiszámítja mibe kerül és mit hoz a termés. Állandóan figyelemmel kíséri a mezőgazdasági kísérleti állomások, a gazdasági iskolák kísérleti eredményeit és a termelési technikán, a vetőmagban, a gazdálkodás vezetésén és az értékesítés, hasznosítás módjain állandóan javít.

463 A német gazda tanuló, intelligens, számító, sokoldalú ember. A magyar gazdánál a természetes, józan ész nem hiányzik. De hiányzik a szaktudás, vállalkozás, kereskedelmi rutin és hiányzik az energia. Rövid fejtegetésünkből is kétségtelen, hogy a Magyarországon uralkodó nagybirtok megőrizte a termelési szervezet eredeti alakját: extenzív gazdálkodással nyert magas földjáradék, a termőföld kirablása, a munkaerő kizsákmányolása, a természet adományainak összeharácsolása, — ez volt s sajnos ez maradt a nagybirtok termelési technikája. A munkától, a produktív és intenzív fáradozástól averzióval fordul el ma is. A nyugati országokban nem a munkát kevesbítik, épen fordítva: a megszaporított munkával növelik a terméseredményeket s így jobban jutalmazzák a munkát. A magyarországi nagybirtokosság mindig azt kérdi: mennyi kell a munkásnak s ha magas a bér, sok a fizetendő munkanap, nem fog új termelési módba, marad a réginél.

V. Mennyi a termés? A nemzeti termelés feladata a nemzeti szükséglet kielégítése. És a modern állam abban különbözik a harci-államtól, hogy összes institúcióival a termelés produktivitásának fejlesztését szolgálja. A termelési szervezetet védi, modernizálja és az embert, mint a nemzet legbecsesebb kincsét szolgálja. Hogyan teljesíti ezt a feladatát a magyar állam, kitűnik a szociálpolitikáról írt tanulmányból. Hogyan elégíti ki a mezőgazdasági termelés a magyar nép fogyasztási szükségletét, mutatja a következő kimutatás: (1. a 464. oldalt.) Négy tény különösen feltűnik a kimutatásban: 1. hogy a búzatermő terület 1,049,000 hektárral, közel 40%-kal nőtt 1881 — 1905 alatt, vagyis akkor, midőn világszerte agrárkrízis volt a gabonaár rohamos csökkenése következtében. Az agrárkrízis Németországban pusztulást, kivándorlást idézett elő. Az agrárválság, a gabonaár-csökkenés hatása alatt az európai művelt államok leszállították búza- és rozsterületüket, inkább arra törekedtek, hogy növeljék intenzív termelés által ugyanazon területegység nagyobb termését és arra törekedtek, hogy minél több takarmányt, kapás- és ipari növényt termeljenek, intenzív állattartással kapcsolatban. Ez egyetemes európai iránnyal szemben a szerencsétlen magyar mezőgazdaság növelte, egyre terjesztette búzatermelését, fölszántotta a legelőket, elvonta állataitól a mezőt. 2. Feltűnik továbbá a tabellából, kogy a magyar búzatermés átlaga nagyon ingadozó és stagnáló.

464 A Magyarbirodalom gabonatermelése.*

1891—1895. alatt két évi igen jó termés felszöktette az átlagot hek táronkint 12,7 q-ra, hogy azután ismét leszálljon a következő rossz időjárás után 11,7 q-ra, majd az 1902. évi szerencsés év felszöktesse ismét 12,2 q-ra. Azt jelenti ez, Hogy a magyarországi búzatermés az időjárás szeszélyeitől függ, de attól függ a többi gabona is. A racionális gazdálkodás, a mély művelés, rendszeres talajjavítás, gondos növényápolás hiányzik és így a gabona átlagtermése nem mutat olyan emelkedést, mint a nyugaton. Az ország termését a német átlagterméssel összevetve, feltűnteti a következő tabella: *Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota. Budapest, 1897. í. köt. 240—285. í. és A m. kir. kormány jelentése az ország közállapotairól. Budapest, 1905. 100 1., továbbá: Magyarország külkereskedelmi forgalma. Budapest. ** A termés behozatal mennyiségéből van számítva. *** Statisztikai kimutatások a magyar korona országainak külkeresk. forgalmáról. Budapest, 1898. 86. 1.

465 Átlagtermés hektáronkint 1901—1905. alatt.

A Németbirodalom a három évtized előttinél jóval kisebb számú munkással, tökéletesített technikával, megduplázódott termelési költségek mellett is majdnem megkettőzte termését a sovány, kavicsos, nem mély talajon. A Magyarbirodalom a harminc év előtti kövér, fekete humusz-talajt kiélte. Ez csak természetes következése a gabonaterméstabellában is feltűnő azon ténynek, hogy a magyar birtokos stagnáló takarmány terméséből — ahelyett, hogy azt állattartásra maga felhasználta volna — mind nagyobb mennyiséget exportált külföldre. És be kell vallanunk, kénytelen volt ezt az irracionális gazdálkodást folytatni a magyar birtokos, mert a közép- és kisbirtokosok milliói a túlnyomó búza- és exportgabona termeléshasznából nem tudják fedezni: a) a termelés emelkedő költségeit, b) a saját szükségletük szaporodó kiadásait s c) nem tudják fedezni a rohamosan emelkedő adóterheket. Hogy ez valóban így van, erre vonatkozólag több oldalról került részletes számítások fekszenek előttünk, mi azonban — nehogy túlzással vádoltassunk — ismét agrárius ellenfeleinkhez fordulunk adatokért. Rubinek Gyula, az OMGE igazgatója számítása szerint, 1 katasztrális holdon 10 métermázsa átlagos termést számítva, 1 métermázsa búza termelési költsége átlag 14 korona volt 160 gazdaságnál és Hensch Árpád** akadémiai tanár szerint 1 métermázsa búza előállítási költsége 12.78 koronára rug. Mivel az alföldi birtokok közül kevés éri el az átlagos 10 q. termést s mivel továbbá a gabona átlagosára 1900. óta 15 —16 kor. s az 1908. évi abnormis árak is valószínűen ismét ide fognak visszaesni 8 q holdankénti termés mellett 1 katasztrális hold tiszta jövedelme 10 korona, 10 q. termés s 15 Κ ár mellett a holdankénti jövedelem 22 Κ és 12 q termés mellett holdankénti jövedelem 40 korona. Még 16 koronás búzaár sem hozza meg a föld normális járadékát és nem ad a kisebb birtokosoknak megfelelő jövedelmet. * Statistisches Jahrbuch, Berlin, 1907. 30. és 63. 1. ** Hensch Árpád, Mezőgazdasági üzemtan, Kassa 1906. II. köt. 27—28. 1.

466

VI. A birtokos jövedelme és terhei. Ebből az alacsony termés hozadékból csupán az ezerholdasok bírnak megélni. Súlyosítja a kisbirtokosok — vagyis az egész birtokosság 99%-ának — helyzetét az a tény, hogy a búza előállítási ára a kisbirtokosokn á l t ö b b mi n t 1 2 k o r o n a 7 8 f i l l é r . Több pedig azért, mivel a földadó, házadó és községi adók túlnyomó részét a kisbirtokosság vállaira tolta a birtokarisztokrácia. Mivel egyenlő adózás mellett, a csekély hozadékú nagybirtokot elnyomná az adóteher, a birtokarisztokrácia — mely ura a parlamentnek és a hivatalokba helyezett gentry által ura a törvényhatóságoknak — úgy csinálta meg az adókatasztert és úgy veti ki a közadókat, hogy a nagybirtok csaknem adómentes maradt. A magyar birtokarisztokrácia teljesen adómentes volt az alkotmány értelmében 1848-ig, adómentességi privilégiumát fentartotta máig a kataszter. Ennek pedig ismét az a következése, hogy a kisbirtokosság adóterhe szinte elbírhatatlanná lett, a községi-, az ármentesítési-, az útadók, egyházi és egyéb közadójárulékokkal. Bizonyítanom s illusztrálnom sem kell e tényt, annyira köztudomású. Ha azután a búza- s gabonatermés nem üt be, — amint 1880 óta alig volt 6—7 valóban jó termés, vagyis legtöbbször nem üthet be a gazdálkodási rendszer miatt — a birtokos, a bérlő kölcsönt vesz fel és kap a takarékokból 8—10%-ra s betáblázza azt birtokára. A kölcsönvett pénzt nem fordítja vagy csak elenyészően csekély részben beruházásokra. Mindennek alig van nyoma. „Ahoz pedig, hogy valaki búza után búzát termeljen — írja Cserháti tanár* — nem kell a birtokot adóssággal terhelni. A kölcsönvett pénz nagyobb része nem szolgál egyébre, mint a megcsappant jövedelem okozta deficit megszüntetésére. Másszóval az Alföld népét ma már csak részben táplálja a föld, részben pedig a földre betáblázott adósság. Újabb rossz termés újabb adósságot jelent s amikor nem kölcsönöznek többé, eddigi adósságai kamatait fizetni nem tudja a gazda, megütik [háza előtt a dobot s földönfutó lesz a birtokos . . . Nem akarok rémképeket festeni, csak a való igazságot és hogy ma még nem oly szembeötlő nagy a birtokcsere, hogy általános megdöbbenést keltene, annak oka az alföldi nép igénytelensége, takarékossága, minek következtében a folyamat lassú, de hogy a jelenlegi birtokososztály végpusztulása fog bekövetkezni, ha mielőbb segítve nem lesz, az bizonyos.”

A magyar földbirtokosság anyagi pusztulása című tanulmányomban mindezt évekkel előbb (1904-ben) már részletes számítások * Az Alföld mezőgazdasági reformja, Budapest, 1908. 12. 1.

467 alapján megállapítottam. Akkor azonban az agráriusok lapjai azzal vádoltak, hogy rémhíreket terjesztek a földhitel- s jelzálog levelek hitelének csökkentésére. Ma már ők is vallják, hogy igenis helyes ama megállapítás, miszerint a Magyarbirodalomban 1877—1902. idején a telekkönyvben bekebelezett új és a megszűntetett régi terhek különbsége közel 4800 millió korona és hogy 1903-ban csupán a jelzálogterhek összege a földbirtokon 1577 millió koronára rúgott. Hozzáadva éhez az egyéb terheket, 197 millió korona jelzálogkamatot, 166,6 millió korona állami-, egyházi-, községi adót, 147,2 millió indirekt adót, együtt 511 millió korona adó- s kamatteher terheli a földbirtokot, azaz a kamat és adók elveszik a föld tiszta jövedelmének 70%-át (az állattenyésztés bevételét nem számítottam). A föld terheinek és értékének arányát összevetve, megállapítottam, hogy a korlátlan forgalmú birtok 72%-a eladósodott a teljes becsértékére. A kis- és középbirtokok kétharmada ma a hitelezőké, teljes becsértékig eladósodva és nem a birtokosoké. Íme ez a magyar mezőgazdaság mostani állapota. Ez az állapot maga megmagyarázza, hogy miért kénytelen a termelő forszirozottan exportálni gabonáját, állatállományát, eladva sokszor egyetlen lovát vagy sertését, hogy fizetni tudjon. Érthetővé lesz az is azután, hogy amint a magyar állattenyésztés nem tudja fedezni az ország húsfogyasztását, úgy a magyar gabonatermelés nem tudja fedezni az ország kenyérfogyasztását. A termelő koplal inkább, hogy eladott gabonájából fizethessen. A fejenkénti fogyasztás alakulását — a termésből levonva a vetőmagot, a szesz- s keményítő gyártásra felhasznált gabonát — mutatja a következő számítás: Búza és rozsfogy osztás fejenként.* Termés

Fogyasztás

millió q

fejenként kg

millió q

fejenként kg

a termés %-ában

1881—1885

44,7

276,4

27,5

169,9

61,5

1886—1890

50,6

293,3

29,1

170,2

57,1

1891—1895

57,9

323,6

35,7

199,5

61,5

1896—1900

50,6

268,5

29,3

155,7

58,1

1901—1905

56'6

274,4

32,9

165,3

61,0

A magyar mezőgazdasági népesség csak akkor lakhatik jól kenyérrel is, ha bő a termése; ha szűk a termés, el kell húznia magától s szokott mennyiséget eladni kénytelen, költségei fedezésére. *) Közg. Lexikon II. 692. 1. M. statiszt. évk. 1906. és Gerster M.: A kenyérgabona. (Közg. Szemle, 1905. júl.)

468 Ez a magyar mezőgazdaság nem lehet alapja sem a magyar nagyiparnak, sem a nyugateurópai magyar kultúrának! VII. Az ipar. Alacsony mezőgazdasági kultúra Magyarországon, ebben a tengertől elzárt szárazföldi országban, nem adhat alapot az ország egész fogyasztási szükségletét kielégítő nagyiparnak. A kevés igényű mezőgazdasági fogyasztó szükségleteit ma túlnyomóan Ausztria gyáripara fedezi, amelynek könnyűvé és nyereségessé teszi a Magyarországba való exportot az egységes vámterület és kifelé a német, angol, francia ipari áruk ellen alkotott magas ipari védővám. Ausztria korlátlanul uralkodik gyáriparával a magyar piacon is. Így a nagyszabású magyar gyáripar kifejlődésének ez is egyik akadálya volt. Az 1898-ban fölvett első gyáripari statisztika 2545 olyan gyáripari üzemet számlált össze Magyarországon, amely elemi erővel hajtott gépet használ, vagy 20 segéddel s húsznál többel dolgozik, ezek közül főüzem volt 2364. A 2364 főüzem közül 1743-nak a tulajdonosa magáncég, 444 részvénytársaságé, 103 az államé és 74 egyéb. Az állam telepein kívül tehát 2264 gyári vállalat van, azonban ebből is 32 gázgyár, 157 nagymalom, 4 gőzmosó nem tekinthető új értéket produkáló ipari vállalatnak. A 2364 főüzemből 23.532 gőzkazán és 262.070 lóerő volt használatban és a lóerők 17.55%-a a vállalatok 6.6%-át tevő 157 nagymalomban volt használatban. Vagyis a tulajdonképeni ipari vállalatok kicsinyek. Az ország nyersvas termelése 1898-ban 4,694.044 métermázsa, kőszéntermelése 2,772.659 tonna és kőszénfogyasztása 3,272.800 tonna. Az összes szesztermelés 117,368.000 hektoliterfok, a 20 cukorgyár cukortermelése 1,985.885 métermázsa, a sörgyártás 1,566.251 hektoliter, a budapesti malmok őröltek 1898-ban 6,075.630 métermázsa búzát, liszttermelésük ebből 4,604.214 métermázsa és korpa 1,331.000 métermázsa. Egész gyáriparunk évi termelésének értékét 1.366,917.000 koronára becsülte a statisztika, de ebből a malomiparra esik 359,452.834 korona, az állami monopóliumok tulajdonában lévő dohánygyártásra 103 millió, a cukorgyártásra 60.9 millió, sör-malátagyártásra 29.4 millió, szeszgyártásra 47.6 millió és az egész élelmezési élvezeti iparra együtt 645.9 millió korona, az egésznek 47.26%-a jutott, a világítógázgyártás értéke 12 millió korona, ezek együtt 48.2%. A tulajdonképeni iparban a 20 segédnél többet foglalkoztató 259 vasipari üzem termelt 181.9 millió, a 201 gépipari üzem, kocsigyártás, hangszer- és villamosipar 170.9 millió, a 407 mész-, cement-,

469 gipsz-, agyagvállalat 51.3 millió, a 400 faipari vállalat 95 millió, a 65 bőrvállalat 30.9 millió, a 113 fonó-szövőipari vállalat 53.5 millió, a 117 ruházati ipari üzem 20.4 millió, az 54 papírgyár 16 millió, a 182 vegyészeti-gázgyár 83.8 millió, a 71 sokszorosító iparvállalat 17 millió értékű árut. A kereskedelmi minisztérium által összeállított kimutatás szerint* a magyarországi gyáripari termelés a magyarországi fogyasztásnak csupán a következő %-át tudja kielégíteni: finom acélárúk 1,2%; késárúk 3,6%; szerszámacél 20,4%; szerszámok 32,9%; közönséges kovácsolt árúk 50%; vasszögek 54%; edények, csavarok, ólomcsövek 54—55%; kaszáló-, aratógépek 14,7%; mezőgazdasági gépek 22,4%; ekék, boronák 32,8%; kézi-, járgánycséplők 40%; a hangszeripari árúkból 1—16%; agyagipari árúkból 5—45%; táblaüveg, palackok 24%; faipar 14%; felsőbőr, nyereg, lószerszám 14%; ruházati s egyéb szíjak 25%; talpbőr, szattyán 58%; a fonó-, szövőipar cikkeiből 1—30%; ruházati ipar egyszerű cikkeiből 3—36%; élelmezési ipar cikkeiből 46% fedezhető hazai termelésből. A magyar gyáripar nagyon fejletlen és pedig nemcsak Ausztria elnyomása s az egységes vámterület következtében — bár ez az alapok — hanem gyáripari vállalkozóink hiányos szakismerete, kevés vállalkozói önállósága és bátorsága miatt is. Ha valaki itt iparvállalatot akar csinálni, először is „befolyásos” képviselőt keres, aki állami „szubvenciót, vasúti tarifakedvezményt” stb. jár ki. A költségvetés szerint 1917-ig az állam 38 millió korona ipari szubvenciót fog kiosztani olyan gyárak szubvencionálására, melyek Ausztria versenyével meg nem bírhatnak. És ugyanakkor ügyet sem vetnek a mezőgazdasággal kapcsolatos s itthon biztos vásárlókra találó iparágakra. Így a magyar cukortermelés Ausztria cukoripara mellett eltörpül, pedig a répaszeletek, a nyerscukor, a szeszgyártás, a sörgyártás melléktermékei az állathizlalás, tejtermelés kitűnő alapja lehetne. Az agrárjellegű Magyarország népessége gyümölcs- és főzelékkonzerv fogyasztásának 94%-a Ausztriából került; és az 1898-ban itthon készült 6% konzerv nyersanyagának 35%-át (hüvelyes vetemény) is az iparos Ausztriából, valamint a malmok borsószükségletének 98,7%-át, kölesszükségletének 83 %-át Ausztriából szereztük be. Len-, kendertermelésünk és szövésünk igen alárendelt jelentőségű. A kaszás aratók Magyarországában a statisztikai fölvétel idején „nem készült egyetlen kasza, sarló, villa, kapa sem”. A lópatkót Ausztriából hozatjuk, a mezőgazdasági gépek kétharmada külföldről jön be. Gyapjúipari nyersanyag szükségletünk 90%-át, a len-, kender-, pamut-, jutaipari nyersanyag szükségletünk Emlékirat az iparfejlesztésről. Kiadja a m. k. keresk. miniszter, 1904.

470 88%-át, a nyersselyem 98%-át külföldről szerezte be iparunk. Az Ausztriából behozott élelmi és élvezeti iparcikkek összegéről már szólottunk. Íme itt is a gazdasági haladás útjában áll a magyarországi nagybirtok, mely itthon agyonnyomja az intenzív mezőgazdaság fejlődését; extenzív gabonatermelése biztosítására vámmentes piacot szerez az iparos Ausztriában s viszont vámmentes piacot biztosit Ausztria nagyiparának a magyar piacon. Ennek a politikának eredménye lett, hogy a magyarországi kisipar pusztulóban van, nem tud megállani Ausztria gyáriparával szemben; így a tulajdonképeni önálló férfiiparosok száma 1890-ben 326.952-ről leszállott 1900-ban 313.000-re (csökkenés 73.900*). A nagyipar üzemei pedig szintén nem nőhetnek közös vámterületen. Indusztriális kapitalizmus nincs és fejlődésében óriási akadályok gátolják. Produktív kapitalizmus, mely az ipari s a felszabaduló mezőgazdasági népességnek keresetet adni bírna és amely szaporítaná, kibontakozásra segítené a termelő-erőket — nem fejlődött ki; a létező „fattyú-kapitalizmus” pedig nem tudja nyugati standatd of life-ra emelni az iparban dolgozó 1,077.000 kereső egyént és nem tudja itthon tartani: a falvakból, a városokba tóduló mezőgazdasági munkásfölösleget sem, mely így kénytelen új hont keresni túl a tengeren. VIII. A kereskedelem. Gazdasági életünk struktúrájából következik, hogy az ország mezőgazdasági árukat és pedig ipari nyersanyagot és élelmet, vagyis valódi értékeket visz ki külföldre eladni és ipari árukat, ruházatot és szerszámot, gépeket, vagyis munkaértéket vásárol a külföldön. Mivel Magyarország és Ausztria 1867. óta állandóan egységes vámterületet alkotnak, a vámmentes szabadforgalom következtében külkereskedelmünk 75—82%-a évről-évre Ausztriára esik. Ellátjuk Ausztria népességét gabonával, liszttel, gyümölcscsel, állati termékekkel, kivisszük ipari nyersanyagunkat s eladjuk olcsón Ausztria gyárosainak, ezek feldolgoztatják azokat s ennek értéktöbbletével fokozzák Ausztria fogyasztó és vásárló erejét; viszont az osztrák gyárosok visszaküldik ugyanazon mezőgazdasági termékeket feldolgozva s megvásároljuk tőlük drágán, elfogyasztjuk minden termelőtevékenység nélkül. És pedig annál drágábban kell megvásárolnunk, mert a két állam belső piacától magas ipari vámokkal vannak kiszorítva a külföldi államok ipari árúi. Ausztria gyáripari árúinak mintegy 50—55%-át Magyarország vásárolja meg, tehát Magyarország élelem* Népszámlálási Statisztika, II. köt. 20.* 1.

471 termelésén és ipari fogyasztásán nőtt oly hatalmassá Ausztria gazdasági élete, kultúrája. Gazdasági politikának ez ugyan nem szerencsés politika magyar szempontból, mert a magyar mezőgazdaság az egységes vámterületnek 1905-ig abszolúte semmi hasznát nem látta, a gabona ára Wienben és Budapesten: a chicagói, new-yorki, liverpooli, londoni árakkal teljesen egyenlő volt. Azonban ezt a politikát erőszakolták az országra: a magyar birtokarisztokrácia, az osztrák gyáriparosok és az osztrák militarizmus s a dinasztia. Ebben az országban eddig mindenféle gazdasági politika: a dolgozó osztályok érdeke, az állami-társadalom érdeke, kultúrája és haladása megakadályozására csinálódott. Az eredmény kétségtelenül fényes — a haladás, a kultúra és a demokrácia ellenségei szempontjából. Az ország egész külkereskedelmi forgalmát feltünteti az alábbi kimutatás: A Magyarbirodalom külkereskedelme 1905-ben*

Az ország forgalmának lebonyolítására szolgáló vasutak hossza 18.676 km., ebből 1040 km. kettős vágányú; az összes vasutakon volt 3178 mozdony (0,17 üzletkilométerénként), 2348 szerkocsi (0,13 * A magyar korona orsz. külk. forgalma. 1905. 86—87. 1.

472 üzletkilométerenként), 6722 személykocsi (0,36 üzletkilométerenként), 76.098 teherkocsi (4,10 üzletkilométerenként). Az összes vasutak fele államvasút és az államvasutak felhasznált beruházási tőkéje 2403 millió, a többi vasutaké 1229 millió korona. A vasúton szállított személyek összes száma 1906-ban 96,079.000 és a vasutaknak személyforgalomból való bevétele ugyanakkor 96,205.000 koronára rúgott, s a magyar állami vasutak személyforgalmi bevételének 7 2%-a a harmadosztályú, 24,3%-a másodosztályú utasokból került ki személyvonatoknál, míg a gyorsvonatoknál a bevétel 77%-át másodosztályú utasok adták. Az összes vasúton szállított teher 55,778.00 tonna volt és a teherszállításból eredő bevétel 254 millió korona. A kiadások levonása után a bevételek bizonyos nyereséget mutatnak, ez a nyereségtöbblet azonban a kamatok, törlesztési részletek levonása után a tékozló és helytelen gazdálkodás következtében elenyészik és deficit jelentkezik. Az állami utak hossza 1906-ban 9815 km., ezek kavicsolt utak; a törvényhatósági utak hossza 37.266 km., ezek már sokkal gyengébbek s jórészben nem műutak, a 45.000 km. községi út a a legrosszabb állapotban s a gyors nagy forgalom lebonyolítására nem alkalmas. A kereskedelemmel szorosan összefügg a hitelrendszer. A Magyarbirobalomban 1906-ban 4813 hitelintézet volt 894,950.000 Κ befizetett és 432 millió Κ tartaléktőkével vagyis az összes tőke 1327 millió Κ volt. A pénzintézetekhen elhelyezett takarékbetétek összege 2681 millió K, a folyószámla- és cheque-betétek 435 millió Κ; a forgalomban levő záloglevelek értéke 1578 millió és a községi kötvények értéke 795 millió K, előlegek és kölcsönök 344 millió, ezenkívül a bankok terhe hitelezőkkel szemben 604 millió K, különféle tételek 371 millió és így a hitelintézetek összes terhe 8263 millió koronára rúgott. A 2681 millió takarékbetétek 1,564.249 könyvre volt bevezetve, egy-egy könyvre 1715 korona jutott átlag, ami ilyen szegény országban magas összeg és azt mutatja, hogy nem kis betétek, hanem a tőkepénzesek nagy betétei ezek, akik nem találnak betéteik számára egyéb jövedelmező produktív befektetést. A hitelintézetek banktechnikája Magyarországon elvileg még nem emelkedett fölül a régi uzsora rendszeren és főcélja nem a gazdasági élet megtermékenyítése, a termelés szolgálata, hanem a bőséges nyereség. A magyar pénzintézetek nemcsak nem keresik azt, hogy produktiv hitelre adják ki pénzüket, de nem is igen kölcsönöznek erre, a fődolog, hogy elsőhelyre betáblázzák a pénzt 7—8%-os kamatra és a mindenféle költségek, felszámítások révén még felszöktessék a kamatot 10%-ra. Ez a hitelpolitika csak tönkre teszi a népet.

473 Az 1906-ban kintlevő jelzálogkölcsönök összege 2558 millió, községi kötvényekben 776 millió, váltótárca 1807 millió, különféle alapok és alapítványok értékpapírjai 173 millió, értékpapirtárca 612 millió, kezesség melletti kötelezvényekre adott kölcsönök 350 millió, adósok 398 millió, különféle követelések 345 millió korona.* IX. Állami pénzügyek. Állami pénzügyeink alakulásában és vezetésében is érvényesült az az irreális és irracionális politika, mely a tényekkel nem számolva, erején fölüli költekezésbe sodorta bele** az államot és könnyelműen csinált adósságok alig elbírható terheit rakta az ország lakosságára. Az állam nem vette tekintetbe azt, hogy az a kisbirtokos és mezőgazdasági munkáslakosság, amely a múlt század hatvanas éveiig téli foglalkozást a cséplésben, kender-, len-, gyapjúfonásban, vászonszövésben s egyéb ruházati és használati ipari cikkeknek házi előállításában talált, a vasút, a gyáripar és a modern munkafelosztás következtében elvesztette jövedelmező foglalkozását és munkaköre kisebb lett, csupán a mezőgazdasági nyerstermények előállítására redukálódott. Szerencsétlenségre még a mezőgazdasági nyerstermények előállításában sem lett — mint láttuk — termelése jövedelmesebb, intenzívebb. És a gazdasági átalakulással egyidejűleg kialakult egy koncentrált államhatalom, óriási hivatalnokseregével, a közigazgatás, a bíráskodás, az iskoláztatás a modern kapitalista ipari állam pénzügyi terheit rójja az országra; ezenfelül az Ausztriával való közösség, nemzetközi politikai viszonyok és egyéb okok kifejlesztettek igen nagy hadsereget, mely évi 100 millió korona állandó kötelezettséget rótt az országra. Mindez az óriási teher ránehezedik, nem a nagybirtokra, mert ez adórendszerünk és a kataszter útján a közterhek oroszlánrészét áthárította, hanem a kisbirtokosságra, a mezőgazdasági és ipari munkásságra, melynek a pénzvásárló erejét tekintve alig van több jövedelme mint 30 év előtt és áthárította a városi népességre. Kitűnik ez rögtön as állami beviteli forrásaiból. A magyar állam kiadása 1868-ban 295 millió és 1900-ban 1060 millió, az 1909. évi budget-előirányzat szerint 1.555,778.000 korona volt, az emelkedés 40 év alatt egyszerűen természetellenes es megdöbbentő. Az 1909. évi költségelőirányzat összes kiadásaiból beruházásokra esik 212 millió, a beruházások levonása után fenmaradó kiadás összege 1344 millió korona (1900-ban 1000 millió korona). Az 1344 millió korona rendes kiadás összegéből esik: az államkölcsönök kamatai fedezésére 310 millió: az Ausztriával közös-had* Magyar Statiszt. Évkönyv 1906. 820—824. 1.

474 sereg és közösügyek- és a külön magyar honvédelem költségeire 135 millió korona; a közoktatásra 72 millió korona; a belügyminisztériumra 81 millió; pénzügyminisztériumra 228 millió; kereskedelmi minisztériumra 339 millió, földművelési minisztériumra 64 millió, igazságügyminiszteriumra 48 millió korona. A pénzügy-, kereskedelmi minisztérium kiadásainak egy része a magyar állam vállalataira és az állami monopóliumok fentartására fordíttatik. Így a lottó, dohány, sójövedékek összes kiadása 1906-ban 64 millió és az összes bevétele 157 millió korona volt. Az állami üzemekre államvasutak, állami posta, távírda, állami gépgyár és vasművek, állami épületek, hidak, államnyomda összes kiadása 1906-ban 350 millió korona volt. Az ország lakosságára fejenkint eső összes kiadás 1909-ben 73 korona 73 fillér és 1900-ban 55 korona 21 fillér, ami tekintve, hogy az ország nem könnyen fizető nagyiparos, hanem extenzív kultúrájú mezőgazdasági ország, továbbá hogy a keresők az ország lakosságának 46%-át teszik, igen nagy átlagos terhet jelent. Nézzük már most honnan kerül elő az 1555 millió korona kiadás? Az 1909. évi előirányzat szerint a rendes bevételek össszege 1394 millió korona és a rendkívüli bevételek összege 162 millió korona. A rendes bevételek forrása ez: összes egyenesadókból 240,800,000 korona (az egyenes adókból: földadó 67 millió korona, házadó 31 millió korona, iparosok, kereskedők keresetadója 47 millió, általános jövedelmi pótadó 34 millió, vasúti szállítás használata utáni adó 31 millió korona); a hús-, cukor-, szesz-, sör-, bor-, petróleumfogyasztás után kivetett összes fogyasztási adókból 247 millió korona [tehát több az egyenesadónál és a fogyasztási adók túlnyomó részét a mezei- és ipari munkásság és a városi lakosság fizeti]; bélyegilletékekből 45 millió; jogilletékekből 70 millió korona; dohány- és sómonopóliumból 143 millió korona, az állami üzemek és birtokokból 648 millió korona. Az egyenesadók összege 1900-ban 205 millió korona, a fogyasztási adóké 159 millió, a bélyegilleték 31 millió, a jogilleték 47 millió, a dohánymonopólium 113 millió korona, az állami üzemek bevétele 442 millió korona volt. Az indirekt adók összes emelkedése tehát horribilis nagy: 163 millió korona, míg az egyenes adók emelkedése 35 millió korona. Az 1909. évi állami költségvetés irreális, mert a rendkívüli bevételek 162 millió korona összegében 135 millió korona kölc s ö n : mi n t b e v é t e l v a n b e á l l í t v a ! A költségvetés egyéb irrealitásai kimutatására nincs terünk. A személyi természetű kiadások összege 250 millió korona. Az ország termelési erejével arányban nem álló oktalan költe-

475 kezés a magyar állam nagy eladósodását vonta maga után, mutatja már az, hogy évente 310 millió korona szükséges az államadóssági kamatok fizetésére. A magyar állami adósság 5554 millió korona, ehhez hozzáadva az Ausztriától 1867-ban elvállalt államadósság összegét az összes adósság így 6903 millió koronára rúg. A pénzügyminisztérium 1906. évi kimutatása a magyar állam ingatlan vagyonának és cselekvő hátralékainak együttes értékét 7361 millió koronára teszi. A cselekvő hátralékok leszámításával, az államadósság összege nagyobb, mint az állami vagyon. X . Az ország fizetési mérlege. Magyarország tartozása az elhelyezett tőke összege szerint 10.293 millió korona. Már most Magyarország évi fizetési kötelezettsége a külfölddel szemben* áll a következő tételekből: államadóss á g o k k a ma ta i 1 4 1 , 4 2 6 . 2 2 7 k o r o n a , A u s z tr iá n a k f iz e te n d ő évi járulék 58,376.000 korona, helyiérdekű és társulati fővasutak címleteinek kamatai, osztalékai, törlesztései 25,7 millió, záloglevelek és községi kötvények kamatai 66 millió, jelzáloglevelek annuitásai 22,7 millió, különféle részvények osztalékai 28 millió, váltók kamatai 16,2 millió, biztosító-társaságok külföldi üzletei 2,6 millió, külföldi iparvállalatok nyeresége az országból 9,5 millió, idegen kézben levő magyarországi ingatlanok hozadéka 21 millió, hozzájárulás az Ausztriával közös-ügyek kiadásaihoz 58,3 millió, a királyi udvartartás költségei 9,3 millió és a külföldi értékpapírok kamatai 354,513.230 korona; vagyis az évi összes tartozás a külfölddel szemben 453,594.000 korona. Honnan veszi a fedezetet e tartozásra az ország? 1. A külkereskedelmi évi forgalom, kikészítési forgalom kiviteli többletéből, mely 1901—1905. átlagában 120 millió korona volt; 2. az Amerikába vándorolt magyarországi munkások évente mintegy 150 millió koronát küldenek Magyarországba. Ez a két tétel kisebb tételekkel ad 277,079.996 korona aktívát, tehát tartozás a külfölddel szembe 453,594.165 Κ bevétel a külföldtől 277,079.996 fedezetlen tartozásunk 176,514.169 Κ Gondoljuk meg, hogy a magyar állam fedezettel nem bíró tartozása évente a külfölddel szemben most 177 millió korona és az összes külföldi tartozás 453 millió. Ε 453 millió korona tartozás részbeni fedezése függ attól, milyen a gabonaaratás, jó időjárás, kedvező szél és esőjárás volt-e és termett-e elég gabona a külföldi * Dr. Fellner Frigyes, A nemzetközi fizetési mérleg. Budapest, 1908. 170. l.

476 kivitelre? Ha szűk termés talál lenni néhány egymásután következő évben, ami bennünket mindig fenyeget, akkor eltűnik a kiviteli többlet és vele eltűnik a külföldi kamatfizetések fedezetének egyetlen „reális” alapja is. Mennyire komoly aggodalom ez, bizonyítja az, hogy 1906-ban az ország kivitele 1508, millió és behozatala 1555, millió, vagyis a behozatal több volt 47, millió koronával és 1907-ben a kivitel értéke 1618 millió, a behozatalé 1652, millió s így a behozatali többlet 34, millió korona. A külföldi fizetésünkben tehát e két évben 82 millió a hiány e címnél. De még ennél is ingatagabb a másik alap. Az ország nemzetközi hitele és a külföldön elhelyezett magyar értékpapírok kamatszelvényei beváltásának lehetősége ma főleg az Amerikából visszaküldött pénzektől függ! Ha az Amerikába űzött kivándorlók egyszer nem küldenek pénzt Magyarországba hozzátartozóiknak, ha családjaikkal együtt végleg Amerikába telepednek le: a magyar á l l a m fizetési zavarokba j u t ! A magyarországi nagybirtokosok által Amerikába kergetett kivándorlók tartják fenn a nagybirtok földjáradékát és a föld értékét Magyarországon. Micsoda ingatag alapokon van ez ország gazdasági élete! És még így is évente 177 millió korona fedezetlen adóssága van az országnak. Hogyan vergődik ki hát a csődből? Magyarország egészen olyan hitelpolitikát űz, mint az alföldi kisbirtokos. Ha kevés a jövedelme, adósságot vesz fel magas kamatra, a jövedelem pótlására. És amikor meg kell fizetni a kölcsönvett 1000 korona adósságot, akkor felvesz 1500 korona kölcsönt, ebből kifizeti az 1000 koronát és még marad is neki 500 koronája. Van ismét miből élni. Ugyebár milyen zseniális fináncpolitika! Így tesz részben a magyar állam is, új adósságból törleszti a régieket, évente mintegy 50 millió korona értékpapír kiviteli-többlete van záloglevelekben és községi kötvényekben, Ausztria nélkül. Kénytelenek vagyunk vele, mert évente óriási összegű kamatot, osztalékot, tőketörlesztést kell megfizetni a külföldnek. Másrészt ideig-óráig rendezi az ország az adósságot a fizetési kötelezettségek prolongálásával, magas kamatot adván a hitelezőnek. Ausztriával szemben az ország fedezetlen tartozása évi 305 millió korona. Meddig tartható fenn ez a levegőben lógó gazdasági egyensúly a mi primitív mezőgazdasági kultúránk és pusztuló iparunk mellett? Bizonyos, hogy sokáig nem. A külföldi hitelezésnek — még uzsorakamatok mellett is — hamar vége szakadhat. A legkisebb rázkódtatás a nemzetközi viszonyokban, rettenetes erővel zúdíthat az országra óriási pénzügyi katasztrófát. Ausztria szeszélye, bosszúja milliárdnyi

477 értékveszteségeket okozhat. A nemzetközi piacokon a külföld bizalma a magyar pénzügyek realitásában már ingadozik. Zálogleveleink tömegesen özönlenek vissza. És habár a magyar és osztrák koronajáradék belértéke egyforma, a magyar koronajáradék forgalmi értéke állandóan 4—7%-al alatta marad az osztrák koronajáradék forgalmi értékének. Ez a külföldi tőke bizalmatlanságának bizonyítéka. Magyarország gazdasági élete kétségtelenül elérkezett a válság Rubikonjához. A katasztrófa csak a termelőerők és a termelés nagyarányú szaporításával kerülhető el.

XI. Lakásügy. „A legjobb szanatórium az egészséges lakás” az emberi egészség és az effektív munkaképesség fentartására, hirdeti a modern orvosi tudomány. Lássuk tehát mennyiben felelnek meg a modern közegészségi szempontoknak a magyarországi lakások és hogyan védik, ápolják a lakások a modern államok legértékesebb közgazdasági kincsét: az élő embert és a jövendő generációt? A Magyarbirodalomban az 1900. évi népszámlálás kitüntet öszszesen 2,774.386 házbirtokost és pedig ebből az őstermelőkre esett 2,242.088; a bányászati-, ipari-, kereskedelmi- és forgalmi foglalkozásúakra 328.731; a polgári és egyházi közszolgálatban és a szabadfoglalkozásban élőkre 46.911; a napszámosokra, házicselédekre 75.351 házbirtokos jutott. Vagyis az ú. n. városi polgárság nagyon gyengén van képviselve a háztulajdonosok közt, pedig a magyarországi vidéki városokban az emeletes bérház-rendszer még kevéssé terjedt el. Az alább következő tabella általános képet ad a lakóházak, a lakások számáról, szaporodásáról, a lakottság arányáról, összevetve a lakosság szaporodásával: A lakásviszonyok a Magyarbirodalomban.

*Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota 1896-ban. I. köt. 56 1. ** Az 1900. évi Népszámlálási statisztika I. kötet. 43* lap és III. köt. 1—15 lap.

478 A 3,227.190 összes lakóházból különálló lakóház volt 2,488.657 és cselédház volt 738.533. A cselédházakból a gazdasági épülettel (istálló, csűr) összeépített ház volt 707.626, azaz 96% és közös tető alatt is volt azzal 677.674 cselédház. Volt ezenkívül 13.779 kunyhó. Elgondolható, hogy az istállókkal összeépített (96%-nyi) cselédház mennyire felel meg az egészséges fekvés, a tisztaság s az ártalmas kipárolásoktól való izolálás követelményeinek. A lakóházak többsége általában nagyon primitív Az épületek falazata az egészségre ártalmas anyagokból volt építve (így sárból, vályogból épült ház volt 1,150.313, vagyis 35.6%), vagy kellő védelmet nem nyújtó primitív faházak, még inkább vastagabb faágakból (rõzséból) készült és sárral betapasztott házak voltak (ilyen volt 1,128.266, azaz 35%). Kőből vagy téglából épült lakóház csak 623.612 volt, 19.3% az összes 3,2 millióból; míg tetőzete szerint cseréppel vagy palával fedett ház az egésznek 24.8%-a volt, deszkával, fával fedett 25.8% és náddal, szalmával voltfedve 49.4%, vagyis fele az összesnek. A 3,227.140 lakásban van összesen 4,205.584 lakás és 8,645.334 lakószoba, vagyis minden lakásra 1,7 szoba s így a lakóházak túlnyomó része egyszobás viskó, sárból, rozséból készítve és szalmával, deszkával befedve. Az összes 5,645.334 lakószobából a földszinten fekszik 5,248.139 (93%) és ebben lakik 18,276.159 (95%); pincében van 8000 szoba: 15.085 lakossal; alapsoron fekszik 2019 szoba: 6687 lakossal. Az emeleteken félemelettől a padlásszobákig — csupán 390.513 lakószoba van 764.758 lakóval, vagyis Budapesten kívül itt-ott van néhány emeletes ház. Az egyes szobák ablakait, valamint hogy hány lakóházban van 1—2—3 és több szoba és mennyi lakossal: nem mutatja ki a statisztika. Kulturviszonyainkra s az egészségápolásra jellemző adat, hogy a Magyarbirodalomban 20 millió ember számára összesen 41.467 fürdőszoba készült! Ezek a túlnyomóan egy-két szobás falusi lakások jórészt, belől 2,0—2,5 méter magasak (felnőtt ember csaknem a gerendát éri) s 2—4 méter szélesek s ugyanolyan hosszúak, a szoba földje csupasz agyag, deszkapadló még az Alföldön, a jómódú parasztgazdáknál is ritkán fordul elő, a mezei munkások millióinál egyáltalán nem; a lakásablakok pedig betapasztott vagy beszögelt, kinyithatatlan ablakok. Ezekben él a földművelő munkásnép gyermekeivel s megosztja még ezt is gyakorta tehenével, sertésével, juhával, baromfiaival. „Nincs semmi túlzás abban az állításban, hogy a nagybirtokosok uradalmain az állatok elhelyezése általában jobb, mint a cselédeké. Egyáltalán nem

479 szokatlan dolog, hogy két-három népes család él egyetlen, földes szűk szobában és a családi élet legintimebb mozzanatainak, a születéstől a halálig leplezetlen tanúja a családok apraja-nagyja.” * Egy szatmárvármegyei körorvos, aki Nagybánya város közelében a néppel együtt él, írja a Budapesti Hírlap-ban (1907. augusztus 18-án): „A nép lakása valami állat részére készült ólhoz hasonló. A szoba földje vert agyag, egyetlen tenyérnyi ablaka be van szegezve, hogy télen át jobban tartsa a meleget, nyáron a hűvöset. Szellőztetés híján a szoba levegője sajátságosan savanyú, étel-ital szagtól, emberi testek kipárolgásától terhes. Ebben a szobában hálnak, laknak, főznek, étkeznek, dolgoznak, hogy a drága tüzelőanyagot — mert a környéken minden erdő a kincstáré — kíméljék. A nagybányai járásorvos hit alatt vallja, bármikor, hogy mialatt egyik oláh paraszt egyetlen szobájában a törvényszék hullaboncolást végezte a két szál deszkára fektetett hullán, ugyanazon két deszka szabadon maradt alsó sarkán a házi asszony a kukoricából készült kenyerét dagasztotta. Szó sem lehet arról, hogy ilyen viszonyok közt a difteriás, tífuszos, vagy más járványos beteget elkülönítsünk. Járványkórház, sem járási kórház pedig nincs.”

És ilyen az állapot általában az északi és keleti kevésbbé termékeny vidékeken. A városok lakásviszonyai hasonlóan rosszak. Itt a túlzsúfoltság s a világosság, szellőztetés hiánya okozza a bajokat. Így Budapest öszszes népességéből csupán 15,9% lakik olyan lakásban, melyben 1 lakószobában 1—2 ember lakik; 84,1% zsúfoltan él és pedig 1 lakószobában 2—4 személy él a lakások 34 »/o-ában; 4—6 személyenkint a lakosság 25,1%. Hatnál több lakosa volt a lakószobák 10,8%-ának, ezekben élt 77.696 ember, vagyis Budapest minden tizedik lakosa. A városi lakásokat nagyon megdrágítja a magas adó. A lakások kevés száma miatt verseny nem lévén, a háztulajdonos teljesen áthárítja ezt a roppant súlyos adót a lakóra. Ez a legsúlyosabb indirektadó, ezután következnek az élelemre, italra kirótt fogyasztási-adók, melyek mind a dolgozó népesség táplálkozását, keresetét terhelik meg. A magyarországi lakások tehát nem teljesítik fő céljukat: az emberek megvédését s egészségük megóvását a természet ellen. XII. Kereseti viszonyok. Mennyit keres a magyarországi népesség és hogyan oszlik meg a jövedelem, továbbá elégséges-e ez a jövedelem a népesség többségének életszükségletei: élelme, ruházata, lakása és szociális-kulturális költségei fedezésére, minderre következtetést vonhatunk, ha ismerjük a népesség többségét tevő munkásság kereseti viszonyait. És pedig, mivel a 10 milliót meghaladó teljesen vagyontalan proletárnépességből, a mezőgazdaságból él 7,5 millió, míg az ipari munkások és családtagjaik összes száma 1,239.000, azért külön vizsgáljuk a mezei munkások s külön az ipari munkások kereseti viszonyait. *Békésy Géza: A lakásnyomorról (Közgazdasági Szemle, 1905. 166.1.)

480 A mezőgazdasági béreknél fel kell tüntetnünk először is a napszámbéreket, mivel a munkások nagyobbrésze napszámbér alapján kapja fizetését. A napszámbérnek évi átlagát és a nyári legmagasabb napszám átlagát feltünteti a következő tabella: Mezőgazdasági munkás napszámbére évi átlagban*

Kérdés, az évnek hány napján van munkaalkalma a mezei mun-

kásnak a fenti átlagos napszáma megkeresésére? A földbirtok eloszlását véve alapul az Alföldön (9—10 millió hektár) területen: 1. a földbirtok 40%-a (0—30 kat. hold) olyan tulajdonosok kezeiben van, akik saját erejökkel végzik a mezei munkát, ezeknek munkásra nincs szükségük; 2. a földbirtok 30%-án (30—100 hold): a föld 50%-a őszi kalászos, 40%-a kapás (tengeri), 10%-a egyébb növénytermelésre használtatik; 3. a földbirtok 30%-án (100 holdtól felfelé: a föld 36%-a őszi kalászos, 14%-a tavaszi kalászos, 20%-a kapás (főleg tengeri), 20%)-a takarmány, 10%-a kereskedelmi növények termelésére használtatik. Vagyis az Alföld 80%-a egyoldalúan szemtermelésre irányul és így a tavaszi és őszi szántás, vetés, kapálás és a termés learatása, egyforma érési viszonyok mellett egybeeső és rövid időre koncentrált munkát kívánnak. Így a főbb mezei munkák teljesítése idején, a klimatikus viszonyok s a termelés természete következtében 8—14 napon át az összes napszámoserő gyorsított munkában van lekötve s azontúl egyszerre minimumra száll alá a foglalkoztatás. így az Alföldön munkát talál tavasszal a mezei munkások összesége 38 napon át, nyáron 22, ősszel 28 napon át és így egy gazdasági évben csupán 88 napon át talál a mezei munkások összesége a mezőgazdaságban foglalkozást. Ezenkívül télen 30 napi foglalkozást talál még a munkások 27%-a, 15 napit 10%-a, ősszel 10 napon át 40%, 22 napon át 22% és 18 napon át a munkások 100%-a talál mezei foglalkozást.** Nagyipar Magyarországon nem lévén, a mezei munkások * Mezőgazdasági munkabérek Magyarországon, a m. kir. földművelési miniszter kiadása. Budapest, 1907. VI—VII. 1. ** Közg. Lex., II. köt. 674—6. 1.

481

legtöbbjének ama 88—100 munkanapon kell voltaképen megkeresni egész évi jövedelmét, mert a mezei munkán kívül munkaalkalom csak imitt-amott akad s a munkás kénytelen az év felét, kétharmadát tétlenül elheverni. Hogy mennyi a mezei munkások egész évi keresete, arra vonatkozólag a földművelési minisztérium tudósítói kerületenként gyűjtenek adatokat s ezeket évente publikálja a minisztérium. Ha itt-ott szépítve vannak is ez adatok, valami szép képet mégsem mutatnak. A tulajdonképeni Magyarország 63 vármegyéje közül, a különböző vidékek gazdálkodását tekintetbe véve, a 20 reprezentatív megyében a mezei munkások egész évi összes keresetét 1907-ben adja a következő kimutatás: Mezőgazdasági munkás évi keresete, korona értékben.

482 A mezőgazdasági munkásoknak az ország megyéi többségében 300—400 korona évi összes keresete van s csak kevés megyében emelkedik 500 koronán is felül, ezért az országban az összes mezei munkások átlagos évi keresete 400—430 korona körül van 1907-ben. Vizsgáljuk ezután az ipari munkások keresetét. A tulajdonképeni iparban foglalkozó munkások száma (házi- és vándoripar nélkül) 700.000 kereső munkás. Ebből gyáripari munkás (vagyis a 20 munkásnál többet foglalkoztató ipari vállalatokban dolgozott) 1901-ben: 239.958 férfi-, női- és tanoncmunkás. Már most e gyáripari munkások átlagos hetibérét a következő tabella mutatja: Gyáripari munkások átlagos hetibére.*

Az összes munkások harmadrésze 10 koronán aluli heti keresettel bír; a női munkások 82,5%-a heti 14 koronánál kevesebbet keres, a legtöbb gyárban épen azért is alkalmazzák őket. A férfimunkások egy ötöde keres 10 koronánál-kevesebbet és három ötöde kereshet 10—20 koronát. A heti keresetet átszámítva egész évre, a gyáripari munkások 15%-ának egész évi keresete alul marad 300 koronán, 8,6%-ának egész évi keresete átlag 360 korona, 13,6%-ának évi keresete átlag 450 korona, 26,5%-ának, keresete évi 600 korona 27,9%-ának 800 korona, 7,6%-ának 1250 korona, 0,7%-ának 1600 korona vagy ennél több. Az összes ipari munkások 42%-a 500 koronán alóli keresettel bír, vagyis a létminimum és a pauperizmus örökös bizonytalansága közt lebeg. A gyáripari munkások keresetétől természetesen nem igen különbözik a többi ipari munkások keresete sem. A 239.958 gyáripari munkásnak kifizetett a fölvett 2957 üzem a statisztika szerint 165 —170 millió koronát, átlag * Az 1901-ben a Magyarbirodalomban fennállott gyárak üzemi és munkásstatisztikaja, kiadja a m. kir. kereskedelmi miniszter, Budapest 1903. 110*. 1.

483 658—662 koronát fejenként és a gyári üzemek tisztviselőinek és művezetőinek külön 32,5 millió koronát 1901-ben. Természetesen ez nagyon csekély kereset. A német munkások átlagos keresete 1200—1500 korona évente. A német munkások kereseti viszonyairól hozzávetőleges képet ad a következő kimutatás: A németországi rokkantbiztosító-pénztárak összes tagjaihói esik az egyes jövedelmi osztályokra *

A magyarországi munkásság tetemes száma azonban, főleg a mezei munkások közül nem bír, még a csekély bér mellett sem, állandó foglalkozással; télen sok a munkanélküli. A mezei munkások között 1 —1,5 millió ember keres télen foglalkozást bármi olcsó bérért, pusztán annyiért, amit megesznek. Az ország termőterületének 32%-át bíró 1945 ezerholdas nagybirtokossal szemben áll az egész lakosság hattized-héttizedrésze, mely alig keresi meg a létminimum fedezetére szükséges jövedelmet. XIII. Az élelmezés. Indokolni sem kell részletesen, hogy a kényszerű életszükségletek: az élelemfogyasztás s a ruházat-, lakásigények tetemes leszállítására kell vezetnie annak, hogy ily kevés a népesség keresete. Hogyan él, mit eszik a nép Wientől kelet felé: Magyarországon, a Balkánon, az Oroszbirodalomban, arról a nyugati embernek sejtelme sincs. Pedig ha betekintene a társadalmi szakadékba: az Abyss fenekén rettenetes dolgokat látna. Magyarország lakosságának többségét tevő mezőgazdasági munkásság élelmezése: életemódjára vonatkozólag tömérdek adatunk van; mind azt bizonyítja, hogy a mezei munkásnép az év jó felében koplal, vagy az éhínség határán van. Az erdélyi és felvidéki hegyes vidéken az éhség őrülete: a pellagra is több megyében pusztít. Miképen táplálkozik az erős munkát végző munkás a legjobb keresete és a legerősebb munka idején: aratáskor, arra vonatkozó*Troeltsch, Über die neuesten Veränderungen im deutschen Wirtschaftsleben, 1899. 145. 1.; Statist. Jahrbuch f. d. Deutsche Reich, 1904. 249. 1. és W. Ashley, German Working Classes, 1904. 105. 1.

484 lag a földművelési minisztérium által elrendelt adatgyűjtésből, Farkas Jenő* közegészségi felügyelő a következő feleletet adta: „Árvamegyében főleg burgonya, kevés borsó, némi köles, árpadara, árpa és zabliszt, káposzta a főbb tápszerek s a saját tápszereiken élő munkások és béresek még rosszabbul táplálkoznak. Hússal a lakosság nem él. A pálinka fogyasztás nagymértékű, a trsztenai járásban mezei munkák idején a férfimunkások naponta négyszer két-két deciliter pálinkát kapnak. Barsmegyében, e jó földön, két járásban „nagyobb mezei munkák dején a hús hetenként 2—3-szor a táplálkozásban helyet foglal ugyan, de nagyon kevés mennyiségben, mert az elfogyasztott hús aratás idején is személyenként hetenként csak ½ kgr.-nyi. Főként rozsliszt, kisebb mennyiségben búzaliszt és hüvelyesek szolgáltatják a tápszereket. A pálinkának naponta elfogyasztott mennyisége munkaidőben 3—4 deciliterre, aratásnál a felsővidéken 8 deciliterre tehető.” Esztergommegyében, a kitűnő búzaföldön s a papibirtokok százezer holdján „a lakosság szegényesen él. Húst csak a jobbmodúak fogyasztanak, de ők is hetenként egyszer-kétszer”, amíg a télen leölt füstölt sertéshúsból tart. A munkás húsételt nem eszik. Nagyobb mezei munka idején is kenyérből, tésztaneműekből és főzelékekből kerül ki a táplálék. Meleg ételt délben csak kivételesen esznek. Hontmegyében csak a gabona behordáskor eszik birkahúst a munkás, egyébkor soha. Főzelék vagy rántottleves és tésztaleves, túróleves, savanyúleves, kenyér a munkás mindennapi tápláléka. — Liptómegyében kenyeret, galuskát csak ünnepben eszik a munkás, egyébkor az árpa, búzaliszt keverékéből főzött csirizszerű „mika és kulasa”, burgonya, savanyú káposzta a lakosság egyedüli tápláléka. Zsiradékul ősszel juhfaggyút, télen és nyáron szalonnát — takarékosan — használnak. Férfimunkás naponta (átlag) félliter pálinkát fogyaszt. — Baranyamegyében a lakosság egyszerűen táplálkozik kenyérből és főzelékből. Legjobban él a vagyonos németség. Húsételt csak nagy mezei munkák idején esznek rendszeresen. Ε vármegyében az a szokás, hogy a női munkás reggelire a pálinka helyett tejet kap. A legjobb termőföldön Csongrádmegyében, a nagy mezei munkák idején, áprilistól—októberig a mezei munkások rendes és közönséges táplálékát liszt, tarhonya, burgonya, paszuly, lencse, répa, bab, káposzta, köleskásából készített meleg ételek képezik. Ezenkívül reggelire a kenyérhez szalonnát, túrót s gyümölcsféléket kapnak felváltva. Húsételt a nagy mezei munkák idején kapnak. Beregmegyében a lakosság nagyon hiányosan táplálkozik. A nem-magyar lakosság még a nagyobb mezei munkák idején is zablisztből, tengerilisztből készült kenyéren, burgonyán, főzeléken tengődik. Az év legnagyobb részében száraz kenyér és hagyma, itt-ott tengerilisztből készült puliszka és burgonya adja a táplálékot. Késő ősszel és télen nemcsak zsírfélére, de még sóra sem jut s azt is nélkülözik. Böjtjük van hetenként szerdán és pénteken. A karácsonyi-bőjt december 18-tól január 5-ig, a húsvéti-bőjt 7 hétig (49 napig) tart; a Szent Péter és Pál nap előtti böjt 3—4 hétig; a Máriaböjt augusztus 12—27-ig tart. A lakosság satnya, elszegényedett. — Csanádmegyében a mezei munkások főtápláléka búzakenyér. Aratás idején húst hetenként egyszer esznek, naponta két liter pálinkát szokás adni. * Magyarország közg. és közműv. állapota, IX. kötet, 76—93. lap.

485 Az erdélyi megyékben puliszka, málé, paszuly, rossz káposzta, burgonya az egyedüli tápszer. A rozslisztből készült laska már nagy ritkaság, még inkább a hús. A városokban foglalkozó munkások néha húst is kapnak. Négy liter pálinkát isznak.”

Idézhetnénk még sötétebb képet rajzoló véleményeket, azonban a dr. Farkas Jenő adatai megállapítják, hogy a mezei munkásság többsége általában nagyon silány növényi, főleg tengeri, zabliszt, burgonya, káposzta stb. táplálékból él. Búza- és rozsfogyasztás korlátozott. Keleti Károly* egész pozitíve megállapította, hogy a gabona-, főleg búza-rozstermelő és exportáló Magyarország nem búzakenyeret fogyasztó ország. Ugyanis Magyarország elfogyaszt évente 5,8 millió métermázsa búzakenyeret. Ezzel szemben kétszeresés rozskenyérből 6,5 millió és árpa-, zab-, kukoricakenyérből együtt 6,6 millió méter mázsát, úgy hogy az összes kenyérfogyasztásból esik: búzakenyérre 30,8% kétszereskenyérre 6,0% rozskenyérre 28,6% árpa-zabkenyérre 12,2% kukoricakenyérre 22,7% „A fejenként egy év alatt fogyasztott összes búzakenyér mennyiségét legfeljebb 43,91 kilogrammban láttuk kifejezve. Csak 4 vármegye van, melyben a búzakenyér átlagos fogyasztása 70—100 kg. közt váltakozik: Csanád-, Torontál-, Jásznagykunszolnok- és Békésmegye.” Ε silány élettengetésnek — mert táplálkozásnak nevezni nem lehet — az egész népesség testi egészségére, testi fejlődésére való hatását, valamint az alkohol, főleg pálinkaivás rombolását később látni fogjuk. A szeszfogyasztásra pozitív adatunk nincs. Állítják, hogy fejenként 100%-os alkoholra átszámított 5,6 liter tiszta alkoholt, vagyis 60—100 liter pálinkát fogyaszt a népesség. Bizonyos, hogy igen nagy mennyiséget, mert az 1909. évre a szeszfogyasztási adóból 177 millió korona bevételt irányzott elő az állam! És — risum teneatis! — a nemeslelkű közoktatási miniszter az 1909. évre „az alkoholellenes küzdelem hathatós megindítására” adott budgetszerűleg 15.000 koronát. A városi lakosság táplálkozására nincsenek részletes adataink, csupán azt tudjuk, hogy az ország 2306 vágódhídján közfogyasztás céljaira mennyi állat vágatott le.

* Die Ernänrungsstatistik der Bevölkerung Ungarns. Budapest, 1887. 99-101. l.

486 A közfogyasztásra levágott állatok Magyarországon*

Bár szaporodott a vágóhidak száma 213-al, az 1906-ban százezer lakosonként eső levágott állatok száma jóval kevesebb mint 1901-ben, — ami a városi lakosság csökkenő húsfogyasztását jelenti. Erre vall Budapest város húsfogyasztása is, mert míg Budapesten fejenként 1874-ben 63 kg., 1894-ben 54,9 kg., már 1900-ban 531 kg. és 1905-ben 47,5 kg. hús esett.** Berlinben a fejenkénti húsfogyasztás 78, Parisban 79 kg. Az egész Németbirodalom népessége 1879—1884-ben fogyasztott 121 kg. rozsot, 51,6 kg. búzát, 339,9 kg. burgonyát, 1895—1906-ban fogyasztott 123,6 kg. rozsot, 74,4 kg. búzát, 492,8 kg. burgonyát fejenként; rizsfogyasztása 1,66 kg.-ról 2,49 kg.-ra hágott; a cukorfogyasztása 6,4 kg.-ról felszökött 10,7 kg.-ra fejenként ugyanazon idő alatt. A birodalom átlagos húsfogyasztását 1896-ban 41 kg.-ra becsülik és pedig legnagyobb volt Badenben 57 kg., legkisebb Poroszországban 32,4 kg. Magyarország fejenkénti fogyasztása ezt annál kevésbbé közelítheti meg, mivel Magyarországban a különféle táplálék ára az utolsó 15 évben 50 — 160%-al emelkedett. A húsárak s a vaj, tej, tojás s állati termék árának emelkedéséről szóltam. A gabona ára a világpiacon alacsony volt, Magyarországon azonban a lisztgyártást 12 —15 nagy malom monopolizálja, ez szabja meg az árakat és így a kenyérár monopolisztikus magas ár. Mikor a búza métermázsája 15—16 korona, a kenyérliszt métermázsája 27—29 korona és a kenyér kilogrammja a péknél 30—35 fillér. A malmok és a pékek 40—50%-al dolgoznak a búza világára fölött. A közös vámterületen életbeléptetett magas ipari vámok, továbbá a termelés s a nyersanyag költségeinek emelkedése következtében emelkedett az Ausztriából évi 1000 millió korona értékben importált ruházati és kényelmi cikkek ára is tetemesen. Mivel a munkásnép — a fogyasztók többségének keresete — nem emelkedett arányosan az életszükségleti cikkek árának növekedésével: azért a fogyasztók többsége — mint a búzafogyasztásnál és a fogyasztásra levágott állatok számánál láttuk — kénytelen volt * Magy. statiszt. évkönyv, 1906. 125. 1. ** Közgazd Lexikon, I. köt. 882.1. és Budapest statiszt. évkönyve, 1906.

487 az utolsó évtizedben még a városokban is csökkenteni élelemfogyasztását. Ez a silány táplálkozás, silány ruházkodás és lakás a népesség egészségi viszonyaira a lehető legkártevőbb hatást gyakorolta. Szembetűnik ez, ha Magyarország népességének házassági, születési, halálozási, szaporodási adatait tekintjük át.

XIV. Közegészségügy. Népesedési mozgalom. A magyar állam és törvényhatóságok közegészségügyi politikája s a magyar szociálpedagógia azonban még nem lépte át a hivatalok, az iskolák küszöbét, hogy elvigye a szegénység és tudatlanság kettős nyomorúságában sínylődő tömegekhez: a modern szociálhygiena, az okszerű embertáplálás, embernevelés és tisztaság tudományát; bevigye a munkáslakásokba az egészséget. Még nem ébresztette fel a társadalom lelkiismeretét az a megdöbbentő tény, hogy évente 240—250.000 öt éven alóli gyermek pusztul el! Sőt ebben az országban hiányzanak még az emberápolás primitív állami szervezetei is. A társadalmi közvélemény s a hírlapok sem tartják a közegészségügyet különösen fontosnak. Államosított állategészségügy már van Magyarországon és a nemesített fajmarhák, lovak, sertések behozatala az utolsó években kezd divatba jönni! Az ember közegészségügye azonban lehető legrosszabbul áll. A Magyarbirodalomban 12.974 községre, 187 városi törvényhatósági jogú és 121 rendezett tanácsú városra,* és így 19,9 millió népességre jutott 1906-ban összesen 5370 orvos, 12.800 bába és 2204 gyógyszertár. A Magyarbirodalomban 100.000 lakosra esett orvos bába gyógyszertár 1892-ben 21,4 46,5 9,7 1906-ban 26,4 62,9 11,3 Gyógyszertár minden 200 kilométerre esett egy. Az 5370 orvos közül 1906-ban hatósági orvos volt 2462 és ezek közül a városokon kívül a 12.974 községben csupán 1500 orvos lakott. Az elhaltak tetemét megvizsgáló halottkémek között 13.556 nem bírt orvosi képzettséggel, sőt 51 községnek még ilyen laikus halottkéme sincs. 1906-ban a kórházak összes száma 449 volt 37.545 ággyal és 366.200 beteggel vagyis egy kórházra esett 815 beteg; a kórházi ápolási napok száma 11,182.000 volt: minden százezer lakosra esett az év folyamán 2,2 kórház és 1789 betegápolási nap. A statisztikai adatok bizonysága szerint, a kórházban ápoltak arányát véve tekintetbe, a legkevésbbé gondozott ausztriai tartományok: Galícia, Bukovina és Dalmácia közé sorozható Magyarország, mert csak ezek mutatnak még a miénknél is rosszabb arányokat. * Magy. statiszt. évkönyv. 1906. 79—80. 1.

488 Annál súlyosabb állapot az, mert ennek az országnak nagyobb szüksége volna az emberi egészség, testi épség ápolását szolgáló állami és társadalmi organizációkra, mint bármely más országnak. A nyomorúság, a betegség, szegénység és a tudatlanság ebben az országban nagyobb hekatombákat arat le évente, mint ami elveszett a XIX. század egy-egy véres nagy háborújában; ugyanezen okok megsemmisítik azt a kedvező hatást, melyet a lakosság egészségére az ország kedvező klimatikus viszonyai s a szabad levegőn űzött földművelő foglalkozás gyakorolhatnának. Az ország népesedési mozgalmának alakulását az utolsó negyedszázad alatt abszolút és relatív számokban feltünteti a következő kimutatás: A magyarbirodalom népesedésmozgalma

Térszűke miatt csak épen utalhatunk néhány fontosabb szempontra. Az ország relatíve magas arányú népszaporodása mellett is, ezer lélekszám szerint véve, a kötött házasságok száma nagyot csökkent, eredménye ez a nehéz megélhetési viszonyoknak. A relatív születési számot ugyanez apasztotta le 44,6-ról 37,2-re; a természetes szaporodás 25 év alatt minden ezer lélek után csak 0,2-vel emelkedhetett, mivel a csökkenő születést súlyosította a nagyarányú halálozás. A népesség pusztulását különösen a kivándorlás és halálozás illusztrálja. Magyarország halálozási aránya a legmagasabbak között van Európában, így 1891—1900. átlagában 1000 lakosra Dániában 177.4, Nagybritanniában 18,6, Hollandiában 18Ί, Belgiumban 19Ί, Németországban 22,2, Franciaországban 21,5, Olaszországban 24,6, Ausztriában 26,0, Szerbiában 26.8, Romániában 26.6, Magyarbirodalomban 29.7, Spanyolországban 30.0, Oroszországban 33.5 haláleset jutott. Vagyis a túl-

489

nagy birtokok hazájából: Magyarországból, Spanyolországból, Oroszországból nemcsak legtömegesebben vándorol ki a munkásnép, de ott legtömegesebben is hal el. Sőt még Románia és Szerbia is — mely ottani orvosok vizsgálata szerint a tömeg-szifilis hazája — kisebb halálozási aránnyal bírnak Magyarországnál. Miért? Mert az összes jelek szerint a néppusztulás Magyarországon már magát a nép-staminát támadta meg, az újabb generációk testi deréksége progresszív Regenerálódás áldozatává kezd lenni. Az a közegészségügyi-bizottság, mely Nagybritánnia legkiválóbb orvosai, szociológusai és tanügyi férfiai véleményét hallgatta meg az angol nép testi állapotáról s a véleményeket közel ezer lapon kiadta,* arra a konklúzióra jutott, hogy „it is certain, that the principal causes of phisical deterioration are: impure, improper and insufficient food and impure drinking;... and the children get a bad start, having an unintelligent mothering and improper feeding.” Magyarországon ezek az okok súlyosítva működtek. Csoportosítsuk azokat: az egészségnek meg nem felelő lakás, a hiányos ruházkodás, a földhöz ragadt szegénység, mely a munkásság nagyobb részének életét, születésétől haláláig, mondhatni egyetlen koplalássá teszi és amely elűzi a várandós asszonyokat s a szoptatós anyákat nehéz napszámmunkába; továbbá az egészségápolás, gyermeknevelés, racionális táplálkozás tekintetében uralkodó általános tudatlanság, valamint az alkoholizmus megdöbbentő nagy mértéke, hiszen a tót és román nép lakta vidékeken tej helyett is pálinkát kapnak a nők és általában pálinkát isznak a gyermekek: mindez évtizedek óta együttesen pusztítja a népet. Ezért az ellentállással nem bíró szervezet mindenféle betegségek csírájának hálás talajt kínál; dúl is itt mindenféle ragályos betegsége a nyomorúságnak és tudatlanságnak. Kitűnik ez a halálozások okait feltüntető kimutatásból. Az elhaltak összes száma az anyaországban (Horvátszlavonország nélkül, melyre nincs adat) volt:**

Az egész Magyarbirodalomban 1906-ban 128.000 halt el fertőző betegségben és 78.225 tüdővészben. A tüdővész rohamosan és állan* Report on the Physical Deterioration, London, 1904. ** Magy. statiszt évkönyv. 1893. és 1905.

490 dóan emelkedik és Magyarország négy szomorú nevezetessége közé tartozik: 1. a kivándorlás, 2. a Hungara-export, 3. a tüdővész és 4. az abnormis gyermekhalálozás. A halálokok statisztikájának e sötét képet rajzoló adatait újabban többfelől azzal támadták meg, hogy nem megbízható adatok alapján készültek. A népesség egészségügye valódi állapotának megismerése céljából — tekintettel a dolog roppant fontosságára — kerestünk tehát kétségtelenül megbízható adatokat; a munkásbetegsegélyzőpénztárak részletes kimutatása a munkásegészségügy következő állapotát mutatja: Magyarbirodalom ipari munkásbetegsegélyezése.

Ε tanulságos kimutatás megértése céljából tudni kell azt, hogy a munkaképességüket legfeljebb három napra elveszítő és a nem munkaképtelen tagok csupán ingyen orvosi tanácsban része* Magyar Statisztikai Évkönyv, 1906. 180—183. 1. * * A magyar korona országainak betegsegély zőpénztárai J 898-ban, 70—85* l.

491 sülnek. A segélyezésnek ezt a formáját 1906-ban négyszerte több ember igényelte, mint 10 év előtt. A táppénzt és kórházi ellátást igénylő betegek száma pedig nemcsak arányosan emelkedik a tagok számával, hanem minden évben relatíve az azon évi taglétszámhoz viszonyítva is magasodik. A táppénzes napok számának ez a feltűnően és abnormisan nagy növekedése — tekintetbe véve azt is, hogy a munkaképtel e n s é g me g h a t á r o z á s á b a n a z o r v o s i v i z s g á l a t s z i g o r ú s á g a , a tapasztalat szerint, állandóan erősbödött, — a munkásegészségügy igen nagyfokú rosszabbodását kell, hogy jelentse. A munkások egészségének ezt az abnormisan rohamos rosszabbodását különösen szembeötlővé teszi az a tény is, hogy míg 1895—1906. alatt a pénztári tagok száma csupán 37,l%-al emelkedett, ugyanakkor a munkaképtelen napok száma a taglétszámhoz képest hatszor akkora, a segélyezési kiadások összege pedig háromszor akkora emelkedést mutat, mert a munkaképtelen tagok részéről igénybe vett és csak a tagoknak nyújtott segélyezési kiadások összege 100,2%-al s a munkaképtelen táppénzes napok ismét 177,6%-al növekedtek. Ne feledjük, hogy ez a kimutatás a városban élő ipari munkásokról szól. Az ismertetett társadalmi viszonyok megdöbbentő romboló hatására és a népanyagnak igen széles rétegeket felölelő pusztulására van még egy döntő bizonyítékunk. Magyarországon minden felnőtt egészséges, fejlett férfi katonaköteles. A három első korosztályban minden 1000 orvosilag megvizsgált hadköteles közül alkalmasnak találtatott* Magyarországon 1870-ben még 340; 1873-ban 283; 1874-ben 221; 1875-ben 213; 1876-ban 195; 1881-ben 163; 1895-ben 164; 1894-ben 147. A Németbirodalomban minden 100 állításra köteles legényből „alkalmasénak találtatott, 1894-ben 56,2% és 1905-ben 56,3%. Amint a magyar sorozási statisztikát Keleti Károly tanulmányozta, a megdöbbentő hanyatlásról azt írta**: „A gyönge testalkat, sőt a tömegesen fellépő testi hibák (értágulás, golyva, ízületi bajok, görvély, vérbajok, mellkas, gerincoszlop abnormis képzése) miatt alkalmatlannak nyilvánítottak nagyszámát látva, alig nyomható el a föltevés, hogy e tömegesen fellépő testi bajok okai a megfelelő táplálkozás, okszerű életrend hiányában is keresendők. Ha pedig az újoncozás eredményeit összevetjük a legjobban és legrosszabbul táplálkozó országrészek és vármegyék élelmezési adataival, akkor azt látjuk, hogy * Militärstatistisches Jahrbuch; über Anordnung des k. k. Reichskriegsministeriums bearbeitet etc. Wien, 1871—1894. Ezentúl nem jelent meg. ** Die Ernährungsstatistik der Bevölkerung Ungarns, 170. 1.

492 a jól táplálkozás és jól fejlettség kapcsolatosak. A legtöbb fehérnyét (búzakenyér s néha-néha húsalakban is), fogyasztó Csongrád, Csanád, Heves, Pestpilissoltkiskún vármegyék stb. hadköteles legényei közt a gyönge testalkatúak legcsekélyebb számban vannak. A rosszabbul táplálkozó Máramaros, Arad, Krassószörény, Hunyad stb. vármegyékben a gyönge testalkatúak s alkalmatlanok legszámosabbak. Vannak természetesen helyi eltérések is; a levegő, a foglalkozás befolyással bír.” Megrajzoltuk vázlatosan az ország állapotának képét, úgy amint ma van az ország. Természeti kincsekben, kitűnő termőföldben, bőséges és jóminőségű vasérc-, érctelepekben, kőszén-, kén-, só-telepekben, kémiai anyagokban, erdőkben, a gazdasági élet összes erőforrásaiban Európának egyik leggazdagabb országa ez. És van értelmes, dolgos, munkás, józangondolkodású népe. Nem volna ráutalva a világ egyik népére sem. Ez az ország mindennel bír arra, hogy ha kell önmagában is megéljen és mindene meg van arra, mondhatni: predesztinálva van arra, hogy a modern kultúra s az emberi haladás fókusza és terjesztője legyen kelet-, délfelé! És ennek az országnak népe mégis elmaradt, kulturátlan! Fele még írni-olvasni sem tud. A nép milliószámra félig állatisorban, emberi méltóságának tudata, nagyrahivatottságának sejtelme nélkül, elnyomva tengeti életét. Azt várná az ember, hogy az intelligens társadalom telítve legyen felszabadulási és kulturális törekvésekkel. Azt hinné, hogy a nagy alkotások láza emészti. Azt gondolná, hogy a nemzet törvényhozása a nagyszabású alkotó munka kohójává és a nemzeti kulturtörekvések irányítójává készül lenni! De a magyar parlament a plurális választójoggal épen az ellenkezőt készíti elő. A Martinovics Ignác és társaival megindult népfelszabadítási reformmozgalom, négy nemzedék népének és legjobbjainak: a Kazinczyk, Kölcseyk, Széchenyi, Wesselényi, Deák, Eötvös, Kossuth Lajos s kiváló társaik minden küzdelme, népfelszabadítási törekvése eredménytelennek látszik. A nép minden emelkedési vágya, szociális lendülete, a kulturális kibontakozás kísérlete szárnyszegetten, összetörve hull alá egy kicsiny számú, de omnipotens osztály hatalmi institúciói és és a rövidlátó polgári osztály kisszerű szociális gondolkodása sziklájáról. Ma is teljes hatalmával uralkodik a feudális nagybirtok. Ma is olyan mélyen vagyunk társadalmilag mint valaha — csak a forma változott — és a mélységből felszakadó kulturális törekvések, szabadulási vágyak visszhangra nem találva hullanak vissza. Rácz Gyula.

A kivándorlás. agyarország népmozgalmi tényei háromféle eredményben nyernek kifejezést: a gyermekhalandóságban, a mindjobban terjedő egygyermekrendszerben és a kivándorlásban. Míg az előbbi kettő, a modern Magyarország anyagi és szellemi kifejlődése szempontjából mérhetetlen lucrum cessans addig a legutolsó effektíve nyilvánuló damnum emergens, amely meglevő eleven erőket, életenergiákat von el ezen országtól s juttatja azokat más fejlettebb társadalmakhoz, melyeknek azután époly problémákat okoz az ily „nem kívánatos elemekkel” való megszaporodás, mint nekünk ugyanezen, a maguk helyén igen értékes elemek hiánya. Mert amíg megfelelőbb viszonyok között ezek a kivándorlók úgyis mint termelők, úgyis mint fogyasztók nagy gazdasági föllendülést idézhetnének elő Magyarországon, addig kivándorolva, egyrészt ezt az országot fosztják meg a mondott lehetőségektől, másrészt új hazájukra zúdítanak tömeges bajokat az általuk nyújtott konkurrencia, az életviszonyok nívójának leszállítása s főleg azon tulajdonságuknál fogva, hogy a külföldön szerzett pénzüket nem fogyasztják el külföldön, hanem vagy egyenesen hazaküldik azt, ami kevés szükségletük kielégítése után fenmarad, vagy összekuporgatják, s amikor elegendő összeg van együtt, visszatérnek hazájukba, hogy ott elköltsék s ismét kezükbe vegyék a vándorbotot. Egyik esetben sem használnak állandóan hazájuk államháztartásának, ellenben mérhetetlen károdat okoznak amaz ország munkásságának, mely őket vendégekül látja.

494 Amidőn így a kivándorlás által előidézett két irányban ható bajokra rámutatok, hangsúlyoznom kell, hogy ezen bajokért nem magát a kivándorlás tényét, hanem a kivándorlásra késztető okokat teszem felelőssé. Nem kívánok ugyanis abba a hibába esni, amelybe e nemzeti és nemzetközi irányban egyaránt kiható szerencsétlenség elbírálásával szemben a vulgär tudomány és politika szokott esni, midőn fájlalja a „magyar vérnek” idegen szervezetekbe való szivárgását, s erre semmi más okot nem képes találni, mint a kivándorlóknak „gyors meggazdagodásra irányuló bűnös vágyait.” így hangzik ugyanis a megbotránkozó jajveszékelés épen azon osztályok részéről, amelyek főokozói a kivándorlásnak: az agráriusok és azok támogatói részéről. ...... Egészen más színben látjuk azonban ez okokat az altera pars meghallgatása után, azon ország tudományos köreinek meghallgatása után, amely legtöbbet szenved a magyarság tömeges kivándorlása alatt s ez az Egyesült-Államok. Egy közkézen forgó amerikai tankönyvben, mely az Unió iparának történeti fejlődését tárgyazza, a következő sorokat olvashatjuk:* „Figyelemreméltó az az átalakulás, mely az utolsó tizenöt évben a kivándorlók jellegében végbement. Nagybrittániából, Ír- és Németországból megcsappant a kivándorlás, a norvégeké és svédeké nem növekedett, míg Kelet-Európa népfölöslege mindnagyobbodó számban vándorolt az Egyesült-Államokba: Olaszország, Magyarország, Ausztria, Litvánia, Románia, Oroszország — szerencsétlen országok — parasztjai ezek, mely országokban a munkabér alacsony, az adóteher pedig magas és ahol a földbirtok elérhetetlen azon szegény emberek számára, kik ide jönnek az óceán járó gőzösök fedélközein és az EgyesültÁllamok kikötőinek bevándorló állomásain keresztül. 1904-ben a bevándorlás Dél- és Kelet-Európából az egész európai kivándorlásnak 70 százalékát tette ki. Ezen jövevények kevés pénzt hoznak zsebeikben és teljes ötven százalékuk analfabéta . . . Ezek az európai parasztok vállalkoztak arra a munkára, mely túlnehéz vagy kellemetlen, vagy kevéssé fizetett volt ahhoz, hogysem amerikai munkásokat vonzott légyen.” Sok-sok szomorú igazság foglaltatik e néhány sorban, melyből minden amerikai iskolásgyerek megtanulja azt, amit minálunk felnőtt közgazdák és szociálpolitikusok vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudomásul venni, hogy Magyarország lakosságának túlnyomó nagy számára nézve nem Kánaán, hanem „szerencsétlen ország”, melyet a nagybirtok tesz tönkre, amely két oldalon is nyomja a népet, a munkabér * The Industrial History of the United States. For High Schools and Colleges By Katharine Coman, Ph. B. Professor of Economics and Sociology of Wellesley College. New-York. Macmillan. 1905. 339. l.

495 alacsonyságával és az adóteher magasságával. Megtanulja, hogy a nagybirtok feleszi a kisbirtokot, úgy, hogy a szegény ember nem juthat földhöz: más megélhetési forrás pedig nincs számára, mert oly országokban hol a latifundium uralkodik, nem fejlődhetik az ipar. Megtanulja, hogy — ami ellen a magyar hazafias érzés fellázad, de semmi egyebet nem tesz, — bizony csak Litvániával, Romániával, Oroszországgal állunk egy nívón, s csak úgy szállítjuk az analfabétizmust az Egyesült-Államoknak, mint amazok. De nemcsak a praxis, hanem a tudomány is leszűrhet egy igen figyelemreméltó tényt a fenti adatokból és ez az, hogy a kivándorlás lényegileg az agrár-feudalizmus problémája s az mindjobban veszít jelentőségéből a fokozódó indusztrializmussal az ipari tőke és az ipari munkásság növekvő osztályharcával szemben. Az Egyesült-Államokba való bevándorlás statisztikai adatai is azt bizonyítják, hogy az agrár országokból aránytalanul nagyobb az özönlés az Egyesült-Államokba, mint az ipariakból.

vagyis az erősebben országnál, nál, mely

1907-iki bevándorlási arányszám az 1906-hoz képest legmegnövekedett Bulgária, Szerbia és Montenegrónál, TörökGörögországnál, Spanyolországnál és Ausztria-Magyarországutóbbié egymaga az egész európai bevándorlásnak csaknem

496 egy negyedrészét teszi ki; csak kevéssé növekedett a bevándorlási arányszám Németországnál, Norvégiánál, Belgiumnál, Franciaországnál; csökkent Svédországnál, Dániánál, Svájcnál. Ami a Magyarországból magából Amerikába történő kivándorlást egyébként illeti, annak mérvére és terjedésére a különböző európai kikötők feljegyzései — legelfogulatlanabb statisztikánk — megdöbbentő világot vetnek. Ezek szerint ugyanis 1871—1880-ig az Óceánon átkelt 16.448 magyar 1881—1890-ig 186.822 1891—1900-ig 285.317 az 1901. évben 70.941 a 31 év alatt összesen 559.528 magyar* Látnivaló, hogy magában az 1901. évben négyszer akkora volt a kivándorlás, mint az 1871-től 1880-ig terjedő évtized alatt, s 1901. óta is mindinkább növekedett ez a szám, olyannyira, hogy a legutóbbi években az átlagos évi átkelések száma a százezret is meghaladja. Az idevágó, ugyancsak a kikötők feljegyzései nyomán készült statisztika szerint: Kivándorolt a Magyarbirodalomból 1902-ben 91.762 személy 1903-ban 119.944 1904-ben 97.340 1905-ben 170.430 1906-ban 178.170 Az öt év alatt összesen 657.646 személy vagyis az 1902-től 1906-ig terjedő öt év alatt mintegy százezer emberrel több vándorolt ki Magyarországból, mint a megelőző 31 év alatt.** Ez a kivándorlás hatásaiban ijesztő képet tár fel. Vannak községeink, melyeknek minden felnőtt férfitagja legalább egyszer megjárta Amerikát, vannak községeink, — mint a sorozóbizottságok jelentik — melyeknek minden munkabíró férfilakosa egy és ugyanazon időben van külföldön s legújabban észlelhető az az irányzat is, hogy a kivándorló férfiak rövidesen eltávozásuk után kivitetik családjukat, végkép megszüntetve ezáltal minden kapcsolatot hazájukkal. Mi lehet az oka ennek a pusztulásnak, mely minden ragálynál jobban tizedeli a magyar népet? Erre is megfelelnek a számok, melyek * V. ö. dr. Thirring· Gusztáv: A magyarországi kivándorlás és a külföldi magyarság. 66. l. ** Magyar statisztikai évkönyv, 1906. XIV. köt., 65. L

497 kimutatják, hogy nemcsak a szegényebb vidékek lakosai azok, akik a fenti statisztikában szerepelnek, hanem mind jellegzetesebbé válik a termékeny nagy magyar Alföldről való riadt menekülés. Az ország éléstára ez, mely azonban elérhetetlen a szegény tömegek számára. Kevés gazdagok monopóliuma az. Szomorúan érdekes ez irányban a magyar nagybirtok klasszikus megyéjének, az „aranykalásszal ékes” Bács-Bodrognak kivándorlási statisztikája, mely szerint 1899-ben 32 1900-ban 168 1901-ben 422 1902-ben 3552 volt az Amerikába kivándorlók száma.** 1906-ban pedig már 5580-ra szökött fel ez a szám. Hasonló arányokat tüntet fel Szabolcs, Szatmár és Hevesmegye; nagymérvű még az alföldi viszonyokat tekintve a termékenységéről híres bánáti megyék: Torontál és Temes kivándorlása is.** Szóval nagyban-egészben nem a szegény vidékek terméketlensége, hanem a gazdagok monopóliumban léte okozza a nagy kivándorlást. Bizonyítják ezt a Dunántúli állapotok is. Hegedűs Lóránt a magyarországi kivándorlás alapos kutatója írja a dunántúli kivándorlásról szóló művében: „Magyarország területéből 33,54%, tehát épen egyharmad van lekötve korlátolt forgalmi birtokban. Nem kevesebb, mint 16,381.451 holdat zárunk el így; ennek 12%-a szántóföld... És mintha épen kikeresték volna, hogy az országnak azt a részét nyomjuk le a legnagyobb korláttal, mely legközelebb állna a kivándorlás csökkentéséhez: a hitbizományi szántóföldnek közel a felét, 355.470 holdat a Dunántúlra raktunk”. Így érthetjük meg, hogy pl. Veszprémmegyéből, melynek földjéből 35,81% kötött birtok, 1906-ban 4299 ember vándorolt ki. Az eredmény, melyre Hegedűs Lóránt a felvidéknek, a székelységnek és a Dunántúlnak kivándorlási adatai nyomán jut ez: . . . „a paraszti rögnek kell idekötni ezernyi családot . . . Ez a mi kivándorlásunk tanúsága”. S egy más helyütt: „a parasztot csak úgy tarthatjuk fönn, ha ott, hol a kivándorlás szükségessé teszi, megadjuk jogi lehetőségét annak, hogy a kötött birtok s elsősorban a hitbizomány fölbontassék olyan módozatok mellett, melyek paraszt-birtokok alkotását teszik lehetővé”. A kivándorlás azonban, miközben az éhhalált paralizálja, egyszers* V. ö. Thirring id. m. 124. 1. ** Torontálból 1906-ban 11.498-an vándoroltak ki, Temesből 5358-an, Szabolcsmegyéből 4839, Szatmárból 3801.

498 mind megfosztja az országot életerős, produktív elemektől, pedig ezek vívhatnák ki azon jobb viszonyokat, melyek elérése végett keresik fel a távoli világ partjait. Így feltartóztatja azt az elkerülhetetlen krízist, mely a feudális alkotmányokat ipariak felé tereli, feltartóztatja mindaddig, míg a népfölösleg levezetésére szolgáló országot saját krízisei nem kényszerítik arra, hogy a hivatlan vendégekkel szemben védekezzék. Az Egyesült-Államokban ez az önvédelem már régebben kezdetét vette. Már a nyolcvanas években indult meg a mozgalom annak megakadályozása végett, hogy Európa mezőgazdasági tartalékserege Amerika ipari tartalékseregévé váljék. Határozott formát nyert ez a védekezési folyamat az 1907. évi február 20-iki törvényben, mely számos szigorú intézkedést tartalmaz a bevándorlási jogosultság megszorítása tekintetében. Mindennél többet tett azonban a bevándorlás korlátozására az elmúlt év októberében kitört gazdasági válság, mely a magyarok tízezreit üldözte vissza az óhazába. Ez a tömeges visszavándorlás is alkalmat adott a bevándorolt elemek elleni újabb agitácíóra, tekintve, hogy az nagy zavarba ejtette az amerikai pénzpiacot, amennyiben a legnagyobb pénzhiány napjaiban rohanták meg a visszavándorlók a kisebb-nagyobb ingatag intézeteket, melyekben kis összegecskéik voltak elhelyezve. Nyilvánvaló mindebből, hogy a kivándorlás csak ideig-óráig jelent megoldást az agrár-feudalizmus hajótöröttjei számára s félreérthetetlenül mutatkozik az a tény, hogy a kivándorlás mind kevésbbé válik alkalmassá arra a szerepre, melyre eddig hivatva volt: az osztályharc feltartóztatására. Abban a tényben, hogy a kivándorlás csúcspontjához ért s ezeatúl már csak esés várható, sajátságosán találkozik a konzervatív nagybirtokosok és a forradalmi elemek kívánsága. Előbbiek a munkaerő olcsóbbá tételének, utóbbiak a modern, szociális Magyarország megteremtésének lehetőségét látják benne. Ez utóbbi szempontból különösen értékesek a visszavándorlók, kik már láttak maguk előtt ipari kultúrát, melyben aránytalanul magasabb a munkabér és nincs adóteher, nincs katonáskodás, sem feudalisztikus önkényuralom. Megedződött tömegek ezek, melyek egy ipari nagyhatalommal folytatott harcukban megismerték önön erejüket és megismerték a kultúra s a nagyobb mozgási szabadság értékét s ha egyszer gazdasági érdekeik idekötik őket, ha egyszer a gazdasági fejlődés parancsánál fogva ehhez az országhoz lesznek láncolva, itt is megkövetelik majd azokat az életviszonyokat, melyeket odakünn megszoktak. Akkor majd azok, akik hallottak Amerikában rögtönzött utcai szónoklatokat s látták, mint vigyáz a rendőr, hogy a szónokot inzultus ne érje, nem fogják

499 tűrni, hogy Magyarországon népgyűléseket egyszerűen betiltsanak; azok, akik odakünn részt vettek a Világ Ipari Munkásainak forradalmi mozgalmaiban, meg tudják majd védeni munkásszervezeteiket az önkényes feloszlatástól; azok akik az Óceánon túl megszokták, hogy a szóban és írásban történő véleménynyilvánítás hozzátartozik a kulturfejlődéshez, nem fogják magukat elhallgattatni egy túlbuzgó bürokráciától s akik egyszer élvezték az ipari fejlődés áldásait, gőzfűtést, villanyvilágítást és department-store-okat, nem lesznek hajlandók minderről lemondani, csak azért, mert az ő követeléseik tángálni találnák a földesúrnak járadékokban jelentkező érdekeit. Nagy szociális igények támasztását várja a visszavándorlóktól az új, a modern Magyarország s amily mértékben komplikálódnak az amerikai viszonyok, oly mértékben válik lehetővé Magyarországon egy erőteljes, egységes parssztosztály kialakulása, mely sok erővel és öntudattal támogathatja majd a városok ipari munkásságának küzdelmeit a kultúráért és a szabadságért.

Bolgár Elek.

A magyar politikai pártok és az Ausztriával fennálló kapcsolat. magyar királyság megalapításától kezdve állandó harc folyt a nagybirtok és középnemesség között az államhatalom birtokáért, s az ebből folyó ellentét képezte a pártok alakulásának alapját. Ezzel a harccal párhuzamosan — azt erősítve, gyakran keresztezve — folyt egy állandó anarchikus küzdelem is, mely épen úgy, mint Lengyelországban, inkább a bellum omnium contra omnes jellegével bírt. Minthogy a mezőgazdaság s különösen az állattenyésztés jövedelmezőségét a jobbágyi munka kezdetleges volta folytán nem igen lehetett fokozni, az uralkodó osztályoknak járadékuk emelésére, vagy bizonyos színvonalon való tartására csak egy mód kínálkozott: mennél több földbirtoknak szerzése, s mivel az ország területe a XI—XIII. század folyamán már magántulajdonba ment át: mások birtokának megszerzése és kifosztása. 1526. után a magyar trónra a Habsburgok kerültek és így szoros kapcsolat létesült Magyarország és a Habsburg ház uralma alatt álló többi országok között, mely kezdettől fogva nemcsak a király személyére, hanem a politikai és gazdasági élet fontos nyilvánulásaira is kiterjedt. Innen kezdve a fentebb érintett osztályküzdelmek jelentékeny módosulást szenvedtek, mert a magyar uralkodó osztály egyes csoportjai nemcsak egymással állanak harcban, hanem egyúttal a külföldi hatalmi és gazdasági tényezőkre támaszkodó uralkodó házzal is. A törökök kiűzése és a Rákóczi-felkelés befejezése után a XVIII. század elején az abszolút királyi hatalom az állandó hadsereg felállítása folytán a maga teljességében kifejlődött s így a gyakori

501 fegyveres felkelések lehetetlenekké váltak. Ennek következtében megszűntek a hűtlenségi perek és a belőlük folyó elkobzások is, másrészt a jogbiztonság, a közállapotok konszolidálása és a rendes bíróságok létesítése következtében megszilárdult. így lehetetlenné vált a vagyonszerzésnek az a módszere is, mely az elmúlt századokban a fő- és köznemesség közötti harcoknak a legfőbb indító oka volt: az egymás fegyveres kifosztása és az elkobzott javak megszerzése. A közöttük fennálló ellentét tehát lényegesen csökkent. A birtokos nemesség részére a járadék emelésének más módja nem maradt, mint a jobbágyság teljes kihasználása, terheinek emelése. Ebben azután teljesen egyetértett a fő- és köznemesség, de épen emiatt ellentétbe jutottak a királyi hatalommal, mely Magyarországon egyedüli jövedelmét a jobbágyi szolgáltatásokból nyerte és ezért a jobbágyokat a földesurak túlzott követelésével szemben lehetőleg védeni akarta. Azonkívül szintén pénzügyi okokból az adófizetési kötelezettséget a nemességre is ki akarta terjeszteni, mely törekvés szintén egyformán fenyegette az uralkodó osztály minden egyes tagját. A XIX. század elején a fő- és köznemesség, tehát a nagy- és középbirtok között már mélyebb gazdasági alapon nyugvó ellentét nem forog fenn és érdekeik a legfőbb vonásokban teljesen azonosak. A mi eltérés az úrbéri rendezés, a földbirtok szabaddátétele stb. kérdéseiben közöttük előfordult, nem volt alapvető jelentőségű, s ez is jórészt megszűnt 1848-ban a közteherviselés és jobbágyfelszabadítás kimondásával. Így az osztályellentét a politikailag jogosítottak körében további pártalakulás alapjául nem szolgálhatott. A földbirtokosság és a többi társadalmi osztályok között fenforgó ellentét pedig azért nem bírhatott pártalakító hatással, mert a többi osztályok vagy teljesen ki voltak zárva a politikai jogok gyakorlásából, mint a jobbágy sorban sínylő parasztság, vagy számuk csekélységénél fogva, mint a városok kereskedő és iparos polgársága, meg sem kísérelhették, hogy a politikai életben szerepet játszhassanak. Ugyanez maradt a helyzet 1867. után is. 1869-ben iparral a lakosságnak 4,19%-a, kereskedelemmel csak 0,86 %-a foglalkozott, az értelmiségű keresetűek arányszáma 0,73% volt, választói joggal pedig csak a lakosság 4,5%-a bírt. Ennélfogva pártok csak a földbirtokososztály keretén belül jöhettek létre, itt pedig alapvető gazdasági ellentét fenn nem forgott. A pártalakulás alapjául tehát csakis másodrangú szempontok és érdekek szolgálhattak. Bármily korlátlan hatalmat gyakorol valamely osztály a tömegekkel szemben, ebben a hatalomban és annak gazdasági előnyeiben az osztálynak minden egyes csoportja, illetőleg tagja egyidejűleg és egyformán nem részesülhet, főleg oly szegény és gazdaságilag

502 oly fejletlen államban, mint Magyarország. A küzdelem tehát oda fog irányulni, hogy az egyik csoport a másikat a hatalomból kivesse, vagy legalább annak előnyeiből magának is részt biztosítson. Még az ilyen pártmozgalomhoz is elválasztó vonal kell, jelszó, mely a törekvések meztelenségét takarja. Erre pedig legalkalmasabb az Ausztriával fennálló kapcsolat, az ú. n. közjogi kérdés, mert ez a pártalakításnak némi reális színt kölcsönöz, lévén ezen kapcsolat az egyes osztályok érdekeire gyakran sérelmes s ennek következtében már századok óta kifejlődött egy igen erős német-, illetőleg osztrákellenes ideológia, melyet az ellenzéki mozgalom felhasználhatott. Ezért a XIX. század folyamán, különösen pedig az 1867. óta a pártok külső képe a következő: Az uralkodó osztálynak míndenha egy vegyesen főnemesekből és középbirtokosokból álló csoportja van hatalmon, mely annak megtarthatása végett konzerválni akarja az Ausztriával való kapcsolatot. Ezzel szemben áll egy vagy több párt, szintén nagybirtokosokból és középbirtokosokból, mely a kapcsolat megváltoztatását hirdeti és tűzi ki programmjául. Érdekeik azonban teljesen azonosak, akár Ausztriához, akár a magyar társadalom többi osztályához való viszonyukat tekintjük. Ezért a küzdelem sohasem lehet közöttük heves, életbevágó és sohasem idézheti elő a politikai és gazdasági szervezet megváltozását. A közjogi alapon nyugvó pártalakulás lényegében irreális és megtévesztő. A közjogi törekvések végső célja és értelme Magyarország teljes függetlenítése lenne Ausztriától. Ezt azonban Ausztria katonai és gazdasági túlsúlya lehetetlenné teszi, de különben is a nemesség 1849. szomorú tanúságai után ily elhatározó lépésre nem vállalkoznék. A pártalakulás végcélja tehát el nem érhető. De ez nem is érdeke Magyarország mostani urainak. A magyar földbirtokososztály erősebb érdekellentétben van a magyar burzsoáziával, munkássággal, a parasztsággal, mint az osztrák uralkodó osztállyal és a császári házzal. Bármily nyomasztó terheket ró ránk a közösügyi kapcsolat, bármennyire egyenlőtlen is a két állam politikai és gazdasági ereje, mégis kétségtelen, hogy az uralkodó földbirtokos osztály a mai keretekben is kellően érvényesítheti érdekeit, mert néhány rövid időszaktól eltekintve, az Ausztriával való unió sohasem zárta el attól, hogy szűkebb hazája keretén belül korlátlan politikai uralmat gyakoroljon. De ha a magyar kereskedelem és ipar, a munkásság, valamint a parasztság irányadó befolyáshoz jutna az állam kormányzásában, a földbirtokososztály kizárólagos egyeduralmát fenn nem tarthatná. Ez pedig Magyarország gazdasági függetlenítésével okvetlenül bekövetkezik. Ausztria fensőbbségének legerősebb alapja a közös vámterület, mely az osztrák nagyiparnak biztosítja a versenytársnélküli piacot. Ennek fentartása a magyar nagybirtok és gentry

503 érdeke is. Tehát épen a legfontosabb gazdasági intézmény tekintetében a legújabb időkig egyeznek az osztrák nagyiparos osztály, valamint a magyar földesurak érdekei, mert egyedül a közös vámterület akadályozza meg Magyarországon az ipari és kereskedelmi burzsoázia, valamint erős munkásosztály kifejlődését és okozza a parasztság pusztulását, mely okok miatt a politikai és gazdasági hatalom továbbra is megmarad a földesurak kezében, amint a magyar nemességnek évszázadok során alig volt szava ama kizsákmányoló osztrák vámpolitika ellen, mely Magyarországot állandóan gyarmati szín valón akarta tartani. Nyilvánvaló tehát, hogy az uralkodó osztály keretén belül minden olyan pártalakulás, mely a dualizmus felbontását tűzi ki célul, ezidőszerint reális alappal nem bír és megtévesztésre irányul, mint mindig mikor valamely párt ideológiája kiáltó ellentétben áll legfontosabb érdekeivel. Ezért tudjuk megmagyarázni azt, hogy 1867. óta mindama pártok, melyek Ausztriával szemben a legradikálisabb álláspontot követik, mihelyt hatalomhoz jutnak, feladják összes eddig vallott elveiket és elfogadják a közös intézményeket, pedig ha ezek csakugyan oly károsak volnának reájuk nézve, mint hirdetni szokták, akkor eljárásuk egyenesen öngyilkosság lenne. Öngyilkosságra pedig az osztályok történetében példa nincs. A pártoknak, melyek a fennálló közjog ellen opponálnak, nincs más céljuk, mint egyrészt a hatalomban való részesedés, másrészt pedig elterelése a figyelemnek oly kérdésekről, melyek az ő hatalmukra veszélyessé válhatnának. Osztrák gyűlöletben nevelni a népet, hogy uralomra jutásukhoz lépcsőül szolgáljon, hogy minden baját a dualizmusnak tulajdonítsa és ne forduljon tulajdonképeni elnyomói ellen: ez a magyar közjogi pártok politikájának alapeszméje. Szinte közhellyé vált az az állítás, hogy a magyar nemzet par excellence jogász nemzet, melynek a gazdasági szempontok iránt nincs érzéke és összes tevékenységét a jogi szőrszálhasogatás, a paragrafusokon való nyargalás és közjogi viták merítik ki. Nem lehet eléggé rámutani arra, hogy ez mily tévedés. Az örökös közjogi vitázás nem a nemesség jogászi szenvedélyének kifolyása, nem Speciális morbus hungaricus, hanem ellenkezőleg bevált eszköz gazdasági egyeduralmának megvédésére. Bebizonyította ezt az elmúlt századokban, midőn a királyság jobbágyvédő javaslatainak tárgyalását közjogi sérelmeinek folytonos felhánytorgatásaival tette lehetetlenné. Megfogom kísérelni röviden vázolni azt, hogy milyen volt a magyar politikai pártok magatartása 1861. után az Ausztriával fennálló kapcsolat tekintetében s ezen vázlat világosságot fog vetni e pártoknak

504 a szociális és gazdasági kérdésekben elfoglalt álláspontjára is, valamint igazolni fogja a fentebb csak általánosságban felállított tételeket. Az 1861-iki országgyűlésen csak két párt volt: az egyik a királyi trónbeszédre felirattal, a másik határozattal akart válaszolni. Más ellentét — mely maga különben tisztán a vezérek versengéséből fakadt — őket el nem választotta, a közös vámterület ellen egyiknek sem volt kifogása és mindkét párt tagjai egyformán a közép- és nagybirtokos nemességből kerültek ki. Ugyanez mondható az 1365-iki országgyűlésről, melyen talán a konzervatívok képeztek kivételt, akik csakhogy az 1848. előtti állapotot helyreállíthassák, elfogadták az osztrák kormány közjogi programmját. A Deák-párt és az ú. n, balközép között, melyet Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán vezettek, mindaddig lényeges ellentét nem merült fel, míg kilátás volt arra, hogy az alkotmány helyreállítása esetén a király fuzionális kormányt fog kinevezni. Mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy a király Andrássyt nevezi ki miniszterelnöknek, aki teljesen a Deák-pártra fog támaszkodni, Tisza Kálmán és a balközép tüstént irányt változtattak és a leghevesebb támadásokat intéztek a kormány kiegyezési javaslatai ellen. 1867. év tavaszán megtörtént a kiegyezés és a királyt megkoronázták. Nyomatékosan figyelmeztetnünk kell arra, hogy a birodalmi egység az 1867: XII. te. ellenére is a legfontosabb intézmények, mint a hadügy, külügy és vámterület tekintetében továbbra is megmaradt. Az alkotmányosság helyreállítása csak a belpolitikai önállóságot jelentette, azt, hogy a földesúri osztály a többi társadalmi osztályok felett a hatalmat minden korlát nélkül visszakapta. A kiegyezés egyéb vívmányai csupán tartalom nélküli formulák. A kiegyezést az uralkodó osztály valamennyi csoportja — még azok is, kik színleg hevesen támadták — kitörő örömmel fogadta, mert a belpolitikai önállóság megingott gazdasági pozíciójának megerősítését is biztosította. 1867. után a pártalakulás a következő volt: A Deák-párt a 67-es kiegyezés védelmére fektette a fősúlyt, a balközép Tisza és Ghiczy vezérlete alatt a kiegyezés megjavítását és továbbfejlesztését hirdette, míg a szélsőbal, a kiegyezéssel szemben a merev negáció álláspontjára helyezkedett. A pártok tagjai mind ugyanazon osztályból, földbirtokosokból és ezek szolgálatában álló ügyvédekből, papokból és hivatalnokokból kerültek ki, csak mutatóba volt közöttük néhány iparos, kereskedő, néha-néha egy-egy paraszt. Mégis azt lehet mondani, hogy a szélsőbalnak demokratább színezete volt: a kisebb nemesség s a református papok nagy szerepet vittek benne s rendszerint ehhez a párthoz szegődött a demokratikus reformokat sürgető doktrinerek kis csapatja. A többi osztályok csak mint szavazatok szerepeltek, befolyással az ügyekre nem bírtak, amit a fentebb 1869-re közölt

505 statisztikai adatok érthetővé is teszik. A parasztság túlnyomó része a függetlenségi jelöltekre szavazott, mert osztálytudata teljesen hiányzott. A jobbágyfelszabadítást Kossuth Lajos művének tekintette s a függetlenségi párt pedig Kossuth Lajos pártja volt. A Bach-korszak összes visszaélései, a parasztság megkárosítása a földtehermentesítés és adózás kérdésében a nagybirtokosok érdekében történt ugyan, de mivel e visszaéléseket az abszolút kormány közegei követték el, a parasztság gyűlölt mindent, ami az osztrák uralomra emlékeztette s ezt az ellenzék ügyesen aknázta ki saját céljaira. Emellett a szélsőbal a közjogi önállóság követelése mellett egy egész sereg radikális szociálpolitikai követelést (általános választójog, progreszszív adó, ingyenes népiskola) is zászlajára írt, sőt a korteshadjáratok idején nem átallott a forradalmi demagógia mezejére lépni és a földosztást s az adók megszüntetését stb. hirdette. Viszont az is igaz, hogy 40 évi szereplése alatt komoly lépést demokratikus programmjának megvalósítására nem tett, holott igen csekély közjogi sérelmek miatt hónapokig, sőt évekig tartó obstrukciókkal gátolta meg az állami élet rendes menetét. A kiegyezés után az uralomra jutott földbirtokososztály meggyöngült anyagi helyzetének megerősítésére törekedett és a 48-as idők eszményi lendületét az enrichissez-vous korszaka váltotta fel s létrejön a földbirtokososztály és a haute-finance szövetsége, melynek kamatoztatásában egyetértett az egész uralkodó osztály. Ilyen körülmények között ellenzéki politika alapjául csakis a közjogi kérdés szolgálhatott, mert a földbirtok érdekei tekintetében is teljesen egyetértettek: a földadó leszállítása, az úrbéri rendezést szabályozó pátens intézkedéseinek a földbirtokosok javára történendő módosítása általános kívánságok voltak. Minden más reformot, melyet a Deák-párt sülyedő tekintélyének emelésére javaslatba hozott, úgy a balközép, mint a szélsőbal, mely 1874. óta függetlenségi és 48-as-párt nevet vett fel, azon a címen ellenezték, hogy mindaddig, míg a közjogi kérdések rendezve nincsenek, egyéb dolgokról nem tárgyalhatnak. A Deák-párt morális és számbeli züllése következtében közel feküdt a kilátás, hogy nemsokára hatalomhoz jutnak és a közjogi izgatás annál féktelenebbül folyt, mennél valószínűbb volt ebbeji céljuk elérése. A hatalom csábító vonzásának nem is tudott az ellenzék ellentállani. A balközép nagy táborából először Ghyczy Kálmán vált ki híveivel és lépett be a Deák-párti kabinetbe, s a közjogi programm feladásával elfogadta az 1867. évi kiegyezést. Követte őt 1872-ben csekély kivétellel az egész balközép Tisza Kálmán vezetése alatt, úgy hogy 1875. után a pártok elhelyezkedésében jelentős változás állott be. A kormányhatalom a balközép és Deák-párt fúziójából támadt szabad-

506 elvű-párt kezébe került, melyet 1899-ig (névleg 1905-ig) uralt a politikai élet. Tisza Kálmán történeti jelentősége abban állott, hogy azt a rendszert, mely a politikai hatalmat a birtokososztály és a haute finance kezébe juttatta, állandóbbá tette és minden változás ellen biztosította a korrupció és a választási visszaélések általánosítása útján. A nagybirtok és gentry többsége, minthogy az ú. n. „közgazdasági” tevékenységben szintén részt vett, a belső gazdasági kérdésekben pedig törvényhozási befolyása továbbra is érintetlen maradt, hosszú ideig támogatta Tiszát. A szabadelvű-párt az önkényes választási rendszer következtében, támaszkodva a királyi hatalom katonai erejére, abba a kellemes helyzetbe jutott, hogy nem kellett még azon osztályok érdekeit sem szem előtt tartania, melyekből származott és tagjai tisztán a saját egyéni érdekeik érvényesítésének szentelhették magukat. Tisza rendszerre abban is specialitás volt, hogy még az uralkodó osztály akaratának nyilvánulását is meghamisította. Bekövetkezett a politikai fejlődésben azon nem szokatlan tünet, hogy a szabadelvű-párt, mely a haute finance-al való szövetség folytán csak eszköz kívánt lenni a birtokos osztály uralmának biztosítására, öncéllá lett, mely a pénzhatalmasságok segélyével saját érdeke szerint vezette a kormányzást. Magyarországon is kifejlődött az Amerikából és Angliából ismeretes, az ú. n. hivatásos politikusok típusa, mely saját érdekeit szükség esetén osztálya érdekeivel is ellentétbe helyezi. A szabadelvű-párti üzleti politikusok szereplése az uralkodó osztály anyagilag független s így kényesebb ízlésű köreiben, valamint azoknál, kik nem juthatnak hasonló befolyáshoz, élénk visszatetszést keltett és a küzdelem ellenök meg is indult. A harc vezetését a nagybirtok egy csoportja vette kezébe, mert a szabadelvű klikkrendszer is egyre inkább a vármegyei hivatalnok-gentryre és a gazdag bankárokra támaszkodott. 1875. utána balközép nem fuzionáló része egyesült a Deák-pártból Tiszáék által kiszorított konzervatív főurakkal, majd 1878-ban újabb elégedetlenkedők csatlakozván hozzájuk egyesült ellenzék címen alapítottak pártot. A harc ezúttal is közjogi téren tört ki, annál is inkább, mert a szabadelvű-párt felfelé úgy szerzett magának állandóságot, hogy készségesen teljesítette a militarizmus és az osztrák nagyipari vámpolitika követeléseit, s így az ellenzék e téren itt támaszkodhatott leginkább a többi osztályok és tömegek rokonszenvére. A gyáripar ugyanis az osztrák verseny folytán nem tudott fejlődni. A kisipar a gazdasági élet fejlődésével pusztulásnak indult és ezért szintén az osztrák versenyt okolta. A kiskereskedelem pedig osztrák hitelen tengetve életét, kényre-kedvre ki volt az osztrák gyárosoknak szolgáltatva. Hogy a parasztság miért volt osztrákellenes, már régebben kifejtettem. Az értelmiségi foglalkozá-

507 súak az uralkodó osztályok után igazodván, szintén osztrákellenesekké lettek. Mindezen osztályokra a dualizmusból súlyos hátrányok háramlottak, csak egyedül a földbirtokosság volt az, amely érdekeit a dualizmus körén belül is boldogult. De ügyesen használta fel a többi osztályok reális sérelmeit saját érdekeinek előmozdítására. A szabadelvű-párt mindent megtett, hogy a földbirtoknak, mint osztálynak érdekeit a közös vámterület keretén belül biztosítsa s a törvényhozás minden tekintetben dédelgette azokat, így az 1887. évi kiegyezési törvény már meghozta az agrárvámokat. A hadsereg szállításaiban a földbirtok is részt nyert, a szeszadót úgy szabályozták, hogy az osztrák verseny a magyar mezőgazdasági szeszfőzdéknek ne árthasson stb. Mindez nem tudta a nagybirtokot kiengesztelni, mely a teljes uralomra vágyódott, s ezért egy része az ú. n. mérsékelt ellenzék, később nemzeti párt erősen kacérkodni kezdett a függetlenségi törekvésekkel és 1889-ben együtt vezette a rohamot a Tisza Kálmán által benyújtott véderőjavaslat ellen, ami Tisza bukását idézte elő. Gróf Szapáry miniszterelnökségével a nagybirtok befolyása a szabadelvű-pártban megerősödött és ennélfogva a közjogi küzdelem is engedett élességéből, mert kilátás volt arra, hogy a mérsékelt ellenzék beolvad a szabadelvűpártba. A szabadelvű-párt vezető csoportja fenyegetett pozíciójának védelmére és megcsappant presztízsének helyreállítására ekkor előrántotta az egyházpolitikai javaslatokat, megbuktatta Szapáryt és létesítette a kötelező polgári házasságot, 30 éves uralmának egyetlen liberális reformját. Wekerle Sándor bukása után báró Bánffy Dezső alatt elkövetkeztek a választások és a szabadelvű-pártnak az a része, mely befolyását féltette, arra ösztönözte Bánffyt, hogy mandátumait minden áron biztosítsa. Azonfelül a harmadik kiegyezés megszavazására megbízható többségre volt szükség. Az 1896-iki őszi választások, melyek vesztegetések és visszaélések tekintetében még Tisza és Szapáry választásait is elhomályosították, az ellenzéket megtizedelték s rendkívül elkeserítették. A nagybirtoknak az egyházpolitikai reform következtében a szabadelvű-pártból kiszorított része néppárt címen új pártot alakított, mely elfogadta ugyan a kiegyezést, de készséggel támogatott minden parlamenti obstvukciót, melyet a választási vereségek miatt végletekig elkeseredett nemzeti-párt és függetlenségi-párt a kormány ellen indítottak, azonkívül nemzetiségi és gazdasági politikájában demokratikus húrokat pengetett és síkraszállt a megyei közigazgatás önkénykedései ellen, mely kíméletlenül akart elbánni a néppárti mozgalommal. A nagybirtokosok öntudatos elemei az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (Omge) körül csoportosultak, s a szabadelvű-pártban uralkodó korrupció kiirtását tűzték zászlajukra, s

508 hevesen küzdöttek az összeférhetetlenségi törvény szigorításáért, melyről felismerték, hogy a szabadelvű-párt uralmát meg fogja ingatni. A kormány sajtója élesen támadta a nagybirtokosok három fontos csapatát: a nemzeti-pártot, a nép-pártot és az Omgét, melyek döntő rohamra készültek. Felismerték ugyanis az időpont alkalmas voltát arra nézve, hogy a közjogi kérdés előtérbetolásával a szabadelvűpártot az uralomból kivessék. Nemcsak a vámterület kérdését, hanem a katonai kérdést is ismét felszínre hozzák és hiába igyekezett őket a szabadelvű-párt egyrészt katonai engedményekkel, másrészt az 1897. évben kitört agrárszocialista mozgalom brutális elfojtásával kiengesztelni. A szabadelvű-pártból a még ottmaradt nagybirtokosok egy része 1898. év végén kivonul, egyesül az ellenzéki nagybirtokosokkal és a függetlenségi-párttal együtt indítják meg a végnélküli obstrukciót Bánffy Dezső ellen és 1899-ben meg is buktatják. Széli Kálmán miniszterelnöksége alatt bekövetkezik a szabadelvű-párt és a nemzeti-párt fúziója s az utóbbi a hatalom elnyerése kedvéért feladta különben is csak külsőségeken nyugvó közjogi programmját. A függetlenségi-párt szintén a nagybirtokosok be-folyása alá került, ami kitűnik abból, hogy rendkívül barátságosan viselkedett az új alakulással szemben. Mivel azonban a szabadelvű-párt üzleti politikusai, kik közjogi engedékenységük miatt a király bizalmát bírták, nem engedték ki könnyen a hatalmat kezökből, a nagybirtok, a közjogi ellentéteket főleg a katonai kérdést ismét felszította és titokban támogatta a függetlenségi-párt részéről megindult obstrukciót, mely annyira erősödött, hogy a király elbocsátotta a Széll-kormányt. Tisza István vállalkozott arra, hogy a mozgalomnak gátat vessen, de eredménytelenül, mert erőszakosabb lépései után egymásután váltak ki a többségből a volt nemzeti párt, majd a többi nagybirtokosok és egyesülnek a szintén nagybirtokos néppárttal és a középnemesség soraiból kikerült függetlenségi-párttal; megalakul az ú. n. koalíció, melyben már az Omge viszi a vezérszerepet s minthogy az önálló vámterület és magyar hadsereg jelszavaival vonultak a harcba, a burzsoázia és a parasztság csatlakozott hozzájuk. A választás a szabadelvű-párt bukásával végződött. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szabadelvű-párt közjogi politikája őszintébb volt a többi pártokénál, mert számolt a tényleges viszonyokkal és nem keltett beválthatlan reményeket. Azt is el kell ismerni, hogy színvonala — szemben főleg a függetlenségi-párttal — európaibb volt és a kapitalizmus a haute finance-al való szövetsége folytán uralma alatt hódított tért Magyarországban. A szabadelvű rendszer elleni küzdelemben főleg a katonai kér-

509 dések játszották a vezérszerepet, mert a birtokososztálynak érdekében volt e kérdések kiélezése, hogy az önálló vámterület tekintetében bekövetkezendő árulását elleplezze. A nagy- és középföldbirtok, mint már kifejtettem, a közös vámterület mellett is jól boldogul. Kifogása ellene legfeljebb annyiban volt, hogy a külföldi szerződések megkötésében és az autonóm vámtarifa megállapításában a közös és osztrák kormánynak nagyobb befolyása volt, mint a magyarnak. Mihelyt ezt a befolyást a maga részére is biztosítani tudta, tovább nem ment s 1899-ben hatalomra jutván, nem tényleges önálló vámterületet, hanem csak az önálló vámterület jogi formuláját iktatta törvénybe. A nagybirtok az önálló vámterület tényleges megvalósításától főleg azért idegenkedik, mert attól fél, hogy az önálló vámterület iparfejlesztő hatása alatt kifejlődő burzsoázia politikai egyeduralmát fogja veszélyeztetni, az ipar a munkáskezeket magához fogja vonni, többé nem kaphat 40—50 fillérért napszámosokat és amit elsősorban kellett volna említeni, leginkáb a szocializmus terjedésétől fázik. És hogy a kapitalizmus térfoglalásától mennyire oka van a nagybirtoknak tartani, néhány szám is igazolja. Az ipari lakosság az ország Össznépességének 1869-ben 4,19%-át, 1900-ban 13,5% tette ki. 20 munkásnál többet foglalkoztató vállalat 1880-ban volt 1197, 1900-ban pedig 2474. A törvényhatósági városok népessége 1869—1900. között 987.000-ről 1,749.000-re növekedett. A pénzintézetek összes vagyona 1901-ben 5600j millió koronát tett ki, A kereskedelemmel foglalkozott 1869-ben a lakosság 0,86%, 1900-ban 2,9%. A vasutak hossza 1869-ban 2736 km. 1901-ben 17.274 km. Bármily hatással is lenne az önálló vámterület, az kétségtelen, hogy a magyar gazdasági életben benrejlő kapitalisztikus tendenciákat rendkívül erősítené, ami a földbirtokosok túlsúlyát rövid időn belül megtörné. A nagybirtok az 1905. évi választási küzdelembe az önálló vámterület és magyar vezényszó jelszavával indult, vagy legalább is oly jelölteket támogatott, akik e jelszavakat hangoztatták. Tette ezt természetesen abban a reményben, hogy szavát nem kell beváltani. A győzelem, melyet kivívott, nagyobb volt, mint amennyire számított, többségre jutott és ennek következtében az a veszély fenyegette, hogy ha szavát legalább részben nem váltja be, elveszti az uralkodó osztály többi rétegeire gyakorolt befolyását. Ezért kezdetben nem vállalta el a kormányt, úgy hogy a király kénytelen volt báró Fejérváryt miniszterelnöknek kinevezni, ki parlamenti többség hiányában abszolút módon kormányzott. A koalíció pedig folytatta tovább az izgatást a katonai kérdésben, mert ha e téren sikerül bármily csekély engedményt elérni, tekintélye meg van mentve. De másrészt tudta azt, hogy (önálló vámterülettől eltekintve) gazdasági kérdésekben

510 inkább érhet el engedményt és a katonai követelések alkalmas pressziónak látszottak arra nézve, hogy elejtésök ellenében a vámszerződéseknél érdekeit az osztrák iparral és agráriusokkal szemben biztosítsa. És e célt el is érte, mert a válság folyama alatt megkötött szerződédésekben, a Szerbiával folyó tárgyalásokban és vámkonfliktusokban, továbbá az autonóm vámtarifában érdekei oly messzemenő védelemben részesültek, mint 1867. óta sohasem. De a legfontosabb okot képezte 1906. év március 1-ének veszedelmes közeledése. Ezen a napon kellett ugyanis a Tisza és Fejérváry kormányok által már megkötött külföldi szerződéseknek életbe lépniök. A nagybirtokra nézve életkérdéssé vált, hogy a válságot kihúzza, mert ezzel elhárítja az önálló vámterület veszélyét. Ha ugyanis a külföldi szerződések életbelépnek, nyilvánvaló, hogy az önálló vámterület azok lejártáig meg nem valósítható. Ezért makacsul ragaszkodott a katonai követelésekhez és árulónak nyilvánított mindenkit, aki gazdasági előnyök ellenében hajlandó a katonai vívmányokat elengedni. A válság elhúzása folytán kényszerítette a Fejérváry-kormányt, hogy a szerződéseket rendeleti úton léptesse életbe. A taktika kitűnően sikerült, mert az önálló vámterület veszélye elmúlt, viszont a tájékozatlan közvélemény előtt a kormányt úgy tüntette fel, mint amelyet a gazdasági függetlenség meghiúsulásáért a felelősség kizárólag terhel. Mihelyt ez a veszély elmúlt, 1906. áprilisban megkötötte a királlyal a békét és közjogi programmjának feladásával elvállalta a hatalmat. Késztette erre az a körülmény is, hogy Magyarország társadalmi struktúrájában az idők folyamán — miként láttuk — jelentékeny változás ment végbe. Az agrárszocialista mozgalom véres elfojtása csak előmozdította a szocializmus terjedését, az ipari munkásság hatékonyan szervezkedni kezdett és a politikai élet tényezőjévé vált, úgy, hogy 1905-ben a Fehérváry-kormány szemben állva az egész földbirtokososztállyal, velük szemben a tömegek rokonszenvét akarta megnyerni, s az általános választójogot hozta javaslatba. A koalíció felismerte a helyzet veszélyes voltát és sietett a békét megkötni, hogy az általános választójogot meghamisíthassa. Átvette tehát a kormányzást a koalíció, melynek kebelében az egész uralkodó osztály, elsősorban a földbirtokososztály egyesítve van, A munkásságon kívül a parasztság is öntudatra kezd ébredni, a burzsoázia jelentőségének emelkedését pedig fentebb mutattam be számokban. A földbirtokososztály uralmát minden oldalról veszély fenyegeti — s ez magyarázza meg, hogy a koalíció évek óta együtt marad, dacára annak, hogy a legszéthúzóbb elemekből áll és hogy benne teljesen túlsúlyra jutottak a konzervatív és klerikális elemek. I t t magáról az osztályuralomról

511 van szó, s ezért kellett a királlyal megbékülni, hogy minden erejöket a többi osztályok ellen fordíthassák. Elől járt ebben a függetlenségi-párt, mely követte Tisza Kálmánnak 1875-ben, Apponyi Albertnek 1899-ben adott példáját s teljesen feladta közjogi programmját. Az hogy tagjai beszédjeikben régi fogadkozásaikat továbbra is ismétlik, senkit sem téveszthet meg a dolog lényege iránt. Annyi tény, hogy a függetlenségi-párt évről-évre megszavazza a közös költségvetést, részt vesz a delegációban, megszavazza az újoncokat a közös hadsereg számára, elfogadta a Wekerle-Beck-féle kiegyezést, mely sokkal kedvezőtlenebb úgy a Széll-Körber-, mint a Bánffy-Badeni-féle egyezményeknél, de viszont azon lényegtelen és megtévesztő vívmányt tartalmazza, hogy az Ausztria és Magyarország közötti vámkapcsolatot nem szövetségnek, hanem szerződésnek hívják: s végül üdvözli a császárt 60 éves jubileuma alkalmából. Amit 40 éven át a legnagyobb hevességgel támadott és hazaárulásnak hirdetett, buzgósággal védelmezi most egy csekély ellenzék támadásával szemben. De nemcsak közjogi programmját, hanem demokratikus múltját is megtagadta, teljesen a nagybirtok karjaiba vetette magát s reakciós érzület tekintetében a koalíció valamennyi pártját felülmúlja. A koalíció elvtagadásának meg is van az eredménye, mert közjogi téren mutatott szolgálatkészsége és engedékenysége folytán kinyerte a királyi beleegyezést a plurális választójoghoz és így a saját hatalmát úgy gazdasági, mint parlamentáris tekintetben hosszabb időre biztosította. Egy csekély töredék kivált a koalícióból és bal párt név alatt játszik ellenzéki szerepet. De működését komolyan venni nem lehet, mert a nagy szociálpolitikai kérdésekben álláspontja alig tér el a kormányzókétól. Még két párt szerepéről kell megemlékeznünk. A nemzetiségi pártok politikája általában az, hogy a magyar uralkodó osztály brutalitásával szemben a királyi hatalomnál keressenek támogatást és orvoslást. Ezért közjogi kérdésekben ellenzéki álláspontot rendszerint nem foglaltak el; de belpolitikai kérdésekben gyakran modern demokrata elveket hirdettek. A négy képviselőt számláló demokrata-párt jórészt a zsidó kispolgárságból kerül ki, sok modern követelést hirdet, de nemzetiségi politikája csaknem oly elfogult, mint az ú. n. történelmi pártoké. A magyarországi szociáldemokrata-párt csak 1899. után jelenik meg, mint tényező a politikai élet színpadán, s a parlamentben képvielője még nincs. Az osztályharc alapján állva, azonnal felismerte a közjogi programm megtévesztő voltát s leleplezte a földbirtokososztály valódi törekvéseit. Felismerte egyúttal az önálló vámterület jelentőségét is s az 1903. ápr.

511 16-án tartott pártgyűlés annak megvalósítása mellett nyilatkozott. A határozat indokolása nagyon helyesen azt mondja, hogy a Magyarország és Ausztria között fennálló vámközösség lehetetlenné teszi a magyar ipar kapitalisztikus kifejlődését, mert ezt védtelenül kiszolgáltatja a fejlettebb osztrák ipar versenyének. Minthogy pedig Magyarországnak nagy érdeke, hogy ipari termelőerejét teljesen kifejlessze, ezért a nemzetközi szociáldemokrata-párt szükségesnek tartja az Ausztriától való teljes gazdasági különválást. Az elmondottakból azon végeredményre jutunk, hogy Magyarországon egy osztály uralkodik és vesz részt a parlamenti életben, hogy a közjogi ellentét irreális pártalakulatokat hoz létre s csak a magyar földbirtokososztály uralmának lelepzéséul szolgál. Minthogy pedig a tervezett plurális és nyílt választói jog a jelenlegi osztálytagozódást konzerválja, sőt meg fogja rögzíteni, — a közjogi szempontok ezután is háttérbe szorítják majd a gazdasági és kulturális kérdéseket. Ez a megtévesztő ideológia csak akkor fog a politikai élet színteréről eltűnni, ha a parlamentben oly tényezők jutnak irányadó befolyáshoz, melyek eddig oda be sem juthattak, vagy pedig bent tétlenségre voltak kárhoztatva: az iparos-kereskedő burzsoázia, munkásság és parasztság. Ezt a változást pedig egyedül az általános, egyenlő és titkos választói jog idézheti elő, melynek megvalósítása épen azért a közjogi jelszavakkal való félrevezetés végét is jelentené.

Szende Pál.

A magyar szociálpolitika mérlege. z ipari munkásság mozgalmának fenyegető ereje s a földbirtokososztály s az ipari burzsoázia közti ellentét: a legjelentősebb ösztönzői a szociálpolitikai haladásnak. A fejletlen magyar ipar nem fejleszthetett erős ipari munkásságot és hatalmas ipari burzsoáziát. Az államban majdnem teljesen egyedül uralkodik a földbirtokososztály, a lelkéből lelkedzett hivatalnoki karral. S ez a magyar állam annyira nem fél komolyan a mai ipari burzsoáziától, hogy az ipart mesterségesen fejlesztő politikát űz, amely természetesen nem ütközik bele a nagybirtok érdekeit istápoló adópolitikába és vámpolitikába. Az osztrák versenytől szorongatott magyar ipar nemcsak fontos pozitív pénzbeli támogatást kap, hanem negatív előnyökben is részesül. A munkásvédelem hiányossága — az önálló magyar szociálpolitika is a közös vámterületen belül — a magyar iparnak juttatott kedvezmény. De szociálpolitikánk kialakulását az ipari burzsoázia és a földbirtokosság viszonyán kívül, még nagy mértékben, sőt talán döntő erővel határozza meg az uralkodó földbirtokososztály viszonya a mezőgazdasági munkásosztályhoz. A nagy- és középbirtok éles fegyverekkel éles harcot folytat a mezőgazdasági proletariátussal. S alig hihető, hogy az uralkodó osztály mezőgazdasági szociálpolitikájának vezető elvei ne éreztessék hatásukat ugyanazon osztály ipari szociálpolitikáján. Miután úgy látszik, hogy a magyar szociálpolitikát elsősorban a földbirtokos osztály érdekei irányítják, legelőször a mezőgazdasági szociálpolitikának kérdéseit veszem szemügyre.

514 I. A mezőgazdasági szociálpolitika. A magyar nagybirtoknak sok munkáskézre van szüksége. A jobbágyfelszabadítás óta nőttön-nő a mezőgazdasági proletariátus száma és folyton rosszabbodik gazdasági helyzete. Beismerik azt maguk az agrárius írók is.* Ennek a jelenségnek valószínűleg legfőbb oka az a körülmény, hogy Magyarország belekerült a kapitalisztikus világgazdaság sodrába. Az amerikai verseny a gabona árának nagymérvű csökkenését idézi elő, az újmódi gazdálkodás következtében a földbirtokosok jelentős része eladósodik. A veszteségek és terhek egy részét a politikailag és gazdaságilag erősebb birtokososztály igyekszik áthárítani a gyengébb munkásosztályra. De ezen az áthárításon kívül a kereslet és kínálat automatikus erői is rontottak a munkásosztály sorsán. A gazdasági gépek behozatala csökkenti a keresletet. A népesség szaporodása s az önálló gazdáknak a proletáriátusba sülyedése növeli a kínálatot. A kínálat erősbödéséhez hozzájárult Magyarország közlekedési hálózatának kiépítése. A vasútépítések befejeztével fölöslegessé vált munkások s a megolcsóbbodott közlekedéssel Felső-Magyarországnak a nagy magyar alföldre vonuló kisebb igényű földmívelői erősen megdagasztották a munkát keresők seregét. A fejletlen ipar viszont alig nyel el valamit a mezőgazdasági munkásság tartalékhadából. Ezeknek az erőknek a nyomása alatt mélyen sülyed a mezőgazdasági munkabér, a a mezőgazdasági munkásság lakása, táplálkozása mind rosszabbá lesz. A munkásságot a birtokosok a rosszul fizetett munkán kívül még ingyen munkára, robotra is szorítják. A jobbágyság jogi formája megszűnt, de gazdasági tartalma feléledt. A munkabér jó részét rendszerint a termés egy hányadában szabják meg. Rossz termés esetén beüt a teljes nyomorúság. A 90-es években a magyar Kánaánban éhtífusz pusztít a munkás nép soraiban. A népesség — a sorozások eredményeiből megállapíthatóan — degenerálódik. Mikor a Dunántúl valamelyik falujában az orvos egy csomó letartóztatott sztrájkoló aratómunkást megvizsgált, nagy részüknél súlyos szervi bajt állapított meg.** A fizikai életmód színvonalának sülyedésével egyidejűleg emelkedik a nép lelki életének színvonala. Iskola, sajtó, vasút tágítják látókörét, a nagybirtokokon való közös munka, nagy parasztvárosok piacain a munka közös keresése növeli benne az együvé* L. Dr. Gaál Jenő: Az alföldi munkásmozgalom 1891. — Dr. Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság. 1898. ** Leopold Lajos: Az aratógép szociológiája.

515 tartozás érzését. A nyomorúságból elégületlenség lesz és a nép elégedetlensége a kivándorlásban és a munkásmozgalmakban érezteti hatását. Ahol legnagyobbak voltak a latifundiumok, legeladósodottabb a föld, legalacsonyabb a munkabér, ott kezdenek mozgolódni először a földműves munkások. Békésmegyében és Csanádmegyében a falusi nyomor s a városi szocializmus érintkezéséből született meg a magyar agrárszocializmusnak sajátos színezetű népmozgalma. 1891-ben Orosházán és környékén, 1894-ben Hódmezővásárhelyen a földművelő munkások köröket alakítanak. Földmívelő munkások jelennek meg a magyarorszsgi szociáldemokrata-párt kongresszusain, sőt 1896-ban már önálló földműves kongresszust is tartottak. A magyar közigazgatás e mozgalom elfojtása érdekében félretesz minden törvényes gátat s az erősebb jogán tűzzel-vassal akarja kiirtani. A földművelő munkások egyesüléseit, gyűléseit feloszlatják; megbüntetik még azokat is, kik a gyűlésre engedélyt kérnek. Lapjaikat, gyűjtött pénzeiket elkobozzák, az újságokat nem adja ki a posta az előfizetőknek. A vezetőket toloncolják és büntetik. Végül a legsúlyosabb esetekben megszólal a csendőrök fegyvere. Orosházán 1891-ben az agrárszocializmusnak 100 sebesültje, Battonyán 4 halottja van.* Az állapotokat hűen jellemzi Gaál Jenő műegyetemi tanárnak, a gazdaosztály egyik tudományos képviselőjének a következő kijelentése**: „Törvényhozásilag az szabályoztassék részletesen és szigorúan, ami ma sikerrel ugyan,de úgyszólván a törvény keretén kívül történik Békésmegyében”. A törvény keretének az eltávolítása sem tudta megakadályozni, hogy a földművelő munkásság 1897-ben a bekövetkezendő rossz termés és az ezzel járó csekély részesedés és biztos nyomorúság miatt aratási sztrájkba törjön.*** Ez a sztrájk messze túlhaladta az agrárszocializmus területét és a meglepett gazdaosztályt, bárha az állam munkásokat és katonákat bocsátott segítségére, mégis jelentékeny engedményekre kényszerítette. A bérek 40—50%-al emelkedtek s velük egyenes arányban nőtt a földbirtokosság elkeseredése. A belügyminiszter 1898-ban 1136. és 766. számú rendeleteivel a tőle függő egyesülési és gyülekezési jogot az ország egész területére terjedően * Dr. Gaál Jenő idézett műve és Ladányi Rezső: Földmunkás-mozgalom Magyarországon. Szocializmus, II. évf. 1—5. szám. ** Gaál Jenő id. m. 40 old. *** Az agráriusok egyletének, az Omge-nek 1896—1897. évi évkönyve írja: „Ezen munkásmozgalmak minden szociális izgatás nélkül is a rossz termés folyományaként bekövetkeztek volna.”

516 szigorítja, 15 napig terjedhető elzárással és pénzbüntetéssel sújtja a nem engedélyezett egyesületekben és gyülekezésekben résztvevőket. A parlamentben szigorú represszáliákat sürgetnek. A korábbi represszáliákat ismerve, elképzelhetjük, minő jelentősége lehet itt a „szigorú” szónak. A hangulatot jellemzi egy képviselőnek a parlamentben tett kijelentése: „Nincs itt semmi baj, csak egy párt fel kellene kötni és vége”.* Törvényt akarnak hozni, nem olyat, amely törvényesítse, hanem amely kegyetlenségében meghaladja a törvénytelen gyakorlatot. Magyarország népessége gyér, ipara fejletlen, alsó osztályai műveletlenek, földbirtokos uralkodó osztálya csaknem egységes. Ilyen előfeltételek mellett nem fejlődhetik ki igazi demokrácia. S ahol nincs demokrácia, ott nem lehet demokratikus a szociálpolitika. Egy feudalisztikus jellegű uralkodó osztály az ellene intézett támadást csak a csekély szabadságjogok megfosztásával véli leverhetni. Ilyen talajból nőtt ki a földművesmunkások ellen irányult 1898: II. te, a magyar szociálpolitika egyik alaptörvénye. Már az 1876-os cselédtörvény ismeri a szerződésszegő mezőgazdasági munkás karhatalommal való elővezetését és megbüntetését. Szabályait azonban nem tartotta eléggé erélyeseknek a magyar törvényhozás. Oly törvényt akart hozni, amely teljesen lehetetlenné tegye az aratósztrájkot, vagyis amint a törvényhozók magukat kifejezni szokták, a nemzeti termelés zavartalan menetét biztosítsa. A törvény ismer preventív és represszív büntető intézkedéseket. Aki mezőgazdasági munkások sztrájkja céljából összebeszélést létesít, izgat, ily célból összejő, vagy ily célra helyiségét átengedi, 60 napi elzárással és 400 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető. Ugyanígy büntethető az is, aki bár szerződött, a munka helyén meg nem jelenik, onnan jogtalanul eltávozik, a munkáját nem folytatja szakadatlanul vagy azt rosszul teljesíti. A meg nem jelent vagy jogtalanul eltávozó munkást a közigazgatási hatóság a szerződést felmutató gazda kérelmére a munkás meghallgatása nélkül karhatalommal köteles elővezetni. Az ilyen ügyekben az eljárást azonnal meg kell indítani, megszakítás nélkül kell folytatni, az ítéletet nyomban kell kihirdetni, és a felebbezésre való tekintet nélkül végrehajtani. Ez Magyarországon, ahol pl. 1905-ben a sommás perek 20%-ának átlagos tartama a 3 hónapot meghaladta, kétségtelenül statáriumot jelent. A sztrájk megtörését célzó szabályok hathatós megvalósítását a törvény különböző módokon biztosítja. Az ellenőrzés köny* L. Tarczai Lajos: Az 1898: II. t.-c. tárgyalása. Szocializmus I. évf. 14. sz.

517 nyebbsége okából a munkásoknak igazolványokat kell váltani, írásbeli szerződéseket kell kötni. (A mezőgazdasági munkások jelentős része analfabéta, a szerződéskötésnél tehát ki vannak szolgáltatva a földesúrnak.) Hogy a szerződésszegést nehezen határozzák el, a törvény kimondja az együtt szerződők egyetemleges felelősségét. S ha a jól ellenőrzött munkást a sztrájktól nem tartja vissza sem a büntetéstől való félelem, sem a társaiért való vagyoni felelősség, erre az esetre a törvény a gazdának olyan jogot ád, amellyel talán vissza tudja terelni a megtévedtet. A hatóság ugyanis elengedheti a büntetést, ha az elítélt munkást a gazda visszafogadja s ez a munkát teljesíti. A legfőbb garanciája azonban a törvény szándékai megvalósulásának a törvényt végrehajtó hivatalnokok személye. A törvényt a földesurak választotta közigazgatási hivatalnokok foganatosítják. Néhány konzervatív szellemű író ítéletével jellemzem ezt a közigazgatást. Gaál Jenő szerint:* „vannak hatóságok, melyek előtt a munkásnép sohsem kap a munkaadókkal szemben igazat”. Czettler Jenő dr. a Magyar Gazdák Szemléjében ** azt írja róluk, hogy csak akkor érdeklődnek a munkásnép helyzete iránt, ha az elégületlenség valamely lázadás képében előttük áll. Az 1898: II. tc.-et dicsérő Horváth János*** szerint, pedig a magyar közigazgatás rossz és részrehajló. Ebben a szociálpolitikai alkotásban igen sok a gazdavédelem, de természetszerűen kevés a munkásvédelem. Megmarad a robot, mert a munkások versenye miatt az indokolás szerint, nem lehetett eltörölni. (Később, mint Majláth gróf beösmeri, a munkások sztrájkja miatt jórészt megszűnt.) Korlátlan marad a nő- és a gyermekmunka. Az 1900-as népszámlálás szerint kb. 300.000 7—14 éves gyermek dolgozik a magyar mezőgazdaságban. A napszámosok munkaideje a javaslat patriarchális időmeghatározása szerint „napkeltétől napnyugtáig” tart. De mégis került a törvénybe a sok büntetés ellensúlyozása kedvéért (sajátos indoka a szociálpolitikának) egy kevés munkás védelem. A törvény eltiltja a truckrendszert, a rossz élelmet adó gazdát készpénz fizetésére szorítja s előírja, hogyha a munkabér a remélt termés valamely hányadrésze, akkor az készpénzben vagy súly szerint is megállapítandó. Így rossz termés esetén a munkás nincs teljesen kiszolgáltatva. A gyér munkásvédelmi szabályok megtartását azonban nem * Id. m. 33. old. **A magyar állam mezőgazdasági szociálpolitikája. *** Magyar jogászegyleti értekezések 138. sz.

518 független felügyelők, hanem a pártos közigazgatás őrzi ellen. Romániában, a Balkán-államban, hol a földművelő munkásság elkeseredését nem vezeti le olyan nagy mértékben a kivándorlás, mint nálunk, a munkásmozgalmak eredményekép olyan törvényt hoztak, amely pl. előírja a munkások részére minimális munkabérek és maximális munkateljesítmény megszabását.* Az 1898: II. tc.-et a pártokra oszló magyar parlament majd nem egyhangúlag fogadta el. (Az általános szavazásnál mindössze ketten szavaztak ellene.) A szocialistákon kívül csak néhány „doktrinert” háborított fel. Így pl. a Jogi lexikon azt írja,** hogy e törvényben az alkotmányos szabadsággal össze nem egyeztethető retrográd intézkedések vannak. Külföldön megbotránkozással vegyes csodálkozás kelt a nyomába. Még a porosz agráriusok is reakciósnak tartották.*** S egy távolról sem radikális lap, a Monatsschrift für christliche Sozialreform így ír róla: „Niemand wird sich des Gedankens erwehren können, dass dieses Gesetz zu den barbarischsten gehört, die je ein menschliches Gehirn zur Unterdrückung von Mitmenschen besonnen hat.”† Csak néhány rokonléleknek tetszését sikerült megnyernie. így pl. méltányló elismeréssel nyilatkozik róla földművelésügyi miniszterünk lelkes tisztelője Gonnard lyoni professzor a La Hongrie au XX-e Siècle c. művében. †† A termelés zavartalan menetét biztosító 1898. évi II. te. meghozatala után pár évvel törvényeket hoztak a mezőgazdasági munkások biztosítása tárgyában. Az 1900: XVI. és az 1902: XIV. tc.-ek ki akarják engesztelni a mezőgazdasági munkásokat. Sok eredménye e törvényeknek nem volt. A munkás- és cselédpénztár betegsegélyt nem nyújt. Egyedül baleset, rokkantság és halál esetére ad némi kárpótlást, de a segélyezés oly csekély mérvű, hogy munkásbiztosításnak ez az intézmény nagyzolás nélkül alig nevezhető. Öt kategóriája van a biztosított munkásoknak. Hogy megpéldázzam a pénztár működését, vizsgálom, hogy mit fizetnek és mit kapnak a legelőkelőbbek, az első csoportbeli rendes tagok. Évi díjuk 10 kor. 40 fill. Baleset esetén gyógykezelésben részesülnek és ha munkaképtelenek, kap* Karl Grünberg, Arbeiterschutzgesetzgebung in Rumänien Handvörterbuch der Staatswissenschaften. III. kiadás. ** 310 old. *** Generalmajor ν. Jagwitz, Soziale Gesetzgebung und Sozialdemokratie. †Idézve Bunzelnél, Studien für Sozial- und Wirtschaftspolitik Ungarns, 33. oldal. ††242 oldal.

519 nak 60 napon át 1—1 koronát. Ezt a munkaadóknak kell előlegezni, ha munkaközben történt a baleset. (Tehát az esetek legnagyobb részében a munkások a munkaadóra vannak utalva.) Ha olyannyira megrokkan, hogy rendes keresetének felét sem tudja megkeresni, kap 60 nap után havi 10 koronát. Ha baleset miatt hal meg, családja egyszer s mindenkorra 400 koronát kap; másfajta halál esetén a legnagyobb végkielégítési összeg 270 kor. Aki baleset miatt segélyt még nem kapott, annak 65-ik életéve betöltésekor 100 kor. jár. Kuriózumkép megemlítem, hogy a rokkantnak munkaképtelensége megállapításakor 2 korona orvosi díjat kell fizetnie. Ennyit kapnak azok, akik a legtöbbet kapják. S ez a biztosítás nem kötelező, hanem a külső cselédek és a cséplő- és szecskavágó gépek munkásai kivételével* önkéntes. A magyar földmívelő munkásság nagy szegénysége miatt ez azt jelenti, hogy az intézmény jórészt papíron marad. S csakugyan 1906. végén csupán 26056 önkéntes rendes tagja volt a pénztárnak. Vagyona ugyanazon időben mindössze 472 millió korona, a kifizetett évi segélyek összege 360.000 korona. A kötelezően biztosítottak csak balesetsegélyt kapnak s ezt sem kapják meg a pénztártól, ha a munkaadó a járulékot nem fizeti vagy nem pontosan fizeti. Ilyenkor csupán kárkövetelésük van a gazdával szemben. Az intézmény keveset nyújt, de igazgatása nem garancia arra, hogy a biztosítottak e keveset is megkapják. Az ügyek intézésébe a munkásoknak alig van beleszólásuk. A helyi bizottságok 18 tagja közül csak 4 munkás van. A központi igazgatóságba munkások közvetlenül nem választanak senkit sem. Az igazgatóság tagjai egyharmadát és elnökét a földművelésügyi miniszter nevezi ki. Főfelügyeleti jogot is gyakorol ezen intézmény felett, amelyet az állam évi 150.000 koronával segélyez. (A lótenyésztésre ellenben az 1907. évi költségvetés 2.714.596 korona bevétellel szemben 7,277.138 K-t irányoz elő.) Hogy az autonómia képét kiegészítsem, megemlítem még, hogy a helyi bizottságok hatósági felügyelete a főszolgabíróra, a földesurak választottjára van bízva. A munkás és cselédpénztár sajátos módon kapcsolja össze a munkásbiztosítás gondolatát az aratósztrájk elleni küzdelemmel és az állandó cselédszerzésre irányuló törekvéssel. Az a munkás, akit sztrájkért büntettek, kizárandó és elveszti a befizetett díjakat. Továbbá a gazda kikötheti, hogy az 5 évi szolgálat előtt kilépő cseléd köteles legyen visszafizetni az érte fizetett díjakat. * A díjat a kötelezően biztosítottért — eltekintve bizonyos kivételektől — a gazda fizeti.

520 Ha a gazda rendes tagsági díjat fizet a cselédért, akkor a pénztár ezt csak akkor számítja a cseléd javára, ha 10 évig szolgált, vagy a szolgálat ideje alatt megrokkant, vagy meghalt. Az 1898. II. t.-c. életbe lépett. Hatásának megerősítéséül mind nagyobb mértékben szerveződik a földmívelésügyi miniszter tartalékserege Mezőhegyesen a dolgozni akaró munkásokból. Ez az állami Reservearmee készenlétben áll arra az eshetőségre, ha a munkásság sztrájkba lépne. Az új törvény és a tartaléksereg kétségtelenül gyakorolt hatást. Talán a tényleges beavatkozásnál is nagyobbat szuggesztív erejével. 1898 után úgy látszott, hogy a munkásmozgalmat leverték. A mezőhegyesi tartalalékhad a fegyveres béke áldásaiban részesült. 4—5 év múlva azonban észlelhető már mozgolódás, míg végre minden törvénnyel és az államilag szervezett sztrájktörők minden tartalékhadával dacolva, 1905-ben a Dunántúl spontán módon, szocialista vezetés és előkészítés nélkül kiüt az aratósztrájk. S ennek a sztrájknak a történelmi jelentősége abban rejlik, hogy az aratókat támogatják benne a gazdasági cselédek, Magyarország legelmaradottabb néprétege. A 400—500 koronás átlagos évi jövedelmek, a nagybirtok takarmányszükséglete miatt megvont állattartás, a kizsákmányolásnak egy oly foka, melyet a magyar agráriusok egyik vezető férfia, Rubinek Gyula, a „lelkiismeretlen” jelzővel bélyegez meg,* megmozdítják a nagybirtok megbízhatónak vélt támaszát is. S az új erőre kapott mozgalomnak hatalmas lendületet ad egy különös politikai esemény. Az uralkodó osztály ellentétbe jut a dinasztiával. S a dinasztiára támaszkodó imparlamentáris kormány az uralkodó osztály ellen irányuló sakkhúzáskép megadja az engedélyt a földműves munkások országos szövetségéhez. 1906 januárjában megalakul a szövetség, 1906 decemberének végén már 48616 beiratkozott és 20000 rendesen fizető tagja van; 1907 januárjában 72562-re szökik a beiratkozottaknak, 34645-re a fizetőknek száma. 1906 nyarán már bizonyos szervezettséggel indul meg a sztrájkmozgalom. Vannak, akik 50.000-re teszik a sztrájkolok számát és agrárius oldalról 20%-ra becsülik a sztrájk hatása alatt elért béremelkedést. Ezek az események nagyon hasonlítanak az 1897 évben történtekhez. S hasonló a visszahatás is. A hatósági üldözés nem áll az 1897-es és 1898-as üldözések mögött. A hivatalos statisztika szerint 1906-ban 5094 sztrájkolót ítéltek el. A földmunkások lapja körülbelül 5000-re teszi a letartóztatottak * Harc a nemzetköziséggel szemben.

521 számát. Az abonyi szolgabíró egy ítéletében 22 embert ítélt el 443 napra és 1620 kor. pénzbüntetésre. A letartóztatottak részére szűkösek a börtönök. Ólakba, magtárakba zárják egy részüket. Az új belügyminiszter elődje rendelkezésének meggyöngítése céljából 12.200/1906. sz. rendeletével a Földmunkás-szövetség helyi csoportjait a megyei alispánok felügyelete alá helyezi. 1907. év végéig 164 helyi csoportot oszlattak fel és 100 a felfüggesztettek száma. 11/2 év alatt 6430 kor. pénzbüntetést mérnek a földmunkás lap kauciójára. * S a mint 1898-ban az üldözéseket törvény tetézi be, úgy történt ez most is. Az új törvény nem az 1898: II. szigorítása, hanem csupán annak hézagát pótolja. Az 1898: II. nem gondolt a cselédsztrájkra. Arra a cselédsztrájkra, mely a nagy- és középbirtokost megfosztotta természetes tartalékcsapatától az aratósztrájk esetére, elpusztulással fenyegette állatállományát és lehetetlenné tette az aratókkal szemben* még a gép gazdálkodásra való áttérést is, mert a gépgazdálkodás is állandó cselédgárdát követel meg. A cselédekre a gazdasági élet fejlődésével mind nagyobb szüksége van a nagybirtoknak. S ezt a cselédséget a sztrájkon kívül lazította, tizedelte a kivándorlás, városba özönlés, amint az agráriusok nevezik „a költözködési szabadsággal való visszaélés”. Az 1898: II.-nek a cselédségre való kiterjesztése az 1907. XLV. tc. Legfőbb célja a sztrájk megakadályozása, legfőbb eszközei a karhatalommal való elővezetés és a büntetés. A büntetésnél egy elvetett porosz javaslat mintájára megkülönbözteti a felbujtókat és ösztönzőket a sztrájkoló „félrevezetettektől”. Előbbiek büntetése 60 napig terjedhető elzárás és 400 kor.-ig terjedhető pénzbüntés, az utóbbiaké 10 napig terjedhető elzárás és 100 kor.-ig terjedhető pénzbüntetés. De a sztrájkelhárításon kívül erős mértékben törekszik ez a törvény a mindinkább veszedelmessé váló kivándorlás és helyváltoztatás meggátlására. A szolgálat időtartama egy év, ha letelte előtt két hónappal nem mondják fel a szerződést, automatikusan meghosszabbodik egy évvel. Amíg a szolgálat tart*a gazda beleegyezése nélkül a cseléd nem vándorolhat ki. A cselédi szolgálatot a törvény egy sorba helyezi ilykép a katonai szolgálattal. A gazda kegyelmi joga, melyet az 1898: II. mintájára ez a törvény is ösmer, szintén eszköz lehet a szerződés megnyújtására. A törvény minden meg* L. ez adatokra nézve a Világszabadság c. földműves újságot és Ladányi Rezső A kétéves földmunkás szövetség című cikkét. (Szocializmus, Η. évf. 6. kiadás).

522

szegését 50 korona, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel sújtja. A hatóság a gazda kérésére a büntetést elengedheti. Nem valószínű-e, hogy a gazda e jogát a szerződés meghosszabbítására, a felmondás visszavonásának elérésére fogja felhasználni? Ezek mellett a törvény harmadik célja, melyet nagy csomó intézkedéssel óhajt elérni, az alázatosság, gyávaság, a félénkség, a mozdulni sem mérés szellemének megteremtése a cselédségben. Megbízható csapatot akar szervezni a gazdák részére ezekkel a fegyverekkel. A törvény értelmében 18 éves koráig a gazda verheti cselédjét, azontúl szabadon dorgálhatja, meghatározhatja, mennyi időre hagyhatja el lakását és kit fogadhasson vendégül hajlékába. De mint a munkásügyi-bizottság a törvény javaslatáról szóló jelentésében mondja, e törvény eleget akar tenni „a haladó kor kívánalmainak”. Belekerült ebbe is, épúgy mint az 1898: II. tc.-be munkásvédelmi intézkedés is egynéhány. Köztük az 1898-ban még eltörülhetetlennek hitt, de a munkásmozgalom által már eltörölt robot eltörlése. Van egy pár intézkedése, amely a cselédre hasznos, bárha még oly messze sem megy, mint az 1898: II. tc. Így a bér fejében adott termény és a bér fejében adott föld minőségének meghatározására vonatkozó szabályok. Hasonlóan javulást jelent a cselédség részére a tandíjfizetésnek s a családtagok betegsegélyzési terheinek bizonyos mértékben a gazdára való áthárítása. De ezeknek az értékét is lerontja, hogy ellenőrzőjük maguk a gazdák, mert a gazdáktól választott közigazgatás a gazdák érdekképviselete. A törvény cselédvédő intézkedéseinek egy nagy része azonban teljesen semmitmondó, így például 12 éven aluli gyermekek nem lehetnek állandó cselédek, de vállalhatnak időszaki gazdasági munkát. „Megfelelő” éjjeli alvást ír elő a törvény. Ez egy magyar gazdasági író, Milhoffer szerint, nyáron 4 óra. Jó cselédházak építésére a törvény 10 évi határidőt ád. Addig — ezt a határidőt talán még annak idején meg is hosszabbítják — megmaradhatnak a mostani állapotok. Milhoffer szerint átlag 4—5 család lakik egy cselédszobában. Brázovay, a dunántúli aratósztrájkról írott művében, egy volt istállóról beszél, melyben nyolc család lakott 30 családtaggal. A cselédházak nagy része össze van építve istállóval, óllal, csűrrel.* Ezt a törvényt külföldön agráriusaink azzal védik, hogy nem egy német törvényben vannak hasonló, sőt rosszabb intéz* Bresztovszky, Magyarország fekete statisztikája, 1908.

523 kedések. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy míg az említett törvények a múlt század elejének atavisztikus maradványai, ez a törvény a mi időnk, a mai Magyarország társadalmának gyermeke. S még így is szigorúbb és kegyetlenebb, mint pl. az 1810-es porosz törvény. Előnyeinek kiszínezésében a ferdítésektől sem riadnak vissza. így olvashattuk pl. hazai információk alapján a Document du Progres 1-ső számában, valamint Gonnard könyvében (113. oldal), hogy ez a törvény jobb állapotot teremt, mint aminő Poroszországban van, hol a gazda szabadon verheti felnőtt cselédjét is. Elfelejtették megjegyezni, hogy a német polgári törvénykönyv életbeléptetési törvényének 95. §-a teljesen eltörölte az egész birodalom területére a gazda fegyelmi jogát. Amint a mezőgazdasági munkástörvényt a munkásbiztosításról szóló törvény cukrozta meg, így enyhíti a cselédtörvényt a vele egyidejűleg hozott munkásházakról szóló törvény. Az állam e törvényben segélyt nyújt a munkásházak építését előmozdító, munkásházakat eladó vagy kölcsönző törvényhatóságoknak és községeknek. A tervek, felmérések ingyen elkészítésén, a vásárló munkások javára vállalt évi 300.000 koronáig terjedhető kötelezettségen kívül az állam illetékmentességet, bizonyos mérvű adómentességet és végrehajtás alól való mentességet biztosít a törvényhatósági és községi munkásházak részére. A kedvezmények azonban lényeges javítás céljára elégtelenek, a vidéki törvényhatóságok és községek iniciativájára alig lehet bízni ily dolgot egy oly országban, melynek leggazdagabb városa, Budapest is alig tesz valamit a munkáslakáskérdés megoldására. Még a főcélját, mely a 9. §-ban kifejezésre is jut, t. i. a munkások helyhezkötését s a kivándorlás meggátlását sem éri el a törvény, mert ha enyhítene talán valamit a kivándorláson az egyik helyen — bár ez is igen kétséges, mert a munkásságnak elsősorban bérre s nem saját házra van szüksége — a kivándorlás állandóan működő okok hatása alatt megindulna másutt. A cselédtörvény nemcsak előzményeiben, hanem a meghozatalát követő eseményekben is feltűnően hasonlatos a munkástörvényhez, az 1898: II. t.-cikkhez. Az üldözéseket, a törvényes visszahatást decrescendo pangás követi. A sztrájkok elmaradnak, a Földmunkás-szövetség tagjai rohamosan fogynak. Számuk 1907 vegén már csak 12—15.000. Majdnem azt mondhatnók, ha ily rövid időszak eredményeit általánosítanunk szabadna, hogy a magyar földmunkásmozgalom krízisszerűen üti fel fejét nyugalmi periódus után s ismét elalszik egyidőre a közigazgatási és törvény-

524 hozási üldözések hatása alatt. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az üldözéseké az egyedüli szerep a mozgalmak letörésében. Igaz, hogy van jelentékeny hatásuk, de nem tudnák letörni a mozgalmat, ha a tömeg rendkívüli nyomora és műveletlensége nem tenné lehetetlenné a szívós szervezés munkáját. A magyar földművesség jelenlegi gazdasági és kulturális foka mellett forrongásszerűen tud sztrájkolni, de ereje lelohad, ha hosszú és rögtön nem gyümölcsöző áldozatokat kell hoznia s ha szembetalálja magát az államban szervezett gazdatársadalmon kívül a gazdaságilag is erősen szervezett gazdaosztállyal. Hozzájárul még ehhez, hogy a kivándorlás elviszi legjobbjait, a legöntudatosabbakat s a legmerészebbeket. A magyar mezőgazdasági szociálpolitika — hogy összefoglaljunk — az elnyomás eszközeivel ideig-óráig tudta csak a munkásság mozgalmát elfojtani. De állandóan hozzájárult a kivándorlás növeléséhez és így a mesterséges kiválasztás egy olyan módjának megalkotásához, mely a mezőgazdasági termelés legjobb erőit dobja ki az országból. II. Ipari szociálpolitika. Ipari és mezőgazdasági szociálpolitikánk közlekedő csövek. Földbirtokosaink igen jól tudják, hogy az ipari munkásmozgalom átcsap a mezőgazdaságira s hogy az ipar emelkedő munkabérei nem maradnak hatástalanul a mezőgazdaság munkabéreire. Ezért a mezőgazdasági munkásmozgalom legnagyobb lendületére következő visszahatás idejében a leghevesebb az ipari munkásmozgalom üldözése is. Az 1898 és az 1907 fekete esztendői az ipari munkásmozgalomnak. A földbirtokosok törekvéseivel párhuzamosak az iparosok körében észlelhető reakciós mozgalmak. Iparunk, kisipari jellegű, a vállalatok 99,52%-a, a munkások 61,6%-a kisipari.* A züllő kisipart a munkásmozgalom fejlődése erősebben érinti, mint a gyáripart, a kisiparosok műveletlensége következtében nehezen terjed soraikban a haladott államok fejlődésének tapasztalatán alapuló szociálpolitikai belátás. Egyedüli bizodalmukat a munkásmozgalom erőszakos üldözésébe vetik. Ezek az erők alakítják első sorban nálunk a koalíciószabadságnak, a szociálpolitika eme központi problémájának képét. Ily körülmények közt természetes, hogy a munkások gyülekezési, * Emlékirat a hazai kisipar és gyáripar fejlesztésének szükségéről.

525 egyesülési és sztrájkszabadsága tekintetében a nyugateurópai határon kívül esünk. Pseudodemokráciánk a gyülekezési és egyesülési jogot törvényben nem szabályozza, hanem a miniszter rendeleti jogaira bízza. A rendelet jobban simul az uralkodó osztályok pillanatnyi szükségleteihez, mint a nehézkesebb törvény. Közjogi íróink nagy része szerint van gyülekezési szabadságunk, sőt az „olyannyira lényeges jog, hogy nélküle a magyar szabadság csonka”.* Nem zavarja őket az a tudat, hogy az 1868. évi 128. számú és az 1898-ik évi 766. számú rendeletek szerint a gyűlések engedélyezése, feloszlatása a rendőri hatóságoktól függ. A rendőri önkénytől függő gyülekezési szabadságnak éle a munkásmozgalom ellen fordul. Külön miniszteri rendelet tiltja el a sztrájkgyűlések tartását (1899. évi 1340. sz. rendelet), de külön miniszteri rendelet nélkül tiltják be szolgabíráink és rendőrkapitányaink a munkásmozgalmat szítani akaró gyűlések jelentős részét. A magyar jogászi szellem valósággal remekel a gyűlésbetiltások indokolásában. A salgótarjáni szolgabíró betiltja a gyűlést „tekintettel arra a körülményre, hogy a bejelentést nem az állandó lakóhellyel bíró szabómesterek tették, hanem a szabósegédek, az utóbbiak pedig állandó lakóhellyel sehol sem bírnak”.** Rajkán betiltja a szolgabíró a gyűlést, mert a vasárnapi munkaszünet kiterjed az ellenőrző közigazgatási tisztviselőkre is, Debrecenben, mert szocialista tévtanokat akarnak terjeszteni, Újvidéken, mert a munkások szervezkedése nem célszerű, és nem szükséges.*** Nagyszalontán tiltott gyűlés tartása miatt két heti fogházra ítéltek egy ügyvédet, ki a mezőn körülbelül 8—10 inasgyereket tanított. Ez a gyülekezési „szabadság” hatalmas gátja a munkásmozgalom fejlődésének. Egyedül Budapesten tudta bizonyos mértékig a közigazgatási önkényt korlátok közé szorítani az ide koncentrálódott szervezett munkásság ereje. A gyárak igazgatóságának 42%-a† a szervezett munkásságnak 45,85%-a itt van.†† Ez a tömörülés egyik legfőbb ereje a magyar munkásmozgalomnak a közigazgatással szemben! * Dr. Rényi józsef, A gyülekezeti jog, 90. oldal. Kiváló jogtudósaink közül páran pl. Csemegi Károly, Schwarcz Gyula világosan hirdették viszont, gyülekezési jogunk nincs biztosítva. ** A szociáldemokrata-part vezetőségének 1904. évi jelentése. ***Aus der Geschichte der ungarländischen Arbeiterbewegung. † 1901. üzemi és munkásstatisztika. †† Jászai Samu, A munkások szervezkedése és gazdasági küzdelme Magyarországon. (Szocializmus, II. évf. 17. sz).

526 Ha a belügyminiszter engedélyezési, ellenőrzési és feloszlatási joga kimeríti az egyesülési szabadság fogalmát, akkor Magyarországon egyesülési szabadság is van. A szintén rendelettel szabályozott egyesülési jogunk kezdetben teljesen eltiltotta speciális munkásegyletek megalakulását. Az 1875. évi 1508. sz. rendelet szerint ugyanis sajátos munkásegyletek csupán az ipartörvény értelmében alakulhatnak. Az ipartörvény azonban egyáltalán nem szól munkásegyletről, csupán a munkáltatók ipartársulataiba engedi meg munkások felvételét. A koaliciójog teljes hiányával a mozgalom igen fejletlen volta párhuzamos. 1890 előtt alig van ipari munkásmozgalom. Fejletlen ipar, műveletlen munkásság, alacsony bérek (megesik, hogy a hetibér ellátás és 2 korona), évenkint talán 4—5 sztrájk és zsörtölődések közt lefolyó politikai mozgalom, ezek a 70-es, 80-as évek munkásmozgalmának jellemzetes vonásai.* A munkásmozgalom valamelyes haladásával a belügyminiszter mindazonáltal — bárha nagy nehezen — engedélyez munkásegyleteket. Megtagadja pl. az asztalos-szakegylet alapszabályainak jóváhagyását, mert a betegpénztár amúgy is ró majd terhet a munkásságra. Két éven belül kilencszer utasítja vissza a cipészek alapszabályait, míg tizedszer elfogadja.** Ilyen akadályok dacára nő a szakegyletek száma. Azonban az engedélyezett szakegyletek csak békés s nem harci szervezetek. A miniszteri gyakorlat arra támaszkodva, hogy az ipartörvény kifejezetten nem ismeri el a munkafeltételek javítására irányuló szervezetek szabadságát, sőt a munkabérek javítására irányuló megállapodásokat érvénytelennek tekinti, nem engedi meg, hogy az elismert szakszervezetek sztrájkok rendezésével és támogatásával foglalkozzanak. Szakszervezkedés sztrájkszabadság nélkül, ugyanez a gondolat bukkan fel évekkel később az orosz szociálpolitikában. A sztrájkoló munkásság kénytelen volt megkerülni a jogot. Titkos, úgynevezett „szabadszervezeteket” alkottak, melyek egyszersmind szervei is voltak a szociáldemokrata-pártnak. Ezek készítették elő és vezették a a sztrájkokat, gyűjtötték a sztrájkalapot, az ellenőrzési pénztárt. A hatóságok a láthatatlan szervezetek helyett a láthatóknak támadtak. A belügyminiszter elrendeli (1898/2219. sz. rendelet) a szakszervezetek szigorú ellenőrzését, szabad bemenetet biztosít oda a rendőri hatóságoknak. A szabadszervezetek helyett fel* L. bővebben: Ferenczi Imre, Munkásaink szakszervezeti joga és mozgalma 42. old. ** L. Ferenczi id. m. 58. old.

527 oszlatják a szakszervezeteket. De a szabadszervezet mégis az esetek jelentős részében megmarad. Nem használ a sztrájkolok legkülönbözőbb oldalról jövő üldözése sem. A hatóságok miniszteri rendelet alapján büntetik a sztrájkpénzeket gyűjtőket, az ipartörvény alapján a szerződésszegő sztrájkolókat. S végül minden törvényes alap nélkül a csavargókra és szokásos munkakerülőkre szóló rendelet alkalmazásával eltoloncolják a sztrájkban résztvevőket. Salgótarjánból 46 bányászt toloncolnak ki sztrájkra való izgatás miatt.* A somogyi alispán 28 kizárt asztalost toloncoltat ki munkakerülők gyanánt.** De a toloncoló, egyletet feloszlató, sztrájkot, gyűjtést büntető közigazgatás sem tudta megakadályozni, hogy 1902. után a munkásmozgalom fejlődésének lassú tempóját gyors haladás ne váltsa fel. Az enyhülő ipari válság, majd a kezdődő jó konjunktúrák idejében mindinkább fejlődő iparnak munkásságát a fokozódó drágaság és az alacsony munkabérek sztrájkból-sztrájkba hajtják. A háztartási cikkek ára, mint az 1906-os hivatalos statisztika bevezetése is elismeri,*** rohamosan nő. 1895-ben a szalonna maximális ára 152 fillér, 1905-ben 174, a széné 1895-ben 240, 1905-ben 423 f., A betegpénztár 1905-ös budapesti felvétele szerint a lakbér az albérlők keresetének 20,42%. A lakások egészégtelenek, túlzsúfoltak. Az említett statisztikai felvétele szerint 1604 lakás közül 955 1 szobából és konyhából áll, e 955 lakásban 4843 személy lakik.† S a hihetetlen árak mellett az 1901-es munkásstatisztika szerint a munkásság 31%-a heti 10 koronánál kevesebbet keres, csak 29,88%-a keres heti 20 koronánál többet. A növekvő intelligencia, a koncentráció, az ipar javuló gazdasági helyzete s a növekvő drágulás a munkásság fogyasztása terén, ezek azok a hajtóerők, amelyek áttörik a magyar közigazgatás pántjait. A jogi gátakat elsöprő sztrájkok száma a szakszervezeti tanács sztrájkstatisztikája szerint 1905-ben 346, 1906-ban már 652. †† 1902-ben még csak 9255 tagja volt az ipari szakegyleteknek, 1906-ban már 197.829.††† Bárha a szabadszervezetek rendezte sztrájkok egy, része, a szakegyletek ellenőrzése és nagyobb fokú kockázata híján, meglehetősen előkészü* A szociáldemokrata-párt vezetőségének 1903-as jelentése. ** Ferenczi, Das Koalitionsrecht in Ungarn, 215. oldal. *** 11. oldal. † Dr. Bród Miksa, Adatok a budapesti lakásnyomorhoz. †† A hivatalos sztrájkstatisztika szerint 1903-ban 335, 1906-ban 558 sztrájk volt. ††† L. Jászai id. értekezése.

528 letlenül tört ki,* az elért eredmények mégis igen jelentékenyek. A szakszervezeti tanács statisztikája szerint pl. 1906-ban 79.333 munkás 6,639.066 korona béremelést ér el. Az ipari munkásmozgalom hatalmas lendülete a koalíciójogra is érezteti hatását. A konjunktúra eredményeit féltő hatóságok viselkedése valamivel enyhül. 1903. óta engedélyeznek nagyobb számban az egész országra kiterjedő munkásszövetségeket, miniszteri rendeletek (pl. 4045/1903. sz. kereskedelmi miniszteri rendelet) a sztrájkot nem nézik már tisztán büntetőjogi jelenségnek. De ez a kis javulás csak az első meglepetésnek s az ipar kedvező helyzetének eredménye. Amint az ipari munkásmozgalom gyorsan átcsap a mezőgazdaságira, amint a gazdasági depresszió szele megüti az országot, a földbirtokososztály s a reakciós kisipar kezet fognak a szakszervezetek ellen. 1906-ban a hivatalos sztrájkstatisztika szerint a sztrájkok által érintett telepek 91,15%-a kisipari. Főleg a kisipar elterjedt volta s a gyáraknak elszigetelt voltukban rejlő nagyobb ereje (a gyárak jó részének nincs konkurrense, úgyhogy az elbocsájtott munkás az országban igen nehezen tud munkát találni), a magyar kisipari sztrájkok nagy számának okozói. A sztrájkok ellen a kisipar miniszterileg engedélyezett kizárási politikát kezd folytatni. 1902-ben a szakszervezeti tanács adatai szerint még csak 36, 1907-ben már 133 kizárás történt. A kizárások mellett felújulnak az üldözések. A belügyminiszter a munkásszövetségek helyi csoportjai ellen rendeletet intéz, újabb egyleteket nem engedélyez, és 1907-ben körülbelül háromszáz csoportot oszlat fel három hónap alatt, míg a kereskedelmi miniszter 200 munkaadószövetség alapszabályait hagyja jóvá. Az ipari depresszióval párosult hatósági üldözés vidéken a szakegyletek tagjainak számát valamivel apasztja. De Budapesten az üldözés dacára nem csökken, sőt valamivel nő a tagok száma. Ez a körülmény, valamint a nagy taghullámzás elmaradása olyan jelenségek, melyek hinni engedik, hogy mélyreható rázkódtatás nélkül nem sikerül az ipari szakszervezeti mozgalmat a mezőgazdasági mintájára elsöpörni. Bárha a jelek arra mutatnak, hogy az agráriusokkal szövetkezett kisipar és a krízis élesztette politikai reakció tetőpontját nem érte el. A vasutasok egyesülési és sztrájk jogát tönkretevő pragmatika meghozatala után egyetemes sztrájktörvény készül, amelynek terve a kereskedelemügyi államtitkár magánjavaslata * Jászai, I. evf., 1. sz.)

A magyarországi szakszervezetek taktikája (Szocializmus,

529 alakjában már előttünk van. De ha ez törvénnyé válik is, a fejlődő gazdasági erők idővel épúgy áttörik majd, mint ahogy áttörték a rendeleti sztrájkjogot. Valamirevaló munkásvédelem nem igen létesül a munkások szervezeteinek hajtó ereje nélkül s ha hoznak is munkásmozgalom nélkül munkásvédő törvényeket, azok a munkásság ellenőrzése híján végrehajthatatlanok maradnak. A koalíciószabadság a munkásvédelem legjobb garanciája. Munkásvédelmünk tökéletlenségének egyik fontos oka, hogy oly időben keletkezett, midőn munkásságunk jogilag nem szervezkedhetett és tényleg nem szervezkedett. Magyarország berendezkedett nyugati mintára, törvénytárából nem hiányozhatott teljesen a munkásvédelem sem. A nemzetközi prestige megóvása, volt a kezdetleges magyar munkásvédelem legerősebb motívuma. A munkásságtól való félelem 1872-ben és 1884-ben nagyon csekély szerepet játszhatott. S ez meg is látszik ezeken az alkotásokon. Az 1884: XVII. te, ipari szociálpolitikánk alaptörvénye — eltekintve néhány kisebb jelentőségű rendelkezésétől, (mint pl. a truckrendszer tökéletlen tilalma) — főleg a védett osztályokra s a munkaidőre vonatkozólag tartalmaz néhány kezdetleges, de végrehajtatlan szabályt. Gyárimunkás 10 éven aluli gyermek nem lehet. Az iparos tanoncokra nézve azonban a törvény nem ismer alsó korhatárt. A 12-ik évét még be nem töltött gyermeket, csak az iparhatóságnak, azaz a munkáltatóktól függő, a munkáltatóktól választott tisztviselőknek engedélye mellett lehet alkalmazni. Ezeket a túlságosan szigorúaknak nem nevezhető rendelkezéseket sem szokás betartani. Így pl. az 1905-ös jelentésekben panaszkodnak az iparfelügyelők, hogy bizonyos üzemekben a tiltott gyermekmunkát „a legerélyesebb intézkedésekkel” (?) sem lehetett meggátolni.* A gyermekmunkások maximális munkaideje a gyárakban a 14 éves életkorig napi 8 óra, a 16 éves korig napi 10 óra. A tanoncok munkaideje 2 órával hosszabb. Valószínűleg ez is oka annak a jelenségnek, hogy a gyárosok a gyermekmunkásokat tanonc gyanánt jelentik be.** (Gyárimunkásságunk körülbelül 3,8%-a tanonc.) Úgylátszik azonban, hogy a gyakorlatban ezek a finom nüánszok valami nagy szerepet nem játszanak. Az ipartörvény * Az iparfelügyelők tevékenysége az 1905. évben, XXI. oldal. ** L. az 1901-es üzemi- és munkásstatisztika hivatalos feldolgozását.

530 módosítása alkalmával kiadott statisztikai felvétel szerint* ugyanis „a gyári telepeken a nappali munkaidő tekintetében a fiatal és felnőtt munkások között különbség nincsen”. 12—14 éves gyermekek a telepek 35,43%-ában 12 órát dolgoztak, 17,88%ában 12 óránál többet. Az iparhatóság megengedheti, hogy a 12—14 éves gyermekek a megszabott munkásórák felét éjjeli munkában dolgozzák le, ettől a kivételtől eltekintve a gyermekek éjjeli munkája tilos. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a már említett statisztikai felvétel szerint a gyárak 62,2%ában 14—16 éves gyermekek éjjel 12 órán át, azaz a törvényes idő kétszeresénél hosszabb ideig, dolgozzanak. Sőt a gyárak 56,2%-ában 12—14 éves, tehát az éjjeli munkától teljesen eltiltott gyermekek dolgoznak, éjjel több mint 12 órán át. 1907-ben az iparfelügyelők foganatosítottak néhány éjjeli gyárvizsgálatot s akkor rájöttek arra — amint a jelentés mondja — „figyelemreméltó” tapasztalatra, hogy védettkorú munkásokat éjjel foglalkoztatnak.** A magyar munkásvédelemnek talán legjellemzőbb dokumentuma az ipartörvény 116 §-ának sorsa. Ez a paragrafus előírja, hogy a 16 évüket be nem töltött munkások egészségtelen és veszélyes iparágakban nem, vagy csak bizonyos feltételek mellett alkalmazhatók. A veszélyes és egészségtelen iparágak lajstromát s az esetleges alkalmazhatás feltételeit a kereskedelmi miniszter fogja megállapítani. 1884-től máig körülbelül negyedszázad telt el, de az igért lajstrom mindezideig nem jelent meg. Igaz ugyan, hogy 1898-ban a miniszter 24.929. sz. rendeletében „egy” veszélyes iparágat megjelöl. Ugyanis megtiltotta, hogy fehér és sárga foszfort feldolgozó gyufagyárakban 16 éven aluli gyermeket alkalmazzanak a gyújtóknak a gyútömegekbe való bemártásánál, a bemártott szálak szárításánál és a szárított gyújtók első csomagolásának munkájánál. Hogy minő eredménye volt a tilalomnak, azt az ország egyik nagy gyufagyáráról készült statisztikai felvétel bizonyítja. A temesvári gyufagyárban a tiltott osztályokban dolgozott a gyárban alkalmazott 117 ifjúmunkás 54% -a. Ebben a gyárban különben nagy számmal dolgoztak 10—11 éves gyermekek is.*** Magyarország ipari munkásainak körülbelül egynegyede nő. A magyar munkásnőket lovagias nemzetünk mindössze a követ* Ipartörvény módosítása, 1906. K. 26. old. ** Az iparfelügyelők tevékenysége az 1907. évben. *** Strasser József, A temesvári gyújtógyar. Szocialismus, II. évf. 3. szám.

531 kező mondattal védi: „Nők szülés után négy hétig szerződésileg kötelezett munkájok teljesítése alól a szerződés megszűnése nélkül felmentvék”. (Ipartörvény 116. §-ának utolsó bekezdése.) A törvény nem tiltja el a nőt attól, hogy közvetlenül a szülés után dolgozzék s nem tiltja el a munkáltatót attól, hogy felmondjon annak a törvényesen „felmentett” nőnek, aki nem akar a szülés után dolgozni. Ezen a platonikus kijelentésen kívül egyéb munkásnővédelmi intézkedésünk nincs. Bárha a gyakorlatban, amint azt az ipartörvény módosítása alalkalmából kiadott statisztikai felvétel megállapítja,* a nő ép oly hosszú ideig dolgozik gyárainkban, mint a férfi, bárha nálunk 62.378 gyári munkásnő közül éjjeli munkában 2280 van elfoglalva, míg Belgium 110.361 munkásnője közül 3214, Dánia 15.172 munkásnője közül 127, a nők munkaidejét Magyarországon törvényes rendelkezés nem korlátozza.** Felnőtt munkások részére törvényes munkaidő Magyarországon nincs. Az ipartörvény 117. §-a ugyan kijelenti, hogy „a nappali munkát reggeli 5 óra előtt kezdeni és esti 9 órán túl kiterjeszteni nem szabad”. Ez 16 óra. Ha ebből levonjuk a törvény által előírt szüneteket — délelőtt, délután fél óra, délben egy óra — marad tizennégy óra. Azonban a nappali munkát követi az éjjeli munka s a törvény nem tiltja meg, hogy azok, akik nappal dolgoztak, éjjeli munkát is végezzenek. Úgy, hogy a nappali munka kezdő- és végpontjának megjelölése teljesen értéktelen. A törvény nem zárja ki a 24 órás munkanapot sem. Az 1901-es üzemi és munkásstatisztika szerint fölváltáskor 154 gyártelepen honos is volt a 24 órás munkaidő. Nem lehet azt meggátolni a törvénynek ezen semmitmondó intézkedésével sem: „azon gyárakban, melyekben a munka éjjel-nappal foly, a gyáros az éjjeli munkára alkalmazott munkások kellő felváltásáról köteles gondoskodni”. Mert a törvény egy szóval sem írja körül, hogy milyen legyen a „kellő” felváltás s nem szól a nappali munkára alkalmazottak „kellő” felváltásáról. S a mi szociálpolitikánk szellemére jellemző, hogy a miniszteri gyakorlat mindent megtett, hogy ezen kaucsukszabályok segítségével a munkaidőt még jobban kihúzza. A kereskedelmi miniszter ezeket az intézkedéseket — bár hihetetlenül hangzik — nem szűkítően, hanem bővítőén magyarázta. 82.118/95. sz. határozatában kimondja, hogy ha a napi munkaidő a déli szünetet leszámítva, a 10 órát meg nem * Lásd 26 oldal. ** Ipartörvény módosítása, X. k, 159. oldal, Bauer: Nachtarbeit der Frauen, XXVII. oldal.

532 haladja, a délelőtti és délutáni munkaszünetet nem kell megadni, ez a munka megkezdése előtt, illetőleg befejezése után megadottnak tekinthető. Ez a miniszter kijelentése szerint nem ellenkezik az ipartörvény „szellemével”. Egy másik határozatban pedig kimondja, hogy a munkaadót nem lehet arra kötelezni, hogy a munkaközi szüneteket egyidőben, valamennyi munkásnak egyszerre adja meg (1903. évi 54.485 sz. k.). Természetesen ilyen körülmények között a szünetek betartásának ellenőrzése teljesen lehetetlen. A törvényeknek a munkaidőre vonatkozó szabályai rendszerint a valóságban kivívott átlagos munkaidőt követik. Magyarország nem dicsekedhetik túlságosan rövid munkaidőkkel. Bárha az iparban nem dolgoznak napkeltétől napnyugtáig, mint a mezőgazdaságban, az 1907-es felvétel szerint nyáron a gyárak 35,51%-ában 12 óránál hosszabb volt a munkaidő. A kereskedelemügyi miniszter 1906-ban kiadott statisztikája szerint általános a 12 órai munkaidő, de „nem csekély azon telepek száma, amelyek fiatalkorú és felnőtt munkásoktól 12 óránál hosszabb ideig tartó munkát követelnek”.* A legutóbbi években a szervezett munkások harcai jelentékeny javulást teremtettek. De ez természetesen a munkásságnak csak egy részére terjed ki. így a szakszervezeti tanács jelentése szerint 1905-ben 32.418 munkás napi 55.995 ½-i órával rövidítette meg munkaidejét, 1906-ban 65.115 munkás napi 63.097 órával.** A munkaidő szabályozására vonatkozik a vasárnapi munkaszünetről szóló 1891: XIII. törvénycikk. Nemzetközi kongreszszusokon, így az 1890. berlini kongresszuson is, Magyarország szégyenletesen kevés szociálpolitikai alkotást tudott felmutatni. Különösen elmaradt ezen a téren a szövetséges Ausztria mögött, amelynek iparosai is tiltakoztak az ellen, hogy a szövetséges állam konkurrensei a munkásvédelem terhe nélkül versenyezzenek velük. A hiány pótlására hoztak néhány törvényt. Ezek közé tartozik a vasárnapi munkaszünetről szóló törvényünk. Feladatának megfelel, szaporította szociálpolitikai törvényeink számát. A vasárnapi munkaszünetet azonban nagyon kevéssé valósítja meg. A szünet vasárnap reggel hét órakor kezdődik és 24 óráig tart. De . . . és itt következik egy csomó kivétel, melyeket a szabály megerősít. Az üzleti helyiségek és berendezések tisztántartásához és helyreállításához szükséges munkát minden külön bejelentés vagy engedelem nélkül vasárnap is szabad végezni. A kereskedelmi * Ipartörvény módosítása, X. tc. 20. old. ** A szakszervezeti mozgalom Magyarországon 1904— 1907.

533 miniszter meghatározza azokat a módokat, melyek mellett az egyedül dolgozó iparosok lakásukon vasárnap dolgozhatnak. Továbbá meghatározza azon iparnemeket, melyek kivétetnek a szünet alól, mert: a) az üzem félbeszakítása lehetetlen, b) a folytonos üzembentartást megkövetelik a fogyasztóközönség vagy a közforgalom igényei, c) vagy valamely hadászati vagy egyéb közérdek, jelesen ipari indok. A miniszterek nyakra-főre adták meg a köz érdeke szempontjából a legkülönbözőbb kivételeket. A munkásvédelem révén az ipar és a kereskedelem még szorosabb függésbe jutott a mindenható kormányzattól. 1903-ban a kereskedelmi miniszter a kivételeket összefoglalta, sőt bizonyos mértékben meg is szűkítette. Ennek a rostálásnak eredménye lõn a folytonos üzem esetében 26, a közforgalom esetében 36, hadászati s egyéb közérdek esetében 8 kivétel. A pénzügyminiszter törvényes jogánál fogva állami üzemekre, gazdaságokra s az azokkal egybefüggő vállalatokra 12 kivételt állapított meg, úgy, hogy az általános kivételek száma 82. Később ezeknek a száma egyes rendeletek jóvoltából még növekedett. A pénzügyminiszter rendeleteiben különben egy érdekes szociálpolitikai gondolatra bukkanunk, a kötelező vasárnapi munka eszméjére. Bizonyos mértékben ezt a dohányárúsokra nézve valósítja meg. A vasárnapi munkaszünetnek kivételekkel teljesen áttört szabályát igen kis mértékben kárpótolja az az engedmény, hogy a „kivételes” üzemekben a munkások havonkint egy teljes vagy két fél vasárnapi szünetben részesülnek. A vasárnapi munkaszünetről szóló törvényhez hasonló motívumból fakadó, de szociálpolitikánk lényegébe ennél mélyebben bevilágító törvénymű munkásvédelmi jogunk harmadik forrása, a baleset elleni védelemről s az iparfelügyeletről szóló 1893: XXVIII. te. Az ipartörvény nagy általánosságban kötelezi a munkaadót mindannak a létesítésére, ami a munkások életének és testi épségének biztosítására szolgál. Az iparhatóságra bízza e rendelkezés ellenőrzését. A szabálynál csak a végrehajtás módja fogyatékosabb. Az iparhatóságoknak jellemzésére, a választott közigazgatási tisztviselőktől egészen a miniszterekig, néhány adat: 1893-ban a miniszter kijelenti, hogy a munkáltatók nem tartják be a munkásvédelmi intézkedéseket, eddig nem büntetett, de ha nem fogják betartani a jövőben sem, akkor alkalmazza majd a törvény kötelező rendelkezését és büntet.* A törvény negligálásában változás alig történik. 1898-ban 60.028. sz. rendele* L. Jules Mandeilo, Le mouvement social en Hongrie, 95. oldal.

534 tével a kereskedelmi miniszter már kénytelen figyelmeztetni az iparhatóságokat, hogy nem elég, ha a munkásvédelmi intézkedések megszegése esetén a dorgálás erkölcsi büntetésével sújtják a munkaadókat, hanem alkalmazni kell a törvény büntetéseit. Az új törvény az óvóintézkedéseket valamivel részletesebben írja körül s a minisztert is felhatalmazza hasontermészetű óvóintézkedések rendeleti úton való szabályozására. De míg a vasárnapi munkaszünet hatályon kívül való helyezésére vonatkozó felhatalmazást a kereskedelmi miniszterek fenékig kimerítették, addig az óvóintézkedések elrendelésére való jogukkal alig éltek egy-két esetben. A törvény parancsai pedig oly lazák és tágak, hogy amint az 1895. évi iparfelügyelői jelentés panaszolja,** majdnem teljesen az iparfelügyelőre van bízva, hogy a baleset elhárítására mit tegyen. A törvény ugyanis az óvóintézkedések ellenőrzésére s az ipartörvény munkásvédelmi rendelkezéseinek felügyeletére iparfelügyelőket rendel. Az iparfelügyelőknek kötelességük a jelzett szempontból megvizsgálni az olyan üzemeket, melyekben elemi erővel hajtott gép van, vagy amelyek legalább 20 alkalmazottat foglalkoztatnak. A törvény az iparfelügyelői vizsgálatot kiterjeszti még néhány veszélyes üzemre s a további kiterjesztés jogával a belügyi és a kereskedelemügyi minisztereket is felruházza. Az iparfelügyelők azonban nemcsak munkásvédelemmel foglalkoznak, mint ez a külföldön szokásos, hanem az iparfejlesztés teendőit is nagyrészt rájuk bízza a törvény. Ez a sajátos intézményesített inkompatibilitás, az iparfejlesztő munkásvédelem torz gondolata ezt a törvényt valósággal szociálpolitikánk szimbólumává teszi. Munkásvédelmet kíván, de olyat, amelyet a vállalkozó valahogy meg ne érezzen, amely, amint a törvény kifejezi, jóindulatú legyen, a gyáros méltányos érdekeit ne sértse s az üzemet ne gátolja. Ez a munkásvédelem valósággal belső vámvonalként védi a magyar ipart a modern szociálpolitikával megterhelt osztrák termékekkel szemben. S a munkásvédelemben nyilvánuló iparfejlesztés mindenben hasonlít a szubvenciókban nyilvánuló tulajdonképeni iparfejlesztésünkhöz. Ez is a hatóságok diszkréciójára bíz mindent s így elsősorban a kiváltságosoknak jó, ez is úgy fejleszt ipart, hogy szem előtt téveszti annak legfontosabb eszközét, a nép széles rétegei anyagi és szellemi kultúrájának és így fogyasztási képességének emelését. Az iparfejlesztéses munkásvédelem azután olyan virágokat termel, mint aminőket az 1905-ös iparfelügyelői jelentésben olvasha** VII. oldalán.

535 tunk:* „Az országban számos kisebb-nagyobb telep van, amelyek a haladó kor szellemével nem mindenben egyeztethetők össze, de az iparfelügyelőnek számolnia kell az adott viszonyokkal . . . Követeléseit mindig az adott telep viszonyaihoz kell alkalmaznia, azaz mérsékelnie ...” De az iparfejlesztéssel nem fejeződik be iparfelügyelőink sokoldalú tevékenysége. Midőn 1901-ben kibővítették az iparfelügyelői kart, feladatává tették a gőzkazánok vizsgálatát. Hozzájárult még ehhez az acetilén-készülékek vizsgálata, a legkülönbözőbb statisztikai felvételek stb. stb. Az 1907-es iparfelügyelői jelentés szerint** az iparfelügyelők működésének képe a következő: „A 36 iparfelügyelői kerületben a hivatalvezetők és 15 beosztott tisztviselő, tehát összesen 51-en, 7102 gyárvizsgálatot, 5888 víznyomási gőzkazánpróbát, 8088 belső szerkezeti gőzkazánvizsgálatot, 9564 üzem közben tartott szemlét és 273 acetilén-készülék vizsgálatot végeztek; részt vettek továbbá 291 telepengedélyezési, 52 baleset- és 35 békéltető tárgyaláson, 720 esetben szálltak ki iparfejlesztési ügyekből folyó eljárások foganatosítása céljából, 880 esetben pedig termelési statisztikai adatok felvétele céljából jelentek meg az érdekelt ipartelepeken”. Ilyen, a munkásvédelem céljaitól elütő elfoglaltság mellett nem csoda, ha a gyárvizsgálatok száma 1067-el vagy 13,6%-al kevesebb 1907-ben, mint 1906-ban.*** Nem csoda, ha több nagyobb textiles fémipari telep az egész évben vizsgálatlanul maradt. † Ilyen rendszer mellett nem szabad megütődnünk, ha a halállal járó gyáripari balesetek száma 1906-ban 217 volt, míg az előző hat évben átlag 171 egyént ért a gyáriparban halálos baleset.††Az iparfelügyelők heterogén teendőin kívül nagy baja iparfelügyeletünknek, hogy az iparfelügyelők intézkedéseiknek egyáltalán nem tudnak érvényt szerezni. Az intézkedések végrehajtása t. i. a magyar önkormányzatra van bízva. Az autonóm közigazgatás azonban — mint azt az 1905-ös jelentés is panaszolja (XXII. oldal) — a vele közölt rendelkezéseket nem hajtja végre „kellő eréllyel”. A büntetések is minimálisak. Végső határ alkalmazottra s munkáltatóra egyaránt 200 kor., ha a mulasztásból testi sértés származik 600 kor. Gondoljunk a mezőgazdasági sztrájkok esetén a „kellő eréllyel” végrehajtott statáriumokra és a 60 napos és * XXXIV. oldal. ** XIII. oldal. *** Id. jelentés XII. oldal. †XX. oldal. ††Ipari balesetek az 1906. évben.

536 400 koronás büntetésekre! Az államnak még ez az iparfelügyelet is sok. Vállalataiban, ahol szociálpolitikusaink communis opinio-ja szerint* a munkafeltételek rosszabbak mint a magánvállalatoknál, a pénzügyminiszter nem iparfelügyelőkkel, hanem saját alkalmazottaival végezteti az iparfelügyeletet. így megesett, hogy a budapesti államnyomda több évig meg sem vizsgáltatott, 1905-ben az állami szakközegek mindössze két esetben észleltek hiányokat és 1907-ben a dohánygyári súlyos baleseteket mind a munkások könnyelműségére vezették vissza.** A munkásmozgalom erős fejlődése alig hagyott nyomot munkásvédelmi jogunkon. Állapotát ma is csak olyan fekete színekkel lehet festeni, mint ez Mandellónak, majd Földesnek évekkel ezelőtt a külföld részére festett képein történt.*** A készülő új ipartörvényen azonban kétségtelenül érezzük majd a mozgalom erősödésének hatását. Lesz benne az eddiginél valamivel több munkásvédelem, bárha magyar módra kivételekkel és a szervezett munkásság elleni üldözéssel jelentékeny mértékbén meggyengítve. Az államtitkár magánjavaslata úgy látszik a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény kivételrendszerét átviszi a hétköznapi szociálpolitikába és a mezőgazdasági sztrájkjog elveit az ipariba. Munkásvédelem poharában nyújtott „szocialista törvény”, támadó védelem, ez lesz úgy látszik az új magyar ipari szociálpolitika vezetőelve, amely csak fokozatilag — az ipari munkásság erőtöbblete fokával — különbözik majd a mezőgazdaságitól. Az új magyar munkásbiztosítási törvény, a betegség- és balesetbiztosításról szóló 1907. évi XIX. tc. már ennek a politikának a jegyében született. Az 1891. évi XIV. te. már biztosította az ipari munkásságot betegség ellen kötelező biztosítás alapján. A biztosítást autonóm testületek végezték a munkások 2/3 s a munkáltatók 1/3 hozzájárulása alapján, a legelterjedtebb formájukban, a kerületi pénztárakban, az autonómiában való részvétel is a hozzájárulás arányában történt. Az autonóm pénztárakat az autonóm magyar közigazgatás ellenőrizte, előreláthatóan olyan sikerrel, hogy tekintélyes részük járulékokat szedett, de segélyt alig nyújtott. * Ferenczi id. m. 52; oldal, Mandello id. m. 11. oldal. ** L. Iparfelügyelői tevékenység 1905-ben (LXVI. oldal) es 1977-ben. *** Mandello id. műve, Földes cikke: Arbeiterschutzgesetzgebung in Ungarn. Handwörterbuch der Staatswissenschaften, II. kiadás. A harmadik kiadásban Földes tanár úr cikkéből a kritika kimaradt, bárha a kritizált törvényeken semmi változás nem történt.

537 Az új törvény segíteni akar a munkások baján, de úgy, hogy ebből politikai és gazdasági haszna legyen a munkáltatók osztályának is. Kétségtelen, hogy az új munkásbiztosítási törvény már az erősödő munkásmozgalom hatása alatt készült s ezt nemcsak tűzzelvassal, de olajjal is akarja csillapítani. A képviselőházi előadó jelentése szerint célja, hogy a magyar munkásság gondolatvilága megmentessék a hazafiság számára”. Egyik parlamenti szónok szerint „szérum a nemzetközi eszme terjedése ellen”. De ezen motívum mellett hatottak legalább ilyen erővel egyéb szempontok is. Az állami balesetbiztosítást követelték a munkaadók, akiket erősen sújtott az az utóbbi időben fellépő bírói gyakorlat, mely kártérítésre kötelezte a munkaadót, ha nem tudta bizonyítani a munkás vétkességét.* A szervezet reformját kívánta az állam, amely rossz szemmel nézte, hogy az autonóm-pénztárak tisztviselőinek egy része szocialista. A szocializmus politikai szervezetének gyengítése és a gentrynek hivatalokkal való erősítése, egyik fontos sugallója ennek a törvényműnek. Ezek az okok, párosulva a magyar társadalom egyéb erőivel, alakítják a törvény rendelkezéseit. A törvény elsősorban a kötelező biztosítás elvén alapszik. A betegség esetére kötelezően biztosítja a 2400 koronánál kisebb fizetésű ipari munkásságot, sőt bizonyos mértékben túl is megy ennek körén. Baleset ellen különben nem biztosítja az ipar összes munkásait, csak a nagyipari munkásokat (20-nál több alkalmazottal vagy elemi erő hajtotta géppel rendelkező műhelyekben alkalmazottakat) s a taxatíve felsorolt veszélyes üzemekben dolgozó kisipari munkásokat. A kisipar jelentős része kimarad a biztosításból, mert csekély veszélyességénél fogva nem fenyegeti a kártérítési per réme és az állam hű támaszát az alacsony díjaktól is óvja. De a biztosítás egyik ága sem érinti a mezőgazdaságot, bár ott a súlyos balesetek veszélye nagyobb s a cselédpénztár a munkások nagy részét biztosítatlanul hagyja, A földesurakkal szemben elnézőbb bírói gyakorlat, a földművelő proletariátus kisebb ereje és az agráriusok nagyhatalma kímélték meg a mezőgazdaságot e törvény áldásaitól. Meghagyja részben ezekből az okokból a törvény a bányáknak és a dohánygyáraknak pénztárait régi kezelésükben, régi járulékaikkal és kártalanítási rendszerükkel. Meg* A munkások baleset ellen való biztosítása. Anyaggyűjtemény. I. k. 79. oldal.

538 hagyja tehát a társládákat, ezeket a maradi szervezeteket, ahol a jutalékok 15%-át egyházi és iskolai célokra fordítják, ahol az elbocsátott munkás elveszti összes befizetéseit, pedig a szociálisbiztosítás majdnem minden ágához rendszerint kétharmad részben járul.. Az új törvény betegség esetére körülbelül annyit nyújt, mint a régi. Legalább húsz hétig ád ingyen orvosi gyógykezelést, gyógyszereket és eszközöket, az átlagos bérösszeg felére terjedő táppénzt, mindezt az önálló keresettel nem bíró családtagok részére is,* gyermekágyi és temetkezési segélyt. A baleset esetére a törvény szemben a korábbi bírói gyakorlattal nem ad teljes kártalanítást. A tizenegyedik hét után kap a sérült gyógykezelést s ha munkaképességének csökkenése 10%-ot meghalad, járadékot. A járadék teljes munkaképtelenség esetén 60%, részleges munkaképtelenség esetén ennek megfelelő hányada és teljes kárpótlás csak abban az esetben, ha a munkás nemcsak munkaképtelenné, hanem tehetetlenné is válik. A hátramaradottak összesen 60%-nál többet nem kaphatnak. A munkás a különbözet erejéig csak az ellen a munkaadó ellen fordulhat, aki szándékosan vagy vétkes gondatlanság útján idézte elő a balesetet s ezért a büntető bíróság elítélte. A helyzet a munkaadóra nézve tehát a réginél feltétlenül jobb, a munkás a régi jog nyújtotta kárpótlásnál feltétlenül kevesebbet kap, de ehhez gyorsabban és biztosabban jut. A betegség esetére való biztosítás járulékait a munkások és a mundaadók viselik egyenlő részben. A járulék az átlagos napibér 2%-ánál kevesebb és 4%-ánál több nem lehet. A kisiparosok öt éven belül 2%-nál több járulékkal meg nem terhelhetők. A törvénynek ez a szavazattoborzó rendelkezése már eddig is nagy mértékben sújtotta a pénztárakat. A pénztárak nem akarják a gyáripar munkásait és munkáltatóit a kisiparnál jobban megterhelni. Anyagi helyzetük rosszabbul s ezen az állami munkásbiztosító hivatal a segélynek a törvényes minimumra való lenyomásával igyekszik segíteni. A balesetbiztosítás terhét a munkaadók viselik. De a tizenegyedik hétig a balesetsegélyt is a betegpénztárak nyújtják. Az 1906-os statisztika szerint 1906-ban 2 hónapnál rövidebb időn belül gyógyuló baleset 2287 volt, ezzel szemben 116 hosszabb betegséget okozó, 46 halálos és 17 ismeretlen fokú. Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény a betegpénztárakra s így részben a munkásokra hárítja a balesetbiz* Ez az új törvény javítása.

539 tosítás terheinek feltétlenül nagyobb részét. A költségeknek a munkaadóra eső részét a felosztó-kirovó rendszer szerint a veszélyességi arányszám s a kifizetett munkabérek alapján osztják fel évenkint a munkaadók között, ötnél kevesebb munkású üzemek, valamint az önként biztosítottak díjat fizetnek. Az állam a pénztárért nem szavatol. A leghevesebb harcok a szervezet kérdésében folytak. A kisebb ügyeket a kerületi pénztárak intézik. Az „egység” jelében született törvény meghagyja ugyan a vállalati, sőt bizonyos mértékben a magánegyesületi pénztárakat is. A fontosabb ügyeket a budapesti országos pénztár végzi. Ellenőrző szerepe van az állami munkásbiztosítási hivatalnak, de jogában áll a pénztárak határozatait nemcsak megsemmisíteni, hanem mással pótolni is. önkormányzat centralizációval s állami mindenhatósággal összekötve, mintha a magyar közigazgatási önkormányzat mintájára faragták volna. Az autonóm ügyeket munkások és munkaadók közt a teljes paritás alapján intézik. Ezzel az intézkedéssel akarta a kormány a szocialista pártot gyengíteni. Mivel a törvény hatása a kívánt mértékben nem következett be, az országos pénztár részére pragmatikát bocsátott ki az állami munkásbiztosító hivatal, amelyben a pénztár tisztviselőit minden bérmozgalomban való részvételtől és minden a munkások vagy munkaadók érdekeit célzó politikai mozgalomtól eltiltja. Hasonló pragmatikát szándékszik a hivatal a kerületi pénztárak részére kibocsátani. A kormány a paritást is „szigorítani” kívánja. A felebbezések esetén ítélő alsófokú választott bíróságoknak 2 munkás, 2 munkaadó a tagja s bíró az elnöke. A kinevezett bírói elem van többségben a felsőfokú bíróságban. Négy évig tartott a régi balesetbiztosítási törvény alapján a kerületi pénztárak életbeléptetése.* Az 1907-es munkásbiztositási törvény a törvény szavai szerint 1907. július elején lépett életbe, a törvényben megjelölt választott bíróságok azonban még most sem működnek. A balesetjáradékok megállapítása a bonyolult bürokratizmus miatt lassan, késedelmesen történik. Minden országban a gyakorlat a törvény próbaköve, de ez a tétel fokozott mértékben érvényes Magyarországon. A gyakorlat hatásairól négy év múlva talán tiszta képet nyerünk. * Rokkantság, aggkor esetére biztosítás nincs. A rendkívül tökéletlen szegényügy semmikép sem segít ezen a hiányon. *** *Kis Adolf, Munkásbiztosítás Magyarországon I. (Szocializmus, 1 évf.)

540 A munkások szervezeteivel szemben keményen végrehajtott üldözés, az üldözés ellensúlyakép gyér védelmi intézkedések, de alig végrehajtva: ez a magyar szociálpolitika képe. Ez a leírás épúgy érvényes a mezőgazdaság, mint az ipar területén. Csakhogy az előbbiben durvábban és közvetlenebbül, az utóbbiban valamivel enyhébben, reflexhatáskép érvényesül. Az üldözésekkel a mezőgazdaságban felbukkanó és letűnő, az iparban úgylátszik állandósult mozgalom helyezkedik szembe. Ebben a szociálpolitikában változás csak akkor következik be, ha megváltoznak a társadalom erőviszonyai, ha az uralkodó földbirtokososztály kizárólagos hatalma békében megroppan, vagy a megakasztott kivándorlás által felgyülemlett elkeseredés elsöpri. Az általános választói jog csak úgy jöhet tekintetbe, mint e nagy társadalmi mozgalmak gyorsítója, előrevivője. Rónai Zoltán.

Α magyar közigazgatás.

magyar kormányzás szervei, Horvátországot nem tekintve, nagyjából a következők: a minisztériumok, aztán a minisztérium felügyelete alatt álló törvényhatóságok (városi és megyei). Az előbbi 27 város saját területére, az utóbbi 63 vármegye azon helységekre vonatkozóan, melyeknek összefogó szervezete, belügyeiben képviselete útján szabályt alkotó szabályrendeleteket s konkrét közérdekű határozatokat hoz, vagyonáról, jövedelméről rendelkezik, legtöbb tisztviselőjét választja. A megyét kitevő helységek, törvényünk nyelvén a községek, mindegyike saját területére községi belügyeiben képviselete útján szintén szabályrendeleteket hozhat, vagyonáról, jövedelméről, rendelkezhetik s legtöbb tisztviselőjét választja. Ε községek fajai: rendezett tanácsú városok (gazdasági értelemben kis városok), kis községek, nagy községek (gazdasági értelemben vett falvak), tisztviselőik száma, ezeknek valamint képviselőtestületüknek hatásköre szempontjából megkülönböztettek. A törvényhatóság élén a kormány bizalmi embere, a főispán áll. Törvényhatósági városban 1,790.713 ember él, a többi a vármegye községeiben. Az egyes ügyek igazgató szervei: a minisztériumok, néhány alájuk rendelt, speciális ügykörü hatósággal, aztán a törvényhatósági hatóságok: a képviselet (törvényhatósági bizottság); a

542 választott tagokból és állami s törvényhatósági tisztviselőkből álló közigazgatási bizottság (e kettő főleg felebbvitelekben) s a törvényhatóság tisztviselői: vármegyékben; központban az alispán stb. járásokban a főszolgabírák. A kis- és nagyközségek elöljárói az ügyek döntő többségében csak előkészítők, foganatosítók. Az ily községeknek, tehát az ország népe túlnyomó többségének, még pedig általános, az ügyek majd minden nemére kiterjedő elsőfokú hatósága a főszolgabírák. Rendezett tanácsú városokban első fokon saját elöljáróik intézkednek, másodfokon a megye. A közigazgatás irányadó hatóságai így a minisztériumok és a vármegyék, az előbbiek, mert az állami hatóságok intézkedéseiben majdnem teljesen s a törvényhatóságéiban a felebbezés és a felülvizsgálat révén nagy mértékben náluk a felső fokú döntés. Az utóbbiak, mert első vagy másodfokon a legtöbb ügyben és az ország legtöbb lakosára vagy döntenek, vagy pedig hol a törvényhatóság testületei határoznak, — többnyire formálisan referádák alapján — a döntést befolyásolják. A község és a vármegye kormányzata közt — elenyésző kivétellel — a viszony ez: a község minden szabályrendelete törvényhatósági jóváhagyás alá kerül, s a megyei törvényhatósági bizottság azt is vizsgálja, vájjon rendeltetésének megfelel-e.* Minden nevezetesebb határozata, így községi adó, jelentékeny közművek, hivatalszervezés, költségvetés megállapítása stb. ügyében a törvényhatóság jóváhagyását igényli, mely célszerűség, érdekszerűség szempontjából is elmaradhat. Rendeltetésnek megfelelés, célszerűség, érdekszerűség kaucsuk fogalmak s közigazgatási bírói védelemnek ily esetben helye nincs, A törvényhatóság községei számára szabályrendeleteket és határozatokat hoz. A község tisztviselőit a jelöltekből választja s a jelölést vármegyei tisztviselők vagy általuk majorizált bizottságok végzik. Községi tisztviselők ellen fegyelmi vizsgálatot majdnem valamennyi vármegyei hatóság elrendelhet. A fegyelmi büntetés kiszabása is az ő tisztük. Közigazgatási bírói panasznak helye nincs. Bizonyos megyei tisztviselők fegyelmi eljárás mellőzésével, felebbezés kizárásával rendbüntetéseket szabhatnak ki rájuk. Bizonyos körülmények között a megye a községi képviselőtestület feloszlatása iránt a belügyminiszterhez előterjesztést tehet. Összegezve: a községi képviselőtestület minden közérdekű akarat elhatározása a megyétől függ, minden tisztviselője a jelölés és * V. ö. Kmety, Magy. közig. jog idevágó fejezete.

543 fegyelmi jog révén alávetettje. Csekély kivétellel 12578 község, 14 920.840 lakossal ki van szolgáltatva a vármegyéknek. Ez a vármegye pedig a nagy- és középbirtok helyi uralmi szervezete. A megyei törvényhatósági bizottság tagjai felerészben választottak. Választó az országgyűlési képviselő választójoggal bíró megyei lakos. A törvényhatósági városok lakói természetesen a megyében nem. Ε városok nagy részében túlnyomó az ipar. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint 12 ily városban az ipari népesség a lakosságnak 50%-nál nagyobb arányát tette, így az országgyűlési választók közül kiesnek a megyei szavavzásnál azok, akikre a birtokos osztály kevésbbé számíthat. A törvényhatósági bizottság másik fele érvényben levő jogunk szerint a legtöbb egyenes államadót fizetők sorából alakul, bár az 1848-iki törvényhozás (XVI. t.-cz.) szerint „a minisztérium a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezéséről a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” A virilisták úgyszólván kizárólag nagy és középbirtokosok. Ellensúlyozásukra első helyen az ipar jönne számba, de ennek legnagyobb vállalatai épen a városi törvényhatóságok területein vannak. 2049 húsznál több segédet foglalkoztató iparvállalat közül 622 van Budapesten, Pozsonyban 51, Temesvárott 32 stb.* A részvénytársaságok, szövetkezetek leszámítandók. Ily nagyságú részvénytársaság pedig 386 van.** A közigazgatási bíróság 1897. évi 1599. sz. határozata szerint társas cég adója társak egyéni adójába a virilisség szempontjából nem számítható be. Nagyobb vállalatainknál pedig tetemes a társas cégek száma. Elesnek még az uradalmi, vagyis nagybirtokhoz tartozó, állami etc. vállalatok. A 10-nél több segédet foglalkoztató vállalatok száma pedig, melynél hasonló korlátozások teendők, szintén mindössze 2467 volt. A megyei bizottság virilis tagjainak száma 12—13 ezerre tehető.*** A 100 holdon felüli birtokosoké pedig 13058. Világos így a virilisták nagy- és középbirtokos jellege. Az, hogy egyes intellektuellek adóját kétszeresen számítja a törvény, ezen nem változtathat. Végül tagjai a törvényhatósági bizottságnak bizonyos és ideiglenes választás alá eső törvényhatósági tisztviselők, akik választóikkal szavaznának, ha nem volnának különben is osztálybeliek. Összegezve: a nagy- és középbirtok uralma, mely az * 1900 évi népszámlálás II. 18. ** U. o. XII. 392. sk. *** Ereky becslésének megfelelően 1. a Magyar helyhatósági önkormányzat, I. 155.

544 államban is teljes, kíméletlenné, fentartástalanná válik a megyében. A vármegye e társadalmi osztály desztillált uralmi szervezete. A községekben lakik a megyei lakosságnak mintegy 9/10-nyi őstermelő része*, döntő többségben törpe s kisbirtokosság s mezőgazdasági munkásság, és az iparnak egy hányada. A megyei szabályrendeletek az ügyek széleskörében irányíthatják őket érdekeikkel ellentétben: mezőgazdasági-, ipari-, munkásügyekben. A megyei szabályrendelet magánjogi kútfő. A községi szervezetben foglaltan is szembe kerülnek a vármegye hatalmával. A községi képviselet tagjai bizonyos községi elöljárókon felül fele részben virilisták, fele részben választottak. Virilisták, a legtöbb adót fizető lakosok és birtokosok. Kis- és nagyközségek virilistáinak száma hozzávetőleges becslés szerint meghaladja a 100.000-t.** A 100 holdon felüli gazdaságok száma 23.035, tehát nem csak a 36.032 50-100 holdas, hanem még a 20—50 holdas gazdaságok alapján is, a virilisták közé jut a kisbirtokosok nagy része. Az, hogy bizonyos intellektuellek. adója (a tanítóé is) duplán számít, itt számba jön. A választójogalapja, bizonyos előfeltételek mellett a községben fizetett egyenes-, adó. Az összeg közömbös. Kivétel- csak az első osztályú keresetadó, ha fizetője gazdái hatalom alatt áll. Így ki vannak zárva a mezőgazdasági cselédek, de választók akis- és törpebirtokosok.. A földesúr befolyása rendkívüli nagy, a községi előjáróság pedig a megyétől függ, mégis ily körülmények közt a kis- és nagyközségek képviseletében szóhoz jut a kisparaszt, a rendezett tanácsú városokban pedig, — minthogy közülök sokban többségben van— a polgári népesség:*** iparos, kereskedő. A községi szervezetben így tér nyílik azon osztályoknak, melyekből termő erőink fokozása: az intenzív mezőgazdaság s nyomában megerősödő ipar — ez a mi nagy problémánk — kiindulhat s a község, melyet irányíthatnának, a szervezésen és rendelkezésen kívül számottevő anyagi eszközöket állíthat a fejlődés, segítségére. A rendezett tanácsú városok földbirtoka meghaladja: a 400.000 kat. holdat. Községi és közbirtokossági birtok együttvéve több mint 8 millió. Hozzájárul még a községek egyéb * L. Ereky i. m. 137. ** A törvény szerint a kisközségekben a képviselők száma 10—20, a nagyközségekben 20—40, kisközség van 10.334, nagyközség 2102. Ezen számok szorzata a képviselők számának átlagával adja a fenti becslést. *** Ez a népszámlálási i. v. kötetének sommázatba nem foglalt, egyes adatainak átnézéséből is kiteszik.

545 vagyona. Ily alapon — mint azt városi politikusaink városainkra megállapítják*—iparfejlesztő, gazdálkodás javító politikát követhetnek, ám ennek útján nem egyszer szembe kerülhet velük a helyi gentry-földbirtokos érdeke, amelyé a megye; s a község a megye kiszolgáltatottja. A termőerők fejlesztése így a község szabadságának híjján megakadhat. A r. t. városok 1906. évi nagygyűlése is a belügyminiszterhez intézett memorandumában a megyei gyámkodás alól való felszabadítást kívánja. A megye és kormány viszonya ez: a szabályrendelet végrehajthatóságának föltétele a miniszter záradékolása, mely állami érdek címén is elmaradhat. Bármily határozatot is e címen a főispán felülvizsgálatra terjeszthet. Fontosabb határozatokhoz (költségvetés, szervezés) sokszor a célszerűséget is vizsgáló kormányjóváhagyás kell.** Vármegyei tisztviselők ellen a miniszter fegyelmi vizsgálatot rendelhet el és végsőfokon dönt. Némely tisztviselőt a főispán nevez ki, a többit a választásra, a befolyása alatt álló jelölő-választmány jelöli. A megye kiadásainak döntő részét az állam fedezi. A vármegyének így európai értelemben vett önkormányzata nincs és az angol Önkormányzattal való összehasonlítása meg nem álló. Akarat elhatározásaiban a kormány beleszól s tisztviselőit kezében tartja. A viszony — bár enyhébben — az mint a község és megyéé. Ám a megye ugyanazon osztály szervezete, amelyé az állam. A község, felebbezéseiben a megyével szemben a kormányra nem számíthat. Ennek befolyása rendes körülmények közt a kormányzó párt klikkuralmának megerősítésére szolgál.*** A szabadelvű-párt idején főleg e célból több ízben növelték a kormány befolyását. 1891* V. ö. Éhen Gyula, A Magyar Közigazgatás 1906. V. 19. számában. ** Α közigazgatási bíróság hatáskörének legújabb (1907. évi, alkotmánybiztosíték néven ismeretes) kiterjesztése panaszjogot ad a törvényhatóságnak (a község jogkörét nem bővítette) a kormány rendeletei stb. ellen, de csak törvényes szabály és hatáskör sértése esetén. S bár az indokolás szerint is a diszkrécionáriusan elintézendő ügyekre e törvény nem terjed ki, s bár sok esetben a kormány ily diszkrécionárius joga világos, mégis a jövőben a közigazgatási bíróságnak módjában lehet, mert a törvényhatósági törvény igen homályos, bizonyos eseteket a diszkrécionárius megítélés alól kivonni s így a megyének némileg több önállóságot adni. Az idézett törvény indokolása szerint a tényleges állapot az, hogy a minisztérium a legkisebb helyi ügyben is célszerűségi szempontból bele szól. ***Törvényhatósági városnak a megyével egyenlő kiszolgáltatottsága más társadalmi osztálynak kiszolgáltatását is jelenti a községhez hasonlóan, aminek hatásai a jövőben — bár mérsékeltebben — valószínűleg érezhetőkké fognak válni.

546 ben végre Szapáry államosítani akarja a megyét, de vállalkozása megbukik, s eredménye a kinevezést csak ígérő kétszakaszos törvény beiktatása. Rendkívüli időben a kormány befolyása másra is szolgál. A megye majdnem minden közigazgatási ügyben közreműködik, s a minisztérium rendeleteit foganatosítja, ám erre nem kötelezett — ez a parlamenti kormányzás biztosítéka volna — az országgyűlésileg meg nem ajánlott adó és újonc behajtásánál ill. előállításánál. Ha a kormány összetűz a parlamenttel, s e rendelkezés alól kibúvókat keres, az engedetlen vármegyékkel szemben befolyását presszióra használja. Ily presszió sikere valószínű.* Különben is a kormány egy idegen állam hadserege felett is rendelkezik, s így, ha a dinasztia érdekeinek képviseletében a mai uralkodó osztályok parlamentjével összeütközik, a fizikai túlerő a kormány-akarat győzelmét teszi reális alkotmányunkká. Ennek rendes időkre is előre vetett árnyéka adja meg alkotmányunk valódi jellegét. Az uralkodó-osztály és a dinasztia többnyire egyetért. Előbbi a közösügyekben (külügy, hadügy) engedelmeskedik, befelé szabadkezet kap. Csakúgy, amint a vármegye kiszolgáltatottja a kormányzó párt uralmi érdekeinek, de keze szabad, a községek népével szemben s amint a tisztviselők is kiszolgáltatottjai, de kezük szabad a munka jó-rossz elvégzésében. Teljes alávetettségek és szabadkezek junktimjai, a kard alatti fejek és a szabadon taposó lábak rendszerei. Az igazgatás irányadó hatóságainak a minisztériumokat és a megyei tisztviselőket ismertük meg. A többi, tőlük függő szerintük igazodik, hozzájuk hasonul. A miniszteriumbeli és vármegyei hivatalnokok rajza tehát közigazgatásunk képének felfejtője. Elenyésző kivétellel mindannyian az uralkodó földbirtokos gentryből valók. A 67-iki kiegyezés után ez osztály költekezése révén vagyonilag hanyatlik, lefoglalja a jobb állami hivatalokat és megtartja a megyeiket. Az állam által akarja felsegíttetni magát** s ez akaratának ismert reprezentatív végrehajtója Tisza Kálmán gentry politikája. Innen a hivataloknak mértékén túl való állandó szaporítása: a meglevő típusok szám* Az 1907. évi törvényhozás eltörülte a főispán azon jogát, hogy bizonyos körülmények közt a törvényhatósági tisztviselőket, kik közvetlen rendelkezésének nem engedelmeskednek, elmozdíthassa és mással helyettesíthesse, de meghagyta felfüggesztési jogát. A kormánynak pedig módjában áll a törvény szerint is, bármely rendeletét, bár a törvényhatóság közigazgatási panaszszal élt, végrehajtandónak nyilvánítani és megmaradt a pressziónak szövegben említett többi módja is. A megyék állami segélyét állami pénztárak kezelik. ** Szende Pál, Önálló vámterület és osztályharc. 20 1.

547 béli növelése, új típusok teremtése. Neményi Ambrus volt szabadelvű-párti képviselő és költségvetési előadó állapítja ezt meg 1902-ben* a szabadelvű párt uralma idején az összes magyar polgári államhivatalokra. Kimutatja hogy 1892—1902-ig, levonva a reformok megkívánta szervezéseket, a régi medrű közgazdasági élet s a politikai és kiegyezési harcok idején, 37.500-al nőtt az állami alkalmazottak száma, többnyire észrevétlenül a költségvetésbe becsúsztatva, köztük a minisztériumi állásoknak a száma közel egyharmadával emelkedett, a magyar kormányzás személyzeti koefficiense a rendes kiadások 24,73%-a, a tíz éves bevétel emelkedésnek pedig 28,24%-a; a szaporítás pl. a vasutaknál aránylag legnagyobb a központi igazgatásban (értsd jobb állásoknál); megbélyegzi azt a frivolitást, hogy a közösökkel együtt 13 minisztériumunk mellé, új vasúti minisztériumnak felállítását kívánták (legújabban egészségügyi minisztériumét is!) és hogy nincs közjóléti kongresszus, mely ne új operettbe való hivatalok szervezésével kívánna bajainkon segíteni. Azóta sincs másként. 1904—7-ig a legélesebb politikai harcok idején, de egy új kielégítetlen csoport hatalom nyerése után, az állami tisztviselők száma 3312-vel gyarapszik, köztük két új államtitkári állással. A népszámlálás adatai szerint a tisztán közigazgatást teljesítő állami tisztviselők száma 1890-től 1900-ig 7296-ról 9520-ra emelkedik, majdnem 1/3-al. Innen érthető — az osztogatás hatalmának féltésén kívül — az óriási centralizáció. Minden csekély ügy, a legkisebb vasúti vendéglő bérlete,** az autonóm egyetem vizsgaengedélyei, kivételes nősülési engedélyek, korcsmai engedélyek s így tovább, feljutnak a központhoz. 1903-ra a statisztikai évkönyv a minisztériumok ügyforgalmát 894.318 ügydarabban mutatja ki.*** Ma már meghaladhatja a milliót. Ennyi ügyiratból túlnyomó a bagatellügy. Mérsékelt becslés szerint 40%-ához szellemi munka és képzettség nem szükséges. A minisztériumok központi személyi kiadása 7 millió koronánál több. Ennek 40% -a oly felesleges munkáért jár, melynek elvégzése valóban semmittevés. Ha decentralizálnánk, hivatalaink számát csökkenteni kellene. A vármegyékben is, bár lassúbban, szemünk láttára folynak a szervezések. Államban, megyében a gentry hivataloskodik és igazgatja az összes többi osztályokat. A különbség csak ez: az államban a haute finance* Közgazdasági Szemle, 1902. ** U. o., 823. old. *** Stat. évkönyv 1904. 408. old.

548 nak most már szűnő befolyása egynéhány hozzájuk tartozóját, a hivatalokra nemszorult mágnások kénye-kedve pedig „klienseik” közül egy párat bejuttatott. A mágnás-nevelősködés, a mágnás háziorvoskodás, mint ez egyetemi tanáraink és főbb hivatalnokaink névsorából is kitetszik, nem egy karriernek az alapja. A vármegye ellenben kérlelhetelenül elzárkózik. A virilis képviselőtestületek mást mint gentryt, s itt-ott néhány elgentrysedett polgárt a hivatalokra meg nem választanak, s mindegyik megyében az odavalót, megyebelit. A vármegye önkormányzata semmi. Tisztviselő választása a lényeg. A megyei közigazgatás reformjára vonatkozó Szapáry-féle törvényjavaslat, mely az állami kinevezést tervezte, indokolásában ugyanezt mondja. S tudta a kormány, hogy politikai befolyásának növelése mellett mi fáj legjobban az ellenzéknek. A parlamenti tárgyaláskor heves támadásaik alkalmával azzal csitítgatta őket, hogy hiszen mindig odavaló gentry birtokosokat fognak kinevezni. A vármegyék maguk kiadásaik igen kis részét fedezik pótadóval. 1899-ben 3,016.346 koronát. A többit az állam adja, a megyei tisztviselők fizetését az utolsó fillérig.* Ezt a sok milliót átengedi a gentrynek s ez megyénként reparticiálja, rayonirozza. Egy-egy megyében pár nagy családé a döntő szó a választásnál is. Egy családból hát többet is megválasztanak. A családok pedig összeházasodnak. Mindegyik vármegye tisztviselő kara ezért tele van rokonokkal, sógorokkal. Közigazgatási jogunk** törvényhatóságokban csak a pénztárnoki, ellenőri, könyvelői és számvevői állások között állapítja meg a rokonsági inkompatibilitási, magasabb állásokra nem, a kis- és nagyközségekben és rendezett tanácsú városokban pedig szigorúbban. Magyarország tiszti címtára közli a megyék hivatalnokainak névsorát. Egy-egyben a főbb és imperiumos tisztviselők száma 20—60 között váltakozik. A sógorságot és anyai ágon való rokonságot nem állapíthatni meg e felsorolásból, csak az apai ágon való egy családhoz tartozást. S még így is látjuk, hogy például Sárosmegyében négy dobói Dobay, három tapolylucskai és kükemezei Bánó, két berzevici és kakaslomnici Berzeviczy, a kis Csanádban három Tarnay, négy Petrovits, Gömör és Kishontban három márkusi és batizfalvi Máriássy, három felsőkubinyi és demjénfalvi Kubinyi, Biharban négy Ertsey, három Baranyi, három Szúnyog, két Bartos, Fráter, * Ereky A magyar helyhat. önkormányzat, I. 126, 127. ** Kmety: Magy. közigazg. jog 80. old. 2.

549 Beöthy stb. Szabolcsban három Mikec, valamennyi a központban, két Leővey, mindkettő az árvaszéknél, Péchy, Dobos stb. hivataloskodik és így tovább, és így tovább. Íme a kép. A központi hivataloknak az egész országból összegyűjtött, tisztaságában itt-ott megzavart gentry népessége és a vármegyei tisztségek elzárkózott, endogám gentry gensei. De itt is, ott is egyformán meg van az egyosztályhoz tartozás és ennek nyomán a pajtáskodás.* Uralkodó osztályunk tagjai egymást tegezik. Ez a „Te” egyenlőségüknek az una eademque nobilitas-nak mai szimbóluma, a más osztálybeliektől elválasztó, az alkotmánynak valóságos sánca, a felkapaszkodókkal szemben a jutalomnak módja, a büntetésnek eszköze, kisebbfajta nemesítés, modern sárga folt, melynek kiosztása és megvonása gondos mérlegelés tárgya. Minisztériumi palotákban, vármegyeházakban legidősebb és legfiatalabb egymás számára „Te”, csakúgy, mint kaszinóikban és zártkörű megyei báljaikon. Ezekben és amazokban ugyanegy emberek vannak, a társaságban keverve: a közjog épületeiben kiosztva. A társaság szokásait, erkölcseit átviszik a hivatalokba. S ezek gátjaiul nem keletkezhetik egy szigorúbb testületi szellem, mert egymás közt vannak s azok is, akiktől függenek, társadalmi, gyakran rokoni vérbelieik. Egy tehetséges, de nagyjából munkátlan, tudatlan és könnyelmű osztály vonult be a hivatalokba s formálhatta azokat ä maga képére. Sajátos vonásaf Itt még csak erősödtek, a hatalomgyakorlás csábításai és a hivatalra való természetes jog érzése révén, melyet az állásosztogatás kifejlesztett. A hivatal van az emberért, a munka szükséges, szégyelleni való rossz, melynek megvetését nyíltan is hirdethetni. Érdekes, a mai megyei árvaszékekre, melyek sok helyen aránylag többet dolgoznak, gyakran kicsinyléssel gondol s csak magát tartja az igazi vármegyének a központi és járási tisztikar fiatalja. így lett igazgatásunk jellemzője, mely nemzedékről-nemzedékre plántálódik: a munka elhanyagolása, a tudatlanság és a könnyelműség. Az ügyeket késve intézik el. Számos ügy évekig elhúzódik. Vállalkozók panasza állandó, hogy alig tudják megkapni járandóságukat.** Sok kártérítési per folyik ilyenekért. Ebben az évben egy gyárkémény, melynek javítását hivatalos elintézés késése miatt el kellett halasztani, összedűlt és súlyos károkat okozott. Belügyminiszteri rendeletek intik a törvényhatóságokat * V. ö. gróf Andrássy Gyula beszédét, Képv. Napló, 1887—92. XXV. 85. ** V. ö. belügymin, rend. 88.16699. sz.

550 az ügyek gyorsabb elintézésére, (többek között persze az 1897. évi 2749. sz., a községi vadászterületek bérszerződésének elbírálása alkalmából, főleg a területek bérlőinek érdekében). A késői intézkedések mellett pedig ott vannak háttérül a barátok, pajtások, befolyásos választók, nagy urak ügyeinek és közbenjárásuk tárgyainak villámgyors elintézései. Képviselői protekció ellen hét évvel ezelőtt törvényt hoztak, de annyira nem tartják meg, hogy akár elavultnak is mondhatnók, hisz nem rég az ország legnagyobb pártkörében nyílt panaszos felszólalások hangzottak el, hogy a miniszterek még mindig nem eléggé veszik figyelembe a függetlenségi párti képviselők közbenjárásait. A hátralékok számát a statisztikai évkönyv csak a bíróságoknál mutatja ki, a közigazgatási hatóságoknál nem. A késedelmezés így számszerűleg nem mutatható ki. Különben is sok elintézés csak látszólagos. Rendszerré lett az ügyek áttolása az egyik hivatalról a másikra, — főleg a nagyobbról a kisebbre. Azután a véleményés jelentés-kéréseknek se szeri, se száma. Egy-egy ügy gyakran 3—4 hatóság véleményezése alá is jut. Valóban centralizáció és emellett az összes hatóságok decentralizációs igénybevétele együttesen szokott előfordulni.* A vélemény- és jelentéskérések rendesen az alárendeltebb vagy nagyobb minősítésű hivatalokat terhelik: számvevőségeket, községi, városi tisztviselőket, tiszti, kincstári ügyészeket. Tiltakozásuk hiábavaló. S igen sok érdemleges közigazgatási döntés e vélemények egyszerű kiírása. A hatalombirtokos hivatal a kisebb fizetésű, nagyobb munkaidejű tisztviselőkkel állíttatja elő a hivatali többletértéket. A tisztviselők hozzáértésével senki sem törődik. Minden közigazgatási ágra a jogi képesítés minősít. Gazdasági, katonai, kulturális, műszaki igazgatásra ugyanegy. A jogászok uralkodnak mindenütt. Az 1883. minősítési törvény miniszteriumbeli és fontosabb törvényhatósági állások betöltésénél legalább előír egy gyakorlati közigazgatási vizsgát, amelyet mégis — bármily fogyatékosan is — a szakképzettség némi biztosítékául terveztek. A kormánynak egy év alatt meg kellett kezdenie e vizsga életbeléptetését. Ez azonban mindmáig nem történt meg, bár, mint Kmety mondja: „a törvény kötelező szabályát új törvény sem nem módosítá, sem hatályában fel nem függeszté”. (Kmety, Magy. közig, jog, 806. old.). A legtöbb vezető tudatlan, mert az, ami felszínre hozza, a politika eszközei és az összeköttetések, függetlenek a tudástól. S a vezetettnek módjában sincs a tanulás. Nincs aki * L. Neményi idézett cikkében.

551 tudjon s nincs aki a tudást felismerje. Csak véletlen az, ha valaki a tehetségének megfelelő helyre kerül és ott, ahol helye van, megmarad. Külső okokból, szeszélyekből változó szervezetnek kell így keletkeznie, melynek nincsenek tradíciói. A közérdek figyelésének résen lévő érzését nem igen ismerik. Az a szorongó aggodalom, amellyel becsületes emberek idegen pénzeket kezelni szoktak, alig fogja el azokat, akikre közpénzeink bízva vannak. Legtöbb hivatalnokunk tékozlóan bánik a kezéhez adott pénzzel. A zárszámadások az állami költségvetés legtöbb rovatánál túlkiadásokról tanúskodnak. S a költségvetésbe beállított tételeknél is az előirányzott összegek takarékos gazdálkodás mellett csökkenthetők volnának, nem is szólva a luxuskiadásokról, pazarló középítkezésünkről és ennek kiáltó példájáról, a 30 millió korona költséget meghaladó országház épületéről. Az a szervezet, mely laza ellenőrzésével a könnyelműség szabad gazdálkodását elnézi, tehetetlen a korrupcióval szemben is. Vármegyéinkben napirenden voltak a hűtlen kezelések. Az alapítványok nagy része elkallódott. Végtére is az állam 1902-ben a megyei pénztári és számvevői munkát állami tisztviselőkre bízta. A megelőző állapotokra jellemző, hogy a törvény indokolása szerint „ez a reform biztosítja, hogy a vagyonkezelésre vonatkozó törvényeket tiszteletben tartsák, a megállapított költségvetési előirányzatokhoz szigorúan alkalmazkodjanak. Biztosítja az alapok és alapítványok rendeltetésszerű kezelését, lehetetlenné teszi, hogy jóvá nem hagyott pótadók szedessenek. Megszünteti azt a törvényellenes állapotot, hogy önjogúságukat már rég elért egyének pénzeiket a gyámpénztárból néha csak évtizedek múlva, vagy egyáltalán nem kapták meg.” Ε törvény a legkirívóbb visszaéléseket visszaszoríthatja ugyan, de a megyei szervezetnek korrupciójára való hajlamosságát, melyről e tények tanúságot tesznek, nem érinti. A „tyúk és kalács” még ma sem ismeretlen eszköze e tisztviselők kegye keresésének. Csak a közel múltban történt, hogy egy vármegyének közigazgatási bizottsága, mint a tisztviselők fegyelmi hatósága, nem látta fegyelmi vétségben bűnösnek azt a szolgabírót, aki egy nagyobb uradalomtól fajárandóságot élvezett. Ez eset kapcsán pedig azt írja többek közt a Magyar Közigazgatás című közigazgatási lap 1907. évi 2-ik száma, hogy ily ajándékozó szokás „kevés kivétellel dívik”. A közigazgatás mindenütt azon osztályhoz igazodik, amelyiké a döntő szó. Az uralkodó és más osztálybeli között az előbbi javára dönt, feltörekvő osztályok megmozdulását gátolja és ily

552 osztályok ellen közömbös kérdésekben is ellenszenvet tanúsít. Igazgatásunk ily magatartása csak természetes. A jellemző mindennek nyersebb, kíméletlenebb nyilvánulása. Földbirtokos-osztályunk uralmának kizárólagossága, a megyei hivatalnoki kar tiszta „magunkközt” jellege teljesen kibontakoztatja azon felfogást és hangulatot, melyet a feudális korból hozott magával az „úr” a „nem úr” ellen. Jellemző erre a kihágási bíráskodás. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényünk szerint „az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik”. Ennek ellenére a közigazgatási natóságok döntenek a legtöbb kihágási ügyben: 1906-ban 490.436 esetben 674.033 személy ellen. A kihágások elkövetői a nem úriosztályból valók. Az ítélkezés nyersesége meg is állapítható. Míg a járásbíróságok előtt 1906-ban 316.484 befejezett ügy közül jogerős elítélő ítélettel csak 81.505 végződött, az ügyek 25,70%-a (a büntető parancscsal befejezett ügyek mintegy ½%-a figyelmen kívül maradhat) s a törvényszék előtt befejezett ügyeknek 24,51%-a volt elítélő, a befejezett 490.836 kihágási ügy közül 384.205, tehát mintegy 75% végződött jogerős elítéléssel.* A kihágási ítéletek túlságos szigorúságát megállapítja a belügyminisztérium is. Az 1902. évi 880. sz. belügyminiszteri körrendelet „A kihágási ítéletek meghozatalánál a méltányosság szem előtt tartása tárgyában” kifogásolja a kihágási büntetések aránytalan voltát és felszólítja a törvényhatóságokat, hogy ez ügyekben „lehetőleg emberbarátilag” járjanak el.** Az érdekelt körök panasza gyakori. A községi jegyzők országos egyesületének a belügyminiszterhez intézett memoranduma szerint „százakra megy a rendbírságok összege” és „ezzel a jegyzői kar folytonos ostorcsapások kálváriájára állíttatik”. A Magyar Közigazgatás pedig múltévi 40. számában ezt írja többek közt az országos jegyzői egylet elnöki jelentéséről: „valóban enyhe vagy legalább is felette disztingvált az a kijelentés, hogy a jegyző üldözése hellyel-közzel sportszerű”. S ugyanígy vall az ország nagy hallgatóinak, a föld népe millióinak, a közigazgatástól való néma irtózata. Még rosszabb a helyzet, ha a tisztviselő más nemzetiségivel áll szemben, kinek nyelvét sem érti. A nyersebb ellenszenvből pedig gyűlölködés lesz, ha a földbirtokososztály döntő konkrét érdekei vannak szóban (mezőgazdasági munkások szerződésszegése!), vagy pedig uralomféltése szólal meg (gyűlések betiltása!). S ennek az úri érzésnek, mely * Stat. évkönyv, 1907., 457. oldal. ** V. ö. a belügyminiszter 1849. évi 430. sz. rendeletét is.

553 az ország népe túlnyomó részére vonatkozóan majd minden közigazgatási intézkedés lelki együtthatójaként dolgozik, szintén megvan a maga szimbóluma. A gazdasági cselédet megillető, de a parasztnak, ha ügyes-bajos fél is, a legtöbb helyütt kijáró „te”, a pajtáskodás kétoldalú „te” szója mellett, az egyoldalú, passzív, jobbágyra szabott „te”, melyet a kalapfenhagyó mond a kalaplevevőnek. Ilyen ez a közigazgatás. Munkátlan, tudatlan, könnyelmű, elfogult s minden vonásának inkarnációja a vármegye, közigazgatóságunk legtöbb ügyének hatósága. Ami elégedetlenség megszólal, ellene fordul először. A politikai szempont ugyanerre vitt. A szabadelvű párt szétzülléséig a kormányok politikai hatalmuk növelése érdekében egyre inkább rátették kezüket a vármegyére. Aztán jött Szapáry meghiúsult kísérlete. Bár nem a közigazgatás rosszasága fájt annyira, a hibák nyílt kimondására szükség volt. A Szapáry-féle javaslat indokolása, mely a törvényhatóságú városokat az önkormányzatra hivatottaknak mondja, a vármegyék mai szervezetét kemény bírálatban részesíti.* És érdekes. A vármegye a gentry legigazibb alkotása, s mégis kevés intézménye van, melynek az ő köréből oly megrovó — bár platói — megítélésben lett volna része. A politikai torzsalkodás kicsalta és elterjesztette körében közigazgatásunkról azt a jelszót, hogy ázsiai. Eleinte félénken, idézetek formájában, oratio obliqua-ban, de mégis. Nincs még egy intézményünk, amelyre ezt így kimondotta volna. Újabban ez irány megfordult. A politikai nyílt klikk-küzdelmek egyelőre elcsendesedtek. A jelenleg kormányzó pártok, melyek a megye szövetségében nyerték el a hatalmat, még nem helyezkedtek el végleg s nem állnak szemben megyei ellenzékkel, nem bántják a vármegyét. A Szapáry-féle ígéret-törvényt hatályon kívül helyezték, a közigazgatási bíróság hatáskörét tágították a megye védelmére. Még a megyei pénztárak és számvevőségek visszaállítását is többen óhajtották. Úgy lehet a közigazgatás kérdése jóidőre lekerül a napirendről. Igaz: voltak is, vannak is, komoly elszórt egyéni törekvések is, közigazgatásunk kinövéseinek leküzdésére. Akadtak kiválóbb főtisztviselők, akik saját hatáskörükön belül próbálkoztak javítással. Akadnak lelkesebb fiatalok, akik kötelességérzéssel lépnek, pályájukra, de az egyéni szigorúságok csak kis körre terjednek igazságtalanoknak éreződnek és elkopnak. Egyes meginduló ambiciók pedig szomszédos hanyagságokba ütődnek, a tanulás esz* V. ö. e szempontból a Szapáry-féle javaslat tárgyalását.

554 közeiért hiába küzködnek, bagatell és felesleges ügyeken elidegenednek a munkától, energiájukat veszítik s végűl nem vonhatják ki magukat környezetük átalakító nyomása alól. Hiába, egy nagy szervezet kollektív pszichéje ellen, míg létesítésének társadalmi előfeltételei, a tiszta osztályuralom, rokoni gensek, hivatalra való jog, állandóan meg-meg újulnak — ily kezdeményezéseknek meddőknek kell maradniok. Pedig: a magyar állam nagy mértékben beavatkozó. Közigazgatásunk benyúlik az élet minden ágába: engedélyezés, felügyelet, jóváhagyás, közreműködés, kijelölés, kiosztás, döntés, büntetés formájában. Gazdasági, kulturális, közszabadsági érdekek érzékenyek minden mozdulására. Egyéni és társadalmi kezdeményezések, nem lehetnek el közreműködése nélkül. Egy lomha, hozzá nem értő, elfogult, hatósági szervezet nehezéke ily iniciatívák gyakori elijesztője. A közigazgatási bíróság nyújtotta védelem alig számba jövő. A jogvédelme alá tartozó ügyek felsorolása taxativ. Sok igen fontos ügykör kimaradt. S a védett ügyköröknél igen sok lehető sérelemnek védelme hiányzik. Emellett közigazgatási bírósághoz beérkezett ügyeknek, mintegy 1/4—1/5-öd része nem nyer ugyanazon évben elintézést. (Stat. évkönyv 1907, 417.) Amint a községi önkormányzatnak teljes kiszolgáltatottsága a kibontakozó magyar gazdasági erőktől a közjogi; testületek vagyoni és szervezési készségét vonja meg, úgy a nyomasztó igazgatás a társadalmi és egyéni hozzáfogásokat gátolja és lankasztja. A községi jegyzők lapja azt írja (1908. IV. 19*) „Beteg és tehetetlen” közigazgatásunkról, hogy „örök akadálya nemzetünk kifejlődésének”, „a modern magyar állam kiépítésének”. Ennyire még sem. A céhjog sem tudta megakadályozni a modern ipari államok kifejlődését. Az úri jog sem fogja, ha a társadalmi osztályok erőviszonyai úgy alakulnak. Mégis egy megfelelő közigazgatás nagy mértékben energia-felszabadító és fejlődést-gyorsító. Országunk mai helyzetében, a társadalmi törekvések előtörésének többféle lehető medrénél, az ország lakóinak nyelvi, gazdasági szempontból való helyi különféleségénél, s a közjogi testületek történeti kialakulásánál fogva, az egyetlen ily kedvező jog és igazgatás: az igazi népies önkormányzat. De ezt csak az a Magyarország csinálhatja meg, amely kiharcolta és aztán felhasználja az általános választó jog új alkotmányát. Ágoston Péter és Kerekes Pál.

Az iskola Magyarországon. lyan főkből, amelyeknek kedves volt a gyermek és a tudás, röppent világgá ez a szállóige: Akié az iskola, azé a jövő. A nemes kulturidealizmusnak ez a jelszava nagyobb jelentőséget tulajdonít a gyermeki öntudatban kialakult képzetsoroknak és az ismereteknek egyáltalán, mint aminőre ezek reális hatásaiknál, valóságot alakító erejüknél fogva jogot formálhatnak. A jövő birtoklásának kérdése nem a gyermekkorban szerzett ismereteken és egyáltalán nem az ismeretek szerzésével kapcsolatos társadalmi szervezeteken fordul meg. Nem az iskola, hanem a gyár, a műhely és a szántóföld a jövendő uralmáért vívott harcnak igazi színhelye. Abból, hogy kié az iskola, csak arra lehet visszakövetkeztetni, hogy ki a jelennek s még inkább arra, ki volt a múltnak ura. Az iskola nem előfutárja a társadalmi átalakulásoknak; velejárója vagy nyomonkövetője azoknak. A társadalomban élő és diadalmaskodó törekvések előbb más tereken formálják át a szervezeteket és csak e fontosabb teremtések után nyúlnak az iskolához. S amiképen későbben érnek le az iskolához az új erők, azonképen később is avulnak el ő benne: sajtó és törvényhozás aránytalanul finomabb és érzékenyebb műszerek és pontosabb mutatói az idők járásának. A konzervativizmus élettani alapjait az átöröklés tényében keresik sokan. Az iskola bizonyos mértékben a társadalmi átöröklésnek szervezete. Eme mivoltában egyúttal fontos tényezője az osztályuralom rendszerének és egyike azoknak a helyeknek, ahol az osztályharc csatáira nevelik ki a társadalom jövendő urait és jövendő szolgáit: amazokat arra,

556 hogy minél jobban tudják védeni a maguk, emezeket arra, hogy minél jobban tudják szolgálni, a mások érdekit. Ez a lényeg, ez a fal; a többi csak díszítés, ornamentika. Az iskola hozzásimul a társadalomhoz, amelyből kinőtt. Kissé a tükörképét is mutatja és ha rá teszed a kezed az iskolai üzem ütőerére, ugyanazt a dobogást érzed ott, amelynek lüktetése ugrik eléd künn a társadalomban. Magyarország ma, inkább mint valaha, a földesurak országa. A vadászó, káromkodó és bajuszos meg a miséző, szentéletű és borotvált arcú földesuraké. Az ő javukra dolgozik az állam gépezete s mindenki más számára csak annyira, amennyire a föld ezen világi és papi fejedelmeinek szüksége van szolgálataira. Az ő számukra dolgozik a magyar iskoláztatás is elsősorban. Mire van szüksége a huszadik században az agrár-klerikális társadalomnak? Igénytelen, tehát tudatlan munkásokra: olcsó munkaerőre. Ezt állítja elő a magyar elemi iskoláztatás. Az agrárklerikális ideológiában megnövekedett polgárságra a hivatalnoki világban és a szabad pályában. Ezt termeli a közép- és felső oktatás Magyarországon. Mást is: de ezek a legjellemzőbb készítményei és azok szemében, akik a hatalom billentyűit nyomogatják, ez a rendeltetése és az életre való jogcíme az egész oktatási rendszernek. Épen ezekben a napokban ünnepelték meg annak negyvenéves jubileumát, hogy a magyar képviselőház elfogadta azt a népoktatási törvényt, amely elrendelte Magyarországon a kötelező iskoláztatást. S mikor így már-már aranylakodalmi ünneplője van annak, hogy az ország népe frigyre lépett a kultúrával — a törvény szakaszaiban, akkor kiderül, hogy az országban élő 3,889.425 huszonnégyéves férfi közül csak 2,618.501 és kerekszámban 4 millió huszonnégyéves nő közül csak 1,600.000 tud írni és olvasni és az analfabéták az összes polgári népességnek 49,6%-át tették, és még a hatévesnél idősebb népességben is 38,8%-át teszi ki számuk. Látnivaló, hogy a tudatlanságnak sötétsége ellen nem valami nagy eredménnyel harcol itt az iskola. Magyarországnak még ma is az egyház a tanítómestere; hozzá mennek a mi kisdedeink. Az ő műve a magyar analfabétaság. Az egyház különböző módszerrel uralkodik az iskolában. Az egyetemet elvette tőle az állam. De azért az egyház szempontjából legfontosabb hivatásra: a papságra és jogászságra ő is készít elő. A középiskola, amelyből a társadalomnak nem uralkodó, de kormányzó rétegei kerülnek ki, közvetlenül

557 az egyház kezén van. Az értelmiségi foglalkozások gyakorlóinak jókora részét papok nevelik; másik részét világiak, de olyanok, akik az egyháztól függnek. A nőnevelés majdnem tisztára felekezeti iskolákban történik. Az elemi iskolákban való tanítást nem végzi, csak ellenőrzi az egyház. Neveli a tanítókat és tanítónőket: szóval az egyetemi oktatást kivéve, ő a magyar oktatás szabályozója. A népiskola 16.510 népiskola állt fenn 1905/06. iskolai tanévben. Ebből 12.734 felekezeti és 2046 állami, 1473 községi, a többi magán- és társulati iskola. Tanköteles korban volt 3,153.736 gyermek; ebből iskolába járt 2,507.916. Iskoláztatás nélkül nőtt fel tehát a hivatalos statisztika szerint is 645.620 gyermek. Az iskolába bejutók számára a következő tanulási lehetőségek vannak. Az 1905/6 év adatai alapján nálunk egy-egy tanítóra 84 tanuló esik. Az összes iskolák 68,55%-a osztatlan iskola vagyis olyan, amelyben valamennyi osztály tanulói nemre való tekintet nélkül is egy helyiségben ülnek. S még akadnak nálunk elégedetlenek, akik a koedukációt követelik, mintha az már nem volna meg! Az iskolák 67.58%-a egytanítós. Az osztatlan, egytanítós iskola ilyenformán az uralkodó típusa a magyar népiskolának, szervezetét tekintve. Természetes dolog, hogy ilyen viszonyok között a tanítás eredményes nem lehet. A tanító nem lehet olyan virtuóz, aki egyszerre sok hangszeren is tud játszani s ahol 50 gyermeknél több ül egy szobában az, ami ott folyik, tanításnak nem nevezhető. Természetes, hogy a valóság az átlagos számításnak hol alatta marad, hol meg fölébe emelkedik. Vannak falusi iskolák, amelyeknek 20—25 tanulójuk van. Másutt viszont egy-egy egytanítós, osztatlan iskolában száz-kétszáz tanulót „tanít” egy tanító. Például Jászszentandráson egy tanító 275 tanulót gondoz, Kethely községben 268-at. Az iskolába egyáltalán nem járók mellett ezen iskolák tanulóinak túlnyomó száma is az analfabéták táborát növeli. Az iskolák igen nagy számában a tanítási időt, amely az ünnepek, szünetek miatt amúgy is kurta, még meg is rövidítik, így 1905/6-ban 2931 népiskolában a tanítási idő 8 hónapnál is rövidebb volt. És ahol tanítanak, ott meg a gyermekek nagy része marad el az iskolából. Ugyanebben az évben a mindennapi iskolák tanulói tizenkét millió félnapot mulasztottak igazolatlanul. Igazolatlan mulasztásokért kiróttak 542.733 kor. bírságot. Ha most számba vesszük azt, hogy ez a félmillió bírságösszeg egy és két koronás tételekből gyülemlett meg; továbbá azt, hogy csak a

558 makacs és megátalkodott mulasztókat bírságolják meg, sokszori ismétlődés esetén; továbbá, hogy igen sokszor még ilyen esetben sem bírságolják az iskolakerülők szüleit, mert, amint egy klerikális képviselő a kultusztárca ezidei tárgyalásánál mondotta: „a jegyző nem akar kikezdeni a lakossággal és nem veszi szívesen, hogy a tanító őt figyelmeztesse;”* továbbá, hogy igen gyakran a nagy vállalkozók, munkáltatók, tömegesen viszik ki a gyermekeket az iskolából és ezek megegyeznek a községi elöljárósággal, hogy ilyen esetben ne bírságoljanak: akkor nem következtetünk a tények ellen, ha ama félmillió korona bírság mögött legalább 300.000 állandó iskolakerülő gyermeket keresünk.** Ez a háromszázezer gyermek az iskolába járók között szerepel a hivatalos statisztikában, valójában azonban iskoláztatás nélkül nő fel. S hogy egyáltalán mit érnek, mennyire jobbnak mutatják a statisztika adatai a viszonyokat, mint aminők ezek igazán, arra nézve hadd hivatkozzam egy bizonyára nem gyanús tanura, Návay Lajosnak, a konzervatív alkotmánypártnak és a képviselőház alelnökének, idevágó szavaira. „Csanádmegyében konstatálhatom, hogy az idei évben a kimutatás szerint a tanköteles gyermekek 96%-a szeptember 1-én be volt iskoláztatva. De a magyar statisztikának az a baja, hogy adatait bizonyos kételyekkel kell fogadni. Elismerem, hogy a 96% gyermek be van iskoláztatva és hogy az teljesen korrektül, helyesen van kimutatva; de hogy a 96% gyermekből mennyien járnak pontosan iskolába a különböző évadokban, arra nézve azt hiszem, nagyon különbözően szólnának a kimutatások. Nevezetesen ott van a kukoricaszüret, a szőlőszüret, a karácsonyi és egyéb ünnepek, ott van a téli idő, amikor fájdalom, a szegény gyermekek szegénységük folytán nem járhatnak iskolába, ott vannak a tavaszi munkálatok, úgy hogy a 96% gyermek pontos járásáért nem mernénk sehol sem kezeskedni”.*** Hozzávéve még most a hivatalos statisztika szerint is isko* Országgyűlési Értesítő, 1908. dec. 3. Jánoky-Madocsányi Gyula beszéde. ** Somogyi Béla tanár, az Új Korszak szerkesztője személyes tapasz talataiból közli velem, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor Mármarosmegye FelsőVissó nevű helyiségében állami tanító volt, ott megesett, hogy tavasszal az állami iskola növendékei százszámra maradtak el az iskolából és mentek el fásítási munkálatokra a kincstári erdőkbe. A tanítás ezen iskolában novembertől—májusig tartott s a nagy ünnepi szüneteken kívül a tavaszi fásítási munkálatok ennyi időre megszakították az iskolai munkát. *** Országgyűlési Értesítő, 2908. dec. 3.

559 lába nem járó 645.820 tanköteles korban lévő gyermekhez azt s 300 ezer iskolakerülőt, akit bírságolással sem tudnak beterelni és azt, hogy a hivatalos statisztika adatai csak 10%-kal kedvezőbbek a valóságnál: egymilliókétszázezer iskolába nem járó gyermek terheli évenként mint veszteségtétel a magyar kultúra főkönyvét. Életbeléptetése után negyven esztendővel tehát még mindig nincsen végrehajtva az 1868. évi népoktatási törvény, amely a tankötelezettséget kimondja. A tankötelezettség keresztülvitele a községi elöljáróságokra van bízva. Ez az iskolaszékkel, amely a felekezeti és községi, a gondnoksággal, amely az állami iskola mellett működik az iskolai élet elsőfokú hatósága. A község papja az iskolaszéknek hivatalból elnöke, a gondnokságnak hivatalból tagjai a helyiségben működő összes lelkészek. Így határozza meg már a felügyeleti lépcső első fokán a pap az iskola szellemét. Az iskoláztatási kényszer keresztülvitele első fokon a községi képviselőtestületek dolga. Ezeknek a testületeknek tagjait felerészben választják, felerészben a legtöbb adót fizetők ülnek benne. A községi elöljáróságot a dolog természeténél fogva birtokos gazdák közül választják. Ezek őrködnek a tankötelezettség végrehajtásán és azon, hogy az olcsó vagy ingyen gyermekmunkaerőt ne szedje el tőlük az iskola. Másodfokon felső hatósága az iskolának és főképen a tanító fegyelmi fóruma a vármegyei törvényhatóság közigazgatási bizottsága. A vármegyei törvényhatóság a földbirtokos osztály legtisztább érdekképviselete, amely szintén felerészben választó, felerészben virilizmus alapján alakul meg. Az állami felügyeletet gyakorló tanfelügyelő hivatalánál fogva tagja a vármegyei törvényhatósági bizottság tagjai közül választott közigazgatási bizottságnak. A felekezeti iskoláknak ezen a közigazgatási bizottságon kívül, amelynek hatásköre minden népiskolára kiterjed, még külön felügyeleti szervük is van az egyházmegyei tanfelügyelőségekben. Ilyen módon uralkodik az iskola fölött a szolgabíró és a pap, amaz a földbirtok, emez az egyház érdekeit képviselve elsősorban. És közismert, bizonyításra nem szoruló dolog, hogy az egyházi érdekek szempontjából nem épen sürgős szükség az, hogy a nép megtanuljon írni-olvasni, mivel ez esetleg hozzájárulhat az egyházi uralom lelki alapjainak megrendítéséhez. A földbirtokosság és azontúl általában mindenfajta munkaadó szempontjából pedig fontos érdek az, hogy a gyermekről ne mint tanulóról kelljen neki gondoskodnia, hanem ellenkezőleg a gyermek olcsó munkerején

560 gondoskodjék részben az ő anyagi megerősödéséről. Egy millió olcsó munkaerőnek a munkahelyeiről az iskolába való bevezényelése valóságos gazdasági forradalmat teremtene és az amúgy is munkáshiánnyal küzdő nagybirtokot liquidálásra kényszerítené. A kormánynak és közegeinek hivatalos jelentéseiből is kiderül a gyermekmunka nagy jelentősége iparunkra és mezőgazdaságunkra egyaránt. Így a földművelésügyi magyar kir. miniszternek Mezőgazdasági munkabérek Magyarországon 1907. évben (Bpest, Pallas, 1908) című kiadványában olvassuk, hogy az 1898—1907. közötti tíz éves átlagban a gyermekmunkás átlagos (napszámos) napi keresete 45,9 fillér és a miniszter kimutatása szerint dolgoznak évente a gyermekek Esztergommegyében 153 napot, Somogymegyében 149 napot, Selmec- és Bélabánya városok- Sopron városban 235 napot, ban 180 napot, Tolnamegyében 167 napot, Pozsonymegyében 173 napot, Veszprémmegyében 164 napot, Pozsony városban 235 napot, Csongrádmegyében 128 napot, Fejérmegyében 143 napot, Szabolcsmegyében 170 napot, Győrmegyében 158 napot, Szatmárnémetiben 180 napot, Komárommegyében 144 napot, Csanádmegyében 170 napot, Komárom városban 150 napot, Temesvár városban 200 napot. A magyar királyi iparfelügyelők tevékenysége az 1906. évben című s a kereskedelemügyi m. kir. minisztertől kiadott jelentésben olvassuk többek között, hogy a pozsonyi iparfelügyelői kerületben a textiliparban 100 felnőtt munkásra esik 20 gyermekmunkás, a faiparban pedig 100 felnőtt munkásra 25 gyermekmunkás. Vannak üzemek, amelyek éjjel is foglalkoztatnak gyermekmunkásokat. A pozsonyi iparfelügyelő szerint a gyermekmunkások az összes ipari munkások 9,2%-át teszik ki, a besztercebányai iparfelügyelő szerint pedig 11,7%-át. Ezek a csupasz adatok megmondják, miért nem hajtották végre a tankötelezettséget Magyarországon eddig és miért nem fogják mindaddig végrehajtani, amíg a politikai hatalom a ma uralkodó osztályok kezében marad. Az anyagi alapok. Magyarországon magánosokon kívül vagy az állam, vagy a község, vagy az egyházak tartják fenn az iskolákat. Az állami iskolák mindenben kiválóbbak, mint a felekezeti iskolák. Az állami iskoláknak 44% a egytanítós; a felekezetieknek 72%-a. Az állami iskolákban egy tanítóra 59, a felekezetiben 69 tanuló esik. A statisztikai hivatal számításai szerint az állami népiskola összes fentartási költségei évenkint (a helyi-

561 ségek béregyenértékét is számítva) 5571 koronára rúgnak; az esztergomi — leggazdagabb — egyházmegye területén lévő r. kath. iskola fentartásának költségei évenként 1795 koronát tesznek ki Komlóssy Ferenc prépostkanonok adatai szerint. Az 1909. évi költégvetés szerint az állami elemi iskolák fentartására 14,434.071 koronát irányoz elő. A nem-állami népiskolákat, túlnyomó számban a felekezetieket, 8,730.000 koronával segíti. A felekezeti iskolák, hozzávetőleges számítás szerint saját erejükből 6,028.232 koronát költenekiskolákra, míg (L. e sorok írójának: Ki tanítja és ki tanítsa a magyar népet című névtelenül megjelent füzetét) a községi segítség 3,906.012 koronát tesz ki. Vagyis ma az a helyzet, hogy a felekezeti iskola fentartásának terheit túlnyomó részben már az állam viseli. Bátran állíthatni, hogy sehol másutt Európában nincsen ehhez fogható helyzet, hogy az állam tartja fenn az iskolákat és a fölöttük való rendelkezést átengedi a felekezeteknek. A legjellemzetesebb módon megnyilatkozik ez a fonákság abban, ha az ember egy pillantást vet a felekezeti iskoláknál kiírt tanítói állásokra vonatkozó pályázatokra. A vallásés közoktatásügyi m. kir. minisztérium kiadásában megjelenő Néptanítók Lapjá-ban olvashatók sereg számra az ilyen hírek: Balassagyarmati róm. kath. elemi fiúiskolához 5-ik tanítói állásra szeptember 22-ig pályázat hirdettetik. Javadalma: 240 korona lakáspénz, 100 korona alap fizetés a hitközségtől, 1000 korona államsegély. A kántort helyettesíteni köteles. Kérvények a róm. kath. iskolaszékhez küldendők. Ásványon (Győrmegye) róm. kath. osztálytanítói állásra szept 26-ig pályázat hirdettetik. Fizetés: hitközségtől 200, államsegély 800 korona kérése folyamatban; egy bútorozott szoba, ágynemű nélkül; 1910-től negyed hold kert; két öl puhafa, fölvágva. Alattyán község (Szolnokmegye) róm. kath. iskolaszéke tanítónői állásra pályázatot hirdet. Javadalmazása: államsegéllyel kiegészítve évi 1000 korona, ehhez a község 100 koronával járul, a 900 koronát pedig az államtól kéri, amelynek folyósítása iránt a kérvényezés folyamatban van. A lipóti (Mosonm.) róm. kath. osztálytanítói állásra pályázat hirdettetik. Javadalmazása: államsegélyből 388 korona, községtől 612 kor., kertilletmény 20 korona és egy bútorozott szoba. Kötelessége: a kijelölt osztályok vezetése és a kántoriakban külön díjazás nélkül segédkezni. A kérvények aug. hó 30-ig betérj esztendők főtisztelendő Cserhaly Lajos plébános, iskolaszéki elnök címére Hédervárra (Győrm.). Törökszentmiklós község róm. kath. iskolaszéke az újonnan szervezett 3 tanítói és 4 tanítónői állásra f. évi augusztus hó 7-ik napjáig pályázatot hirdet. Ezen állások évi jövedelme: 900 korona államsegélyből, 100 korona a hitközségtől, havi előleges részletekben; továbbá 200 korona lakbér és 20 korona kertilletmény, az iskola pénztárából negyedévenként előre

562 fizetve. A kellőleg felszerelt kérvények főtisztelendő Oldali Jenő esperesplébános úr címére küldendők.

Hogy az a tanító, akinek ezer koronányi fizetéséből 900 vagy 800 koronát az állam fizet, miért felekezeti tanító, ez olyan dolog, amit európai agyvelővel megérteni alig lehet, ha csak nem preparálták azt az agyvelőt a jezsuita rend kalksburgi iskolájában, amelynek neveltje ül ma Magyarország kultuszminiszteri székében. Az oktatásügy egyáltalán mostoha elbánásban részesül Magyarországon. Az 1909. évi állami költségvetés 1555 millió koronában előirányzott összes kiadásai közül a vallás- és közoktatásügyi tárca költségei 91 millió koronára rúgnak, vagyis az összes kiadások 5,9%-ára. Ebből is legalább 20 millió korona vallási célokra megy, úgy, hogy a magyar állam a közoktatás céljaira alig költ 70 millió koronánál többet évente. A közoktatásügyi tárca összes költségeinek 33%-át fordítják minden néven nevezendő népiskolai célokra és 12%-át főiskolai célokra, míg Ausztriában az összes iskolai kiadások 68%-át fordítják népiskolákra, 8%-át egyetemekre, Poroszországban pedig 76%-át népiskolákra és 6%-át egyetemekre. Saját népiskoláira rendes kiadások gyanánt 1909. évi költségvetésében 14,434.071 koronát vett fel a magyar állam, a magyar kir. csendőrség ugyanezen évben 17,232.286 koronával szerepel. Amint az oktatásügy egyáltalán mostoha gyermeke a magyar államnak, a népoktatásügy meg ennek a mostohának mostohája, amint a következő tények igazolnak: * 2046 állami népiskolába járt 316.005 tanuló; összes kiadások 15,834.071 korona; egy tanulóra esik 50 korona költség. 139 állami (fiú és leány) polgári iskolába járt 19.206 tanuló; az összes kiadások 5,445.080; egy tanulóra esik 286 kor. költség. 77 állami középiskolába (gimn. reálisk.) járt 19.143 tanuló; összes kiadások 7,297.631 korona; egy tanulóra esik 384 korona költség. 18 állami felső kereskedelmi iskolába jár 2110 tanuló; összes kiadások 755.458 Κ; egy tanulóra esik 343 kor. költség. 16 állami felsőbb leányiskolába járt 3239 tanuló; összes kiadások 1,972.711 kor.; egy tanulóra esik 616 korona. * A növendékek számára vonatkozólag az 1905/6 év adatait használom; a kiadásokra nézve az 1909. évi költségvetés adatait rendes, rendkívüli, átmeneti kiadásokat. Ezáltal a kép kedvezőbb, mert 1905/6 óta a növendékek száma is emelkedett, nemcsak a kiadások.

563 4 honvédtisztképző-intézetbe járt 1096 növendék; összes kiadások 2,313.647 kor.; egy tanulóra esik 2600 korona. 3 egyetemi jellegű főiskolát* látogatott 9502 hallgató; összes kiadások 11,021.413 kor.; egy hallgatóra esik 1150 kor. Vagyis a magyar állam évenként egy munkás nevelésére 50 K-t, egy kispolgári gyermek nevelésére 286 K-t, egy jövendő kereskedő nevelésére 343 K-t, egy középosztályokból kikerülő fiúgyermek nevelésére 384 K-t, egy ugyanilyen leánygyermek nevelésére 616 K-t, orvos, ügyvéd, tanár, stb. nevelésére 1160 K-t és egy katonatiszt nevelésére 2600 K-t költ. Ez a felsorolás a számok, a hozott áldozatok ékesszóló nyelvén mutatja meg, hogy minő erők dolgoznak a magyarországi közoktatásban. Ha a külföldi intézményekkel hasonlítjuk össze a magyarországiakat, azt találjuk, hogy népoktatásunk sokkal fejletlenebb, mint a külföldé; hiszen, hogy csak egyetlen adatot említsünk, nálunk iskolába nem járó tanköteles az összes tankötelesek 21 %-át teszi, míg Ausztriában az idevágó szám csak 7,4%, Poroszországban pedig 7,9%. Ellenben iskolarendszerünk egyéb intézményei nem sokkal maradnak el a nyugateurópai államok hasonló intézményei mögött. Iskolai viszonyaink térképének teljesebbé tételére felsoroljuk, a megszerezhető idevágó adatokat. Iskolánknak a népiskola után következő típusa a polgári iskola. Ezeknek száma 382. Belőlük 70 fiú- és 69 leányiskolát az állam, 41 fiú- és 46 leányiskolát a község tart fenn; a többi felekezeti s közte 69 zárdai iskola van. Növendékeinek összes száma 61529. Tanítóképző intézet 49 van, (30 állami és 19 felekezeti), tanítónőképző intézet 40 van, (8 állami, 31 felekezeti, 1 magán). A növendékek száma 11.150. A 31 felekezeti tanítónőképző közül 25 szerzetesnők vezetése alatt áll. Polgári iskolai tanítókat képző intézet van összes férfiak számára 1 állami intézet, nők számára 1 állami és 5 felekezeti képző intézet. A magyarországi elemi iskolai tanítónők túlnagy száma apácák vezetése alatt álló intézetekből kerül ki. Az összes középiskolák száma 202; 170 gimnázium, 32 reáliskola. A gimnáziumok közül 38 állami, 118 felekezeti, 9 községi és 5 magán vagy társulati. A reáliskolák közül állami 25, községi 3, felekezeti 5. A tanulók száma 63.793. A felsőbb leányiskolák száma 32 volt, ebből 16 állami, 3 községi, 10 felekezeti, 3 magániskola. A növendékek száma 5817. Kereskedelmi iskolák * Budapest, Kolozsvár: egyetem, József-műegyetem.

564 száma 37, ebből 18 állami, 9 községi, 2 felekezeti, 8 magániskola. A tanulók száma 5969. Az ipari szakiskolák száma 44, amelyből 27-et az állam, 17-et a községek tartottak fenn. A tanulók száma 3761. Felső tanintézetek száma 59 volt, ebből 2 egyetem, 1 műegyetem, 10 jogakadémia (1 állami, 9 felekezeti) és 46 hittani intézet. Az összes felső tanintézetek közül 4 állami és 55 felekezeti. A hallgatók száma 13182. S végül a teljesség kedvéért ideiktatjuk a népiskolai idevonatkozó adatait. A népiskolák száma 16510; ebből állami 2046, községi 1473, 12734 felekezeti és 308 magániskola. A tanulók száma 2,507.916, ebből mindennapi iskolába jár, tehát tulajdonképen igazán tunuló 1,999.784. Ha most azt nézzük, hogy az állam és községek, mint világi elemek, szemben az egyházakkal, minő mértékben nevelik az összes fokokban a jövendő nemzedéket, akkor a következő számokat kapják. Elemi iskolai tanuló Polgári iskolai tanuló Tanító- és tanítónőképző-intézeti tanuló Középiskolai tanuló Felsőbb leányiskolái tanuló Kereskedelmi iskolai tanuló kb. ipari szakiskolai tanuló Főiskolai tanuló Összesen

Világi iskolába jár 627.171 90.542 4.408 25.551 4.154 5.660 3.761 9.661 770.908

Egyházi iskolába jár 1,372.613 30.987 6.740 38.242 1.663 300 — 3.521 1,454.066

Vagyis Magyarországon minden rendű és rangú 2,224.975 iskolába járó közül 1,454.066 felekezeti és 770.908 állami és községi iskolát látogat. Egy ilyen iskolai rendszernek természetes következménye a templom uralma az iskola fölött, a pap uralma a tanító fölött és a hit meg dogma uralma a tudomány fölött, egyszóval a középkor és sötétség uralma a művelt világ és a világosság felett. Bármennyire megszégyenítő és felháborító adatok is ezek egy olyan államban, amely az állategészségügyet teljesen államosította, mégis kezdet gyanánt, az oktatás terén teljesítendő állami kötelezettségekre való részletfizetés gyanánt el lehetne fogadni, s egy jobb állapotra való átmenet kezdetét lehetne benne látni. Így is ítélte meg mindenki míg csak néhány év előtt is a magyar iskoláztatás fejlődését. Az állami iskola nemcsak felszerelése, de a tanítás szelleme szempontjából is előrehaladottabb iskolatípust képviselte. Ez a fejlődés azonban gróf Apponyi

565 Albert minisztersége alatt fonákjára fordult. Az ő iskolai politikájának alapgondolata: az állam pénzével eltüntetni a felekezeti iskola külső hátramaradottságát és a felekezeti szellem bevitelével megszüntetni az állami iskola belső előrehaladottságát. Mindazt, ami az állami iskolát kívánatosabbá és versenyképesebbé tette, lassú, de céltudatos munkával pusztítja el Magyarország mai úgynevezett közoktatásügyi minisztere, s ma már ott tartunk, hogy alig van különbség az állami és felekezeti népoktatás között. A Szent-István Társulat tankönyvíróinak igen nagy része állami tanár és tanító. A középiskolai oktatás legfőbb bürokratikus intézője a Mária-kongregációk nyílt és meggyőződését véka alá nem rejtő embere. A pápa jubileumára küldött üdvözlő feliratokat egy állami tankerületi főigazgató szerkeszti. A Kath. Tanáregyesület elnöke egy állami tankerületi főigazgató és alapító tagjai túlnyomó számban állami tanárok. S a Kath. Népszövetségnek nincsenek buzgóbb agitátorai, mint az állami tanítók. Kunfi Zsigmond.

Az Egyház Magyarországon. inden intézmény értékelésének hármas alapja: az eredet, a tényleges működés és a jövőben várható fejlődés. I. Miként Európában, úgy Magyarországban is a hűbérurak és ezek között a főpapok honvédelmi, közigazgatási s igazságszolgáltatási teendőkért kapták a földet és az adószedés jogát. Az egyházi vagyon szerzésének további módja az erőszak, a megtévesztés és a csalás.* Nálunk „az egyháziak elvették (a földeket) s a birtokhoz hamisítottak maguknak adományleveleket”.** A bíró tisztét papok végezték, kik a leglehetetlenebb „jogi elveket” is elfogadták. A többi között pl. azt, hogy „a haldokló részéről feszületre való mutatás egymagában megállapítja az egyház részére való végrendelkezést” .*** A hívők szolgáltatása és isten földi helytartóinak ellenszolgáltatása között való, már kezdetben is módfelett kétséges egyensúlyállapot, az újabb időben végleg megbomlott: a magánosok misealapítványai úgy felgyülemlettek, hogy a kereskedés ez ágát már rég tömeg-misékkel bonyolítják le. — Az egyház javára történt királyi adományok egyik föltétele a tanítás, a XVIII. század végén már fele részben kisiklik a papság kezéből: Magyarország 6010 tanítója között csak 3436 egyházit találunk,**** kik iskoláikban Suarez és Alvarez * L. J. Koenigswarter: Hist, de l’organ, de la famille (Paris, 1851.) 179. Ϊ. ** Példákat 1. Ágoston: A szekularizáció (sajtó alatt) c. művében. M. Kowalewsky: Ökon. Entwicklung *** Ágoston: i. m. Europas. (Berlin, 1902.) II. k. 243. 1. **** Μ. Schwartner: Statistik des és köv. 1. Königreichs Ungarn (Pest 1798.) 136 1.

567 spanyol jezsuiták rég elavult kézikönyveiből merítik és terjesztik az ismereteket.* Az életben szintén a papok a tudomány legszigorúbb porkolábjai. „Sok tekintetben még az osztrák cenzúra alatt is szabadabban lehet írni, mint a szabad, alkotmányos Magyarországban!... Cenzoraink senkitől sem rettegnek annyira, minta katholikus papoktól.” — ** Az egyháziak nem támogatják óriási vagyonukkal a műveltség terjesztésére szolgáló intézeteket. Sőt! Seitz Leó egri szervita-barát szerint: „az (1790.) országgyűlés alatt némely buzgó Hazafiak egy tudós Magyar Társaság felállításárul is kezdenek derekasan gondolkodni, némellyek ezen jámbor szándéknak felsegéllésére jó nagy tsomó pénzt ígérvén; tsak, hogy ahhoz nem nagy kedvet mutattak a katholikus Püspökök, féltvén t. i. attul a Religyiót” .*** Az Akadémia épületére később adtak összesen 3600 forintot; a világi Széchenyi hozzájárulása 60.000, Battyányié 50.000 forintot teszen. . . . Műveltségünk másik alapja a Nemzeti Múzeum, melynek története szintén a legtöbb főpap szűkkeblűségét hirdeti. — † Az egyháziak jótékonyságát legjobban az az elbánás jellemzi, melyben saját osztályukat részesítették: a szegény papok eltartására rendelt ú. n. szabályozott püspökség! alapba és a vallásalapba — pro cassa parochorum — a magyar főpapoknak még 1848-ban évi 340.761 frtot kellett fizetniök.ft E szolgáltatás, 4%-al tőkésítve megfelel 8,519.025 frtnak. Ezenkívül még egyéb, a királytól a jövedelem szerint kivetett jótékonysági adó és a végvárak fentartása is terhelte őket. Ez utóbbi célra 1848-ban az esztergomi érsek 25.000 frtot, a kalocsai 9000 frtot, az egri 7684 frt 30 krt fizetett. Élelmes püspökeink mindeme tartozást 1857-ben az alkotmányellenes uralkodótól megváltották egy 3 milliós alap megteremtésével, melynek évi 4% kamatja 120.000 forint. Ε jótékonysági és honvédelmi kötelezettségükön kívül még bandériumokat kellett kiállítaniok. Az 1435. törvény szerint 5620 lovast, tehát az ország haderejének jelentékeny részét főpapjaink szolgáltatják. Ε kötelezettséget későbbi törvényeink megerősítik, de ma még szimbolikus jelük sem létezik többé. Túlzás veszélye nélkül mondhatjuk tehát, hogy az egyház hűbéri terheinek legjelentékenyebbjei: nevezetesen a tanítás, jótékonyság, műveltség terjesztésének és a honvédelemnek kötelezettsége alól kibújt. * Az egyházi igazságszolgáltatásról nem kell beszélnem, mert ez * Schwartner: i. m. 507—508. 1. ** Bajza: Ellenőr (Németországban 1847.) 229-230. 1. ***Magyar és Erdély-Ország rövid ismerete. (Pesten, 1791.) 42—43. 1.

† Timoleon (Beksics) Legújabb politikai divat (Budapest, 1884) 60. 1.

†† Ágoston: i. m.

568 rég megszűnt. Ellenben fontos a politikai szerep. Lecky szerint: „az emberek semmiféle társasága sem áldozta fel oly következetesen hazája érdekét osztályérdekének, mint a papság”. Ez természetes. Egyrészt az egyházi rend számszerű ereje nem nagy, uralma érdekében tehát a mindenkori hatalomra kell támaszkodnia; másrészt a coelibatusban élő embert az utódok érdeke — az önzetlenebb cselekvés e hatalmas rugója — soha sem köti a hazához. A papnevelő intézetek mesterséges dresszúrája; az önzés, mely kinevezés alakjában csak a felsőbbségtől várhat kielégítést; végül a hierarchia megszokása: a zsarnoki uralmat és arisztokráciát kedvelteti meg, mely évszázados példák tanusága szerint mindenütt erősíti a teokráciát. Ellenben a haza boldogulásának megfelelő demokrácia nem kívánatos ama rendnek, mely tapasztalásból tudja, hogy vele mindenütt uralmának gyengülése jár. Eme általános tapasztalásokat a magyar történelem is igazolja. Horváth Mihály kiváló tudós és püspök szerint: „a hierarchia... csökkenő hatalmának erősítése végett a királysággal, az állami főhatalommal lépett szoros szövetségbe... az egyházi hatalom Ferenc király kormánya alatt (1792-től) az abszolút hatalom policiális eszközévé vált... a papság 1825. után is, egyiránt a felső- és alsóházban, mindig azon párttal fogott kezet, mely minden újítástól iszonyodva, a nemzeti alkotmányos reformtörekvéseket mindenáron gátolni törekedett... a tömegekben fanatizmust ébresztettek, gazdag jövedelmeikből korteskedést, vesztegetést űztek*” Kétségtelen továbbá, hogy az egyház soha sem sietett alkotmányunk védelmére. „Rákóczi forradalmának idején a főpapság csaknem mind a dinasztia pártján, vagy semleges volt. Legutóbbi (1848.) szabadságharcunk idején pedig kevesebbet tett a magyar ügyért a mágnásoknál is**. Az abszolutizmus idejében főpapjaink a vegyes házasság ellen a császárhoz folyamodtak és kérésük érdekében az összbirodalom mellett tüntető bécsi püspöki konferencián való részvételt sem átallották. A főhatalom persze a szolgálatokat meghálálja. Wesselényi panaszolja: „a hivatalból protestánsok majd egészen ki vannak zárva***. Coburg protestáns vallású herceg 1834-ben csak úgy nyerhet királyi adományt, hogy elküldi fiát gyónnif. Mikor a rendek az 1843/44. orsz.-gyűlésen a protestánsoknak a bécsi, linzi békében és az 1791. XXVI. t.-c.-ben biztosított jogait védik, a király leiratában a kath. papság álláspontjára helyezkedik” †† De a papság * Horváth: Huszonöt év Magyar† Pulszky Ferenc: Életem és koorsz. történetéből. (Pest, 1868.) II. k. 282. és k. 1. ** Beksics: i. m. 57. 1. *** Wesselényi Miklós: Balitéletek. (Bukarest, 1833.) 315. 1.

rom. (Bpest, 1884.) I. k. 57—58. I. †† Kovács Ferenc: Az 1843/44. évi magy. orsz. gyűl. alsó tábla ker. üléseinek naplója. (Bpest, 1894.) I. k.. 646. 1.

569 a törvényes rendnek csak addig barátja, míg az érdekeit nem sérti: A nagyváradi püspök 1839-ben és 1840-ben maga a hercegprímás bocsát ki pásztorlevelet, melyben a vegyes házasságot „Isten és a természet ellen való bűnnek” bélyegzi. Mikor pedig a rendek a vallási türelem elemi követeléseit a Dráván túl is érvényesíteni akarják, a papság a magyar feudális arisztokrácia ellen a szláv nemzetiségekkel szövetkezik*. Kétségtelen mindezek után, hogy miként Európában általában., úgy nálunk is az egyház politikai befolyását az abszolutizmus és a feudális hatalom támogatására használta és harcimodort csak akkor változtatott, ha hatalmi érdekei ezt megkívánták. Ez érdekek súlypontja az ország határán kívül esik. Mindenekelőtt a hazát Rómának rendelték alá. A legújabb időig érvényes püspöki-eskü hűbéri fogadalom, melyben a vazallus testét, lelkét a pápának köti le**. A királyi hatalom erősítése nálunk szintén a külföld támogatásával járt együtt. Más országokban a fejedelem befolyásának emelkedése csak a társadalmi erőtényezők egyikének nagyobbodását jelentette; ellenben Magyarországot a közös uralkodó személye az ellentétes gazdasági érdekű Ausztriához fűzte. A királyi hatalom növekedése tehát rendszerint az ország gyarmati helyzetének, azaz gazdasági viszonyainak rosszabbodását jelentette. A nemzetiségi ellentétek kiélesítése pedig — a magyarság aránylag kis számára való tekintettel — az ország politikai erejét veszélyeztette. A papság törvényh o z ó h a t a l ma t e h á t v é g s ő e l e mz é s b e n a z o r s z á g g a z d a s á g i és politikai erejét gyengítette. Ε megállapítással le is zárjuk az Egyház történeti szerepének mérlegét: A XIX. század közepén már nyilvánvaló, hogy a papság összes hűbéri kötelezettségei alól kibújt, ellenben hűbéri jogait és kiváltságait az ország nagy kárára megtartotta. II. Az egyház vagyoni helyzetének megállapítása módfelett nehéz. A legújabb tapasztalások eredményeként szerzett modern eszközök és a régi csalafintaságok egyaránt gátolják a kutató munkáját: Sok viszontagság a Franciaországból kiűzött rendek eszét kiélesíti és azok ingatlanaikat a magyar telekkönyvekbe gyakran magánszemélyek neve alatt * 1. Szentkirályi, pestmegye követének az 1844. júl. 6. ülésén, mondott beszéde (Kovács i. m. V. k. 63—78. l.) és Horváth: i. m. II. k. 85—86. 1.

** Szövegét 1. Pilati: Orig. Juris Pontificii §. 1. tit. VII.

570 vezetik be. A Budapest 1800. és 1801. helyrajzi szám alatt felvett terület tulajdonosa például néhány, sok nemesi előnévvel díszített hölgy, kik még gyanút sem keltenek az iránt, hogy Hermina-út 21. szám alatt templom emelkedik és a házmestergyermekeket francia miatyánkra oktatják. Idegen nyelvek tanulása örvendetes, de ha a leckék ára 40.000 négyszögölet meghaladó terület,* ha Budapest szék- és fővárosát már az idegenből kiűzött rendek ércgyűrűje egészen körülvette és a nyugat műveltségétől elzárja: úgy túlzás veszélye nélkül sokalhatjuk a nyelvoktatás árát. íme, az újabb taktika példája, melynek hatását az egész országban ép a hamis telekkönyvezés okából nem értékelhetjük. A régi módszert megvilágítja ama tény, hogy például hivatalos kimutatás szerint a papi birtok 1887. és 1895. között 200.000 holddal, sőt 1893. és 1895. között is 21.020 holddal növekedett. „Ez a többlet nem újabb adományozásnak, vagy szerzésnek, hanem a tényleges birtokállomány helyesebb számbavételének következménye.”** Köztudomás szerint 1895 táján az állam és egyház baráti viszonya némileg elhidegült. A „helyesebb” statisztika szerencsétlenségére ez ritkán történik meg. Amikor tehát hivatalos adatok nyomán *** leírjuk az egyház anyagi hatalmát, számolnunk kell azzal, hogy megállapításaink hézagosak, tökéletlenek lesznek és elmaradnak a valóság mögött. Mindeme hiba alkalmasint kivétel nélkül az egyház javára szolgál majd, mivel a ténylegesnél kedvezőbb, jobb képet ád. Magyarország területének 34,48%-a kötött birtok; ebből a vallás- és tanulmányalap beszámítása nélkül 13,73%, azaz az egész ország területének 4,90%-a egyházi birtok; az egyházi birtok 74,10%-a római katholikus papság kezében van. A római kath. jellegű birtok 1,696.769 kat. hold, A vallás- és tanulmányalap 290.644 „ „ Összesen: 1,987.413 kat. hold. Az egyház kezén levő egyéb javak pontos értékét és a készpénz összegét nem ismerjük. Egyedül a vallás- és tanulmányalap vagyona, ingatlanokon felül 58 millió koronára rúg. Ágoston Péter az egyházi birtok és felszerelés értékét 1 ½ milliárd koronára becsüli. A róm. kath. egyház birtoka, mely 10.384 egyházi személy eltar* L. a Pesti Napló 1908. okt. 18. déséről és az ország közállapotairól számában közölt részletes kimutatást. szóló jelentés. — Statisztikai Évköny** A kincstári, közalapítványi, egyvek. — A magy. korona országainak házi és szerzetesi nagyobb birtokok stb. mezőgazd. statisztikája. — Ágoston: kimutatása. (A földmívelési míniszte- A szekularizáció. — A Szocializmus rium kiadása 1895. 72. 1.) I. évf. 24. sz. és II. 2., 14., 15. száma. *** A közlendő számadatokra lásd: — Faber: A keresztényszocializmus. A m. kir. kormány 1907. évi műkö-

571 tására szolgál, 1,987.413 kat. hold. Az ország 1,280.000 törpe birtokosának, azaz körülbelül 4,000.000 léleknek eltartására 2,150.000 hold föld szolgál. Ez ellentét kiáltó voltát fokozza ama meggondolás, hogy a papság keresztelés, esketés, temetés, mise, stb. és állami meg városi támogatás fejében szép „mellékjövedelmet” húz. A római kath. egyház kezén levő föld a szerzetek birtoka nélkül a legrosszabb kezelés mellett is legalább évi 80 millió koronát jövedelmez. Ha ezt az összes egyházi személyek, tehát a szerzetesek számával is elosztjuk, úgy a fejenkint való átlagos jövedelem 8000 korona. Ezzel szemben Ágoston számításai szerint az egész ország jövedelméből egy keresőre átlag évi 500 korona jut. És mégis az állam eme koldus polgárok adójából Ágoston szerint évi 100 millió koronával támogatja ezt a dúsgazdag egyházat. Ε támogatás megokolt. Az egyház vagyoneloszlása még a világinál is egyenlőtlenebb. Magyarország 18 róm. kath. érseksége és püspöksége 709.193 kat. holdat és 38 millió korona vagyont tart kezében. Ezzel szemben egyre hangosabb lesz a proletár papok zúgolódása, mely a kongrua szabályozását követeli. Persze a szegény egyház papjait nem támogathatja, mivel a magyar földnek csak 4,9%-a az övé (a vallásalap beszámítása nélkül): holott pl. az oroszországi egyház a föld 2,6%-át, a feudális Poroszországé csak 2,32%-át bírja. A róm. kath. egyház birtokainak értéke 1½ milliárd, az osztrák egyház összes vagyona ellenben 813,700.000 korona. Ez az aránytalanság még rikítóbbá válik, ha megtudjuk, hogy e vagyonok fejében Magyarországon 8 millió, az örökös tartományokban 23 millió s az európai Oroszországban 90 millió lelket igazgat az uralkodó egyház. Mindeme számítások alapján mondhatjuk: nincs Európában állam, — a legelmaradottabbakat sem véve ki — melyben az egyház anyagi hatalma a mienket még csak meg is közelítené. Mindezek után azt gondolhatnók, hogy e dúsgazdag magyarországi egyház ingyen gondoskodik a szegény hívők lelkiüdvösségéről. Szó sincs róla! A papot vallási ténykedéseiért ép úgy díjazzák, mint akár az orvost, ügyvédet avagy színészt: ami újabb, óriási jövedelmet jelent. Tehát a legvallásosabb kedély is nyugodt lehet, hogy Magyarországban a püspökök nem halnak éhen és azt tehetné fel, hogy az egyház elégedett és féltékenyen őrzi a statusquo-t, annál s inkább, mert vagyona évről-évre, a földjáradék növekedésével automatice gyarapodik, ami nálunk rengeteg összegekre rúg. Meg e föltevés is téves! A római egyház étvágya nem ismer határt és egyre újabb birtokokra áhítozik. Megbízható számítás szerint az összes egyházi birtok a XIX. század utolsó három évtizedében

572 1,288.000 holdról 2,500.000 holdra szaporodott!!! * Minthogy pedig régi törvényeink birtokszerzését, érthető okokból, tilalmazták, hát Magyarország legfőbb bírósága sietett a szegény egyház segítségére. Döntése, mely törvényerővel bír, kimondja: „Az egyházaknak, egyházi testületeknek s egyházi személyeknek ingatlan vagyon szerzését tiltó úgynevezett holtkézről szóló törvények... a változó viszonyoknál fogva elavulván, nincsenek hatályban”. A viszonyok kétségtelenül „változtak”. Ennek jeléül említem például, hogy az ország politikai vezetői fennen hirdetik a kath. autonómia szükségességét. Ez az igazságosnak látszó, ártatlan szó pedig a vallás- és tanulmányalap címén némi állami felügyelet alatt kezelt 290.644 kat. hold földnek és 58 millió korona vagyonnak kiadását jelenti. Ma, mikor az állam közérdekből a kereskedelmi vállalatokra és részvénytársaságokra is kiterjeszti felügyeleti jogát: pár százezer hold földet és pár millió koronát à discretion kiad az egyháznak. A jelenlegi rendszer alatt ez nem jelent változást. Jöhet ellenben más kormány, mely kevésbbé alázatosan szolgálja az egyházat; erre az eshetőségre való tekintettel jó a vagyon kis része felett meglévő korlátolt felügyelési jogról való lemondás. Időközben pedig megcsinálják majd még a kongruát, azaz az állam „kiegészíti” a kath. papok fizetését. Ε „kiegészítés” számszerű összegét ma még nem állapíthatjuk meg, de bizonyos, hogy újabb sok millióval terheli majd az állam budgetjét. A nagyméltóságú kir. Kúria az ingatlan szerzését megengedte; fel kell használni a gyorsan múló idő és forgó szerencse kedvezését. Szerencsétlenségre ájtatos fejedelmek és magán-haldoklók nagylelkűsége korunkban lényegesen megcsappant: szükséges tehát a takarékoskodás. Ε célból az egyház iskoláit elhanyagolta. Egy felekezeti népiskola évi fentartása átlag 1667 koronába, egy államié 5618 koronába került. A verseny következtében azonban az igen rossz felekezeti népiskolák az egyház lelkek felett gyakorolt hatalmát veszélyeztetik: a jobb, de olcsó iskolák dilemmájából állami „támogatás” segíti ki az egyházat. A vallás és közoktatásügyi tárca 1908-ban 71,580.759 koronás budgetjéből a felekezeti iskolák céljaira 17,895.309 koronát fordított. Szép összeg! A jövő még reményteljesebb. Az 1907: XXVI. és XXVII. t.-c. alapján az állam felekezeti oktatásunk költségeinek nem, mint eddig 16%-át, hanem kb. 36%-át fedezi majd.** Ε számítás helyességéről meggyőznek az új törvény alapján hirdetett pályázatok, melyekből közlök mutatót:*** * Jászi, Rácz, Zigány: A választólem erősbülése a közoktatásban c. jogi reform és a magyarság jövője. cikkét H. Sz. 1908. júl. számában. (Budapest, 1908.) 11. 1. *** Néptanítók Lapja. 1908. 32, 35, ** 1. Zigány Z.: A felekezeti szel43, 44, 45 szám.

573

A felsoroltak alapján bízvást megállapíthatjuk, hogy hála a bíróság, parlament és Kormány buzgó támogatásának, az egyház amúgy is módfelett nagy gazdasági hatalma még egyre növekedik. Az egyháznak a lelkek felett gyakorolt uralmát még gazdasági hatalmánál is nehezebben állapíthatjuk meg. Biztos mérték és ismertetőjelek hiján mindenekelőtt a szellemi uralom külső jeleit összegezzük. Magyarországon 1906-ban a fontosabb iskolák így oszlottak meg: Népiskola 18.041

ebből állami 2049

községi 2851

rom. kath. 5308

Tanítóképezde 89

27

—

35

Gymn. és reáliskola 202

63

12

60 (14 kir. kath. és 46 róm. kath.)

Az egyház keveset költ oktatásra, de a kormány anyagi támogatásával legalább sok iskolára tett szert. A néptanítás jóformán teljésen az ő kezében sínylődik; a polgári osztály sok „oszlopa” szintén felekezeti középiskolából kerül ki. Nem szabad továbbá arról sem megfeledkeznünk, hogy az ú. n. állami iskolát is befolyásolja a pap; ellenben a vallással mindig ellenkező világi tudománynak a felekezeti iskolában nem akad szószólója. Az iskolán kívül az életre, a gyermekeken kívül a felnőttekre is rátette az egyház kezét. Egy róm. kath. egyházi személyre 782

574 hívő esik, míg a reformátusoknál és luteránusoknál az arány olyan, mint 1 az 1040-hez, illetőleg 1049-hez. Róma a lelkek belterj e s gazdaságát ű z i ! Az előadottak után azt kellene hinnünk, hogy az óriási lelki hatalom egyenértékét az irodalmi termelésben is feljeljük. Magyar nyelven megjelent művek:

Ε régibb kimutatás nem tünteti fel pontosan a tisztára róm. kath. művek számát és azoknak a más felekezetek vallási irataihoz való arányát. Ε kérdésre felel Rényi szerkesztésében megjelent Magyar könyvészet, melynek IX—XVIII. kötetében foglalt adatokat így összegezhetjük:

Irodalmi téren tehát az egyház nem termel gazdasági és lelki hatalmának megfelelő mennyiségű könyvet. A végeredmények, különösen, ha a természettudományi irodalom állandó fejlődésével hasonlítjuk őket össze, inkább lassú esést mutatnak. Ε tényből persze csak arra következtethetünk, hogy a hívők tömegét nem azok az emberek alkotják, kikre a könyv hat. A tábor zöme a parasztok nagy, de elmaradt műveltségű rétegéből kerül ki. A földműves nehéz munkával, szellemi elhagyottságban tengeti életét. Látókörének átmérője falusi temploma tornyának magasságával esik össze. A társadalom szervező, irányító, jutalmazó és büntető hatalmát három ember: a pap, jegyző és tanító képviseli. A második kettőn az első uralkodik. * L. Gerő: La Litterature Hongroise en chiffres (Budapest, 1900.) 24., 25., 37. 1.

†= Római kath. szerző; * = másfelekezetű szerző.

575

A világi hatalom és tudás letéteményese a pap. Betegségben, elemi csapások súlyos perceiben segítséget, vigasztalást ád. Nálunk sok községben nincs orvos és a biztosító társaságok fiókjai is hiányoznak; ellenben a földi boldogulás és mennyei üdvösség fölkent őreit mindenütt fölleljük. Ily körülmények között a nép szükségszerűen az egyedül üdvözítő vallás szolgáit követi minden cselekvésében. De az egyház hatása nemcsak a jámbor népre szorítkozik, hanem az ú. n. értelmiség egyre szélesebb köreit keríti hatalmába: a habozókat, a hiszterikusokat és a kapaszkodókat. Persze ezt számokkal nem igazolhatjuk, de az áttérések statisztikája kétségtelenül tüneti jelentőségű.

Ε számok csalhatatlan jelei annak, hogy a törtetők az egyház szellemi hatalmának növekedését érzik. Ösztönük nem csal. Bármerre tekintsünk, mindenütt erősbül a katholicizmus. Az 1907: XXVI. te. az állami iskolát is kiszolgáltatja az egyház „felügyeletének”. Ugyané törvény 14. §. c) p. szerint fegyelmi vétség, ha a tanító „növendékei vallását sértő nyilatkozatot tesz.” Ε mondat jelentőségét különösen akkor értékelhetjük, ha összevetjük az 1876: XXVIII. oktatási alaptörvény 7. §. 3. pontjával, mely csak hanyagságban, durva bánásmódban és kötelességmulasztásban lát fegyelmi vétséget. Mily tág a * A magy. kir. kormány 1906. működéséről szóló jelentés. C. rész 415. lap.

576 vallássértés köre, ha elgondoljuk azt, hogy a fegyelmi vétséget a gondnokság és közigazgatási bizottság ítéli meg, melyekben az egyház uralkodik! Tanítóink sőt tanáraink persze óvakodnak a „vallássértéstol”. Tanúságot tehet erről a kongregációk rohamos terjedése. Ma már alig találunk állami iskolát, hol a kath. kis fiúk és leányok nem viselnének nyakukon valamely feltűnő érmet, isten nagyobb dicsőségére és annak jeléül, hogy ők mások, mint az egyéb felekezetű tanítványok. Mindez természetes. A közoktatási ügyosztály élén Barkóczy báró áll, ki nemrég a nem katholikus felekezeteket nyilvános tanárgyűlésen „tételes torzvallásoknak” nevezte és a polgári házasság ellen saját magas személyével tüntetett. A budapesti állami tanítónőképző intézet új igazgatója pedig Geőcze Sarolta, egy vallásos buzgalmáról közismert kisasszony. Az egyházi hatalomnak a testi és lelki szegények körében való gyarapodását a Katholikus Népszövetség igazolja, mely rövid év leforgása alatt 130,000 tagot gyűjtött. Az előadottakból vonjuk le ama következtetést, hogy az egyh á z n a k e l ő b b i s i g e n n a g y a n y a g i é s l e l k i h a t a l ma a l e g u t o l s ó é v e k b e n mé g l é n y e g e s e n n ö v e k e d e t t . III. Összegezem a vázolt tények következéseit: 1. Gazdasági szempontból a nagybirtok előnyös, ha nagy területen, megfelelő tőkével és tudással gazdálkodó szakember növeli a termés mennyiségét, javítja minőségét. Ellenben kötöttsége meggátolja a földnek jobb, azaz tőkés kezekbe való vándorlását. A birtok gyakran nélkülözi a jó megműveléshez szükséges szaktudást. A feudális úr — az üzletember e született ellentéte — a terület jó részét gyakran fordítja fényűzési célokra és jövedelmét külföldön költi el. Mindeme tökéletlenséget a holtkéz fokozott mértékben egyesíti. A papi birtok valóban holt kezekben sínylődik: Nincs család, melyre a birtok szállhat, innen a hasznos, de költséges beruházásoktól való irtózás és a rablógazdaság, mely csak egy élet tartamával számol. A latifundium örököse gyakran nyer gazdasági szakoktatást; a püspök soha. Tudatlanság és rövidlátó zsugoriság magyarázza a papi birtok lehetetlen rossz kezelését, mely bérbeadásra kényszerít. Nálunk 427.793 kat. hold papi földet kezelnek bérlők a talajjavításnak nem nagy előnyére. A főpap, ki nem gondoskodhatik utódairól, a főúrnál is könynyebben fordítja birtokát és jövedelmét fényűzési célokra. Végre minden főpap adózik Rómának, tehát a külföldnek. Gazdaságilag

577 tehát a papi birtok, a szó minden jelentőségében a legimproduktívabb. 2. Társadalmi szempontból az országos vagyon jelentékeny részének rossz kezelése és igen egyenlőtlen megoszlása csökkenti az összjövedelmet és előidézi e jelenség kísérő tüneteit: nagyobb nyomort és halandóságot, kisebb születési arányszámot és népsűrűséget. Ez persze közvetett módon gátolja a műveltség fejlődését, melyet az egyház közvetlen úton is megakaszt: A papság csökönyösen és makacsul szegezi kétezer év előtti gondolatvilágát a haladásnak. Iskolája, szónoklatai, könyvei mind, mind a műveltség terjedésének és ezzel az összboldogság növekedésének hatalmas gátjai. A felvilágosultaknak, ezek ellenére, szaporodó tömege látja ezt; a nyomorgó népet pedig felingerli ama gazdagságban és ágyasságban élő papok látása, kik szegénységet és szüzességet fogadtak. Így apasztja az egyház minden téren a kultúrát és növeli az osztálygyűlöletet és a társadalmi f e s z ü l t s é g v e s z e d e l me s á l l a p o t á t . 3. Politikai szempontból nyilvánvaló a feudális világi és egyházi nagyok érdekszövetsége, mely a nép hitét a fejlődés meggátlására használja fel. Az egyház sajtóját és minden mozgalmát főurak csinálják, vagy támogatják. A budapesti kath. harcos egyletek elnökségében Palavicini őrgróf, Pálffy gróf, Zichy Aladár, János, Nándor grófok, herceg Eszterházy, gróf Majláth, nevét látjuk. A Szent Istvántársulat elnökei gróf Zichy és gróf Eszterházy; alelnöke Giesswein Sándor képviselő és kanonok, a keresztény szociális párt vezetője. Ily szép békességben párosítják a főurak és a nép ellentétes érdekeinek képviselőit. Vajjon melyik osztály kárára?! A most uralkodó püspökök közt Csáky, Majláth, Széchenyi, Zichy grófok nevével találkozunk. Az egyház tehát a feudális világi uraknak tág kaput nyit. Csak természetes, hogy ezek meghálálják a szolgálatokat: a magyar főrendiházban, melybe a nép egyetlenegy képviselőt sem küld, a vörös, viola, fekete papiköntösök uralkodnak. Ez az osztályöntudatos társaság, mint láttuk, érdekeinek megfelelő törvényeket készít. Ha pedig érdek és törvény ellenkezésbe jő, miként évszázadokon át, úgy most is az előbbit választja. A bíróság minap Koczurek plébánost elítélte, mivel híveit arra izgatta, hogy az állami házassági anyakönyveket ne írják alá. A néppárt 24 tagja kiáltványban a jogerős ítélettel megállapított vétséget magáévá tette. Kétségtelen tehát, hogy az egyház egyre növekedő hatalmából gazdaságilag elszegényedés, társadalmilag maradiság, p o l i t i k a i l a g a f e u d a l i z mu s u r a l ma k ö v e t k e z i k . Mindeme súlyos bajokat az általános és titkos választójog enyhí-

578 tené és megteremtené a kultúrára való fokozatos átmenet lehetőségét. Ha a nép nagy tömegei a politikai életbe hathatósan befolynak, úgy minden kormány jól felfogott érdekében a testi, lelki jólét és egészség fokozására törekszik. A benyújtott törvénytervezet ellenben: a) aránytalanul növeli az uralkodó osztály ki tartottjainak szavazatait; b) a tudatlan mezei lakosság súlyát a városi terhére fokozza; c) nyílt szavazás útján a befolyásolás lehetőségeinek nem vet gátat; d) a választási költségeket szaporítja. Mindeme rossz előnyei mindenekelőtt az egyházra háramolnak: nagy birtokai sok kitartott ember szavazatát biztosítják; a tudatlanok lelkén ő uralkodik; a szentségek kiszolgáltatása és a mindennapi élet a presszió számos, jó eszközét adja; nagy vagyonával kerületek emelkedő árfolyamát bírja. Következéskép az egyház hatalma a jövőben előreláthatólag növekedik. A nagyobb befolyás viszont újabb előjogok kicsikarására vezet. Így forog majd az ország az ok és okozat bűvös körében, melyet adott viszonyaink között csak egy pontban törhetünk meg. Ez a vagyon kérdése. A papi birtok súlyát minden polgár viseli; átkát az egész ország érzi. Még az agráriusokat is kell, hogy a rohamos kivándorlás és az elszegényedés gondolkodásba ejtse. Az iparosok pedig már érzik a lakosság fogyasztási képességének csökkenését. Az adóteher egyre emelkedik. A nagyobb jövedelmet biztosító fejlettebb kapitalizmushoz szükséges jobb népnevelést pedig pénz híján és az egyház ellenszegülése miatt nem valósíthatjuk meg. A testi és szellemi nyomor tehát növekedik. Az általános szegénység e kínos állapotában az összes szemek szükségszerűen ama birtok felé irányulnak, mely senkié, mely régi hivatását nem teljesíti, mely a legtöbb embernek árt. Ezért lesz a legközelebbi jövőben az új Magyarországért folyó küzdelem harci jelszava e kiáltás: szekularizáció!

Harkányi Ede.

Nemzetiségi politikánk iránya. agyarország nem egynyelvű ország, hanem számos nemzetiség összetétele. Az 1900. évi népszámlálás szerint Magyarország 16,721.574 polgári népességéből (HorvátSzlavonországot ide nem számítva) magyar anyanyelvű volt 8,588.834 (51,4%) nem-magyar anyanyelvű pedig 8,132.740 (48,6%). A nem-magyar anyanyelvű népesség így oszlott meg: német 1,980.423 (11,8%) horvát 188.552 (1,1%) tót 1,991.402 (11,9%) szerb 434.641 (2,6%) r o má n 2 , 7 8 4 . 7 2 6 ( 1 6 , 7 % ) e g yé b 3 2 9 . 8 3 7 ( 2 , 0 % ) ruthén 423.159 (2,5%) Magyarország tehát egyike a legkevertebb országoknak és a kép még tarkább lesz, ha a történelmet lapozva megismerkedünk mindazokkal a népelemekkel, melyek itt letelepedtek s a magyarságba vagy az ország nemzetiségeibe beolvadtak. Erre nézve a legilletékesebb kutató — Vámbéry Ármin — így nyilatkozik: „a magyarok mai nemzedékeinek ereiben az ősmagyar vérnek egyetlen cseppje sincsen többé meg . . . a magyarság nemcsak vegyülék népet képez, hanem az az ismeretes világnak legeslegtarkább vegyüléknépe, mivel Magyarország sok századon át a kelet és a nyugat felől megindult tarka népelemek lerakodási helye és kristályosodási pontja volt”. Az ország mai nemzetiségei részben őslakók (mint a tótok, talán a románság egy része), részben pedig később mint telepesek jöttek be az országba. Történelmi múltuk, gazdasági erejük és kulturállapotuk szerint a politikai erő és a nemzetiségi öntudat igen különböző fokain állanak, de minden tekintetben a román és a tót nemzetiségek alkotják

580 közöttük a számra és a politikai súlyra nézve legfontosabb elemet. (A nagy műveltségű erdélyi szászság csekély számánál fogva sokkal kevésbbé szerepel a nemzetiségi küzdelmekben és megelégszik azzal, hogy a kormánnyal barátságos viszonyban reánézve kedvező kompromissziumokat kössön, úgyannyira, hogy a szászság Erdélyben a magyarsággal szolidáris politikát követ a románokkal szemben.) Poliglott múltja és jellege ellenére Magyarország nem ismert a múltban nemzetiségi harcokat. És nem is ismerhetett; hisz ma már tudjuk, hogy a nemzetiségi eszme modern produktum s szoros összefüggésben van a naturálgazdaságról az árútermelésre való átmenettel és az iparos és kereskedő városi élettel. Minthogy pedig a modern életnek eme közgazdasági alapjai nálunk, történelmi okokból, jóval később jöttek létre miként a nyugaton: öntudatos nemzeti és nemzetiségi törekvésekről is csak jóval később beszélhetünk: a XVIII. század második felében jelentkeznek azok. A középkorban a nemzetet az una eademque nobilitas alkotta, tekintet nélkül nyelvére és származására, míg vele szemben a jobbágyság mint jogtalan, avagy legfeljebb a királyi hatalom által olykor védelembe vett tömeg, teljesen kívül állott a nemzeten s nyelvével s nemzetiségével senki sem törődött. A városi polgári elem Magyarországon mindig idegen és gyönge volt, melyet esetről-esetre megújuló királyi privilégiumok védtek a fosztogató hűbérurak támadásaival szemben. Ha így a nagy néptömegek nyelve és nemzetisége teljesen közömbös volt, úgy másrészt a magyar nemesség mit sem törődött a saját nyelvével: a latin lett a közélet és a művelt társalgás nyelve, az előkelőbb nemesség pedig az idegen királyi udvar nyelvét és szokásait vette fel. A nemességnek ez az elnemzetietlenedése oly teljes volt, hogy „Zemplénben, a híres kuruc vármegyében — írja Acsády — még 1826-ban azt hirdették, hogy a magyar nyelv alkalmazása veszedelmet hoz konstituciónkra és minden javunkra (ezt egy Matolay mondta) és hogy oda a religió, ha a deák nyelv eltörültetik. Némely részről az egész nyelvújítási mozgalmat úgy tüntették fel, mint küzdelmet az egyház ellen, melynek ősi nyelve a latin”. Nyilvánvaló, hogy ily közállapotok mellett teljes anakronizmus modern nemzetiségi törekvésekről beszélni a régibb időben s ma már kétségtelen, hogy ama véres lázadások és zendülések, amelyeket egyes történetíróink a nemzetiségi kérdéssel hoztak összeköttetésbe Erdélyben, nem voltak nemzetiségi mozgalmak a szó modern értelmében, hanem szociális természetű jobbágylázadások voltak, melyeket vallási szempontok (az uralkodó római kath. és a kálvinista egyház erőszakos térítgetései) még jobban elmérgesítettek.

581 A valóban nemzetiségi jellegű törekvések: vagyis a magyarság élet-halál harca az egységes nemzeti államért és egyidejűleg az ország nemzetiségeinek harca nemzetiségi öntudatok, egyéniségük fentartásáért, kifejlesztéséért és a nemzetiségi egyenjogúság kivívásáért sokkal későbbi termék és egybeesik azokkal a törekvésekkel, harcokkal és forradalmakkal, melyek a rendiség megdöntésére és a modern magyar állam megteremtésére vezettek. Azt is lehet mondani: a nemzeti eszme és az azt kísérő nemzetiségi kérdés csak egyik oldala ama gazdasági és társadalmi erők életrekelésének, melyek a jobbágyság eltörlésére és a modern jogállam alapjainak lerakására vezettek. A mozgalom alapoka, melynek az összes többi csak kísérő jelensége: az állattenyésztésből a mezőgazdaságra való átmenetel, melyet a piacra termelés, az ipar föllendülése, a városi élet intenzívebb kialakulása, a honoratior-osztály megerősödése, a népiskola tetemes megerősödése követett. S mindezek az új gazdasági és intellektuális erők magukkal szemben találták a rendi Magyarország elavult alkotmányát, a modern életre alkalmatlan latin nyelvét, a vármegye és az úriszékek jogbizonytalanságát és mindenekfelett a jobbágyrendszert, mely az intenzívebb földművelést lehetetlenné tette s az egyetemesebb nemzeti élet helyett az elmaradt, szűklátókörű partikularizmust tartotta fenn. Így lett a nemzeti eszme csatakiáltása mindazoknak, akik egyrészt az ország önálló létét az osztrák idegenuralommal szemben akarják biztosítani, másrészt azoknak, akik a nemesi vármegye területi és osztályelzárkozottsága helyébe a népképviseletet és a felelős kormányt akarják helyezni. A nemzeti eszme, mint mindenütt, úgy nálunk is, a polgári világ küzdelmét jelenti a feudalizmussal szemben s a harcot jórészt a nemesség szegényebb része és a lateinerség vezeti, kik a francia forradalom eszméin nőttek fel. Így kerül szembe a bécsi abszolutizmus (mely elődeinek szabadelvű kezdeményezéseitől csakhamar visszariadt) és a magyar forradalmi, a jobbágyság széles köreire támaszkodó nemesség és lateinerség. S minél radikálisabb térre lép a küzdelem hevében a nemesség, annál jobban megijed a bécsi udvar e liberális szellemtől s a teljes politikai reakció várába vonul vissza. Ε pillanatban tényleg a magyar nemesség a társadalmi haladás letéteményese lesz s mint ilyen a világ összes demokratáinak rokonszenvét bírja, mert védi állami élete integritását Ausztriával szemben és a modern liberalizmus jogait a főnemességgel és a magas klérussal szemben. A magyar forradalom sorsa azonban meg volt pecsételve abban a pillanatban, melyben ugyanaz a nemesség, mely osztályérdekeit legyőzte, képtelen volt faji gőgjét fékezni és a nemzetiségek támogatását a magyar ügynek megnyerni. Ellenkezőleg, Erdély uniójának .

582 erőszakos keresztülvitele lángra lobbantotta mindazt a rettenetes gyúanyagot, melyet az évszázados jobbágyelnyomatás és vallásüldözés halmozott fel a nemzetiségi nép lelkében. így Ausztria uszítása termékeny talajra talált az ország nemzetiségeinek egy részében és a bel- és külellenség közé szorított magyarság ügye — heroikus harca dacára — elbukott. De a nemzetiségi békét e korban úgy is lehetetlen lett volna emberi okossággal megkötni és fentartani. Ugyanis a nemzetiségek mereven szembehelyezkedtek Erdély uniójával, a nemzetiségeknek nemcsak polgári egyenjogúságát, de közjog-territoriális függetlenségét is követelték s ezáltal szembekerültek a történelmi fejlődés erőivel. Az unió ugyanis úgy jelentkezett ellenségei szemében, mint az erdélyi magyar nemesség fondorlata, mely magyarországi támogatással akarja előjogait biztosítani. Lehet, hogy az unió benső motívumai csakugyan ilyenek voltak és tény, hogy átmenetileg a nemesi osztályuralom diadalát jelentette régi s részben igen magasrendű (szász egyetem) önkormányzati testek felett. Mégis történelmi távlatból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy Erdély uniója kikerülhetetlen részét képezte annak a folyamatnak, mely Magyarországot mind teljesebb gazdasági, jogi és közigazgatási egységbe hozta s amely a nagy nyugati egységes államokat is megteremtette. Az Unita Italia és az Unita Hungária — bármily eltérők voltak is gazdasági és kulturális kísérő jelenségeik — lényegében ugyanezt a kikerülhetetlen történelmi processzust jelentik. Ugyanaz a folyamat, mely később a határőrvidék beolvasztására vezet, pedig az is, mint közigazgatási gépezet a nép igényeit sokkal jobban elégítette ki, mint a vármegye. Azonban a modern állam, miként a modern gazdasági élet, a helyi partikularizmusok mellett lehetetlen s még a közigazgatásilag fejlettebb testületek feláldozása is haladást jelentett, mert nagyobb egység felé vitt, nagyobb asszimilációs lehetőséget teremtett és nagyobb gazdasági hatékonyság érdekeit szolgálta. A nemzetiségek merev területi partikularizmusa egyrészről, a magyar nemesség faji elfogultsága másrészről: szükségkép katasztrófára vezetett. Ez a katasztrófa szabad teret nyitott az osztrák abszolutizmusnak és az 1863. birodalmi föderativ alkotmánynak. Ez a kísérlet a königrätzi csatamezőn Gross-Österreich tervének bukásával végződött és az 1867. kiegyezésre vezetett, mely kompromisszum elsősorban az uralkodó házra, a német hivatalnokságra és polgárságra, másodsorban pedig a magyar és lengyel nemességre volt kedvező. Az újra életképes magyar országgyűlés első feladata — a

583 múlt keserű tapasztalatain okulva — a nemzetiségi kérdés rendezése volt, mely az 1868: XLIV. t. c.-el nyert szabályozást. Ez a törvényalkotás több szempontból is figyelmet érdemel, mert kulcsot ad a mai nemzetiségi küzdelem megértéséhez. Ezt a törvényt B. Eötvös József és a többi ú. n. magyar doktrinärek szellemében hozták, kik a korszak legműveltebb és legeurópaibb emberei voltak. Eötvös Józsefnek nagy tudományos apparátussal megvédett álláspontja körülbelül ez volt: A nemzetiségek szabad fejlődését a a magyarság nemcsak biztosítani, de támogatni is akarja az általános jogegyenlőség becsületes keresztülvitele alapján: ellenben területi avagy nemzetiségi közjogi testületek a modern állam szellemébe ütköznek. Az országot nem lehet feldarabolni: viszont biztosítani kell a nemzetiségek szabad és zavartalan kulturális és gazdasági fejlődését az egész vonalon. Erre a magyarság teljes mértékben hajlandó is addig a határig, mely mellett a magyar állam jogi és területi integritása fentartható. Vagyis ez a törvény teljesen az 1861. országgyűlés felirata szellemében hozatott, mely kimondta: „Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve se vallás, se nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen s akarjuk, hogy más nemzetiségi honfitársaink nemzetiségi igényei mindenben, mi az országnak politikai szétdarabolása s törvényes függetlenségének feláldozása nélkül eszközölhető, törvény által is biztosíttassék.” Tényleg a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény hű maradt e nemes szempontokhoz. A magyar államnyelv mellett gondoskodik arról, hogy a közéletben — főleg a vármegyei önkormányzatban — a nemzetiségek nyelve akadálytalanul érvényesüljön az államnyelv mellett s gondoskodik arról is, hogy az államnyelv nem tudásából a nemzetiségi polgárokra sérelem ne háramoljék. A közoktatásra nézve lefekteti azt az alapelvet, hogy az állam állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni köteles arról, hogy „e hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, ahol a magasabb akadémiai képzés kezdődik”. Kimondja továbbá: „azon területeken létező vagy felállítandó állami közép és felső tanodákban, amelyeken egynél több nyelv divatozik, azon nyelvek mindenikének részére nyelv- és irodalmi tanszékek állítandók.” A törvény emellett minden gazdasági és kulturális célra a szabad társulás jogát biztosítja a nemzetiségek számára is. A hivatalok betöltésére nézve pedig kimondja, hogy „egyedül a személyes képesség szolgál irányadóul; valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező bármely hivatalra, vagy méltóságra való emelkedés akadályául. Sőt inkább az állam-

584 kormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak”. Ezek a részletek eléggé kidomborítják a törvény szellemét, mely talán nem volt az országgyűlés többségének őszinte szelleme, de amely tényleg és valósággal megegyezett a magyar renaissance nagy alakjai: Kossuth, Wesselényi, Deák, Eötvös, Széchenyi legbensőbb meggyőződésével. Az is igaz, hogy a törvény olykor kissé homályos vagy nem eléggé szabatos, de kétségbevonhatatlan igazság, hogy a törvényhozástól távol állt minden kényszer magyarosítás vagy beolvasztó törekvés. És megismerve ezt a szellemet és ezt a törvényt, egy nevezetes tényt kell itt leszegeznünk: A nemzetiségeknek ez a törvény nem kellett; ellene küzdöttek; a magyar álláspontot szűkkeblűnek és türelmetlennek mondották; s régi programmunkhoz: a közjogi-territoriális különálláshoz ragaszkodtak. A lefolyt félévszázad alatt a helyzet tökéletesen megfordult: a magyar túlzók dühöngenek a nemzetiségi törvény ellen; intézkedéseit nem hajtják végre, szellemét meghamisítják. A magyarosítás a törvényhozás nyíltan hirdetett célja lesz. A nemzetiségi képviselők durvaság és inzultus tárgyai, pedig nagy részük a legmérsékeltebb és legkonciliánsabb nyelvet beszélik. Ezzel szemben a nemzetiségek egyre hangosabban követelik a nemzetiségi törvény végrehajtását, magasztalják megalkotóinak bölcseségét, a nemzetiségi törvény becsületes védelmezője, Mocsáry Lajos, szinte nemzetiségi hőssé lesz, területi elhatárolásokról mit sem hallunk, a szász egyetem utódai az alkotmánypártban ülnek és a szerb vajdaság harcosainak leszármazol a függetlenségi pártban. Az oly hévvel megostromlott nemzetiségi törvény a n e mz e t i s é g i d e f e n z í v a f ő - f ő e r ő d í t mé n y e l e t t . Mi történt itt? A helyes válasz erre a kérdésre a magyar nemzetiségi probléma kulcsát adja meg és szívéhez vezet el. A 1867. kiegyezés az országot a nemesi osztályok kizárólagos uralmába adta. Számbavehető polgári osztály nem volt: a lateinerek és a zsidó — túlnyomó részében uzsoratermészetű — tőke kellő kielégítést talált a gentry és az arisztokrácia szolgálatában. A jobbágy felszabadítás és az új gazdasági élet által régi tétlen és vegetatív életében megingatott gentry képtelen volt az új rendhez gazdaságilag alkalmazkodni és tekintélyes részében tönkre jutott. Ezzel kezdetét veszi a nemesi tenyészpolitika Tisza Kálmánnal, ki a tönkrement nemesség-

585 nek megnyitja az összes hivatalokat. Az összes jövedelmezőbb és kényelmes, ú. n. elegáns űri hivatalok nagyrészt a gentry kizárólagos privilégiumát képezték és képezik napjainkig.* Különösen a vármegye volt alkalmas hely arra, hogy a gentrynek tönkrement és egyéb megélhetésre alkalmatlan elemeit sine-cura-kban elhelyezzék. Ez a tenyészpolitika szükségkép magával hozta egy olyan kollektív ideológia kifejlődését, mely a más nemzetiségű középosztályt a hivataloktól és különösen a vármegyéktől távol akarta tartani. Kenyérküzdelem, régi nemesi gőg és a forradalmi idők véres emlékei — különönösen Erdélyben, hol igen sok magyar családban voltak a román fölkelésnek áldozatai, kiknek szörnyű sorsát borzalommal beszélte el egyik nemzedék a másiknak —; a félművelt körök esztétikai jellegű ellenszenve az idegen nyelvvel és vallással szemben; a sovinizmus eme forrásaira spekuláló sajtó üzleti lármája: mindez hozzájárult ahhoz, hogy a „közös ellenség”, a „nemzetiségi veszedelem” a „dákorománizmus” és „a pánszlávizmus” ideológia egyre dúsabb gyümölcsöket teremjen. Csakhamar egy másik, nem kevésbbé hatalmas erő éreztette hatását, mely ugyanebben az irányban működött. Mentől inkább lábrakapott a függetlenségi párt, mentői hevesebben ostromolta a szabadelvű párt politikáját Ausztriával szemben s mentői inkább a közjogi kérdések terére vitte át a népnek és az osztrák gyáripar által tönkretett kisiparosságnak egyre fokozódó gazdasági és szociális elégedetlenségét: annál szükségesebb volt az uralkodó 67-es rendszernek a nemzetiségi kérdés izgalma, mert az számára könnyű „hazafias” diadalokra nyújtott alkalmat, elterelte a figyelmet a kormányra kellemetlen kérdésektől s a kiegyezési mű főargumentuma lett az a szempont, hogy a „nemzetiségi veszedelemmel” csak Ausztria támogatásával birkózhatunk meg. Most, hogy a koalíció kormányra jutása Ausztria uralmát még nyilvánvalóbbá tette s a függetlenségi politikusok presztízseiket elvesztették: csak természetes, hogy a sajtóiroda annál inkább szítja a „nemzetiségi veszedelem” rémét. Az az erős aszimilációs folyamat, melyet a kiegyezést követő fölpezsdült gazdasági és politikai élet magával hozott, ugyanezt a tendenciát erősítette. Itt mindenekelőtt nagy és jelentékeny volt a nemzetiségi és a zsidó renegátok szerepe, akiknek lélektanához tartozik,

* Mocsáry Lajos kiszámította, hogy a fontosabb hivatalokban alkalmazott 9541 tisztviselő közül csak 199 volt román: „az elősorolt állami hivatalok viselőinek számából két százalék, mondd két százalék van alkalmazva, holott a románok az ország összes lakosságának húsz százalékát teszik; az a két százalék is túlnyomó részben csak a legalantasabb állásokat foglalja el; főispán egyetlen egy sincs.” (Néhány szó a nemzetiségi kérdésről. Budapest 1886).

586 hogy azt az érdeket, melynek szolgálatába szegődtek, különös nagy lármával és feltűnő eszközökkel képviseljék. Ezek az osztálylélektani és pártpolitikai szempontok azonban nem magyarázhatják meg azt az egyetemes jellegű folyamatot, mely bennünket foglalkoztat. A kormány, a gentry, a zsidóság egyedül nem hozhatott volna létre ilyen nagy eredményt. A nevezetes változás alapoka nem ezekben a kísérő jelenségekben, hanem abban a tényben keresendő, hogy az ország összes gazdasági, kulturális és hatalmipolitikai erői rendkívül a magyarság — természetesen elsősorban a történelmi osztályok — javára tolódtak el. A régi, részben a nemzetiségi vagy polgári hivatalnoki osztály helyét mindenütt a magyar nemesség vagy ideológiájában teljesen beolvadt polgárelemek foglalták el; a parlamentben a nemzetiségi kisebbség sok ideig szóhoz sem juthatott; az ausztriai nemzetiségi viszályok közepette az „egységes” magyar parlament felé gravitált a monarchia súlypontja; a természetes asszimiláció gyorsan haladt előre a magyarság által lakott rendkívül termékeny területen*, mely az ország gazdasági életének középpontja; a városok, a fejlődő ipar és kereskedelem, valamint a magyar hivatalnokság és lateinerség fokozódó fogyasztási igényei folytán oda betoduló magyar népesség hatása alatt egyre magyarabbaká lesznek** s nagyságban és fontosságban a nemzetiségi kulturközpontokat rendkívül túlszárnyalják; az egykor idegen arisztokrácia teljesen magyar lesz, sőt amely mértékben kiélesedik a szociális kérdés, ugyan olyanban hirdeti magyarságát és fészkeli be magát a függetlenségi pártba; a nagy vasútépítések és vízszabályozások által az ország területe tényleges gazdasági egységbe jut; a kapitalizmus a mezőgazdasági termény fölöslegeken alapulván, csak természetes, hogy az ipar, kereskedelem, bankügy túlnyomó részben magyar kézbe jut***; a magyar közművelődési intézmények a felsőbb fokokon kizárólag élvezik az állam támogatását, de ettől eltekintve a nemzetiségi vidék arány-

* Egyes írók 2.700,000-re teszik amaz idegen nemzetiségű egyének számát, kik az utolsó 120 év alatt a magyarságba beolvadtak. ** 103 városjellegű, ötezer lakoson felüli alakulatból 80 magyar, 8 német, 7 tót, 6 szerb, 2 román. *** Az ipartestületek pl. 1897-ben így oszoltak meg: volt 222 magyar tájon, 27 tót tájon, 39 román tájon; a hitelintézetek között magyar volt 1220 intézet 296,6877 ezer frt alaptőkével és 600.11588 ezerfrt jelzálogállománnyal tót volt 191 intézet, 15.9231 ezer forint alaptőkével és 40.123,8 ezer forint jelzálogállománnyal; román volt 371 intézet 30.717'5 ezer forint alaptőkével és 67.585,5 ezer forint jelzálogállománnyal; összes nemzetiségi együtt: 771 intézet 59.811,9 ezer forint alaptőkével és 121.2207 jelzálogállománnyal. (Balogh Pál adatai A népfajok Magyarországon. Budapest, 1902, 1064., 1065 lap.)

587 talanul gyöngébb és szegényebb; * a magyar sajtó csodálatos lendületet nyer**; a mozgó tőke csaknem teljesen magyarrá lett és az ország egész gazdasági és kultúrélete Budapesten koncentrálódik, mely mellett minden egyéb vidéki gócpont eltörpül. Ezek a ténysorok tették tönkre a nemzetiségek közjog-territoriális álmait és növesztették meg a forradalomban kimerült történelmi osztályok hatalmi igényeit. Ezért nem kell többé a nemzetiségi törvény a történelmi osztályoknak s ezért lesz az mindinkább palládiumává az elnyomott nemzetiségnek. Viszont ugyanaz a kapitalisztikus és kulturfejlődés, melyről itt szó volt, azt eredményezi, hogy a nemzetiségek is nagyobb erőre tesznek szert és jogaikat — többé nem a közjog-territoriális, de az adminisztratív és kulturkérdések előtérbe tolásával — egyre hatékonyabban védelmezzék meg. A hivatalokból, a politikából és a társadalmi életből bojkottált nemzetiségi középosztály a nemzetiségi nép vezére lesz, úgy a közös elnyomatás összeforrasztó erejénél fogva, mint azon okból, hogy exisztenciája attól a bizalomtói függ, mellyel iránta népe van. Nemzeti érzés, az elnyomottak elkeseredése, a gazdaságilag gyönge létfentartási érdeke: mind egybejátszik arra, hogy ez a viszony megerősödjék. Ha a magyarországi nemzetiségi törekvéseket közelebbről megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy azok nálunk is, mint a külföldön in ultima analysi a nép legéletbevágóbb érdekeit érintik s azoknak az ú. n. „nemzetiségi izgatók” csak pregnánsabb, szintetíkusabb kifejezést adnak. Ezek a nemzetiségi törekvések három nagy osztályba sorozhatok: olyanokra, melyek I. a nép közigazgatási és igazságszolgáltatási bajaira vonatkoznak; II. a nép gazdasági bajaira vonatkoznak; III. a nép iskolai és egyéb kulturális bajaira vonatkoznak. Ad I. Ami a közigazgatási bajokat illeti, voltaképen nem is egyes konkrét bajokról van itt szó, pl. a közigazgatási gépezetnek célszerűtlen, lassú vagy drága működéséről, miként a külföldön, hanem magáról az egész rendszerről. Erről a rendszerről Grünwald Béla személyes tapasztalatai alapján ezt írta: „A helyi és sze* Beksics az 1894. évi adózásokból kimutatta, hogy Budapest egymaga közel akkora adóterhet visel, mint az összes perifériák, vagyis az összes nemzetiségi vidékek együtt: mely arány azóta sem változhatott lényegesebben; a nemzetiségeknek ez a relatív szegénysége a főoka annak, hogy az összes felső tanintézetek 11,013 hallgatójából 9880 magyar volt. ** A postán szállított magyarországi lappéldányokból 1906-ban magyar volt 103,429.418, tót 4,715.820, román 3,784,385 példány.

588 mélyes érdekek oly rendszere fejlődött ki, melynek uralma demoralizálóbb, undorítóbb, veszedelmesebb a szabadságra nézve az abszolutizmusnál is.” És ma az óvatos Jogtudományi Közlöny megismétli ezt az ítéletet, azt írván közigazgatásunkról, hogy az „manapság nálunk még nagyrészben önkényen alapszik s . . . csaknem minden terén a protekció, a befolyás, a „kijárás” nagy szerepet visz”. Valóban minden tárgyilagos szemlélőnek el kell ismernie, hogy a jogbizonytalanság, erőszak, osztálygőg rendszere ez. Ez a közigazgatás ma is feudális jellegű és — ha nem is jogilag, de tényleg — születési előjogokon nyugszik, nem a nép akaratának végrehajtója, hanem a nép ura, melynek egyedüli feladata, hogy az adókat behajtsa, a csöndet fentartsa, a mandátumokat beszolgáltassa és a népakaratot mindenben az urak osztályérdekeinek megfelelő irányba kényszerítse. Emellett a tisztviselők többnyire nem értik a nép nyelvét, kétes és megvesztegethető egyének tolmácsszolgálataira vannak ráutalva. A nép a közigazgatásban csaknem mindenütt elnyomóját és ellenségét látja. Lényegében a közigazgatás osztályuralmi mechanizmusa az, mely őt minden modern szellemű ténykedésre alkalmatlanná teszi. Ettől eltekintve: a nép nyelvének nem tudása még ott is feldúlja a jogrendet, ahol osztálygőg vagy hatalmi önkény kevésbbé érvényesül, mint pl. bíróságainknál. Valóban monstruózus gondolat, hogy milliók legvitálisabb jogi és gazdasági érdekeiben olyanok döntsenek, kik e milliók nyelvét nem értik! Ez a polgári jogegyenlőség rettenetes megsértése, mely minden igazságos embert megdöbbent. A szegény ember törvény előtti egyenlősége — jól tudjuk — puszta fikció. A drága és bonyolult jogrendben csak vagyonos ember igazodhatik el megfelelő szakértő segedelemmel. A kapitalista jogrendnek ezt a szinte „természetes” jogegyenlőtlenségét még fokozza a nép nyelvét nem értő közigazg a t á s é s b í r á s k o d á s . E z t e s z i a n e mz e t i s é g i n é p e t mé g j o g fosztottabbá, mint a magyart. És ezt a jogfosztottságát mé g ő f i z e t i me g , a d r á g a t o l má c s d í j a k k a l . Csak természetes, hogy mindebből a nemzetiségi paraszt csupán idegennyelvű elnyomást lát s az egész adminisztráció problémája előtte nemzetiségi jelleget ölt: saját véréből való hivatalnokok kellenek neki, kik ugyanazt a nyelvet beszélik, kik vele élnek, szokásait, bajait, törekvéseit ismerik. Ad II. A nemzetiségi nép gazdasági bajai általánosságban ugyanazok, mint a magyar nép bajai: alacsony szellemi és gazdasági kultúra, alacsony munkabérek, az ipar hiánya, mely a fölös mezőgazdasági munkaerőket foglalkoztathatná, a hitel uzsora jellege, az exten-

589 zív mezőgazdaság mellett a föld és legelő hiánya, mely a szaporodó népet egyre kevésbbé tudja eltartani. A magyar paraszt legnagyobb baja, a latifundium, a román vidékre sokkal kevésbbé nehezedik rá, sőt bátran nevezhető Erdély a kisbirtok hazájának. Ennek ellenére a román nép gazdasági színvonala sokkal alacsonyabb, mint a magyaré, vagy a szászé; sőt rettenetes igénytelensége teszi győztessé a földért való küzdelemben a többi fajokkal szemben. A román népnek s általában a nemzetiségi nép nagy részének (a szászt és a németséget leszámítva) nagyobb gazdasági elmaradottsága számos okban gyökerezik: jórészt a perifériák terméketlenebb vidékeit lakva, nem alakulhatott ki az a nagyobb mezőgazdasági surplus, mely minden iparnak és kereskedelemnek az alapja. Ez az oka, hogy a nemzetiségi részek eliparosodása még sokkal elmaradottabb, mint a magyaré. (1000 ember közül magyar vidéken 481,54 az őstermelő, ellenben tót vidéken 563,63, román vidéken 633,88.) Azután — eltekintve a kis- és nagy üzemek gazdasági fölényének vitakérdésétől — kétségtelen, hogy csak az intenzív, modernül gazdálkodó, szövetkezeti alapon nyugvó kisbirtok lehet a gazdasági haladás formája, nem pedig az az extenzív, eladósodott, izolált és a kortól elmaradt kis- és törpe birtok, mely nemzetiségi vidékünknek gazdasági típusa. Ez a két ok — melyhez kétségtelenül a politikai és a közigazgatási elnyomatás is hozzájárul — azt a harmadikat eredményezi, hogy a nemzetiségi vidék szellemi kultúrája sokkal alacsonyabb, ami a gazdasági fejlődést súlyosan megbénítja, „Tudatlanságának eredendő oka — mondja Éber Ernő a román parasztról — hogy az első fokon, a népiskolában nem kapja meg a tudás elemeit.”* Nem csekély tényező ebben az eredményben a népies gazdasági szakoktatás csaknem teljes hiánya a nemzetiségi vidéken. Mindezek az okok természetesen az uzsorakapitalizmus szertelen elharapózására vezet, melyben olykor testvériesen vesznek részt magyar hazafiak és nemzetiségi agitátorok. Ε szomorú gazdasági helyzetet még jobban elmérgesíti a földnek egyre fokozódó hiánya s innen magyarázható meg az a nagy elkeseredés, melyet a nemzetiségi népben a magyar kormány szerencsétlen telepítési politikája ébreszt, mely a durva, de legalább nagystílű pozeni kolonizálásnak kicsiny, bosszantó és nyomorúságos karrikaturája: néhány ezer „fajmagyar” telepest hoznak kincstári birtokra, oly vidékeken, ahol a földéhség különben is nagyon erős. Elképzelhető, hogy a gazdasági élet-halál harcot folytató szegény román * Fajok harca. Adatok az erdélyi nemzetiségi kiadáshoz. Budapest, 1905.

590 paraszt minő érzelmeket táplálhat a magyar állammal szemben. Szükségtelen mondani, hogy ezek a kísérletek „nemzeti” szemtpontból is teljesen meddők: a nagy nemzetiségi tenger csakhamar magába olvasztja a mesterséges magyar szigeteket. Így válnak a nép gazdasági bajai a nemzetiségi viszálynak erjesztő gombáivá. Ad III. Közigazgatási és közgazdasági vonatkozásainál még talán fontosabbak a nemzetiségi kérdés nyelvi és iskolai vonatkozásai. Mert ez a nemzetiségi kérdés legérzékenyebb oldala, hisz minden küzdő nemzetiségi mozgalom a közös nyelv és a közös hagyományokon, kultúrán épül fel. Most tehát, hogy az egyre inkább megnövekedett soviniszta és nacionalista áramlat nyíltan vagy titokban, de egész kétségtelenül oda törekszik, hogy a nemzetiségek nyelvét háttérbe szorítsa s helyette a magyar nyelv kényszerű oktatását a népiskolákban egyre nagyobb mértékben vigye keresztül,* (bár ezek a rendszabályok sem közelítik meg pl. a poroszok eljárásának durvaságát a lengyelekkel és a dánokkal szemben) csak természetes, hogy a nyelvükben megtámadott nemzetiségek igen érzékenyen reagálnak ezen törekvésekkel szemben s a forszírozott magyarosítás eme tényei végeredményükben csak a nemzetiségi öntudat megerősítésére vezetnek, amint az erőszakos németesítési kísérleteknek nagy szerepük volt a magyarság nemzeti öntudatának fölkeltésében. És ez az érzékenység és ellenállás tényleg indokolt is. Indokolt a nemzetiségi küzdelmek kollektív lélektana szempontjából, mélyben a közös nyelv ápolása és kultusza, a leghatalmasabb összefűző és az egyéni önzést a közös érdekeknek alárendelő erő. De indokolt szociális szempontból is. Ugyanis az iskolai forszírozott magyarosítás egyik fő-főoka a nemzetiségi nép siralmas kultúrai elmaradottságának. Mert ott, ahol a nemzetiségi nép minden magyar kultúrától távol zárt telepterületein él, minden iskolai magyarosítás lehetetlenség, mert az iskola a maga 4 órájával teljesen tehetetlen az élet 20 órájával szemben. Ellenben ha saját nyelvükön jó és ingyenes állami isko* Különösen a szegény felekezeti iskolák állami támogatása révén igyekszik a kormány egy újabb törvénnyel a magyar nyelvtanítást fokozni. A helyzet az 1905—1906 tanévben a következő volt: az elemi népiskolák közül magyar volt (kisegítő nyelv használata nélkül) 9788 magyar volt (kisegítő nyelv használatával) 1954 nem magyar volt ι a magyarral vegyesen; magyarul is tanították a magyar nyelvet, a számtant, a hazai földrajzot és történelmet, néhol még a hazai alkotmánytant) 1665 nem magyar volt (a magyar használata nélkül; ezekben a magyar nyelv csak mint tantárgy, vagy egyáltalán nem szerepelt) 3154

591 lákban (mert a felekezeti nemzetiségi iskolák színvonala a legtöbb helyen kétségbeejtő) csakugyan elültetnék a gyermekekben a kultúrélet csiráit és a magasabb emberi sorsba való fölemelkedés vágyát: akkor a nemzetiségek legképesebbjei szívesen fognák második nyelvként megtanulni azt a nyelvet, mely őket emberibb élet-standardba vezeti, egészen úgy, mint Észak-Amerika szabad és magas napszámot adó kulturlevegője játszi könnyűséggel tanítja meg angolul a „legállamellenesebb” nemzetiségeket és fajokat is. Tényleg és valójában a kérdés nem az, hogy a nemzetiségek megmaradnak-e tótnak, románnak stb. vagy magyarokká lesznek-e; hanem az, hogy megtanulják-e tótul, románul stb. azt a kultur-létminimumot, mely nélkül európai közigazgatás és közgazdaság nem lehetséges, vagy megmaradnak-e abban a barbár tudatlanságban és babonában, mely őket alkalmas anyagává teszi minden gazdasági korrupciónak és politikai önkényuralomnak. Oly népeket, melyek tömött sorokban élnek földjükön, teljesen lehetetlen nyelvüktől megfosztani. Azokat magyarokká nem tehetjük, legfeljebb még néhány évtizedig megtartjuk abban a félbarbarizmusban, mely minden kizsákmányolás alapja. Igen vázlatosan elmondva, ezek azok a gazdasági, kulturális és politikai bajok, melyek a magyarországi nemzetiségi kérdés legmélyebb gyökereihez elvezetnek. A mai állam és hivatalos világ e bajok orvoslása helyett, azok ellen fordul, kik népük sérelmeinek és szenvedéseinek szószólói s akiket egyszerűen „hazaáruló izgatóknak” szoktak nevezni, pedig ezeknek túlnyomó többsége nem a magyar állam integritása ellen agitál, hanem a ma uralkodó osztály visszaélései ellen. Vagyis a hatalom mai letéteményesei ugyanazt az eljárást követik a nemzetiségi kérdéssel szemben, mint a szocializmussal szemben: hírlapi üldözés, társadalmi terror, sajtóperek és büntetések. Pedig minden küzdő mozgalomnak a mártírok csak újabb lendületet adnak. A Tribuna egy statisztikát készített, melyből az tűnik ki, hogy 1906. április hó 22. óta 1908. augusztus hó 27-ig 226 ügy került nemzetiségi izgatás vagy vele rokon címen bíróság elé és a vádlottakra összesen 181 év 3 hó és 6 nap fogházat és 89,087.50 korona pénzbüntetést szabtak ki. Ezek a számok aligha túlzottak, midőn pl. Björnson ismert levelének lefordítása és közzététele valamelyik nemzetiségi lapban elégedő ok volt a vád megindítására. Nyilvánvaló, hogy ez az egész politika kártékony és esztelen, mert megrontja az ország békés fejlődését és produktiv erőinek szabad

592 gyarapodását. E mellett teljesen kilátástalan, mert ha a rengeteg orosz és német állam dús pénzforrásaival, félelmetes haderejével és óriási bürokrata apparátusával képtelen volt a maroknyi finn és lengyel népet beolvasztani, minő dőreség elhinni, hogy a mai szegény, gyönge, elmaradt Magyarország lesz képes ilyen erőszakos eszközökkel asszimi l á l n i a z o r s z á g l a k o s s á g á n a k c s a k n e m a f e l é t . Végül nincs semmi szükség reá, mert a magyarság békés hegemóniáját gazdasági és kulturális túlsúlya kellően biztosítja s minden erőszakos rendszabály annak csak ártalmára lehet. Elméleti abszurditása és gyakorlati kártékonysága ellenére ez a politika kétségtelenül folyni fog tovább, mert a kormányzást seholsem a benthami elv irányítja, hanem az uralmon lévő osztályok hatalmi érdeke. A feudalizmus pedig nem választhat más nemzetiségi politikát, mint épen ezt. Csakis új osztályok és új hatalmi erők érvényesülése terelheti Magyarország nemzetiségi politikáját az orosz és a porosz minta erőtlen utánzásától a svájci, belga és északamerikai példa felé.

Jászi Oszkár.

A mai magyar irodalom sorvadásának okairól inden társadalom gazdasági berendezkedése, anyagi hatalmi viszonyai lényegesen befolyásolják szellemi termékeit s ezek közt szépirodalmát is. Természetes tehát, hogy a a mai Magyarország igazságtalan, káros, maradi gazdasági és politikai viszonyaiból is csak egy szegényes, fejletlen, szomorú szépirodalmi vegetáció sarjadhatott ki. S valóban a mai magyar irodalom sorvad, eltikkad attól a szárazságtól, attól a sivár nélkülözéstől, melyben létföltételeinek mostohasága folytán tengődni kénytelen. Egy egészséges, helyes berendezésű társadalmi épület tetején a szépirodalom mint Szemirámisz tündérkertje virágoznék; a magyar irodalom azonban egy elhagyott, öntözetlen virágágy, amelyben ugyan a hozzáértő botanikus szem sok értékes, ritka, nemes növényt fedezhet fel, a kevésbbé élesszemű sétáló, az egyszerűen szépet, nagyot, kifejlettet kereső olvasó azonban a gondozatlan parkok mélabúját szívhatja magába. Ebből a szempontól, a magyar irodalom és író nézőpontjából tekintve Magyarország fejlődését, a helyzet az utóbbi évszázad folyamán, tehát körülbelől azóta, hogy európai értelemben vett irodalom nálunk létezik, határozottan rosszabbodott. Ε korszak kezdetén a magyar írók nagyobbára a nemesi, legfeljebb még a papi osztályból kerültek ki s így nem voltak kénytelenek műveik jövedelméből élni. A híres irodalmi mozgalmat csináló testőr-ifjak gazdag nemes-fiak voltak, Kazinczy és koré nagyobbára vagyonos földesurakból állott, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor szintén jómódúak voltak. Igaz, a nagy triász, Vörösmarthy,

594 Petőfi és Arany már nem élt oly szerencsés körülmények közt, mint az őket megelőző úri passzióból író nemes urak. De még ők bírtak legalább egy nagy erkölcsi tőkével. Egész a szabadságharcig, sőt tovább egész a kiegyezés utáni modern Magyarországig az író a nemzet világi papja volt s így a nemzet, azaz az uralkodó osztály érzett vele szemben bizonyos kötelezettségeket. így Vörösmarty halála után gyermekei számára vagyont adakoztak össze: Arany János pedig, aki Fiamhoz című versében még így zeng: „Látod én szegény költő vagyok Örökül hát nem sokat hagyok Legfeljebb mocsoktalan nevet.” igen tekintélyes vagyont hagyott fiára. Az ő bűvkörében és nyomdokaiban működő írók, Gyulai Pál és köre is élvezték az írónak ezt az erkölcsi tőkéjét és alkalmuk volt ezt mindenféle hivatalok és jövedelmező állások anyagi értékeire átváltatni. Ε korszak embereinek egybeforrottsága az uralkodó osztály ideológiájával azonban nem szolgált rá a korholásra s ebből származott anyagi előnyük nem bírt a kitartottság jellegével. A negyvennyolcadiki nagy nemzedék, mely megcsinálta a forradalmat s mely aztán hatvanhét után elhelyezkedett a hatalomban és vezető helyzetekben, egy forradalmi osztály előcsapata, egy felfelé törekvő, elnyomott réteg felszabadítója volt. S ép ezért, bár e mozgalom nagy költői sem voltak mentek osztályuk és fajuk előítéleteitől és korlátoltságaitól, mégis forradalmi, kockáztató idealista egyéniségek voltak s így későbbi anyagi felvirágzásuk nem ébreszt ellenszenvet. Mennyivel inkább kiváltja azonban ezt az érzést az az irodalmi tábor, mely ma, Arany János és Jókai nemzedékének eltűnése után, az uralkodó osztály szekerének kerekei körül rajzik s a szekér rakományából csipeget. Az utóbbi évtizedek gazdasági átalakulásokból kifejlődött társadalmi differenciálódottság eredménye ez a nagy irodalmi helyzetváltozás. Ε differenciálódottságnak legfontosabb eredménye az irodalmi élet terén az igazi, értékes irodalom elszakadása az uralkodó osztály ideológiájától. Ma már a magyar tollforgatók legjobbjait világnézetkülönbség tartja távol a hatalmi polcokon levő csoportoktól. Ez a mai magyar irodalomnak legnagyobb dicsősége, de egyben sorvadásának egyik alapoka. Helyettük persze annál nagyobb buzgalommal működik az ál-írók nemzeti érzést féktelenítő s a társadalmi lelkiismeretet altatgató raja. Loria elmélete, mely szerint a mai államoknak a fennálló hatalmi viszonyok megtartására, a tömegek nyugodt kizsákmányolására nem elég a katonaság, nem elég a vallás, hanem szükségük van a költők, a rhetorok bűvészhadára, világi papságára, mely lenyűgözi, elbódítja a tömegek ama intelligensebb részét, mely talán már

595 kimenekült a papság hatalma alól, a mai magyar irodalmi és hírlap-, irodalmi állapotokban kitűnő igazolásra lel. Ma egy csomó magyar író és hírlap a sovinizmus és a tömegkizsákmányolás elvének világi papsága gyanánt szerepel. S ez az irodalom persze virágzik, a kitartottság dús életörömeit élvezi. S a népszerű, nem egyenesen az állam által támogatott írók közül is azok bírnak legnagyobb jövedelemmel, akik erősen soviniszta s minden szociális haladásszellemtől ment müveket termelnek. Az a részletekbe menő vizsgálódás, melynek mai irodalmi állapotainkat alávetni fogom, igazolni fogja mindezeket. Minden mai, magánvagyonon alapuló társadalomban az írók legnagyobb része nemcsak azért ír, mivel belseje kényszeríti erre, hanem a megélési vágy szigorú parancsa folytán is. Persze vannak kivételes esetek, mikor az író tőkés és évjáradékaiból él, gyakran hivatala nyújtja létalapját, a legnagyobb rész azonban igenis arra van utalva, hogy író-tollából tartsa fenn magát. Az író működése már most jövedelmezhet neki közvetlenül és közvetve. Közvetlen jövedelem a munkái után nyert tiszteletdíj, közvetett az a tömérdek társadalmi és állami kedvezmény, melyet az ügyes író érdemeinek latbavetésével és hangoztatásával elérhet. S eltekintve egyes kivételektől, — mert egy oly szubtilis, individualisztikus világban, mint az irodalom igen sok kivétel siklik ki az általános törvényszerűségek hálójából, — azt lehet mondani, hogy az igazi író-tehetségre nézve üdvösebb, ha közvetlenül maga a társadalom tartja el, mintha az állam, azaz az uralkodó osztály támogatására szorul. Ezt az igazságot kitűnően bizonyítják a mai magyar irodalmi viszonyok. A mai kormányok, s mindazok a körök, melyek a fennálló viszonyokban a nekik kedvező helyzetet látják, mindenféle módon támogatják azt az írót, aki ezeknek a társadalmi állapotoknak dicsőségét zengi. Érthető tehát, hogy a tehetségtelenek egész raja, sőt olykor még a tehetségek is szívesen bocsátják árúba szellemi működésüket azért a hivatalért, ösztöndíjért, s másféle támogatásért, melyet így nyerhetnek. Az állami hivatatalok tele is vannak költőkkel és írókkal, akik e nemes, csakhogy legtöbbször valóságban nem is létező hivatottság révén, pályájukon gyorsan haladnak előre, s állásukban igen kipárnázottan ülnek. Kifejezetten hazafias költők mellett, vannak ezek közt egyszerűen csak maradi, szelíd, a mai társadalmi rendet a képzelhető világok legjobbikának feltüntető nyárspolgárok, akik ha pozitive nem is nemzetiszínűeskednek, bírnak azzal a negatív jó tulajdonsággal, hogy egy modern, haladó szellemű, szociális érzésű társadalomról soha egy hangot se hallatlanak. De a szorosabb értelemben vett írók mellett egy csomó más

596 élősdi is szolgálja a mai Magyarország dicsőítését. A kormány folyton küld ki urakat külföldre, akiket itthon az ördög se ismer s akik Német-, Francia-, s kitudja még miféle országokban magyarázzák Magyarország közjogi helyzetét, a magyar társadalmi viszonyokat s más lexikonokban található dolgokat. Nemkülönben folyton édesgetnek hozzánk jámbor, mit sem sejtő világ-turistákat, akiket aztán a határon valami minisztériumi úr átvesz s igazi idegenvezetői furfanggal és beszélőképességgel úgy járat végig Magyarországon, hogy csak üdvös, helyes részleteket lássanak, s az egész siralmasságát ne vegyék észre. Ez az idegenforgalmi potemkinizmus, Magyarország állapotának ez a hivatalos kiszépítése szintén kapcsolatban van az irodalmi állapotokkal. Az így elpocsékolt pénz ugyanis az igazi, komoly támogatásra szoruló irodalom rovására repül ki az ablakon. Ezt az külföld-tévesztő potemkinizmust szolgálja továbbá sok csomó magyar vagy idegen nyelven megjelenő mű és újság, melyekben a mai Magyarországról vagy teljesen téves vagy fölösleges dicsőítő ismertetések jelennek meg. Hazánk ábrázatát, mely valóságban az anyagi és szellemi sínlődéstől gyötrött szervezet facies hippokratikája, ezek a könyvek és újságcikkek a viruló egészség hamis színeivel egy boldog, műdvelt nép arculatává kendőzik. Természetes, hogy ez a kendőzöttség, a szépségnek ez a kokottos hazudozása, a valóságra rájövő külföldi előtt ép oly visszataszító hatású, amilyen kínos benyomást kelt a sorvadó, betegvérű hisztérikák beesett, hullahalvány arcáról rikító ügyetlen kifestettség. S ez a festék drága, az államnak sok pénzébe kerül. Az elpocsékolt pénz pedig természetesen megint csökkenti azt az összeget mely az értékes irodalom, az igazi írók támogatására volna hivatott, melyen a magyar állam külföldi, különösen a szintén kis skandináv államok mintájára, íróknak, igazi íróknak évjáradékot adhatna s általában a szellemi termelésnek ezt a legszubtilisabb, legérzékenyebb virágokat hajtó területét gondozhatná. Az állami irodalompártolásnak ez a célszerűtlen és lelkiismeretlen módja azonban természetes s stílszerűen kapcsolódik be egész állami életünk egy sajátos vonásába, melyet homlokzat-kultúrának lehet nevezni. Egy csomó nagyon is szembeszökő tény, a nemzeti hivalkodásnak rikító tanúságai bizonyítják e megtévesztésre célzó homlokzatkultúrát. Van egy mesés összegek árán felépült királyi palotánk, melyre szükségünk nincs, mivel a király egy évben alig néhány hetet tölt Budapesten. Van egy rengeteg parlamenti épületünk, amely külső arányaival s belső pompájával a tájékozatlan nézőben azt a föltevést ébresztheti, hogy ebben a palotában egy művelt, gazdag, népes lakossággal, hatalmas hadsereggel és hajórajjal, rengeteg gyarmatokkal, világpolitikai tekintéllyel és művelődési vezérszereppel bíró nemzet érdekszálai futnak

597 össze. Van egy operánk, amellyel szemben az állam pazarlóan mecénáskodik, mivel egy ilyen zeneintézet nemzetközi, idegenforgalmi értékénél fogva szintén alkalmas arra, hogy az állami presztízs kirakattárgya legyen. Van egy építészeti pazarsága alatt roskadozó zeneakadémiánk s egy csomó más épületünk, amely mind arra hivatott, hogy Budapestet, a szegény Magyarország parvenű-pompájú szalonját egy nagy hatalmas, boldog állam képviselőjeként tüntesse fel . . . Természetes, hogy ott, ahol az állami irodalomtámogatás ily szempontoknak hódol, ott az író társadalmi, magánkezekben levő megélhetési forrásai se lehetnek bőven csörgedezők és tiszta vizűek. S tényleg a magyar kiadó és magyar író viszonya egyike a magyar társadalom legkínosabb problémáinak. A Franklin Társulat most kiadja, Nagy Ignác Magyar titkok című, ötvenév előtt írt, minden irodalmi érték nélküli regényét, melynek azóta mintaképe Sue Párisi titkok című regénye is végleg elévült és elfakult. Az igazi magyar titkok azonban azok, hogy mért adnak ki ilyen régi, rossz regényeket a pesti kiadók s mért nem adnak újakat és jókat. Ε titkok nyitja persze nem valami mélyen fekszik. Csupán hamis konvenciók, az írói szemérmesség s más kicsinyes tényezők hálózata borult reájuk. Könnyű tehát ezeket fellebbenteni s a magyar könyvnyomtatásnak irodalomellenes tendenciáit kimutatni. Legtöbb könyvkiadónk nagykapitalista s így a kapitalista üzleti felfogás gőgjével néz le az olyan lényegében egyéni, magábanálló jelenségre, amilyen az író. A kapitalista könyvkiadó nagy arányokban, nagy számokkal, nagy haszonra dolgozik. Az egyes könyv, mely az író számára egy világ s gyakran több év, egy egész életkornak gyümölcse, számára semmiség, hitvány szatócs-árú. Érthető tehát, hogy a kiadó a közönséget nem egyes könyvekkel s ezeknek belső értékével, irodalmi sajátságaival törekszik megfogni, hanem egyszerre egy nagyobb árúmennyiséggel s ennek tolakodó tukmálásával igyekszik vevőjévé tenni. A kis összeg, az egyéni ízlés, a folytonos, minden egyes könyvvevésnél szereplő ármérlegelés helyére itt a nagy összeg, a hangos reklám s a vásárló hajlandóság huzamos időre szóló egyrohamban való bevétele lép. A részletfizetésre szóló tömeg-könyvvásárlás nemzetgazdasági és lélektani magyarázata ez. De ha a kapitalista üzlet mechanizmusának durva, teljesen sablonos felfogása szerint a kiadónak igaza is van, kétségtelen, hogy ez a módszer nemcsak eme üzletág erkölcsi presztízsét sérti mélyen s az irodalomhoz való viszonyát komprommittálja súlyosan, de távolabbi üzleti érdekeit is megrontja. Könyvtömegek részletfizetésre való eladása a könyvkiadással űzött rablógazdálkodás. Pláne oly módon, ahogy azt nálunk űzik.

598 A könyvvásárlás igazi célja, eltekintve az írótól, a szakembertől, az iskolántúli egyéni továbbképzés és a szellemi élvezés. Ezt a szükségletet egyáltalában nem elégíti ki a Magyar Nemzet történe-tének tíz kötetes kiadása, vagy a legtöbb ilyen nagyarányú, tudományos tömegárú. Az adótárnok meg a vidéki gyógyszerész nem tud mit csinálni egy ilyen művel. Használni, ahogy ezt a gyakorlott író vagy tudós érti, nem képes. Szórakoztatásul ezek a nagyobbára pénzszerzés céljából gyorsan összeszerkesztett művek nem alkalmasak. Nem is igen olvassák ezeket a szépen bekötött könyvregementeket. Beszerzésüknek is, eltekintve az ügynök rábeszélő képességének bódító hatásától, fő oka egy szobafal vagy egy szekrény üressége volt. Az újonan berendezett lakás ura, tapasztalván valami ilyen bebútorozási tökéletlenséget, így szólt önmagához vagy nejéhez: „Ide elférne néhány könyv”. Az ügynök természetesen nemsokára beköszönt, az ív aláíródik s a lakás berendezése tökéletessé lesz. A magyar könyvkiadók és könyvkereskedők, akik bizonyos arisztokratikus, a többi kereskedővel szemben érzett elkülönböződési hajlamból magukat könyvárusoknak nevezik, ezáltal bútorkereskedőkké hanyatlanak. De nemcsak ilyen erkölcsi hanyatlás éri őket. A részlet-árusítással járó anyagi zavarok és szellemi csalódások megakadályozzák azt, hogy a nagy közönségből öntudatos, hozzáértéssel, szeretettel vásárló s így egyre növekvő vásárlókedvű közönség legyen. Aki egyszer megvette a Régi magyar regények című gyűjteményes vállalatot, annak jóidőre elmegy a kedve az új magyar regényektől. Aki pedig megveszi a folyton újból meginduló világtörténelmeket és más nagyarányú műveket, az nem fog a szellemi önfejlesztésre kedvet kapni, de egész életére visszariad tőle. Sajátos kulturális körülményeinknél fogva nem is helyes ilyen nagyarányú műveket, világtörténelmeket s más ily méretű munkákat halomszámra kiadni. Teljesen lehetetlen, hogy ezek a megfelelő német, vagy más külföldi, ily természetű munkákkal versenyezhessenek. Ott, ahol egy sokkal tökéletesebb tudományos organizmus, sokkal nagyobb és differenciáltabb író- és tudóshad áll a kiadó rendelkezésére: ott az ilyen kollektív munkák természetszerűleg jobban sikerülnek, mint a mi szűkös és fejletlen viszonyaink közepette. Ha tehát az ily természetű munkákat németből vagy más nyelvből fordítanák, akkor még megvolna létjoguk. Ezt azonban tiltja a nemzeti hiúság, amit a soviniszta közszellem s első sorban a sajtó, még a kiadókra is rákényszerít. Míg azonban az ilyen nagyméretű művek természetszerűleg nálunk másodrendű áruk kell hogy legyenek, igenis teremhetnek magyar földön is oly alkotások, melyek európai színvonalúak s felveszik a ver-

599 senyt a külföldi terméssel. S ezek az inkább egyéni és nagy tudományos organizmusoktól nem függő alkotások. S íme a magyar könyvkiadó épen ezeket hanyagolja el. Míg ki van zárva, hogy a magyar Lexikon vagy Világtörténelem oly jó legyen mint a német, nagyon is lehetséges, hogy az egyes magyar bölcsészeti vagy társadalomtudományi mű, regény vagy essay-gyűjtemény a maga nemében elsőrangú legyen. S mégis ép azt a teret, ahol az igazi újat adó tudomány vagy irodalom magyar sarjai ütögetik fel fejüket, hanyagolja el a magyar kiadó. Azaz a magyar kiadó holt betű és mondattömegek rideg kalmárja: s nem az új, nemes értékek élesszemű életrehívója és finomszimatú szerteterjesztője. Még az anyagi árúk kereskedői közt is az az előrevaló, az felel meg a kereskedelem nemes, előkelő felfogásának, aki új területek új termékeit vezeti bele a szükségletek szövevényébe. A magyar könyvkiadók, akik előszeretettel a múlt elavult műveit, vagy a már létező művekből összekompilált mondatraktárokat viszik a közönség körébe, tehát egyáltalában nem tartoznak a kereskedő eme előkelő típusához. Ha ilyen sivárul fest a könyvkiadói üzlet kiadói oldala, mennyivel lehangolóbb lehet az érem másik, írói oldala. S valóban a rideg tény röviden az, hogy igazi, magasabbrendű íróink nem találnak kiadót, vagy ha igen, műveikért szánalmas honoráriumokat kapnak. Egy regényt háromszáztól egész ezer forintig felnyúló honoráriummal fizetnek. Egy novelláskötetet még kevesebbel. Egy verskötetet, kivételelektől eltekintve, semmivel. De ezt is hosszadalmas kijárás, ajánlkozás után nyerheti el az író. Természetes tehát, hogy igen sok, különösen fiatalabb írók ily körülmények között nem bontakoztathatják ki tehetségüket. A mai magyar írók legtehetségesebb része kénytelen évekig a napilapok tárcarovatában, az irodalmi dicsőség e szűk előszobáiban meghúzódni s tehetségét másféle hírlapírói munkákban is szétforgácsolni. S az, hogy a lapok ennyire magukhoz vonzzák az írók nagyrészét s nekik ideiglenesen szállást adnak, szintén állandó összefüggésben van a kiadók hasznával. Az a közönség, amely könyv alatt a faláról lemeredő hallatlanul sivár, s főleg számára élvezhetetlen könyvgyűjteményeket érti, érthető módon szívesen fordul az újsághoz, amelyben változatos, világos, korszerű olvasmány kínálkozik számára. A magyar írót imígy tragikus módon megőrli két malomkő, az újság és a kiadó, amelyek pedig arra volnának hivatva, hogy piedesztálja és anyagi termő-földje legyenek. Az újság tehetsége elaprózására kényszeríti, a kiadó pedig oly nyomorultan fizet, hogy méltán nem kap mást érte, mint az újságízlés számára termelt munkák rögtönzött bokrétáját. Íme így válnak a külső körülmények a mai magyar irodalom

600 elsorvasztóivá. Hogy mindezek dacára a magyar szépirodalom és tudományos irodalom egyes ágai is igen magas színvonalon állanak ez igazán csak az egyes írók egyéni tehetségének és ambíciójának köszönhető. Mint ezt Jászi Oszkár a Kulturális elmaradottságunk okairól című tanulmányában kifejti, nem holmi faji okok, a magyarság szellemi terméketlensége magyarázza meg kulturális hátramaradottságunkat, tudományos és irodalmi termelésünk gyengeminőségűségét, hanem egész társadalmi szerkezetünk. Az itt tárgyalt területen ez az igazság így specializálódik: nem a mai magyar írókon múlik, hogy a magyar irodalom, még ma is homályban tengődő, vézna, ki nem fejlett hamupipőkéje az európai irodalmak nagy családjának, hanem a kiadók és más létföltételek által képviselt társadalmi körülményeken. Tehetség, értékes írói egyéniség nem születik aránylag kevesebb a magyar ég alatt, mint a legtöbb nagy európai nemzet körében: míg azonban ott állam és társadalom válvetve segítik megerősödésüket és felvirulásukat, nálunk ezek a gyakran túlérzékeny, túlfinom palánták minden támogatás nélkül vannak kitéve a létért való küzdelemnek, amelyben tudvalevőleg a legalkalmozkodóbb, azaz irodalmi szempontból a legalsórendûbb győz. Sok egyéni példával lehetne ezt bizonyítani. A modern magyar irodalomnak egész martirológiája van, amely ritkább esetben szól ugyan kiontott vérről, mint a régi, de amely gazdag a modern, szürke, anyagi tönkremenésből, korai testi összeroppanásból, erkölcsi elzüllésből származó tragédiákban. Sikeres, közkedvelt írók évtizedes munkája után tengődik nálunk az özvegy feleség és az elárvult gyermek. Pornografúsakká, cinikus opportunistákká, vagy teljesen néma hivatalnokhírlapírókká züllenek tündöklő tehetségek. Magyarország az irodalmi prostituáltak és aggszüzek, a mai magyar irodalom az irodalmi abortusok és meddőségek hóna. S ezek az aggszüzek viruló, boldog anyákká, ezek az abortusok egészséges, viruló gyermekekké fejlődhettek volna! Persze a kiadók, akiket közvetlenül terhel ezért a felelősség, nem az egyedüli bűnösök. Ok is csak részei az egész társadalomnak, ők is áldozatai — már amennyire egy kiadó áldozat szokott lenni — Magyarország anyagi és szellemi szegénységének. Egy országban, ahol a lakosság negyven százaléka analfabéta, ahol a klerikalizmus és sovinizmus fejlődésölő miazmái szállnak meg minden szellemi bimbózást, ahol az úgy is gyér polgárság rettenetes anyagi helyzete nehézzé teszi a magasabbrendű irodalomnak mégis csak luxusszámba menő terjedését, ott a kiadó se áldozhat folyton esetleg létező nemesebb ambíciónak, hanem lefelé licitálva, inkább egyszerű kalmárüzleteket csinál.

601 A magyar író is tehát végeredményben abból a sebből vérzik, amely a mai termelési rend társadalmait s ezek közt a különösen elmaradt Magyarországot sorvasztja. A tömeg nyomora, a tömeg műveletlensége megakadályozza azt, hogy számára megértő, exisztenciáját biztosító olvasóközönség fejlődjék. Az uralkodó osztály, a hatalmon levő csoportok maradi, haladásellenes szelleme pedig megvonja tőle még az állami mecénáskodás póttámaszát is. Egyedül, az osztálytalanság nemes mélabújával homlokán jár ma az igazi magyar író. Mint ahogy a nagy Vörösmarty írta: „Jár számkivetetten az árva fiú; dalt zengedez és dala oly szomorú”. Egyetlen vigasza, hogy a mai elavult társadalmi rend bordái már recsegnek-ropognak s így nemsokára egy új, igazságosabb és helyesebb berendezésű társadalomból ki fog emelkedni a jövő Kultur-Magyarországa s ezzel együtt az igazi, európai színvonalú magyar irodalom virágkora is.

Szász Zoltán.

Az országház körül. — Az osztályparlament lélektanához. mikor a koalíció kormányra lépett azzal a legfőbb feladattal, hogy az általános választójogot törvénybe iktassa, mindenki halálraítélt gyanánt beszélt a magyar parlament mai alakulásáról. Az általános nézet szerint mai formájában, mai összetételében, évtizedek óta megszokott típusaival, szokásaival utoljára került össze a magyar parlament tulajképeni cselekvő része, a képviselőház. Most már aligha hiszi valaki, hogy a törvényhozó típus utolsó Mohikánjával állunk szemben. A választójogi törvénnyjavaslatból nyilvánvaló, hogy az uralkodó politikusok nem hajlandók halálra ítélni magukat. Bizonyos átalakulásnak a szele azonban már érzik. Ha nem a választói reform, hát a házszabályrevízió gyökeresen megváltoztatja a törvényhozás technikáját. Ez az átalakulás már folyamatban van, bár hatását teljesen csak a választások után fogja majd kifejteni. Ebből a szempontból mégis csak egy kihaló rend képét és dokumentumait állapítjuk meg, amikor feljegyzünk egyet-mást, múló és idővel elvesző, de azért figyelemre érdemes külső jelenségeket a mai parlament mai életéről. Maga a jelen parlament kívülről, messziről, anyagában, összetételében egyszerűen mása az előtte valónak, annak, amelynek kormányzó tömege a szabadelvű-párt volt. Magyarországon már rég ideje népakarat, sőt választói akarat sem nyilatkozik meg. Épen megfordítottja történik annak a processzusnak, amely szerint a parlamentnek ki kellene alakulnia. Nem a szervezett választók küldik be véleményük

603 képviselőit, hanem szervezett mandátumkeresők szereznek maguknak kerületet, amely kisebb-nagyobb árért megadja nekik a parlamenti belépőjegyet. Nagyban és egészben így volt ez a szabadelvű-párt uralmának idejében is. Szervezett függetlenségi-párt ma sincs, nem hogy akkor lett volna, amikor a függetlenségi-párt többséget kapott. De volt és van szervezett központ, ahol a leendő törvényhozók előkészítik az utat, barátokat szereznek, összeköttetéseket ápolnak, hogy a megüresedő kerületekre azután rácsaphassanak. Ez a jelölt-tábor — még személyeiben is csaknem azonos tábor — hajdan a Lloydklub körül tanyázott, míg most a függetlenségi- és az alkotmány-párti körhelyiségek körül lebzsel. Az elbukott szabadelvű-párt gyakran és bizonyos önérzettel emlegeti, hogy a maga előnyére óriási a különbség a régi és a mostani kormánypárt emberanyaga között. Ebben van némi igazság, de a különbség nem annyira fontos, mint inkább érdekes árnyalatban nyilvánul meg. A jelölti állapot, a jelölti permanencia hajdan több kitartást és több fáradtságot igényelt. Egyszerűen drágább volt. Évtizedes uralom alatt a törzstábor jobban kialakult, a helyekre jobban vigyáztak. A függetlenségi-párt pedig hirtelen, önmagára nézve is váratlanul jutott olyan diadalhoz, amely a reménytelen próbálkozókat besegítette. Ha megszilárdulna a koalíciós alakulás, ha évtizedekig megtartaná az uralmat, akkor megdrágulnának az ő helyei is, kicserélődnének lassan az ő emberei is. Egyelőre megvan a régi anyaggal szemben az a különbség, hogy amazok, a régiek — jobban vasalt ruhát viseltek. Rendezettebb toalettet — testben és kultúrában egyaránt. Drágábbak voltak a helyek. Pénz és pozíció, összeköttetés és előrelátás sokkal több kellett. A pénz pedig eléggé pontos kultúrérték. Való, hogy gyakoribb volt a régiek között a világot látott, könyveket, nyelveket, népeket, embereket ismerő férfiú, a gyakorlott társalgó, a jól mozgó, jól alkalmazkodó politikus, a finomabb klubok lakója, akinek politikai könnyűségét kultúremberi könnyedség enyhítette. A régiek valamely jóhírű klub lakói. Az újak: vidéki vendéglői törzsasztal népe. Ez elég érdekes árnyalat, ez a nuance kétségen kívül szimpatikussá, kellemessé tette a régieket, főkép ha figyelembe vesszük, hogy az újak rusztikus mivoltuk mellett semmivel sem állanak közelebb a néphez; de mégis csak árnyalat. Erről meggyőz a statisztika, amely az új képviselők foglalkozásáról, vagy értelmiségéről szól és meggyőz a koalíciós éra elmúlt két esztendeje, amely alatt hűségesen követték a törvényalkotás, a kormányzati rend, a pártszempontok érvényesítése terén a régiek hagyományait.

603

604 A mostani parlament ilyen összetétele, amelynek alapja a mandátumhozjutás minden áron, ez okozza, hogy struktúrájával tulajdonképen csak úgy lehetne megismerkedni, ha típusonként, sőt egyénenként vizsgálnánk meg a mandátumok tulajdonosait, akiket így kell nevezni és így kell venni helyesen, nem holmi közvélemény kifejezői gyanánt. A pártkeretek egyáltalában nem jelentenek érzésbeli vagy kvalitásbeli különbséget. Maga a zöm, a függetlenségi-párt békésen egyesíti a legszertelenebb ellentéteket. A mag: néhány régi, öreg függetlenségi. Kortársak, néhai Irányi Dániel és Helfy Ignác barátai. Nagyon kevesen vannak. Sok bennük a tiszteletreméltó vonás. A tizenkilencedik század aufklärista hagyományain nevelkedtek, a teljes függetlenség, jobban mondva az Ausztriától való elszakadás után komolyan vágyakoznak, anélkül, hogy valaha számot vetettek volna azzal — számot nem jelképes értelemben, hanem reálisan, ceruzával a kezükben — hogyan alakulna ez új Magyarország mérlege. Titokban, kedves álmaikban a köztársaságot emlegetik. A világ materiális berendezéséről nem vesznek tudomást. Következnek a fiatalabb, de azért elég régi függetlenségiek. Olyan ifjabbak, akik már régen lemondottak arról, hogy a hajdani kormánypárton érvényesüljenek és a függetlenség jelszavával, szerencseszavával játszották a va banque-ot amely egyelőre sikerült. Mind jelszóember, egy része azonban öntudatlanul, hajlamainál, neveltetésénél, vérmérsékleténél fogva, egyszóval méltányolhatóbb indokokból. A jelszavakat jól megtanulták, erősen hangoztatják, de ama bizonyos aufklärista szellemtől — amely jóval tisztesebb a kompromitált liberalizmusnál — a legnagyobb mértékben idegenkednek. Vezéreik is az öregebbek ama példányai, akik sikerrel honosították meg nálunk a klerikális árnyalatú nacionalizmust. A csoport közepén van az ügyes, ravasz, az átlagnál képzettebb agrárius kottéria, csúcsán az egyetemi vezérkedéstől bekerültek lármás népe. Hangos szavúak, brutálisak és olyan kíméletlenek, mint az igen kemény tudású, vagy a teljesen üres emberek. A főcsoportok mellett elszórt, nyugtalan alakok. Meglett emberek, akik vénségükre és pontosan a régi rend bukásakor felfedezték függetlenségi érzelmeiket, de nem merik kellő szemérmetlenséggel hirdetni. Mások, akik szint olyan későn, szint oly váratlanul jutottak új közjogi alapra, de legalább lármásán hirdették új meggyőződésüket. Zsidó fiskálisok, akik talán valamelyik szabadkőműves páholyban kezdték meg közéleti karrierjüket és most lesütött szemmel, de erőteljesen tapsolnak Apponyinak. Fekete reverendák, állítólag törhetetlen Kossuth-imádók; azután ügyes körültekintők, akik negyvennyolcas mivoltuk mellett sohasem felejtik el néppárti korifeusok előtt hangoztatni, hogy ép oly jó katholikusok akár Molnár apát.

605 Az alkotmánypárt sokkal színtelenebb, egységesebb típusú. Régi maradék, kaszinósan korrekt modor és viselkedés. Az elvhűséget erős személyi ragaszkodás pótolja. Olykor megnyilvánul közöttük bizonyos európaibb értelmű konzervatív szellem, amely a kavarék többséggel szemben, a jelen képviselőház világításában egyenesen liberalizmusnak tetszik. Emellett erősen képviselt közöttük az Omge-csoport, amely a függetlenségi párt agráriusaival tart közel rokonságot. Politika, fellépés, külső és belső viselkedés szempontjából legegységesebb, legkomolyabb koalíciós párt a néppárt. Nincsenek széthúzó kottériái, csupán két árnyalata: konzervatív klerikálisok és a népszövetség emberei, a keresztényszociális mozgalom előkészítői. Ez a két árnyalat azonban nem annyira ellentétes, mint inkább egymást kiegészítő; parlamentben vagy bizottságokban, legalább soha egymással szembe nem kerülnek, soha olyan kínos jeleneteket nem provokálnak, mint aminők a negyvennyolcas párton mindennaposak. Az ellenzék nagyon kevéssé színezi az általános képet. A legnagyobb ellenzéki párt, a nemzetiségi párt, a parlament átlagánál jobban képzett erőkkel, de kissé rendszertelenül vesz részt a harcokban. Helyzetük rászorítja őket arra, hogy elég gyakran foglalkozzanak megbízóik, népük anyagi nyomorúságával. Ők használják tehát a legmodernebb hangszert, ők azok, akik szinte egyedül mutatnak rá olykor a gazdasági tagozódásra, az osztályok harcaira. A demokrácia vezető idea közöttük, de nem kell Összetéveszteni a teljesen szabad szociális törekvésekkel. Hiszen egyrészük egyenesen a nemzetiségi egyházak jóvoltából, megbízásából, sőt azok kitartottjai gyanánt van jelen. Nagyon elenyésző és teljesen rapszódikus a demokrata-párt szereplése. A balpárt9 egy-egy hangos alakjával folyton felbukkan, de inkább gyakran semmint súlyosan. Általában a jobb és értékesebb ellenzéki működést végtelenül megnehezíti a mindent elnyomó többség kérlelhetetlen terrorizmusa. A szétszórt és számban, erőben kicsi ellenzéket elég sikerrel némítják el. Egyetlen csoporttal nem bírnak: a hozzájuk hasonlóan türelmetlen nacionalista törekvésekkel telített horvátokkal. Ezeknek ellenállása nem marad sikertelen. Amikor már minden magyar hangot elfojtott a többségi zsarnokság, még mindig kénytelen tűrni, türelmetlen szovinizmusa nagyobb dicsőségére, hogy egykori szövetségeseik horvátul követeljenek meghallgattatást. * Az ülések színét többnyire a negyvennyolcas-párt adja. Ami ellen kényesebb alkalmakkor annyiszor tiltakoznak, a gyakorlatban, a Képviselőházi tárgyalásokon tényleg úgy van, hogy a negyvennyolcas-

606 párt ül a kormány háta mögött, ők alkotják a mameluk-zömöt, belőlük kerülnek ki a whippek, a sereghajtók, a helyeslők, a terrorizálok, akik az elég gyengén megnyilvánuló ellenvéleményt elhallgattatni igyekeznek, a lármázok, szóval ők a tulajdonképeni kormánytábor. Az alkotmánypárt csaknem minden alkalommal hűvös közömbösséggel hallgat. Legfeljebb Andrássy Gyula kap tőlük éljeneket. Nagyjából hasonlóképen viselkedik a néppárt is. Ha azonban valami olyan kérdés van napirenden, amely eminenter a lelkiismereti szabadság ügye, akkor érdekesen változik meg a színtér. Az alkotmánypárt megtartja hűvös közömbösségét. A néppárt és a függetlenségi-párt között azonban minden előzetes tárgyalás és kapacitálás nélkül gyorsan megalakul a reakcionárius-blokk. Kiválnak és hallgatnak, akik a régi aufklärista idők romjai gyanánt maradtak itt, ugyancsak gyáván hallgatnak, esetleg eltűnnek a párt zsidai, a nagy többség pedig teljes egyetértésben a néppárttal, annál hangosabban és leplezetlenebbül tüntet reakciós érzelmeivel. Amikor a Barkóczy-ügyet tárgyalták, amikor Apponyi a tanszabadság szent nevében az ügyészt állította oda az egyetemi tanárok eszméinek ellenőrzője gyanánt, közös, viharos tapsban egyesült a két tábor. Meg lehet állapítani, hogy ilyen alkalmakkor mutat a legkomolyabb képet az ülés. Ezek az érzelmek őszinték, ezek a tapsok lelkes tetszésből fakadnak. Kétségbevonhatatlan jele ez is annak, hogy míg teljesen ki nem fejlődik a gazdasági öntudat, amíg talán az ország el nem jut a fejlődésnek ama fokára, melynél gazdasági ssempontok döntenek el mindent, addig a nagy elválasztó az, vájjon a lelkiismereti szabadság dolgaiban ki milyen hitet vall. Ami persze szintén csak az első pillanatban látszik ideális szempontnak. Ilyenkor valóságos indulatok mozgatják a tömegeket. Ha csendes napokon vizsgáljuk meg, milyen hatásoknak enged, milyen hangokra rezonál a képviselőház, szóval milyen a normális tömeg-pszichológiája, hát azt a sajátságos tapasztalatot tesszük, hogy legélénkebben gyermekkorunkra, rég elmúlt iskolás időnkre emlékeztet. Mint a diákoké: ugyanaz a félénk, sunyi, de mégis vakmerő ellenkezés az elnökkel, a legfőbb vigyázóval szemben. Ha miniszteri elmésség hallatszik, ugyanaz a fokozott, kötelező derültség, mint amikor a tanár űr a katedráról élceket mond. Ahogyan betódulnak a csengetyű szavára, ahogy mennek ki hangos lármával, ha véletlenül hamarébb végződik az ülés, mindez azt bizonyítja, hogy a tömeglélek kevésbbé vetkőzi le vagy talán kevésbbé leplezi az ősi ösztönöket, mint az egyén. Iskolás allűrökkel ékesek még az afférek is. Alaptónusát tekintve

607 cifra, de nem nagyon előkelő kaszinóhoz hasonlít a parlament, ahol mindenki tegeződik és kevés kivétellel mindenki a párbajkódexhez szabja a viselkedését. Bár a véres összeütközések elég ritkák, annál sűrűbben teremnek az émelyítő levegőben később papíron elintézett „afférek”. Egy görbe tekintet, egy gúnyos megjegyzés és a megbántott férfiú segédek után szalad. A megbízottak fontoskodó ábrázatlal járkálnak, tanácskoznak, míg sikerül kideríteni, hogy lovagias eljárásnak helye nincs. De közben eltelt egy nap, az összes esti és reggeli lapok lenyomtatták a két fél és a négy segéd neveit, ami igazán nem megvetendő eredmény. * A képviselők foglalkozásának eloszlása nagyjában ismeretes. Tudvalévő, hogy nagy többségük birtokos, sőt latifundium-tulajdonos. Közvetlenül a választások után 401 magyar (horvátok nélkül) képviselő közül a nagyjában beszolgáltatott adatok szerint volt 137 középés nagybirtokos, 111 ügyvéd, 45 állami és közigazgatási (volt) tisztviselő, 33 lelkész, 19 tudós, író, hírlapíró, 13 tanár, 6 gyári és ipari vállalat igazgatója vagy tulajdonosa, 7 bank és takarékpénztári igazgató, 5 orvos, 5 földműves, 4 kereskedő, 3 mérnök, 1 gyógyszerész, 1 művész, 11 különféle és meg nem állapítható foglalkozású. Figyelembe kell venni, hogy úgy az ügyvédek, mint főkép a volt tisztviselők és más diplomás emberek között, ha az adatok nem is szólnak róla, nagy rész most is a birtokából él, vagy onnan szerzi jövedelme nagy részét. Más, szintén nem jelentéktelen rész latifundiumoktól húz nagy jövedelmet — hiszen van, aki önéletrajzában dicsekedve említi, hogy „arisztokraták ügyvédje” — nagybirtokosok hathatós támogatásával választatott meg, vagy egyéb módon a föld uraitól függ: a földesúri érdekeknek valamennyi elszánt védelmezője. Ilyen formán föltétlenül többségben vannak azok, akik alkalom adtán gondolkodás nélkül állanak ki a földbirtok minden érdekkörének védelmére. Ez a birtokos-többség eredményezi azt a sajátságos tónust, azt az álpáthoszt, hamis ömlengést, amely átleng a mostani képviselőházon, valahányszor azt a szól említik, hogy föld. A föld szent, a föld nagy, a földművelés minden tiszteletet követel. Való, igaz. De miért nem szent — például — a szerzői jog, az orvosi praxis; hogy a patkószeggyártást és a gabonakereskedelmet ne is említsük? Azért, mert egyiknek képviselete nincs többségben, egyik sem rendelkezik olyan hatalmas, olyan mindenre kész táborral. A többségen alapul az a terrorizáló módszer is, amellyel minden birtokoskérdést tárgyalnak. És meg kell adni, hogy ennek az osztály-

608 nak, ezeknek az érdekeknek egészen tudatos, egészen képzett, felfegyverzett védelmezői vannak, olyanok, akik a dolgok mélyére tekintettek, felismerték a kitűnő alkalmat, amely hatalmuk megerősítésére kínálkozik, kellőképen, egészen reálisan ki is használják és nem bolondok, hogy lemondjanak a hamis dicsfényről, amelynek talmi voltát olyan jól tudják, de amely oly kitűnő segítőjük. Az ügyvédek nagy tömege elméletben a szabadabb, a tudományosabb, legalább is a rendszeresebb ítélkezésnek az előidézője kellene, hogy legyen. Azonban nem így van. Egyik részük erős anyagi szálakkal van a latifundiumokhoz kötve. Más részük nem a jogászi szabatosságot, hanem a fiskális ravaszságot, formalizmust ápolja. Az ő révükön honosodott meg a tárgyalásnak bizonyos homályos, zavaros, definíciókkal telített, a természetes gondolatmenettel és kifejezésmóddal ellenkező modora. A köznapibb törvényszéki tárgyalások modorában beszélnek és magyaráznak; pongyolán, értelmetlenül, szabatosság nélkül. Amikor a kiegyezés vitájában, a kassa-oderbergi vasúti összeköttetés rendkívül komplikált, de nagyon fontos ügyét egyszerű, közérthető nagyméretű rajzokkal magyarázta Sándor Pál, a fiskális észjárástól átjárt Ház hangosan derült minden lap előmutatásainál. Nem voltak hajlandók megérteni, hogy nem csupán szavakkal lehet a fogalmakat magyarázni és mérni. A kiegyezésnek ezt a részletét mind megszavazta, anélkül, hogy egyetlen egy is ismerte volna, mert hiszen vasúti összeköttetések ügyét tervrajzok tanulmányozása nélkül, pusztán homályos leírások után lehetetlen megérteni.

Maguk a kormánypárti felszólalások, ha nem egészen alantas és üres dicsérő frázisokból összeróttak, többnyire általános szólamokban merülnek ki. A dolog mélyébe hatolás, a tárgy és a vele kapcsolatos dolgok ismerete egészen szokatlan. A képviselőház irodája tárgyalás előtt minden javaslatot kinyomtat. És ezek a nyomtatványok halomszámra érintetlenül állanak. A nagy többség át sem lapozza a javaslatokat. A kormány már számol ezzel az indolenciával, számol úgy, hogy a maga javára igyekszik fordítani és mindennapos dolog, hogy terjedelmes, alapos tanulmányozást, utánjárást igénylő javaslatok nyilvánosságra hozataluk után való második napon már a bizottságok előtt vannak. Ennek ellenére mindig akad szónok, kritikus is, aki a nehéz témának, a bonyolult szakkérdésnek bátran nekivág. Van olyan — újabban ellenzéki — politikus, akinek a vasúti beruházások részleteitől kezdve a kongruáig, a külpolitikától a vízlecsapolásig mindig, minden-

609 ről azonnal van mondanivalója és mindig elégségesnek tartja, ha megtalálja a maga módja szerint elgondolt hazafias szempontot. Más szónoknak viszont megvan a maga speciális bogara, amelyet gombostűre szúrva, alkalomadtán meg-megmutogat, amelyről való véleményét el-elismétli, mit sem törődve azzal, hogy saját párthívei között egyetlen egy sincs, aki komolyan venné. Bizonyos, hogy a parlamenti szereplés teréről a jobb, az értékesebb elemek vonulnak vissza. Azok, akik bizalmas beszélgetés során megvallják, hogy milyen sivárnak látják a közállapotokat, akik felismerik a jelszavak ürességét, tudják, hogy pártjuk és szövetségük kialakulásában őszinteség nincs, de amint mondják, nem hajlandók fejjel a falnak menni, nem hajlandók kockáztatni a mandátumot és a vele járó pozíciót. Ilyen körülmények között nem nyújt épen hű képet a parlament tárgyalási menete az egyének belső kvalitásáról, bár az általános erkölcsi állapotról teljes pontossággal számol be. A rendkívül gyorsított tempójú munka, a nagy tömegek visszavonulása még a szónoklás úgynevezett művészetét is visszaszorította, amelyben egykor excellált a magyar képviselőház. A szónoklás, ahogyan a köztudatban él és ahogyan népszerűséget szerzett, utat nyitott néhány csengő hangba burkolt semminek, lehetővé tette, hogy az értelem elé való kérdések egyszerűen a dobhártyában döntessenek el. Egyáltalában, valami politikai, sőt vezéri kvalifikációvá vált a szónoklás és sokan csak annyit tudnak Kossuth Lajosról, hogy a szó elragadó erejével, a hang varázsával alapozta meg pályáját. A magyar parlamentben látszólag erősen megvolt a retorikai tulajdonságok e nagyrabecsülése. Nos, ha netán megvolt a retorika túlbecsülése, ebből a betegségből kigyógyított bennünket alaposan a mai parlament. Soha ennyi dadogás, ennyi zavaros, értelmetlen gondolatfűzés, henye frázis, szószaporítás. A gyorsiroda tudna arról beszélni, micsoda féllábú mondatok, csonka frázisok kerülnek ki a hivatásos nemzetvezérek öblös szájából. A szónok, aki saját baritonjában kéjelegve, kóta szerint lejti mondókáját, egyszerűen visszataszító. De az emberi értelemnek, az ítélőképességnek, az ítéletmondásra való hivatottságnak, a kivételek figyelembevételével, mindenesetre helyes mértéke az, vájjon tudja-e valaki logikusan, tisztán, céltudatosan megértetni magát, csoportosítani a mondanivalóját. A mai vezérek többsége bizony nem tudja. Ennek megfelelően az érzékük is hiányzik az értelmet megkapó, a logikus, világos előadás iránt. Amint az önképzőkörök fiatalsága a szépen hangszerelt szavalás iránt érdeklődik, az ő ízlésük is a torokkal és tüdővel való zsonglőrködés felé vonzódik. A legcsodáltabb szónok Apponyi Albert,

610 ki idegenszerű kiejtésével, könyvből tanult népieskedéssel, de harsogó szólamokkal mozgásba hozza a koalíciós szíveket. De nem sok örvendeznivalója van zajos sikerein. Tapasztalhatja, hogy sokkal kisebb kaliberű emberek is ugyanolyan sikerrel működnek a parlamenti színpadon, föltéve, hogy elég gyakran és elég hangosan apelláltak a maguk és elvtársaik hazafias érzületére. Érdekes azonban, hogy a parlamenti tárgyalások minden sülyedés, sőt durvulás ellenére is a modor külső tekintetében bizonyos nívón állanak. Azok, akik — nem csupán viharos ülésben, amik nálunk is külön elbírálást igényelnek — voltak már huzamosabb ideig hallgagatói például a bécsi Reichsrat tanácskozásainak, tanúságot tesznek arról, hogy a tárgyalás képét tekintve, az avatatlan idegen előtt a magyar képviselőház úgy aránylik a bécsihez, mint egy ünnepélyes szentmise a gabonatőzsde káoszához. A magyar parlamentben általában a karzatokról is jól hallani a normális torkú szónokot. Az osztrákban a gyorsíró kénytelen közvetlenül a felszólaló mellé a padba telepedni, különben nem hallana semmit a zsivaj, beszélgetés miatt, amely állandó és amely miatt az elnöknek eszébe se jutna csengőjéhez nyúlni. Ennek a simaságnak persze nem a nagy lelkierő, önuralom az oka, hanem a többség túltengése és a terrorizmus, amellyel kiirtottak minden ellenvéleményt. Kétségen kívül meg fog ez változni, mihelyt új elemek, népképviselők, munkások, szociáldemokraták, szóval az uralkodó politikusokkal semmiféle szállal össze nem kötött emberek kerülnek be. Általában sok kényelmetlen problémát hoznak majd ezek az idegenek, akármilyen kevesen lesznek is. A parlamenti kaszinó szóvivői nyilván már is törik a fejüket például azon, hogy megmarad-e a tegezés divatja. Ez a gentry-eredetű szokás annyit jelent, hogy mihelyt mandátumhoz jut a kéteseredetű, sőt nevű férfiú, rögtön egyenrangú az úrikaszinónak tizenhárompróbás és szintén mandátumos tagjával. Nem lehet leírni azt a kéjt, amint egy-egy kellő időben kiejtett szervusz az alulról felvergődött szívében kelt. Csak Károlyi István gróf rontotta meg az ártatlan mulatságot, ő, nagyon is gazdag gróf létére a tegeződést — mennyi fájdalom! — külön kegynek tartotta fenn. Károlyi gróf azonban már nincs az élők között és csak a szocialista invázió fenyegeti a bizalmas hangot. Félő, hogy a dicső szokás egyszerre felbomlik, mihelyt általános rendjén rést ütnek, valószínű, hogy akkor majd Károlyi Istvánnál kisebb urak is észreveszik — ki a zsidó.

y

611 Az újságírás erősen koncentrálódott a parlament körül, de magával a sajtóval belső közösséget a politikai világ alig tart. A régi éra elég szerencsés kezű volt abban, hogy jókora, tisztán zsurnalisztikai kvalitások tekintetében igen kiváló tábort nevelt, amelyet barátság, érdek, érvényesülés ezer szálával kötött magához. Nem csupán a lapokat, mint üzleti vállalatokat. Egyénileg magukat az újságírókat is. A régi negyvennyolcas ellenzéknek szintén meg volt a maga kis tábora, amely a nemzeti küzdelem idején megszaporodott. Dédelgetett kedvenc volt ebben az időben a koalíciós sajtó, hízelkedés, ígéretek sora röpködött — és nagyon kevés vált be. A sajtó magatartását természetesen nem az egyéni érzelmek, hanem a helyesen alkalmazott pausálék szabják meg, de a nagy elkedvetlenedésnek, annak a ténynek, hogy a mai többség — kulturális hiányosságok miatt — a maga sajtójával sem tud bánni, megvannak a nyomai. A dicséretek, a frázisok mögül kiérezni az általános csömört, kedvetlenséget. A képviselők folyosói találkozásokon egyre gyakrabban emlegetik a sajtó fontosságát, ami azt jelenti, hogy csak akkor hisznek benne, mikor saját beszédeik terjedelmes közléséről van szó. Ennek érdekében nem sok semmiféle fáradság. Viszont ha Rakovszky teremben vagy folyósón kissé brutálisan bánik el az újságírással, kitörő, épen nem titkolt öröm kíséri. Ez a bánásmód a jól szervezett néppárt részéről nem jelent taktikai hibát. Ők a saját sajtójukat oly szorosan fűzték magukhoz, olyan szervesen kapcsolták be, hogy bátran rugdalhatják a más újságíróját. Az egész koalíciósjegyű parlament legszívesebben állandóan kizárná az ülésekről az újságírót, hacsak biztosítani lehetne valamiképen is a nevek, szónoklatok publikálását. Ez a nem épen leplezett ellenszenv hajdan kevésbbé volt meg. Ismételni kell, nem voltak jobbak az állapotok, de az európaibb, ravaszabb, régi kormánypárt még a klubjába is bevitte, dédelgette a maga sajtóját, míg a mai többség — ha már a parlamentben kénytelen megtűrni — a függetlenségi párt vérszegény klub világából teljesen kiirtotta a nyilvánosságot.

Parlamenti szereplésükön, intim háborúságaikon, folyosói megjegyzéseiken kívül van még egy rés, amely a hivatásos törvényhozók belső világába bepillantást enged. Az Országgyűlési Almanach ez, amely többnyire a képviselők magukszolgáltatta adatok alapján életrajzokat közöl. Hát egy miniszterről, ha még olyan szürke, jelentéktelen is, könnyű életrajzot írni. Valami múltja csak mindnek akad. Ha más

612 nem, hát annyi, hogy valakinek a fia. Annál bajosabb a helyzete annak, aki most bukkant fel az ismeretlenség homályából és mégis szeretné a dolgot úgy beállítani, mintha mandátumához érdemeinek is volna közük. Pokolian mulatságos azután, hogy mi mindent tartanak érdemmek, jellemző, kiemelkedő motívumnak. Van, aki elmondja, hogy kitűnő vívó és lövő. Akad, aki azzal dicsekszik, hogy több arisztokrata család ügyvédje. A címek, előnevek felsorolása egészen természetes. Ez alól egyetlen kivétel sincs, egyébiránt ez adatok teljességéhez tényleg hozzátartozik. A katonai pálya kedvelt és előkelő politika alapépítmény, a hírlapi cikkek írása viszont gyakori mellékdísz az antizsurnalizmusban kéjelgő képviselőházban. Többen fölemlítik a jeles eredménnyel tett érettségit, ami mindenesetre biztatóbb, mint a sportban való járatosság szintén igen gyakori kiemelése. Hírlapi cikket — bevallása szerint — csaknem mind ír, vagy írt. Nevezetes jelenség ez épen a fent említett antizsurnalizmussal szemben. Bevallása annak, hogy minden közéleti tevékenységnél, vármegyénél, egyesületnél, banknál, parlamentnél az újság sokkal hathatósabb tényezője a nyilvánosságnak és az érvényesülésnek. Aki teljesen a világ szeme előtt akar lenni, a nyomtatott betűkhöz fordul, miközben az újságok ellen dörgi átkait. Összeállítást csinálni ezekből a hírlapi cikkekből nem jó volna. Legalább is olyan kevés hozzáértés, tartalom, érték nyilvánul meg bennük, mint ugyanez urak parlamenti működésében. Ők maguk azonban értékelik, fölemlítésre méltónak találják. Képviselői pályájuk alatt is megmarad ez a dualizmus. Egyrészt leplezetlen utálattal viseltetnek a nyilvánosság iránt, másrészt egyre gyakrabban keresik fel kétes becsű írásaikkal a koalíciós lapokat. Titkos álmaikban nyilván úgy képzelik el az ideális parlamentet, hogy szigorúan exkluzív kaszinó legyen, ahová csak felülről kiválogatottak juthatnak be; a folyosókon finom szivarfüst, a teremben bizalmas tanácskozás zárt ajtók mögött; és a nyilvánosság mind arról, ami ott benn történik, megtud annyit és úgy, amennyit és ahogyan a mandátumkaszinó tagjai maguk megírnak és közzétesznek. Lengyel Géza.

Az Andrássy-féle „Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról” és ennek bírálata.* z ország gazdasági és szociális állapotának, meg kultúrájának a fentebbiekben körvonalozott tárgyias rajza után, immár reátérhetünk magának a választójogi reform tervezetének az ismertetésére és kritikájára. A javaslat első fejezete az aktív és passzív választójogról rendelkezik. 1. §-ában azt mondja, hogy aktív választójoga van minden, 24. életévét betöltött, magyar állampolgár-férfinak, akinek állandó lakása van, nem áll összeférhetetlen közszolgálatban és választójogától nem fosztatott meg. Az állandó lakás igazolását nem kívánja meg a javaslat az állami, törvényhatósági és községi alkalmazottaktól, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek alkalmazottaitól, a működő lelkészektől, továbbá azoktól, akiknek legalább évi 100 korona egyenes állami adóval megterhelt föld-, ház- vagy bányabirtokuk van s végre azoktól, akik az ország területén kívül közszolgálatot teljesítenek. Az összeférhetetlen közszolgálat címén (3. §.) a tényleges szolgálatban álló katonák, csendőrök és a rendőrlegénység vannak a választójogosultságból kizárva. A 4. §. szerint pedig a gyámság alatt állóknak, a csődben levőknek, a közsegélyezésben részesülőknek s az elitélteknek szokásos kirekesztésén felül ki vannak még zárva a választójogosultságból azok is, akik botrányt okozó részegség miatt két éven belül * Képviselőházi irományok 926/1908. szám.

614 legalább két ízben el voltak ítélve, ha az utolsó büntetéstől egy év még nem telt el; továbbá azok is, akik nyereségvágyból elkövetett, vagy az állam ellen irányuló, vagy a kivándorlási törvénybe ütköző bűntett vagy vétség miatt, végre akik valamely osztály, nemzetiség, hitfelekezet, avagy a tulajdon és a házasság jogintézménye elleni izgatásért szabadságvesztésre voltak elítélve, a büntetés kiállásától számított öt év alatt nem szavazhatnak. Az 5. §. a választók névjegyzékéről úgy rendelkezik, hogy a választójogot csak azok gyakorolhatják, akik valamely névjegyzékbe föl vannak véve; ezek a boldogok azonban akkor is gyakorolhatják a választás jogát, ha ez őket az 1—4. §. értelmében nem illeti meg és szavazatuk érvénytelensége csak bírósági eljárás során mondható ki. A 6—10. §-ok következőképen állapítják meg a szavazat-többszöröződésnek eseteit és föltételeit. Az írni-olvasni tudó választók (ezek a közvetlen választók) közvetlenül és személyesen, a többiek (t. i. az ősválasztók) közvetve és megbízott útján gyakorolják választójogukat. Egyes szavazata van az ősválasztók megbízottjának és annak a közvetlen választónak, akinek sem kettős, sem hármas szavazata nincs. Kettős szavazata van annak a közvetlen választónak, aki 1. a középfokú iskolák valamelyikének négy alsó osztályát sikeresen elvégezte; 2. az előbbi pontban megjelölt iskolai előképzettséghez kötött állásban van vagy volt alkalmazva; 3. életének 32. évét betöltötte, katonai kötelezettségének eleget tett és legalább 3 törvényes, vagy törvényesített gyermeke van; 4. föld-, ház-, bánya-, tőkekamat-, járadék- vagy kereseti adó fejében — az általános jövedelmi pótadó nélkül — akár egy, akár több községben egy-egy adónemből legalább évi 20 korona egyenes állami adóval van megterhelve; 5. vállalatában vagy háztartásában legalább 5 éven át legalább 1 tizenhat éven felüli férfiszemélyt fizetés mellett alkalmaz; 6. legalább öt éven át ugyanazon egy munkaadónál fizetés mellett van állandóan alkalmazva; 7. az előbbi pontban jelzett minőségben ugyanazon egy munkaadónál legalább 3 év óta van alkalmazva és a választók névjegyzékébe megelőzően már a 6. pont alapján kettős szavazattal volt fölvéve; 8. egyszersmindenkorra kettős szavazata van annak, aki a 6. pontban jelzett minőségben legalább 8 éven át van alkalmazva. Hármas szavazata van annak a közvetlen választónak, aki 1. a középfokú iskolák legmagasabb osztályát sikeresen elvégezte;

615 2. az előbbi pontban meghatározott iskolai előképzettséghez kötött állásban van, vagy volt alkalmazva; 3. föld-, ház-, bánya-, tőkekamat-, járadék- vagy kereseti adó fejében — az általános jövedelmi pótadó nélkül — akár egy, akár több községben összesen legalább évi 100 korona egyenes állami adóval van megterhelve. A 10. §. úgy intézkedik, hogy a szavazati jogot klasszifikáló iskoláknak és állásoknak jegyzékét a minisztérium rendelettel állapítja meg. A 11. §. szerint képviselővé választható az, akinek a választás időpontjában választó joga van, írni és olvasni tud, magyarul ért és beszél s végre a választhatóságból nincs kizárva. Hogy valakinek állandó lakása nincs, vagy hogy valaki a választók névjegyzékébe nincs fölvéve, mindez nem zárja ki az illetőnek választhatóságát. A 12., 13. §-ok megállapítják, hogy a büntetett előéletűek s a köztisztviselők, mely esetekben és mely időhatárokon belül nem választhatók képviselőkké. A törvényjavaslat második fejezete (14—18. §.) a választókerületekről és szavazókörökről intézkedik, mondván, hogy a választókerületek beosztásáról és a székhelyek megállapításáról külön törvény rendelkezik, amelyet természetesen csak későbben kapunk kézhez. A szavazóköröket egy-egy választókerület keretében a törvényhatósági bizottság, illetőleg a rendezett tanácsú városok képviselőtestülete határozza meg, e határozatokat azonban — fölebbezésre való tekintet nélkül — a belügyminiszter érdemben fölülvizsgálja. A harmadik fejezet (19—28. §.) a központi választmány szervezéséről, teendőiről, hatásköréről és működéséről, a negyedik fejezet (29—67. §.) a választók névjegyzékéről, az ötödik fejezet ( 6 8 — 7 9 . § . ) a z ő s v á l a s z t ó k me g b í z o t t j a i n a k v á l a s z t á s á r ó l , a hatodik fejezet (80—123. §.) a képviselők választásáról s benne a 100. §. a nyílt szavazásról, a hetedik fejezet (124—130. §.) a fegyelmi felelősségekről és kihágásokról, végre a nyolcadik fejezet (131—148. §.) a vegyes és átmeneti rendelkezésekről intézkedik. Az egész javaslatnak célzata és rendelkezéseinek lényege az első két fejezetben van megállapítva és mi épen ezért fentebbi kivonatunkban is, meg alábbi fejtegetéseinkben is főképen e két fejezet tartalmával foglalkozunk részletesebben, a többi fejezetekből ellenben — jóllehet azok sem kevésbbé hívják ki a kritikát — csupán a jellemzőbb szemelvényeket óhajtjuk fölemlíteni. A részletes tárgyalás és bírálat legelső szavával mindjárt meg

616 kell állapítanunk azt, hogy ez a javaslat sarkalatos alapelvével és összes részleteivel tudatosan és tervszerűen antidemokratikus törek* veséket kíván realizálni. A kormány programmjának egyik kötelezően elvállalt részlete a választójog reformálása és pedig ennek legalább is olyan arányú demokratikus kiterjesztése, amilyennek a Kristóffy-féle javaslat tervezte ezt. Ezt ígérte a kormány kinevezése alkalmával, ez van az országgyűlési többséget alkotó függetlenségi-párt programmjában és ez volt bent a királynak 1906. évi trónbeszédében is. A kormány tehát a javaslat 1. §-a szerint 2,618.501 polgárnak csakugyan megadja az ismételten megígért választójogot és ezzel látszólag eleget tesz kötelezettségének; azonban a javaslat 8. és 9. §-aiban a szavazatok osztályozásával és többszörözésével az 1. §. intézkedéseinek minden lehetséges demokratikus eredményét már eleve egyszersmindenkorra kizárja. Az értelmi, a vagyoni és a foglalkozási cenzusnak olyan fokozatait állapítják meg e szakaszok, és az egyes fokozatokba osztályozott választókat a kettős és hármas szavazatokkal akként ruházzák fel, hogy a szavazatok összegeződése a mai osztályuralmi kereteket sértetlenül biztosítja és állandósítja. Az összes választóknak 41,4%-a kap többszörös szavazatot és ezek bírják majd az összes szavazatoknak 60,9%-át. Maga az indokolás (2—3. 1.) nyíltan elismeri és egyenesen dicsekszik azzal, hogy „az általános választói jog és a többes szavazati jog együttes rendszerével” — így nevezi Andrássy miniszter úr a javaslatot — „elérhetjük, hogy minden számbavehető érdek képviselve legyen és hogy a döntés — ennek dacára — az értelmileg fejlettebb s az állam történelmi jellegével rokonszenvező elemek kezében maradjon. Ε rendszer segélyével új millióknak adhatunk jogot a n é l k ü l , h o g y a z e d d i g i v e z e t ő e l e m ma j o r i z á l t a t n é k ” . Íme! Így értékeli Andrássy miniszter úr a maga javaslatát; azt várja attól, hogy segélyével az eddigi vezető-elemek továbbra is megmaradnak a politikai hatalom birtokában. Az indokolásban többszörösen vissza-visszatér a miniszter úr e konzerváló hatás hangsúlyozására, ami a mai magyar parlamentnek többségét, az ország feudális nagybirtokosait, a gazdag főpapságot, a vármegyei kiskirályokat és a bürokrácia felsőbb régióit bizonyára épen oly nagy lelki megnyugvással tölti el, mint amilyen nagy aggodalmakat kelt a demokratikus haladásért sóvárgó modern elmékben. A tényeknek és adatoknak hosszú sorával igazoltuk e füzet lapjain véges-végig, hogy mivé tették ezt a természettől gazdag, szép országot és annak ritka munkabírású, gyönyörű népét azok az „eddigi vezető-elemek”, akiknek számára Andrássy miniszter úr továbbra is

617 biztosítani akarja a politikai hatalmat. A gazdaságilag leigázott és kizsákmányolt ország, nagyrészben primitív őstermelésével, fejletlen iparával, uzsoráskodó, satnya kapitalizmusával, osztályuralmi pártos közigazgatásával, igazságtalan, népgyilkos adórendszerével és alacsony kultúrájával a nemzeti és állami aléltság tünetei között vegetál; testileg-lelkileg satnyuló, nyomorgó, beteg nép, pusztuló középosztály, óriási kivándorlás stb. stb. . . röviden szólva az állam pénzügyi csődje küszöbén s a belső elvérzés konvulziói közepette, mindenki áhítva kívánta három évvel ezelőtt az országnak mélyreható, nagy parlamenti reformját, amely az eddigi önző, egyoldalú, kíméletlen és tudatlan osztályuralmi törvényhozásnak és kormányzatnak széles alapú demokratizálása után a nép gazdagságának, egészségének és műveltségének modern programmjával siessen megmenteni a népet és fölemelni az országot... Aztán a nagy megújhodás utáni vágyódásnak immár legutolsó, nehéz óráiban Andrássy miniszter úr azzal a biztatással ajánlja az országnak a parlamenti reform szóban levő javaslatát, hogy annak elfogadása után az eddigi vezetőelemek továbbra is megmaradnak a hatalom birtokában. Vagyis fogadjunk el egy olyan reformjavaslatot, amely az eddigi uralmi viszonyokon nem változtat semmit. Lesznek ugyan új szavazók, sőt talán még új képviselők is kerülnek majd a parlamentbe: de „a többbes szavaz a t i j o g a má r k i p r ó b á l t e l e me k s ú l y á t a j ö v ő b e n is b iz tosítja”, (ind. 19. 1.) Reform lenne ez, amely nagyobb keretekben, drágább apparátusokkal tartaná fenn az eddigi uralmi viszonyokat. Hát va njjon ilyesmire van ennek az országnak szüksége? Ezt kívánta a nép a választásoknál? ... Ezt ígérte a kormány a paktumban? ... Ezt fogadta a parlamenti többség a választásoknál? ... Es végre vájjon ezt értette-e legutóbbi trónbeszédében a király „a demokratikus eszme korszerű kívánalmai” a l a t t ? . . . Ugyan megváltozik-e rossz adórendszerűnk, ázsiai közigazgatásunk, meddő iparpolitikánk stb. stb. amiért ezentúl majd másfél millióval több polgártársunknak lesz joga szavazni? Andrássy miniszter úr azt mondja, hogy mindez nem fog megváltozni, mert azoknak a kipróbált elemeknek, akik jelenlegi állapotainkat kártékony uralmukkal megteremtették, ezentúl is megleszen a parlamentben a számszerű többségük: vagyis tehát a nagy reform semmit sem reformál. Az indokolásnak ezt a többször idézett beismerését olvasva, igazán a megbotránkozás érzésével kell megbélyegeznünk azt a politikai szélhámoskodást, amellyel a szövetkezett pártok kormánya e kérdésben immár harmadfél éve ámítja az egész országot. Mert őszinte, becsületes nyíltsággal csak arról lehet szó, hogy kell-e az országnak az a mélyreható, demokratikus parlamenti reform, amely-

618 nek megalkotására a kormány vállalkozott? Ha kell — aminthogy ország-világ tanúsága szerint csakugyan és sürgősen kell — akkor a szőnyegen forgó álreformnak épen semmi értelme nincs. Mert ugyan miért vajúdtak hát a hegyek oly szörnyű kínok között, ha a politikai uralom a régi kezekben marad. Ez az egész füzet igazolja, hogy ezek a régi kipróbált elemek az egyenlőtlen jogoknak, az agrárfeudális osztály érdekeknek, a papi uralomnak kíméletlen föntartására és fokozására fognak törekedni. És ha mi csak egyszerű politikai kötelességet akarnánk ez írásainkkal itt teljesíteni, akkor a javaslatnak emez antidemokratikus célzatát és a kormánynak fentebb vázolt népámítását megbélyegezve, immár be is fejezhetnők bírálatunkat. Hivatásunknak ismerjük azonban a politikai ellenőrzésnek és bírálatnak feladatán túl még azt a publicisztikai szerepet is, hogy híven és tárgyilagosan tájékoztassuk az ország félrevezetett közvéleményét az Andrássy-féle választójogi reform-javaslatnak egész értéke felől, s ezért folytatjuk hálátlan munkánkat. Elsősorban be kell vallanunk, hogy e bírálatunk során a választókerületek beosztására vonatkozó javaslatot sajnálkozva nélkülözzük; pedig erre annyival is inkább szükségünk volna, mert a szőnyegen forgó javaslat hatásait a választási geometriáról eddig kiszivárgott félhivatalos hírek még félelmetesebbeknek ígérik, mint ahogyan azt az országos statisztika ismeretes átlagai mutatják. Ugyanis a kormány összes félhivatalos orgánumai, sőt a vezető politikusok is nyíltan és pirulás nélkül, egybehangzóan hirdetik, hogy a választókerületek beosztása kitűnő eszköz lesz a nemzetiségi majoritások letörésére és a magyar kisebbségek uralmának fönntartására. Ezt az eljárást ők a magyarság érdekeivel indokolják és szűk látókörű világnézetükkel nem veszik észre, hogy az ilyen erőszakoskodás által szült mély és jogos elkeseredés sokkal többet árt a nemzeti ügynek, mint egy-két tucat magyar mandátum kierőszakolása. Mindenekelőtt álljon itt az indokolásnak a szavazatok többszörösére vonatkozó összefoglaló táblázata (lásd 619. oldalon.) Ε kimutatásban az indokolás szerint is legfontosabb adat az, hogy ily módon az ősválasztók megbizottainak 127,321 szavazatát is ideszámítva, ennek 32,2% magyar anyanyelvű hányadával együtt az országban leadható magyar szavazatok 61,8%-át tennék ki az összes szavazatoknak. Ezzel szemben állana a demokratikus követelményeknek megfelelő egyenlő választójog esetében s ősválasztók nélkül a magyar szavazatoknak 61,2%-os arányszáma. Andrássy miniszter úrnak, a parlament többségének, az egész

619

620 lepénzelt, pausálés hírlapirodalomnak, a hivatalos tudománynak és a félrevezetett közvéleménynek egybehangzó véleménye szerint a plurális szavazati rendszerre a magyarság szupremáciája s a nemzeti egység biztosítása céljából van elengedhetetlenül szükség. Ám csináljunk hát a szóbanforgó adatokkal egy kis számvetést. A 24 éves alsó korhatárhoz és írástudáshoz kötött egyenlő választójog esetében lenne az országban összesen 2,618.501 választó (Ind. 12. 1.); 450 választókerületet tételezve föl, egy-egy kerületre kereken 5800 választó jutna. Az 1,602.518 magyar választó (Ind. 12. 1.), tehát 276 magyarpárti képviselőt küldhetné az ország házába. Az Andrássy-féle pluralitás esetében pedig a 4,047.671 összes szavazatból igazságos beosztás esetében egy-egy kerületre kereken 9000 szavazat esnék és így a 2,503.775 magyar szavazat 278 magyarpárti kerületet képviselne.

Vagyis tehát a magyar nemzeti érdekek szempontjából az egész pluralitás azt jelenti, hogy ha a nemzetiségi megoszlás az egész országban mindenütt egyenletes volna és az összes szavazatok teljesen érvényesülnének, akkor a plurális választójog nagy apparátusa kettővel adna több magyar képviselőt az országnak, mintha az egyenlő választójog alapjára helyeznők parlamentünket. Más helyen * tüzetesen, az ország összes választókerületeinek nemzetiségi adatait feldolgozva kimutattuk, hogy egyfelől a magyarság területi megoszlása, a nemzetiségi szervezkedésnek kezdetlegessége, a nemzetiségi öntudat hiánya, másfelől a magyarság gazdasági, társadalmi és politikai szervezettségének, meg részben kultúrájának is magasabb foka még sokkal kedvezőbb kilátásokat ígér a számszerű adatokban mutatkozó eredményeknél és bátran merjük mondani, hogy a pluralitás még ezt a számszerűen valószínű két magyarpárti többletet sem tudná biztosítani. No és ugyan melyik két képviselő érné meg azt az éveken kiforrongó országos izgalmat, amit a nemzetiségeknél, a munkásoknál, a kisparasztságnál és a kispolgárságnál a tervezett antidemokratikus törvény szítana és táplálna? Mert azzal legyen tisztában mindenki, hogy a többes szavazati rendszer szét fogja tagolni ezt az országot nemzetiségek és osztályok szerint. Andrássy miniszter úr a maga osztálytudatával úgy látja s a javaslat indokolásában mondja is, hogy a politikai hatalom az eddigi uralkodó osztályok kezében marad; azt azonban nem gondolja meg, vagy legalább nem * Jászi, Rácz, Zigány: A választójog reformja és a magyarság jövője Budapest, Deutsch Zs. és Tsa. 1908.

621 beszél róla a miniszter úr, hogy azok az elnyomott, a pluralitással majorizált osztályok vájjon hogy fogják elviselni ezt a felsőbb nyomást? Pedig a legutóbbi évek tapasztalatai meggyőzhették volna a miniszter urat arról, hogy a modern társadalmakban a politikai hatalomnál sokkal erősebb energiák is vannak. Például maga ez a választójogi reform-művelet, nem a halvaszületett javaslat, hanem az a kényszer, amelynek parancsoló ereje a kormányt és a parlamentet minden ellen· kezesük dacára is reászorította a reformra, ez maga világosan dokumentálja azt, hogy a parlamenten kívül álló politikai energiák egyáltalában nem fitymálandó semmiségek. Az a javított és bővített osztályparlament, melyet a szőnyegen forgó álreform fog majd összehozni, a nemzetiségeknek és a feltörekvő alsóbb osztályoknak gazdasági, szociális és kulturális törekvéseit sem elhallgattatni, sem megszüntetni nem leszen képes, sőt épen ellenkezőleg az elkeseredésnek, a nemzetiségi és osztálygyűlöletnek újabb erősbödését fogja előidézni. Állandó súrlódásoknak, békét nem ismerő szakadatlan ellenségeskedéseknek eredendő forrása lesz az új helyzet. Ám vizsgáljuk meg még azt is, hogy miféle erőviszonyokat akar a javaslat leigázni. Az indokolás mindenütt külön rovatban, feltűnő, nyomatékos figyelemmel mutatja ki a munkásszavazatok számát és arra az eredményre jut (Ind. 17. 1.), hogy a munkások az összes szavazatoknak 36,9%-át fogják bírni. Részletezzük kissé ezt az adatot! Az indokolás 13. táblája szerint (137. 1.) 5 éven keresztül ugyanazon munkaadónak alkalmazottja volt összesen 196.000 munkás, akik közül 62.568, tehát nem egészen ⅓ rész, az ipari és forgalmi szakmunkás, ellenben 134.000 (= 68%) közszolgálatbeli altiszt, szolga, gazdasági és házi cseléd. Az 5 évnél rövidebb alkalmaztatásban élő 934.000 munkás közül 179.000 a tulajdonképeni ipari szakmunkás, a többi (= 89%) szintén altiszt, szolga és cseléd. A modern ipar művelt munkásainak (a 125.136 kétszerezett szavazat fölszámításával) 304.000 szavazatát tehát az altisztek, szolgák, cselédek és mezőgazdasági munkások 1 milliót meghaladó szavazatával nemcsak közömbösíti, hanem háromszorosan majorizálja ez a szédelgő javaslat, amelynek indokolásában mégis azt mondja Andrássy miniszter úr, hogy a „munkásosztálynak száma, értelmi ereje és politikai öntudata jelentékenyen megnövekedett” (2. 1.) és hogy a munkásosztály megfelelő képviseletét szükségesnek tartja. Hogy milyen mértékben tartja szükségesnek, azt a javaslat alapján a következő reális esettel igazoljuk. Ha például egyik budapesti nagy gyárunkból 4 vagy 6 éves szolgálat után munkahiány, betegség, vagy más valami miatt elbocsátanak pl. egy műszerész előmunkást, vagy ő maga megyén jobb kondíció

622 után máshová, akkor ennek a nonius-mértékkel dolgozó, intelligens munkásnak csak egy szavazata lesz, míg az a szegény béres, aki az ispáni pofozások és a csapva mért, ocsús konvenció dacára is kiállotta valamelyik latifundium cselédóljában az 5 sovány esztendőt, ugyanakkor két szavazatot gyakorol majd. Így fest a valóságban ez a javaslat, amely az intelligenciának és műveltségnek jogcímén osztogatja a gazdasági és házicselédeknek a kettős szavazati jogokat. Mi állandóan valljuk és hirdetjük, hogy annak a gazdasági és házicselédnek épen olyan szavazati jogra van szüksége, mint egy bankárnak, vagy egy püspöknek; bizonyítottuk azt is, hogy egyedül csak ez felel meg az ország közérdekének is, meg az egyetemes emberi haladás nagy eszméjének is. Velünk szemben azonban Andrássy miniszter úr a magyarságnak és a műveltségnek szükséges favorizálásával indokolja kiváltságokat osztogató, antidemokratikus terveit, pedig amint kimutattuk, mindkét érdeket teljesen figyelmen kívül hagyja a javaslat. Nem kevésbbé mostohán bánik el a javaslat a polgárság érdekeivel. Tudvalevő dolog, hogy Magyarországnak aránylag még igen gyér polgársága csakis nagyobb városainkban léphetett fel eddigelé politikai tényező gyanánt. Hogy ez jövőre meg ne történhessék arról is gondoskodik a javaslat a pluralitással. A városi választások képét igen jól festette meg Vázsonyi Vilmos orsz. képviselő, Budapest törvényhatósági bizottságának 1908. nov. 25. közgyűlésén. A hivatalos adatok szerint fővárosunkban 33.000 hármas, 60.000 kettős és 65.000 egyes szavazatú választó volna; Vázsonyi a hármas és kettős szavazatú választók többségéről kimutatta azt, hogy ezeknek függő szavazatai a mindenkori kormányok kezében mindig majorizálni fogják a szabad foglalkozású polgárokat. Es a fővároshoz képest a vidéki városok még mostohábban bánnak majd el az igazi produktiv polgárság politikai érdekeivel, mert hiszen — fájdalom — nincs az országnak egyetlen egy olyan vidéki városa sem, ahol az iparűző és kereskedő polgárság — különösen nyílt szavazás mellett — szembeszállhasson a hivatalos hatalmaknak, a vármegyei gentrynek és a klérusnak plurális szavazataival. Az osztályok szerinti tagozódást — őszinte sajnálatunkra — nem folytathatjuk, mert a javaslat mellékletei közül hiányzanak a megfelelő statisztikai adatok. Amíg a 20 éven felüli népességnek a javaslat céljaira nézve teljesen értéktelen adatait több mint 100 nagy oldalon részletezi az indokolás, addig a 24 éven felüli népesség vagyoni, jövedelmi és adókategóriái vagy egészen hiányzanak, vagy hasznavehetetlen összesítésekben vannak adva. Pedig a kisparasztságnak nagy rétegeiről igen érdemes lett volna egy-egy statisztikai

623 keresztmetszetben beszámolni, mert a jövendő fejlődés első csirái ez osztályok ménéből kelnek majd életre. Szólanunk kell azonban a szavazás nyilvánosságáról is, mert ez még a pluralitásnál is károsabb és veszélyesebb a választások tisztaságára nézve; a vesztegetések, az etetés-itatás, a hivatalos presszió és a társadalmi terror csakis a nyílt szavazás rendszerében virulhatnék. Titkos szavazás esetében nincs értelme a vesztegetésnek, hatástalan minden presszió és minden terror s a titkosan leadott szavazatok valóban a választók szabad meggyőződéseinek őszinte kifejezései. Különösen fontos a szavazás titkossága az olyan országban, mint a mienk, ahol a függő szavazatok szerfelett nagy száma a sokszoros pluralitásnak igen hatalmas új formáját biztosíthatná a mindenkori kormányhalalom számára, amint ezt ifj. Leopold Lajosnak alábbi cikke a konkrét adatok és példák egész sorával igazolja. A javaslat indokolása is szerfelett gyengén tudja védeni a szavazás nyilvánosságát. Szerinte a nyilt szavazással „csak azt a közre nézve szomorú lehetőséget biztosítjuk a választóknak, hogy álnokul szavazzanak” (Ind. 21. 1.). Igen, igen, ez a kérdés veleje! A terror, a presszió, a vesztegetés leveszi lábáról a szegény és gyenge embert s ha nyilvánosan kell szavaznia, meggyőződését megtagadva, elköveti a politikai harakirit; ha ellenben titkos a szavazás, akkor nem kell megcsalnia sem önmagát, sem mást, mert ez esetben nem lesz többé vesztegetés, nem lesz többé presszió. Mint rikító kortörténeti adatot, leszegezzük és Apponyi Albert gróf európai liberális barátainak figyelmébe ajánljuk, hogy a kormány javaslatának indokolásában le merte írni a következő kijelentést: „Gyakorlatilag a titkos szavazás, főleg azoknál, akik valóban védelemre szorulnának, mert gyengék, csak a a becstelenek szabadságát védi meg, azokét, akik szavuk beváltását magukra nézve kötelezőnek nem tartják”. (Ind. 21. 1.) Igen naiv okoskodással emlegeti még a nyílt szavazás mellett az indokolás azt az érvet is, hogy a titkosság ellenkezik a magyar nép jellemével és a történelmi tradíciókkal. Hej! pedig dehogy is ellenkezik; meg van az a mai választórendszerben is. A mai választások legfontosabb, igazi döntő akciója, t. i. a vesztegetési hadjárat, legnagyobb részben szintén titkosan történik. Aztán meg a konspirálás is igen magyar szokás; gondoljon csak Andrássy miniszter úr az utóbbi tíz esztendő kormánybukásaira s aztán ismerje be, hogy a nagy urak magyar jelleme és tradíciói szintén megtudtak alkudni egy kis titkolódzással. Tessék elhinni, sokkal inkább ellenkezik a magyar nép jellemével, jogérzetével, politikai öntudatával és százados tradícióival a pluralitás,

624 amely osztályokba sorozza és különböző jogokkal ruházza föl a polgárokat. Még jobban ellenkeznek végre a magyar nép jellemével és történelmi tradícióival azok a körmönfont intézkedések, amelyeket a javaslat többi szakaszai tartalmaznak. Pl. amikor a 70. § szerint megtörténhetik, hogy a választási küldöttség tagjai nem értik a szavazó nép nyelvét, vagy amikor a 87. § szerint a pártgyűléseket a rendőrhatóság, vagy a községi elöljáróság eltilthatja. Ezekben az esetekben bizony erősen föl fog támadni a magyar nép ősi virtusa. Avagy kit ne hagyna el a hideg vére a következő zaklató intézkedések hallattára? A jelöltet csakis a választás napját megelőző ötödik napon lehet ajánlani; az ajánlatot — amelynek érvényességéhez legkevesebb száz választónak együttes aláírása szükséges — legalább két és legfeljebb tíz választónak kell az elnöknél benyújtani. A visszalépett jelölt helyett új jelölt nem ajánlható. Az új vagy a folytatólagos szavazás az ötödik napnál korábban és a hetediknél későbben nem kezdődhetik és így tovább, egész serege az olyan gáncsvető §-oknak, amelyek csak arra valók, hogy ravasz és erőszakos választási elnökök kezében a törvényes sírásó szerepét töltsék be. Íme! nagyjában, főbb vonásaiban az Andrássy-féle választójogi reform-javaslat. Tipikusan antidemokratikus alkotás, amelynek nyíltan bevallott célzata a mai politikai uralom konzerválása. És Magyarországon a feudális nagybirtokosság és a főpapság, a mai osztályparlament, a magas bürokrácia, a vármegyék családi klikkjei, a behódolt polgárság s a leigázott parasztság egy táborban állva buzgólkodik ez álreform-javastat realizálásáért és senki sem akarja észrevenni, hogy nő egyre az a mélységes nagy szakadék, amely Magyarországot a demokratikus megújhodásnak, a gazdasági, szociális és kulturális újjászületésnek egyetlen lehetőségétől elzárja. Részben nem látják, részben nem akarják látni, hogy Magyarország ma az életnek-halálnak keresztútján az éjfél előtti órákat éli és ha nem sikerül hatalmas és becses természeti és szociális erőit fölszabadítania s a maguk teljességében hasznosítania: akkor csak a dicstelen, lassú állami és nemzeti halál gyászos ideje van még számunkra hátra. A modern demokrácia fényes palotája, vagy ennek a kendőzött középkornak penészes, sötét kriptája . .. csak ez a választás áll előttünk.

Zigány Zoltán.

Az állami függés és a választójog. I. többes és nyilvános választójogi javaslat különös foltokat kap, ha az állami függés szempontjából vizsgáljuk. Mikroszkopikus pontossággal látszanak meg így a tervezet szervi hibái s e kísérleti próbatétel felment attól, hogy az élet döntését bevárjuk. Aggódásunk magva, hogy Magyarországon az államtól való függés mértéke és minősége aránytalanul jelentősebb, mint a nyugateurópai társadalmakban. Jelentősebb a mi függésünk nemcsak számszerűleg, hanem, mert a magyar államhatalom tevőleges részt kér gazdasági és lelki életünkből. Történelmi kényszerűségekből kiindulva, Magyarország politikai centruma egyre kevésbbé éri be az „éjjeli őr” szerepével. Mind több és több életjelenségbe avatkozik bele, gyámkodik, kezdeményez, segít, sőt versenyez is. Az állam a legnagyobb termelő és a legnagyobb megrendelő. A legtöbb művelt magyar tőle kapja kenyerét. Immár másfél milliárdos költségvetésünk (az adósságok és nyugdíjak leszámításával) elejétől végig az államtól való függés adathalmazata. A gyengeség esztendeiben minden önállóságot megejtett s negyven év alatt egész közéletünket begubózta az állam. A magyar társadalom államosításának két eredmény csomója van, az egyik gazdasági, a másik pszichológiai. Kétségkívül mindkét eredménycsomóban vannak becses értékek. A fejletlen gazdasági évek állami támogatása, a nevelő kedvezmények, a bátorító beavatkozások csak előnyére váltak bizonyos ágazatok fejlődésének. Egyes növényi félesé-

626 gek nem bírják el telünket védőnövény közbevetése nélkül. Ámde a védőnövény szerepe nem évelő, a kasza eltakarítja, mikor a védett féleség már elég erős. Vajjon államunk gazdasági tevékenysége beérte-e a védőnövény szerepével? Alig hisszük, de ezúttal nem kutatjuk. Nekünk most a lélektani eredményekkel van dolgunk s az állami beavatkozást a politikai észrevevéseken és politikai akaratokon próbáljuk nyomon követni. A politikai parancsolás és függés ugyan nem szükségszerű, de lehetséges, föltételezendő velejárója a gazdasági parancsolásnak és függésnek. 1. Az állami alkalmazottak létszáma (a csendőrség, állami és határrendőrség, honvédség, pénzügyőrség levonása után) 1904-ben 207.249, 1907-ben 226.890, 1908-ban 235.705. Az állami alkalmazottak, az államtól rendszeresen élő exisztenciák száma az utolsó négy évben 14%-kal, közel 30.000-rel szaporodott, ami azt jelenti, hogy a magyar állam újból egy népes várost foglalt el a magyar társadalomtól.* A közel harmadfélszázezer főből álló hadoszlop politikai befolyása, a hivatalos hatalommal való kimutatható visszaélés nélkül is, elég félelmes. Vajjon, ha az állami alkalmazott a kormánynak kellemetlen pártra vagy jelöltre szavaz, ki biztosítja, hogy jutalmul nem kap-e néhány hónap múlva, ha lehet, elbocsátást vagy nyugdíjazást, ha ez lehetetlen, áthelyezést valahova isten háta mögé, vagy ha ez is lehetetlen, oly kis kézjegyet a titkos minősítésben, mely örök mellőzést jelent? A titkosságot indokolásában erkölcstelennek bélyegző javaslat semmit sem szól a titkos minősítések egyidejű eltörléséről. A többes szavazat az állami alkalmazottak súlyát fokozza, a nyilvánosság pedig függésöket állandósítja. Politikai fergetegek csillapíthatok le így az állami tisztviselők és alkalmazottak jóindulatával. Ezt a jóindulatot a Bánffy-féle „szelíd nyomás” vagy azok a fizetésemelések fogják kiváltani, amelyeket eddig is a nagyobb dörömbölés, a nagyobb politikai veszélyesség, nem pedig a nagyobb reászorulás arányában utalt ki a népképviselet. Megdöbbentő eredményeket ad e függő viszony mathematikai összefoglalása. Ha az összes női és a választói jogban más okból nem részesülő alkalmazottak számát a valóságnál bizonyára magasabbnak: 35.000-nek vesszük fel, akkor az állam alkalmazottai 200.000 főnyi táborban fognak a szavazáshoz vonulni. Vagyis a 2,745.593 közvetlen választónak mintegy 7½%-a lenne állami alkalmazott. De a javaslat pluralitásokat állít fel s ennek föltételeiben különösen saját alkalmazottait juttatja * Ε számokból hiányzik a közös ügyeket ellátó külügyi, hadügyi, pénzügyi, számvevőszéki és udvari bürokrácia.

627 sehol a világon nem létező politikai súlyhoz. A legalább középiskolai minősítést megütő alkalmazottaknak az 1908-i költségvetésben nyokövethető száma: 41.425, amely számnak több, mini felét a kereskedelemügyi és a kultusz-tárcák szolgáltatják. Ha a nem szavazatképes női alkalmazottak számát nagyjából leütjük, a hármas pluralitással még mindig mintegy 75.000-rel gyarapszik az állami alkalzottak szavazata. Ha ehhez a vagyoni pluralitás és a költségvetésből ki nem mutatható minősítés hármas szavazatjogait is hozzászámítjuk, immár kerek 300.000-re látjuk emelkedni az állami alkalmazottak szavazatát Minthogy pedig (pontos számítások itt lehetetlenek) az állam alkalmazottai nagyobb részökben katonaviselt, családos, a nyugdíjjogosultságnál fogva állandó, arányosan megadóztatott, egyes rétegeikben pedig négy középiskolát végzett egyének, méltán gondolhatjuk, hogy a 200.000 választó további 50%-ának tehát kerek 100.000 alkalmazottnak kettős szavazata lesz. Ezzel az állami alkalmazottak jogosult szavazata 400.000-re emelkedik, az összes jogosult szavazatok 10%-ára. Ám az állami alkalmazottak eloszlása országunk különböző részein épen nem egyforma. Zömük Budapestre és az ország legfejlettebb, légért elmésebb, legmagyarabb városaira esik. Nyílt titok továbbá, hogy a kormány a kerületek beosztásában a magyarságnak, tehát a városoknak messzemenő térelőnyt fog biztosítani. A négyszázezrek e réven politikai súlyban, félelmetességben, a választás valóságos eredményére kiható befolyásukban még fokozottan megerősödnek. A kerületek egész raja s épen a legértelmesebbek, az államhatalomtól nyilvánvaló függésbe kerülnek s épen csak azok a kerületek maradnak tőle mentesek, amelyekben a függés veszélyéért némileg kárpótolhatná az országot a tisztviselők intelligenciájának és állami megbízhatóságának kívánatossága. Az államhatalom emberei, a minisztériumokból, hivatalokból, állami telepekről a választási terembe bocsájtott rajok nem a tót és oláh analfabétára, nem a máramarosi kazárra nehezednek, hanem a szabad pályán lévő magánértelmiségre, az iparos-, kézműves- és kereskedő-elemekre, a szellem proletárjaira s a városi munkásosztályra. Hiába próbáljuk áltatni magunkat azzal, hogy mintegy 120—130.000 munkásszavazat lesz a négyszázezrek közt. Hisz e munkások anyagilag, törvénybe vésve, egyesülési, gyülekezési és ellenállási jogok híjján legalább annyira függnek az államhatalomtól, mint a tisztviselők. Hogy az alkalmazottak e négyszázezres függése nem volna a mi országunk sajátos veszélye? Hogy legalább is a pluralitásos országokban a választójog velejárója ez a politikai veszély? Nem tagadjuk; de a veszély két okból nem közelíti meg más országokban azt a

628 mértéket, mely felől mi vagyunk kénytelenek aggódni. Először is az eloszlás nyugat ipari országaiban nem ily torlódásos s a politikai veszély nem ily sűrített. Másodszor a városok és ipartelepek a függő értelmiséget ellensúlyozó független elemei egészen más fejlettséget mutatnak nyugaton, mint minálunk. Ezer kereső közül az iparhoz, bányászathoz, kereskedelem- és forgalomhoz tartozik a pluralitásos Belgiumban 498, a pluralitásos Magyarországon 175 egyén. Ennél is nagyobb baj az ellensúlyozás minőségi gyengesége. 2. Az államhatalom, kivált az utolsó időkben, rátette gondoskodó kezét nem egy, elébb autonóm hivatalnok-seregre és se vége se hossza a meglepő deputációknak, melyek törvényes intézményeinkbe be nem foglalt állami gyámságokat sürgetnek. Így formálódott ki a fél-államosításnak valami korcs alakja, gróf Tisza idején egyenest azzal a bevallott rendeltetéssel, hogy az államilag segélyezett kategóriák a közelgő választások alkalmával politikailag alkalmazkodjanak. Az állam nem érte be többé fegyelmi hatalmával, az anyagi ígéretek, mellőzések és jutalmazások puhább eszközéhez nyúlt közéletünk egykor autonóm szerveivel szemben is. Az 1893. IV. t.-c. alapján a vármegyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásaira, továbbá törzsfizetések javítására, új állások rendszeresítésére, dologi kiadásokra, valamint a mutatkozó fedezeti hiányok pótlására pld. az 1908. évi rendes kiadások előirányzatában 18½ millió koronát találunk. A községi- és körjegyzők, valamint a segédjegyzők illetményének állami segéllyel való szabályozására évi ötödfél milliót, az 1908. évi belügyminiszteri előirányzat szerint 4,400.000 koronát költ az állam. Az ország szíve, a székesfőváros, mint törvényhatóság, teljes anyagi függésbe került immár az államhatalommal szemben. A felekezeti és községi iskolák tanítóinak illetménykiegészítésére az 1907. XXVIII. tc. alapján már az 1908. évi kultuszköltségvetés 7,120.000 koronát s az egyházi birtokokkal meg nem áldott felekezeteknek további 7,649,922 Κ engedélyez s. í. t. A különbség az e formulák útján fizetett és a valóságos állami alkalmazottak politikai függése között csak az, hogy előbbiek függése, előbbiek nyilvános szavazása a formailag fentartó hatóság transzmisszióján megy át. Az anyagi mellőzéseket, az anyagi kecsegtetéseket a formailag fentartó hatóság szívja fel, hogy széthintse alkalmazottai között. A sweating-rendszer a politikában! 3. De ezen felül is hány ezer rikító és lappangó tétel kötelezi le a költségvetésben a négyszázezrek plurális „ellensúlyozóit”. A különböző országos tanácsok, minisztériumi bizottságok, melyek olykor egyesületeknek tettetik magukat, külön tanfolyamok, kiküldetések,

629 kormánybiztosságok, ösztön- és napidíjak: mind megannyi érces telefonszál, mely többes és nyilvános engedelmességhez vezet. 4. Az állami jószágok adásvételei és bérletei megint egy Belgiumban kevéssé ismert eredményt fűznek a nyilvános pluralitáshoz. Az egész művelt terület 5.67%-a az állam kezén van, további 4.62% (egyházi birtok) kezelésére és adományozására ingerenciája van. Mindé birtokok vevői, tisztjei, bérlői, közvetítői, cselédei, napszámosai, továbbá mindazok akik üzleteket kötnek és megbízásokat nyernek általuk, ez az egész nagy hadsereg újabb tartalékkal gazdagítja a nyíltsisakos pluralitás zászlóaljait. Az állam továbbá rengeteg jószágot ad és vásárol évente. A földmívelésügyi miniszter 1908-i részletes kimutatása szerint az eladásra már engedélyezett, de tettleg még el nem adott állami birtokrészek becsértéke 2,309.416 korona, az eladásra most ajánlott birtokrészeké pedig 1,058.882 korona. Azonban az állam másfelől jószágvásárlóul is szerepel; az állam által telepítvények céljára vásárolt birtokok vételára 5,080.232 korona és a földmívelési kormány 1906-ban 107.000 kat. hold parcellázásában működött közre. Azonban a birtokpolitikai érdekeltség-teremtésnek még csak küszöbén állunk, 5. A kereskedelemügyi miniszter, bárha a kontemplált nagyszabású iparfejlesztési akció még meg sem kezdődött, 1908-ban kerek öt milliót szánt iparfejlesztési célokra s az összes iparfejlesztő segélylekötések az 1907. év október 1-én 34,728.833 koronára rúgtak; kétségkívül további érv a nyilvános és többes szavazás erkölcsi megbízhatósága mellett! 1907 első kilenc hónapjában 11.126 munkást foglalkoztató ipari tevékenység került — a politikai sweating újabb eszközéül — állami függésbe. Nem szólunk itt az elengedés formáiban adott kedvezményekről (visszatérítések, vám-, adó- és díjtétel-kedvezmények), sem a kontingentált egyedáruságok kiosztásáról (dohány, só, szesz stb.); mindezek természetesen a független politikai állásfoglalás megannyi biztosítékai. De az állam, mint mezőgazdasági és ipari termelő és fogyasztó is jelentős, Az állami őserdők szűz csöndjét időnkint plurális és nyilvános szavazók árlejtő lármája hasogatja meg. Az állam továbbá a legnagyobb ércbányász, a legnagyobb vasgyáros, a legnagyobb gépgyáros. Hadserege, hivatalai, üzemei számára állandó, óriási vásárlásokat folytat. Szinte minden második ember pénzt vagy árút kap az államtól. Vagy legalább is kedvezményt, engedést, elnézést, leírást. Hogy a szubvenciók, adásvételek, árlejtések nyilvánosak s így politikailag veszélytelenek? Ugyan, ugyan! Nem lehet-e a legolcsóbban vállalt építkezést utólagos pótmunkák honorálásával megdrágítani? Nem lehet-e a legdrágább bérletet ingyen építkezéssel, a föld és a nép kizsarolásának eltűrésével olcsóvá tenni? Mindezek az

630 aggódó föltételezések benne vannak már választójogunkban, amikor az összeférhetetlenség korlátai közé szorítja a szenvedő választójogot. Az aktív választójog nyilvánossága most homlokegyenest ellenkező föltételezéseket kodifikál. II. Kulturfejlődésünknek kényszerérett íze van. Aránytalanul sok ember vár vagy félt valamit, függ és él az államhatalomtól, Közéletünk sok nemes törekvés mellett, a felszínesség minden ismérvét mutatja; beérjük az értékes látszatával s örülünk, ha összetévesztik gazdálkodásunkat a nyugattal. Jobb jövőre hivatott nemzetünk életét pontosság híjján általánosítás, kezdeményezés helyett hiszékenység, önállóság helyett kilincselés töltötte meg. Fullasztó számum hömpölyög át minden termelésünkön, kapitalizmusunk nagyobbik fele elhallgatásból él, a reklám visszájából. A ki csak állandóságra, nyugalomra, csöndre, biztonságra törekszik, beteg gyávasággal futkos az intézményes állandóság, névtelenség, felelőtlen függés: az állam után. Ma-holnap a maga lábán járó kezdeményezés szükségképen a kalandorság asszociációit kelti Magyarországon. Ki mer kikezdeni a kormánnyal? Ki mer moccani az állam nélkül? Ki hagyja ki kalkulációjából az államot? Pedig az állami nyugdíj túlbecsülése, az állami termelés és fogyasztás túltengése minden más termelést és fogyasztást és minden politikai lendületet megzsibbaszt. És egyre sűrűbb menetekben, mint a régi Rómába a behódoló törzsek, vonulnak osztályok és foglalkozások, felekezetek és egyletek az állam tetőzete alá. Államilag szubvencionált pólya fogadja a csecsemőt, mikor világra jön. Az állam fizeti a papot, aki megkereszteli, a hivatalnokot, aki bejegyzi. Ő díjazza a tanítót, ő ajánlja a kiadók tankönyveit és a gyáros tanszereit s fizeti a tankönyv íróit és bírálóit, A tőle vett fából és vasból ácsolják az iskolapadokat. Tőle élnek a könyvkiadók, a dohánytőzsdések, a festők, a vámszedők, a szakírók, a művelődési és iparfejlesztő, mezőgazdasági és közlekedési társulatok, az OMGE és az Akadémia, valamint ez országban majd mindenki, aki szaval vagy énekel. Azok, akiknek terveik vannak s azok, akiknek romjaik vannak. Azok, akik lármáznak s azok, akik hallgatnak. Az államtól kér szubvenciót a háziipar és az élelmiszerexport, a kézműves és a nagyiparos, kölcsönt vár tőle a színész, betétet a bankár. Az ő pénzén épül az út, amely átvezet a birtokosok földjén s az arra könyöklő zsellértelkeken, ő szabályozza, ahol jónak látja, a folyókat és tavakat, ő kotortatja, ahol neki tetszik, az iszapot, ő vezeti, amerre kedve tartja, a vasútat és a csatornát, ő aranyozza meg a folyam

631 hajóit és hídjait s a tenger hajóit és kikötőit. Kedvez azoknak, akik polgárait átviszik a tengeren és kedvez azon polgárainak, akik nem kelnek át a tengeren. Az ő pénzén énekel a tenorista az Operában, ő pénzeli a csillagdát, az ókori klasszikusokat és a földrengést s ő a könyvtárak, múzeumok, napilapok és klinikák mecénása. Tőle függ, ki kap vetőmagot, docentúrát, facsemetét, telepestelket, rangot, hirdetést, mikroszkópot, svájci üszőt, alapítványi betegágyat, államtitkárságot és kivándorlási útlevelet. Szeretettel borul mellére gazdag és szegény, a pályáján elinduló s a nyugdíjba készülő, a címet, vagyont, türelmet óhajtó. Ő engedi el az adót, a hadgyakorlatot, a minősítést, a hivatalos órát, az egyetemi félévet. Hozzá menekül a letört úr és a lehiggadt demagóg. És mindezeket egyaránt, a becsületeseket és a cédákat, a meglapulókat és a cinikusokat, az adósságban úszókat és a kapzsiakat, Andrássy Gyula gróf íme tetemre hívja, hogy nyilvános és többes szavazattal tegyenek tanúságot erkölcsi függetlenségükről.

Ifj. Leopold Lajos.

A magyar választójogi javaslat és a Balkán-államok választójoga·* udvalevőleg a kormány a magyar népet az általános, titkos választójogra még nem találja érettnek s azt hangoztatja, hogy a nyugati népek demokráciáját Magyarország még nem bírja el. Ámde talán még a „nemzeti” kormány sem fogja tagadni, hogy a balkáni népekkel bátran kiálljuk az összehasonlítást. Egy pillantás a statisztikai adatokra elégséges, hogy Magyarország nagyobb fejlettségéről meggyőződjünk. Kulturális intézményeink aránylag is nagyobb számúak, műveltségünk nagyobb, gazdasági fejlettségünk előrehaladottabb stádiumban van. Mégis azt találjuk, hogy a balkáni államok többségében általános szavazat van, s államhatalmi intézményeik mindenesetre demokratikusabbak. A politikai elmélet azt tanítja ugyan, hogy az általános szavazat csak teljesen fejletlen, kevéssé differenciálódott vagy nagyon fejlett társadalmaknak felel meg, azonban a Balkán-államok, különösen hozzánk hasonlítva, nem tekinthetők primitíveknek. Mégis itt sem tapasztaljuk, hogy az

* A felhasznált adatokra nézve 1. Die Staaten Europas, The Statesman's Jearbook, 1908. A bolgár viszonyokat dr. S. Kyrov szófiai egyetemi tanár úr „volt szíves kimerítő levélben ismertetni. A szerb adatokat dr. Ágoston Péter szerezte be, míg a romániaiakra nézve Vlád Aurél képviselő úr adott kiegészítő felvilágosításokat. Mindhármuknak e helyen is őszinte köszönetet mondunk.

633 általános politikai jogosultság vagy az intézmények demokratikusabb volta az államéletre zavarólag hatott volna. Ezek az államok nemzetiségi szempontból (Törökországot egészen eltérő viszonyainál fogva itt nem vesszük figyelembe) egységesebbek ugyan (csak ép a legdemokratikusabb szervezetű Bulgáriában képezik idegen nemzetiségek a lakosságnak körülbelül 25%-át), azonban állami létüket, békéjüket, nyugodt fejlődésüket sokkal komolyabb veszélyek fenyegetik, mint a mienket. Mégis a politikai demokrácia csak erősbítőleg hatott rájuk. Ellenben azon államban, amely, mint látni fogjuk, intézményeiben a legközelebb áll a mi javaslatainkhoz, a nép a törvényhozástól mit sem várhat s az uralkodó társadalmi osztálynak kiszolgáltatott tömegek elkeseredése véres forradalomban tört ki — Romániában. A Balkán-félsziget államhatalmi intézményeinek általános jellem· zésére felhozhatjuk, hogy a legtöbb államban nincs is felsőház: a törvényhozás szerve a fejedelem és a képviselőtestület; csak fontosabb, az alkotmányban meghatározott esetekben hívják össze a felsőházat az ú. n. nagyobb szkupstinát vagy szobránjet (Szerbia, Bulgária), melyet ugyanazon módon, ugyanazon választók választanak, csak kétszeres számban. Románia szenátusa, habár a választójog szervezésénél fogva a nagybirtoknak kedvez, mégis népies választásokból ered (a cenzus itt fel van emelve). A Balkán-államok választójogának második jellemző vonása, hogy a választójog a 21-ik évhez van kötve. A szavazatjog hatályossága érdekében a szavazás mindenütt titkos. Románia kivételével a képviseletnek kerületenként való felosztása a lakosság vagy a választók arányában történik (Görögországban 16.000, Bulgáriában 20.000 lakosra, Szerbiában 4500-ra esik egy képviselő. Bulgáriában e mellett oly radikális reformot terveznek, mely az arányos képviselet elvén épül fel. A szavazás mindenütt titkos, különösen Bulgáriában van ez szigorú büntetésekkel is biztosítva. Itt a titkosság tekintetében is a legtökéletesebb intézményt, a borítékos szavazást akarják meghonosítani. A szavazat hatályosságát tehát intézményekkel és technikai berendezkedésekkel biztosítani és nem kijátszani akarják, mint a mi javaslatunk. Még Románia is, ámbár szűk határokat szab a szavazatnak, amennyiben a képviselet számerejét nem a többségektől teszi függővé, Hanem egyes kategóriáknak erősebb képviseletet biztosít, de legalább nem akarja azok nagyobb jogával a kevesebb joggal bírók szavazatát hatálytalanítani, a mi javaslatunknak cinikusan bevallott célja a pluralitással. Még meg kell jegyeznünk, hogy a magyar javaslat ama hírhedt rendelkezését, mely szerint az „állam” ellen elkövetett deliktumok

634 (bûntettek és vétségek) elkövetői (bárcsak egy napi fogházbüntetéssel sújtatnának is) a büntetés kiállásától vagy elévülésétől számított 5 évre elvesztik aktív, 10 évre passzív választójogukat, teljesen ismeretlen a Balkán-államokban. (Tudvalevő, hogy ez ürügy alatt az exponáltabb szocialista és nemzetiségi politikusokat akarják ártalmatlanná tenni.) Helyette az erkölcsellenes deliktumok elkövetői vannak kizárva, Romániában a bordély- és játékházasok. Nem tartalmaznak a balkáni választójogok általában oly intézkedést sem, amely a szavazótól a huzamosabb egy helyben való tartózkodást követelné meg. Érdekes az is, hogy a Balkán-államok a képviseletből legalább a szerzeteseket, sőt nagyobbrészt a papokat is kizárják; ellenben a mi javaslatunk a régi törvény ama rendelkezését is, mely a szerzeteseket bizonyos kivétellel kizárta, megszünteti. Bulgária és Görögország (utóbbi már 1866-ban) az általános választójogot 21 éves kortól minden fentartás nélkül megadja. Görögország a műveltség tekintetében sem marad el nagyon mögöttünk (alig kedvezőbb pl. az analfabétaság tekintetében hazánk helyzete). Bulgária az általános és ingyenes népoktatást régebben ismeri, mint hazánk, s érdekében aránylag nagyobb áldozatokat hoz. Az állam viseli a népoktatás költségeinek legnagyobb részét. Szerbiában a szavazat cenzusa 15 frank évi állami egyenes adó a zadrugák tagjai (családközösségek), tekintet nélkül az adóra, szavazatjoggal bírnak. Patriarkális viszonyok, a földbirtok igazságosabb eloszlása mellett (amely tekintetben Szerbia unikum és a statisztikában mint példát idézik), a cenzus nem oly magas. A szerb szkupstina nívóját nem a pluralitás biztosítja, hanem azon intézkedés, hogy minden kerületben legalább két képviselőnek egyetemet végzettnek vagy magasabb állami hivatalt viseltnek kell lenni. Természetesen ez a nívóbiztosítás is nevetséges, de legalább nem kétszínű s nem puszta ürügy. A román választójog bizonyára nagy hatással volt a mi javaslatunkra. Romániával nekünk van valami közösségünk: a birtokeloszlás, a nagybirtok rendszere. Ezt az érdeket tényleg nem lehet egy általános, egyenlő választójogra bízni, itt komplikációk szükségesek. A román törvény egyszerűbb és brutálisan őszinte, nálunk a demokrácia legalább jelszó, amelyet a legegyenlőtlenebb, a legkevésbbé demokratikus intézmény mellett is fel kell hozni. A választók kerületenként 3 (szenátusi választásoknál 2) kollégiumra oszlanak, amelyek külön, a hozzájuk tartozók számától függetlenül megállapított számú képviselőt választanak. Az első kollégiumba tartozás alapja a földbirtokból való, évi legalább 1200 frank

635 jövedelem. A második kategóriába a városi választók tartoznak. Az alap-adócenzus 20 frank, mely alól mentesek azok, akik szabad foglalkozást űznek, vagy nyugalmazott tisztek, vagy nyugdíjasok, vagy legalább elemit végzettek (ez tehát a mi írás-olvasásos cenzusunk, legalább 12 év múlva, ellenben a román törvényt utoljára 1884-ben tatarozták). A harmadik kollégiumba tartoznak azok, akik bármi csekély állami adót fizetnek. Ezek 2 csoportra oszlanak: az elsőbe tartozóak közvetlenül szavazhatnak. Ide azok tartoznak, akiknek vidéki birtokból legalább 300 frank évi jövedelmük van, ha írni és olvasni tudnak, valamint a papok és a néptanítók. A második csoportot képezik a többiek. Ezek a román ősválasztók, kik 50-enként neveznek ki egy delegátust, aki azután a jelöltre szavaz. A mi mintaképünk Románia, de annak már 24 éve fennálló törvénye bizonyos tekintetben még mindig demokratikusabb a miénknél, amint azt már érintettük. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a balkáni népek választójoga demokratikusabb, holott azok nálunknál minden téren elmaradottabbak. És ha a demokratikusabb intézményeknek az állam szempontjából káros hatásai lehetnek, ezek veszedelme itt nagyobb mértékben forogna fenn. Minthogy ez a veszély itt sem fenyeget, az arra való hivatkozás csak ürügy. Minden intézkedés csak egy célt szolgál: a politikai hatalmi viszonyok tekintetében a status quo ante-t akarja fentartani.

Selymes Károly.

Miért kell az általános titkos választójog? rendelkezésünkre álló korlátolt tér mellett csak vázlatszerűen rajzolhattuk meg a mai Magyarországnak gazdasági, kulturális és politikai viszonyait. De ez a vázlatszerű kép is nyilvánvalóvá teszi mindenki előtt, aki a társadalmi tények és összefüggések értelmezésében járatos, hogy az általános, titkos választójog követelése nem múló, esetleges, taktikai kívánsága a politikai élet elégedetlen elemeinek, hanem olyan organikusan szükséges reform, melyet az ország mai fejlődése kikerülhetetlenné tesz. Az általános választójog kivívása mindenütt az ipari kapitalizmus eljövetelét és a polgári társadalom kifejlődését jelentette, melynek számára a féldemokrácia és a félfeudalizmus alkotmánya hasznavehetetlenné lett. A korai kapitalizmus Magyarországon is kibontotta szárnyait, feloldotta a régi társadalmi rendnek gazdasági és kulturális alapjait, a régi harcból és közjogból élő uralkodó osztály helyett ipari és kereskedelmi burzsoáziát, ipari és rengeteg mezőgazdasági proletariátust és rendkívül nagy lateiner-osztályt hozva létre. Az állam alkotmánya és jogi rendje azonban a régi: a törvényhozás és a közigazgatás a nagy földbirtok kizárólagos uralmában maradt, mely lehetetlenné teszi bárminő produktív munkának szabad érvényesülését. Ez az alkotmány valóban a munkanélküli földjáradék és a túlnyomó részében uzsoratőke alkotmánya. Sem a modern ipar, sem a modern kereskedelem, sem a gyári munkás, sem a paraszt, sem a szel-

637 lemi munkás nem tud uralma alatt boldogulni. Ha minden 200 holdon felüli birtokot a nagybirtok érdekszférájába tartozónak veszünk, akkor 13360 oly gazdaság van, melynek a mai alkotmány nagy előnyöket nyújt az összeség kárára. Nyilvánvaló, hogy ez nincs így, mert a középbirtok egy jó része már nem bírja el az extenzív mezőgazdaság mai állapotát. De azért ne korrigáljuk meg e számot, hanem ennek alapján igyekezzünk kiszámítani a nagybirtok érdekeltségi körét: vagyis amaz emberek számát, kiket a mai agrár-feudális állam oly dúsan lát el, hogy Magyarország demokratikus átalakulásától — legalább átmenetileg — félniök kell. Tegyük fel, hogy egy ily gazdaság átlag tíz családtagot tart el (ismét túlzottan magas szám!), akkor kerek számban 130.000 ember dús jólléte függ a dolgok mai rendjétől.* Tegyük fel továbbá, hogy a polgári és egyházi közszolgálat terén, valamint az ú. n. szabad foglalkozásokban működő kerek számban 114.000 férfi 10%-a foglal el ú. n. kényelmes, úri hivatalokat (mint a földbirtokososztály bizalmi személyzete), akkor 11.400-zal növekedik az agrár-feudális uralomban érdekeltek száma.** Tegyük fel, hogy az ipar, kereskedelem, a hitel és közlekedés terén működő önálló és tisztviselő 458.000 férfi közül szintén 10%-nak juttat a mai állapot olyan előnyöket, melyektől őket a demokratikus gazdasági és politikai élet megfosztaná: akkor 45.800 olyan embert kapunk, aki a feudalizmusnak lekötelezettje.*** Végül tegyük fel, hogy ebben a második és harmadik kategóriában egy-egy férfi 5 családtagot

* A népszámlálási statisztika IX. kötetének adatai szerint: a 100 holdon felüli földbirtokosok és családtagjainak száma 17.351 a 100 holdon felüli haszonélvezett földbirtokosok haszonélvezőinek száma 1.212 a 100 holdon felüli birtokok bérlőinek száma 5.711 a mező-erdőgazdaságok tisztviselőinek és családjainak száma 43.854 68.128 Tehát a mi számításunk rendkívüli túlzott a nagybirtoki rend javára. ** Ismét túlzott számítás, mert mindenki ismeri a magyar lateinerosztály és a hivatalnokság rendkívül szerény, sőt gyakran nyomasztó anyagi helyzetét a tanítók, az orvosok, a kisebb hivatalnokok elproletárosodását. Mindezen elemek túlnyomó többsége csak nyerhetne az ország demokratikus átváltozásával, mert az ősi szinekurák helyett jól fizetett orvosokra, tanítókra, községi hivatalnokokra stb. stb. volna szükség. A szabadfoglalkozásúakra nézve pedig életstandarduk emelésének csak egyetlen módja van: a paraszt és a proletár fogyasztóképességének fokozása. *** A sápok, a protekciókijárások, a politikai privilégiumok, a parasztság kiuzsorázása által előidézett kivételes gazdasági helyzet élvezői.

638 lát el (rendkívül túlzott föltételezés): akkor 57.000 + 229.000 = 286.000 emberrel növekszik a mai rendszerben anyagilag érdekeltek száma, vagyis kerek számban 400.000-re tehető — nyilvánvalóan túlzott számítás alapján — mindazon egyének száma, kiknek Magy arország demokratizálásától félniök kell.* Ez a 400.000 ember az, melyet nemzetnek szokás nevezni Magyarországon. Ez a 400.000 ember az, melynek önző érdekeit a hatalom és a korrupció minden eszközével meg kell védeni 17.000,000 ember érdekeivel szemben. Ez a 400.000 ember az, kiknek érdekei konzerválására meg kell akasztani az egész ország termelőerőinek szabad kifejlődését. És mindenkit, aki ezen 400.000 ember uralmának az anyagi és szellemi kultúrát megbénító hatását kimutatja, a kormány sajtója mint hazaáruló szocialistát, avagy nemzetiségi agitátort, avagy zavarosban halászni akaró demagógot bélyegez meg. Pedig nyilvánvaló, hogy mindenki számára, aki nem földjáradékból, uzsorából vagy szinekurából él, az életszínvonal emelésének csak egy útja van: emelni az ország produktivitását és a nép fogyasztóképességét. Vagyis földet kell adni a parasztnak és ipari munkát a falu népfölöslegének. Ε füzet összes dolgozatai azt bizonyítják, hogy a mai birtokmegoszlás, kultúra és jogrend lehetetlenné teszi az ország eme nagy életbevágó közérdekének megvalósítását. Ezért válik az általános, titkos választójog minden előrehaladás nélkülözhetetlen eszközévé, melyet kicsinyes intrikákkal vagy udvari cselvetésekkel el lehet halasztani, de tartósan meggátolni nem lehet, mert az élet és a halál kérdése ez. A nyugat talán nem fogja teljesen megérteni és méltányolni tudni a magyarországi proletariátusnak, népnek és intellektuelleknek ezt a hitét és meggyőződését. Mert a nyugaton már régen megszületett az a polgári demokrácia, melynek az általános választójog volt a bábája. Ami a nyugaton folyik az többé nem a polgári demokrácia kiépítésének, hanem a proletariátus eljövetelének a problémája. És nagyon kétséges, hogy * Természetesen ezeknek is csak átmenetileg, hisz a jobágy-felszabadítás végeredményében magának a privilegizált osztályoknak is rendkívüli megerősítésére vezetett! Hisz mily nyomorúságosan, szűkösen élnek ezek a szegény „kiváltságosok”! Magyarországon mindössze csak 41.467 fürdőszobás lakás volt. Egy lakásra öt családtagot számítva, tehát körülbelül 200.000 főre tehető a tisztálkodás elemi föltételével bíró emberek száma.

639 az általános választójog eszköze egyáltalán alkalmas-e a fejlődés e magasabb fokának az előkészítésére. Magyarországon azonban nincs polgári demokrácia s ennek hiányában a proletariátus erőtlen. Maga az antiparlamentáris mozgalom egyik előharcosa, Hubert Lagardelle így határozta meg a szocialista mozgalmát: C'est la lutte du proletariat dans une democratic. Jól érzi ezt a magyar proletariátus, a nagy tömeg osztályösztönével, mely ritkán téved, hogy mozgalma erőtlen és kilátástalan lesz mindaddig, míg a feudalizmus romjain meg nem teremti az ipari kapitalizmus gazdasági rendjét és jogi alkotmányát. És így Magyarországon egy oly küzdelemnek lehetünk tanúi, melyhez alig ismerünk hasonlót: Erőteljes polgári osztály hiányában a munkásságnak kell vállalkozni arra, hogy a polgári demokráciát megteremtse és az ipari kapitalizmu s alapjait lerakja. Ez a fejlődés az általános választójog nélkül el sem kép zelhető: a ma uralkodó rendszer nem tud önmaga sírásója lenni s csak új osztályok érvényesülése valósíthatja meg a polgári demokrácia programmját. Ennek a programmnak lényeges pontjai szinte önként következnek az ország gazdaságtársadalmi szervezetéből, mely ezeket a fejlődési lehetőségeket nyújtja: Gazdasági elmaradottságunk főoka a középkori birtokeloszlás: a rengeteg latifundiumok lehetetlenné teszik népünk megélhetését s így annak legmunkabíróbb, legintelligensebb elemei kivándorolnak. Az ország népe nagyrészének gazdasági fogyasztóképessége és szellemi standardja oly siralmas, hogy mezőgazdaságunk sok tekintetben visszafejlődésben van, zsenge iparunknak pedig nincs sem megfelelő fogyasztópiaca, sem képzettebb munkaereje. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha a mezőgazdasági proletariátust és a törpe parasztbirtokosokat földhöz juttatjuk a latifundiumok és az egyházi birtokok parcellázásával. Mert csak ez a forradalmi rendszabály növelheti meg a magyar föld termelőképességét, emelheti a nép fogyasztását (az ipar belpiacát) s javíthatja az ipari proletariátus standardját a termelés általános fokozása és a munkanélküli tartaléksereg csökkentése által. Természetes, hogy erre a nagy átalakulásra a magárahagyott s különösen az uzsora-parcellázások által létében veszélyeztetett parasztbirtok képtelen. A mai ú. n. parcellázási politika joggal gyűlöletessé tette a parcellázási gondolatot, hisz az, ami jelenleg e név alatt történik, alig egyéb, mint a parasztság

640 lelketlen kiuzsorázása ép a nagybirtok és ügynökeinek javára. Csakis akkor, ha a paraszt méltányos föltételek mellett keresztülvitt állami kényszerkisajátítás alapján kap földet, (egyes üzemi ágakban talán a kollektív földbérlet formájában) ha állami és szövetkezeti támogatással a megfelelő fölszerelés birtokába jut és ha minden lehető eszközzel az állam és a község a népies kultúra magasabb fokát terjeszti el: csakis akkor remélhetjük, hogy csakugyan egy fejlettebb gazdasági kultúra alapjait rakjuk le.* Lehet, hogy kényszerkisajátításra nem is lesz szükség. Lehet, hogy az igazságosan keresztülvitt progresszív földadó — a mai megfordítottan progresszív helyett — a hitbizományok eltörlésével kapcsolatban elegendő lesz arra, hogy a nagybirtok önmagát tömegesen parcellázza, még pedig a parasztra nézve rendkívül kedvező föltételek mellett, hisz tudvalevő, hogy már ma is a nagybirtok csak a rendkívül igazságtalan adórendszer és vámpolitika, valamint egy egész sereg más hatalmi Liebesgabe alapján képes exisztálni. A földkérdés megoldása azonban egymaga nem elegendő: a modern gazdasági fölszerelés, iskola, hitel, közlegelő, erdő stb. stb. nyújtása rengeteg összegekbe kerülne, melyeket a mai Magyarország nem képes előteremteni. A polgári Magyarország azonban igen: Eszköze erre a radikális adópolitika és a kártalanítás nélkül keresztülvitt s az egyház összes javait felölelő szekularizáció lesz. Ezek mellett a termelőerők emelkedése kezdettől fogva hatalmasan érezhető lesz. Hisz ne feledjük: a paraszt mai izoláltsága s jogi és gazdasági elnyomottsága dacára még a jelenlegi hajmeresztő uzsoraparcellázás mellett is többnyire boldogul. Ez a nagyarányú földbirtokpolitika magában foglalja az iparfejlesztő politika legfontosabb részét. Ennek második része a mai, a nagybirtokot istápoló vámpolitika megfelelő átalakítása lesz. Az ország, mely termelő erőit ekként felszabadította, szükségkép demokratizálni fogja egész alkotmányát és minden intézményét. Mindenekelőtt a vármegyét és a községi életet fogja átadni a népnek a mai oligarchikus feudális szervezet romjain * Az orosz agrárkérdést illetőleg-, mely ország struktúrája sokban hasonló a miénkhez, az „orthodoxnak” nevezett és a mezőgazdasági nagyüzem fölényét hirdető Karl Kautsky nem habozott a parcellázást ajánlani az orosz ipari proletariátusnak. A magyar polgári demokrácia a fortiori csak ezt az utat követheti. (Die Agrarfräge in Russland, Die neue Zeit, 1905. dec. 20. szám.)

641 az általános, titkos választójognak alkalmazásával a közélet minden fokán. Egy további lépés az ingyenes, állami, vallásoktatástól ment iskola lesz. Mindezzel együtt a nemzetiségi kérdés el fogja veszteni méregfogát abban a pillanatban, melyben az állami törekvés főtárgya többé nem az oligarchia biztosítása, hanem a nép gazdasági, közigazgatási és kulturális igényeinek kielégítése lesz. Földet adni a nemzetiségi parasztnak és szolíd, uzsoramentes hitelintézeteket (miként a magyarnak), jó állami iskolát saját anyanyelvű tanítással, becsületes, a nép nyelvét tökéletesen értő közigazgatást és bíráskodást a nemzetiségi középosztálynak arányszámát megillető felhasználásával — s a legfontosabb lépés megtörtént a nemzetiségi béke megteremtésére. Az országnak ilyen demokratizálódása, mely a polgári rend alapjait lerakná, szükségkép létrehozná mindazon előföltételeket, mely negációját, az ipari proletariátust, egyre növelné és erősítené: a magasabb munkabéreket, a redukált munkaidőt, a kollektív egyezményeket, a munkásjóléti intézményeket, a sajtó, gyülekezés és egyesülés teljes szabadságát. Ezen nagy és mélyreható változások nélkül Magyarország nem válhatik — legalább is nem a saját belső erőforrásaiból — sem ipari állammá, sem jogállammá. A mai választójog és az Andrássy tervezete íaz eddigi hatalmi erőket konzerválván, lehetetlenné tesz minden komoly és termékeny törvényhozó munkát. Csakis az ország modern, produktív rétegeinek fokozott politikai érvényesülése alapján veheti ki Magyarország azt a részt a művelt népek kultúrmunkájából, mely őt dús természeti kincsei és dolgozó népe rendkívül energiájánál fogva joggal megilleti. Enélkül rohamosan zuhan le a gazdasági és szellemi züllés lejtőjén: alkalmas prédájául Gross-Österreich-nek és minden külpolitikai bonyadalomnak. Az állam léte egy naprólnapra megújuló népszavazás — mondotta Renan. Egy ilyen népszavazás a mai osztályállamra bármely pillanatban végzetessé lehet. Jászi Oszkár.

A külföld véleménye gróf Andrássy javaslatáról. A kormány és sajtója állandóan azzal érvel a nyílt és plurális választójog tervezete mellett, hogy az beváltotta a trónbeszéd amaz ígéreteit, melyek szerint a kormányjavaslata biztosítani fogja a „demokratikus eszme minden modern követelményének érvényesítését” s a „demokratikus eszme korszerű kívánalmainak megóvását”. Ez az egész füzet a tények és az adatok egész sorával bizonyítja be, hogy a törvényjavaslat nem váltja be a koronának emez ünnepélyes ígéreteit, hogy az sem nem korszerű, sem nem modern, sem nem demokratikus. Azonban lesznek olyanok, kik minket erre az ítéletre nem tartanak illetékeseknek. Azt fogják mondani, hogy a politikai küzdelem elfogultsága beszél belőlünk. Számolva tehát ezzel a várható ellenvetéssel, elhatároztuk, hogy teljesen objektív szaktekintélyekhez fogunk fordulni, akik sine ira et studio nézik a magyar dolgokat és akiknek szakbeli járatosságuk ez ügyben és lelkiismereti

643

függetlenségük vitán fölül áll: a művelt nyugat legelső szociológusaihoz és szociálpolitikusaihoz. Emez elhatározásunkban az a meggondolás is vezetett, hogy eme kiváló elmék gondolatai és tapasztalatai különös fényt deríthetnek arra a problémára, mely közvéleményünket foglalkoztatja. E célból a következő körlevelet intéztük a legelismertebb tanárokhoz, publicistákhoz és szociálpolitikusokhoz: Igen tisztelt Uram! A magyar intellektuellek, a polgárság fölvilágosodott része, a munkásság és a magyarországi nemzetiségek minden rétege évek óta éles harcot folytat az általános, egyenlő választójogért, melyben a polgári demokrácia megteremtésének legfontosabb eszközét látják. A jelenlegi kormány az általános válasstójog alapján szerezte meg a hatalmat. Most azonban harmadfél esztendei halogatás után, oly választójogi javaslattal lép elő, mely a művelt, de különösen a vagyonos elemeket kettős és hármas szavazattal ruházza fel s az írni-olvasni nem tudóknak pedig a közvetett választójog útján csakis egytized szavazatot juttat; ezenkívül a szavazás az egész vonalon nyilvános marad. Pontosabb tájékoztatóul szolgáljanak a kormányjavaslat főbb adatai: 1. Egy szavazattal bírnak azon állampolgárok, akik írni-olvasni tudnak: 1,534.332 választó. 2. Két szavazata lesz 866.267 polgárnak (1,732.534 szavazattal), nevezetesen: a) kik a középiskola négy alsó osztályát elvégezték; b) kik 20 korona közvetlen állami adót fizetnek; c) kik 5 év óta legalább egy férfiszemélyt alkalmaznak; d) kik 5 év óta egyugyanazon munkaadó szolgálatában állanak; e) kik 32 évesek, katonáskodtak és legalább 3 gyermek apjai. 3. Három szavazata lesz 217.791 polgárnak (653.373 szavazat), kik a középiskolát elvégezték,* vagy legalább 100 korona közvetlen adót fizetnek. 4. 1,270.924 analfabéta közvetett úton gyakorolja választói jogát és 127.321 közvetlen választót küld ki. Ez adatokat még két oly rendelkezéssel kell kiegészítenünk, melyek nélkül az ember nem nyerhet tiszta képet a törvénytervezetről: a) Minden szavazati jogosultság előföltétele az egyévi helyben lakás. Ez — a hivatalos törvénymegokolás szerint — a munkásosztályra nézve 100.000 szavazat veszteséget jelent. b) Úgy cselekvő, mint szenvedő választójogukat elvesztik azok, kiket állam-, osztály-, nemzetiségi- vagy vallás ellen való izgatás bűntetteért, illetőleg vétségeért elítéltek. *** Ε törvényjavaslatban a magyar demokrácia egész küzdő tábora Magyarország jövő fejlődésének komoly veszélyét látja. A Huszadik Század szerkesztősége — amely folyóirat immár tíz esztendeje dolgozik a modern társadalomAz említett, szellemi cenzus alapján 2 vagy 3 szavazattal bíró választók hozzávetőleges száma 138.617; szavazataik száma 375.851.

644 tudományi és szociálpolitikai eszmék terjesztéséért és amely a 2000 tagot számláló Ίársadalomtudomanyi Társaság szemléje — feladatává tette, hogy a kormány és sajtója által terjesztett célzatosan kiélezett érvekkel szemben melyekkel azt akarják igazolni, hogy a tervezet a modern társadalomtudomány és demokrácia elvein épült fel, a művelt világ legnevesebb szociológusainak és szociálpolitikusainak befolyasolatlan véleményét kérje ki e fontos nemzeti ügyben. Körkérdésünk rendezésénél abból a felfogásból indulunk ki, hogy egy 20 millió lelket számláló, Európa szívében lakó nép politikai szervezetének ily mélyreható reformja, nemcsak e nép életkérdése, hanem közvetve az összes többi országok nemzetközi viszonyait és belső fejlődését befolyásolja. A tudomány és demokrácia eme nemzetközi szolidaritására támaszkodva, ama reményünknek merünk kifejezést adni, hogy nem fogja megtagadni nagyrabecsült és fontos válaszát az itt részletezett kérdésekre: 1. Mit tart Ön az általános, egyenlő és titkos választójog hatásairól a népek gazdasági és kulturális előmenetele szempontjából? Szükségesnek véli-e e rendszer javítását? Ha igen, állhat-e ez a javítás a pluralitásban és a nyílt szavazásban? 2. A kormány javaslatát azzal indokolják, hogy a pluralitás az osztályellentéteket enyhíteni fogja és érvényre fogja juttatni az alsóbb osztályok jogos igényeit. Jogosultnak hiszi-e ezt a véleményt? 3. Miként gondolkodik a nyilt szavazás erkölcsi hatásairól? Midőn még arra kérjük Önt, igen tisztelt Uram, hogy nagybecsű válaszát lehetőleg mielőbb közölje velünk (a körkérdés eredményeit ugyanis a Huszadik Század decemberi számában, valamint e szám külön német * kiadásában akarjuk közzétenni) előre is köszönetet mondunk, hogy szíves volt egy egészséges és erőteljes közvélemény kialakításához hozzájárulni. (Dátum és aláírás.)

Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy a férfiak, kiket e körkérdésünkkel fölkerestünk, a modern demokrácia legkülönbözőbb árnyalataihoz tartoznak: a liberálistól az anarchista szárnyig. Minden egyoldalú pártszempont távol volt a nevek megválasztásában*: velünk ellentétes meggyőződésű egyéniségeket is megkérdeztünk, akikről tudtuk, hogy bár tőlünk eltérő módszerekkel, de őszintén a nép javát és nem a hatalmasok érdekeit szolgálják. így tehát a válaszaikból leszűrődő tanulság joggal tekinthető a nyugati demokrácia megnyilatkozásának és közvéleményének. * Időközben a német fordítás helyett a franciára határoztuk el magunkat, mint amely valószínűleg a munkálatnak nagyobb publicitást fog szerezni. A szerk.

645

Az alábbiakban egész terjedelmükben adjuk a nyert válaszokat (csak a megszólításokat és udvariassági formulákat hagyva el) a beérkezés sorrendjében.* Íme a válaszok: ALFRED FOUILLÉE, az Institut de France tagja, a francia társadalomtudomány nesztora: 1. A demokratikus államrendben a határozás joga a többségé, de a képviselet és ama joga, hogy szavát hallassa, mindenkié. A szavazásra tehát mindenkinek van joga. Különben az általános választójog a nemzet szempontjából a szellemi és gazdasági haladás eszköze, mivel az összes polgárokat arra kényszeríti, hogy értelmüket teljesen kifejtsék érdekeik és jogaik szolgálatában. 2. Az általános választói jog csak akkor szabad, ha feltétlenül titkos. A nyílt szavazás a megfélemlítés oly eszköze, melyet gyűlöletesnek kell neveznünk. Szükségszerűen leszállítja a közerkölcsiséget, mivel gyávaságra, hazugságra, a lelkiismerettel való minden megalkuvásra, a hatalmasokkal szemben való minden szolgalelkűségre kényszerít. 3. Elméletileg kétségtelenül megokolható a többes szavazati jog, ha azt az érdemnek, a képzettségnek, a több személyt képviselő családapai minőségnek adjuk meg, de sohasem a vagyonnak. Felesleges több szavazatot adni oly embereknek, kik a vagyon kiváltságát élvezik. Ε kiváltság már elegendő befolyást biztosít. Nem szabad a szegények szavazási jogát elkobozni, vagy megszorítani, mivel így elvesztik jogaik érvényesítésének egyedüli eszközét. Gúny és álszenteskedés amaz állítás, hogy így kedveznek a nép követeléseinek. Az akaratnyilvánítás megengedésének nem az a módja, hogy betömik a szájukat. Az osztálygyűlöletet is csak növelik a némelyeknek adott s másoktól megvont kiváltságok. Gyakorlatban a többes szavazati jog önkényes jellege miatt majd mindig kiváltságokban csúcsosodik ki. Legkevésbbé kockázatos eljárás az, ha mindenkinek egyforma szavazati jogot adunk, kötelességévé téve mindenkinek, hogy erkölcsileg és polgárilag képezze ki magát. 4. Vajjon a mondottak azt jelentik-e, hogy az általános és * Nagy sajnálatunkra, — tipográfiai és időnyerési okokból — kétféle betűt kellett használnunk. A levelek eredeti szövegét francia kiadásunkban teszszük közzé. A szerk.

646 egyenlő szavazati jog mai alakjában nem szorul javításra? Nem. Hogy a kisebbség kiváltságát ne vezessük be, szükséges, hogy az általános választói jog egyúttal arányos legyen. Ez egyedüli módja annak, hogy mindenkivel szemben igazságosak legyünk és az elitnek biztosítsuk a parlamentbe való bejutást. Végső elemzésben tehát lajstromos szavazati jogra van szükség, arányos rendszerrel és titkos szavazással. Ez utolsó szempontból legegyszerűbb a belga rendszer. A szavazatszedő-bizottság elnöke minden választónak a jelöltek teljes lajstromát adja át és egy megenyvezett borítékot bocsát rendelkezésére. A szavazó egy elkülönített szobába megy és ott ceruzával aláhúzza jelöltjének nevét. Ezután a lajstromot borítékba teszi, azt maga leragasztja és az urnába dobja. A csalás lehetetlen. Ezenfelül e rendszer nagyrészt kizárja azokat, kik nem tudnak olvasni. De bárhogy legyen is, a szavazás titkossága őszinte voltának egyedüli biztosítéka. Hasonlókép arányossága az általános szavazati jog egyedüli valóságos biztosítéka. Ismétlem: a demokrácia sem a kisebbség, sem a többség kormányzata, hanem az összesség kormányzata. II. EMIL REICH, a bécsi egyetem tanára, a művészeti szociálpolitika egyik úttörője: Mielőtt kérdésére válaszolok, be kell vallanom, hogy az emberi problémáknak csak relatív és nem abszolút, minden időre érvényes megoldásait ismerem, amelyek talán inkább hasonlítanak a legkisebb bajhoz, mint a legfőbb jóhoz. Az ideális választójog az volna, amely az erkölcsileg és szellemileg legmagasabb színvonalon álló embereknek, a nem különbsége nélkül, nagyobb befolyást biztosítana, mint az erkölcsileg és szellemileg kevesebbet érőknek. Azonban nincs módunkban az erkölcsi nagyobb értéket statisztikailag kimutatni és még a szellemi érettség megállapításához is az iskolai bizonyítvány hiányos kritériumára szorulunk, mely még kevésbbé kielégítő, mivel az erkölcsi és szellemi fejlődés az egyeseknél nem szokott párhuzamosan haladni, így még annak a szemében is, aki nem minden pontban demokrata, az összes fennálló választórendszerek közül az általános, egyenlő és titkos választójog látszik olyannak, melynek legkevesebb hiánya van; tapasztalataink is amellett tanúskodnak, hogy kedvező hatásai, amelyeket a népek gazdasági és kulturális haladására gyakorol, a kedvezőtlen hatásokat, amelyektől egy emberi intézmény sem ment, messze túl-

647 haladják. Felébreszti és megerősíti a felelősség érzését mindenért, ami az országban történik. Mindenkit kényszerít arra, hogy foglalkozzék az állami közösség nagy problémáival és már ezáltal is kultiválón és ethikusan hat. Egy javítást azonban szükségesnek tartok: a két kamararendszert, amelynél a képviselőházat az általános, egyenlő, közvetlen választójog alapján (lehetőleg az arányos választójoggal), míg a főrendiházat háromnegyedrészben ugyanazon választójog alapján, de az összesített választók élethivatásuk szerint, egynegyedrészben pedig a műveltebbek kiváltságos választójog alapján választották meg. A birtok vagy a születés kiváltságai civilizált állam választójogában képtelenségek. A szavazás nyilvánossága a csekély véleménykülönbségek demonstratív hangsúlyozása folytán gyakran alkalmas arra, hogy a tárgyi ellentéteket személyesekké élesítse és azokat elmérgesítse, még gyakrabban azonban veszélyezteti a választás szabadságát és egyenesen közvetlen vagy közvetett szavazatvásárlásra csábít, amely titkos szavazásnál sokkal inkább elkerülhető. A pluralitás Belgiumban igen rossznak bizonyult és veszedelmes utcai harcokat idézett elő. Bár Magyarországot megkímélnék ettől! Az osztályellentéteket a pluralitás viszi csak igazán a köztudatba át a vagyonosak többes szavazata által, még pedig a legizgatóbb formában. Ellenben a kor és műveltség kiváltságolása, mint kisebb igazságtalanság, kevésbbé gyűlöletes, ha nem ölt túl durva formát. Ennélfogva, legfeljebb tíz éves átmeneti időre, védelmezni lehetne az analfabéták korlátozott szavazatát; azonban annak a számításnak, mely szerint tíz ember, mert nem tud írni-olvasni, csak annyit nyom, mint egy, aki e szerény művészet felett rendelkezik; mely egy embert, aki 20 korona egyenes adót fizet, többre tart, mint tizenkilenc szegényt, aki nem járt iskolába és egy végzett középiskolai tanítványnak annyi értéket tulajdonít, mint harminc analfabétának: igazán a legmélyebben felháborítóan kell hatnia. Az egy éves állandó lakóhely is, amely községi választásoknál helyénvaló lehet, állami választásoknál értelmetlen és egyoldalúlag gyűlölködő. Ha a pluralitást, akár csak mint átmeneti rendszert is, támogatni akarják, sokkal szerényebb határok közé kell azt szorítani. Körülbelül egy szavazatot lehetne adni az analfabétáknak, másfelet mindenki másnak, kettőt azoknak, akik középiskolát végeztek. Untig elég, ha föltesszük, hogy egy kevés iskolai műveltség félszer bölcsebbé és jobbá tesz, míg más nagyobb műveltség kétszer olyanná. A félszavazat nem okoz nehézséget, a választási eredmény összeadása tart csupán kissé tovább. Az adófizetés a legrosszabb mértéke a politikai érettségnek, különben is a szegényebbek aránylag többet fizetnek közvetett adókban. Az erkölcsi eredmény akkor volna

648 legnagyobb, ha a túlságos rég óta és túlságos nagyon kiváltságosak hamar és határozottan lemondanának elavult kiváltságaikról, amelyeket sokáig úgy sem tarthatnak fenn. Egy választójog azonban, amely az általánosság örve alatt a választók 28%-ának legalább 59% szavazatot biztosít, és ezzel az alsóbb osztályokat minden reményüktől megfosztja, hogy a parlamentben a többséget megszerezzék, a csalódot” taknál heves elkeseredést fog előidézni és így az ország jövőjére káros hatással lesz. Ez a választójog erkölcstelen és elmaradott. Csakis az általános, egyenlő és titkos választójogával bizonyíthatja be manapság minden állam Nyugat-Európával való egyértékűségét. III. KARL KAUTSKY, a Neue Zeit főszerkesztője, a német szvciáldemokrácia tudományos vezére: Sajnálom, hogy időm nem engedi, hogy kérdéseire részletesen válaszoljak. Csak azt mondhatom, hogy mindazt, amit a többes választójog érdekében mondanak, üres fecsegésnek tartom. A proletariátusnak s egyáltalán az egész népnek erőszakos leigázását jelenti, épúgy, mint a nyilvános szavazás. Mindkettő nem más, mint egy reakcionárius és csődöt mondott arisztokrácia eszköze arra, hogy az államhatalmat továbbra is a néptömeg kiszipolyozásának szolgálatába helyezze. Sajnálom, mint mondám, hogy időm nem engedi a mondottakat megokolnom. Ez azonban már oly gyakran és oly találóan megtörtént, hogy csak sokszor mondottat ismételhetnék. IV. FERDINAND TÖNNIES, kieli egyetemi tanár, a német társadalomtudomány egyik vezérlő képviselője: Az elém terjesztett kérdésekre következőket válaszolom: 1. A tapasztalat tanítja, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog hatása a népek gazdasági és kulturális haladására túlnyomó mértékben kedvező. Azáltal, hogy megélénkül a politikai érdeklődés, úgy látszik, mintha az egész szellemi tevékenység nagyobb és élénkebb lenne. Eme rendszer javítását nem tartom szükségesnek, de lehetségesnek és kívánatosnak az arányos választójog, és nem sok idő múlva a női választójog irányában. Emellett a magasabb korhatárnak — betöltött 30-ik életév — gyakorlatilag talán kevés jelentősége, de nagy ethikai, tehát közvetett értéke volna, amennyiben azt a felszólítást tar-

649 talmazná, hogy a gyakorlandó választójogra kellőképen előkészüljenek. Azonban megfelelő állampolgári tanítás minden iskolában már a korábbi politikai nagykorúságot is jogossá tehetné. A többes választójog és a nyilvános szavazás nem korrektúrája, hanem karrikaturája az állampolgári egyenlőség nagy gondolatának, amely az általános választójogot jellemzi és amely népnevelési hatást gyakorolhat, úgy a felsőbb, mint az alsóbb osztályokra. 2. A többes választójog pedig az osztályellentéteket nem enyhíti, hanem azokat kiélesíti. Az intelligencián alapuló cenzus nem egyéb, mint elburkolt vagyoni cenzus. A valódi politikai értelmet nem lehet megmérni, ép oly kevéssé, mint ahogy nem lehet megmérni az egyes bírók bírói eszét az esküdtszékben, vagy bármely testület valamelyik tagjának belátását. Ha Magyarországnak 1,270.924 polgára van, aki írni-olvasni nem tud, akkor az alsó néposztályok jogosan követelik, hogy ezt a szégyent töröljék el királyságukból. Ha emellett még politikailag is helotákká alacsonyítják le őket, úgy nyilvánvalóan megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy eme s más jogos követelésüket érvényre juttassák. Minden politikai lealázás a tömeget törvénytelen utakra taszítja: az utcára. 3. A nyilvános szavazás erkölcsi hatását végleg diszkreditáltnak tartom. Windhorst, centrumpárti képviselő 1873. november 26-án beismerte, hogy erről szóló nézeteit kénytelen volt megmásítani. A tapasztalat, hogy mikép befolyásolhatják Poroszországban a nagybirtokosok, a kormány és a gyárosok a választókat, megtanította őt: „túl sok volna, ha azt követelnék az emberi természettől, hogy ily terrorizmusnak ellenálljon”. A porosz képviselőház ugyanazon az ülésén von Mellierkrod képviselő beszélt egy nagy urasági birtokról, „ahol az embereket, akikben megvolt meggyőződésük bátorsága, elismerésképen, szolgálati viszonyuk felbontásával jutalmazzák”. De ez mindenütt, mindennapi tapasztalat, ahol nyilvános népválasztás van. A nagy uraknak csak akkor kellene megengedni a nyilvános szavazást, amikor klubbjaikban a nyilvános szavazást fogják bevezetni. V. ACHILE LORI A, turini egyetemi tanár, a modern szociológia egyik úttörője: Sietek kérdőívére válaszolni, annál inkább, mivel a felvetett kérdésről nagyon megállapodott és régi nézeteim vannak. 1. Azt hiszem s azt hittem régtől fogva, hogy a szavazás minden büntetlen polgárnak elvitázhatatlan joga s így a kormány

650 őt ettől törvényesen meg nem foszthatja. Meglehet, hogy e választási rendszer eleinte, öntudatlan vagy tapasztalatlan választók kezében, tévedéseket szülhet, de ép a választási jognak gyakorlása szükségszerűleg hozzájárul e gyermekbetegségek kiküszöböléséhez. A szabadság, íme ez a népek nevelője; királyi út, mely a polgárerényhez és a politikai érettséghez vezet; kívüle nincs más mint az örökös gyermekség s az elméket mindörökre pólyába szorító csecsemőkor. Megértem ugyan — bár nem helyeslem — hogy a néptől szavazati jogát megtagadják: ez a reakció eljárása, de legalább egyenes és tisztességes eljárás. De amit nem értek meg, ami a leggonoszabb rablás, az abból áll, hogy a népnek névleg meg adják szavazati jogát, hogy aztán a gazdagoknak osztott pluráris szavazattal ezt rögtön megbénítsák és megsemmisítsék. — Ez a kodifikált hazugság; ez a furfangnak és a csalásnak a kormány által való megalapozása. 2. Kétségtelen, hogy a szavazásnak bármily megszorítása a szociális reformnak kedvező mozgalmak elé leküzdhetetlen akadályokat gördít. Tényleg, a történelem bizonyítja, hogy minden demokratikus újítást a szervezett és a törvényhozó gyülekezetekben képviselt népies osztályok erőszakolták ki a kormányoktól. Vagyis a felsőbb osztályok politikai monopóliuma minden jövendő társadalmi újításnak s a szegény osztályok felszabadításának sírkövét jelenti, vagyis a legszomorúbb módon veszélyezteti a társadalmi békét s felcsigázott és kiélezett osztályütközésekre vezet. 3. A nyilvános szavazás minden választói szabadságnak megtagadása, a választónak politikai alárendeltsége munkaadójával s mindazokkal szemben, akiktől a gazdasági társadalomban függ. A múlt század elején Angolországban a választás nyilvánossága ellen megindult küzdelem feltárta e rendszer összes szégyenletes, és reakcionárius árnyoldalait s elvehetne minden tisztánlátó népnek kedvét e rendszer visszaállításától. VI. J. CASTBERG, Norvégia igazságügyminisztere: Az általános választójogot a férfiaknak 1898-ban adták meg Norvégiában; csak egy szavazattal bír minden választó; szavazójoga van minden 25 éven felüli férfinak, ki jelenleg a választókerületben lakik, ki az utolsó évben nem részesült szegény-segélyezésben vagy ki nincs büntető ítélet alapján a polgári jogoktól megfosztva. A sza-

651 vazás szigorúan titkos. Ez a rend már a Storthing-választásoknál gyakorlatban volt és teljesen jónak bizonyult. Különösen minden párt elismeri, hogy az általános választójog a nemzeti politikának a Svédországgal való unióval szemben hatalmat és erőt adott, ami a nemzeti feladat keresztülvitelét lehetővé tette, amennyiben az egész népet felölelte. A választójogot a Storthing-választásokhoz a nőknek tavaly adták meg, de még nem alkalmazták. Kérdéseire válaszolni bátorkodom: 1. Az általános és titkos választójog — one man, one vote — csak javára lehet a nép intellektuális és gazdasági előmenetelének. Ezen választójognak valamilyen elvi vagy lényeges korlátozása nem ajánlatos. Különösen elvetendő a többes szavazat vagy a nyilvános szavazás rendszere. Országunk tapasztalatai szerint a szavazásnak szigorúan titkosnak kell lennie, hogy a választás igazságos és szabad eredményét biztosítsa. Mi mind a két rendszert alaposan vizsgáltuk meg és régóta áttértünk a titkos szavazásra. 2. Oly választójogi rendszer, mely a társadalom vagyonosabb rétegeinek többes szavazati jogot biztosít, bizonyára nem képes a népesség különböző osztályainak társadalmi és politikai ellentéteit mérsékelni, vagy az alsóbb osztályok jogos követeléseit kielégíteni. 3. A nyilvános szavazás veszélyezteti a közélet tisztaságát. Könnyen arra csábítja azokat, kik erkölcsileg és gazdaságilag gyöngék, hogy meggyőződésük ellen szavazzanak és lehetővé teszi azon lelkiismeretleneknek, kiknek gazdasági hatalmuk van mások felett, hogy ezáltal jogtalan befolyást gyakorolhassanak. A titkos választás meggátolja minden egyes választó szavazásának ellenőrzését és biztosítja a választók önállóságát és becsületességét. VII. ERNST MACH, ny. bécsi egyetemi tanár, a császári akadémia tagja, egyike a legnagyobb élő természettudósoknak és filozófusoknak: Nem vagyok politikus, tehát a Magyarországon tervezett választójogi reformot illető kérdéseire nem egykönnyen felelhetek. Azonkívül nem ismerem Magyarországot és nyelvét. De mivel élénken érdeklődtem az analóg osztrák reform iránt és mivel az illető tárgyalásoknál bizonyos tapasztalatot szereztem, tehát nem akarok elzárkózni egyéni nézetemmel: 1. Első kérdésére vonatkozva, teljes meggyőződéssel mondhatom: az egyetlen intézmény, amely megfelelő, a kultúra hala-

652 dásával arányos népképviseletet biztosít az általános, egyenlő, közvetlen választójog, titkos szavazással. Minden úgynezett javítás, legyen az akár pluralitás, akár nyilvános szavazás útján, annyi, mint az általános, egyenlő választójog megsemmisítése illetőleg korrumpálása. 2. Nem tudom belátni mikép lehetne így az osztályellentéteket enyhíteni és a jogos követeléseket érvényre juttatni. Valóban, ha az ellentétek nem nyilvánulhatnak, ha a követelések el sem hangozhatnak, akkor tényleg enyhítésnek tűnhetik fel ez az eljárás. 3. A harmadik pontra már 1. alatt megfeleltem. A legnehezebb az analfabéták kérdése. Itt minden a viszonyok pontos ismeretétől függ, amely nekem nem áll rendelkezésemre. Hiszen merülhetnek fel kétségek, vájjon lehet-e egyenlőnek tekinteni az analfabétát, aki csak nehezen képes elfogulatlan ítéletre és önálló véleményre, más polgárral; de neki 1/10 szavazatot adni, amely fölött még csak nem is szabadon, hanem csak presszió és felügyelet alatt rendelkezhetik, ezt az általános egyenlő választójog kigúnyolásának tartom. Semmiféle műveltségi különbség sem oly mérvadó mint az, amely az analfabéta és az írni-olvasni tudó között áll fenn. Ezért a szavazati érték fokozatát 1-től 3-ig, adó és műveltség szerint, már egyáltalán nem vagyok képes megérteni. A magasabb műveltség és állás, a parlamenti túlsúly révén úgyis eléggé érvényre fog jutni. Kívánom, hogy sikerüljön Önöknek az általános, egyenlő, választójogot, „javítatlanul” érvényre juttatni. VIII. RUDOLF GOLDSCHEID, a bécsi szociológiai társaság elnöke: Ma az összes tudományok, főképen a történelmi ismeret egyik legbiztosabb eredményének kell tartani azt, hogy az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog korunkban a népek versenyképességének nélkülözhetetlen előföltétele a hatalomért való nemzetközi küzdelemben. Ε jog megadása nemcsak azért szükséges, hogy a munkásosztály érdekeit az államban képviselhesse, hanem azért is, mert csak az az állam nem marad jólétben és hatalomban a szomszéd államok mögött, mely alkotmányát a legmodernebb szellemben alakítja át. Ezt semmi sem bizonyítja inkább, mint Németország emelkedése és Oroszország hanyatlása az utolsó évtizedekben. Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog, melyet minden korlátozás és jogelcsavarás

653 nélkül minden nagykorúnak és épelméjűnek megadnak, az állampolgári nevelésnek legfontosabb részét képezi s az iskolai képzettség elengedhetetlen folytatásának tekinthető. Iskolakötelezettség és választójog kiegészítik egymást és együtt alkotják meg az egészséges tömegkultúra egyetlen megbízható alapját; viszont egyedül ez a tömegkultúra kezeskedik a gazdasági versenyképességért. A pluralitás nem tekinthető az általános választójog hasznos javításának; ellenkezőleg, annak megtagadását jelenti. A történelem ezt is kétségtelenül beigazolta. Az emberi természet önzésének megrögzött és a történelmi múlt által kimélyített szűkkeblűsége a birtok és a képzettség kiváltságolása mellett mindig és mindenütt arra vezetett, hogy a kiváltságos kisebbségek kíméletlenül a közre ártalmas előnyök biztosítására törekedtek. A vagyon és műveltség uralma sehol sem váltotta be azt, mit tőle vártak. Ellenkezőleg azok, kik a műveltséget és a vagyont élvezték eddigelé, mindig haszonleső önérdekeik fegyveréül használták ezt az előnyt a létért való küzdelemben. Az ember még nem oiy természetű ma, sem nincs arra nevelve, főkép nem a valóság által, hogy érzéke legyen felebarátai szükségletei iránt. Ezért az emberi szükségletek kielégítésére csak az esetben van kilátás, ha ezek a népképviseleti testületben majd megfelelő kifejezésre találnak. Alkotmányosan kormányzott országokban a népességnek csak azon rétegei érdekében történik valami, melyeknek szavazatai szerepet játszanak a választásoknál. Csak az, ki csorbítatlan szavazatát adhatja le, adhat valamit, ha nincs is semmi más egyebe, a politikusnak. Semmiért az ember az életben, sajnos, semmit sem kap. Ez az az ok, mely végre azt a belátást is ki fogja kényszeríteni, hogy a család fejlődése és egészsége érdekében a nő választójoga is szükséges. A pluralitás a választójogot épen a legérzékenyebb helyén találja. Igazi jog helyett esupán látszatát kelti a jognak, mi által különösen izgatóan hat. Kulturjogállam helyett papírból való jogállamhoz vezet; ahol az igazságosság ércfalainak kell állania, ott eltolható papirosfalakat emel. A korlátlan, általános, egyenlő és titkos választójog követelése azonban korántsem pusztán az emberiességnek, avagy az igazságosságnak a követelménye, Viruló fejlődés előfeltételét képezi, az emberek minőségét emeli, új termelésnek és új fogyasztásnak teremt lehetőségeket. Csak az a kultúrnép, mely minden ízében magas színvonalon áll, léphet fel tartós sikerrel a világpiacon és szerezhet nemzeti sajátosságainak általános nagy tekintélyt. Főképen a monarchiában Magyarország fogja rövid időn belül gazdasági és a politikai hatalmában káros következményeit érezni annak, ha elmulasztja magát a kor magaslatán álló alkotmány-mechanizmussal idejekorán ellátni. Ezzel nem-

654 csak a monarchiában elfoglalt állásának fog ártani, hanem azt is el fogja érni, hogy a hátramaradt Magyarország által akadályozott és a vele való folytonos viszálykodások által kifárasztott monarchia, nem érheti el a hatalmak versenyében azt a pozíciót, melyet elfoglalni hivatva volna territoriális birtoka és népességének tehetsége alapján. Csak az állam összes nemzetiségeinek legintenzívebb kifejlődése teheti képessé a közöttük legtermőképesebb nemzetet arra, hogy a nemzetközi tekintély legmagasabb fokára emelkedjék. Különösen az analfabéták állampolgári mellőzését kell a fejlődés szempontjából elítélni. Az állam az oka, hogy analfabéták vannak; hogyan szabad az ő mulasztásos bűnéért még ezeket meg is büntetni. Ez az igazságtalanság megkettőzése. Ha majd az analfabétáknak is teljes választójoguk lesz, akkor rövid időn belül nem lesz több analfabéta. Egyedül ennek az útján fog az összesség annak tudatára ébredni, mily erősen ártalmára van az államügynek az analfabéták nagy száma. A kormány által javaslatba hozott és a pluralitással és sok egyébbel elrontott választójog Magyarország és ezzel Ausztria fejlődését is évekre meg fogja kötni. Fontos lehetőségeket, melyek ma már megvannak, nem használ ki ez a javaslat, ezáltal azt fogja elérni, hogy Magyarország az általános fejlődésben messze el fog maradni — gondoljunk csak az egész Kelet sorsára — anélkül, hogy erre valamely belső szükségesség kényszerítené. Minden történet azt tanítja, hogy a kultúrának és hatalomnak nincs nagyobb akadálya, mint kicsinyes szűkkeblűség partikularisztikus okok miatt, mint félelem a népjogok kiterjesztésétől. Az összes állampolgári jogok, melyeket megadunk, idővel állampolgári kötelességekké lesznek, melyekre bensőleg rátermettekké igyekeznek lenni az emberek. Ezen választójogban és a ma is fennállóban általában legerősebben a nyilvános szavazást kellene elítélni. Ennek elmaradhatatlan következménye a lelkiismeret legnyomasztóbb leigázása volna és oly erkölcsi romlottságot létesítene, mely alulról felfelé szükségkép az egész népet megmérgezné. Csak egyet ne felejtsünk el: a széles népességrétegek a nemzet elitjének organikus tartalékát képezik. Aki a széles tömegeknek nem akar annyi kultúrát adni, amennyi csak lehetséges, az saját organikus tartalékát mérgezi meg. Ezért nemzetpolitikai szempontból csak a legelőrehaladottabb alkotmány okos. Minden más rendszabály kamatok helyett tőkéből való élés, melynél a jelenlegi látszólagos előnyök nemsokára a legkegyetlenebbül megbosszulják magukat. Bátorság a szabadsághoz; bátorság a nagylelkűséghez; bátorság a kultúrához; erős és tartós á l l a mh a t a l o mn a k e z a l e g j o b b r e c e p t j e .

655 IX. WALTER CRANE, a modern iparművészet és eszthétikai szociálpolitika egyik legnagyobb képviselője: Levelére és kérdéseire, melyekben nézetemet kéri ama pontokra nézve, melyeket ön kormányuk választási törvényjavaslatával kapcsolatban felhoz, sorjában a következőket felelhetem: 1. Azt mondhatom, hogy az „általános, egyenlő és titkos választójog” nagyfontosságú minden nép „gazdasági és szellemi haladására”nézve. Pártolom a felnőttek választójogát— mert a nép képviselete csak akkor lehet teljes, ha minden nő és férfi polgárként szavazhat. Kifogásolok bárminő plurális szavazást, de azt hiszem, hogy a Ház tagjaira való szavazás úgy volna módosítandó, hogy a népnek legteljesebb képviseletét biztosítsa, az aránylagos képviselet elve alapján, melynek helyességét nálunk ma már mindenki elismeri. 2. Nem hihetem, hogy ily megszorításokat és korlátozásokat tartalmazó javaslat a munkásosztályt kielégítse. 3. A szavazat birtokának és gyakorlásának a helyes polgári öntudat és személyes felelősség érzését kellene kifejlesztenie, mert a szavazó nőnek vagy férfinak azt kellene éreznie, hogy az állam felépítésénél vagy a társadalmi szervezet megújításánál segédkezik s hogy az általuk védett emberek és módozatok nemcsak a maguk, hanem országuk és jövőjük biztosítékai. Bármely ország jólétének mértékéül lakói többségének állapotát tartom és nem igazságos vagy tökéletes az oly választási rendszer, mely nem a többség akaratát fejezi ki. X. GEORGES RENARD, a College de France tanára, a francia társadalomtudomány egyik vezéralakja: Ama törvényjavaslat, melynek ötletéből ama kitüntetésben részesít, hogy nézetemet kérdi, kétségtelenül az álcázott, még pedig rosszul álcázott plutokrácia megteremtésére irányuló kísérlet; végeredményben a nemzet sorsát a gazdagok kisebbségének kezébe teszi le, mivel a nagyobb adót fizető, avagy a közép- vagy felsőbbiskolai képzettséggel (mely jelentékeny költség nélkül el nem érhető) bíró polgár a közügyek intézésében annyit fog nyomni, mint két vagy három polgártárs. Ezenfelül tág kaput nyit a kormány önkénynek,

656 mivel a Franciaországban 1850. május 31-én az akkor „ronda tömegnek” nevezett osztály leigázására megszavazott szerencsétlen törvény mintájára megengedi, hogy az egyévi lakhely jogcímén és a polgári jogok elvesztését kimondó büntetések sokszorosításának segítségével jóformán mindenkit eltehessenek láb alól, ki a függetlenség gyanújába keveredik. Azoknak, kik a régi cenzusos rendszer ez újabb kendőzött kiadását ajánlják, legalább volna annyi bátorságuk, hogy annak reakcionárius jellegét és célját őszintén megvallják. Mivel mindezek ellenére e rendszernek mégis akadhatnak hívei, nézetem szerint annak meghatározása és leálcázása nem elegendő, hanem még meg kell mondani, miért igazságtalan és veszélyes az. Ezt teszem most, mikor kérdéseire, föltevésük sorrendjében, válaszolok: 1. Az általános választójog alapja amaz elv, hogy bár nem minden intelligencia egyenlő, mégis minden felnőtt emberi lény jobban tudja, mind bárki más, hogy mi kell neki és hogy az ő akarata, személyisége époly tiszteletreméltó, mint a társadalom akármelyik más tagjáé. Két nagy érdeme van: Egyrészt a polgárokat politikai műveltség szerzésére, vagy annak fölfrissítésére kényszeríti, mivel mind oly kérdésekről való szavazásra hívja fel őket, melyek mindnyájuk számára életbevágóak; szükségszerű kiegészítője az egyetemes tanítás, melynek logikailag meg kellene azt előznie, de amely történelmileg követi azt, mivel az uralkodó kisebbség mindig kísértésbe jő, hogy a kormány” zása alatt levő többségét tudatlanságban tartsa és mivel a népnek előbb uralkodnia kell, hogy azután kivívja a tudás forrásainak az összes gyermekek számára, vagyoni tekintet nélkül való megnyitását. Másrészt az általános választójog magában foglalja az összeolvadás kezdetét amaz osztályok között, melyeknek szavazólapjait ugyanabban az urnában egyesíti; rázkódtatás nélkül halad a társadalmi egyenlőség felé és ép ez ama rejtett főok, melyért küzdenek ellene. De, ha igaz, hogy a társadalmak a halálbüntetés terhe alatt nem maradhatnak mozdulatlanok, úgy ép azért kell hálásoknak lennünk az általános szavazati jog iránt, mivel az a haladás szabályozója és a progresszív fejlődés eszköze. Ép ezért megfosztja az erőszakot létjogosultságától és ha nem is sikerül mindig annak meggátlása, legalább gyűlöletessé, törvénytelenné és bizonyos mértékig fölöslegessé teszi azt, mivel az erők brutális összeütközését a szavazatok békés mérlegelésével helyettesíti. Mindebből nem következik csalhatatlansága, sem az, hogy egymaga segíthet a társadalom összes bajain. Szervezni, felvilágosítani kell azt; sőt javítható is. A távoli eszmény az, hogy az összes polgárok kellően ismerjék a közéletet ahhoz, hogy közvetítők nélkül maguk hozhassanak törvényeket közös érdekeik védelmére; hogy ne

657 kelljen felségjogaikat képviselőkre bízniok, hogy egyre inkább a dolgok és egyre kevésbbé az emberek felett szavazzanak.* A legközelebbi eszmény, addig míg a képviseleti rendszer szükséges, legalább is az, hogy a szavazás a közóhajt pontosan fejezze ki, ne nyomja el a kisebbséget: lojális és valóban szabad legyen. Ezért teszi az arányos képviselet lehetővé, hogy minden nézet megnyilvánuljon a parlamentben és mindazok az újítások, melyeket a csalás kikerülése és a választó szabadságának biztosítása céljából találnak ki, megérdemlik a tanulmányozást és az elfogadást ama nép részéről, mely komoly és nem álalkotmány után sóvárog. Ellenben két vagy három szavazati jognak egy polgár személyében való egyesítése kiáltó ellentétben áll az erkölcsi személyiség egyenértékének elvével, mely az általános választójog alapja; ami pedig a nyilt szavazást illeti, az esetleg igazolást nyerhetne, ha minden polgár gazdaságilag egyenlő volna, ha a társadalom nem oszlana szegényekre és gazdagokra, munkaadókra és munkásokra, urakra és szolgákra; de jelenlegi viszonyaink között nem egyéb, mint kényelmes eszköz arra, hogy az eredményeket meghamisítsák ama nyomás által, melyet az erősek kikerülhetetlenül gyakorolnak a gyöngékre. 2. Mikor kérdéseinek másodikához érek, azon tűnődöm, hogy hogyan merészlik a szóbanforgó tervet azzal megokolni, hogy az osztály ellentétek enyhítésére alkalmas? Ellenkezőleg, én azt tartom, hogy természeténél fogva még jobban kiélezi azokat. Valóban a szegények, a munkások, a parasztok, kik óriási számuk ellenére egyáltalában nem remélhetnék nézeteik, vágyaik érvényesítését a kiváltságolt választók kisebbségével szemben, módfelett jó, békés emberek volnának, ha zúgolódás nélkül fogadnák el azt, hogy örökös tehetetlenségre kárhoztassák őket. Kissé naivnak tartom ama hitet, hogy sokáig beleegyezzenek abba, hogy kívánságaik érvényesítését kizárólag vagyonosabb polgártársaik jóakaratára bízzák. Nagyon félek, hogy az alsóbb néposztálynak a felsőbb kényére-kedvére való eme kiszolgáltatása a forradalom állapotát teremti meg majd amaz országban, mely oly könnyelmű és azt törvénnyel szentesíti. Láttuk ezt Franciaországban 1848 előestéjén. 3. Végül a nyílt szavazás, eltekintve attól, hogy, mint fentebb kimutattam, a szavazás meghamisításának igen súlyos bűnével járna együtt, még a társadalmi béke szempontjából is igen veszélyes következésekkel járna. Vajjon nem látják ama képviselőjelölt bosszúját, ki tudja, hogy bukását X. vagy Y. úrnak köszöni; a munkaadó dühét, történik.

* Mint ez

Svájcban a nép megkérdezése és indítványozási joga által

658 mely ama munkást érné, ki bizalmát megvonta tőle; a nagybirtokos bosszúját ama paraszttal szemben, ki az egész világ szemeláttára ellene szavazott? A szavazás e módja felbátorítaná az álszenteskedést és az ellenségeskedés állandó forrásává válna. A terv elejtésére ennél kisebb ok is elegendő volna. Azzal fejezem be, hogy a magyar népnek azt kívánom, ne kelljen oly választójogi törvényt elszenvednie, mely őt 60 évvel Nyugat- és Közép-Európa majdnem valamennyi népei mögé visszavetné és amely alkalmasint rövidesen veszélyes rázkódtatásoknak szolgáltatná ki. XI. OTTO BAUER, a bécsi Kampf c. folyóirat szerkesztője, Die Sozialdemokratie und die Nationalitätenfrage c. alapvető munka szerzője, a magyarországi nemzetiségi viszonyok egyik legalaposabb ismerője a következő mélyreható essayben válaszolt: A magyar állam a magyar nemesség műve. A nemes földesúri-osztály rendi állama csak addig volt lehetséges, amíg a parasztnép, melynek kizsákmányolásán alapult a földesúri kultúra, minden magasabb szellemi élettől el volt zárva és a politikai küzdelmekben nem volt része. A magyarság uralma a nemzetiségek fölött azon tényen alapult, hogy magyar vagy legalább is a megmagyarosodott földesúri-osztály uralkodott az idegen népek paraszttömegei fölött. A magyar állam nemzeti karakterét tehát szociális szerkezete indokolta. A kultúréletnek a XIX-ik században demokratikussá való tétele, mely a polgárforradalomnak a következménye, komolyan veszélyeztette ezt az egész állami épületet. De a magyar nemesség okos és áldozatkész politikával mégis megmentette azt. Azáltal, hogy a nagy forradalmi év küszöbén rendi kiváltságai egyrészéről a polgárok és parasztok javára lemondott, a reménytelen rendi forrongásból egy egész nép legyőzhetetlen fölkelése lett. A megifjodott magyar államban épen úgy megmozdultak a munkálkodó osztályok, mint más államokban; kis polgárok, parasztok és munkások. Mentül gyorsabban vonul be Magyarországba az ipar, annál gyorsabban fognak a kis polgári és paraszttömegek a nemesi földbirtokososztály uralma alól fölszabadulni, annál erőteljesebben fogja a munkásosztály osztályharcát vívni. Ezt a szociális fejlődést a paragrafusoknak még oly művésziesen kieszelt építménye sem tartóztathatja fel. A szociális fejlődés azonban nemzeti jelentőséget is nyer. Valamint a magyaroknak idegen, nem-

659 zeti uralma (nationale Fremdherrschaft) a nemzetiségek felett, következménye volt a földesúri-osztály idegen uralmának a parasztok felett, úgy a magyarság korlátlan egyeduralma nem lehetséges többé, mihelyst a nemzetiségek parasztos népéletéből önnáló nemzeti kultúra és önnálló politikai akarat nő ki. A kizsákmányolt osztályokkal együtt az elnyomott nemzetiségek is felfognak emelkedni. Ausztria, Oroszország és a Balkán-félsziget példája bizonyítják, hogy ez a fejlődés is kikerülhetetlen és semmiféle törvény által meg nem akadályozható. Ezekből a szociális és nemzeti mozgalmakból fejlődött ki az általános, egyenlő és titkos szavazás behozatalának követelése. De ezen mozgalmaknak nem a sorsa, hanem csak az alakja, melyben az végbe fog menni, függ a választójogi törvénytől. Ha a magyar földesúri-osztály ma is olyan okos és áldozatkész volna, mint őseik ama nagy forradalom előestéjén, akkor elfogadná az általános és titkos választójogot. Ezáltal egyelőre biztosítaná uralmát. Lassú organikus fejlődés formájában haladna aztán az elnyomott osztályok és nemzetiségek fölemelkedése. A magyar földesúri-osztálynak csak lépésről-lépésre kellene hátrálnia; a parlamentáris küzdelmek hosszadalmas útján, melyek ismét sokféle kompromisszumra vezetnek, jönne létre a még eddig jogtalan osztályok és nemzetek fölemelkedése. Hogyha ellenben a plurális választójog és a nyilvános szavazás által ezt az utat elzárják előttük, akkor az elnyomott osztályok és nemzetek parlamenten kívüli tömegmozgalmakkal iparkodnak majd követeléseik teljesítését elérni. Ilyen tömegküzdelmekre a lélektani hajlandóságot nem csak az teremti meg, hogy lehetetlenné teszik a nyugodt parlamentáris utat, hanem a választótörvény egyes rendelkezései is ebben az irányban fognak hatni. Ha a nemzeti és szociális idegenuralmat máskülönben elébb meg kell magyarázni, a plurális választójog azt közvetlenül szemlélhetővé teszi. A törvény, mely a zsidó gyáros vagy a magyar földesúr véleményét háromszor vagy harmincszor többre becsüli, mint egy tót munkásét, osztály és faji gyűlöletet teremt. Nincs az a szociáldemokrata agitátor, nincs az a nemzetiségi vezér, ki annyit tehetne a néptömegek fölrázására, mint ama számítások nyilvánosságra hozatala, melyekkel Andrássy gróf beakarja bizonyítani, hogy milyen kitűnően védi tervezete a vagyonosokat a munkások támadásaival, a magyarságot a nemzetiségekkel szemben. A plurális szavazójoghoz hasonlóan hat a nyilvános szavazás. Semmi sem hat olyan ingerlőleg, mint annak megfigyelése, hogy a nyilvános szavazás megadja az államnak, az önkormányzati testek felett uralkodó klikkeknek, a földbirtokosoknak és a gyárosoknak a lehetőséget arra, hogy a gazdaságilag tőlük függő egyé-

660 nek választó szabadságát elrabolhassák. Ehhez járul még az is, hogy a nyilvános szavazás bizonyos fejlődési fokon veszedelmes fegyverré lesz eredeti haszonélvezői ellen. Galíciában például, a nyilvános szavazás azelőtt persze lehetségessé tette, hogy a lengyel nagybirtokosok a tőlük függő ruthén parasztok által választassák meg magukat. De midőn az osztály- és nemzetiségi öntudat megerősödött a ruthén parasztokban, nagyon gyakran maguk a ruthén választókerületeknek lengyel kisebbségei sem mertek ruthén jelöltek ellen szavazni. A lengyelek, kik a nyilvános szavazást oly sokáig értékes eszköznek tekintették, végre maguk követelték eltörlését. Így vezetnek a plurális szavazati jog és a nyilvános szavazás a nemzeti küzdelmek élesítésére és mélyítésére. Minthogy azonban egyidejűleg a megkárosított osztályok és nemzetek parlamentáris érvényesítésének lehetőségét elrabolják, megteremtik a forradalmi tömegmozgalmakra való hajlandóságot. A koalíciós kormány választóreformja Magyarországot olyan ösvényre kényszeríti, mely kikerülhetetlenül politikai katasztrófákhoz vezet. A munkásosztályok és nemzetiségek fölemelkedése mindenkép be fog következni; ha a nyugodt parlamentáris fejlődés útját elzárják előttük, akkor ez az ipari munkások tömegsztrájkjára, a vidéki lakosság lázadásaira és irredentisztikus izgatásokra fog vezetni. Ilyen kibontakozás a magyar államra nézve annál veszedelmesebb lesz, mert KeletEurópa államalkatai korántsem oly merevek, mint a Nyugat nemzetiségileg egységes államai. Ausztria sok nehéz küzdelemmel nemzeti autonómiához küzdi ki magát. A Balkán-félszigeten minden kavarog. Oroszországban a lengyelek mellett a többi, milliókat számláló leigázott népek, kis és fehér oroszok, litvánok, lettek és esztek stb. megmozdultak. A szociális forradalmat a nyugaton, követni fogja KeletEurópa nemzeti átalakulása. Ha az elkerülhetetlen szociális és nemzeti fejlődést Magyarországon a békés útról elterelik és forradalmi irányba kényszerítik, akkor ezek a mozgalmak sokféle kölcsön hatásban fognak jutni azokkal a nagy átalakulásokkal, melyeknek más államok a színterei, akkor a politikai katasztrófákban, melyeket az uralkodó osztályok elvakultsága fog felidézni, nem kevesebbről lesz szó, mint a magyar állam létéről. XII. A. FOREL, természettudós és szociológus, az antialkoholista és nemi felvilágosítási mozgalom előharcosa: Kérdései zavarba ejtenek, mert ha tisztában vagyok a Svájcot illetőleg, mely régtől a demokráciához szokott kis ország, hol az oktatás legalább is 15 éves korig kötelező s hol majdnem ismeretlen

661 az analfabéta (a hegyeken rejtőző néhány ház kivételével csak a gyengeelméjűek között található írni-olvasni nem tudó), úgy ez épen nem áll Magyarországról, mely eddig monarchikus kormányzat és oligarchikus osztályuralom alatt állt óriási arányú analfabéta lakossággal. Ami egy országban helyénvaló, másutt korai lehet. Ezek után elmondhatom nézetemet, a fent írottak szem előtt tartásával. Ad. 1. Azt hiszem, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog a művelt népek egyedüli igazságos rendszere, föltéve, hogy a nőkre is kiterjed, kiket eddig méltatlanul és igaztalanul kizártak belőle, Új-Zélandot kivéve. Azt hiszem azonban, hogy egyelőre az analfabétákat ki kell zárni, így szoríthatók legkönnyebben az írás-olvasás megtanulására. Hogyan szavazzon értelemmel az, ki írni-olvasni nem tud? Magától értetődik, hogy első pillanatban az általános választójog ellen irányuló, következő okoskodás nagyon helyesnek látszik: „Hogyan? A tudatlan, hülye, iszákos szava ugyanannyit nyomjon a latban, mint a művelt, szorgalmas emberé, a tudósé, ki életét tanulással tölti?! A közügyek így oly általánosan eldurvulnának, hogy minden értékesebb ember kedvét veszítené és a kormány gyeplői a tudatlan és állatias szenvedélyű nép keze közé jutnának, mi hoszabb idő múlva minden társadalmi haladást gyökerében fojtana el.” Ezt a helyesnek látszó okoskodást a tények vagy teljesen, vagy részben meghazudtolták. Ugyanis azt felelem: „Minden ember ugyanazon agyagból van gyúrva. Mihelyst kiváltságosokat teremtünk, ezek jogaikkal visszaélnek, magukat magasabb lényeknek tekintik és ebből kifolyólag fényűzésben és henyélésben degenerálódnak, míg másrészt az elnyomott osztályokban felbukkanó tehetségek szabad fejlődését akadályozzuk meg. Ha ellenben mindenkinek ugyanoly jogokat adunk, ami nem jelenti, hogy minőségben egyenlősítjük őket, úgy megértetjük a szellem és vagyon kiváltságosaival, hogy felsőbbségük, melyet részben a véletlennek, részben a nekik nyújtott tanulási lehetőségeknek, részben szerencsés átöröklésnek köszönhetnek, hogy e felsőbbség már magában oly kiváltság, melyért a mások munkájának és őseik fáradozásainak vagy érdemének tartoznak hálával s hogy szent kötelességük munkában visszaadni népüknek a különleges előnyöket, melyekkel felruháztattak. Egyszóval a demokrácia és az általános szavazati jog a szellemi munkást társadalmi kötelességeinek átérzésére és teljesítésére kényszerítik — föltéve, hogy e demokrácia és e szavazati jog nem szegődtek a ma uralkodó mammonizmus szolgálatába. El kell azonban ismernünk, hogy a nép lassan tesz eleget e reményeknek. Könnyen elcsábítják a demagógok, a népszónokok és a firkászok. Nehezen érti meg a komoly embereket, kik jellemének nevelésére vállalkoznak. A testi jólét csábítóbb ránézve, mint szilárd jellem ápolása. De a szabadság és jogegyenlőség által véghezmenő eme lassú nevelés sokkal egészségesebb, mint a kiváltságoltaknak (a kitagadottak kárára) adott ama jog, hogy egyedül ők nevelhessék a népet. Ad 2. Az e kérdésre adott felelet a többitől függend.

662 Ad 3. Azt hiszem, hogy a nyilvános szavazás komédia mindenütt, de különösen ott, ahol az erős kormány megfélemlíti a szavazókat s megakadályozza őket a szavazásban. A szavazás csak akkor szabad, ha titkos. Hogyan kockáztathatja meg a szegény, megélhetésében munkaadóitól függő választó a lelkiismerete szerint való szavazást, ha tudja, hogy szavazata kenyerébe kerülhet, vagy félelmetes ellenségeket szerezhet magának? A nyílt szavazás a politika terén szégyenletes komédia. Csak ott van létjogosultsága, ahol senkit sem kompromittál, így valamely gyülekezetben, ha arról van szó, vajjon a szónokok öt avagy 10 percig beszélhetnek-e, vagy más hasonló, csekély fontosságú kérdésnél. De ahol személyekről van szó, ott a titkos szavazás szükségessége szembeszökő. Ami még különösen fájlalható kormányuk javaslatában az a választóktól kívánt egy évi egy helyen való tartózkodás. Nem szabad, hogy a lakóhely változtatása megfoszthassa a polgárt választási jogától. Igazolás szempontjából rövid idő írható elő, de mi sem több. A helyi hatóságok szavazatát illetőleg kicsit hosszabb időtartam követelhető, de egy esztendő még itt is legalább négyszerte több a kelleténél. Azt a nézetet sem osztom, hogy a politikai vétkek, az osztály, nemzetiség vagy vallás ellen való izgatások bárkit is megfoszthassanak szavazati jogától. Csak a magánjogi bűntetteknek szabad vagy kell meghatározott ideig elkövetőikre ily visszahatással lenniök. Enélkül a kormány elleneseit kénye szerint foszthatja meg a szavazattól. Ez az önkény és abszolutizmus uralmának szentesítése. A vagyon, a pénz már önmagában annyi előnyt biztosít, hogy felesleges ezeket még a többes szavazattal betetőzni. A vagyonosoknak több szavazatot adni, mint a vagyontalanoknak: nagymérvű igazságtalanság. A tanult embereknek nyújtott kedvezmény kevésbbé önkényes és észszerűbb, de már fentebb kifejtettem, hogy ennek ellenére sem helyeselhetem, Végül az analfabéták! Ε kérdésnél tapasztalat híján illetéktelennek tartottam magamat. Nem tudom az analfabéták titkos szavazását elképzelni. Első tekintetre úgy látom, hogy a kormány helyesen rendel ki számukra írni tudó képviselőt. Egy tízre talán nagyon kevés, egy ötre talán helyesebb volna. így tán megszüntethető lenne a dolgok mostani állása s beállana az írni-olvasni tanulás kényszere. Ehhez azonban mindenütt iskolák kellenek. Remélem, hogy ez önöknél nem hiányzik. Íme nézetem, a kezdetben kiemelt megszorítások fentartásával. Ha közölné válaszom, úgy ragaszkodom ahhoz, hogy a bevezetést is közölje. XIII. MICHELANGELO VACCARO, római egyetemi tanár, ki a létért való küzdelem alapján írta meg a szociológia egy igen eredeti rendszerét:

A politikai küzdelem az összes civilizált nemzeteknél a hatalom megszerzéseért folyik, vagyis a nagy állam gépezetéért, oly célból, hogy azt, amennyire lehet, saját érdekeik, nem

663 pedig az egész köz érdekeinek szolgálatába helyezzék, mint ahogy azt elhitetni akarnák. Ez a cselekvés az emberi önzés természetes következménye. Ezt megállapítva, az első kérdés, amely a szociológus előtt felmerül, a következő: Lehetséges-e az, hogy azok, akiknek a kezében van a politikai hatalom monopóliuma, be akarják hozni a valóságos és tiszta általános választójogot. A felelet csak tagadó lehet. Az általános választójog behozatala tényleg azt jelentené, hogy saját politikai halálos ítéletüket hozzák meg, megszüntetnék a hatalmon lévő osztály uralmát, kiváltságát. Az emberek többsége a civilizált államokban ma a proletárokból áll és ezért, ha kivétel nélkül valamennyinek odaadnák a szavazás fegyverét, ők előbb-utóbb elsajátítanák a politikai hatalmat és azt kizárólag saját érdekükben használnák fel. De ez nem volna-e jó? Különbséget teszek: ha a nép széles rétegei műveltek volnának, ha ki volna fejlődve bennök az emberi szolidaritás érzése, ha a gazdasági jövedelemforrások bővebbek volnának: a többség uralma a kisebbség felett nagy haladást jelentene. De a mai társadalmi, erkölcsi és gazdasági viszonyok mellett, amelyekben ma élnek az úgynevezett civilizált népek, a dolog igen kétséges. Az önzés és a tudatlanság az anarchizmushoz vezethetnek és késleltethetnék az eljövendő társadalmi fejlődést. Mindenképen bizonyos, hogy az általános választójogot ma csak forradalom útján lehet kivívni. Lehetetlen, hogy az uralkodó osztály önként adja meg azt. Az egyetlen, amit tehet az, hogy fokonként kibővíti a választást. És tényleg, azokban az országokban, amelyekben a munkásosztályok az általános választójogért küzdenek, az uralkodóosztály igyekszik azokat kielégíteni, de csak látszólag. A szavazás megadása azoknak, akik írni-olvasni tudnak s megtagadása az analfabétáktól; többes szavazási jog adása azoknak, akik elérték a műveltség bizonyos fokát és azoknak, akik adót fizetnek; megtagadása azoktól, akiknek nincs állandó lakhelyük; ama követelés, hogy a szavazás legyen nyilvános és más hasonló követelések csak kibúvók azok számára, akik port akarnak hinteni a többiek szemébe és akik meg akarják adni egyik kezükkel azt, amit majd visszavesznek a másikkal. Alfabétának lenni nem jelenti mindig a képességet, hogy jól válassza meg a saját képviselőjét, sem az analfabétaság nem jelenti mindig e képesség hiányát. Mindenki tudja különben, hogy képviselője

664 választásában nem annyira az intelligencia, mint érdekei vezetik a választót és ezért valahányszor a műveltségre hivatkoznak, mindenek felett azért teszik ezt, mert tudják, hogy rendesen az, aki írni-olvasni nem tud, az nagyon szegény és hogy csak a gazdag érheti el a kultúra bizonyos magasabb fokát. Bizonyos időre állandó lakhelyet azért követelnek, mert ily módon elveszik a szavazó jogot nagyszámú proletártól, hisz rendesen ők azok, kik helyről-helyre vándorolnak. A nyilvános szavazást azért kívánják, hogy korlátozzák a függő emberek szabadságát, mert ezek rendszerint a szegények. Mindez a mesterkedés arra való, hogy elburkolják az igazságot. Az igazság az, amit előbb kifejtettem; aki bírja a politikai hatalom monopóliumát, nem akarja elveszteni azt, mert jól tudja, hogy azok, akik megkapják, túlnyomóan saját érdekükben fogják felhasználni. Mégis az uralkodó osztály más osztályoktól sarokba szorítva, hogy kikerülje a polgárháborút, amely számára ártalmas lehet, gyakran kompromisszumokat ajánl, vagyis oly törvényeket, amelyek korlátozzák a kiváltságokat, melyeket ő élvez. De ily esetben arra törekszik, hogy a lehető legkevesebbet adja meg, mindennemű kibúvóhoz folyamodva. Mindez bőven ki van fejtve munkáimban: La lotta per l'esistenza e i suoi effetti per lumanità és Les bases sociologiques du droit et de l'Etat s így fölösleges e tételeket bővebben fejtegetnem. Tehát konkludálok: Önök azt kérdik tőlem, hogy az új törvényjavaslat, amelyet a kormány felajánl és amely nyilvánvalóan kevéssé elégíti ki a magyar demokrácia törekvéseit, jó-e vagy rossz?: Én őszintén azt felelem, hogy nem vagyok képes erre válaszolni. Hogy ily természetű ítéletet komolyan mondhassak ki, sokkal jobban kellene ismernem az Önök országa viszonyait, mint ahogy azt ily távolból tehetem. Amennyire látom, a választójog igen szerény kibővítését akarják megadni a proletariátus javára és igyekeznek, a szokásos kibúvókhoz folyamodva, hogy a lehető legkevesebbet adják meg. Mindenesetre, hogy meg lehessen ítélni vajjon ily engedmények vagy valamely nagyobb engedmény jóra vagy rosszra vezetne-e, ahhoz pontosan ismerni kellene legalább is a magyar proletariátus fejlődésének és szervezkedésének pontos fokát, csak így lehetne értékelnem vájjon eléggé felvilágosodott-e, hogy helyes hasznát vegye a szavazási jognak, úgy hogy javítson vele saját létföltételein annélkül, hogy kockára tenné országuk gazdaságát, amelynek, mivel ki

665 van téve minden más civilizált állam versenyének, okvetlenül alá kell vetnie magát e törvénynek. Ha olyan a magyar proletariátus, ahogyan gyanítom, a választójog kibővítése még nagyobb mértékben is javára fog válni. Ha azonban a proletariátus még nem érte el ezt a magaslatot, a szavazás kibővítése csak árthat az egész nemzetnek. Ez az én véleményem. XIV. T. S. MASARYK, prágai egyetemi tanár és az osztrák Reichsrath tagja: Nézetem szerint ma semmi kétséget sem szenved az, hogy a pluralitás rendszere általánosságban és így a magyaroknál sem felel meg a haladó demokratikus eszméknek. A belga kísérlet és e tárgyról szóló ismert államjogi irodalom eléggé megokolják ezen nézetemet. XV. G. SERGI, antropológus és szociológus, a római egyetem tanára: Íme rövid válaszom kérdésére: Azt hiszem, hogy a magyar kormány tervének megfelelő szavazati pluralitás eredménye veszélyes lehet és valószínűleg kiélezi az osztályharcot, mivel nagy kiváltság a szavazó rendelkezésére álló két-három szavazat. Ez nem demokratikus. De tán egyelőre az önök szavazóit két részre lehetne osztani: Az írni-olvasni tudók. Az analfabéták. Az első osztálynak egy szavazat fejenként, a másodiknak egy szavazat tíz analfabétánként. A második osztályba tartozó fokonként az elsőbe léphetne át; s talán ez is eszköz volna az analfabéták számának kisebbítésére. A nyilvános szavazás kísérlet lehetne, bár úgy látszik, hogy mellette kisebb a szavazás szabadsága, azonban nagyon nehéz a hatások előrelátása. De az összes jelenlévő vagy távollevő polgároknak szavazati jogot kell adni. XVI. FRANZ OPPENHEIMER, szociológus és szociálpolitikus, kinek főleg a földkérdésre vonatkozó kutatásai világhírűek: A Németbirodalomban csaknem 40 év óta érvényben van az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog. Másrészt Poroszországban a választójognak az elképzelhető leg-

666 vadabb torzképe áll fenn, egy hóbortos cenzusrendszer groteszkül eltérő választókerületekkel oly rendszabályok szerint keresztülvive, amelyek a leghasizomrengetőbb eredményekhez vezetnek: kegyelmes urak és milliomosok a legalsóbb; napszámosok a legmagasabb osztályokba jutnak lakásuk városi kerülete szerint. És mindkét rendszer mellett, ugyanazon körök, rendszerint ugyanazon párt képviselőit választják. Bár a szociáldemokrácia a Landtag-ból csaknem teljesen ki van zárva, a két parlament képe mégis felette hasonló: minkettőben a centrum és a konzervatív-párt a mérvadó. A koronával való viszály idején a reakciós cenzus-választójog mindig újból demokratákkal töltötte meg a porosz országgyűlést. És ma a demokratikus választójog a német birodalmi gyűlést reakcionáriusokkal tölti meg. Ily körülmények között, mi német demokraták, már nem vagyunk Ferdinand Lassale hitén, hogy az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog minden politikai seb csodaszere.

Kitűnt, hogy a választás eredménye sokkal kevésbbé függ a választási rendszertől, mint a választók mivoltától. Bajorországban a centrum a szociáldemokráciával szövetkezve a demokratikus választójogot vezette be: bízhat hatalmában, melyet báránykái lelke felett gyakorol. Belgiumban a klerikálisok egy erős csoportja a nők általános választójogára törekszik, kétségtelenül a demokrácia legradikálisabb formájára, amely csak elképzelhető. A papok biztosan számítanak arra, hogy a fanatikus nők a szkeptikusabb férfiakat lefogják szavazni. Ez gondolkodásra adhatna okot! Természetesen rövidlátó számítás ez. Természetesen bizonyos idő eltelte után az általános felvilágosodás és az iparforgalom haladása még a felső bajor parasztot és a belga szenteskedő asszonyokat is, a demokráciára fogja téríteni. És azért a demokrata mindenütt az általános választói jogra fog törekedni. Még attól a veszélytől sem tartva, hogy az a „bizonyos idő” igen hosszú lesz és a míg elmúlik sok rekaciós jogtalanság történhetik meg.

De a küzdelem eme díjában nem fogja sem a legmagasabb, sem a legközelebbi célt látni. Egyáltalán igen csekély véleménnyel van a politikai szervezet külső formájáról. Úgy tekinti azt, mint szükségszerű kifejezését a

667 társadalom belső lényegének, azaz a politikai és társadalmi tagoltságának. A politikai szabadság és gazdasági egyenlőség társadalmában más mint az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog elképzelhetetlen. Nem volna senki aki ellenezné. S még ha bármily őrült cenzus-választórendszert örököltek volna is: az ugyanazt az eredményt adná, mint a legigazságosabb és legértelmesebb rendszer. A szociálgazdasági alapépülettel automatikusan és törvényszerűen átalakul e formák és ideológiák fölépítménye is. Ez okból már rég nem vagyunk republikánusok és papfalók, hanem egyszerűen demokraták. Nem vagyunk eléggé balgák, hogy oly intézményeket támadjunk meg, amelyek maguktól elesnek, vagy legalább is ártalmatlanokká válnak, ha talapzatukat aláássák. Az alapépületet akarjuk megváltoztatni: akkor a felső épület magától megváltozik. De amíg az alapépület a régi, nagyon nehéz új alkotmányformákat keresztülvinni; és ha keresztül visszük is, mint a példa mutatja, igen hatástalanoknak bizonyulnak. Csalatkozunk bennük, mert csalódnunk kellett. Magyarország, mint Poroszország, oly állam, amelyben még fennáll a hűbérrendszer. A feudális eredetű nagy földbirtok uralkodik az ország társadalmi és politikai sorsa felett és meghatározza azt: alattvalóit szegénységben és tudatlanságban és mindkettő által függőségben tartja. Adjátok meg a szegény analfabétáknak a választójogot, de ne csodálkozzatok, ha még évtizedekig leszavaznak benneteket. De tegyétek a napszámosokat szabad parasztokká: és független s rövid időn belül, jómódú és intelligens választóitok lesznek, mert senkisem áldoz többet az iskola számára, mint a szabad paraszt. És akkor minden választójoggal győzni fogtok — addig semmilyennel. Belső kolonizáció a legnagyobb mértékben: ez úgy Magyarország, mint Poroszország — mint Csehország, Lengyelország és Oroszország — számára a céltudatos demokrácia legfőbb és legközelebbi feladata. A napszámosok átváltoztatása szabad parasztokká az ország kultúrájának legerősebb emelkedését jelenti, az ország belpiaca vevőerejének óriási szaporodását és egyszersmind a városokba való tódulás csökkenését: tehát a városi proletárok növekvő keresletét és csökkenő kínálatát és ezért erős béremelést eredményez. Mindez a fajok és az összes nyelvtörzsek kulturnívójának gyors emelkedését és a demokrácia győzelmét — bárminő választójog mellett. Addig az is elegendő, ha a nép minden osztálya előadhatja a parlamentben panaszait és kívánságait és ezt talán még kormányuk választójogi terve is lehetővé teszi. Talán e pillanatban több nem is volna kívánatos, önöknek

668 maguknak olyan teljesen aggálytalan dolog-e nemzetük sorsát 1,270.924 analfabéta kezébe tenni? Nyíltan bevallom; engem aggasztana. Valószínűleg e merészségért reakcionáriusnak fognak szidalmazni. Nem mindenki tud különbségeket tenni. A kis különbség az, hogy a reakcionárius a fömegeket a tudatlanságban és a függőségben akarja megtartani, hogy sohase kelljen nekik a választójogot megadni, míg én oly gyorsan mint csak lehet, szabadokká és intelligensekké akarom tenni őket, hogy aggályok nélkül bízhassam rájuk a választójogot. A módot erre megmondtam: belső kolonizáció! Ez az a sibboleth, amely a hamis reformpózú álliberálist az igazi demokratától azonnal megkülönbözteti. Majd megfogják látni, hogyan üvöltenek majd föl az önök álliberális whigjei: Ich kenne die Weise, ich kenne den Text. Mi, nyugatiak nagyon bizalmatlanok vagyunk sok liberális liberalizmusa iránt — nemcsak Magyarországon. Idehaza is! Timeo Danaos! Ha a junker vagy a potrohos polgár védi az általános választójogot, akkor ezt nem a demokráciáért, hanem ellene teszi. Mindig csak magát és érdekeit akarja. Tehát a gyökérre a fejszét! Minden egyéb fölösleges. Vagy cethalat üres hordóval akarnak fogni? XVII. JOSEPH REINACH, a francia parlament tagja, a francia választójogi reform előadója: A szavazat titkossága a szavazat szabadsága. Ezt mondtam a szószéken, mint ama törvényjavaslat előadója, mely a titkos szavazás visszaállítását kívánta. A nyilvános szavazás a zsarnokság és hazugság eszköze. A plurális szavazat az általános választójog tagadása. Szegény és gazdag, művelt ember és tudatlan ugyanazt az adósságot fizetik a hazának, mikor a zászlók alatt szolgálnak s mindegyikük csak egyszer fizeti részét az adóból. Sőt a gazdag rendesen aránylag kevesebbet fizet, mint a szegény. Az általános választójog ellenfelei legyenek őszinte, igazlelkű ellenfelek, de ne hordják magukon az arisztokráciákat és oligarchiákat szolgáló választójog áletikettjét. Az általános választójog nem csodaszer, mivel a többség gyakran téved, de a népek modern önkormányzati jogának nincs más kifejezője. Nem semmisíti meg az osztályellentéteket, de gyengíti azokat. Az a tervezet, melyet Ön közölt velem, ellenben súlyosbbítaná ez ellentéteket. A zsarnokságot, a szabadság és egyenlőség hazug látszatánál, jobban szeretem.

669 XVIII. L. GUMPLOWICZ, ny. gráci egyetemi tanár, a Rassenkampf alapján álló szociológia megalapítója: Bocsásson meg, hogy az általános választójog ügyében hozzám intézett kérdéseire való válaszadást megtagadom. Ezek nem elvi kérdések, melyekre tudományosan lehetne válaszolni, ezek oly kérdések, melyek a gyakorlati politika területén mozognak. Az általános választójoggal ép úgy lehet maradi szellemben visszaélni, mint akarminő osztály-választójoggal; viszont egy okos kisebbség haladó irányban is alkalmazhatja a korlátolt választójogot. A gyakorlati politika kérdéseinél, ha valamely intézmény vagy rendszabály hasznosságáról van szó, hozzá kell tenni: kinek legyen a hasznára. Pl. Magyarország tekintetében az általános választójog igen hasznos a tótoknak s teljes szívből kívánom nekik; a magyaroknak ellenben ártalmas és sajnálom, hogy a történelem folyama nem fogja őket ettől megkímélni. Mindazokat az óvintézkedéseket, melyekkel a magyarok az őket fenyegető általános választójogot körülvenni akarják (pluralitás, szellemi cenzus stb.), a magyar álláspontról érthetőnek tartom, — fűszálak azok, melyekbe a fuldokló bekapaszkodik. Mondom, sajnálom a magyarokat, de nem hiszem, hogy lehetne rajtuk segíteni. A „nemzetiségekkel” szemben kultúrát és civilizációt jelentenek. De a történelem menete sohasem vett figyelembe ilyen lappáliákat — egyáltalán az a kultúrák sorsa, hogy a barbárok által megsemmisíttessenek, akiket később, ha majd új kultúrát teremtenek és a kultúra hordozói lettek, ugyanez a sors fogja érni új, előretörő barbárok részéről. Aki a történelemnek ezen kikerülhetetlen menetére irányozza tekintetét, nincs abban a hangulatban, hogy oly jelentéktelen szubtilitások vitatásába, mint aminő a pluralitás vagy a titkosság kérdése, bebocsátkozzék. XIX. G. DE GREEF, egyetemi tanár, a bruxellesi Université Nouvelle volt rektora, a belga közgazdasági és társadalomtudományi írók egyik legtermékenyebbike: 1892-ben egy La Constituante et le Régime représentatif című munkában és 1896-ban egy olaszul Regime parlementare e regime rappresentativo cím alatt megjelent értekezésben kifejtettem elméleti és gyakorlati eszméimet arra a kérdésre vonatkozólag, amelyet jelenleg

670 Magyarországon fölvetettek és amely számára a magyar kormány körülbelül ugyanazt a megoldást ajánlja, amelyet Belgiumban már elfogadtak: a többes választójogot, amely a műveltségen, a biztos jelekből következtetett vagyonon, a katonai szolgálaton és a lakhelyen alapul. Belgium 1892. óta kitapasztalta ezt a rendszert, az aránylagos képviselettel kombinálva azt; az eredmény a katholikus-párt hatalmának, azaz a konzervatív pártok legreakcionáriusabb formájának fenmaradása volt. Különben az általános választójog kérdése nyílt kérdés maradt: a parlamentban nem szűntek meg azt tárgyalni és az országban — kivéve azt a pártot, amelynek a többes választójog javára vált — senkisem tekintette azt megoldásnak, sőt ellenkezőleg politikai csalásnak és a kérdés elcsempészésnek tartották. Bármely társadalomban, ahol az emberek kezdenek az emberi természet méltóságának tudatára ébredni, senki sem fogja elismerni, hogy az egyik ember nem egyenlő a másikkal, a magánjog és a közjog szempontjából. Ellenkezőleg egyre inkább azt tartják, hogy már az is nagy baj, hogy ugyanazon emberi nem tagjai tényleg és különösen gazdaságilag s a nevelés szempontjából egyenlőtlenek; azt is helyesen hozzák föl, hogy az az eszköz, vagy mindenesetre az egyik eszköz, amellyel föllehet emelni ennek a tömegnek mostani gazdasági és szellemi állapotát, e tömeg választójogában van; mindenkinek ugyanazon föltétel mellett s minden korlátozás nélkül megadott választójogban. Hozzá tehetjük ehhez, sajnos, azt is, hogy még a tiszta és hamisítatlan általános választójog mellett is, a vagyoni és szellemi fensőbbség továbbra is gyakorolni fogja kikerülhetetlen hatását anélkül, hogy szükséges volna a politikai törvényhozás útján még mesterséges egyenlőtlenséget is létesíteni. A többes választójog, ahogyan Belgiumban fönnáll és ahogy Magyarországon tervezik, szerintem egészen mesterséges dolog, amelynek nincs semmi szerves jellege, sőt még a konzervatív rend és a társadalmi béke szempontjából is oly rendszabály, amely jogosabbá teszi az osztályok küzdelmét egyenlőtlenségüknek törvényes fentartása által. A célnak ellenkezőleg annak kellene lennie, hogy a különböző társadalmi érdekeket rendszeresen és egyenesen egymás mellé állítsuk egy központi szervben, melyben az ország mindenkori nagy érdekei: a munka, a tőke, a kereskedelem, az ipar, a művészet és a tudomány híven képviselve legyenek. A tisztán parlamenti rend, amely bizonytalan pártokon és nézeteken alapszik, betöltötte történelmi szerepét; a parlamenti rendszer — a népképviselet durva és tökéletlen formája — kell, hogy átadja a helyét a valóságos és tényleges népképviseleti rendszernek, amely képes objektíven és békésen megoldani a nagy

671 társadalmi összeütközéseket azáltal, hogy szembehelyezi egymással a különböző ellentétes érdekek képviselőit. Ezt cselekedte Franciaország, amikor 1789-ben a nemességet, a papságot és a Harmadik Rendet szembesítette; ennek köszönhető, hogy a szerves megoldás lehetségessé vált és bekövetkezett. Épen így kell megoldani azt a társadalmi problémát, amely jelenleg tárul elénk. Tehát én híve vagyok és maradok az érdekek képviseletének és az ezzel kombinált általános választásnak úgy, mint ahogy ezt régebb munkáimban kifejtettem. A tiszta és egyszerű szervezetlen választás elébe helyezem az általános választást, amely akkép legyen szervezve, hogy a centrális képviselet hű képe, mintegy tükörben visszaverődő mása legyen a társadalom valóságos viszonyainak. Ε pozitív szervezet hiányában ezerszer jobban szeretem a tiszta és egyszerű általános választást, beleértve még az asszonyokét is, mint bármely mesterséges kombinációt, amilyen a fönnálló belga és a tervezett magyar. Ezeket az utolsó kísérleteket úgy tekintem, mint a társadalmi állapot valódi megállapításának — mely a képviseleti rend lényeges feladata — csalárd meghamisítását. Mindezen okokból és számos másból, melyeket egyebütt fejtettem ki a három elém adott kérdésre a következőket felelem: 1. Az egyenlő és titkos választójog a jelen gazdasági és szellemi állapota mellett okvetlenül szükséges. Az általános választást oly módon kellene szervezni, hogy az összes társadalmi érdekek képviselőinek gyülekezete legyen a választás eredménye. Jelenleg a szavazatnak titkosnak kell lennie, hogy szabad lehessen. De reméljük, hogy a társadalmi, különösen gazdasági egyenlőség haladásával a nyílt szavazás valamikor szabály lehet. Az a tény, hogy a szuverén nép(?) jelenleg kénytelen titkosan szavazni és követelnie kell, mint jogot, a titkos választást, bizonyítja, hogy a nép se nem szabad, se nem szuverén. 2. A magyar terv távol áll attól, hogy az osztályok vetélkedését enyhítse, csak elmérgesíti azt, megadva neki a politikai és törvényes szentesítést. Minthogy pedig lehetetlenné teszi az alsóbb osztályoknak azt a reményt, hogy majd érvényesíthessék követeléseiket a demokratikus többség fokozatos megszerzésével a forrásában megromlott parlamentben, ebből csak az erőszak újabb elmérgesedése következik be, úgy a parlamentben, mint az országban egyaránt. 3. A jelen társadalmi viszonyok mellett a nyilvános szavazás nem lehet erkölcsös, mert függő helyzetük az alsó osztályokat arra kényszerítené, hogy érdekük és lelkiismeretük ellen szavazzanak. Ezzel szemben a titkos szavazás jelenleg azt az előnyt nyújtja, hogy biztosítja szavazásuk formális szabadságát, elismerve emellett, hogy tényleges

672 szolgaságuk miatt csak a titkosság biztosítja legalább néhány percre, minden 3—4 évben, politikai szuverenitásuk szabad gyakorlását, amely úgyis mindig inkább névleges, mint tényleges. XX.

E. VANDERVELDE, a belga parlament tagja, az Université Nouvelle tanára. Legnagyobb sajnálatomra jelenleg lehetetlen a plurális választójog fontos kérdéséről cikket küldenem: nemrégiben Kongóban tett utazásom folytán mocsári láz gyötör, mely egyelőre szobaáristomra, pár nap múlva pedig kétheti svájci tartózkodásra kényszerít. Azonkívül csak azt ismételhetném, amit már az ön levelében említett cikkemben elmondtam. A szász és magyar újítók a plurális szavazat mellett felhozzák Belgium példáját. Már pedig, nem is szólva ama kiáltó igazságtalanságról, mely két vagy három szavazattal kedvez amaz osztályoknak, melyek már úgy is a vagyon és az oktatás kiváltságait élvezik, országunk választási rendszerének bonyolult volta oly számos és botrányos csalásra ad alkalmat, hogy ma az összes ellenzéki pártok — szocialisták, radikálisok és konzervatív-liberálisok — a tiszta általános választójog hívei. Csak a kormánypárt (klerikális), mely hasznot húz a plurális rendszerből, vállalkozik még védelmére, de a Házban már csak nyolc szavazattöbbséggel bír; e többség 1900. óta állandóan sülyedt; bukása, mely közelinek látszik, a jelenlegi választási rendszer kiküszöbölését fogja jelenteni. Magyarországon tehát akkor akarják a pluralitást behozni, mikor annak kiküszöbölése, az egyetlen országban, mely azt tapasztalatból ismeri, elkerülhetetlennek látszik. XXI. WILHELM AUSPITZER, publicista, a Berliner Zeitung a. M. szerkesztője: „Semmi sincs a világon, minek ne lenne meg a kellő időpontja. Az okos eljárásnak legmagasabb foka ezt felismerni és felhasználni.” Retz kardinálisnak ez a mondása érvényes a modern választójog kivívásánál is, és kérdés vajjon Magyarországon elérkezett-e már ez az elhatározó időpont, melyben a nép, nevezetesen a nagy tömeg az általános, közvetlen választói jogra megérett. Ezt a kérdést külföldi nem döntheti el.

673 Bismarck, aki a német népnek megadta az általános választói jogot, szintén azon a nézeten volt, hogy azoknak a túlsúlya, akik a vagyont képviselik előnyös az állam biztonságára és továbbfejlődésére nézve. És hogy a nép gazdasági és kulturális jólétének nem kell szükségképen kárt szenvednie a maradi választójog mellett, arról meggyőzhet minket Anglia példája, hol a maradi választójog az országnak sem gazdasági, sem kulturális fejlődését nem gátolta. Nem is hallunk Angliában a választói jog kiterjesztésére irányuló küzdelmekről. Hogy a plurális választójog által, mint azt Magyarországon tervezik, „az osztályellentétek enyhülni fognának „, azt bizonyára maguk a kormánytervezet megteremtői sem hiszik. Nekem legalább nagyon optimistának látszik az a remény, hogy osztályellentéteket enyhíteni lehet azáltal, hogy törvényileg osztálykülönbségeket állítanak fel. A szavazás nyilvánossága nézetem szerint megvonja a gazdasági tekintetben függőktől egyik kézzel azt, mit a másik kéz nyújtott. Bismarck azáltal igazolta a nyilvános szavazást, hogy azokat a befolyásokat és függéseket, melyeket a gyakorlati emberi élet magával hoz „istenadta realitásoknak” nevezte, melyeket nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Azonban ő sem akadályozhatta meg a titkos szavazás bevitelét a Németbirodalom választójogába. A nyilvános szavazás fegyver a hatalmasok kezében, melyet nem volna szabad nekik kiszolgáltatni, ha még meg lehet akadályozni. XXII. ROBERT MICHELS, szociálpolitikus, a turini egyetem tanára: Feleleteim rövidek lesznek, annál is inkább, mert elméleti térre kell szorítkoznom, mivel a magyar milieu pontos ismerete nélkül nem lehet konkrét kérdésekre felelni. 1. Az összes pártok története — bármely ideológiai zászló alatt vitorlázzanak és bármelyek legyenek is a gazdaság i okok, melyek keresztszülői voltak — azt tanítja, hogy a választójog, akármennyire elvontan is fogjuk fel, mindenféle hatalmi befolyásoknak van alávetve, melyek az elméletet meghiúsítják, továbbá, hogy a gyakorlatban csak másodlagos jelentősége van, és így teljesen képtelen a munkásosztály társadalmi emancipációját megindítani. Eltekintve attól, hogy a törvényhozó testület oly vezető-gárdát létesít, mely nagyon gyorsan elválik a választoktól, kiknek helyét köszönheti és mint valóságos oligarchia szervezkedik, a parlament egyáltalán nem képes valamit újonnan megalkotni. Ε tekintetben jelentősége abban rejlik, hogy — kedvező körülmények között — az eseményekre törvényes bélyegét nyomja.

674 2. Az ön kérdezősködése furcsán hangzik; az ember majdnem tollhibának gondolná. Azt mondja, hogy a kormány reméli, hogy oly törvénnyel, mely atyai gondoskodással szájkosarat ad az alacsony és szegényebb néposztályoknak — bizonyára azért, nehogy haraphassanak! — enyhíteni fogja az egyes társadalmi osztályok versengéseit, melyek irreduktibilis gazdasági okokból keletkeznek (a munkaerő vevői és eladói, termelők és fogyasztók stb). Ez a remény páratlan naivságnak, vagy diplomatikus hypokrizisnek tűnik fel. Természetesen a képviselőház keveset fog hallani a munkások és földművesek követelményeiről, ha csak a munkások és földművesek nem törnek be kívülről azért, hogy meghallgassák őket. A munkástömegek kizárása a parlamentből és a nyilvános életből általában, rendszerint nem hat reájuk épen megnyugtatólag, ellenkezőleg inkább felizgatja őket. Ez azonban végső okban oly tényezőktől függ, melyek minden országban és minden korban különbözőek: a néptömegben lévő intelligenciától és a becsületes az igazságérzet fokától; az agitáció módjától, melyet kifejleszteni a néppártok helyesnek vélnek stb. Tompaeszű nép tompa marad, akárhogyan is csapja be azt a kormány. A német munkások millióinak II. Vilmos a császára! 3. Azt hiszem a nyílt szavazás eszménykép és végcél! A nyílt szavazat kétségtelenül a választásnak legbecsületesebb, legférfiasabb, etnikailag és eszthétikailag legszebb formája. A titkon lefolyt, vagy ahogy szégyenkezve nevezik: a „titkos” választásnak könnyen van gyáva, sőt alattomos mellékíze. Az olasz alsóházban gyakori jelenség, hogy a törvény előterjesztéseket, melyeket teljes ülésen az összes szónokok elfogadtak, a rákövetkező titkos szavazáskor a „fekete golyók” nagy többsége utasítja vissza. Azt is meg kell gondolni, hogy a képviselők mégis csak a nemzet fine fleure-jéhez tartoznak. Noha ezek szerint a titkos szavazás nagy bajnak látszik, mégsem tanácsos a nyílt választójog elfogadása mindaddig, amíg a gazdasági meg társadalmi különbségek és függő viszonyok megmaradnak mai formájukban. A nyil-' vános szavazás ma egész hamis képet nyújtana a néptömeg tényleges érzéseiről. Ezért a választásnak e módját csak oly emberek tanácsolhatják, kiknek érdekükben van az igazságot meghamisítani. Ennek ellenére mégis a nyílt „lovagias” választás a végcél; de ekkor a gazdasági fejlődés mellett, mely egymagában semmiképen sem volna elegendő, remélnünk kell, hogy az ember általános, erkölcsi javulásra is képes lesz. A nyílt választásra való rátermettség nemcsak tökéletes társadalmi és gazdasági függetlenséget tételez fel, hanem magasfokú erkölcsi felelősségérzést és egyéni függetlenséget is. Ε szavak azonban a nyílt szavazás halálítéletét jelentik elképzelhetetlen időkre.

675 XXIII. GIUSEPPE PRATO, turini egyetemi magántanár és a Riforma Sodale szerkesztője: Az általános választójog kérdésében egyike vagyok a legmegátalkodottabb szakadároknak, akit csak képzelni lehet. Nyíltan bevallom, hogy, hitem szerint, a jövő emberiség nem fog tudni magának számot adni egy olyan rettenetesen ellentmondó jelenségről, mint aminő az olyan civilizáció, mint a miénk, amely észszerűnek és tudományosnak tartja magát, de amely ugyanabban az időben az államoknak — ezeknek a napról-napra bonyolultabb szervezeteknek — sorsát s legféltettebb és legéletbevágóbb érdekeit a felelőtlen tömegek vak és ostoba önkényére bízza, melynek eredménye, mint minden parlamentáris államban már eléggé látható, a hozzánemértő politikusok szerencsétlen uralma. Ez elegendő, hogy megértessem szerény véleményemet a magyar törvényjavaslattal szemben, mely legalább is enyhíteni akarja ezt a bajt valamelyes orvosszerekkel. XXIV. KEIR HARDIE, az angol parlament tagja, a Labour Leader főszerkesztője: Nincs időm a levelében felvetett minden kérdésre teljes választ adni. Nézeteimet röviden következőkép foglalhatom össze: 1. Híve vagyok az egyenlő választójognak, minden embernek egy szavazat — ami a két nemre egyaránt alkalmazandó. 2. A tapasztalat megmutatta, hogy minden más módszer a nép lelkének kifejezésére bizonyos osztályok ellen tisztességtelenül jár el. Ha már egyáltalában legyen valami próba, úgy az csak egyszerű iskolai legyen, s csak oly országokban viendő keresztül, hol a nevelés könnyen hozzáférhetősége minden gyermeknek lehetővé teszi a szükséges műveltség megszerzését, mely őt évek után ily vizsgálat letételére képessé teszi. 3. A plurális szavazat minden alakja, legyen az tanultság vagy vagyon, gondosan elkerülendő. 4. Mellékelve küldök egy cikket, mely a Labour Leader folyó számában jelenik meg, s az aránylagos képviselet rendszerét magyarázza; ez lehetővé tenné, hogy a nézetek csaknem teljesen abban az arányban lennének képviselve, mely megfelel a választók közötti viszonylagos elterjedtségüknek. Azt hiszem,

676 hogy a titkos szavazás általában előnyös, különösen a szegényebb osztályokra nézve, melyek nyilvános szavazás mellett megfélemlítés útján saját érdekük ellen szóló szavazásra könnyen bírhatók. Bizonyos állandó tartózkodási időszak szükséges, de azt találtuk minálunk, hogy 12 hónap túlsok s nagy százalék választójogának elvesztéséhez vezet, mely valószínűleg egyharmadát teszi ki azoknak, akik különben szavazati jogcímmel bírnának. XXV. E. WAXWEILER, a bruxellesi Université Libre tanára, az Institut Solvey igazgatója: Rendszerint nehéz dolognak tartom, véleményt mondani idegen politikai kérdésekről, ha az ember nem ismeri teljesen a viszonyokat, amelyekben azok jelentkeznek. A megoldások, amelyeket ily módon az ember dicsér vagy elítél, gyakorta nem felelnek meg sem az emberek, sem a dolgok természetének. Mégis kijelentem, hogy az általános választójogot minden szervezés, garancia és ellensúly, valamint a polgárok tényleges társadalmi állapotának tekintetbe vétele nélkül oly rendszabálynak tartom, amelyet sem a tudomány, sem a gyakorlat nem ajánl. Másrészt nyilvánvaló, hogy a szavazás nyilvánossága ellentétes magának a választójog gyakorlásának lényegével, különösen oly korban, amikor az ember társadalmi kötelékei főkép gazdasági természetűek. Nem kétséges végül, hogy az alsóbb néposztályok választójogának elismerése, bármely formában is történjék az, segíteni fogja ezen osztály követeléseinek megvalósítását. XXVI. E. RAMSAY MACDONALD, szociológus és szociálpolitikus, az angol parlament tagja: Nagy örömmel válaszolok felhívására, melyben nézetemet kéri ki a demokratikus választójogra vonatkozó némely kérdésről: 1. Nincs bizalmam sem a többes, sem a nyilvános szavazásban. A demokratikus szavazójog alapja nem a tulajdon, mivel ez azt jelenti, hogy az államot oly érdekek igazgatják, melyeknek más céljuk van, mint az általános jólét. A törvényhozás ilyenkor szűkkörűvé és osztályjellegűvé válik. A kormányzás nem lehet állandó s a társadalmi béke lehetetlen.

677 De a nevelés előnyei sem lehetnek a demokratikus szavazójog alapjai, mivel az egyetemet végzett férfi sem alkalmasabb mint más arra, hogy a törvényhozás eredményéről nézeteit nyilvánítsa. Tán pontosabban fejezi ki nézetét és értelmesebben formulázza azt, de nem valószínű, hogy e nézet igazabb és helyesebb, mint bármely más emberé. A demokratikus szavazójog alapja a tapasztalás. Az állam a szavazatokat leadó néptől azt kérdi: „Kormányomról minő tapasztalatokat szereztetek? Társadalmi rendem körülményei alkalmasak-e egyéniségeitek kifejlesztésére? Ha igen, úgy mondjátok meg; ha nem, úgy azt is mondjátok meg”. Ε vélemény pedig csakis titkos szavazás útján nyilatkozhatik meg. A politikai jelölt ily módon a társadami akaratnak nemcsak szolgája, de egyúttal tolmácsa is. Ha rosszul tolmácsolja ezt az akaratot, megbukik; ha nem tévedett, diadalmaskodik. Nem hiszek a nyilvános szavazásban, mert a nyílut szavazás képesekké teszik azokat az osztályokat, melyek gazdasági hatalommal rendelkeznek arra, hogy másokat befolyásoljanak eme hatalmuk segítségével. így például Angliában a bérlő és a paraszt nem merne földesura ellen szavazni, ha ez tudná, hogy hogyan szavazott. A kisvárosi boltos nem merne vevői ellen szavazni, ha ezek tudnák, hogyan szavazott. 2. Ezért nem hiszem, hogy Andrássy gróf választójogi törvényjavaslata elsimítaná a társadalmi ellentéteket vagy kielégítené az alsóbb osztályok követeléseit. 3. Semmiféle erkölcsös befolyást nem tulajdonítok a nyílt szavazásnak. Mill az ellenkező nézeten volt, de a tapasztalat bizonysága szerint ez az elmélet teljesen tarthatatlan. A nyilvános szavazás igazi befolyása az, hogy a felső és vagyonos osztályok elnyomásának terhét növeli az alsó és vagyontalan osztályok felett. XXVII. JULIUS MAKAREWICZ, a büntetőjog tanára a lembergi egyetemen: Ha tudományos szempontból aktuális politikai kérdésre kell válaszolni, az ember mindig abban a veszélyben forog, hogy rosszul értik meg; ha igennel vagy nemmel felel, mindig közel a gyanú, hogy ez politikai okból történt. Még ez az adott esetben sem kizárt dolog, hol külföldinek kell tisztára magyar kérdésben ítéletet mondania, mert az ankét rendezői által feltett kérdések oly általánosak, hogy e kérdésekre adott feleleteknek is általános érvényűeknek kell

678 lenniök. Azért már fejtegetéseim elején kifejezetten óvást kell emelnem, hogy azokat olybá vegyék, mint valamely politikuséit, ki propagandát csinál valamely pártjának kedvező nézet érdekében. I. Szociológiai vizsgálatok eredménye az a megdönthetetlen igazság, hogy nincsenek társadalmi értékükre és egyéni képességükre nézve egyenlő emberek. Ezért az az emberekkel való egyenlő bánásmód csak bizonyos fokig előnyös és kívánatos. Az úgynevezett törvény előtti egyenlőség, hosszú fejlődés és gyakorta véres harcok eredménye, mindenesetre üdvös dolog, mert lehetővé teszi, azaz megkönnyíti az egyéni erőknek a társadalmi csoport nagyobb haszna irányában való fejlődését. A jelenkor joga mindazonáltal tekintetbe veszi az emberi egyenlőtlenséget, amennyiben a gazdaságilag gyengébbeket szociálpolitikai szabályok útján védelmébe veszi a gazdaságilag erősebbekkel szemben és a szellemileg gyöngébbeket büntetőjogi szabályok, a magánjog érvénytelenségi okai stb. segítségével védelmezi. Ha hipothetikusan lehetőnek tartunk egy oly államot, melyben a vagyonos és vagyontalan osztályok közti különbség teljesen hiányzik, individuális különbségek ebben az államban is lesznek. A társadalom testének kormányzásához, közigazgatásához, a törvényhozáshoz oly tulajdonságok s oly előkészületek szükségesek, melyeket nem vallhat mindenki a sajátjának. Mikép lehetséges a kormányzásra hivatottakat kiválasztani a tömeg bői, ha a népképviselők választását a többség dönti el, azoknak a polgároknak a többsége, kikről fölteszik, hogy a választáshoz egyenlően értenek és egyenlően jogosítottak. Tapasztalat, emberismeret és intelligencia szükséges ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, ki ért a közügyek intézéséhez. Ha a választások eredményére minden választónak egyenlő joga van, akkor a döntés a kevésbbé alkalmasak hatalmában van, mert az övéké a többség. A jobb elemek mindig ritkábbak. Csak magas kultúrfokon lehet nyugodtan a polgárok nagy tömegének, mint a politikai élet egyenlőjogú tagjainak egyenlő választójogot adni. Még több kell ahhoz: gyakori viták, olvasmányok, egymássál küzdő pártorgánumok kifejlesztette kriticizmus, a közügyek megértése stb. Ahol ez hiányzik, ott az általános választójog fikció, illúzió, ott a választók statisztákká válnak, kik kommandóra gépiesen leadják szavazólapjaikat s kik az igazi választástól igen messze vannak. A legrosszabb a dologban, hogy ennek következtében azok az elemek jutnak befolyáshoz, akik a kritikátlan többség megnyeréséhez szükséges argumentumokkal rendelkeznek, a tartalmatlan frázisok, a soha be nem váltott ígéretek, a szenvedélyes izgatások s ehhez hasonlók emberei. A demagógnak fegyverzete, qui sait manier les foules minden időkben egyenlő. Valójában ilyenkor puszta illúzió az egyenlő-

679 jogú polgárok döntése, ilyenkor is az agitátorok kisebbsége dönt, kik az ú. n. szervezetekben jól fegyelmezett tömegekkel akaratukat megtudják valósítani. Az egyenlő választójog alacsony kulturális fokon érdekes szociológiai jelenségnek megteremtője: a demagógok arisztokráciájának, ahol a kormányzó egyéniségeket aszerint ítélik meg, amennyi szavazat felett rendelkeznek. Ez a legrosszabb arisztokráciák egyike, mert ahol a szavazócédulák száma dönti el a társadalmi hatalmat, ott a legjobb elemeket is megközelíti a kísértés: a legkönnyebb módon, a lehető legtöbb szavazatot szerezni; az eredményt nem az érdem, hanem az ügyesség határozza meg. A szavazatok megszerzése művészetének a kulturfok szerint különböző a formája; mentül mélyebben ereszkedünk le a fejlődés lajtorjáján, annál szomorúbb a kép: korrupció, terrorizmus, csalás ülik orgiáikat. Az általános, egyenlő választójog alacsony kulturnívón eltolja a társadalmi súlypontot a népszónokok javára, megteremti a frázis uralmát, föléleszti az ambíciót azokban, akik mitsem várhatnak foglalkozásbeli működésüktől, kifejleszti a hivatásos politikusok fajtáját, miközben a köz java fejős tehénné válik. A kérdéses rendszer mindezen veszélyei az átlagos kulturfokhoz igazodnak, mentül kisebb a választók átlagos intelligenciája, annál nagyobb a sötét elemek győzelmének valószínűsége; a fejlett kultúra záloga annak, hogy a nép egyszerű fia is józan esze s nem a demagógok választási jelszava szerint választ. Az általános, egyenlő választójog rizikóját csak a fejlett kultúrájú csoportok vállalhatják. II. Mindig képtelenségnek tartom a titkos választójogot. Akinek nincs bátorsága nyíltan vallani meggyőződését, bárha az a veszély fenyegeti, hogy ebből anyagi kára támad, az nem méltó arra, hogy választói jogával éljen. Az általános választójog korrektívumai közül a legcélszerűbbnek tartom, amely most szóba se jő. A szerves választói jog (községi, kerületi, tartományi, birodalmi képviselet) jobban egyezik azzal a ténnyel, hogy az állam nem egyes személyek halmaza, hanem hogy az államban a polgárok kis csoportokban élnek; az ilyen választójog, amellyel a kisebb csoport képviselete beküldi képviselőit a felette lévő csoport tanácsába, a választásokat nyugodtabbá, a tisztázódás folyamatát könnyebbé, a szenvedélyes elemek föllépését nehezebbé teszi. Ha a választói jognak közvetlennek kell lennie, akkor a pluralitás szimpatikusabb előttem, mint a mathematikai egyenlőség; a pluralitásnál ismét szociológiai szempontból híve vagyok a családok képviseletének: „több szavazatot a családapának”.

680 XXVIII.

THEODOR BARTH, a német Reichsrath volt tagja, a liberálisok egyik vezéralakja: A három kérdésre, amelyet elém terjesztett, következőket válaszolom: 1. Valamennyi választási rendszer közül az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójogot tartom az egyetlennek, amely a demokratikus államfejlődés barátai számára komolyan számba jöhet. Nem politikai csodagyógyszer ez sem, és mint minden emberi intézménynek, úgy ennek is megvannak a hibái. De még nem láttam igazi és képzelt hiányainak oly törvényhozási javítását, amely nem jelentene visszaesést a régi kiváltság-rendszerbe. Ez főkép a többes szavazójogról és a szavazás nyilvánosságáról áll. 2. Ha a magyar kormány javaslata a pluralitást azért ajánlja, mert ezáltal az osztályellentétek enyhülnének, akkor csak Belgiumnak a többes választójoggal tett tapasztalatára kell utalni, hogy ezt a megokolást ad absurdum vezessük. Poroszországban a mi hármas osztályrendszerünk, „az összes választási rendszerek legnyomorultabbika” — mint Bismarck egyszer nevezte — ha nem is formájában, de anyagilag kifejezett többes választójogot jelent. Semmi sem járult inkább az osztályellentétek kiélesítéséhez Poroszországban, mint ez a plurális igazságtalanság. 3. Végre azt kérdik Önök, mit tartok a nyilvános szavazás erkölcsi hatásáról? Csakis erkölcstelen hatásait ismerem. Amikor Angliában egy emberöltő előtt a secret ballot-hoz tértek át, ez emez erkölcstelen hatás teljes tudatában történt. Poroszországban még mindig a nyilvános választás van és minden választásnál látjuk, hogy a bürokratikus és gazdasági hatalom minő gyalázatos visszaéléseihez vezet a nyílt szavazás. A politikai meggyőződés erőszakos elfojtása a nyilvános szavazás egyetlen célja. Minden egyéb, amit e rendszer erkölcsi hatásairól regélnek, tapasztalataim után ítélve, tiszta képmutatás. XXIX. YVES GUYOT, a liberális közgazdaság egyik vezérképviselője, Franciaország volt minisztere: Három elvont kérdést intéz hozzám, de nem intéz Magyarország jelenlegi helyzetére vonatkozó kérdéseket. Engedje meg tehát, hogy feleleteimet néhány megszorítás kövesse: 1. kérdés. Az általános választójog 1848. óta érvényes Francia-

681 országban. Az első kísérletek vele vészesek voltak. Az ország a cezarizmus karjaiba dobta magát, megválasztotta Bonaparte Lajos Napóleont, helyeselte a római expedíciót, a december 2-iki államcsínyt s még 1870. májusában is helyeselte azt a kormányformát, mely három hónap múlva Szedánnál összedűlt. Papok és szocialisták egyaránt kihasználták, Az általános választójog kiadásokra csábítja a kormányt; Franciaországnak van a legnagyobb budgetje a világon, 4 milliárd frank és 1871. óta nem törlesztettük 30 milliárdnyi kölcsönünket, mely a világ legsúlyosabb adóssága. Értelmi szempontból az általános választójog könnyen engedi becsapni magát a csalók által, kik ép oly durva módon csábítják el, mint a többi vásári kókler. Franciaországban károsnak tartom a kerületi választási rendszert. Jobb szeretném a lista alapján történő választást s ezt is követelem arányos képviselettel. A plurális szavazás Belgiumban sajnálatraméltó eredményekkel járt. A legtöbb pap vagy szerzetes három szavazattal bír, melyet állandó lakhelyük, adózásuk, lelkiatyai minőségük vagy oklevelük biztosít nekik. Ez a rendszer tartja, 1884. óta, a klerikális pártot túlsúlyban. A szavazás nyilvános volta a szavazó rabszolgasága. 2. kérdés. Az általános választójog előnye az, hogy az osztályharcokat egy érvüktől fosztja meg. Mindenki jogosan vehet részt a nyilvános ügyek vezetésében. Nem mondhatják, hogy a „kiváltságos rend” (le pays legal) a belőle kizárt szerencsétleneket kihasználja. Az 1848-as forradalom csak azért tört ki, mert Franciaországnak csak 220 ezer választója volt. A magyar kormány tervezete ellenfeleinek kitűnő agitációs eszközt ad, mely minden demagógnak bámulatosán előnyös. Midőn egyetlen osztály a hatalom birtokosa, néha az általános érdeknek megfelelően kormányozhat, de először is saját érdekében kormányoz. Azt is meg kell mondanom, hogy az általános választójog mellett is képződhetnek oly osztályok, melyek az általános érdek ellenében saját érdekük szerint kormányoznak. Franciaországban a szocialisták kiváltságos rend alakítására törekesznek, mely törvény felett áll s a zsákmányolást tekinti politikai szabálynak. 3. kérdés. Ε kérdésre már megadtam a választ. Íme a tények, melyekre még felhívom figyelmét: Az általános választójog oly politikai eszköz, melynek értéke azoktól függ, hogy kik kezelik. Tudatlan és szenvedélyes, hiszékeny

682 és politikai szokások híján lévő tömegekkel veszélyes. Franciaországban már szereztünk erről tapasztalatokat. Az angolok bevezették az általános választójogot; de két megszorításhoz kötötték: 10 font sterling lakbér fizetéséhez s három év óta a poor law-ban való nem részesedéshez. Ez óvatos lépés volt s a közvélemény nem is kívánja a választójog kibővítését. Tán Magyarország is hasonló módszert követhetne. Az angoloknak csak egy szavazati turnusuk van; Franciaországban kettő. Ebből az következik, hogy a képviselő rabszolgája ama kisebbségnek, mely őt a második turnusnál választotta meg. Kérdéseire, uram, íme megfeleltem. Nem tudom, hogy az arányos képviselet Magyarországban keresztülvihető-e; de hasznosnak tartanám a próbát a Belgiumban alkalmazott rendszer alapján, mely a plurális szavazattól teljesen független. XXX.

EMILE DURKHEIM, a Sorbonne tanára, az induktív szociológiai irány vezére: Az általános választójog elve oly szembetűnő szükségességgel terjed minden nép között, hogy fölöslegesnek tartom előnyeinek és hátrányainak mérlegelését. Előrehaladását itt-ott ideiglenesen föltartóztathatják; de elkerülhetetlen, mert mély szükségleteknek felel meg, melyeket nem lehet kijátszani. Azonban, hogy a tőle várható minden hasznos következésnek megfeleljen, szervezni kellene; már pedig fájdalom, a szervezetlenségnek oly fokán áll, mely hatásait részben megbénítja. A különböző társadalmi működések és a különböző társadalmi érdekkategóriák képviseletének a parlamentben oly módon kellene történni, mely a lehetőségig megfelelne viszonylagos fontosságuknak. De még nagyon távol állunk ettől az eszménytől. Nem hiszem azonban, hogy a magyar kormány által indítványozott eszközök közelebb hoznának e célhoz. Nem látom be, hogy egy kis vagyon vagy néhány középiskolában eltöltött esztendő miért adna kiváltságos választójogokat. Még a legismertebb tudósok számára sem követelnék hasonló előjogot. Mert lehet valaki híres kémikus, vagy matematikus, avagy nagy régiségbúvár s emellett rosszul értékelheti ama társadalom valódi szükségleteit, melynek ő része. Ismertem neves történetírókat, kiknek fogalmuk sem volt saját korukról s az azt mozgató törekvésekről. Miért adjunk hát nekik döntő szerepet a társadalmak sorsának

683 irányításában? Annál inkább megtagadnék ily súlyos előjogokat oly embertől, ki csak egy kevés latint és görögöt tanult. Nyilvánvalónak látszik előttem, hogy az önök kormánya csak megakadályozhatja a munkások követeléseinek szabad érvényesülését, ami föntebb kifejezett elvemmel ellenkezik. A titkos szavazás kérdésénél egy kissé fentartással élek. Lehetséges, hogy tökéletesen szervezett demokráciában a nyilvános szavazás bizonyos előnyökkel járhatna, amennyiben a nagy társadalmi áramlatok alakulását és szabad nyilvánulását segíthetné elő. De a fennálló társadalmi rendben, hol annyi választó áll függő viszonyban bizonyos polgártársaival szemben, ez az eszmény meg nem valósítható s azt hiszem, hogy jelenleg a titkos választás szükséges; ez a szavazati szabadság elengedhetetlen kelléke. XXXI. EDWARD R. PEASE, a Fabian Society főtitkára: Érdekes levelére válaszom ez: 1. Anglia tapasztalata azt igazolja, hogy a széles körökre kiterjedő, egyenlő és titkos választójog hathatós segítség a gazdasági és szellemi haladás számára. 2. Az angol tapasztalat teljesen az egyszerű és közvetlen szavazat mellett szól. Az egyedüli bonyolult szavazati rendszert (a kumulált iskolaszéki szavazást), mely Angliában gyakorlatban volt, az 1902. évi konzervatív kormány elsöpörte. 3. Itt mindenki a titkos szavazás híve. Ama bajok közül, melyeket ettől a rendszabálytól néhány doktrinär filozófus várt, egyetlen egyet sem tapasztaltunk. Más rendszerről nem is álmodik senki. XXXII. JEAN GRAVE, az anarchista Temps Nouveaux szerkesztője: Nézetem szerint bármily módon gyakorolják is az általános választójogot, a kizsákmányoltakat azért nem zsákmányolják majd kevésbbé ki, az elnyomottak nem lesznek kevésbbé elnyomva. A valódi kérdés mindenekelőtt gazdasági természetű. A politikai elnyomás nem egyéb, mint a gazdasági kizsákmányolás egyik forrása. Nem lehet ott szabadság, hol az egyén életerejét a célból keli eladnia, hogy ennivalót szerezzen. Az általános választójogból nem sarjadzhat ki a társadalmi átalakulás.

684 Ha a népek felszabadulásukat kívánják, úgy meg kell tanulniok, hogy nem lesz több szabadságuk annál, mit maguk képesek elvenni, hogy a társadalomban csak ama változások létesülnek, melyeket saját tetteikkel valósítanak meg. XXXIII. JEAN FINOT, a Revue szerkesztője, a Préjugés des races szerzője: Haboztam, vajjon elküldjem-e a kért feleletet, mivel nem ismerem nemes országukat kellően ahhoz, hogy bizonyos konkrét kérdésekre, melyeket szíves volt hozzám intézni, felelhessek. Mégis, mivel örülök, ha szolgálatára lehetek, e néhány, az általános választójog egyetemes elvére vonatkozó sort küldöm: Egyetemes szempontból nézve az általános választójog minden országban szükségszerűen érvényesül. A demokratikus gondolatmozgalom oly legyőzhetetlen, hogy előbb-utóbb az összes nemzeteket eléri. Jobb tehát, ha nem emelnek gátat az általános választójognak, hanem önként megvalósítják azt. Ezzel akadályozhatják meg még legjobban a vérontást és a nép közvetlen hatalomra jutását. Az általános választójog megdöntésére irányuló minden kísérlet annál inkább hiábavaló, mivel az autokrácia és kényuralom elvét mindenütt ledöntötték. Különben többé-kevésbbé szerencsés alakban valósíthatják meg az általános választójogot, melynek célja a nemzet akaratának kifejezése. Ellenben magának az elvnek megsemmisítése lehetetlen. Utolsó időben sokféle bírálatban részesült az általános választójog. Miként a többi emberi dolog, ez sem tökéletes. De abban a percben, melyben hathatósabb és egyúttal igazságosabb intézményekkel akarják helyettesíteni, rögtön oly nehézségekkel kerülnek szembe, hogy az általános választási jog legfélelmetesebb ellenfelei is végre megbékültek azzal. Még ma is gyakran ferde szemmel nézik az általános választójogot, de már nem kívánják eltűnését. XXXIV. GEORG JELLINEK, heidelbergi egyetemi tanár, a mai közjogi irodalom egyik legnagyobb képviselője: Becses kérdésére ezt válaszolom: A plurális választójogról a Pluralwahlrecht und seine Wirkungen című írásomban fejtettem ki véleményemet. Ehhez nincs hozzátenni valóm. * * Ezen értekezésben a plurális szavazat elméletével foglalkozik s annak Belgiumban megvalósult formájával és vizsgálódásai alapján a következő e redményekre jut:

686 XXXV. GABRIEL SÉAILLES, a Sorbonne tanára, filozófus és publicista. A magyar kormány javaslatát, melynek főbb pontjait Ön nekem beküldte, egyszerűen képmutató módozatok gyűjteményének tartom, melynek célja az, hogy a néptől megvonják az általános választójogot épen akkor, mikor azt neki megadni színlelik. Sok nehézség elsimulna, sok igazságtalanság, melyre sok gyűlölet válaszol, megszűnnék, ha Magyarország rászánná magát arra, hogy a nemzetiségi eszmét a modern állam eszméjével cserélje fel, mivel az első szerint az egyik nemzetiség történelmi jog címén elnyomhatja a többit, a második szerint pedig minden polgár egyenlő és szabad. Az általános választójog kétségtelenül kockázattal jár, de ép ez teszi kötelességünkké, hogy szembe nézzünk vele, annál is inkább, mivel e veszélyek a haladás föltételévé válnak, mert a kiváltságosakat jó népoktatásra kényszerítik. 1. Oly választójog, mely a társadalmi intenzitásokat kifejezésre tudná juttatni, nem képzelhető, mert a választójog csak külső ismérvek alapján konstruálható meg. 2. Ez ismérvek megválasztása teljesen önkényes, hol kezdődjék a nagyobb belátás, mely több szavazattal ruházandó fel, hol a vagyon? A plurális szavazatnak mint racionális rendszernek, szemben az empirikussal, milyen az általános választójog, intézményileg kellene biztosítani eme racionális motívum érvényesülését. De erre képtelen. Könnyen lehetséges mellette az egyik vagy a másik véglet, hopy az egyszavazatúak nagy tömege a gyakorlatban jogtalan lesz, vagy a többszavazat hatásában elenyésző csekély lesz. Tulajdonképen a cél mindig az alsó osztály elnyomása. 3. A plurális szavazatnak ennélfogva az a veszélye, hogy tisztességtelen szavazatjog lesz. 4. Racionális szempontból azért is tökéletlen, mert a konzekvenciákat, mélyek alapelvéből, az egyének egyenlőtlenségéből folynak, nem vonják le. Hisz a nagyobb értéknek a képviselőházban is érvényt kellene szerezni. Szászországban el lehetne érni vele, hogy a szociáldemokráciát kizárják a képviseletből. De ez erejét nem törné meg és államérdek, hogy minden nagyobb párt abban a helyzetben legyen, hogy nézetét a képviseletben kifejezésre juttathassa. Egy állam, amely polgárait úgy osztályozza kisebb é s n a g y o b b j o g o k b a , h o g y a z e g y e s e k k e l s z á m s z e rű l e g é r e z t e t i , hogy mások értékének csak töredékét bírja: a nép széles rétegeinek szívét elidegenítené az államtól. A belga plurális szavazat hibája, hogy a vidéket a várossal szemben előnyösíti, a klerikális pártot mesterségesen kormányon tartja, hogy a választási csalásoknak bő alkalmakat teremt.

686 XXXVI. BOUZANQUET DE BALESTRIER, publicista, a párisi Grande Revue politikai szerkesztője: Érdekes referenduma első kérdésére sietve azt válaszolom, hogy az általános egyenlő és titkos választójog a nép gazdasági és erkölcsi haladásának nélkülözhetetlen föltétele: a gazdaságinak azért, mert minden érdek nyilvánulását lehetővé teszi szavazás útján. Az erkölcsinek azért, mert minden egyéniséget öntudatra ébreszt és így felelősségérzését erősíti. 2. A magyar kormány paradoxon nélkül nem remélheti, hogy az osztályellentéteket mérsékelni fogja akkor, amidőn törvényjavaslata megszaporítja az osztályokat, azokat részekre és ismét részekre tagolja s így kikerülhetetlenül az egyiket a másik ellen uszítja. 3. A nyilvános szavazás megsemmisíti minden egyes ember szabadságát, a legszemérmetlenebb korrupciónak a legtágabb kaput nyit s ennélfogva a nép minden megkérdezésének csak meghamisítására vezethet. XXXVII. GEORG BRANDES, dán szépíró és publicista: Félek tőle, hogy feleletemmel nem lesz megelégedve. Kedvetlenül is adom, mivel nem szívesen avatkozom oly ügyekbe, melyeket a kérdező nálamnál jobban ismer. A demokratikus dogmatikával szemben rendkívül hitetlen vagyok. Miután mindenféle más eszközt kevés eredménnyel kíséreltek meg, végre az általános választójoghoz értek. Míg a legtöbb ember önző, tudatlan és csökönyös marad, addig az általános választójog sem eredményezhet sok jót. Különben is igen szelídnek és maradinak bizonyult. Sajnálatos, hogy az emberiség ezideig nem talált jobbat. A magyar kormány tervezete, a dolgok természeténél fogva, mesterkélt. Szemmelláthatólag egyik célja az, hogy a magyaroknak biztosítsa Magyarországon az uralmat. Ez talán nem igazságos, de érthető és védhető. Valószínűnek tartom, hogy a magyarul beszélő elem Magyarország népességének legjobb, politikailag legtehetségesebb része s ha ez így van, úgy a kormány macchiavellizmusát nem ítélhetem el. Csak egyet kell elvetni, a nyílt szavazást, mert ez a szavazók függetlenségét és szabadságát korlátozza.

687 Ami a szavazatok többességét és a törtszavazatokat illeti, a kísérlet bátor, de nem igazságtalan, mivel az emberek egyenlősége csak hazug látszat. Ellenben az már nagy kérdés, vájjon a jogos egyenlőtlenséget ez az eszköz biztosítja-e? Mindenesetre a férfiakra háramló eme igazságtalanság távolról sem oly nagy, mint az összes nők kizárása. XXXVIII. ALFRED R. WALLACE, világhírű természettudós és szociálpolitikus, a Land Nationalization League elnöke:

A kérdéseire való részletes válasz nagyon sok időbe és meggondolásba kerülne, de felhívhatom figyelmét a Fortnightly Review 1907. áprilisi számában Personal Suffrage címen megjelent cikkemre, melyben teljesen kifejtem nézetemet a képviselet legegyszerűbb és legjobb módjáról saját hazámban. Azt vélem, hogy ez, kis változtatásokkal, minden európai országban megfelelő volna. Ön kétségtelenül hozzáférhet e szemléhez s ha cikkemet azután összefoglalja és kivonatolja, nézeteimet pontosan megállapíthatja.* Két hónappal előbb, februárban, ugyané szemlében megjelent, A new house of Lords c. cikkemben választáson alapuló felsőházat javasolok, a részletek teljes megvilágításával. Ez is érdekelhetné Önt.** * Ε cikkében az angol választójoggal foglalkozik, mely a reformok dacára szerinte igazságtalan és a gyakorlatban sok nehézségeket okoz és visszás helyzeteket teremt. Szerző ellensége minden osztályképviseleti rendszernek: az általános, férfiakra és nőkre egyaránt kiterjedő választójogot követeli, azonban 31 éves korhatárral. Azt tartja ugyan, hogy csak a 40-ik évben szerezhette már meg az egyén a választáshoz szükséghez tapasztalatokat, életbölcseséget, de praktice kivihetőnek tervét csak ezen korhatárral tartja. A választójogból nem zárná ki az elítélteket sem, legfeljebb a szabadságvesztés kiállásának idejére, mivel a bűntett nagyrészt a sanyarú életföltételek eredménye, sok elítélt ártatlan és valószínűleg sokan nincsenek és nem voltak elítélve, akik erkölcsileg és értelmileg nem jobbak az elítélteknél. Egyetlen kizárási ok az őrültség lenne. A továbbiakban javaslatokat tesz a választójegyzék egyszerűsítésére. A szavazásnál legalább a személyes, házról-házra való korteskedést, a canvassing-ot megtiltaná és a szavazatot egyszerűen posta útján küldenek be a választók. A további technikai kérdés. ** Fájdalom, e kérdés Magyarországon jelenleg teljesen utópisztikus. A szerk.

688 Végül még azt mondhatom, hogy gróf Andrássy bonyolult tervezetét, mint Ön ezt velem közölte, rendkívül igazságtalannak tartom és nagy visszaélésre alkalmasnak, különösen a választók különböző osztályainak kvalifikációja által. Szerintem mi sem igazolhatja azt, hogy egy embernek több szavazata legyen, mint a másiknak. XXXIX. M. NORDAU, Parisban élő honfitársunk, író és publicista: Egy francia közmondás azt mondja: „Adni és visszavenni nem ér semmit”. Nos a magyar kormány tökéletesen ezt teszi, midőn elhatározza, hogy általános választójogot ad a népnek és azt egyidejűleg illuzóriussá teszi a többes szavazati jog útján. A szavazóknak valamely osztályát előjogokban részesíteni: ez az általános választójog tagadása, melynek lényege az osztályprivilégiumok megszüntetése és az összes polgárok jogbeli egyenlősítése. A nép alkotmányos eszközt követel oly célból, hogy akaratát az uralkodókra rákényszerítse. Ezek látszólag beleegyeznek ebbe és egy hatástalan játékot adnak neki. Ez az eljárás mint szeszélyes gyermekkel bánik a néppel és vidáman gúnyt ûz belőle. Oly választókat létesíteni, akik kétszer vagy háromszor annyit érnek, mint mások, ez ama porosz Klassenwahlsystem jellemző vonásainak utánzását jelenti, melyről Bismarck, pedig maga is hajlíthatatlanul konzervatív politikus volt, azt mondotta, hogy „a legértelmetlenebb és leggyűlöletesebb rendszer, aminőt csak el lehet képzelni.” Az Andrássy gróf kormánya mesterséges koncepciója szerint készült általános választójog sem igazságosabb, sem demokratikusabb, sem liberálisabb, mint a mai korlátolt szavazat; csak álszenteskedőbb. XL. FREIHERR VON HOCK, az osztrák Reichsrath tagja, a bécsi Freie Schule elnöke: Íme nézetem az ön által megjelölt kérdésekről: 1. Az általános és egyenlő választójog kétségtelenül az egyetlen mód, mely a nép összességének lehetővé teszi kívánságainak és politikai irányzatának kifejezését. Veszedelmesnek tartom e jog minden „korrektúráját”, mivel ezt a kifejezést meghamisítja. Ha lehetséges

689 volna megtudni, hogy a polgárok mely osztálya vagy rétege ítél a leghelyesebb belátással és a legnagyobb önzetlenséggel arról, hogy mi használ a népnek, úgy talán felmerülhet az a gondolat, hogy ez osztály vagy e réteg a választójognál előnyben részesüljön, sőt döntő szerepet kapjon. De ennek kikutatását lehetetlennek tartom: írni-olvasni tudó vagy 100 korona adót fizető emberek a többieknél önzetlenebbek-e vagy jobban ítélik-e meg az össszesség gazdasági és politikai szükségleteit? Még az egyetemet végzettek rétegétől sem várhatjuk el általánosságban e magasabb belátást, még kevésbbé az önzetlenséget. Nem marad tehát jobb és természetesebb módszer, mint az összességre bízni annak eldöntését, hogy mi használ ez összességnek és mi történjék. Gazdasági kérdésekben az önző érdekek összege, mely így politikailag érvényesülhet, valószínűleg az egymás ellen és egymás mellett működő erők helyes eredőjét fogja képviselni; ily dolgokban az önzés is élesíti az elmét. Az általános és egyenlő választójog elve nem szorul korrekturára, — így pl. a pluralitás által — hanem lelkiismeretes keresztülvitelre, abban az irányban is, nehogy a választók egyenlőtlen földrajzi beosztása, t. i. nem egyenlő választókerületek által az egyenlő választójog nem egyenlővé váljék, pl. oly intencióval, hogy a hátramaradott, „konzervatív” paraszt választók számuknak meg nem felelően nagyobb képviseletet kapjanak, mint a városi iparos választók. Az elvnek nem korrektúrája, hanem kiegészítése az, hogy a kisebbség képviseletére fordítunk figyelmet; erre alkalmas eszköznek látszik az arányos választójog. Amíg minden embernek nincsen hős- vagy vértanú természete, vagyis amíg az embereknek emberi gyengéik vannak, addig a szavazás nyilvánossága: a szavazás törvényesen biztosított befolyásolását jelenti. A szavazat leadásának titokbantartása első és legtermészetesebb kelléke a korrekt választásnak, vagyis oly választásnak, melynél a szavazó valódi nézete jut kifejezésre. A választó szándékának ellenőrzése, hogy t. i. ígérete szerint adja le szavazatát, annyit jelent, mint a választó megvesztegetője számára piszkos üzletének eredményét biztosítani. Más téren ama gondolat hirdetése, hogy büntetendő ügyletet még jogi biztosítékokkal lássanak el, biztosan óriási megbotránkozást idézne elő! 2. A pluralitás, mint minden jogegyenlőtlenség, szükségszerűen kiélesíti az osztály ellentéteket. Aki szóhoz nem juthat, vagy akinek szava a priori kisebb értéket képvisel, szükségszerűen elkeseredett s annál szenvedélyesebben kiabál, hogy meghallgatásra találjon és mindig arra fog utalni, hogy mögötte ezrek állanak, kikkel szemben

690 jogtalanságot követtek el, kiket nem lehet megszámolni, kiknek követelései nem érvényesülhetnek teljes mértékben. Ilyen ember mindig hivatkozhatik „a nép valódi akaratára”, míg hasonló kísérlet a ténylegesen egyenlő választójog mellett, a választási tények láttára eredménytelen. A pluralitás természetesen csak a birtokos osztályoknak használ, az alsó osztályok nem érvényesíthetik kellően követeléseiket és súlyuk meggyöngül. Ez aránylag minden osztályról áll, ha a felette állóval, gazdagabbal hasonlítjuk össze. 3. A szavazás nyilvánossága minden választási korrupció szentesítése. Erről kulturállamban már szónak sem szabadna esni. Legyen szabad még kiemelnem, hogy a választási eljárás pontos megvizsgálása különösen fontos. Ez eljárás korrekt volta, kielégítő törvényvédelem a választási hatóságok, vagyis az uralkodó pártok önkénye ellen a feltörő néprétegek számára majdnem fontosabb, mint a választójog kiterjesztésének mértékében való kisebb különbségek. Mit használ a legeszményibb választójog, ha a választási eljárás azt megsemmisíti és kigúnyolja! XLI. EDGAR JAFFE, az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik kiadója és főszerkesztője: A tett kérdésekre ezt vagyok bátor válaszolni: 1. Az általános, egyenlő, titkos választójog az egyedüli, amely előrehaladott népek — melyekhez a magyar is tartozik — mai gazdasági és kulturális állapotának teljesen megfelel. Eme választójog javítása nem látszik szükségesnek, de semmiesetre sem kereshető ez a javítás a pluralitásban avagy a nyilvánosságban. 2. A pluralitás nemcsak nem enyhíti az osztályellentéteket, hanem ellenkezőleg kiélesíti azokat és az alsó néposztályok jogos követelései nem érvényesülhetnek teljesen e rendszer mellett. 3. A nyilvánosság „erkölcsi” hatásai a német tapasztalatok szerint abban állanak, hogy az erkölcsi, szolgálati, vagy gazdasági függésben lévő választókat megakadályozza abban, hogy szavazatukat annak adják, aki az ő valódi érdekeiket képviseli. Ez a rendszer Poroszországban oda vezetett, hogy a mezőgazdasági munkások kénytelenek a földesúr jelöltjére szavazni, mert máskülönben elvesztenék állásukat. Ép így és ugyanezen okból az összes kormányhivatalnokok kénytelenek a hivatalos jelöltre szavazni és a legutolsó Landtag választásoknál a szociáldemokrácia a munkásosztály összes boltosait és szállítóit boj-

691 kottal fenyegette meg, ha más jelöltre mer szavazni, mint szociáldemokratára, úgy, hogy ma már a konzervatívek is kezdenek a titkos szavazás mellé állani. XLII. EUGENIO RIGNANO, a Rivista di Scienza szerkesztője: Kérdőívére ezt válaszolom: 1. Az általános és egyenlő választójog hatásai mindenütt azt eredményezték — és egyre nagyobb mértékben fogják azt eredményezni — hogy a proletárosztályok létföltételeit megjavítsák s egy kissé több osztó-igazságot alkalmazzanak. A pluralitás eszköz arra, hogy a vagyonos osztályok a velük ellentétes osztályok társadalmi súlyát csökkentsék. 2. Nem hiszem, hogy a kormány jóhiszeműen állítja, hogy javaslata az osztályellentéteket enyhíteni fogja és érvényre fogja juttatni az alsóbb osztályok jogos igényed Az ellenkezője az igaz és ép ez a kormány titkos indító oka ennél a javaslatnál. 3. A nyilvános szavazás talán pillanatnyilag ártalmára lesz az alsóbb néposztálynak, ama függőségnél fogva, amelyben tagjai a munkaadókhoz állanak. De a tökéletesebb társadalmi öntudat és a fejlettebb szervezettség előnyössé teheti a nyílt szavazást, mert ez alkalmas eszköz lehet saját tagjai ellenőrzésére. XLIII. C. BOUGLÉ, a Sorbonne tanára, a demokrácia egyik legkiválóbb kutatója. Azok a tapasztalatok, melyeket a Nyugat demokráciája tett, nem bizonyították be, hogy az általános és szabad — szabad annyit jelent, mint titkos — választójog a paradicsom kulcsa volna. Ez kétségtelen. De legalább túlontúl igazolták, hogy a társadalmi haladásnak nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen előföltétele az általános vitatkozás rendszerében és rendszere által, vagyis előföltétele a lehető legbékésebb társadalmi haladásnak. A demokrácia egyik theoretikusa mondotta: „az általános választójog megtanítja az embereket arra, hogy megszámlálják magukat; ekként leszoktatja őket, hogy verekedjenek”; ez azt jelenti, hogy az általános választójog — amennyiben úgy van szervezve, hogy az egyéneknek valódi jogot ad, nem pedig csak a véleménynyilvánítás illuzórius jogát — arra látszik hivatva

692 lenni, hogy csökkentse az erőszakoskodásokat, enyhítse az összeütközéseket, meggátolja a polgárháborúkat. Avis aux gouvernements . . . XLIV. E. A. ROSS, a szociológia tanára a wisconsin-i egyetemen, az amerikai társadalomtudomány egyik vezéralakja: Andrássy gróf választási törvényére vonatkozó kérdésére azt válaszolom, hogy az én ítéletem szerint az nem felel meg korunk legcivilizáltabb népei jelenlegi kulturális haladásának és nem valószínű, hogy a társadalmi ellentéteket csökkentse az ipari osztályok jogos igényeinek kielégítése által. Kettős, hármas szavazati jog engedélyezése azoknak, kiknek nagyobb jövedelmük van, a gazdagság csökkenő túlsúlyát örökössé teszi és tökéletesen fölösleges oly célból, hogy a tulajdont vagy a tulajdonjogokat megvédje. Különleges választójog adása a művelt emberek számára szükségtelen, mivel a politikailag előrehaladt országokban az általános választójog mellett lefolyt választás — úgy látszik — oly nagy társadalmi mérlegelés eredményét jelenti, melyben a művelt embernek százszor akkora befolyása van, mint a műveletlennek. Más szavakkal: a szavazás egyszerűen azt a közvéleményt regisztrálja, mely az általános vitatkozás, vagy politikai küzdelem folyamán ért meg vagy alakult ki. Az intellektuelleknek úgy is oly nagy túlsúlyuk van eme közvélemény kialakításában, hogy fölösleges nekik különleges előnyöket biztosítani a választási urnában. XLV. EDGARD MILHAUD, közgazda és szociálpolitikus, genfi egyetemi tanár, az Annales de la Regie Directe szerkesztője: Sietve és egész röviden válaszolok kérdéseire. 1. Az általános, egyenlő és titkos választójog a tömegek kezébe rakván le az államok sorsát, az államok létérdekévé teszi azt, hogy a tömegek kikerüljenek évszázados tudatlanságukból, felvilágosíttassanak és öntudatosakká váljanak. És a tömegek nevelésére és oktatására vonatkozó problémák a közhatalmak és a közvélemény szemében egyre növekedő fontosságra tesznek szert. Az a nép, amely a legtökéletesebb mértékben fejlesztette ki a demokrácia rendszerét — a svájci nép — egyúttal a világosságot is leginkább ter-

693 jesztette a társadalom minden rétegében. Minthogy a szellemi és erkölcsi fölemelkedés — a munkaerők tökéletesítése révén — gazdasági fölemelkedést idéz elő, az általános, egyenlő és titkos választójog a gazdasági haladás eszköze. Ezen választói rendszer javítása: az arányos képviselet, a referendum és a kezdeményezés joga. Ám a többes szavazat és nyilvánosság nem javítás vagy kiigazítás, hanem eltorzítás. A többes szavazat megtagadása az általános választójog elvének, a politikai egyenlőségnek. A nyilvános szavazás, különösen osztályokra tagolt társadalomban, a szavazás szabadságának megsemmisítése. 2. A magyar kormány tervezete csak elkeseredetté teheti az osztályok versengését és békókba verheti a tömeg akaratának normális megnyilvánulását. Semmikép sem egyengeti korunk szociális krízise békés, emberi s törvényes megoldásának útját. Nem a békés haladásnak, hanem az erőszakos forradalomnak munkálója. 3. A nyílt szavazás egy osztályokra tagolt társadalomban erkölcstelen. Sok függő helyzetben levő embert arra kényszerít, hogy családjának kenyeréért meggyőződése ellen szavazzon s feláldozza azokat, akik semmi áron sem szavaznának meggyőződésük ellen. Lealacsonyítja az előbbieket és az utóbbiak vesztét okozza. Az igazság, a társadalmi haladás, az emberi fejlődés érdekében és hogy a magyar nép, melyet az emberiség haladásából oly tekintélyes rész illet meg, valóra válthassa mindazon reményeket, melyeket annyi joggal táplálnak iránta, az a hő kívánságom, hogy a kormány tervezetét visszavessék vagy elejtsék és váltsák fel az általános, egyenlő és titkos választójognak, vagyis az igazi általános választójognak tervezetével. XLVI. RODOLPHE BRODA, α párisi Collége Libre des Sciences Sociales tanára és a Documents du Progrès főszerkesztője: 1. A történelem azt tanítja, hogy az összes előrehaladott nemzetek elfogadták az általános választójogot — egyik a másik után — és gazdaságilag és szellemileg kifejlődtek e rendszer alatt. Azt hiszem, ugyanez történnék Magyarországon is. Ezen rendszer minden korrekciója tisztaságát hamisítja meg és azt eredményezi, hogy a kedvezőtlen elbánásban részesített néprétegek kétségbevonják a törvényhozás erkölcsi jogosultságát. Azt hiszem ennélfogva, hogy ezek a javítások és különösen a pluralitás ártalmas az osztályok szolidaritására és a nemzet tagjai hazafias érzelmeinek fejlesztésére.

694 2. Azt hiszem, hogy a magyar kormány téved e várakozásában, avagy attól tartok, hogy nem jóhiszemű. 3. A nyílt szavazás a lelkiismeret elnyomására, az igazi véleményeknek az anyagi érdek által való meghamisítására és álszenteskedésre vezet. Ennélfogva a legnagyobb mértékben veszedelmes a nemzet erkölcsi fejlődésére. XLVII. H. v. GERLACH, publicista, a német Reichsrath volt tagja, a „nemzeti szocialista” irány egyik előharcosa: Körkérdésére tisztelettel ezeket válaszolom: 1. Az általános, egyenlő és titkos választójog az én ítéletem szerint a haladás egyik legerősebb emeltyűje legalább is az összes európai vagy a velük rokon kultúrájú népeknél. Mindenekelőtt azért, mert a nép előre törő és energikus részét döntővé teszi a politikában és a törvényhozásban. Azután pedig azáltal, hogy a művelt és vagyonos elemeket arra kényszeríti, hogy a társadalmilag rossz sorsban levő tömegek sorsával törődjenek, hacsak nem akarják minden befolyásukat a közéletre elveszíteni. Ε rendszer valaminő korrektívumát a német tapasztalatok után sem tartom szükségesnek. 2. Az az állítás, hogy a plurális választójog az osztályellentéteket enyhíti és az alsóbb néposztályok jogos igényeit érvényre juttatja, egyenesen abszurdnak tűnik fel előttem. Belgium tapasztalata, ahol a plurális rendszer tudvalevőleg még életben van, ép az ellenkezőt bizonyítja. Az a tény, hogy a népesség egy része minden érdem nélkül, rendszerint csak a társadalmi viszonyok kedvezése folytán, melyekbe beleszületett, több szavazatot egyesít egy személyben, csak mélyen elkeserítően hathat a nagy néptömegekre, melyek egy szavazattal kénytelenek beérni. Amíg a plurális szavazati rendszer fönnáll, addig természetszerűleg szakadatlan agitáció fogja a népet izgatni eme jogtalanság megszüntetésére, Az alsó néposztályok jogos követelései sohse érvényesülhetnek oly rendszer mellett, mely ép e tömegeket a parlamentben örök minoritásra ítéli. 3. A nyilvános szavazás az én szememben a legerkölcstelenebb dolog a világon. A nyílt szavazást csak akkor lehetne igazolni, ha egyáltalán semmi társadalmi vagy egyéb függőség nem léteznék. Ama viszonyok mellett azonban, melyek a jelenlegi összes államokban fenforognak, a szavazat nyilvánossága mint a terrorizmus eszköze hat a kormányzók s a vagyonosak kezében. Poroszország a nyílt szavazással a legszomorúbb tapasztalatokat

695 tette. A porosz szavazati jogról írt könyvemben a botrányos esetek százaival mutattam ki, hogy ép a nyílt szavazás a legméltatlanabb dolog, amit csak egy kulturnépnek imputálni lehet. Ma már csak a világtól elzárt theoretikusok, kiknek sejtelmük sincs a tényleges viszonyokról, avagy a brutális erőszak emberei helyeselhetik a nyílt szavazást.

Mikor ezt az eszmecserét bezárjuk, nem érezzük szükségét annak, hogy eredményeit összefoglaljuk. Minden kommentár csak gyöngítené az abból előtörő hatalmas tanulságokat. Ránk csupán még az a kötelesség háramlik, hogy hálatelt szívvel megköszönjük ama kiváló elméknek, kik ez eszmecserében résztvettek, nemes munkájukat, melylyel egy meghamisított közvélemény felvilágosítására siettek és ezzel a nemzetközi szolidaritásnak lélekemelő példáját nyújtották. A Huszadik Század szerkesztősége.