BÖRZSÖNYI HELIKON. "Áldjon meg az Isten mindenkit, aki az áldatlan magyar ugart tördeli." B. Kontics Éva: Tél (olaj, farost)

BÖRZSÖNYI HELIKON Irodalmi, mûvészeti, természetbarát folyóirat

III. évfolyam 12. szám, 2008. december

"Áldjon meg az Isten mindenkit, aki az áldatlan magyar ugart tördeli."

B. Kontics Éva: Tél (olaj, farost)

Tartalom: 3. o.: Emlékeim, akár a jégcsapok; (Ketykó István verse) 4. o.: A költészetrõl; (Kontra Marika Szvíta verse) 5. o.: A költészetrõl; (Csapó Lajos verse) 6-8. o.: Jelzálog; (Kovács T. István írása) 10-11. o.: Egy másik karácsonyi ének; Újévi kívánság; (Végh Tamás versei) 12-14. o.: Palackba zárt üzenetek; (Móritz Mátyás versei) 16-21. o.: Werbõczy István, az alsópetényi jogtudós; (Végh József írása) 22. o.: eM.; (Szájbely Zsolt verse) 24-27. o.: Kalliopé kosarából: Egy Szondi almanachról; (Cegléd József Kázmér írása) 28. o.: Földönfutók; (Százdi Sztakó Zsolt verse) 30-39. o.: Most látható a természetben: 1. Január; (Balog István természetismereti rovata) 40. o.: Szükséglet; (Egry Artúr verse) 42-43. o.: Az elmúlt harminc évünk; (Borsi István verse) 44. o.: Szép Mohorában; (Pongrácz Ágnes verse) 46. o.: Egy éve már; (Gere János verse) 48-49. o.: Díszforgács a vitrinben; Nemzeti fejszék, kishitek; (Forgács Miklós írásai) 50. o.: A partról nézve; (Székács László verse) 52. o.: Éjféli óraütés; (Hörömpõ Gergely verse) 54-55. o.: Auditor: Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler; (Szávai Attila írása) 56-59. o.: Könyvajánló; 60-63. o.: Beszámolók; 64. o.: Pályázat; 65. o.: Impresszum;

E havi lapszámunkat a Diósjenõn élõ és alkotó B. Kontics Éva festményeinek képeivel díszítettük. B. Kontics Éva szerepelt már a lapban festményeivel, mégpedig a 2006/6. számában. 16 éve alkot, képei harmonikusan összekapcsolódnak, illenek férje, Borsi István írásaival/hoz. A közös világszemlélet, és a szeretet az, ami immáron harminc éve együtt tartja ezt az alkotópárt. Kívánom, hogy sokáig éljenek egymás, és mindannyiunk örömére! Akit a képek megvásárlása érdekel: 06-20-325-5586-os telefonszámon, magánál az alkotónál érdeklõdhet.

A c í m l a p o n s z e re p l õ i d é z e t L a c z k ó G é z á t ó l s z á r m a z i k . A S z e r k .

KETYKÓ ISTVÁN

Emlékeim, akár a jégcsapok Juditnak Emlékeim, akár a jégcsapok úgy függnek az évek ereszén... Helyetted a sorompókart szorítom magamhoz, bár elrobognak vágyaimmal a dízelek, én kénytelen vagyok helyemen maradni ott , hol ismerõsként köszönnek rám a a hajnalok s a munkába sietõ asszonyok, kik szemeikben hozzák az otthon melegét, hajukon társaik csókjai fénylenek, akár a puha hó a peronon majd elsöpröm, mire jössz a vonathoz szótlanul , rám sem nézve... Bizony furcsa egy pár lehettünk, egy tanítónõ és egy vasutas, ki verseket írt s diploma helyett papírt és tollat hordozott zsebében. Emlékeim , akár a jégcsapok, hajam közé rakja fészkét a tél begombolom magányom s melegedni a kályha mellé ülök, mint az öregek... Verõcemaros , 1980. január 10.

K O N T R A M A R I K A S Z V Í TA

A költészetrõl Rímcirádákba öltöztetett lüktetõ sorok, élõ szavakból építkezõ fényes mondatok. Szívem közepébõl fakadó érzelmek sora, mely a nagy világnak tágas otthona. Versszakok és kényes versformák önzõ börtöne, a szépségnek és szabadságnak terhes öröme. Lesújtó, vagy felszabadító ha hallak téged, te õsi, szép magyar nyelven zengõ áldott költészet.

CSAPÓ LAJOS

A költészetrõl A költészet, - az nem kisdedóvó! Árnyas nyári lugas, - síléc verte porhó! Hanem olykor, meghazudtolva harci kürtöket, Ádáz csatákra, vad harcokba hívó üzenet! Ébresztõt rikoltó, fülsértõ harsona, Mitõl riad és eszmél civil s katona. Útmutató! - Hogy honnan - és- hova! Szélvész! - Mi elsüvölt tova. Vihar! - Mi szít, és ébren tart tüzet. És éles fényû tükörfelület, Mi tán nem tetszetõs, - de valós képet mutat, És aprócska lámpás! - Mi megvilágít utat. És ott van, - minden mosolyráncban, A nevetésben, dalban, táncban. - Az igaz költészet megsimogatja a Napot. A rózsabimbót, a hulló csillagot, S míg szívbõl - szívhez szól, - szárnyal! Mint nyári égen a madárdal. Néha, - bár lágyan keblekre omol, De hiba- és hazugságerõdöket is ostromol. - A rácsot, a kalodát, - nem szívleli! Noha diktátorok, s álokosok ezrei Dugták volna, s dugnák oda ma is! De mi bezárható, - az fals, az hamis! Ez, - mint a sas, - szabadon szárnyal, Akár békében, akár perben a világgal! S a költõ? – Hát az tanuljon meg pengeélen járni! Zászlóvá, vallomássá, jelzõtûzzé válni! Faltörõ kossá, - vagy bibét beporozni, Tudjon simogatni, és merjen ostorozni. - Mert ha simulva, mundért húz magára, Csak lakájjá válik, ki ura szolgája. Mézet csöppentõ törpe kis akarnok lehet, Ki Júdásgarast érdemel, - s nem a költõ nevet!

K O V Á C S T. I S T V Á N Jelzálog

Bartáné éppen a lépcsõház takarításához készülõdött, mert a társasház kialakított rendje szerint azon a héten õ volt a soros takarító. Felmosóvödörrel a kezében ott állt még az elõszobában, amikor kintrõl hangos szóváltás hallatszott be. -Itt vagy, te vén szajha? Te mozgó pálinkásüveg! Rablók cinkosa! - a szomszéd lakó, Elemér kiabált felindult hangon, amire Eta néni, az emeleti szomszédasszony sírva válaszolt. -Mi bajod van, Kisfiam? Így szólította, mert gyerekként ismerte meg. Hiszen az egyedül élõ férfi itt nõtt fel a házban. A szülei egymást követõen pár év különbséggel haltak meg. A házbeliek azóta is segítettek Elemérnek, amennyire az idejük és anyagi lehetõségeik engedték. Volt, aki az ingeit mosta, más vasárnapi ebédet vitt neki. Rá is fért a gyámkodás, mert amíg éltek a szülei, szemernyi önállóságra sem nevelték. Csak azt kérték tõle, hogy tanuljon, s büszkék voltak rá, hogy elsõ generációs értelmiségiként emelkedett ki a vidéki rokonok közül. A házbeliek csak azóta kezdtek lassanként elidegenedni tõle, mióta egyre különösebb lett a viselkedése. Bartáék például majdnem minden éjszaka arra riadtak fel, hogy nagy zajjal csapja be a lépcsõház ajtaját, csörgeti a lakáskulcsokat és aztán odabent órákig kiabál, vitatkozik, veszekszik önmagával. -Mit ártottam én neked, hogy így beszélsz velem? -méltatlankodott most az idõs asszony, mire Elemér dühtõl hörögve válaszolt: -Tudod te azt, te szemétláda! Kiraboltatok. Földönfutóvá lettem. -Mi a baj, kedves szomszéd? -kérdezte a lakásból kilépõ Bartáné, és szelíd, csitító hangon próbálta nyugtatni az idegességtõl remegõ embert. Másokkal együtt õ is sajnálta Elemért, akinek télen mindig fûtetlenül maradt a lakása. Rég kikapcsolták nála a gázt, a villanyt. Nem volt mibõl fizetnie a számlákat, mert már évek óta munkanélküli volt. Amíg még nem hanyagolta el túlságosan a külsejét, gyakran áthívták õt ebédre, vagy becsöngettek hozzá egy kistányér süteménnyel, s gyõzködték, hogy jelentkezzen a munkaügyi hivatalnál, ahol legalább járadékot kaphat egy ideig, de Elemér mindig tiltakozott. Neki nem alamizsna kell! -mondta, hanem mérnöki állás. Különben minek tanult volna, ha csak nézegetni tudja a diplomáját. -Nade, ha most nem keresnek agrármérnököt, akkor mást is el kellene vállalni. Elvégre a munka nem szégyen. Aztán, majd csak lesz valahogy a szakmájában is. -gyõzködték õt Bartáék. Csak azután a sok-sok éjszakai lármázás után kezdett elfogyni a türelmük, és néhányszor át is kopogtak a vékony válaszfalon, hogy maradjon már csendben. A harmadik emeleti fiatalasszony, aki együtt gyerekeskedett a házban Elemérrel, nagyon aggódott érte. Látva, hogy vészesen lefogyott, rábeszélte a háziorvost, hogy jöjjön ki hozzá. A doktor meglehetõsen rövid párbeszéd után megbotránkozva fordult ki az alaposan leépült ember piszkos, elhanyagolt lakásából.

-Ez az eset már a városi fõorvosra tartozik. -mondta, de mikor odakerült Elemér ügye a fõorvoshoz, az is széttárta a karját. - Ha az illetõ úr nem akarja, semmit sem tehetünk érte. Minden segítséget visszautasított. A lépcsõházban ezen a napon Bartáné is megkapta a magáét. -Alávaló szélhámos! Nekem se te, se a férjed ne beszéljen tisztességrõl és ne sajnálkozzon rajtam képmutató módon! Teleiratom veletek az egész magyar sajtót, hogy miféle emberek vagytok itt, mindannyian! -Az anyád keservét, te idióta! -kiáltott rá Bartáné megbántódva, de aztán észbe kapott, és szelídebben próbálta kideríteni, hogy tulajdonképpen mi történt. A ház elõtt idegen teherautó állt meg. Két markos férfi bútorokat pakolt le róla. A kinézetük nem volt bizalomgerjesztõ. Középkorúnak látszó ember közeledett a földszinti lépcsõkön, és köszönés nélkül azt mondta: -Maguknak is jobb lesz majd ezután. Az eddig mindenkivel fenyegetõ hangon beszélõ Elemér az áldozat bénultságával nézett rá. A jövevény egy hivatalos iratot tartott elébe. A lakásából kiebrudalt szerencsétlen csak annyit tudott dadogni tanácstalanságában: -A bútorokat itt hagyom, mert nem tudom hova elszállítani. Ha majd ismét lesz otthonom, akkor eljövök érte. -Én azokért nem tudok felelõsséget vállalni, mert fel kell újítnom a lakást. Különben meg, az én tárgyaimnak kell a hely. -válaszolta ridegen a férfi. -Kilakoltatás! -döbbentek rá hirtelen a körülöttük állók. -Mit csináltunk? Mit csináltunk? -fogta a fejét Kenderesiné, a közös képviselet ellenõrzõ bizottságának tagja, aki a második emeleten meghallva a perpatvart, lejött megtudni, hogy mi történik a házban. Elemér ekkor már nem volt köztük. Kirohant és eltûnt az utca forgatagában, mintha ott kérhetne segítséget valakitõl. Vagy inkább a szégyen ûzte, hajtotta messze, a vasútállomás felé, hogy a vonat vigye el más városba. Inkább ott lássák õt földönfutó hajléktalannak, ne az ismerõsök mutogassanak rá. -Megengedtük Zoltánfi közös képviselõnknek, hogy jelzálogot tetessen Elemér lakására, mert azt hittük, hogy akkor a bátyja majd kifizeti a tartozásokat. -magyarázta Kenderesiné. -Fenét fizeti! -kapcsolódott a beszélgetésbe a folyosóra kilépõ Barta Béla, aki eddig az elõszobából hallgatózott. -Beszéltem én a bátyjával is, de az mogorván letorkolt, hogy törõdjek a magam dolgával és ne avatkozzak a máséba. -Nade, hogy jutott maga ehhez a lakáshoz? -kérdezte most Barta, fürkészõ pillantást vetve az új tulajdonosra. -Árverésen vettem meg. -Árverésen? Na, és mennyiért? -Négy és félmillióért. -Szóval, féláron! Nem volt licitálás? -Én voltam az egyetlen vevõ. -El is felejtettem megkérdezni, -szólalt meg pár percnyi hallgatás után újra Barta- hol történt az az árverés, hogy mi nem tudtunk róla? -Hát, egy hivatalban. -Aha! Maga tehát besétált oda, és azt mondta, ennyit adok érte.

-Költhetek én még erre ugyanannyit! -mentegetõzött az új szomszéd. -Mutyiban intézték a dolgot! -vélekedtek napokig a házbeliek, ha találkoztak a kapu elõtt, vagy a lakótelepi boltban. Az új szomszédot ritkán látták. -Ez csak a pénzét fektette be ide. -modogatták egymás közt. -Én idõben kiragasztottam a hirdetést! -érvelt késõbb a lakógyûlésen Zoltánfi, de azt nem tette hozzá, hogy a nyolc lépcsõháznak csak az egyetlen kapujára, kézírásos cetlin rajszögezte ki. Úgy, ahogy senki sem szokott az ilyen cédulákra ügyet vetni. -Tulajdonképpen maguk sürgették, hogy minden olyan lakótól hajtsam be a közös költséget, akinek hátraléka van, mert nem akarnak más helyett fizetni. Az úr is köztük volt. -védekezett Zoltánfi. -Node, tud valamit arról, hogy mi lett a sorsa ennek a szerencsétlen embernek? -érdeklõdtek a lakók. -Nem tudok. Az nem az én gondom. -válaszolta közömbösen a közös képviselõ, aki újabban már tíz lakóépület képviseletét intézte, mint vállalkozó. Újabban már munkatársakat dolgoztatott. Egy ideig még érkeztek kósza hírek Elemér felõl. Volt, aki egy pesti alagútban látta, amint siet valahová. Más azt állította, hogy egy vidéki vasútállomáson veszteglõ vagonban alszik. -Megtehettük volna, hogy az õ dolgát nagyobb emberséggel és körültekintéssel mérlegeljük, mint azokét, akik csupán hanyagságból nem fizettek. -említette meg egyszer Kenderesiné, mert bántotta a lelkiismeret. -Ha mondjuk nagyon erélyesen felszólítottuk volna, hogy hagyjon fel a büszkeségével és jelentkezzen munkanélküli segélyre, mert akkor legalább lesz pénze élelemre, fûtésre, világításra. Mi meg ezért cserébe haladékot adtunk volna neki, míg el tud valahol helyezkedni. -Késõ.-legyintett Barta szomszéd. -Akkor kellett volna erre gondolniuk, mikor elhamarkodva döntöttek. -Jaj istenem! Csak ilyen lejtõre ne kerüljön az ember, mert ezen már nem lehet megállni! -sóhajtott nagyot Bartáné is, mikor a férje egyszer súlyos betegséggel került kórházba. Mikor esténként magára maradt a lakásban, az jutott az eszébe, hogy könnyû olyan sorsra jutni a mai világban, mint amilyre az a szegény Elemér jutott. Akkor még attól a feltételezéstõl is megrettent, hogy mi lenne, ha egyszerre ketten betegednének meg a férjével, vagy ha az egyikük majd magára marad? Hiszen idõsek már! Minden megtörténhet. Vajon ki nyújt az embernek mentõövet, ebben a szigorú világban? Talán a gyerekeik? De azok lótnak-futnak reggeltõl napestig a pénz után, s abból mégis csak annyi van nekik, amennyi a családjuknak épphogy elég. -Tegyük fel, -fûzte tovább a kétségbe ejtõ gondolatait- ha az egyetlen nyugdíjból kell majd fizetni mindent. Még a közös költséget is. Ajjaj! Uramisten! Félelem kerítette hatalmába.

V É G H TA M Á S

Egy másik karácsonyi ének

A karácsony mindig eljön. Lábad elé gyöngy-havat Sóhajt a szél, füstös kémények Felett angyalok szárnya rebben. A karácsony mindig eljön. Lehetsz bárhol, fájhat bárhogy Szívedben minden sötétlõ emlék, A fény fia hozzád is elér. A karácsony mindig eljön. És mindig ugyanúgy várod, Mint egykor kisgyermekként, e pillanat megszentelõdését. A karácsony mindig eljön. Nem jobb és nem rosszabb, Csak olyan, mint amilyenné Teszed szívedben, hiszen Mi változunk, nem a gyermek, Aki évrõl évre megszületik Értünk, hogy felkínálja nékünk Örök újjászületésünk. A karácsony mindig eljön. És jó, ha útközben talál, Mikor lábad elé sóhajtva Gyöngy-havat szitál a szél. 2008 december 25.

Újévi kívánság

Bánat, szégyen sose érjen! Tükrös szíved sose féljen: Virradatban, alkonyatban, Írott szóban, csendben, dalban, Feltoluló könny- mosolyban, Idõ gyeplõjét ragadva, Készen állva új tavaszra, Levendulás újulásra, Álom-váltó valóságra. Teljesüljön lelkem vágya: Legyél velünk virradásra, Örök húsvét-áradásra, Áldó-hírre, szép-adásra, Violás feltámadásra. Ölelj mindig, szakadatlan! Isten álmát hordozod. Hadd legyek a vánkosod!

MÓRITZ MÁTYÁS

Palackba zárt üzenetek Amit feledni kezdünk hogy alkotni tudjunk el kell vetnünk mindent meg kell üszkösödnünk el kell temetkeznünk hogy az ismeretlen jövendõ számára palackba dobjuk azt mit feledni kezdünk

Belefárad Mert belefárad az ember a harcba, amely olyan meddõ és nevetséges; az õrült és kalandos küzdelembe: megnyerni minden ember szeretetét. -A harcba, amelyre az élet csábít -a szép álmok porba hullását nézni -hogy megpróbál becsületes maradni -gerincét nem a zsebében hordani. -Hogy drótköteleket tépjen magáról -felverni mindig lelkében a lelket -hogy önmagát tisztán lássa meg másban -a beszédbe és a hallgatásba is. -Mikor kiszalad a vér ereibõl -mikor ordít, de nem hiszik el szavát -mikor tûzben jár és bolondot játszik. -Fölkapni és eldobni szívét megint. -Avas szalonnán élni mint az idõ -szalmát számolni, vagy nézni az eget -zúgó vízárnál ülni és hallgatni vagy bokros bajszába imát mormolni.

-Kárálni keservesen akár a tyúk -törzsnek lenni vagy annak a torzsának -maga alatt vágni a fát halomba -mosolyogni akár a széles fejsze. -Tátogni a dicsérõ szavak után -szamár széllel szamárként pajtáskodni -két fájó karral nyújtani a szívét -a körmeit mind keményebbre fenni. -Verset írni örökkön e sártekén -gubbasztani akár a sáros krumpli -ülni az élet kerek asztalánál hogy dicsérné az Úr, ha szólni tudna. -Férfiként azért is férfinak maradni -mesélni arról: mi a szép, mi a baj -a félelembe, amely torkon ragadja hogy néha ellágyuljon, miképpen az apja.

Temetés Megvárták, míg éjfélt ütött az óra. Volt, aki könnyel mázolta be arcát, és olyan is akadt, ki szemöldökét vérrel festette, vagy sóhajt tûzött a hajába. Egy címeres, fekete koporsót vártak, hogy felsírjon a fekete zongora, melynek vak mestere tépi, -cibálja majd az élet véres, -véres melódiáját. Hogy az ütemre bolond szívüknek vére kiömöljön, gazdájuk árnyékában; kinek lelke ezer évet szunnyad majd a vadregényes Erdély sírkövei között. Aki arra járt, nem kérdezte kit temetnek, csak riadt szívével tovább sietett, tekintetét a titkos, nagy kastélyra vetve, hol mesélhetnének a süket falak. Álltak gyászban, ezüstjüket hátrahagyva, beleveszve mind a bús semmiségbe, zörgõ árnyakként, némán fuldokolva, a kereszt elõtt, amit a szívébe vertek.

Majd ráborultak a fekete koporsóra, szerencsétlen, de igaz istenükre, a fájdalmas, megpróbált remetére, kit nem kísértek el csak szótlan szolgái. Kik holdfény alatt jöttek, vacogó fogakkal, az iszapos, mély, fekete árokhoz; hol az feküdt, akit vénen szerettek, kinek csókjait jutalmul örökre hordják. A temetõi fejfára nem vésték nevét, azt sem, hogy itt nyugszik az élõ halott, kinek élete denevérként tovaszállt, melyben ezerszer megostromolta a halált.

Az idõ… Nem értjük az idõt, ahogy gyümölcs sem a törzset; de talán nem is kell, hiszen az idõ az semmi, tömény kitalálás. Akár a ripacsbokréta levele, úgy hullong, vagy csúszik ki a kezünkbõl. Nem értem miért nem elég szeretni azt, ami lüktet, -elhanyatló kedves fõket, -a jó aggok kékes, áldott kezét, kisgyermekek csodás seprõspillájú szemeit. Az életet megérteni. Akár csak a dió, tenni ami tõlünk telik: amíg le nem esünk, addig élni, -addig érni. Úgy élvezni mindent, mindent ami jó, -ami szép a szájnak, -a szemnek, és elfogadni, ami jõ.

VÉGH JÓZSEF

Werbõczy István, az alsópetényi jogtudós Családja õsrégi Ugocsa megyei család, melynek eredeti neve Kerepeczi volt, de miután 1429-ben megszerezték a verbõci birtokot a Hunt-Pázmány nemzetségbõl származó Zovárdffyaktól, kezdték használni a tekintélyesebb Werbõczy nevet. Legnevezetesebb tagja, Werbõczy István már valószínûleg Verbõcön született 1458 táján. Nagyapja Luxemburgi Zsigmond asztalnoka volt. Apja Werbõczy Osvát, anyja Deák Apollónia. Felsõbb tanulmányait a Mátyás király és Vitéz János által alapított pozsonyi Istropolitana Akadémián, a krakkói egyetemen, és Olaszországban végezte. Kiváló latin, görög és német nyelvtudását egy hazai dómiskolában szerezte. Hosszú, viszontagságos életútja során része volt hatalmas elismerésekben, gazdagságban, de számkivetettségben és bukásban is. Munkája - a hagyomány szerint Alsópetényben írt Hármaskönyv - 450 éven át a nemesség bibliája volt, melynek szerzõjét nemzeti hõsként ünnepelték. A szocialista történetírás megbélyegezte, s a magyar nép fõellenségeként tartotta számon. Báthory István segítségével 1483-ban konzervátorként, azaz levéltárosként az udvarhoz került. 1492-ben már a királyi kúria jegyzõjeként tevékenykedett, s emellett Szobi Mihály jegyzõségét is vezette, ki már 1498-ban ajándékozott neki néhány nógrádi birtokrészt. Ezzel megkezdõdött a Werbõczy birtok végeláthatatlan gyarapodása. Mint a birtokpereknél közremûködõ szakértõ keserítette meg a perben állók életét, majd õ kaparintotta meg a kérdéses birtokokat. Feleségül vette Szobi Mihály leányát. Apósa az erõsebb rokonsági kötelék érdekében adoptálta is, azaz fiává fogadta. Együtt aztán hatalmas birtokot harácsoltak össze. Éppen õ, aki a köznemesség elsõszámú szószólója volt, õ terjeszkedett ily módon fõként köznemesi családok rovására. Korlátlan ura volt Nógrádnak, hiszen csak e megyében Alsópetényen kívül még Bujákon, Csesztvén, Cereden, Kisbágyonban, Kutasón, Medveshidegkúton, Nagylócon, Nõtincsen, Óbáston, Õsagárdon és Szentén volt birtoka. 1500-ban a nemesség panaszait hangoztatta az országgyûlésben, tekintélyt szerezve ezzel, õt a királyi tanács nemesi ülnökévé választották. 1502-ben az országbíró ítélõmestere, s ezzel együtt az erdélyi vajda bírói helyettese lett. II. Ulászló király ezért õt bízta meg “az ország minden jogainak, törvényeinek egybeszedésévei, címekre és fejezetekre osztásával”. A Tripartitum a Dózsa-féle parasztfelkelés évében, 1514-ben készült el. Ulászló halála után II. Lajos került trónra, ki mellett Werbõczy királyi személynöki tisztet töltött be. Ezt a magas beosztást is újabb birtokok megszerzésére használta fel. Több alkalommal járt külföldön, delegációk élén, hogy a török elleni összefogásra hívja fel a figyelmet. Politikusként nem ért el jelentõs sikereket. Tárgyalásait ballépések, sikertelenség, túlzott hiszékenység, megfontolatlanság jellemezte. Latin tudása ellenére magyarul tartott szónoklatot a velencei tanácsnak, Luther Mártont valósággal lerohanta, azt remélvén, hogy a nagy reformátor nézeteit meg tudja változtatni, de idehaza is elõfordult, hogy rosszul taktikázva a vesztes fél oldalára állt. Hatásos szónoklatai viszont növelték népszerûségét, s ezért az 1525. évben az ország legfõbb világi méltóságára, a nádorságra emelték. A köznemesi célokat támogató nádor azonban szálka volt a fõnemesség szemében. Hatalmát így rövid ideig élvezhette, hiszen a fõnemesi reakció 1526-ban megfosztotta nádori rangjától, sõt Szobi Mihállyal együtt ki is közösítették. Valószínûleg a számkivetettségnek köszönhette az életét, mert így a mohácsi csatát a felsõmagyarországi Dobronyára visszavonulva vészelhette át. A kettõs királyválasztás után, az alkalmatlan király, Szapolyai János oldalára állt, ki kancellárjává, tanácsnokává nevezte ki, sõt még az a megtiszteltetés is érte, hogy a királya fia gyámjául is õt kérte fel. Szapolyai János vereséget szenvedett a fõurak által megválasztott Habsburg Ferdinándtól. Werbõczy az emigrációba is követte urát.

Életét a török által elfoglalt Budán fejezte be, hol a nyolcvanadik életéve elmúltával a török által leigázott lakosság fölötti judex volt, napidíjas bíró, afféle keresztény kádi. Az egykor országnyi birtokkal és hatalommal, népszerûséggel rendelkezõ államférfi apró-cseprõ ügyek intézõjeként hunyt el 1541-ben egy dühkitörése következményeként. Három házasságából egy fia született, Werbõczy Imre; ki apja õsellensége, Habsburg Ferdinánd oldalára állt, s késõbb Tolna vármegye fõispánja lett. Milyen ember is volt tehát Werbõczy István? Egész élete tele van ellentmondásokkal. Mûvelt, sok nyelvet beszélõ jogtudós, törtetõ hivatalnok, a mindenkori rendszer kiszolgálója, koncepciós perek végrehajtója, aki ugyanakkor mecénásként támogatta a nagy humanista Janus Pannónius elégiáinak kiadását. Kisstílû pénzügyi tranzakciók végrehajtója, ki az ország legmagasabb posztját, a nádorságot is elérte. Életét külön kell választanunk híressé lett kézikönyvétõl, mely egy szigorú következetességgel megírt nemesi védõbeszéd. Az alsópetényi hagyományban Werbõczy a kíméletlen, gonosz földbirtokosként szerepel. Talán ma már ki sem lehet nyomozni, hogy ez az emlékezetben honnan származik. Lehetséges, hogy csak a legutóbbi évtizedek terméke, mikor Werbõczy a legfõbb népnyúzónak volt kikiáltva. Az is lehetséges azért, hogy a történet valóban évszázadokra nyúlik vissza: Történt egyszer, hogy a kastélyát építõk közül az egyik munkás nem köszöntötte õt a rangjának kijáró tisztelettel. A földesúr ezen annyira felbosszankodott, hogy puskáját felkapva, lelõtte a kõmûvest a falhoz állított állványról.

A hármaskönyv Magyarországon Mátyás király uralma alatt 1486-ban jelent meg az elsõ nyomtatásban is kiadott, a köznemességet támogató törvény. A Decretum Maius bizonyos engedményeket ad a jobbágyságnak is. Megerõsítette szabad költözködési jogát, s utat nyitott a mezõvárosi fejlõdésnek. Halála után azonban kísérletét a törvények rendszerbe foglalására félretették. Az ezáltal keletkezett hiányt fokozták II. Ulászló zûrzavaros, egymásnak ellentmondó törvénykezései. Ezért volt szükség a jogszokások rendszerbe foglalására. Az uralkodó elõször Liszkai Adám protonáriust kérte fel erre a munkára. Miután azonban õ nem készítette el, Werbõczyt bízta meg a feladattal, ki alsópetényi birtokára visszavonulva, több év munkájával megalkotta élete fõ mûvét, mely egy csapásra híressé tette. Az Opus Tripartitum Juris évszázadokon át a nemesség jogforrása lett, s hatása egészen 1945-ig tartott. A jogkönyv készítése során felhasználta a mûvét már Európa szerte megelõzõ törvénygyûjteményeket. A nagy munkával 1514 tavaszára készült el, ám az idõközben kitört Dózsa-féle parasztlázadás miatt az országgyûlés összehívására csak az év õszén került sor. Miután látta, hogy a parasztság ellen sorra hozzák a szigorú megtorlás törvényeit, az utolsó pillanatok buzgalmában ezeket is beillesztette mûvébe. A Dózsáék elleni véres bosszút így évszázadokra konzerválta. Az országgyûlés egy tíztagú bizottságnak - valamennyien elismert jogi szakértõk adta át a mûvet véleményezésre. Javaslatuk alapján Ulászló egy kiváltságlevéllel a magyar szokásjog hû tükrének nyilvánította. Az országgyûlés után azonban a fölénybe kerülõ fõnemesekbõl álló mágnáspárt megakadályozta, hogy törvényerõre emelkedjen. A törvényeknél elõírt módon ugyanis sohasem került megpecsételésre, a megyéknek és városoknak sem küldték meg, s a király aláírása sem került rá. A szentesítés folyamata tehát megszakadt, mert sértette a magyar fõnemesség érdekeit. Werbõczy nem tudta elérni, hogy elképzelései megvalósuljanak, ezért 1517-ben Bécsben, Singreinernél, a híres nyomdásznál kiadatta saját költségén. Annak ellenére, hogy nem vált törvénnyé, az ítélkezésben a késõbbiekben, mint magyar törvénykönyvre hivatkoztak rá. A tankönyvszerû Tripartitum a nevét arról kapta, hogy három nagy részre tagolódik. Az elsõ részben a nemesség birtok-, család- és öröklésjogi kérdéseit tárgyalja, a másodikban a vagyonügyi szabályokat, a harmadikban Szlavónia és Erdély jogszokásait, valamint a városi polgárság és az örökös szolgaságra kényszerített jobbágyság jogviszonyait írja le. Werbõczy a köznemesség vezére és ideológusa a jobbágyság teljes jogfosztottságát mondja ki, miközben a nemesség érdekében hangsúlyozza annak négy sarkalatos kívánságát. Ezek szerint nemes embert bírói ítélet nélkül elfogatni nem lehet, csakis közvetlenül a megkoronázott királytól függ, adót nem fizet és csak a haza védelmére tartozik fegyvert fogni és végül, ellenszegülhet a törvénysértõ királynak.

A jobbágyságot századokra olyan szolgaságra vetik, amely példa nélkül áll egész Európában. “Hogy árulásuk emléke idõleges maradékaira is átmenjen, és hogy minden ember megtudja: mekkora bûntény az urak ellen fellázadni, ennek utána az ebben az országban bárhol lakó összes parasztok hûtlenségi vétkük miatt, amely szerint egyik helyrõl a másikra költözhetnek, elveszítvén, az õ földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaság alá legyenek vetve.” “A királyi felség - az elõbb említett parasztárulás örök emlékére püspökké vagy érsekké senkit se tegyen, aki paraszti nembõl származott” A Tripartitum azt is rögzíti, hogy minden paraszt heti egy nap ingyenmunkával tartozik a földesúrnak, s ha fegyvert találnak nála, kiherélik, második alkalommal pedig kivégzik. Részletesen felsorolja azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a jobbágyság teljesíteni köteles pénzben, termékben, munkában. A Hármaskönyv a legtöbbször kiadott magyar könyv. Az 1517-es latin nyelvû kiadást 1565-ben követte a magyar, késõbb a horvát és német nyelvû fordítása. Összesen 47 kiadást ért el, s ezen kívül még 11 népszerûsítõ, esetleg verses változatot. Szerzõjét, Bél Mátyás a XVIII. század elsõ felének legjelentõsebb magyarországi tudósa Nógrád megye lakosságáról szóló írásában a legjelentõsebb római jogtudóshoz hasonlítja. “Bizony, innen származott Werbõczy - ha pártütéssei nem szennyezi be magát, a híres - nevezetes magyar Ulpianus -, Petény falu kastélyából, nemesi vérbõl, ahol azután életében is tartózkodott. A magyar jogtudományban szerzett érdemeirõl nincs okunk sokat beszélni, mert mindenkinek száján forognak és a Tripartitum eléggé bizonyítja.”

Az alsópetényi Werbõczy gúla felirata Leges hic Patriae scripsit Verbõtzius olim, Lex manet, at cecidit scriptor, et ipsa Domus. Rudera nunc arcis rursus tolluntur in altum, Paci, non Liti, Saxa datura locum. Hic ponam curis finem, hic cum stirpe quiescam, Spes vana hic solvat, spes mihi sola Deus. TheresIa BLasko VICs VIDVa IgnatII GyVrCsanyI, PIIs gentIs s Vae ManIbus pos Vit.”

A háromoldalú gúlába illesztett emléktábla latin szövege az alábbi:

A haza e törvényeit egykoron Werbõczy írta, A törvény megmarad, de meghalt az írója, és maga a Ház. Most a vár düledezett falait újra felállítják, A Kõépület nem a civakodásnak, hanem a békének szándékozik helyet adni. Itt fejezem be a gondoskodást, itt nyugodjak családommal, Itt hagy el a meddõ remény, egyedüli reményem az Isten. Blaskovics Terézia Gyurcsányi Ignác özvegye, Saját nemzetsége jótékony kezeivel állította. (fordította Somfai István)

K é p We r b õ c z y r õ l a Va s á r n a p i Ú j s á g 1 8 6 0 , o k t ó b e r 2 1 . s z á m á b ó l

S Z Á J B E LY Z S O LT

eM. "Mervyn Forever, 1866-1888." Újra sírod elõtt térdepelek, s az emlékezés virágcsokrát helyezem szunnyadó tested fölé. Nem fakultak meg barátságunk körvonalai, hûen õrizem õket a világ végezetéig. Emlékszel-e még a Szajna menti sétákra, s a kis kávéházakra, hol titokban vetettük papírra gyöngécske ábrándjaink? Bár csak pár év állott rendelkezésedre, hogy közelségeddel fényt varázsolj életem egére, mégis kitörülhetetlen érdemeket szereztél e téren. Mesélj hát testvérem, drága barátom, nem rettent a sír mélysége? Nem tépik hát örök nyugalmad az elme halhatatlan megnyilatkozásai? Nem kívánkozol újra közénk, e pompás forgatagba, hogy csillogó mosolyoddal törj össze száz és száz sóvárgó leányszívet? Te, életnek hû igenlõje, miért engedted, hogy a sors fondorlatos mágiával eledelül vessen a telhetetlen földnek? Holló-függöny takarja a vén hársfát, árnyékuk sírod élére vetül. Az õsz részegítõ illatától nyirkot szenvednek a házfalak, s neved aranybetûire zord moha költözött. Remegõ kézzel tisztítom meg emléked csillogó formáit. Mervyn, szólj hát, nyugodtan éled napjaid a Homály Birodalmában? Vagy zakatol a túlvilág is, mint a síron innensõ tér, s morajlik át századok bronz-ködén? Késõre jár, távoznom kell. Utolsó szó jogán szólsz hát valamit értem odaát? Megemlíted-e nevemet, midõn sorra kerül a legvégsõ ítélet? Kérlek, ne felejts engem. Mennem kell, Barátom, ég áldjon. Lépteim új utak felé vezetnek. Új idõk s új barátságok születnek, s mint Te is tetted hajdanán, bíznak bennem Õk is, nem sejtvén, hogy sorsuk karöltve jár a Tieddel. Borgõzös hajnalok végsõ akkordjaként tõröm csókját ízleli majd hófehér torkuk…

KALLIOPÉ KOSARÁBÓL...

Egy Szondi-almanachról

Karácsony ünnepéhez érkezett a könyv, melynek testét a Gödöllõi Innovációs Központ Kft. készítette. Ragasztókötéses, matt fóliázású, kartonált borítóban. Szerzette: Végh József, a magyar kultúra lovagja. Címe: Szondi György és Drégely vára emlékezete. A testes cím felett, mögött és körüle egy barátságos zöld-rengeteg erdõ, közepében egy oromra épített csinos vár, lejjebb a domborzatot követõ palánkvonal. A hívogató, önmagát kínáló, vonzó piktúrát Végh Borbála Karolina készítette. A borító felsõ részén - mintha a palánk egy elszenesedett pallójába vésték volna - ott az elhíresült kezdet: „Felhõbe hanyatlott a drégeli rom”. A 232 oldalas könyv ötven színes képpel, a szerzõ és kiadó külsõ támogatók nélküli közös vállalkozása. Végh József sokadik könyvének mûfaji besorolása (már, ha ez egyáltalán szükséges, s ezt nem magam mentése miatt írom!): nehéz feladvány. Indulnék mindjárt azzal a „könyvészeti” lehetetlenséggel, hogy e kötettel való ismerkedést – bátran -, akár az utolsó lapjától is kezdhetnénk! Igen, a végérõl – miként azt a gyerekek teszik -, hiszen ott nagyon szép képekkel zárul („indulhatna”) a körséta. Ám, ha találomra középen ütjük fel a könyvet; ott sem tévedünk el! Mindez azért lehetséges, mert az anyag minden ízében Szondi György várkapitányról és Drégely váráról szól, csak más-más hangszerelésben, összefüggésben és különféle korok szemszögébõl. Nem feledhetõ alapigazság: minden éra a maga szükségletei szerint ízesíti közös múltunkat! (Néha, persze, kicsit túlfûszerezi, azért kiheverjük ezt is!) Tárgyszerûen (értelmesebben) a könyvnél maradva, nézzük a felépítményt. Az írás elsõ nagyobb egységeiben a szerzõ finoman kijelöli (elmeséli) a nagy hármasságot: tér-idõ-cselekmény. (Ilyenkor van az embernek ez a”tényleg-valamiilyesmi-volt” élménye, amikor ráébredünk, hogy valójában(?) nem felejtettünk, csak nagy volt a környezetszennyezés!) Drégely várának története a nagy pillanatig: 1552. július 7. 8., és a rákövetkezõ végzet napja. Majd további története a XVII. század végéig. E valóságos forrásanyagokkal körülbástyázott történeti rész hátterében – kimondatlanul - ott lebeg minden nemzeti drámánk utólagos magyarázkodása, kételye és kérdõjele. Nevezetesen: aki akkor segített, miért csak annyival, aki meg cserbenhagyott; mi okból? Amennyiben a szécsényi múzeumban kiállított vár-rekonstrukció (1552) szép makettjét valamifajta képes kronológiába helyezzük, akkor attól balra látható Mohács (1526), még elõrébb a „tüzes trónon Dózsa György”, 1514-bõl. A várrombolást megelõzõ iszonyatos vérveszteség okozta igazán Drégely pusztulását! „Dózsa népének” megtizedeléséért nem a török a felelõs, mint ahogy Mohácsért sem! A mindenkori magyar fõurak butasága teremtette meg, hogy eleink nagyjai kizárólag tragikus hõsök lehessenek. A vár-történet után következik Szondi György várkapitány életének adatolható valósága, majd legendáriumának mûvészi feldolgozása. (Nem tárgya e könyvismertetésnek, mégsem állhatom meg egy (látszólag képtelen) oldalvágás nélkül. Egy túlvilági beszélgetést képzelek el, két emberrel. Az egyik Szondi György, a vesztes és hõsi halált halt várkapitány, párja Dobó István, a gyõztes hõs, aki vesztesen távozott az élõk sorából. „Ezek; mi vagyunk.”) Kérem az olvasót, képzeljen el egy kör alakú termet, melynek közepében valami érdekesen csiszolt, fényáteresztõ, kristály-szerû test van. Ez a test – bármely oldalról szemlélve is – Drégely vára és Szondi György alakját vetíti a mennyezet felé. A hely szellemét és a hõs szellemiségét. A falakon körben elhelyezett nagy vetítõ-gépházakból kötegnyi fénycsóvák szikráztatják a magasba más-más korok eszményítéseit. Néha, meglehet, billen vagy elmosódottabb a kép, kinek-kinek tehetsége és látása szerint. A gépházak tulajdonosai: az irodalom, festészet, grafika, szobrászat, emléktáblák és emlékérmek, zenemûvészet.

Végh József összefésülte, egyberendezte mindazt a tudnivalót, ami magyarságunkat Drégely várához és Szondi Györgyhöz köti. Az irodalomban Tinódi Lantos Sebestyéntõl napjainkig tart a felsorolás és mûismertetés. Közepe, felezõje, fõárboca ki lehetne más, mint Arany János! Ezt terjedelemben, alaposságban meg is adja a szerzõ. Mellette a többi nagy név: Czuczor Gergely, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór és az itthonról ismert próféta: Mikszáth Kálmán. Tekintete nem siklik el a másodvonal felett sem, így találunk elfeledett német színdarabot is, és közönséges zsurnalisztát a Vasárnapi Újságból. A könyv irodalmi fejezetében, ha jól számoltam, 31 szerzõ szerepel, kiket valamilyen formában mind megérintett Drégely várának ethosza. A tágan értelmezett képzõmûvészeti vonatkozások (festmény, grafika, szobrászat) is majd kéttucatnyi alkotót említ. Ismert és kevésbé ismert vagy éppen feledésbe merült nevekkel találkozhatunk, miként a velünk élõ mûvészek is „hadrendbe” kerültek. Az emléktáblák és emlékérmek kortörténetének felemlítése után egy valódi helytörténeti rész következik: A Szondi kápolna története. Végh József korábbi munkáival összevetve; ez sem nélkülözi az alaposságot. 1860. október 28-án azt írja a Vasárnapi Újság, hogy Hontvármegye Ipolyságon tartott kaszinói gyûlésén Pajor István és Pongrácz Lajos urak „elhatározták részökrõl egy Szondi-emlékkönyv szerkesztését és kiadását”. Az emlékkönyv – benne számos szerzõvel – létrejött. Nagyjából olyan, mint manapság valamely történelmi személyiség okán kiírt irodalmi pályázat. A közölt anyagok és azok szerzõi egyszerre mutatják az aktuális idõszakot, és annak gondolkodását valamely korábbi idõrõl. Ez igazi, elsõ kézbõl való kortörténet. Az ilyesmikbe való bepillantás nem haszon nélkül való! A hõsök tiszteletére rendezett emlékünnepségek kronológiáján túlhaladva, igen forró részhez érünk. A néphagyományok legendái. Süt belõle a helytörténész lelkesültsége, tenyerének cirógató melegsége! A könyv utolsó egysége a leletmentõ régészekrõl mesél – néha tragikus végszóval. Aztán a hagyományápolók, akik többféle érdekbõl szervezõdtek egybe. Egyikük helyreállít, másik kulturális fesztivált terít köréje, a maradék meg üzletel. Nagyjából így van ez a törökkor óta! Miként a Teremtõ sem alkotott tökéleteset – bár lett volna rá ideje -, úgy ez a könyv sem nélkülözi a kisebb-nagyobb hibákat. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha a kötet szerkezetileg szellõsebben, tagoltabban jelenik meg. (Persze, tudom, könnyû mások zsebében turkálni! Azért, mégis!) Szebben mutatna, könnyedebben lenne forgatható, ha a nagy egységek új oldalakon indulnának. A különféle képek méretét egységesíteném, vagy valamilyen logika szerint - ami egyúttal rendszert is képezne - jeleníteném meg. Mert így, ebben a formában, szerkesztetlennek, véletlenszerûnek tûnik a kiadás. (Például: Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmánról nem is beszélve, „képi nagysága” ordító ellentmondásban van, mondjuk Balla László jelenkori képével. A különbséget szükségtelen magyarázni.) Az általam észlelt hibajegyzék következõ pontja a könyv betûmérete, különös tekintettel a tartalomjegyzékre, ami fontos tájékozódási rész egy sokszereplõs szellemi útikalauzban. Ugyancsak hibaként rovom fel, hogy a bevezetõ szûkszavú, szerénykedõ. Itt lehetõség nyílna – nem a magyarázkodásra! – egy módszertan felvillantására, ahol szerzõ és olvasó összekacsinthatna. Hiányolom a kötet végérõl a névmutatót, mert tételezzük fel, hogy a könyv megszállott Drégelyvárszerelmesekhez is eljuthat s mennyivel könnyíthetné a további adat-kutatást, összevetést, ha létezik egy oda-vissza jellegû koordinátarendszer! A Szondi György és Drégely vára emlékezete címû könyv szerzõje Végh József 1953-ban született Diósjenõn, értelmiségi szülõk sokgyermekes családjának legkisebbjeként. A szétrebbent család egyetlen helyben maradójaként, utolsó mohikánjaként értékmegõrzésre és azok továbbhagyományozására tette fel az életét. Kezdetben talán nem tudatosan, csupán a Sors, a Palóc Sors kijelöltjeként. Manapság már ettõl a stigmától végképp eloldhatatlanul munkálkodik. Népmûvelõ, a szó õseredeti értelmében. A stációkat végigjárta. Néptánc, térségi szokásjogok, történelem, hajdan volt rövid utak valamely közeli erdõn át – bal kézbõl is tudja. Jelenleg a Mûvelõdési Központ és Könyvtár igazgatója Rétságon. (A könyv 1990 Ft-os áron megvásárolható a szerzõnél, illetve a Mûvelõdési Központban.)

Eddig megjelent jelentõsebb könyvei: - Diósjenõ, Mikszáth Kiadó, 1994. - Alsópetény, Mikszáth Kiadó, 1995. - Nógrádsáp, Mikszáth Kiadó, 1997. - Borsosberény, Mikszáth Kiadó, 1997. - Sisa Pista, az utolsó nógrádi betyár, /Puskás Péter gyûjtésének felhasználásával/ Mikszáth Kiadó, 1997. _ Hont vármegye kemencei székházának története, /Puskás Péter gyûjtésének felhasználásával/ Mikszáth Kiadó, 1997. - Elõítélet és vérpad, /Puskás Péter gyûjtésének felhasználásával/ Mikszáth Kiadó, 1998. - Kámor, Mikszáth Kiadó, 1998. _ Rétság, Mikszáth Kiadó, 2000. - Nyugat-Nógrád, 2002. - Az életet tanította, Végh Károly kántortanító élete, 2005. - Pusztaberki, 2008. A Honismereti Kiskönyvtár sorozatban: Rétság, Tolmács, Nógrád, Bánk, Berkenye, Alsópetény, Nõtincs, Õsagárd, Keszeg, Nógrádsáp, Borsosberény, Horpács, Nagyoroszi, Diósjenõ, Legénd, Nézsa, Felsõpetény, Nõtincs, Szátok, Tereske, Romhány, Kétbodony, Szente és Kisecset és Aranyosapáti községeket bemutató füzetei. Szerkesztõként 30 kötet kiadásánál bábáskodott.

Cegléd József Kázmér

S Z Á Z D I S Z TA K Ó Z S O LT

Földönfutók

Hazaszeretet, egy a nemzet! Miért? A szlovák neked nem testvéred? De hiszen ezer évig együtt éltetek. Ugyanahhoz a darab földhöz kötött sorsotok! És ha jött török, tatár, orosz, német, Hát azt is együtt tûrtétek. Vagy fellázadtatok, és kéz a kézben haltatok. Az akasztófa alá tántorogtatok, Vagy kivégzõ osztag elé álltatok, Akkor is együtt voltatok. És a lövészárokban együtt vártátok a halált, És együtt örültetek, hogy nem ti voltatok, Akit a golyó végül eltalált. Vagy, ha szerettetek, Vajon másként vert a szívetek? És bár mindenki más nyelven dalolt, De a dallam azért még ugyanaz volt. Hol a Tátra csúcsai az égre törnek, És a sík nem pusztaság, hanem Alföld, A Börzsöny bércei a Dunával Szövetséget kötnek, Ipoly vize lomhán siet, Visz magával ezer évet. Partján boldog õsök álmodoztak, És ha féltek, akkor imádkoztak, Közös nyelven, közös sorsban, Ma már más országban, De ugyanabban a hazában, Mert Haza csak egy van!

2008-12-20

Most látható a természetben – 1. (Január)

Most induló sorozatunkban, rovatunkban a Cserhát és a Börzsöny élõvilágából szemelgetve igyekszünk bemutatni egy-egy jellemzõ, ismert, vagy kevésbé ismert állatfajt, egy-egy rendszertani csoport egy, vagy több képviselõjét a madarak, emlõsök, hüllõk, kétéltûek, vagy éppen a rovarok, bogarak közül. Elsõ alkalommal a valóban legismertebbek közül válogattam, így kerül bemutatásra a cinegék két faja, melyek leghamarabb megjelennek az ember közelében, különösen, ha gondoskodunk téli etetésükrõl – e két faj: a széncinege és a kékcinege. Ki kell mozdulnunk otthonról, ha a kedves – elsõsorban - téli madárvendégeinkkel, a fekete sapkás süvöltõkkel akarunk megismerkedni. A természetben, vagy akár gépkocsival közlekedve a varjú-félék térségünkben leggyakoribb képviselõje vonhatja magára feltûnõen színpompás tollazatával figyelmünket, õ a szajkó. Bár megyénk erdõsültsége az országban a legmagasabb, így ritkán kerül a lakott területekre, de elõfordulhat, hogy egy-egy templomkert, vagy akár magánlakás fenyõcsoportjainak lombkoronájában tölti a telet kisebb-nagyobb erdei fülesbagoly csapat, s jár onnan táplálék után. Az emlõsök közül ugyancsak egy alkalmanként emberközeli élõhelyet választó ragadozó ismertetésével kezdjük a menyétfélék megismerését – õ a menyét. Mielõtt elindulnánk erre az ismeretszerzõ kalandozásra felhívom a figyelmet, hogy a természettel, a benne élõkkel, az ismertetésre kerülõ állatokkal szemben mindig viseltessünk a természetvédelmi elõírások, törvények legmesszebbmenõ betartásával. Kezdjük hát az ismeretek gyûjtését! A cinegék a madarak rendszertanában külön madárcsaládot alkotnak, melyen belül három nemzetség van, egyik a Parus nemzetség, mely 40 fajt számlál, melyek közül hat Közép-Európában -, így lakóhelyünk térségében is elõfordul.

Széncinege (Parus major) Közép-Európában nem csupán a legismertebb, leggyakoribb, de egyben a legnagyobb testû és tömegû cinegefaj is, melynek hossza a 14 cm-t is elérheti.Feje fekete, míg arcoldalai fehérek, a sárga hasán egy hosszanti fekete csík látható. A fiatalok színezete, -mint általában a madaraknál- itt is fakóbbak. Mivel rendkívül alkalmazkodó képes, a kertekben, parkokban, ritkás erdõkben, egyáltalán ahol fát talál, mindenhol megtelepszik. Az õ hangjuk a jól ismert „nyitnikék”. A hímek akár már a tél derekán, egy-egy enyhüléssel énekelni kezdenek, s vele a tavaszt idézik. A ház körüli, valamint az erdõkbe, gyümölcsösökbe kihelyezett fészekodúkat elsõsorban õk foglalják el, de szívesen költenek akár postaládában, csövekben, más helyen is, ahol a tojó gondos munkával építi meg fészkét. Az alaposan kibélelt fészekben 10-13 tojás rejlik, a költések ideje áprilisban indul és a fiókák 13-14 nap alatt kelnek ki. A tojót a párja eteti, a kikelt fiókák táplálását viszont mindketten végzik. (Érdekesség: egy nap alatt akár 900 alkalommal is a fészekre repülhetnek a szülõk etetni!) A fiókák 18-20 naposan hagyják el a fészket. Valamennyi cinegefaj odúlakó, tojásaik fehéres alapon vörhenyesen pettyezettek. Táplálékuk között a pókok, hernyók, rovarok, olajos magvak egyaránt megtalálhatóak, ez utóbbiak kell hogy képezzék téli etetésükkor is a táplálásuk alapjait.

Széncinege

Kék cinege (Parus caeruleus) A széncinegénél lényegesen kisebb madárka pofácskája szintén fehér, keskeny szemsávja fekete, melle és alsóteste sárga, hasán fekete folttal, míg fejtetõje égszínkék. Ugyancsak az elegyes erdõk és a parkok, kertek lakója, ahol ugyancsak pókok, rovarok alkotják táplálékát. A hím már tél végén hallatja udvarlása közben trillázó, kedves énekét. A tojó áprilisban rakja le a nagy gondossággal épített, hihetetlenül puha bélelésû odúfészkébe 6-14 tojását, melyekbõl odaadó kotlás után 13-14 nap alatt kelnek ki a fiókák, melyek 18-20 nap múlva hagyják el a fészküket. A kékcinege állomány egy része május végén másodszor is költ. A cinegefajok ismertetésénél feltétlenül meg kell említeni madaraink téli etetését, melynél az eleség megválasztása mellett a legfontosabb szempont a következetesség. Kezdjük az etetést már õsszel, hogy madaraink megszokják etetõnket, illetve tudják, hogy a szükség esetén hol találnak élelmet. A kitett táplálék között romlott, vagy romlásra alkalmas ne legyen (pl.: kenyér), alkossák elsõsorban aprómagvak, olajos magvak, szalonna, faggyú, vagy készítsünk úgynevezett madárpogácsát, madárkalácsot faggyúból, magvakból. Ne feledkezzünk meg a rendszerességrõl, mert egy erõsebb lehûlés, nagyobb -, hirtelen hófedettség esetén az etetõhöz szokott madarakat ha üres etetõ fogadja, bizony pusztulásukat okozhatja. Ha ezt a rendszerességet nem tudjuk vállalni, inkább ne is etessünk.

Kékcinege

Az etetõinken, melyeket azért az elõbbiek figyelembevételével még most – januárban - is kihelyezhetjük, azután akár saját kertünkben, ablakunkban gyönyörködhetünk hálás vendégeinkben, ahol bizony a sokkal apróbb kékcinege rendszeresen elzavarhatja a nálánál termetesebb madártársait. Fontos(!): a macskák esetleges kártételét küszöböljük ki! Az etetõk készítésénél az elsõdleges szempont a takarmány és a madarak védelme legyen, de nem baj, ha az esztétikumra is figyelünk. (Figyelem, a köztudatban sokszor tévedések vannak az etetõk és odúk megítélésében – nem mindegy melyik, melyik!) Ha szerencsénk van, akkor pedig egy-egy ritkaság is meg fog látogatni bennünket, pl.: meggyvágó, esetleg süvöltõ.Mutassuk be hát ezúttal az utóbbit: Süvöltõ (Pyrrhula pyrrhula) Bár hazánk lucfenyveseiben elszórtan fészkel, mégis elsõsorban õsszel, télen találkozhatunk e rendkívül kedves madarak gyakori, laza csapataival. Élõhelye az erdõk, parkok, kertek, télen az erre fogékony természetjárók kedves cippegõ hangjáról azonosíthatják a lombok között, majd felfedezhetik a hímek csodálatos kárminpiros begyeit is. A tojók begytájéka, hasa hamvas kékesszürke, sapkájuk nekik is fekete. Télen laza csapatokban járnak, megfigyeléseim szerint némileg a nemek elkülönülnek ilyenkor. A fák, esetleg gyomfélék magjaival táplálkoznak, kiegészítve azt rovarokkal, pókokkal. Télen ugyancsak a fák magvai, a fagyöngy, valamint a fák rügyei jelentik a táplálékot számukra. A fiatal hímek hosszú udvarlás után egy életre választanak párt maguknak, és májusban megindul a költés. A lucfenyõk oldalágain 2-5 m magasan épített fészkekben a tojó 12-14 napig kotlik az 5-6 tojáson, ez idõ alatt a hím eteti. A fiókák 12-16 napig maradnak a fészekben, a süvöltõknél is elõfordul az évente kétszeri költés.

Süvöltõ

Keressük kirándulásaink alkalmával e rendkívül kedves madarakat, ha maradandó élményt akarunk magunknak szerezni megpillantásukkal, megfigyelésükkel. Talán az egyik legismertebb madaraink a varjú-félék közé tartoznak, hiszen ki ne ismerné a vetési varjút, melyek – bár megfogyatkozott, de – hatalmas csapataival találkozhatunk, az általában családi kötelékekben járó szürkevarjút, a figyelmes szarkát, címermadarunkat a hollót, vagy a csókát. Valamennyi varjú-féle rendkívül életrevaló, értelmes, mondhatni „intelligens” madár, némelyik nagy hangutánzó, sõt értelmes szavak megtanulására is képes. (Tudod-e, hogy a varjú-félék is az énekes madarak közé tartoznak, azok legnagyobb képviselõi – csak õk valószínû levelezõ tagozaton végezték az ének szakot.)

A varjú-félék bemutatását kezdjük az erdõ cserfes õrével, a szajkóval, mely sokszor meglepheti az erdõjárót hangutánzásával. Fogságban ugyancsak kedves, bohókás partner lehet, és képes a szavak elsajátítására, – de inkább az erdõn gyönyörködjünk benne. Szajkó (Garrulus glandarus) A térségünkben a leggyakrabban megfigyelhetõ – akár az utak mellékén is – a gerlényi madár, mely könnyen felismerhetõ fehér farcsíkjáról, közelebbrõl a kék-fekete szárnytükrérõl, valamint jellegzetes, méltatlankodó, recsegõ hangjáról. Az erdõt hamar riadóztatja a betolakodókról, az óvatlan erdõjárókról, a csendben szemlélõdõ számára viszont ugyan úgy jelzi a gyanús történéseket, a ragadozók megjelenését. A lombos, elegyes és tûlevelû erdõkben egyaránt otthon érzi magát, de akár kijár a mezõgazdasági területekre is. Mindenevõ, így táplálékai között a növényi eredetû eleség, magvak, gyümölcsök, makk, mellett a rovarok, a gyíkok, az apró rágcsálók, cickányok, sõt a madártojások, fiókák, sõt felnõtt apró énekesek is szerepelnek. A tojó és a hím együtt építi áprilisban, általában fatörzsek mellé, ágakra növényi szálakból, gyökerekbõl, ágakból fészkét. Májusban költenek, a pár mindkét tagja felváltva üli a tojásokat, melyek száma 6-8 darab és 16-17 nap alatt keltik ki azokat. A fiókákat a szülõk a begyükbõl etetik, akik a fészek elhagyása után is hangosan követelik járandóságukat. A szajkó mindenképpen kedves színfoltja a magyar erdõknek, a térségünkben a szarka szinte teljes hiánya, vagy elenyészõ száma miatt is feltûnõen nagy a számuk. A hazai erdõk, vagy akár az épített környezetünk sem képzelhetõ el a ragadozó madarak egy csoportjának jelenléte nélkül, mégpedig az éjszakai ragadozó madarakról, a baglyokról van szó. Ha fel kellene sorolni a hazánkban élõ (gyakori, állandó) bagoly-fajokat, kíváncsi lennék, hányan jutnának eredményre, hányan sorolnák közé Harry Potter hóbaglyát? Nos, ha elfelejtjük a ritkán, kóborlóként a Kárpát-medencébe vetõdõ fajokat, akkor az uhu, a macskabagoly, az erdei – és réti fülesbagoly, a gyöngybagoly és a kuvik alkotják hazai bagoly faunánkat. Valamennyiük védett! Lesz alkalmunk többükkel is megismerkedni, de most a leggyakoribb fajjal kezdjük.

Szajkó

Erdei fülesbagoly (Asio otus) E közepes testnagyságú - mintegy 90 cm szárnyfesztávú - bagoly fajunk egyaránt otthon van a nagyobb erdõkben, a rétekkel, mezõgazdasági területekkel övezett kisebb facsoportokkal, fasorokkal tarkított -, vagy akár a lakott területeken is. Csupán éjszaka aktív, a nappalokat a fák törzséhez húzódva, vagy a fák lombkoronájában tölti. Költeni az említett területek közül talán a lakott területek kivételével szinte mindenhol költ is, mégpedig elsõsorban a varjak, szarkák fészkeiben. Igen korán párba állhat és elkezdheti a költést, de ennek ideje elsõsorban áprilisra esik. Miközben a hím hordja a táplálékot, a tojó 27-28 napig kotlik az 5-6 tojáson. Mivel a tojó már az elsõ tojás lerakása után elkezdi a kotlást, a fészekalj fiókáinak nagysága is változó, melyek a táplálék bõsége, avagy hiánya függvényében nõnek fel, ínséges idõben igen sokan elpusztulnak közülük. A május folyamán már kirepült fiókákat síró hangjaik alapján fedezhetjük fel.A fiatalok sokáig – akár augusztusig - a szüleik táplálására szorulnak, az éjszakai vadászat elsajátítása nem egyszerû mesterség. Az erdei fülesbagoly állománya a táplálék kínálatának megfelelõen igen nagy ingadozást mutathat. A kemény telek is nagyban visszavethetik állományukat. Az erdei fülesbaglyok szinte kizárólag rágcsálókkal táplálkoznak, de elsõsorban télen apró énekesek, míg nyáron bogarak, rovarok is kiegészítik táplálékát, melynek megszerzésében a hallása és füle egyaránt segíti. (Jó tudni: a madár fejtetõjén levõ tollpamatnak a halláshoz nincs köze, ugyanakkor téves az a hit, miszerint a bagoly nappal nem lát!) A táplálék szilárd megragadását segíti a vetélõ ujja, mely nem más, mint az egyik elõre mutató ujj szembefordítása a másik kettõvel - karmaival öl. Az elfogott táplálékállatot egészben nyeli le, majd az emészthetetlen részeket úgynevezett köpet formájában kiöklendezi és különösen télen a beszállófái alatt terítve vannak ezek a köpetek, melyek vizsgálata nem csupán arra mutat rá, hogy mi a madár tápláléka, hanem a benne fellelhetõ koponya- és álkapocs csontok alapján a terület kisemlõs (egér, pocok, cickány) állományának fajösszetétele is felmérhetõ. Kérem a segítõkész olvasókat, jelezzék, ha ilyen téli erdei fülesbagoly csapat beszállófáit ismerik, értesítsenek, hogy a köpeteket össze lehessen gyûjteni a fenti vizsgálatok végett, illetve, hogy azokat a természetvédelmi oktatásban hasznosíthassuk. Az összegyûjtött köpetekért érte megyünk. – Köszönjük! (A köpetek nyugodtan gyûjthetõek, fertõzést nem okoznak.)

A madarak után áttérünk az emlõsökre, mégpedig a menyét-félékre, melyek legnagyobb fajszámmal képviseltetik magukat a Kárpát-medencében a ragadozók között, ezek mindegyike elõfordul a Börzsöny, Cserhát térségében is. A Magyarországon élõ menyét-félék: menyét, hermelin, házi- és molnár görény, nyest, nyuszt, vidra és a borz, de ezúttal csupán egyetlen faj ismertetése a cél. A legtöbb menyét-féle rendkívül mozgékony, eredményes ragadozó, de e mellet rendkívül tanulékony, kedves állat is – errõl számtalan tapasztalásom igazol.

Erdei fülesbagoly

Menyét (Mustela nivalis) Az északi félteke legkisebb ragadozó emlõse. Ezen apró, valóban kedves, kecses kis ragadozónk mindössze arasznyi és bizony az egérlyukba is belefér. A hímek és a nõstények között még így is nagy a méretbeli különbség a 22-30 cm-es testhossz és a 130-350 grammos testtömeg határok között, melyek alsó értékeihez a nõstények, míg a felsõkhöz a hímek paraméterei közelítenek. A testének hátoldala és a farok egész évben barna színû, hasa, torka fehér. Gazosok, bokrosok, irtások, rétek, ligetek, árokpartok lakója, de – különösen télen az emberlakta területek közelsége sem riasztja.Utódainak száma 3-8. Nappal is aktív vadász. Táplálékát elsõsorban az apró rágcsálók alkotják, de eledele igen széles skálát mutat. Magam tapasztaltam általa fiatal mezei nyúl (nem jellemzõ), illetve például bíbic zsákmányolását. Mint említettem elsõsorban a rágcsálóknak kell tõle rettegni, melyek sem a föld alatt, sem felette nincsenek tõle biztonságban, de rovarokat is fogyaszt. A természetben akár egy-egy méterfa rakat, egy boglya menedéket jelenthet számára és mi pedig ha szerencsénk van, gyönyörködhetünk mindenkit elvarázsoló, könnyed megjelenésében, bájos mozgásában, játékában, vadászatában. Kívánom, legyen részük ezen élményben is, mint ahogy a többi ismertetett és ismertetésre kerülõ állat felfedezésének, megismerésének, az életükbe való betekintésnek az örömében is! Számomra az örök mottót L. Ny. Tolsztoj sorai jelentik: „ A legnagyobb boldogság: a természetben lenni, látni Õt, beszélni vele! ” Legyenek Önök is, Kedves Olvasóim, látogatói a természetnek, abban legyenek „látók” és egy idõ után talán a párbeszéd is kialakul Önök között. - Ezt kívánom!

Balog István a Természetismereti Rovat írója, szerkesztõje

Menyét

E G RY A R T Ú R

SZÜKSÉGLET hajnalban az Interneten vettem meg a koncertjegyem - regisztrálni kell manapság a tõke tátott sárga szája már nem modern imázsa szabad piaci tényezõknek fontossá vált minden alkalom legyen némi lelki tartalom - aranyra csurgatott méz eladási listán pergetve és javítva talán barokk zenétõl alakítva gyolcs és ír legyen flastrom kellõen mély seben harmonizált szükségletem marketingben testesül meg

BORSI ISTVÁN

A Z E L M Ú LT H A R M I N C É V Ü N K

az elmúlt harminc évünk olyan csodás mióta együtt élünk minden oly más nem tudtom megköszönni oly jó veled te vagy az elsõ csoda ha ébredek elibéd térdepelek itt vagy velem fejemre tedd a kezed boldog szívem szerelmes szép szemedben látom magam bízom egy szép jövõben mi hátra van öntöztük termõföldünk kikelt remény magvunk már fává sarjadt derék legény titkaink nem õrizzük se te, sem én így egyé válhatunk majd hitünk egén levettük régen megunt hamis ruhánk õszintén feltártuk már minden hibánk

hálával színig telten fogom kezed elõdök õsi útján járok veled apánk a Napsugár volt anyánk a Hold harmatként elillanunk a Fény felold szelekkel táncot járunk nyújtsad karod két kóbor felhõfoszlány együtt ragyog

PONGRÁCZ ÁGNES

Szép Mohorában Szép Mohorában a csillagok szállnak, a vihar nem süvít szét az álmokon. Szép Mohorában a lélek kiárad, mert egyszer egy Tündér itt lakott. Dalolni jött Õ erre a Földre, dalolni jött, és nekünk dalolt. Szép Mohorában izzik a könnycsepp, Fény jár itt minden hajnalon. Messze a térben, hol ember nem élhet, megállt az idõ egy szép napon. Azon a napon egy lányból Tündér lett, és látták ezt fönt az angyalok. Leszálltak Hozzá, mindent ígértek, és adtak sokat, mit élõ kaphatott, de legnagyobb áldást Rá a sok angyal -bizony- Mûvészetbõl hagyott. Telnek az évek, múlnak az évek, a Tündér színpadon ragyog, s csillognak körötte méretlen tettben áldozat-színû varázslatok. Aztán a fényben az Élõ Igézet magához öleli õt nagyon, s nekünk a Földre maradt örökre az emlék, mit Klárika ránk hagyott. Szép Mohorában, ha csillagot látsz majd, tüzes fejével égni fog. Szép Mohorában angyalok járnak, s hajnalban mindig Tündér dalol.

GERE JÁNOS Egy éve már Az idõ kereke lassan újat fordul, Néha vidáman jár, olykor megcsikordul. Röppennek a napok, s mire feleszmélünk, Megint sírjába dõlt egy elsuhant évünk. A tavaszt a nyár elûzi, A nyarat az õsz hajtja. A tél az egymást kergetõket Békítõen, hóval betakarja. Furcsa körkép, el-el nézem, A perc varázsát újra élem. Ami szép volt, kedves nemrég, Holnap már csak fájó emlék. A szürke napok csak elmúlnak, A hangtalan semmibe hullnak, Átadják a helyüket másnak, Egy sóhajnak, vagy egy vallomásnak. Az élet nem homokóra, mely ha ürül felül, Az alsó akarva, nem akarva, de telni kényszerül. Az élet egyszeri, s hogyha elszalad, Az edény vagy megtelik, vagy üresen marad. Próbálunk versenyt futni az idõvel, S ha nem megy, ordítunk teli tüdõvel. Bár gyakran csüggedünk, de feladni nem szabad, Egy percért is kár, mely hasztalan elszalad. Lassan újra zöldül az ébredõ határ, Fészkére visszajõ a költözõ madár. Rendezgeti fészkét, vagy újat rakni kezd, Munkában találja a hajnal, az est. Énekkel köszönti a felkelõ napot, Búcsúzva az éjtõl, mely pihenést adott. Naphosszat hallgatnám szívderítõ dalát, E lényébõl áradó szent harmóniát. Mozdulatlan állok, dehogy zavarom, Csak gondolatban nyújtom feléd karom. Ha mégis elrepülsz, úgy hát ég veled, A szívemben õrzöm kedves éneked.

FORGÁCS MIKLÓS

Díszforgács a vitrinben Kicsit szûkös ebben a vitrinben. Nagyon díszes ez a társaság. Úgy van itt mindenki, ahogy az nagyon jellemzõ. Az általános egyéniségei mindannyian. Nagyon jellemzõek egy jelentõs csoportra. Õk azok a cseppek, melyhez nem is kell tenger, mert a tenger is õk maguk. Valaha talán tudtak is valamit, de ezt gondosan igyekeztek elfojtani. Talán még ma is értenek valamihez, de ezt titokban teszik, mert nem ez a dolguk. Inkább sokatmondóan és nagyon felelõsen feszítenek. Ez a hivatásuk. Erre születtek. Díszek õk. Díszei a létnek. Õk, a lét színe(i). Õk, leginkább nemzeti színek. De vannak díszhívõk, díszmûvészek, dísztudósok, dísztiszták, díszszabadok, díszbölcsek és díszarcok és díszsatöbbik meg díszegyebek. De minden a romantikus hevület kissé ódon harmatára áhítozik, a nemzetiség belülrõl melengetõ otthonos, de mégis szigorú hevére. Közöttük állok, és nézem õket, kik magukon kívül élnek, elhivatottan, képviselve a nekik jutott érték esszenciáját. Forgatom fejem, látom a tömeget, de nem tudom ki, kicsoda. Igen, itt van a díszzsidó, a díszcigány, a díszmagyar, a díszszlovák és díszcseh, de még valami kóbor díszcsehszlovák is található. Vannak itt díszrománok és díszarabok, díszbaszkok és díszoroszok, díszUSA-ból díszpolgárok, díszkozmopoliták, díszcsángók, díszszékelyek, díszfelvidékiek, de még díszvandálok és díszkazárok is igencsak jelen vannak. De melyik, melyik? Szégyellem, de fogalmam sincs. Annyira hasonlítanak, normális tömegben sokféle arc, szimpatikus és riasztó, szép és érdekes, megnyerõ és provokatív, valódi kifejezõ emberarcok, de hogy ki melyik nemzet, melyik dísze? Olyan egyformák vagyunk mindannyian. Én például díszforgács vagyok. Megélhetési. Nincsen már bennem semmi egyedi, a Forgácsságot, mint olyat képviselem. Úgy kunkorodom, ahogy az mindenkinek jó, s ahogy arra büszkének lehet lenni. Értelmem nincsen, de gyönyörû vagyok. Csak bátran rám kell érezni és már nincs visszaút. Mindenki Forgácsa én leszek. „A” Forgács. Nagy felelõsség és azonosságtudat: Ha: Forgács, akkor: én! Fõállású, egy igazi Forgács. De ha én nem ismerek senkire, akkor rólam ki tudja ezt? Segítség, nem akarok vitrindísz lenni, ne bámuljatok az üvegen át! Különben is, olyan régen tisztogatta bárki is az üveget, homályos a képem! Egyáltalán van garancia arra, hogy úgy díszelgek, ahogy hiszem? Nem kevernek össze? Olyan sokan vagyunk, bemutatkozni meg annyira snassz, de akkor meg honnan tudható ki vagyok én? Merre van a díszkód? Van egyáltalán díszvonalkódom? Mégis, hol van ez a vitrin? Egy eldugott, kihalt díszteremben? Élni akarok, keveredni, belekóstolni, összehasonlítani, semmit nem képviselni. Nem akarok reprezentatív lenni. Direkt, nem. Esetleg véletlenül, hogy én észre se vegyem.

Nemzeti fejszék, kishitek

Mindig azt szoktam mondani, a szlovák nacionalizmusnál csak a magyar nacionalizmus dühít fel jobban. Dühít, mert szégyellnem kell magam. Slotáért és más, a nemzeti identitás bizonytalanságait személyes csorbaságként megélõ vihart aratókért szégyenkezzenek a szlovákok! A magyar nagyság világrengetõ hatásait hangsúlyozó elvakultakért pirulok én, önként, bár nem szívesen. Léván, az ötven év alatt az etnikai határt maga alá engedõ városban, a történelem szerteszét kunkorodó hagyományai a vár gyûjtõlencséjében gubancolódnak laza szövedékké, a múlt tarka rongyszõnyegévé. A gótikus vár romjai alatt tartott várnapokat idén meglátogatták a magyar lovasíjász hagyományokat bemutató „õsmagyarok” is. Bár manapság már minden politika, s a legártatlanabb megnyilvánulásoknak tûnõ hozzáértésrõl is kiderülhet, hogy agitprop métely, nekem úgy tûnt, virtuózan nyilazó, a lovaikkal szinte összenõtt, egy életforma iránt elkötelezett emberek, egy a könnyen megkapható lehetõségek között a maguk helyét kemény munkával, kényelmetlenséget is vállalva megalkotó fantaszták kápráztatnak engem. Nem voltam hajlandó a lovak és lovasok egyetlen oldalát sem mérvadóként szemlélni. Bal-jobb pártépítmények ideológiai féltégláinak alacsony röpte helyett viszont a szlovák-magyar trauma zavaros váladéka gyûrûzött langy hullámokban felém. A lovasok magyar neve nemzeti lélekrángásra késztetett egy férfit. A nemzetiség természetesen vállalás kérdése, de ez a férfi elsõ pillantásra bizonyította, hogy bizony, volt itt valaha népek olvasztótégelye, s olvadnak globalista ötvözetté manapság is nemzetek fiai és lányai. Mélyen ülõ szemek, erõs, fekete szõrzet, fekete haj, magas, erõs csontú alkat. „Elõszedjük a valaskákat és megmutatjuk nekik!” – morogta félig viccbe fojtva a hirtelen újra felrepedt „ezer éves” seb okozta bánatot. Persze egy látványos õsmagyar és díszszlovák wrestling bizarr gondolata a magamfajta cinikus állat képzeletét egy pillanat alatt (ál)történelmi csatatérré változtatja. A juhok gyapját a futó állatról lekanyarító szittya szekercék, és a turul leheletét is kettészelõ valaskák öntudatos nemzeti szikrákat szórnak egymás érces testét csókolva. Eszembe jut viszont, hogy a mûsorvezetõ besztercebányai vitéz, milyen gondosan ejtette ki a magyar neveket, a korrekt tájékoztatást és a kolléga tiszteletét, valamint a bárhova tartozás teljesen természetes mivoltát szem elõtt tartva. Néhány perc múlva ugyanezt a férfit pillantom meg most már nagyobb társaságban. „Ezzel az erõvel a fasiszták is itt menetelhetnének, s bemutathatnák, hogyan deportálták a zsidókat.” – érzelmet nem éreztem a hangjában, egyszerûen mondta ki a szavakat, nem volt indulat, fröcsögés, nyilvánvalóan nem tudatosította a szavai súlyát. Vagyis egy fenét, igenis tudatosította, meggyõzõdése, hogy magyar hagyományok és fasizmus közé még egyenlõségjel sem való, hiszen külön se vált soha ez a két fogalom. S ebben a pillanatban úgy éreztem, valami történik velem, szlovák vagyok én is, szlovákként hallom meg, emésztem ezt a mondatot. És rettenetesen szégyellem magam. Majd elõmerészkedik szlovák énem mellé a magyar mivoltom, zokogva egymás vállára borulnak, s arra sem rezzennek össze, hogy a hátuk mögött egy kövön megcsörren az egymást karoló kezekbõl kiesõ szekerce és valaska.

SZÉKÁCS LÁSZLÓ A partról nézve

mozsár töri most is limeszét, mit keres itt, ez nem medence, nem nyúlik, pedig fellöttyölték, zöld határ, héthatár, és migrén, adták németnek, Péternek, Máriának, osztráknak, csillagos orosznak, nyugatnak, de sohasem maguknak, hogy végre a magunké legyen ebben az arénában inkább honról kellene álmodni, jöjjön a három kívánságból elõ, egy saját, ami volt, mielõbb, mert haza tiltott, akkor meg hova, ide a távolba, magyar-az nem, ugor-az nem, akkor õsi havasi gyopár- talán, és minden más Kánaán lehet pásztorok, pásztorok … és bocskoros angyalok, hozzátok, és mi átvesszük, jövevények, lopjuk, magunkévá gyilkoljuk, és minden más átok és minden más hamis vád alatt újra építjük, itt, ez a vad horda benne ugor, cigány, sváb, zsidó, szláv és magyar, meg miegymás névvel áldott, és végül csak gyõzik fénnyel, hogy a vendéghonból hazánk legyen egy kézfogással

H Ö R Ö M P Õ G E R G E LY

Éjféli óraütés A házak aszerint épültek, ahogy régen a sátrak álltak, és a vezér sátra helyén a templom állt s csillagok vártak fölötte messze, kint az ûrben - hogy a világ nem változott: pislogtak lemondón, eltûnõben. Szelek aszerint száguldoztak, ahogy õsidõk óta szálltak, szántottak a parasztok, jártak mezõt, nyáj mellett álltak. Elnyomók ellen énekeltek s bár a világ nem változott, imádkoztak és reménykedtek. Mikor éjfélt ütött az óra, mikor az idõ végképp végez, sámán dalolt nulla percben, álom-lovasok kikötötték lovaikat a sötétséghez. Ahogy az álmok megjelentek, a megnémult és halálra vált.

AUDITOR Szávai Attila írása

Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler

Annyira mániám a színészet, a színház, a függönyszag, hogy múltkor a társkeresõbe is azt írtam: rendezett körülmények között élek. Abban reménykedek, hogy színészként jobban buknak rám majd a csajok. Azért nem lehet semmi a lányfülnek, mikor mondom szépen bele a járatokba a frappáns idézeteket, monológokat, éneklem be neki a dupla kuplékat, hogy beleremegnek a fülszõrei. Most, hogy bevett a társulat, már nyugodtabban adtam ki magamból a jellemet, amit megkíván a szakma és a szerep. Én már gyerekkoromban megkívántam a színházat, vagy bármi olyan szakmát, amit sokan néznek: bakter, pap, részeg céllövöldés. Régebben meggyõzõdésem volt, hogy hajléktalankodni, az is valami szakma, ahol az a munkakör: nézni kell a várost, az embereket. Késõbb jöttem csak rá, hogy ezek az emberek statiszták. Hogy aki nézi a filmet, lássa szépen azt is, milyenek az arcok, a szokások, körülmények a háttérben. Miközben az elõtérben a szép emberek jönnek-mennek, erotikázzák magukat, veszik fel a téháemeket mindenre, mákdaráló, vízköves bojler, zacskós leves. Ahogy fejlõdött bennem a szemlélet, egyre inkább a színházon járt az eszem, a színészeten, bújni bele mások bõrébe, mint egy baleseti sebész. Egy ideig bohóc is szerettem volna lenni, de mivel festék nélkül is rojtosra röhögték a rekeszizmukat a rokonok, mikor egyszer szavaltam karácsonykor, letettem róla. Apám szerint azért nevettek annyira, mert a karácsony, az egy alapvetõen vidám ünnep és nem azért mulattak rajtam, mert úgy szavaltam, mint egy kombájn. Hanem, mert jó volt hallani, hogy legalább belém szorult némi kulturális érzékenység, ha már az apám csak a farakás mögé tud beszorulni, mikor részegen kergeti a tyúkokat. Néha rájön az öregre a meggyõzõdés, hogy háziállataink valamelyike kibeszéli a háta mögött. Valahogy, ha régebben templomba jártam, gyakran jutott eszembe, hogy a plébánosunkban is van egy jókora vödörnyi színészi szemlélet. Úgy tudja mondani a szövegét a misén, mintha súgnák neki. Apám szerint tényleg súgják fentrõl, olyan magasságból, ahová nem érnek el a rádióhullámok és a mobil tûzoltólétrák. Apám ezt olyan átéléssel mondta, sõt szavalta a konyhaasztalon, mintha olvasná valahonnét. Örülök, hogy van kire felnéznem. Szintén apám szavajárása, hogy a színészek gyanús emberek. Szerinte akármelyik fõvárosi mûvészelméjût megkérdezhetem, mennyi olajat eszik a kapálógép egy kerti szezonban, nem fogja kapásból rávágni a választ. A színészet azért mégsem egy másodvetés, pláne nem elletõ kutrica. Szerintem meg apámból lehetne valami jó kis karakter egy filmben, gyerekkorában is azzal vigasztalták: nem csúnya õ, csak karakteres. Ettõl megnyugodott és nyugodtabban esett neki az életnek. Kétpofára. Hamar rájöttem – amit aztán a társulatban is csak megerõsítettek -, hogy ha el van veled hitetve egy élethelyzet, egészen õszintén fogod végigélni, miközben a rendezés annyit ér csak, mint egy üres kályha. A rendezõm szerint a szart is el lehet adni, ha szépen van csomagolva, aztán tett néhány célzást a mai kereskedelmi televíziózásra, mielõtt mondta volna, hogy hagyjuk ezt most. Ja, ha már itt tartunk, elmondom neked, hogy az elsõ szerepem az óvodában történt, azt hiszem, ott kaptam rá a színházi atmoszférára. Én voltam ugyanis a kályha a színpad bal szélén. Szövegem nem volt sok, annyit kellett csupán kétpercenként mondanom, hogy hõõõ-hõõõ, miközben kezeimet magam elõtt lóbáltam, vízszintesen hullámoztatva. Állítólag maradandó nyomokat hagytam néhány falubéli értelmiség lelkületében, azóta a kelleténél feszesebb ritmusban, hangosabban köszönnek. Valami anyák napjára adtuk elõ a darabot, amit a fizikatanárnõ rendezett, mert szerinte a magyartanárunk, csak annyit ért a színdarabokhoz, mint apám a szegmentális társadalmak kutatásának módszereihez. Ehhez nem fér kétség. Ahhoz sem, hogy apám miért került szóba. Azért, mert anyám a magyartanár, vagyis hát volt, elment nyugdíjba. Apám szerint meg kifogytak belõle a verslábak, elkoptak a jelzõs szerkezetek.

Szeretem szagolni a színpadi függönyt, van benne valami áhítat, valami fennkölt, amitõl lemegyek hídba. A rendezõm alapvetõen egy barom, de vannak azért jó jelenetei. A minap bejött az öltözõmbe és arra kért, próbáljam meg úgy játszani Calibant a Vihar címû darabban, mint aki tényleg a fizikai és primitív ösztönök képviselõje, nem csak úgy ákombákom kell viharzani, tessék átélni jobban a primitívséget. Mondtam ezt otthon apámnak is, szerinte is egy barom a rendezõm, hogy nem vette észre bennem kapásból Calibant. Pláne, mikor mutattam a dirinek a családi fényképalbumot, benne azt az oldalt tíz képpel, mikor kötjük be a gázkazánt családilag, én meg vascsõvel kergetem a kutyákat a munkaterületrõl. Szép sorozat, mondta baromi jópofán a rendezõm, az biztos, van benne rávilágítás a társadalmi perifériára. Légvédelmi reflektorral. Apám már nem hagy ezzel békén, a következõ próbán tényleg meg fogom kérdezni a direktort, hogy szerinte mennyi az olaj a kapálógépbe, hátha mond rá valamit. Ha meg nem, hát lesz mire gondolnia, mikor nem alszik éjszaka. Márpedig nem nagyon alszik. Azt mondja, a sok stressz, ami álmatlanná teszi. Hiába mondtuk neki a kolléganõkkel, hogy valóban nem ártana némi álom a szemére, vagy valami nyugtató éjszakai pakolás: karikára vágott kígyóuborka, paradicsom (lecsókolbász, IFA-karburátor). Galkovics szerint, aki szomszédunk, vagy rokonunk, vagy mi, szóval a köpcös szerint kivételes tehetség lakik bennem, egy kész kis Rómeó. Ezt abból következtette ki, mikor betonoztuk nála az erkélyt és közben úgy tartottam a fándlit, mint aki vallomásra készül. Pedig csak azt szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy részemrõl befejeztem a kétkezes munkát. Eztán szépen csavarok magamban párat a perspektíván, zummolom a zukunftot (németül is tanultam ám) és az olyanokban szeretnék már csak építkezni, mint például a mûvészet. Nem lebecsülve persze a malter szagát és az olyanokat, hogy nyekken a lapátnyél, fröccsszagú röhögések, köpni bele a betonkeverõbe. A színészet is hasonló folyamat, az ember itt is apránként rakja össze magában az elõírt világot, kell némi kötõanyag is, aztán csak a beleülés a készbe, kávészag, csipketerítõ, zárlatos bojler.

K Ö N Y VA J Á N L Ó

Karácsonyi ajándékként hozott a posta egy levelet, amiben megkaptam Handó Péter legújabb, a sóshartyáni cigányság-magyarság együttélésérõl szóló kötetét. Kíváncsian vettem kézbe, vajon mi újat tud nekem mondani e témáról (mármint a cigány-magyar konfliktusról) a Szerzõ, ám a száraznak, tudományosnak tûnõ bevezetõ elolvasása után igazi csemegeként „fogyasztottam” a könyv oldalait. Handó ugyanis a száraz, tudományos, tényszerû közlés mellett, (megtalálva a szerintem helyes egyensúlyt) személyes tapasztalatait, szubjektív élményeit is leírja, sõt, a kötet súlypontját épp ezek a beszámolók jelentik. Leírt szavai szinte „megtestesülnek”, kinyilatkoztatásai hitelesek lesznek, kötete pedig a felvállalt személyes konklúziókon túllépve általánossá, tudományossá, egy igazi kutatómunka leírásává, egy igazi antropológus munkájává válik. Handó Péter személyiségébõl adódik a megértés, illetve az erre való törekvés. Könnyen elfogad minden másságot, akár személyes sérelmei, hátránya ellenére is. Igazi kutató elme Õ, olyan, aki a jelenségek mögé akar nézni, és nem csak megismerni, hanem megérteni is akar, így befogadni a körülöttünk „élõ” világot, annak teljességével, ezer színével, milliárd tagjával. Egyszerûen mondva, Handó Péter e szempontból olyan, amilyennek nekünk is lennünk kell(ene)! A könyv, illetve a Szerzõ kutatómunkájának egyik erénye, hogy nem a manapság oly szokásos „elméletek gyártásába” kezd, hanem épp ellenkezõleg, be akarja bizonyítani, hogy az elméletek nem tudják megjavítani a hétköznapokat, mert azokat csakis a tettek javíthatják meg. Az elméletek, a sémák, a sablonok megbuktak. Számomra szimpatikus az a felfogás, ahogy „beáll” cigánynak, hogy belülrõl is megtapasztalhassa a falujában élõ más nemzetiségek kultúráját, értékeit.Ajánlom a kötetet azoknak, akik nyitottak arra, hogy a jelen és a jövõ ne csak egyszerûen megélt legyen, hanem általunk befolyásolt, a saját képünkre alakított. Szívem szerint ajánlanám a kötetet minden roma jogvédõnek, és magyar önkormányzati képviselõnek, vezetõnek, mert tükör ez a kötet, amiben saját arcukat is szemlélhetik. Persze, csak ha akarják!

M e g j e l e n t a P a l ó c f ö l d címû folyóirat 2008/5-6. száma.

A NapKút Kiadó megjelentette karácsonyi témájú antológiáját. A kötet 1990 Ft-os áron megvásárolható a könyvesboltokban.

Megjelent Nagy Csilla elsõ könyve Magánterület címmel, a Palócföld Könyvek sorozatban, Mizser Attila szerkesztésében.

„A Magánterület címû kötet kritikákat, recenziókat, tanulmányokat tartalmaz. A választás és elrendezés mindenekelõtt a szerzõ egyéni érdeklõdését, kutatásait tükrözi, amely a kortárs magyar irodalom helyzetétõl a késõ modern líra alakulástörténetén át az irodalmiság fogalmát felülíró, verbális és vizuális narráció kölcsönviszonyára épülõ mûfajokig terjed. A szöveg- és médiumközi, kompozicionális, tropológiai, stiláris szempontokat együttesen alkalmazó, érzékeny elemzések, ismertetések a mûvek történeti kontextusba helyezésével a magyar irodalom és kultúra jelenségeinek bonyolult összefüggéseire, napjainkban tapasztalható átrendezõdésére reflektálnak.”

BESZÁMOLÓK

A herencsényi mesemondó

Végh Józseffel a herencsényi Fonóba látogattunk. Mi okból? Végh József mkl. és a Spangár A n d r á s I r o d a l m i K ö r j a v a s l a t á r a a h e r e n c s é n y i B a r t u s n é S z a n d a i Te r é z i s m e g k a p j a 2 0 0 9 januárjában a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetõ címet. Végh József eddig három embert javasolt erre a címre (Csáky Károly helytörténész-költõt Ipolyságról, Pál István dudást, a n é p m û v é s z e t m e s t e r é t Te r e s k é b õ l , é s B a r t u s n é S z a n d a i Te r é z m e s e m o n d ó t , a n é p m û v é s z e t mesterét Herencsénybõl) és mindhárom ember megkapta azt. Teri nénivel egy videóriportot készítettünk a Rétsági Televízió számára, elmondott egy karácsonyi m e s é t i s , m a j d J ó z s e f t u d a t t a v e l e a h í r t , a m i t Te r i n é n i e l i s f o g a d o t t . Í g y a M a g y a r K u l t ú r a Napján veheti majd át Budapesten a díjat. Részlet az indoklásból: “Bartusné Szandai Teréz, palóc mesemondó. 1931. október 27-én született egy paraszti család harmadik gyermekeként. Szülei földmûvelésbõl éltek, s így már a felcseperedõ apró gyermekeknek is részt kellett vállalni a munkában. Édesapja híres búcsúvezetõ volt, ki – mikor már a gyerekek is részt vállaltak a földmûvelésben – elvállalta a postamesterséget, de õ volt a falu pénztárosa és a templombíró is. Édesanyja világi ferences v o l t . Te r i n é n i t í z é v e s e n m á r a l i b á k a t , t e h e n e k e t õ r i z t e , s h a m a r o s a n r é s z t k e l l e t t v á l l a l n i a a kapálásból, marokszedésbõl is. A fárasztó munkával telt napok után esténként, hétvégenként ö s s z e j ö t t a f i a t a l s á g e g y k i s é n e k s z ó r a , t á n c r a . H a k e l l e t t , Te r i n é n i z e n é l t h o z z á f é s û j é v e l , s tanították a botladozó kisebbeket a tánclépésekre. Mindig szívesen hallgatta az öregek meséit, szívesen tanulta a régiek dalait. Szívesen ment a fosztókba, hol sok-sok régi történetet hallott. Mikor aztán férjhez ment, s megszületett a kislánya, továbbadta a régi szép meséket. A háza mindig tele volt mesemondáskor gyereksereggel, hisz ide járt az egész falu apraja. 1969-ben megalakították a „Röpülj páva kört”, s már az 1970-es években felfedezték õt a néprajzkutatók, s a megyei mûvelõdési központ munkatársai. Egyre több meghívást kapott, s mindig sikere volt népdalcsokrainak, meséinek. 2 0 0 2 - b e n „ A n é p m û v é s z e t m e s t e r e ” c í m e t i s k i é r d e m e l t e . 2 0 0 4 - b e n Ta r i J á n o s r e n d e z õ e g y p o r t r é f i l m e t f o rg a t o t t r ó l a , s k ö n y v a l a k b a n i s m e g j e l e n t l e g s z e b b m e s é i n e k g y û j t e m é n y e . A könyv a palócföldi mesemondó teljes szövegfolklór-repertoárját adja közre. A sok tekintetben különleges, archaikus szövegek nem csupán egy személy, illetve egy adott település (Herencsény), hanem az egész tájegység tudását képviseli. A szövegek többsége mûfajilag mese, melyek sorában kivált a legendamesék és tréfás elbeszélések aránya meghatározó. 125 olyan szöveget olvashatunk benne, amely „olvasmányélményektõl, mûveltségi hatásoktól jóformán alig érintett”. A repertoár mintegy hetven népmesét (állatmesét, rablóhistóriát, falucsúfolót, és zömében tréfás mesét) és félszáz mondát (betyármonda, hiedelemmonda, történeti monda, v a l l á s o s t á r g y ú n a r r a t í v á k ) f o g l a l m a g á b a . Te r i n é n i m e s é i n e k f õ j e l l e g z e t e s s é g e : a s z í n e s formai improvizáció mellett (bár általában hûen követi a valaha hallott narratíva vázát) a helyzetkomikum, a dalbetétes és fõként reálisabb jellegû mese.

A kötet adatközlõje a legutolsó tradicionális mesemondók egyike, és az általa elmondott szövegek többsége mûfajilag mese, melyek sorában kivált a legendamesék és tréfás elbeszélések aránya meghatározó. Kivált a tréfás mesék sorában találni igen sok, folklorisztikailag is kuriózumnak tekinthetõ népköltészeti alkotást. Gazdag a gyûjteménye a különféle bibliai apokrif történetekben, valamint a mûfajilag a mondákhoz közelebb álló helyi kötõdésû vallásos tárgyú narratívákban i s . A z e l m ú l t é v t i z e d e k a l a t t Te r i n é n i p r o f i n é p m û v é s s z é , j ó é r t e l e m b e v e t t „ f o l k l ó r s z t á r r á ” vált. Ez a népszerûség azonban nem változtatta meg õt, sõt. inkább megerõsítette abban, hogy azt a tudást, a népi kultúra gyöngyszemeit mind szélesebb körben meg kell ismertetni, s tovább kell adni egy olyan kor számára, mely hajlamos az idegen kultúrák fetisizálása révén elfeledni az õsi magyar kincset, mely századokon át hagyományozódott szájról szájra, s amelynek egyik legutolsó tudója, ismerõje, éltetõje Bartusné Szandai Teréz. Te r i n é n i é l e t e , é r t é k í t é l e t e , t ö r e t l e n a m b í c i ó j a , l e l k e s e d é s e , j ó k e d v e a m a i k o r u n k e l é i s példaképül állítható. Úgy gondoljuk, hogy ilyen példaképekre igen nagy szüksége van korunknak. A Spangár András Irodalmi Kör a néphagyományok ápolása érdekében kifejtett tevékenységért, a népi irodalmi értékek megmentésért javasolja õt e nagyszerû kitüntetésre. Végh József mkl. “

Karácsonyi betlehemezés a nagybörzsönyiekkel, mikolaiakkal

Németh Péter Mikola költõtõl szép meghívást kaptam, mennék vélük, kísérném el õket a már számukra hagyományosnak mondható betlehemezésükre. (15 éve “csinálják” már, mûsorukkal foglalkoztak a nagy TV csatornák is, így a Duna Tv többször is. Egyik, idõközben eltûnt tagjukról készült a Nomád címû dokumentumfilm.) Örömmel vállaltam feleségemmel, Évával ezt az utat, már csak azért is, mert a Nagybörzsönyi Asszonykórus tagjainak szállításával mi magunk is hozzájárulhattunk az élõ betlehemezés sikeréhez. Reggel fél nyolckor vettük fel a nagybörzsönyi asszonyokat. Szép tiszta idõnk volt, a Börzsöny nagy csúcsain ragyogott az elõzõ este leesett hó, szinte a fél világot be lehetett látni a magasból. Két kisbusszal, és három személyautóval mentünk, (szép konvoly) csak így fért el az a sok fellépõ, akik évek óta együtt vándorolnak, hogy örömhírt vigyenek a túloldalra, Szlovákiába. Vámosmikolai fiatalokból (többnyire roma fiatalokból) áll össze a csapat, de szerepel a betlehemezõk között Németh Péter Mikola két nagy gyermeke is. (Menyhárt királyként és Máriaként.) Elsõ állomásunk Kõhídgyarmat volt, amely a Garam alsó folyásánál elterülõ település. A lelkes betlehemet-várók a katolikus templomban vártak bennünket. (Mindenütt így volt ez.) A betlehemezõk bevonulásával kezdetét vette az ismert karácsonyi énekekkel és a már kipróbált szereplõi játékkal “sikerre ítélt” elõadás, játék, betlehemezés. Az elõadás koreográfiája végig ünnepi, valóban örömüzenetet hordozó, a profánabbnak gondolt elemek (a király, a pásztorok viselkedése, s z ö v e g e ) i s s z e l i d e k v o l t a k . A s z í n é s z i j á t é k r a i s l e h e t õ s é g e t a d ó s z e r e p e k ( H e r ó d e s k i r á l y, József, Mária, az öreg pásztor) jól megformáltak, Mikola prófétai viselkedése (az öltözetként h a s z n á l t k e c s k e b a k b õ r, a c s a k l e h á n t o l t , s z a r v a s a g a n c s o t i d é z õ b o t ) v a l ó b a n g o n d o l k o d á s r a ösztönzõ volt. Az asszonyok éneke pedig csak felerõsítette a hagyományokra épülõ elõadás komolyságát. Második helyszínünk Bart volt, ahol a belül teljesen felújított templomukban fogadtak, vártak bennünket. Innen Szõgyénbe mentünk, ahol egy kis “vendéglátó ipari egységben” töltötték fel a szereplõ királyok, pásztorok, angyalok a cigarettakészletüket, no meg a hidegen fúvó szelek elleni védekezésképpen egy kis szíverõsítõt vettek magukhoz az idõsebb szereplõk. A szõgyéni templom hatalmas belsõ terében szépen csengett a betlehemezés éneke. Mikola is megérezte az itteni tér adta színészi lehetõséget, hangját szinte a kupola magasságáig emelte, s szövegét néhol tényleg ostorozva, néhol erõsítve, bátorítva mondta el. Itt volt nagyobb tér a szereplõknek is, az oltár elõtt valóban felemelõ látványt adott a csapat összképe. A betlehemezés után Szõgyénben egy iskolaépületben vártak bennünket ebédre, a terített asztal mellé telepedtek az éhes vándorok, s jóízûen fogyasztottuk el a levest s az utána adott rántott húst is. A szõgyéniek kedvessége elég útravaló volt ahhoz, hogy Farnadra mehessünk egy újabb betlehemezésre, majd Nagyölvedre guruljon át a csapat ugyancsak e célból. Ipolyszalkára menet már sötét este volt. Itt a Magyar Házba mentünk be, ahol a betlehemezõ asszonyokkal együtt éneklõ Ziman Magdolna vendégelte meg a szereplõket. Saját borával, és a kora reggel, még indulás elõtt fõzött jó húsos-tésztás bablevesével kínált bennünket.

Házát egy-két helyiség kivételével múzeummá alakította, ahová az ipolyszalkai népélet tárgyait, öltözet darabjait, berendezési tárgyait helyezte el, no meg saját, csuhéból készített alkotásaival rakta tele a falakat, szekrényeket. Házát Magyar Házra keresztelte, a bejáratánál egy fából faragott pieta elõtt énekeltek a nagybörzsönyi asszonyok egy Szûz Máriát üdvözlõ éneket a megérkezésünkkor, majd távoztunkkor egy énekkel búcsúztak el a Szûzanyától. Már a magyar oldalon megnéztük Letkés betlehemét, amit a helyiek a templomuk oldalán lévõ utcán állítottak. (Egyre több helyen láthatunk faluközpontokban állított betlehemeket, így mi megnéztük a nagybörzsönyi asszonyok által állítottat Nagybörzsönyben, és a Patakon a Török család által állítottat is.) Megint vaksötétben botorkáltunk autónkkal Vámosmikola felõl haza, de ez is egy életre szóló élményt adó nap volt! “Megszületetett a kis Jézus, örvendjünk!”

A betlehemezõk teljes csapata (hiányoznak a képrõl a sofõrök)

P Á LY Á Z AT Az Új Színház – nagy sikerrel játszott - „Tisztújítás” címû elõadása egymással tökéletesen ellentétes kritikai véleményeket gerjesztett, ezért az Új Színház és a szinhaz.hu portál GAGYI VAGY NEM GAGYI? címmel esszépályázatot hirdet hivatásos és nem hivatásos esszisták számára. A p á l y á z a t f e l e l e t e t v á r a r r a , h o g y a „ g a g y i ” ( é r t s d : ü re s , o l c s ó , h a t á s v a d á s z e l e m ) b á r m e l y formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a mûvészetnek. Beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minõsül, vagy a mûvészi szabadság kiterjesztésének? Természetesen a „gagyi” más meghatározásából is ki lehet indulni, de mindenképpen elõnyben részesül az az írásmû, amelyik színházi elõadás(ok) elemzése mentén fejti ki álláspontját. A pályázatokat kritikusokból, irodalomtörténészbõl, színházi szakemberekbõl álló zsûri bírálja el. A zsüri elnöki tisztjét Karsai György klasszika-filológus, kritikus, egyetemi tanár vállalta el. A legjobb pályamû írója 30.000 Ft jutalomban részesül, és további 5 nyertes pályázó 2-2 jegyet kap az Új Színház általa kiválasztott elõadására. A pályázatokat legföljebb 10.000 karakterben - 2009. január 15-ig - lehet beküldeni a gagyivagynemgagyi@ujszínhaz.hu címre. A nyertes pályamûveket a www.ujszinhaz.hu és a www.szinhaz.hu portálokon is közöljük. M Á RTA I S T V Á N Ú j S z í n h á z - i g a z g a t ó HERNER DÁNIEL szinhaz.hu - alapító

EMLÉKEZTETÕ

A Spangár pályázat leadási határideje: 2009. január 15. !!

E havi számunk szerzõi:

B. Kontics Éva (Székesfehérvár, 1958) Diósjenõ, alkotó Balog István (Békés, 1951) Felsõpetény, kézmûves, erdei iskola vezetõ, "világutazó" Borsi István (Budapest, 1957) Diósjenõ, szellemi szabadfoglalkozású, író Cegléd József Kázmér (Bácsalmás, 1954) Nagyoroszi, közalkalmazott, író

Százdi Sztakó Zsolt (Ipolyság, 1967) Százd, író Székács László (Budapest, 1946) Budapest, nyugdíjas mérnök, költõ Végh József mkl. (Diósjenõ, 1953) Diósjenõ, helytörténész, mûvelõdési ház igazgató Végh Tamás (Gödöllõ, 1960) Isaszeg, nyomdász, költõ

Csapó Lajos (Makád, 1947) Szigethalom, költõ, festõmûvész Impresszum: Egry Artúr (Budapest, 1953) Budapest, tanár, költõ

Alapító-szerkesztõ: Karaffa Gyula

Forgács Miklós ( ) Léva, újságíró Gere János (Diósjenõ, 1927) Diósjenõ, nyugdíjas, költõ Hörömpõ Gergely (Kisvác, 1945 - Kisvác, 2007) református lekész, költõ Ketykó István (Szügy, 1946) Verõce, nyugdíjas köztisztviselõ, költõ Kontra Marika Szvíta (Pásztó, 1964) Pásztó, mûvelõdésszervezõ, költõ Kovács T. István (Füzesgyarmat, 1935) Vác, újságíró, író Móritz Mátyás (Budapest, 1981) Budapest, író, költõ Pongrácz Ágnes (Balassagyarmat, 1968) Szanda, tanár, költõ

Helytörténet: Végh József mkl. Képzõmûvészet: Konczili Éva Természetismeret: Balog István Szerkesztõség címe: 2645. Nagyoroszi, Petõfi út 19 Telefon: 0630-383-5385 Email cím: [email protected] [email protected] [email protected]

Szájbely Zsolt (Balassagyarmat, 1987) Rétság, tanuló, költõ Szávai Attila (Vác, 1978) Rétság, író, újságíró

Terjesztés kizárólag PDF formátumban.

B. Kontics Éva: Nyár (olaj, farost)