Bogdán László
A has ezeregyéjszakája - Krúdy estéje „Csak SzindbádBolygó Hollandi bárkája marad már véglegesen itt, a meghitt óbudai révben, s a nagy mű, a regények, az írás, mintha hajónapló volna, benne honvágyas üzenet, elsüllyedt szigetek térképe, elfeledett női levelekből kihulló préselt, kék nefelejcsek, és mégis elfelejtett leánynevek - ó, milyen sok nefelejcs! s a kapitányi kéz, amikor -ó , augusztusoktól ajzott virágok s altató rózsák - mindőtöket elejt!" (Dohai Pétéiv Krúdy Gyula a Margit-szigeti-öl Óbudára költözik, meghalni)
(1. A háttérzene: kísérteties kopogás) Krúdy és Proust írásmúvészetének rokonságát, a bergsoni indíttatást nem kisebb esztéta vizsgálta, mint Baránszky Jób I,ászló. „Arról van szó - vonja le a fontos következtetést -, hogy a bergsoni élményidő, a tartam nem Proust ideje, aki mindent elemeire bont, és a mechanikus idő oknyomozása fonalán tér hozzá vissza és így mintegy felfejti, hanem Krúdyé, akinek közlésmódjában egy-egy élménypillanatba tö mörül a múlt, és az élményben, ebben a művészi élményben, egyben mássá színeződve először jelenik meg élményként." Közbevetőlegesen egy világító példa A hídon - a negyedik út - című Szindbád-történet elejéről: „Szindbád, a hajós, m időn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó uta zásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen ül dögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatalkorából egy város - völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messzeségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szind bád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben, és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kő szent állott valahol a hídon, látni lehet onnan, a kis cukrászboltot, dohányszínű függönyeivel, valamint kopott aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, dákójára támaszkodva, kecsesen, könnye dén és ábrándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárga borítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a teke golyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szóra 75
kozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójá ra tám aszkodva m inden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon m egigazította a kassza tükrében." És Szindbád megindul, hogy rádöbbenjen, semmi sem teljesen olyan, mint am ilyen volt, s hogy Amália helyett, egykori szerelme helyett, annak leányá val, a saját lányával találkozik, s egy medálban, amit leánya (aki term észete sen nem tudja, hogy soha nem látott atyjával beszél) nyakában hord láncon, saját fiatalkori arcképét pillantja m eg... De vissza Krúdy olvasmányaihoz. Az irodalom történetírás oknyom ozó inak semmi bizonyítékuk nincsen arra nézvést, hogy Krúdy m agányos bo rongásai, borozásai, képzelgései során tanulmányozta volna mondjuk Bergsont, az idő filozófusát (valószínűleg Freudot, vagy Ferenczit sem olvasta... Az asszonyságok díja és a M it látott Vak Béla szerelemben és bánatban mégis hallucinatórikusan sugározzák az én elvesztésének, a „m inden egész eltö rött" m ár Ady által is döbbenetesen megérzett élményének tragédiáját...) K rúdy - ezt vallomásos írásaiból tudjuk - olvasta, sokra tartotta Turgenyevet, istenítette Puskin Anyeginjét, tanulmányozta Dickenst, sok mindent ismert Jókaitól Mikszáthig, nem valószínű viszont, hogy olvasta volna Flaubert-t, m égis egyik regényének Pest-leírása kísérteties hasonlóságokat m utat az Ér zelm ek iskolájának Párizs-víziójával. De a párhuzam ok felfejtése messzire vezetne, egyik kevésbé ismert remekében, az Ulrik-novellák1 vezérlő törté netében A has ezeregyéjszakája című borongósan morbid beszélyben Krúdy, bárm ennyire hihetetlen is, megelőlegezi Beckettet (!). Ulrikot, ezt a „beteges úriembert", ápolója a „Flegmán" sámlira ültetve utaztatja végig betegszobáján, azaz M agyarország térképén, s m inden Állomáson rövid pihenőket tartanak, mely pihenők alkalmat teremtenek az egykori kalandjait újraélni kívánó Ulriknak „elzengeni" a táj dicséretét, az állomási restik és vendéglők étlapja inak specialitásait. M indez hideglelősen utal előre A játszma vége egyik em lékezetesjelenetére, amikor Clow sámlin utaztatja Hammot. S azután ott van a hírhedt film, a Krúdy halála után négy évtizeddel be m utatott A nagy zabálás, melynek alakjait, helyzeteit ugyancsak „megál modja" Krúdy, a hulló és elveszett m agyar világban. Gondoljunk A pincér álma kísértetiesen joviális és hátborzongatóan bornírt vendégére, aki végig eszi az étlapot, am i egy akkori m agyar vendéglátóipari egységben nem lehe tett - más nem is volt! - csekélység... Az evés m ódozatai különben is a kései nagy Krúdy-elbeszélések és a fő mű, a Boldogult úrfikoromban egyik központi témáját jelentik. A z élet álom, írja Krúdy élete utolsó nagy novelláit, elbeszéléseit összegyűjtő, saját kiadásá ban megjelentetett könyvének címlapjára, de mielőtt elaludnánk, még együnk és igyunk, s Panek Zoltánt parafrazálva, szintén „az elágazó ösvények kert jéből": tűzzük ki bandázásaink során a vidám ság lobogóit... Valakit elvisz 76
az ördög! - előlegezi m eg Krúdy másik kései regényének címében is osztá lya, az úri Magyarország, a dzsentri, a „vendéglői osztály" végzetét, de ezek ben az utolsó gasztronóm iai remeklésekben még egyszer kocsmaasztalhoz, ülteti őket. Az ironikus és önironikus stílus (hol van m ár a kezdeti Krúdynovellák, a Szindbád-történetek érzelmes mélabúja?) itt m ár kevéssé dalla mos, átszínezi valam i kísérteties kopogás, mintha a halál temetésrendező ké pében (ne feledjük Cziffra Jánost, A z asszonyságok díja című remekmű hősét, ő ugyanis tényleg temetésrendező s a regény egyik kísérteties jelenetében ön magával találkozik össze!...) álladóan ott ólálkodna a háttérben, és sétapál cájának zöreje időnként minden más hangot elnyom na... (2. Szerepek) Am ikor a húszas évek végén, az ún. „gyomornovellák" az Ulrik-elbeszélések, a Purgatórium, az egészen megdöbbentő Zöld ász2 s a Boldogult úrfikoromban született, Krúdy m ár súlyos beteg. Kézenfekvő le hetne a magyarázat: azért ír ennyit evésről, mert ő akkor m ár nem ehet, or vosai szigorú diétára fogják. Mint minden magától adódó magyarázatban, ebben is van némi igazság, de azért a dolog nem ilyen egyszerű. M inden esetre, ezekben a kései remekléseiben feltűnik egy újabb szerep is - közhely, hogy a Krúdy-írások hősei kivétel nélkül szerepeket, sokszor ugyanazon sze repek variánsait „játsszák el" - a „beteges úriember" szerepe. (Az Ulrik-novellák után, halála előtt még egyszer szerepelteti tüneményes, Rezeda Kázmér szép élete című regényében is...) íme, hogyan határozza meg Ulrik úr önma gát, ápolója „bűvészinas" vagy a „kísértő" „Flegmán" előtt: „Igaz, keserű íz jön fel a szájamba, mintha az egész világot meggyűlöltem volna, ha csak egyet len m ozdulatot teszek. Szeretnék visszavonni minden jó szót, amit életem ben kiejtettem. Szeretnék visszavonni m inden jócselekedetet, baráti poharat, még csak m inden »jónapot«-ot is, amit valaha a doktoraim nak mondtam, amikor meglátogattak (...) De hát kitől kaptam én honoráriumot azért, mert beteg voltam?" ím e a nem kevésbé reprezentatív és szangvinikus felelet: „Tapasztalatokban gazdagodott a tekintetes úr - felelt olyan bölcsen „Fleg mán", m ásutt Póki (akinek Ulrik időnként a botjával a tyúkszem ére koppint és fájdalmaiban hosszan elgyönyörködik!) - és esetleg epekövekben, am e lyek drágábbak, mint a gyémántok. De esetleg karbunkulusokban, amelyek miatt majd nemigen fog tudni üldögélni sem" etc. -, de addig is felülteti a sámlira, és m egkezdődik a nem kevésbé boldog, mint kísérteties utazás a szobában, azaz a korabeli Magyarországon, stációtól stációig... „Flegmán" „... a zsebéből cukorspárgát vett elő, amelyet ügyesen a zsámolyra akasztott, mint egy vadászkutya örvére, és húzni kezdte az am bitus kövein a rejtélyes szerkezetet. Közben hátra-hátrafordult és így beszélt Ulrik úrhoz: - Királyte lek, Rakamaz, Kótaj, Mátészalka, Nagykálló, Szerencs, Miskolc, Kassa, Poprádfelka, Oderberg, Moszkva, Szentpétervár, beszállni. Beszállni, tekintetes úr, mert nyomban indít a vonat. - Hogy el ne felejtsem, Kótajban lakik egy 77
bizonyos Svarc, akit m ár különböző dolgok miatt többször elítélt a bíróság, mert ellenségei feljelentették. De ő az egyetlen ember, aki olyan pálinkát tud szerezni, a Tiszántúl, amelytől a legbetegebb embernek is meg kell gyógyul ni. A csodarabbik receptje szerint készült ez a pálinka, még a Bolygó zsidó ide jéből maradt itt, három kérdésre kell felelni annak, akinek Svarc ad a pálin kájából." Ulrik - Pistoly mellett - m inden bizonnyal a hatalmas és szerteágazó Krúdy-életmű egyik legkülönösebb s legrejtélyesebb hőse avagy „szerepe" -, noha a „beteges úriem ber" életében ugyanvalóst semmi rejtély nincsen, át látszó ez az egyszerű vidéki m agyar élet, mint az ablaküveg, és hullásában sincsen semmi hősies! Ulrik beteg, beteg, mert nem lehet már más, mert meg undorodott az élettől, ama „szerepek"-tői, amelyek a hozzá hasonló vidéki magyar földesuraságokra vártak, még mielőtt kicsúszott volna alóluk az utol só hold föld is, mielőtt kivágták volna a hét szilvafát, és elárverezték volna az ősi udvarházat... Ulrik betegen, udvartartása körében tölti az időt, gazd asszonya, Csapó Gizella és ápolója, az emlegetett „Flegmán" vagy Póki vége redményben teljesen kielégítik, velük játssza el és éli újra életét, mely életben álom és valóság kísértetiesen keveredik, és a háttérben ott ólálkodik a halál, fekete ruhában természetesen, mint egy tem etésrendező... Nem véletlen különben, hogy Ulrik úr meg is hal egyszer, de utána - akárcsak a másik kü lönös Krúdy különc, Pistoly, a „nyírségi Falstaff" - feltámad és ott folytatja unatkozásait, ejtőzéseit, öntépő monológjait, ahol abbahagyta... Ne feledjük, Pistoly is feltámad, noha feltámadása után bölcsebb lesz „tapasztalatokban", s mintha valamiféle szolidaritás is ébredezne benne, m indenesetre elindul kakast keresni az egyik legbizarrabb és leggyönyörűbb Krúdy-elbeszélésben, Kleofásné kakasát. Hogy semmifajta bizonytalanságban ne m aradhassunk, Krúdy ezúttal precízen betájolja „hőseit": Kleofásnénak elvész a kakasa, ezért is „... olyan szomorú volt, mint a fűzfa. Fűzfa, síró-rívó, szomorkodó fűzfa, amely m indig úgy csapkodja a karját, mint az özvegyasszony, midőn könnyeit törülgeti. Kleofásnénak sok könnyet kellett törölgetni, mert hatod m agával volt, félárvákkal, fészkükből kipottyant madárfiókákkal, apró gye rekekkel. Kleofás, mint ezt m indenki tudta, börtönben ült Nyíregyházán, de kit tudná, miért. Az ilyen Kleofás-féle embert nyomban bezárják, még ha ár tatlan is, mint a ma született gyerek. Rossz neve volt Kleofásnak. Tán ha Eslerházynak hívják: mindvégig szabadon járhatott volna." Hogy m ennyire világosan látja Ulrik maga körül a halálra ítélt m agyar vi lágot - akárcsak egyebekben Pistoly is! -, arra egyik levélváltása is példa, mely levélváltást ikertestvérével, Ubullal folytat, aki a Tisza másik partján él, ezért nem találkoznak (?), mivel egyikük sem hajlandó átkelni a folyamon, ikertestvére meglátogatására (!) „Mit tenne maga Kossuth Lajos helyén?- k é r dezte egy papírcédulán Ubul ikertestvérét, amikor Kossuth Lajos Turinban 78
nagybeteg volt. Az ikertestvér megfordította a cédulát, és annak a hátára ír ta: - Piócákat rakatnék a hátamra, mert a pióca a rossz vért kiszívja. - Ubul így válaszolt: - Maga boldogtalan! A nemzeti ügyről van szó, nem a múló beteg ségről. Betegség nincs a világon, csak akkor, ha az ember maga akarja." íme a hamisítatlan „nyírségi abszurd!" S talán az elbeszélés címe sem teljesen véletlen! Magyar betegség a címe!... írtuk már, az Ulrik-történetekben a merengő, mélakóros Krúdy-stíl kísértetiesebb, kopogósabb lesz, Krúdy hum ora pedig egyre „feketébb"... Ulrik mintha színpadon élne, egyfolytában vitatkozik, házsártoskodik gazdasszo nyával, Csapó Gizellával és ápolójával, „Flegman"-nal... Valami soha nem volt - hol volt, hol nem volt - m agyar világ rémlik fel m induntalan, ahol az uraság - a „szultán", jelöli meg egy helyen Krúdy találóan Ulrikot - véget nem érő „hitvitákat" folytat udvartartásával; „Flegmán" elbeszélésről elbe szélésre amolyan hoppmesteri, udvari bolond szerepet tölt be itt, mindez természetesen egyértelműen parodisztikus is, a Jókai-regényekből ismert, sza badságharc utáni „csacsihasú m agyar földesuraság" és udvari „lengyelje" civakodásait eleveníti fel és gúnyolja k i...' Ulrikra különben nem is a képzelt vagy valódi betegségei a legjellemzőb bek, hanem unatkozásai. Egyszerűen unja magát, a valóság neki m ár nem kí nál olyan szerepeket, melyekben megcsillogtathatná tehetségét - már termé szetesen ha lenne neki ilyesmi?! -, hősiesen és betegen, örökké panaszkodva és mórikálva unatkozik... Mialatt körülötte egyre hallucinatórikusabb lesz az „élők" és az „egészségesek" világa. Mintha elmegyógyintézetből kiszö kött őrültek vennék körül. (A kései Krúdy-történetekben nem véletlenül jele nik meg az elmegyógyintézet mint végső menedék, vagy mint az utolsó előtti ítélet színtere...) M intha Ulrik lenne az egyetlen normális m agyar ebben a furcsa, álom szerűén sejtelmes félmúltban; ő, aki piócákat rakatna a beteg Kossuth hátára. Mert fő az egészség!... Említettük, a „beteges úriember" a Rezeda Kázmér szép életében is feltűnik, bizonyítva, hogy Krúdy sem „hő seihez", sem „rögeszméihez", „mániáihoz" nem lesz hűtlen; újabb és újabb alakváltozatokban, variánsokban tűnnek fel és múlnak ki, osztályához, a „ven déglői osztályához hasonlóan. Ahogyan régi közkedvelt kiskocsmák, úgy lassan a régi eleven, legendás vendégek is eltűnnek.4 Csak a romhalmaz marad! Az igazinak halovány, fakó másolata. így az evés - úgyis mint „mechanikus cselekvés", úgyis mint gurm anok ínyencke dése - egy vegetáló és haldokló osztály búcsúja lesz a színpadtól, a régi or szágtól, ami nekik (még) megadatott. (Egyik utolsó, fájdalmas vallomásában m élabúsan elmélkedik a „régi M agyarország csemegéjéről"... Egy másikban pedig a „jó kedvéről"...) (3. Haláltánc) Az Ulrik-történetekkel, a gyomor-novellákkal (Utolsó szi var az Arabs szürkénél; A hírlapíró és a halál; A pincér álma; Isten véletek, ti 79
boldog Vendelinek; A kit m inden kocsmából kidobtak s a kevéssé emlegetett, élete utolsó esztendejében íródó ikernovella, a Kraul Ede főpincérról szóló A pénteki ven d ég és a Levegőváltozás öröme és szomorúsága stb...) nagyjából egy időben két szatirikus regény is születik, mintegy a főmű, a Boldogult úrfikoromban kíséretében: a m ár emlegetett Valakit elvisz az ördög és a tüne ményes Etel király kincse. Ha az áhított és vágyott „nagyregény"-! nem is írja meg Krúdy, kései remeklései mégis hatalmas mozgóképbe tömörítik a hulló m agyar világot, A hasonlóság Jancsó Miklós utolsó négy „fekete humorú" filmjével több mint megdöbbentő! - valamifajta nagyszabású gyagyaság, önsorsrontó gyengeelméjűség részesei vagyunk állandóan... (Ezért például Bodor Adám Krúdy kései m űveihez való kapcsolódását is érdem es lenne elem ezni...) Az Etel király kincsében Szabolcs vezér („egy lábfájós úriember a tizenkilencedik század végéről") vezérletével indulnak el bizonyos nyírségi úriem berek megkeresni Attila király kincsét, melynek hollétéről rögeszmé jük szerint vezetőjüknek, Szabolcs vezérnek bizonyosan tudom ása van, de az egész kétségtelenül „hősies" kincskeresés egy hatalm as és végtelen dor bézolásba fúl. Egy dáridó, ún. „durem ars" a témája a Boldogult úrfikoromnak is, itt Pista úr vezérletével mulatéroznak jobb sorsra érdem es úriembe rek, megannyi félbolond különc egy jó nevű pesti vendéglőben - neve nem véletlenül „Bécs Városához"' - és az elfajuló mulatság egyre kísértetiesebb és egyre nyom asztóbb lesz, amolyan „magyar nagy zabálás", vagy inkább nagy iv ás... A m egm entési kísérlet - itt m ár maga az ötlet is szarkasztikus, a Va lakit elvisz az ördögben körvonalazódik - újra elindul a Rezeda Kázmérregényekből m egismert vörös postakocsi (ezután még kél regényben is fel tűnik, a már emlegetett Rezeda Kázm ér szép életében és a Kékszalag hősiben, ahol Alvinczy Eduárd meg is hal, nem véletlenül lóversenyen, miközben lo va nyer...). Alvinczy Eduárd (ősmintája a múlt század eleji magyar élet egyik legkülönösebb figurája, Szemere Miklós volt, mellesleg a „régi ország" egyik leggazdagabb embere, a „vezérek leszármazottja") élete végén szeretné ma gyar királlyá koronáztatni magát (?), ezért útra kel a legendás Nyírségben, hogy felvásárolja a pusztuló m agyar középosztály, a dzsentri váltóit, s maga mellé állítsa a legendás, hétszilvafás nemességet, hogy híveket toborozhas son királlyá választásához, de be kell látnia, hogy ezek az „úriemberek" már annyira megveszekedetten romlottak és természetesen pofátlanul „háládatlanok", hogy senki és semmi - még Alvinczy Eduárd ezeregyéjszakái va gyona - sem segíthet rajtuk... Ezekben a regényekben és elbeszélésekben, Krúdy búbájos varázspálcájá nak érintésére - végeredményben lehet vitatkozni azon, hogy Jókain, Mikszáthon, Turgenyeven, Puskin Anyeginjén kívül érdekelt-e más író egyáltalán Krúdyt? Ó, az örök nosztalgia!... 80
E.T.A. Hoffmann nyilván igen, a maga módján őt folytatja és teljesíti ki - ott vonaglik az egész, haláltusáját vívó magyar úri, illetve „vendéglői osztály"... Táncra mégis a Boldogult úrfikoromban zárójelenetében kerül sor, am i kor az inkognitóban utazgató ismeretlen nagyúr kéri táncra Vilma kisaszszonyt, az egyik legszeretetreméltóbb Krúdy-hősnőt. Itt hirtelen változik át a történet, m utatva, hogy Krúdy értette Hoffmannt, m ondhatni egy srófra járt a történetük. „És az alkonyi órában megint megszólalt a Bécs Városához címzett vendégfogadóban a zongora - de egy másik zongora, és egy másik zongorista, aki talán még az ördöngös lovagot is felülmúlta múvészetével (...) Több zenebarát tartózkodott ebben az időben a sorházban, de bizony egyik sem tudta volna megmondani, hogy melyik keringő vagy valcer hang zott akkor a zongora felől, talán egy olyan zeneszám, amelyet még egyikük sem hallott, amelyet többé a zongora sem tudna még egyszer eljátszani..." És a tánc útján újra visszazökken a regény - bocsánat, nincsen jobb szó rá, Krúdy m esterien ért a felíveltetéshez, de a törvényszerű leejtéshez is; hul lámhegy, hullámvölgy, mint a tenger etc. -, valami „titokzatos légáramlás" surran be a nyitva hagyott ajtón, és sorra kifújja a reménytelen, részeg mulatérozókat. Mélyen és megdöbbentően jellemző Piacénak, ennek a „változatos korhely"-nek a búcsúja - aki már volt társaságban és végigivott egy-két na pot, tudja, hogy ez a legdöbbenetesebb, egyszer be kell fejezni, el kell indul ni! - aki „... öntudatos ember volt, tisztán látta helyzetét, hogy ő innen m ár csak egyenesen hazamehet, haza, abba a reménytelenségbe, ahol nem vára kozik rá senki, legfeljebb a halál. Nincs levél az asztalán, nincs üzenet a szá mára, nincs egy hang, mely szemrehányást tenne neki elm aradásáért. Ülhet az ágy szélén, fújhatja maga körül keserű cigarettafüstjét, bámulhatja a négy falat." (Ilyen szempontból például a feleséggel is rendelkező korhelyeknek mégiscsak könnyebb, ha nekik van akinek számot adniuk, akinek magya rázkodniuk, s hazudozás közben akár kedvet is nyerhetnek elbaltázott életük m indenképpeni, reprezentatív folytatásához...) Itt természetesen felsejlik a Vég is, amelyet Krúdy estéjén, kései rem ekei ben annyira változatosan vázol fel. Ez a Vég - és ez is mélységesen jellemző Krúdynkra - se nem ünnepélyes, se nem különösebben elborzasztó. Gondol junk egy pillanatra A z alvás módozatai című elbeszélés talányos-ironikus megállapítására: „De hiszen nincsen két embernek ugyanazon imádsága a földön, mégis eltalálnak ugyanazon helyre." Ahogyan Placc is magára marad a végén, akárcsak Pista úr, az „elnök" vagy egy másik emlékezetes elbeszélésben az ezredes, aki mellesleg az or szág legjobb céllövője. Talán nem véletlen az sem, hogy zseniális Krúdy-regényében Márai is magányosnak, elesettnek ábrázolja hősét - aki viszont nem sajnálatra méltó, van tartása ugyanis! Szindbád hajnalban, a lumpolásból megtérve ágyára fekszik és elmereng hosszan... „A gyertya megvilágította 81
Szindbád ágyát, az ágy körül székeken-asztalokon elszórt Jókai-füzeteket." Az egyikben szórakozottan, bódultán lapozgatni is kezd, mintha keresne valamit. de a vaksi fénynél homályosan látott csak, s m áskülönben is elsötétedett a világ szemei előtt. Ezért kiejtette ujjai közül a füzetet, behunyta szemét, s mellén keresztbe fonta karjait. Most m ár igazán utazott Szindbád, s szívét, mely néhány pillanattal előbb még vadul dobolt... különös békesség és nyugalom ejtette m eg (...) így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tu d n ak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, am ikor vége van valaminek." JEGYZETEK 1. A Delikálesz című elbeszélés-gyűjteményben sorrendben: A magyar-betegség; Kutyaharapást szőrivel; A z alvás módozatai; A rákleves; Alkonyati elbeszélés; Delikátesz; Hogyan kell utazni?; A z öreg Korónyi professzor tanácsai; Mesemondó ház; A has ezeregyéjszakája... 2. Nézzük az elejét, ahol a beteg, megkeseredett, a kórházból nemrég megtérő Krúdy mintegy felidézi ifjúkora álomszerű prózáját. De hogyan!... „Mállott rókagallérok, kísértetiesen elrongyosodott köpönyegek, madárijesztő vékony lábszáraihoz ido mult nadrágok, fakult csurgó, régi zsúptető ereszéhez hasonló bajuszok, lelkiismeret-furdalásos ritkult szakállak, pókhálósán pislogó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökösök, gombavesztett mellények, hervadt falevélkék, összezsu gorodott nyakkendők és érctelenül kongó pincehangok hazája, molyette Tabán itt történt meg az a csoda, hogy Kuvik dalfüzérárus fogadalmat tett, hogy többé egyetlen korty bort sem enged le a gégéjén önszántából." A stílus a kései zseniális magyar barokk (á la Pázmány!), már ami a sokfelé vágó, de egyfelé ütő „hajazó" körmondatot illeti, ami pedig Kuvik dalfüzérárus - zseniálisan önironikus önarc kép - fogadalmát illeti, elenyészett, mint a fogadalmak általában, s Krúdy, egy bizo nyos idő után, haláláig tovább ivott, mert kellett a bor ahhoz, hogy írhasson. Hogy élhessen!.... 3. „Flegmán" hátán viszi rohanva a beteges úriembert, „Milyen rossz szagod van mondja elismeréssel a lovas, amikor a ló nyakára borult. - Háromszor eszem fok hagymát naponta, hogy a női ruhába bújt ördögöket eltávolítsam magamtól - fe lelt a ló. - Ez nem ártana a tekintetes úrnak sem. A legtöbbször itt kezdődik a gyógyulás, ha az embert álmában nők látogatják" 4. De ez már a háború alatti zseniális novelláiban feltűnik A vendéglőből kikopó, életéből kimaradozó, végletesen és végzetesen magára maradó hős! Legmegdöb bentőbben talán A ház, ahol a lámpás ég című, 1917-ben íródó elbeszélésben, amely nek szomorú mélakóros hőse, Zegemyesi talál háza padlásán egy bábut (!). Szerel mére gondol, elkeseredik, iszik és arra gondol, hogy saját elrontott élete elevenedik fel előtte. „Felemelte a viaszbábut és maga mellé ültette az asztalhoz. - Nem hagy lak - szólt, és megszorította a fából való kezet." 82
