RÓZ S Á S S Y B A R B A R A / UG H Y S Z A B I N A
55
– vetettem fel a teoretikus kérdést –, mintegy kihívó kesztyűt dobva feléje. S ezzel elkezdtem olvasni. Le szerettem volna győzni lebírhatatlan erejét. – De ő győzött le megint.” Ha akkor így ítélték meg Móricz munkásságát, mi, akik már nem vagyunk kortársai, még világosabban láthatjuk nagyságát. Kevesen voltak képesek arra, amire ő, és kevesen is lesznek. A Naplók sokféleképpen értelmezhetők. Akad majd, aki általuk közelebb kerül Móriczhoz, az emberhez, s talán lesz olyan is, aki inkább távolodik tőle. De egy egészen biztos: Móricz Zsigmond, a költői író szól belőlük, akit szerettünk, szeretünk és – nem tehetünk másképp – szeretni fogunk.
F ERDINAN DY G YÖRGY Egy sima, egy fordított Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány Budapest, 2010
Ughy Szabina
BICIKLIVEL AZ ALPOK FÖLÖTT Freud óta tudjuk, hogy életünk egyik legnagyobb feladata: feldolgozni szüleink történetét, a velük kapcsolatos élményeinket. Az utóbbi időben nem egy könyv született, amely tematikájában az anya–fiú kapcsolat nehézségeire épült. Gondoljunk csak Bartis Attila Nyugalom című regényére vagy Vajda Miklós Anyakép, amerikai keretben című könyvére. Utóbbi a cselekmény legfőbb vonalát tekintve épp tükörképe az Egy sima, egy fordítottnak, mivel Vajda könyvében az anya ment Amerikába és a fiú
56
L ÁT ÓS Z Ö G
maradt itthon, míg Ferdinandy György édesanyja itthon maradt, amikor fia 1956 után elindult a nagyvilágba. A szerző édesapjának már emléket állított A bolondok királya című tényregényében, 2007-ben, az Egy sima, egy fordítottban pedig édesanyja előtt rója le tiszteletét. A halál mindenkit az élet átgondolására késztet, ebben az értelemben ez a könyv is kényszerű számvetés. Műfajilag leginkább emlékiratként olvasható, ami némiképp megnehezíti a kritikusi hozzáállást. Ferdinandy műve ugyanis az élet (valóság) és a szépirodalom (fikció) közötti vékony határmezsgyén mozog, bár inkább az előbbi felé billen, ezért nehezen bírálható például a mű cselekménye, fordulatossága. Bár ebből a szempontból Ferdinandy György és édesanyja életének forgatókönyve nem mondható éppen unalmasnak. Kezdetben lineárisan halad a történet, a múltból a jelen felé. Három snitt, három villanás után Ferdinandy a családfa vázlatos ismertetésével folytatja önvizsgálatát. Ahogy ő is írja: „Most mégis megpróbálom öszszeírni magamnak ezeket az ismeretlen ősöket. Talán segítenek majd, hogy jobban megértsem az életemet.” Fényképek, dagerrotípiák idézik fel az 1800-as és az 1900-as évek közepe közötti időszakot, s a Bajorországból a Felvidékre betelepült ősapák, dédszülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik sorát. Kár, hogy ezek az élettöredékek csak vázlatosan elevenítik meg az elődöket. Talán a családregény folytathatósága kérdéses, talán Ferdinandynak egyszerűen nem volt ideje részletesebben kidolgozni ezeket a torzóban maradt történeteket. A legvalószínűbb azonban az, hogy tényleg csak a lényeges, őt érintő, rá közvetlen hatást gyakorló eseményeket akarta górcső alá venni. (Egy lehetséges következő regénynek azonban gazdag forrásanyagot szolgáltatna a felmenők múltja, amelyből még a boldog békeidők nyugalma árad, lágy, finom emlékű asszonyokkal, erős, dolgos férfiakkal, nagymamákkal, akiknek szamócaillatuk van, mert a kötényeik magukba szívták a befőzések illatát.) Így kerül a történet középpontjába Ferdinandy édesanyja, akinek mindig mindenről határozott véleménye volt, aki a háború elején Hitlert még jó embernek tartotta, a háború végén azonban már a Mein Kampf helyett például Szabó Lőrinc verseit olvasta. Amikor az anya életével párhuzamosan belép a szerzőé is, az édesanya története háttérbe kerül, s ettől kezdve Ferdinandy György életútját követhetjük végig. Bár a könyv alcíme Anyám, látszólag mégis a szerző a főszereplő. Nemcsak azért, mert az ő em lékezete szűrőjén keresztül elevenednek meg a történtek, hanem mert az anyjától való távolság mindig is jellemezte a kapcsolatukat, mintha ezzel a távolságtartással fiát az emigráció éveire, a kilométerekben mérhető
UG H Y S Z A B I N A
57
távolságokra készítette volna fel. Minden, ami az anyáról árulkodik, leginkább tárgyakban, szokásokban érhető tetten. Az érzelmek és azok kimondása visszafogott, ábrázolásuk nem jellemző. A szerző a múlt megidézése során az emlékezet véletlenszerű logikáját követi. Itt érezni leginkább, hogy feltehetően nem regényt akart írni, csak az írás ürügyén mindent alaposan átgondolni, emlékezni, olykor még finoman szórakoztatni is önmagát és az olvasót. A II. világháború utáni időszakról például így vall: „Ami engem illet, örültem a rombolásnak. Hogy minden összeomlott, darabokra hullott. Fékevesztetten rohangáltam a romok közt, üvöltözve énekeltem a nemrég még vészesen vidám menetdalokat.” A háború és a történelem mindvégig háttér marad, s miként Ferdinandy írásaiban mindig, az igazán lényeges az ember, akinek benyomásain keresztül újabb adalékokkal gazdagodhat az olvasó képe a háborúról és a szerző gyermekkoráról. Így például 1944 számára a fogszabályozás, az első gyerekszerelem, a citrompótló és szódabikarbóna fémjelezte időszak. S hogy mit jelent egy anya számára a háború és utána az életben maradás három gyermekkel? Nem sokat tudunk meg erről; ez az erős, szerény és makacs nő valószínűleg sosem mutatta ki, hogy mit is érez valójában. Az élet történései mögött húzódó személyes dráma és fájdalom mindvégig kimondatlan marad. A szerző nem megy el a túlzott érzelgősség irányába, a nosztalgia negédessége is távol áll tőle. Leginkább csak a tények és a tettek beszélnek: menekülés a Sas-hegyi villából vidékre, Gödöllőre, majd szusszanásnyi béke után 1956 újabb szörnyűségei. Az alig húszéves fiú ekkor emigrál. Az, hogy magyar maradt, s világpolgárrá válása ellenére nem kezdte el törni és szép lassan elfelejteni a magyar szót, leginkább két dolognak köszönhető. Az egyik az anyanyelvhez fűződő ragaszkodása. Számos interjúban kitért már Ferdinandy a magyar nyelvhez való viszonyára, így például Kulcsár Katalin beszélgetés-füzérében így nyilatkozott: „Minél több idegen nyelven tanultam meg – hiszen először németül, franciául, végül pedig spanyolul éltem és írtam – annál biztosabbá vált, hogy a magyar mindezeknél sokkalta különb munkaeszköz, sokkalta gazdagabb és szebb nyelv. Minél több idegen nyelvet ismertem, annál jobban beleszerettem a magyarba. Ez volt valószínűleg az az erő, ami megtartott.” Az új világhoz való viszonyát jól illusztrálja emlékiratban a francia nyelvvel való kapcsolata: „A tanulástól hamar elment a kedvem. Hogy mást ne mondjak, öt múlt időt kellett volna bemagolnom, nekem, akinek egyetlen csóró múltja volt, és azt is jobban tettem volna, ha elfeledem.”
58
L ÁT ÓS Z Ö G
Magyarsága megőrzésének másik záloga otthon maradt édesanyja lett. Ő volt az, aki megőrizte a házat és a hazát. Bár a szerző időközben amnesztiát kapott, visszatérése lehetetlenné vált: „Bosszantó, ha az embernek csak úgy, okkal vagy ok nélkül, egyszer csak megbocsátanak. Engem legalábbis idegesített ez a kéretlen, egyoldalú kapcsolat. Nem, nem rokkantam bele a várakozásba, és nem csináltam meg az életem. Éltem.” S az amnesztiával együtt újra feltűnt édesanyja alakja, aki még mindig abban bízott, hogy a fia visszatér hozzá. Megható jelenete a könyvnek, amikor az anya meglátogatja fiát, két hetet vele tölt, de csak a búcsúzáskor adja át annak a háznak a tervrajzát, amelyről úgy gondolta, hogy fia fogja felépíteni, amikor hazatér. Jellemző kettejük kapcsolatára, hogy az egészről addig nem beszéltek. A harmadik, utolsó nagy fejezetben megtörik a már említett linearitás. Előkerül a Ferdinandyra jellemző koncentrikus építkezésmód, viszsza-visszatér egy jelenethez, többször nekifut, ugyanazt a történést más oldal ról, idősíkból közelíti meg, így alakít ki egyre teljesebb képet az édesanyáról és a saját életéről. Érdekes, hogy ebben a fejezetben fokozatosan elhagyja az emlékezés technikáját, az emlékiratra jellemző stílus helyét inkább az elbeszélői hang veszi át. Az írások tematikája élesebben kivehető, így például a házmesterlakás, a kutyák vagy a lomtalanítás. De ezek az elbeszélések sem túl feszesek, mivel folyton talál egy-egy mozzanatot, ahonnan elrugaszkodhat az emlékezet. Megállapítható, hogy a könyv fő esztétikai szervezőereje az emlékezés. Emléket állítani egy asszonynak, aki egy életen át büszkén viselte a sorsát. Így jutunk el végül az asszony idős koráig, aki még kilencven évesen is ragaszkodott a régi tárgyaihoz, szokásaihoz, tartotta magát, s minden reggel felpattant a szobabiciklijére, miközben több órán keresztül az Alpok lankáit mutató légi felvételeket nézte. Apró részletekből áll össze a kötet, lényegtelen mozzanatokból – mondhatná egy szigorúbb olvasó. A türelmetlen vádra maga a szerző felel egy kérdéssel: „Felesleges részletek vannak-e?” Az Egy sima, egy fordított esetében minden részlet létfontosságú, mintha az élet igazolódna általuk, a megőrzött régi tárgyakhoz és fotókhoz hasonlóan, melyek az elmúlással szegülnek szembe vagy a gyász ideje alatt nyújtanak segítséget. De elsősorban nem a halál, sokkal inkább a lelkifurdalás kényszere mozgatta az író tollát. „Kipróbálom, bekapcsolom [a táskarádiót], és hirtelen megszólal valahol az űrben egy félénk női hang. Olasz lenne vagy portugál? Nem hallom tisztán. Mint ahogy anyám segélykiáltását sem hallottam soha meg.”
UG H Y S Z A B I N A / T IS C H L E R J Á N OS
59
„Amit benned szeretek az az ambitio és az idealizmus – írta egykor az édesanya emlékkönyvébe Szabó Lily. – Maradj mindig ilyen, és mindenki szeretni fog!” Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egy életen át szeretni és kimutatni ezt annak, akitől a szeretet tanultuk, sokszor nem zökkenőmentes, nehéz teher, amely az emberbe élethosszig tartó lelkifurdalást olt. Ott volt egy élet, amelyben többnyire csak a távolság és a hallgatás volt az, amiben a szeretet lappangott. Most már csak a végtelenben és a csöndben él tovább. Ennek a szeretetnek ad teret és hangot Ferdinandy György könyve.
KOVÁCS IST VÁN A barátság anatómiája Írások a magyar–lengyel kapcsolatokról és a lengyel kultúráról I–II. Széphalom Könyvműhely Budapest, 2007 (I.), 2009 (II.)
Tischler János
DWA BRATANKI Bő egy évtizede magyar művészeket kísértem fellépésre egy délkelet-lengyelországi kisvárosban rendezett kulturális fesztiválra. Úticélunk közelében betértünk ebédelni egy kiskocsmába. Míg a megrendelt étkekre vártunk, odajött hozzánk néhány bent ülő vendég, s megkérdezték, hogy magyarok vagyunk-e. Igenlő válaszunkra ketten is úgy reagáltak, hogy ők ismernek egy magyart: „pan Kovácsot”, a krakkói főkonzult, aki közvetlen ember, nagyon szereti Lengyelországot meg a lengyeleket. Ez a kép ugrott be nekem, amikor kezembe vettem Kovács István A barátság anatómiája című kétkötetes munkáját. Nem túlzás, hogy ő a legismer-
