00
ÜZENET Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat
Megjelenik havonta.
Szerkeszti a szerkeszt ő bizottság:
BARÁCIUS ZOLTÁN BIACSI ANTAL (felelős szerkeszt ő) BODROGVARI FERENC DÉR ZOLTÁN
GAJDOS TIBOR MOLNÁR CS. ATTILA SISKOVSZKI ANDRÁS (technikai szerkeszt ő)
SZEKERES LÁSZLÓ ZÁKÁNY ANTAL
Alapító és kiadó: Szabadkai Községi Művelődési Közösség. Szerkeszt őség: 24001 Subotica, Trg slobode 1. Postafi ók: 62. Telefon: (024) 22-164. Fogadóórák: 17-19 Előfizethet ő közvetlenül vagy a következ ő folyószámlára: Opštinska zajednica kulture - Üzenet - Subotica - 666-3-296.
Előfizetési díj belföldön egy évre 40, fél évre 20, egyes szám ára 4 dinár; külföldre az összeg kétszer es e. Készült a szabadkai Pannónia Grafikai Műjintézetben.
TARTALOM I. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM - 1971. NOVEMBER
243 FEHÉR FERENC: A homokra épült város kapujában (vers) 244 HERCEG JÁNOS: Rigószél II. (elbeszélés) 250 GÁL LÁSZLÓ: De látni akarok; Anyókához (versek) 252 MAJTÉNYI MIHÁLY: Otszólamú kórus (novella) 254 SCHWALB MIKLÓS: Tavasz; Ősz (versek) 256 BURKUS VALÉRIA: Világítótorony (regényrészlet) 266 FRANCZ MIHÁLY: Sorvadás (vers) 271 KOPECZKY LÁSZLÓ: Don Juan utolsó kalandja I. (verses komédiq I
KËZFOGĂSOK 295 DUDÁS KÁLMÁN: Elöljáró szó 297 IVAN GORAN KOVA ČIČ : Tömegsír - Dudás Kálmán fordítása (poéma)
AVATÓ 307 SZLOBODA TIBOR: Fél hétkor a strandon; Eső után (versek) 308 PATAKI ZOLTÁN: Ha élni akarok (vers) 308 BEER MIKSA: Tizenévesek (vers)
ÖRÖKSÉG 309 DÉR ZOLTÁN: A kilátástalanság regénye (Schwalb Miklós Fiú a konyhából című művéről)
ËGTÁJ 318 PETKOVICS KÁLMÁN: A verg ődések ével (dokumentumriport)
SZEMPONT 332 STEINFELD SÁNDOR: Omlanak a korhadt eresztékek (jegyzet)
ALKOTŐMOHELY 336 BETEGH MIKLÓS: Televíziónk tegnap, ma és holnap 342 BARÁCIUS ZOLTÁN: A kísérletezés jegyében (küzdelem a modern színházért) 347 SZ. KANYÓ LEONA: Az impresszionizmus sajátos képvisel ője (Husvéth Lajos művészetér ől)
OLVASÓNAPLÓ ' és szocíográiä 350 KOLOZSI TIBOR: Diá4cok,•.magyartanárok (Gerold László: Rólunk is vallanak) 356 B. VARGA LAJOS: Sebzett, diderg ő lelkű hősök (Szirmai Károly: Falak, puszta falak) 358 MOLNÁR CS. ATTILA: Êletünkhiteles fényképsora (Petkovcs Kálmán: Reggel ötkor fütyül a vicinális) 360 PÉTER LÁSZLÓ: Regényes irodalomtörténet (Dér Zoltán: Fecskelány) 362 LÉVAY ENDRE: Vajdasági évek (Somogyi Pál: Máglya) 364 VÖLGYI ENDRE: Tájunk népköltészete (Ive Prčić : Bunjeva ěke iiarodne pisme) 366 GAJDOS TIBOR: A fény fürtjei (Ivan PanČiĆ : Grozdovi avetlosti) 368 SZEKERES LÁSZLÓ: Hiánypótlás - hiányérzet (id. Berecz Sándor: Pusztatemplom) MÜMELL ĚKLET HUSVTH LAJOS négy olajképe: Önarckép (1946); Itatás (1931); Szántás ökrökkel (1946); Tczncwt1ág (1942). A rajzok Balázs G. Árpád munkái.
FEHÉR FERENC
A HOMOKRA ÉPÜLT VÁROS KAPUMBAN
Huszonkét éve mentém el innen, diákbatyummal, s csak egy budárház tudta a Napnyugati ugarokban; kapudban állok, homokra épült város üzenetedre mindent visszahoztam... Mint gyerekkézben szorongatott ezüst az emlékek megfényesedtek; ne láss hát te sem fáradtnak, öregebbnek Kapuadómat se kérjed, királyok pusztája, földsáncos donációja: mint a Fekete Emberé a tálcán küszöbödön a fejem, kín-vér csorog le róla Bégek deákja voltam, de sosem kengyelfutója. De hát váltsunk lovat! minek a rejtjeles beszéd; váltsuk kenyérré az ezüst emlékezést a szót lesi tő lünk ez a szikkadt homok, s a választ is - temet ő k fölött az alkonyok; a választ, amely akár a Szó, semmit sem ér, ha könnyen kimondható ha nem halálig hurcolható, ha nem vallató és fogvacogtató úgy, ahogy őrizték kínverte lázban a Sinkovits-fivérek a Sárgaházban; vagymint megcsalt ember azt, ami már emlék, a halálig hurcolt soha és a nemrég; én ennyivel megelégednék, ha valaki Így várna még itt, s ha es lenne ott az üzenetben, amiért jöttem, ifjúságomból gyúlt szerelemben, és gyötrelemben mert homokfelh ők ott lent is fölöttem, elhallatszott-e ide, hogy húsz évig hörögtem? Kapudban állok, homokra épült város, és itt áll még tízezer fiad... Akik ez Ősszel jöttek falaid közé, vállukra tetted-e kezed: »Fiam, te ki vagy?» Engem már hagyjál magam bolyongni, Öreg tőkék közt áldón lerogyni, de ő ket - a most érkez ő ket ne hagyd A magányuk s a hitük te vagy. 243
HERCEG JÁNOS
RIGÓSZÉL (II.)
Csakugyan érdekes falu volt. Ha Podhradszky Viktor özvegye és két lánya most lenézett volna a háztet őkön át a falura, s lett volna bennük annyi tárgyilagosság, mint a plébános úrban, bizonyára ők is ilyeu megállapításra jutottak volna. Mivel azonban nekik a falu semmi újat nem mondott, és mivel egy falu mégse választható el a lakosságától, amelyről nekik már korántsem volt olyan jó véleményük, mint a papnak a faluról, ügyet se vetettek az utcákra, melyek innen föntr ől, a Rigószélről sorra beláthatók voltak, a házak sem érdekelték őket, pedig az udvarokba is be lehetett látni; a nagydarab részeges susztert épper verte a hitvány felesége, mert megint holtrészeg volt, Jancsárovic Árpád szikvízgyáros és t űzoltó főparancsnok kék és zöld palackokkal megrakott triciklijének a nyergébe szállt éppen, hogy szétvigye a rendelést a kocsmárosoknak, miközben a Dunán egy kis hajó igyekezeti szuszogva felfelé, fedélzetén száradó ruhát lengetett a szél, s Zelenovi< Pero megint ott ült, mint mindig, háza el őtt a kispadon, zöld vadászruhában, zergeszakállas kalappal a fején, mintha egyenesen Tirolbó. érkezett volna az imént. - Kezicsókolom, Gizi nagysága! - állt meg Podhradszky Viktoi özvegye az üveges bejárat sz őlőlugasa alatt, s mögötte a két lánya i morgott valamit, mire özvegy Pákozdyrié leszaladt a lépcs őn, és sír& hangján elkiáltotta magát: - Jaj, Maris, hát meghalt az urad! Jaj, azt hittem, százéves lesz olyan erős volt és jókedvű mindig. Apushoz jöttetek? Majd megnézem hol van. Hát hol lett volna az öreg tanító! Délre járt az id ő, ilyenkor vag a méhesben szundikált, minthogy méhese minden Öreg tanítónak van vagy talán a szobájában ült és nagyítóval sillabizálta a Magyar Remekírók valamelyik kötetét, mintha most érkezett volna a szép, borpiro: födelű sorozat Budapestr ől, s hamar meg kéne nézni Gyulai Pál versé benne. Ezt, természetesen csak elképzeli az ember, s hozzá a kis szob egész berendezését, a harmóniumot például, amelyen tavaly nagypén teken játszott talán utoljára Kovács tanító Úr, fejét jobbra-balra in. gatva: A keresztfához megyek, Mert máshol nem lelhetek Nyugodalmat lelkemnek. Egy öreg barna ágyat is oda kell képzelni a kis szobába, a könyv állvány esztergá1yozQtt oszlopai mellé pedig, melyet e karcsú oszlopol miatt etazsernek hívtak, egy polcos, zöldposztós. úrasztalt, jobbról-balr ć 244
hajlítható réz gyertyatartókkal, melyekben sosem égett még gyertya, pedig elég gyakran kapcsolták ki az áramot hosszú Őszi estéken, de akkor is kékvirágos petróleumlámpát hozott be az Öreg szolgáló, s míg letette az asztalra, dörmög ősen felsóhajtott: - A fene enné meg már ezt a villanytelepet! Egy ugyancsak Öreg, ovális támlájú karosszéket is oda lehetne állítani az ágy végébe, amely egykor barnászöld és fekete csíkozású szövettel volt áthúzva, s szélei porcelán szögekkel kiverve, amelyben ősidők óta félrebillent az öreg tanítók feje ebéd után, miközben kiejtették kezükből a Dunántúli Híradó reggel érkezett számát. De az Öreg tanítót hiába keresték volna ebben a szobában, ahonnan különben is évekkel ezel őtt kiköltözött, átengedte az unokájának, tehát sem a remekírók, sem a harmónium, vagy a törékeny etazser, de még a nagyapai karosszék se volt a helyén, s angol dalt üvöltött egy részeg néger a lemezjátszón, de Oly hangosan, hogy Mencinek nagyon ki kellett nyitni a fülét, ha minden szót meg akart érteni, amit Pákozdy Csibi mondott. - Egyszerre ilyen hülyeséggel állsz el ő ! Mondtam, hogy valahogy majd csak megleszünk. Majd én is dolgozom. Hozzákeresek ahhoz, amit a mutter küld. - Éppen ezt röstellném, édes Csibikém! Felcsapott a hangja, s egyszerre volt könyörg ő és elutasító. Kezét keresztbe tette a hasa alatt, válla el őreesett, sz őke feje oldalra billent. - Ne játszd meg magad! Nem titkoltam soha semmit. Hogy hozzád járok, mindenki tudja. És nem érdekel a falu. Amit a mutter ad, így is ideadná. Ha jövő re lenyomom azt a pár vizsgát, az se kell már. - Hát azért várhatnánk jöv őig, édes Csibikém! A név nem nagyon illett a szakállas fiúhoz, akinek mély, kásás hangja volt, a lábán bakancs, bizonytalan szín ű inggallérja alatt vastag és szőrös fekete kötött kabát kezd ődött, s csaknem a térdéig ért, ahogy a heverőn elvetette magát, kezét a falhoz támasztott feje alá téve, s lehunyta szemét. - Tegnap megvettem a jegyeket a buszra, s most ezzel jössz? A lány hallgatott, halkan szipogott, talán a zsebkend őjét is elővette, s miután megtörölte a szemét, csendesen tépdesni kezdte. Ha másvalaki nézi, nem a fiú, aki egyébként is lehunyta a szemét, s csak egy-egy pillanatra nézett fel; ha másvalaki nézi, a b űnbánó Magdolnát látta volna benne, a megalázottat, a szenved őt és szeretőt, aki sose kapott Jézustól feloldozást. - Tulajdonképpen mit akarsz? - ordította el magát a fiú, mint akt azonnal felugrik és megüti a lányt, de mozdulatlan maradt, csak á kiáltása némította el egy pillanatra a néger hangját. - Semmit - mondta Menci együgy űen, s mit is mondhatott volna? - Hogy elő bb oltár elé álljak veled, mi? Hogy Pákozdynét csináljak belő led, mi? Még jó, hogy meghalt a gyereked, különben még azt is adoptálnom kellene, s ráíratni tíz hold földet atyai örökségem245
bél, ami nincs, ahogy régi regényekben csinálták az ilyen megkergült fiatalurak, ha belehabarodtak a megesett szobalányba. Ugyan kérlek, hagyjuk ezeket a marhaságokat. - Ez nem marhaság - jajdult fel a lány. - Nem tudnék anyukád szemébe nézni. Már az is, hogy ide kellett jönnöm, s megmondani, ne várj engem, olyan volt énnekem, mintha tüzes parázson kellett volna végigmennem, amíg ide értem. - Mért? Mi van abban? Legalább jobban megnézhetett magának a mutter. Már úgyis megkérdezte, mi a szándékom veled. Mert az, hogy hozzád járok, azt mondja, rendben van. De hogy úgy járok-kelek veled a faluban, mintha nemcsak a ringyóm volnál, hanem több annál, gondolkozásra készteti az embert. - Ne mondj ilyet, jaj ne beszélj Így - sírta el magát a lány, de mindjárt utána megkeményedett a hangja, acélos lett és Zeng ő, s szeméből a könnyeken át a felkel ő nap ragyogott. - Emlékszem, mikor megkocogtattad az ablakomat! Itt voltam nálatok egész nap a sz őlőt kötözni Kati nénémmel, s beálltál te is a t őkék közé, nyakadba vetted a raffiát és azt mondtad, énekeljek. Jaj, mit énekeljek, fiatalúr! Szégyelltem magamat és mégis olyan rettenetesen szerettem volna énekelni, mint soha még, mióta élek! És nem tudom, miért, hogyan jutott az eszembe, talán mert szegény anyám énekelte, mikor kicsi voltam, de aztán soha-soha többé nem hallottam, hanem akkor eszembe jutott egyszerre, és ki kellett nyitni a számat, mint akinek elfolyott a vére és halálra gyengült: »Megjött a levél fekete pecséttel, megjött a muszka százezer emberrel. . Előredőlt, arca csupa mosoly volt, mint aki Végre nagyon boldognak érzi magát, karja már nem lógott tehetetlenül, válla megkeményedett, ahogy kihúzta magát, mint aki futni készül, a fiú karjaiba talán. - Emlékszem - mondta Csibi -‚ azután már én is veled énekelfem: »Százezer ember áll a harc mezején. . - És mikor kopogtál este - folytatta a lány - és kinéztem a függöny mögül és megláttalak, azt hittem, meghalok. Olyan gyönge lettem, hogy gyufát se tudtam gyújtani, se kiszólni a Kati nénémnek a kony hába, hogy jaj, istenem, segítsen már, mert én nem akarom beengedni a fiatalurat. Én egyszer megjártam, mert buta voltam, és álmomban letepertek, és soha többet... Nem, nem, megesküdtem az oltári szentség előtt, és nem leszek most se az urak szukája... - Aztán mégis beengedtél - mondta csendesen és komolyan afiú. - Be; Nem tehettem mást. Ha nagykéssel vártál volna a kapuban, akkor is kinyitottam volna. Egy szavam nem lett volna, ha vetk őzni kezdesz, hogy befeküdj mellém azonnal az ágyba. Csak beljebb húzódtam volna, helyet csináltam volna, mint akinek az a kötelessége. - De nem feküdtem melléd! Hozzád sem értem! Még a holdvilágos udvaron láttam, hogy feszül meg domborún a melled az inged alatt, amire csak ráterítetted azt a rojtos kend őt, mégse bántottalak. E] voltam készülve rá, hogy megkérdezed majd, mit akar, fiatal úr? Már 246
csak szokásból is.. Gondoltam, azt mondom majd erre: Eljöttëm, hogymég egyszer elénekelje nekem azt a dalt. Baromság lett volna, tudom, ilyet kérni, s mindenre inkább hajlandó lettél volna, természetesen, csak éppen arra nem, hogy .felverd az éjszaka kutyáit avval az énekszóval. - Józsi - mondta a lány, rendes nevén szólítva, s a fiú ilyenkor úgy érezte, nem Is emberi szájból hangzott a szó, muzsikások harigszéréből rezgett élesen és bársonyosan egyszerre, s milyen jó volt, hogy megismételte: Józsi, én akkor el is énekeltem volna, ha mindjárt összeszalad az egész falu és Kati néném nyújtófával ver ki a házból, akkor is. De nem szóltál semmit, csak amikor bejöttünk, kezdtél beszélgetni, de nem úgy, mint egy cafattal, mint egy utolsóval, akinek csak zörgetni kell, s már teszi szét a lábát, hanem komolyan, szépen, ahogy nem is beszélt velem még soha senki... - Igen. Tulajdonképpen az illett abban a pillanatban hozzád. Elszánt és komoly viselkedésedhez, mint aki tudatában van, hogy egy életre szól minden szava, és minden mozdulata holtig emlékezetes marad. Ne haragudj, hogy ilyen romantikus vagyok. De akkor tényleg végzetes hangulatot teremtettél. Csak most ijedtél meg, amikor már írtam Zágrábba, hogy ketten jövünk, s• a kolléga keressen más lakást magának. szólt felcsattanó hangon a lány. - Nem azért, mert félek Én amunkámból mindig megélek. És ha egyszer megunsz, mert belátod, hogy nem vagyok hozzád való és azt mondod, menj Isten hírével, engem már akkor se szólhatna meg a világ, mert azt egy életre elintézte velem. - Hát akkor honnan ez a kétely benned minduntalan? Micsoda kisebbrendűségi érzet fog el, amikor mindennél nagyobb szükségem lenne rá, hogy olyan elszánt és határozott legyél, mint akkor este... Ismered azt a tréfás dalt: Elefánttal csónakba szálltam... Azt kéne elénekelnem ilyenkor! Mert ilyen nehézkes vagy, szinte ügyetlen, folyton megnehezíted a dolgomat Felállt, leállította az üresen járó lemezjátszót, megfogta a lány kezét, magához akarta húzni, de az - félszemmel visszanézett az üveges gang felé, mint akit zavarnak a hangok a sz őlőlugasból, s ellökte magától. - Mit akarsz egy ilyen szegény, buta, megesett falusi lánytól! Ne tedd tönkre az életedet. Ha megkívánsz, mindig megtalálsz, és én mindig, úgy foglak szeretni, mintha el őször értél volna hozzám - Tudod te, hogy nem err ől van szó. Csaj van elég a világon! Bukott lány vagy, és még csak nem is entellektüel, ez a röfrén, igaz? Szeretőnek jó vagy, élettársnak nem! Figyelj rám, édes Menci! Megint hozzálépett, megfogta a kezét, de nem nézett rá, hanem valahova a szoba sarkába, talán a gitárra, amely felpántlikázva lógott a fálon, nagypapa harmóniuma helyén, s csak állt Így mellette, révetegen folytatva: - Én réges-rég rendeztem magamban mindent. Kellesz nekem! Nem az ágyamba, a közelembe! Nem nélkülözhetlek! Kipróbáltam. Pedig már öreg legény vagyok. A tävasszal képtelen voltam tanulni. Járt fel hozzám egy kis tyúk, hetenként kétszer jött, diáklány, de közvetlen
......
247
és szabadszájú, azzal kezdte, amikor megismerkedtünk: »Buš fukal, mali?« Akár az utcalányok a strichen. Szóval semmi fakszni és nyálcsurgatás! Mikor elvégeztem a dolgoi vele, feltette a kis kék svájci sapkáját, két kézzel meghúzta jobbról-balról a f űzőjét, s már ment is. Untam. Halálosan meguntam. Mikor kirúgtam, akkor derült ki, hogy nála ennek ellenére komoly volt az ügy. Hátratett kézzel megindult, miután egyszerre elengedte a lány kezét, fel-alá sétált a szobában. Nem nézett rá. A hangja se változott. - Mint atomfizikus nem kerülök haza többé. Ott maradok valahol, idegenben. Talán azért kellesz nekem. Hallanom kell, hogy azt mondjad: elfolyott a vére. Meg azt, hogy s űrű ápor esett. És azt is, ahogy te mondod: hurcukodni! Nem, ne érts félre, nem holmi mezei vadvirágot látok benned. A hímpor amúgy is lepergett rólad, s tudod jól, mennyire irtózom a giccst ől és mindentől, ami hamis és er őltetett. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok és gyáva is. Lehet, hogy az idegenségtől félek, s melletted velem van a gyerekkorom. - Józsi fordult utána a lány, és egy lépést tett feléje, mire a fiú hozzárohant, szorosan magához húzta, úgyhogy a vastag trikón át is érezte remeg ő testének idomait, ahogy felágaskodva a nyakába csimpaszkodott, és tüzes volt a szája, kicsit még cserepes is, mint akinek láza van, s a könnyei melegen és síkosan ken ődtek szét az arcán. Pedig most éppen feler ősödtek a beszédhangok, s akinek Menci nem mert a szemébe nézni, özvegy Pákozdyné Oly nyugodtan és széles hanglejtéssel beszélt az üveges gangban, mintha titokban se gondolna oda hozzájuk, hogy mit csinálhatnak, amikor pedig most el őször jött a fiához ez a napszámoslány. Az ő házába! A tanítói lakba! És magukra csukták az ajtót! Nem, semmiféle gyanakvás, vagy keser űség nem érződött a beszédéb ől, csak mintha a sorsába beletör ődött özvegy mondta volna el, ki tudja hányadszor, a maga panaszát: - Mert ti még csak elbújhattatok a szurdokokba, pincékbe, s ezeregy helyre még! De a tanító szem el őtt volt, számon tartották, s mikor kiürítették a falut, még szegény apust is megütötte puskatussal a német katona, türelmetlenül sürgetve: Loss, loss! - Nem puskatus volt az, Gizikém - hallatszott az öreg tanító hangja, s a halk, kárörvend ő nevetése is hozzá, hogy ilyen elszóláson csípte megint a lányát, pedig hol van az korban t őle még. - Géppisztoly volt! - Hát jó, legyen géppisztoly! Csak azt akarom mondani, hogy mi nem maradhattunk, bármilyen kegyetlen sors várt is ránk. Még szerencse, hogy anyust felvette egy teherautó. Csak annyit kiáltottunk ut44a, hogy Pécsett, a Bognár patikusékn4l találkozunk. Ott csak szálljon le. Ügy is volt. Negyednapra, mire mi beértünk, s mindenféleképpen volt, néha gyalog, néha bennünket is felvett rövidebb-hosszabb távra valamilyen járm ű, negyedik napon aztán találkoztunk. He! De hogyan? Elcsigázva, kiéhezve! Az ám! És most folytatni lęhetett volna, mi mindenen mentek keresztül. Orosz repül ők köröztek fölöttük. Angol bombázók, s magyar katonákat lehetett látni a kukoricások szélén, ahogy viszamaradtak, $ maguk -
248
is menekülőben utánanéztek a menekülteknek, nincs-e közöttük valaki a hozzátartozóik közül. - Bennem is felébredt a remény, hogy hátha felt űnik valahol a szegény uram. Nem gondoltam, hogy szökni fog, azt nem tette volna. tlgy ment el, Szegény, hogy azt mondta, becsületesen kell védeni a hazát, ha egyszer magához vett megint minket. De szabadságot kaphatott volna. Vagy sebesült is lehetett volna, aki ilyenkor, mikor már minden összeomlott, csak hazafelé tart. Én csak ránéztem Szegény anyádra - folytatta Kovács tanító úr, mivel ő gondolatban már megérkezett, szakállasan és toprongyosan, hátán az ázott batyuval Pécsre, rég elszármazott barátja és komája, Bognár patikus házába, s megdöbbenhetett a tör ődött öregasszony láttán. - Rá volt írva, hogy készen van! De ki tudja, mióta lappangott benne a kór! - Csibi karon ülő volt, másfél éves, a nagyobbak, Zolti és Zsuzsi, ugyancsak a szoknyámba kapaszkodtak. Hiába voltak már iskolások. sőt Zolti hencegett, hogy ő már igazi puskát is elsütött, most sírtak az éhségtől és a fáradtságtól, alig győztem csitítani szegénykéket. Azt mondja nekem a Bognár Bandi, édes komám, nekem ne mondd, mi az, menekülni. Én kipróbáltam, azt mondja, huszonöt éve, amikor bejöttek a szerbek. Hajjaj, mondom, az is volt valami? Hisz ott volt a Dolinka Vazul, tényleges huszárszázados, csak átállt persze, de azért úriember volt! Az sokat segített. Állt a három gyászruhás n ő, özvegy Podhradszky Viktorné, a hadifogolyként ittmaradt ukrán özvegye és a két lánya, s hiába kínálták hellyel őket, nem ültek le, azt mondták, sietnek, hisz ott fekszik a halott egyedül, csak a szomszédok maradtak a ravatal mellett, s kinn az udvaron a bolond, akiről már volt egyszer szó ezen a délel őttön, fehér libatollal a kalapján, s virággal a kezében, boldog vigyorral az arcán. - Hát azért mondom, Mariskám, kényszer űség volt, hogy ott temettük el, Pécsett Szegény anyukát. És bár igaz, hogy sokat, nagyon sokat beszéltünk róla, mi lesz, ha egyszer, Isten ne adja, apus meghal, arra nem gondoltunk soha, hogy majd odaszállítjuk a holttestét, s aztán pihenjenek anyussal, szegénykéim. - De meg nem is lehet - szólalt meg a tanító Oly nyugodtan, mintha nem is az Ő holttestéről történt volna említés. - Engedélyt kérni itt, engedélyt ott, rengeteg pénzbe és izgalomba kerül. Ilyet én nem kívánhatok a családomtól. Csak azért, hogy ott egyenek bennünket, egymás mellett a kukacok! - Jaj, apus, miket beszélsz! - sóhajtotta panaszosan özvegy Pákozdyné, úgyhogy még tisztán hallható volt az öreg tanító csikorgó nevetése saját akasztófahumorán, s a szerelmesek odabenn csak most engedték el egymást, amikor a gyászoló asszonyok búcsúzni kezdtek, mert ilyen választ kaptak: - Nem, Mariskám, ne haragudj, de apust tényleg itt temetjük majd el a Rigószélen, csak hadd nézzen le onnan szigorúan, ha rosszalkodnak a gyerekek és senki sincs, aki rendre és csendre intse őket ebben a mai világban... (Folytatjuk) 249
GÁL LÁSZLÓ
DE LÁTNI AKAROK
nyitott szemmel csukott világom lezárt világom láncra vert volt már talán ki szólni mert ördög vagy angyal hangos szóval süket világban ha deszkán is hogy elaludjunk ha láncon is de felébredjünk énekeljünk
hálás zsolozsmát alázatos térden hogy megtanított nem hinni benne másképp ki tudná isten lenne és asztalánál ülnék éhen és nézném hogy felfal mindent és engem és nincsen szín és nincs szivárvány eltört a márvány és mindenki mózes fiatal éveim éhes gyerekek fiatal éveim rongyos gyerekek enni és felöltözni akartam és így maradtam egyedül éhesen és meztelenül nagy itt a csönd hát senki sem üvölt nagy itt a csönd széles a víz se híd se komp beleugrott szegény bolond és úszni sem tud két száraz fát dörzsölök össze talán meggyullad de minek a t űz se f őzni se sütni se melegedni de látni akarok te átkozott fa te korhadt te vén te redves Z50
ANYÓKÁHOZ mi anyóka még elüldögélünk az őszi kertben a vörösöd ő lombok alatt mert aszályos volt a nyár és nem hullt jó langyos es őcske hetven éve már nem hullt esöcske a barna fű sír a padunk alatt s egy szomjas kis csiga nyújtózkodik a könnycsepp felé de miért is könnyezel anyóka de miért is könnyezünk kéz a kézben mert még meleg a kezed de meddig még de meddig az enyém te bánod anyóka látod én belenyugodtam hogy nem hullt jó langyos es őcske hetven éve már ne bándd anyó ka én hiszek a csöndes es őben hiszek a langyos nyári záporokban hiszem még zöld lesz a f űtakaró fölöttünk és boldog napsugarak csókolóznak a kövön mert lesz még nyár anyóka
251
M4JTÉNYI MIHÁLY
ÖTSZÓLAMÜ KÓRUS
Különös utazás volt, az bizonyos. Estét ől reggelig. Rajta volt-e a térképen valamennyi útvonal, Valamennyi mezsgye és kitér ő , rajta lehetett-e a régi holdfény, minden emlékezés, minden sóhaj, lidércjárás és valóság? Estétől reggelig az télen tizenöt kemény óra ugye, napszálltától derengésig, nyárid őben viszont hét órát is alig tesz ki egy ilyen utazás, hiszen már négykor, valamivel négy után megkezdi színjátékát a napkelte, a maga függönyjátékát, hogy meghasad arra keletnek az ég, aztán kárpitokat emelget és jelenést készít el ő ... Mégis, estét ől reggelig tartott, csak annyit tudok róla. Nem volt menetrendje, csak megindult a kocsi és robogtunk. A gépkocsi ajtaját becsapták, a motor halkan felzúgott, és megindult dél felé. Már túl voltunk az alkonyórán, a napszálltán... az már csak olyan erőtlen búcsú az ég alján. »Esteledik, János, jó lesz indulni - mondogattuk indulás el őtt többször is: ő csak a vállát vonogatta, neki mindegy, a kocsinak reggel a garázsban kell lennie, neki mindegy. Hol ez, hol az t űnt el, nem voltunk soha négyen együtt az induláshoz. »Én még csak átfutok ide a trafikba« mondta, aztán elt űnt az egyik, és vártuk, de nem jött. Amikor megjött, a másiknak az jutott eszébe, hogy a Gombköt ő utcában le kell még adnia egy üzenetet. Nehezen jött létre az indulás, az bizonyos, de most Végre már megyünk... Milyen hosszú ez a város, milyen széles, milyen végtelen, milyen földbe süllyedt, ekkora telkeken talán háromszázezer embernek is lenne hely, vagy félmilliónak, de ahhoz utcákat kellene lerombolni és sok emeletnyi házsort felépíteni. És ez a beszédes kövezet! Hol aszfalt, hol keramit, hol k őkocka. Mindegyik ilyen útépítés egy nekilendülést őriz, egy korszak nekilendülését, aztán jött egy másik korszak, más útépítési felfogással, és másfajta követ adott a járm űvek alá. Kanyarodtunk és fúródtunk, és mindenki elgondolkozva ült a kocsi sarkában. Megyünk délnek és itthagyjuk a várost, és most biztosan mindegyikünk erre a városra gondol. Igen, erre a városra gondolunk mindannyian, de minthogy a kövezete is minden korszakra más-más anyag, a magunk mögött hagyott álmoké is más, a magunk mögött hagyott valóságé is más. Van, aki az iskolaéveket temette itt a múlt homokjába négyünk közül, Van, aki szájtátó vidéki bejáró gyereknek került ide, az álmok városába akkor, van, aki férfikora erejét hagyta éppen itt, és szíve hangosabban dobog az egyik fordulónál.'. A kórháznál odakünn aztán csöndes gyász lepi el egész lényét; hány halottját is vitték ki ott a hátsó kapun? 252
Van, akinek legfeljebb egy kirándulás volt mindig ez a város, amely poros és édes-búsan akácillatú és nagyálmú és nagyra tör ő és tele van rokkanásokkal... Ó hát az az elhúzó, rozoga kis piros villamos odébblobogó lámpasorával, még az is, még az is tud szívet fájdítani! De mi közünk nekünk most már mindehhez? Négyen bezárva a benzinbűzös kocsiba - az ötödik János, aki komoran vezeti a gépet -‚ ahogy kiérünk a szabad mezőségre, előrefut megint a gondolatunk. Csak reggel érünk haza, ahol várnak bennünket: a fekete kocsi nyeli a távolságot, neki ez a dolga. És elkezdődött a csodálatos utazás, amelyet nem tudok megmagyarázni, bárhogy is szeretném. Mindig ott voltunk azon az úton, az útnak hófehér csíkján, mindig ott, azon vonultunk, vágtattunk, rohantunk, valahogy furcsán azonban az egész végtelen fasor is velünk futott. S olyan tájkép volt, amely mindegyikünknek mást és mást mondott. Mint ahogy már a város is más és más emlékeket súgott át mindegyikünknek, ugyanúgy. És ez a négyszólamú furcsa kórus, azaz ötszólamú, mert János is ott volt, aki a kocsit vezette, különös zenét adott a motorzúgáson túl. S az egész táj olyan volt, mint egymásra retusált fényképek hosszú sora... mégis úgy, hogy mindenki tisztán láthatta és kivehette, tisztán tudta követni a maga képkockáit. S a maga kísérőzenéjt hozzá ezen a különös ekránon. S ha valaki belebámult a másik ekr&n -képébe - véletlenül, akaratlanul -‚ riadtan kapta vissza a tekintetét, riadtan és szemérmesen. Ó, bocsánat - mintha ezt motyogta volna -‚ bocsánat a meglesett titokért! Négyen ültünk a fekete kocsiban - ötödik volt János, aki az utat figyelte. Ám lehet, hogy az ő tekintetében is felködlött valami bizonytalan homály, mintha azt mondaná a tekintete: milyen furcsa ez, milyen nagyon furcsa ez az utazás most, estét ől reggelig!
253
SCHWALB MIKLÓS
TAVASZ
A humusz nyers illata úgy csípi az orrokat, mint szállongó törött bors. Markos legények zsíros trágyaruhát teregetnek az éhes föld meztelen húsára, az acsarkodó kapák kis, fojtó sebeket ütnek a kertek száraz szürke rögein. Minden éled és lüktet, a munka dala komoly szimfóniává szélesül, az utak porlepte csíkjain megindul az áradat az ocsúdó mez ő k tárt öle felé. Drága a szalonna meg a kenyér, és a téli éhezésben pállásra aszalódott, kemény magyar zsellérek rossz célzattal szorongatják a szerszám fényesed ő nyelét.
A gyárkémény fullasztó, büdös füstöt öntöz a Város felé, az esztergapadok mellett acélcsontú munkások maratják a vasat, a dübörgő gépóriások éhes nyeídekléssel várnak az anyagfalatra, az ablakokra rakódott porrétegek eltakarják a bontakozó tavaszt. Nem hallatszik be a verebek játékos csicsergése, csak a rohanó autók idegtépő tülkölése, meg kocsizörgés, meg káromkodás, meg kopácsolás - az útjavító munkások verik apró kockává a súlyos köveket. Úgy jött a tavasz, hogy nem vette észre senki, csak az árusok a piacon. Befutott a zöldhagyma, a kit űnő, de nem szalonképes éhségcsillapító. Szóval itt a tavasz, emberek! Ujjonghattok, de ne felejtsétek azért elsején kifizetni a házbért.
Nem vettem észre, amikor a Szerelem benyitott az ajtón. Éppen egy verset írtam a tavaszról, és lelki kezeimmel er ősen nyomtam az agyam, hogy valamit még kisajtoljak onnan erre a derű s évszakra vonatkozólag. A Szerelem fölém hajolt és belekacsintott az írásomba. »Szörny űség! - jajgatott. - Hát ezek a mai költ ők munkanélküliekr ől írnak és sztrájkokról, Népszövetségr ől és kartellről most, tavasszal!« Azután keresztülköpött a fejemen, és ész nélkül rohant ki a szobából. 254
Ösz Ólmos, nehéz es ő mossa az aszfaltot, nincs már por az utcákon, de a láthatatlanul párolgó gyilkos nedvesség sem kíméli a gyenge, erőtlen tüdő ket. B őrcserző nyári munkában csontosra aszalódott munkásemberek ácsorognak a sarkon, színtelen hajuk az czr ćukba lóg, tömzsi magyaroknak, kókadt szlávoknak bicskás a kedvük ... Fejfájdító, pancsolt borok színtelen g őze az ágyakra száll, ahol képtelen gondolatok fogannak: rossz a napszám, drága a kenyér, csillognak a kirakatok, pöfögnek a luxusautók, borús az ég, lyukasak a cip ők, beteg a gyerek, sápadt az asszony... A gondolatok néha mellékvágányra futnak: Tenni kellene valamit, de mit? de mit? Osszesiígnak, morognak az emberek a sarkon, a büszke paloták felé sandítanak, megcsattog a foguk, mint ordasok agyara, de csak nyelnek, csak nyelnek..
A lejt ős kirakatokban duzzadt körték, összeszorult sz őlők, meg fényesre törött szirmos almák mutogatják domború hasukat az éhes bámulóknak. Ősz van, szomorú ősz... Drága a gyümölcs, és a szakadt zsebekben árván csörgő garasok majd kenyérre váltják át magukat. Az id ő hidegre fordult, mégis meztlábas gyerekek szaladgálnak a keramitszalagon, nevetnek, hajráznak, pedig korog a gyomruk és zörög a csontjuk; iskolába már nem járnak - nem telik könyvre meg ruhára -‚ az életbe még nem léptek be gyönge gyereket nem vesznek föl inasnak. Hát csak lődörögnek a hideg, csatakos, ideges utcán, délben nem esznek, talán este...
255
BURKUS VALÉRIA
VILÁGÍTÓTORONY (Regényrészlet)
Bepo állta szavát. Mire a sziklához értem, Ő már ott volt és számomra is hozott eg nylonzsineget. - Arra kell ügyelned, hogy jól vesd be, nehogy a sziklákba akad ion. Ott, abban a mélységben sok a hal. Sehogy se ment. A horog kétszer is beleakadt a kövek közé, ali bírtuk kiszabadítani. Beleizzadtam, míg végül az én zsinegem végér is ott ficánkolt egy halacska. Egész délután halásztunk Bepóval. Szép neve van. Olaszos, mer , azon a vidéken, ahonnan származik, mindenki beszél olaszul és a la kosság nagy részének olaszos neve van. Aztán beültünk a csónakba és körüleveztük a sziklát. Messzir ő integettem a strand felé, de barátaimat sehol sem láttam. Kezemb ő tölcsért formáltam és hangosan kiáltoztam. Ott lesznek valahol a na rancsszínű napernyő környékén. Annak tövében hagyjuk rendszerin ruháinkat. De hiába kiáltoztam, senki sem integetett vissza... Iga2 a szél a part fel ől fújdogál, nem is szél ez, ćsak olyan szellőcske, de ép] elég ahhoz, hogy elfújja az ember hangját. Biztosan azért nem hallják Vagy el vannak foglalva. Egymással. Meg a lányokkal. Akkor pedi éri kiabálhatok: se látnak, se hallanak. Észre sem veszik tán, hogy neii vagyok közöttük... Jasi nem sokat tör ődik velünk. Rendszerint kissé távolabb napo zik, s amióta a vendégl ő pincérei között felfedezte egy földijét, majd nem mindig a teraszon tartózkodik. Jóformán csak az étkezéseknél ta lálkozunk. De ez érthet ő is, Jasi sokkal id ősebb nálunk, unhatja a xii hülyüléseinket. Délutánonként meg felöltözik és megy. - Bemegyek a városba - mondja könnyedén és meg sem kér dezi, nem akar-e valaki vele menni. El sem tudom képzelni, mi öröm telhet valakinek abban, hogy egyedül begyälogoljon a városba és aztá: egyedül visszajöjjön. Az Ő helyében én biztosan magammal hívné] valakit, feltéve persze, ha az lenne a hobbym, hogy a várost járjan mint ő. És egyáltalán: mit keres minduntalan a városban? Eleinte arra gyanakodtam, hogy Jasinak dugesz pénze van, azért jár a városba, hogy valami finom nyalánksággal pótolja a nar kosztot. Elmondtam a gyanúmat a fiúknak, de ők csak a vállukat ve nogatták: miért ne?! Jasi becsületesen befizette a részét, még többe is adott, mint mi... ha ezenkívül még. van pénze - az Ő dolga. Az csinál vele, amit akar. Nem a miénket fogyasztja. 256
Belenyugodtunk hát, és ettől kezdve természetesnek tartottuk maányos sétáit. Biztosan most is ott üldögél a teraszon. De Oké meg Imi miért iem vesznek észre? Nagyon rosszul esett, de Bepo el őtt nem akartam nutatni. - Biztosan beszélgetnek - mondtam egykedv űen és körülnéztem. A távolban megcsillant egy napsugár a világítótorony reflektorán. - Voltál már ott? - intettem a torony felé. Bepo bólintott. - Nagyon messze lehet - méregettem a távolságot -‚ odáig tán iem is győznél evezni. - Ugyan, semmi az - tiltakozott fitymálva. - Ha akarod, téged .s elviszlek. Hűvösödött. Bepo hosszú ujjú pulóverébe bújt, és kérd ően nézett ám. - Akarod? Méregettem a távolságot. Mennyi id ő alatt járhatnánk meg? Seogy sem tudtam megállapítani, még megközelít őleg sem. A tenger iagyon csalóka. Lehet, hogy csak félórai járás, de az is lehet, hogy öbb órán át kell eveznünk. - Nem mersz? - értette félre habozásomat. - Dehogynem! Hirtelen határoztam. Gyerünk! És ha kés őn érek haza - annyi aj legyen. Ügysem veszik észre. S ha igen, annál jobb. Legalább agódnak egy kicsit. Ügyis önmagukkal vannak mindig elfoglalva. Önz ő utyák. Amióta itt vagyunk, alig voltunk együtt. Azt reméltem, hogy najd a bevásárlások alatt jól kicsavarogjuk magunkat, mi hárman, ahogy régen szoktuk. De a lányok már az els ő napon kijelentették, iogy ők is velünk jönnek... És ezek a maflák tiltakozás helyett csak iallgattak, és közönyös arckifejezésük mögött felcsillanó szemük egyál;alán nem azt mutatta, mintha haragudnának ezért. Hát csak menjeek. Örüljenek. Én majd nélkülük is boldogulok. - Várj, megyek a ruhámért! - mondtam Bepónak, amikor visz;zaértünk a sziklákhoz. Senki sem látott, amikor partra szálltam. Karomon ott csillogott megint a halfüzér. A halak közül hetet én ogtam. Gondoltam odaadom nekik, de sehol sem láttam őket. Jasi sem volt a teraszon. Annyi baj legyen! Felbaktattam a sátorhoz. A halakat az egyik tálba tettem, a máikkal lefedtem, és visszahelyeztem a nagy edényes dobozba. Egy paírszeletre ráírtam: HOZTAM HALAT! A DOBOZBAN VAN! Aztán nég odaírtam: JÓ ÉTVÁGYAT! Sehol egy rohadt gombostű. Dühösen kutattam át a lányok tásáit, aztán Rita varródobozából kivettem az egyetlen varrót űt és azzal űztem a cédulát a sátorlapra. 257
Belebújtam tréningruhámba. Jólesett a meleg, mert kint a tengeren elég hűvös volt már. Összegöngyöltem a plédemet és azt is magammal vittem. Leereszkedtem a sziklás partra, ami nem is volt olyan könny ű, mert a pléd akadályozott az ugrásokban, a sziklák meg jó messzire voltak egymástól... Végre megláttam Bepót. A sziklán hasalt és a vizet figyelte. - Hahó! - kiáltottam messzir ől. - Sikerült? - Bepo felállt és néhány lépést elém jött. Nem tudtam, mire érti, de boldogan integettem. Utóvégre sikerült ideérnem, és az is valami. Most már annak is örültem, hogy nem találkoztam velük. Legalább nem kellett válaszolgatnom kérdéseikre, és így érdekesebb is. Izgalmasabb. - Egy obornyacsát fedeztem fel itt alattunk - mutatott Bepo a szikla tövébe. - Ügy látszik, itt van a tanyája. - Nem tudom, mi az - mondtam. Csodálkozva nézett rám. - Csápjai vannak és ronda feje. - Polip. - Az, az. Holnap majd kifüstöljük a drágalátost - mondta, s én bólogattam, bár fogalmam sem volt róla, hogyan kell a polipokat kifüstölni. Beszálltunk a csónakba. - Először te evezel - jelentette ki Bepo a nadrágját húzva. Az evezőkhöz ültem és megmarkoltam a lapátok sima nyelét Bepo nevetett, mert az evez őket, túlságosan mélyen merítettem meg Amikor meg vissza akartam őket húzni, a víz nem engedte. Kínlódva próbálgattam Újra. Sehogy sem ment, pedig olyan egyszer űnek rémlik, amikor más evez. - Ne engedd olyan mélyre! - utasított Bepo. - Visszafelé pedig egészen emeld ki a vízb ől. Megpróbáltam. Néhány suta evez őcsapás... majd egyszerre éreztem, hogy megfogtam az ütemet. A csónak lassan elindult a megcélzoti irányba. Ez az irány egyelőre még nem a világítótorony volt, mert csak úgy találomra mentem és fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem hogy toronyiránt forduljon a csónak. Bepo leült velem szemben a csónak farába és egy rövid nyel ű , lapátszerű evezővel irányította a csónakot. - Így. Most tartsd ezt az irányt - mondta, s én erélyesen mártogattam az evez őket. A jobb karom azonban, er ősebb lehetett, meri a csónak megint irányt változtatott. Bepo Újra egyenesbe terelte Ć figyelte, ahogy lassan kezdtem rájönni, mit hogyan is kell csinálnom - Nem sokat ér az, ha az embernek mindent a szájába rágnak.. Jobb, ha magad jössz i-á - mondta, s én igazat adtam neki. Jólesett az evezés. Már az elején kibújtam a tréningruhám felsÉ részéből; alaposan kimelegedtem. Csak atlétatrikóm maradt rajtam, de így is melegem volt. 258
Az evezők Ůtemesen loccsantak a csnak két oldalán. Néha mg el-eltévesztettem az ütemet, ilyenkor a csónak billent egyet, de aztán megint minden ment, mint a karikacsapás. Az öböl már jó messzire volt t őlünk. Hang már nem ért el hozzánk, de a lenyugvó nap sugaraiban felvillantak a távolban a színes napernyők, meg a tarka fürd őtrikók... Ők is ott lehetnek valahol gondoltam. Oké biztosan húgom körül idétlenkedik, Imi meg Terit szédíti ócska meséivel... Vagy halacskáznak. Bár halacskázni úgy jó, ha minél többen vagyunk, de nekik biztosan így is jó. Nem is hiányzom nekik... Mélyet sóhajtottam, és mélyebbre süllyesztettem az evez őket a sötétkék vízbe. Bepo rám nézett. - Estére visszaérünk - mondta megnyugtatóan. - Nem érdekel! - húztam össze a szemöldökömet. - És ha nem érünk vissza! Annyi baj legyen! Már Vagy fél órája eveztem. Nem akartam megnézni a karórámat, nehogy Bepo félremagyarázza. Azt hinné, hogy elfáradtam és azért nézem az órát. Figyeltem inkább, mit mesél: - Tavaly volt egy olasz barátom. Olaszul is tudok - tette hozzá. -- Itt nyaraltak a campingben. Jó haver volt, mindig együtt voltunk. Azt hiszem, Tonino szülei örültek is barátságunknak, legalább békén hagyta Őket... Amikor elmentek, hívtak, hogy látogassam meg őket Olaszországban... Legyintett. - Mintha az olyan egyszerű volna... Látogassam meg... - Az idén nem jöttek? Bepo a fejét rázta. - Irt Görögországból. Oda mentek az idén. Visszafelé erre jönnek, találkozni akar velem... Elhallgatott. - Ott a sziklán... amikor találkoztunk, őrá vártál? - Nem, nem - mondta Bepo gyorsan. - Nem vártam. De Tonino tudja, hol szoktam horgászni. Ha megérkezik, odajön... - Lehet, hogy már haza Is mentek, más úton. Nem tudom, miért mondtam ezt, de hirtelen úgy éreztem, olyat kell mondanom, ami rosszul esik neki. Bántani akartam, mert szavaiból kiéreztem, hogy akkor a sziklán valóban Toninót várta. És talán sajnálja is, hogy helyettem most nem Tonino ül a csónakban... - Még nem mentek haza - mondta Bepo szárazon. - Na, add most ide - tette hozzá váratlanul, és a csónak peremébe kapaszkodva elindult felém. Tiltakoztam. Még bírom, nem fáradtam el. De azért titokban örültem, hogy átvette az evez őket. Ha minden nap eveznék, mint ő - gondoltam -‚ akkor nekem Is jobb er őnlétem lenne. - Tonino volt a világítótoronynál? - kérdeztem váratlanul. 259
Bepo a fejét rázta, s én megkönnyebültem, hogy olasz barátj egyszer sem vitte magával. Az öböl már alig látszott, a távolság a csónak és a torony közc mintha mégsem csökkent volna. Magamra húztam tréningruhám mert a tenger fel ől megcsapott a h űvös levegő . Bepo gyakorlott mozdulatokkal evezett. - Nem szidnak össze, ha kés őn érsz haza? - kérdeztem. - Ugyan - vonta fel a vállát. - Akkor érek haza, amik akarok! - Nekem kilencre mindig otthon kell lennem. Észre sem veszik, mikor érek haza. Van úgy, hogy vacso: nélkül fekszem le. Anyám a nyaraló vendégekkel bajlódik, az egé lakásunk ki van adva... Irigykedve néztem rá: de jó is lehet neki! Egész nyáron azt csin amit akar, oda megy, ahova akar, akkor megy haza, amikor jóles: neki... - De jó neked! - mondtam őszinte csodálattal. - Fenét - mondta rosszkedv űen, és sokáig hallgatott. Lassan alkonyodott. A távolban felvillant egy-egy fény, s az ég Is megjelentek az els ő csillagok. Körülöttünk, amerre csak néztün kékség. Kék víz jobbról, kék víz balról, el őlről és hátulról is. Meg fe az égbolt is kéklett. Aztán az el őttünk levő kékség lassan keskenyede Közeledtünk. - Az öreg Jakov morcos ember - figyelmeztetett Bepo. - N hogy megijedj, ha összeszid bennünket... - Ki az a Jakov? - kérdeztem, de mire kimondtam, már tudtai hogy már megint el őbb járt a szám, mint az eszem. Bepo is úgy gond hatta, mert nem is válaszolt a kérdésemre. Szeretek logikusan gondolkozni. Erre büszke vagyok. A vasloí kám a másik percben azt mondta: egy világítótorony felé közeledüri ahol valószínűleg csak egy ember él, a torony őre. Ha tehát Bepo biz nyos Jakovot emleget, az nem lehet más, mint a torony őr. A világítótorony bejárata t őlünk jobbra esett. Bepo balfelé kc mányozta a csónakot, a kiálló sziklák közé. Onnan néztük a parán kikötőt, melyben egy fekete bárkán kívül még egy piros-fehér motc csónak Is himbálódzott. - Ugy látszik, Jakovnak vendége van - mondta Bepo suttog - Meglessük őket. Mindig jön hozzá valaki. Kíváncsiságból. A külf dieknek nagy élmény ez, s az öreg is jól jár. Nem unatkozik, aztán m a vendégek sosem jönnek üres kézzel... egy-egy üveg ital, néhány pa li cigaretta... Mélyebben hatoltunk a sziklák közé, s én borzongva néztem a zc moszattal benőtt, ormótlan szirteket. - Nézd csak, ott! - mutattam egy sötét üreg felé. - Az n - Barlang - súgta Bepo felém sem fordulva. A kiköt őt figyel ahonnan most hangok sz űrődtek felénk. -
260
Egy fiatal nő és egy férfi jött lefelé a parton. Mögöttük, kissé tátrább, egy matróztrikós ember baktatott, nyomában tarka kutyával. A vendégek beszálltak a motorcsónakba, benyújtották, majd az nduló járműből integettek a parton maradt öreg felé. - Ez Jakov - súgta Bepo. De hiába fogta hlkra a szavát, mert a kutya hirtelen megállt, fülét hegyezte. Aztán otthagyta gazdáját, és csaholva felénk szaladt. - Na, mi lesz Sarko - kiáltott utána gazdája. - Mit fedeztél el már megint? Újabb vendégek talán?... Bepo megadóan evezett el ő a sziklák mögül. - Mit bújkáltok ott, haszontalan kölykei?! - kiáltott felénk az reg- Látod. Ugye mondtam! Arra gondoltam, hogy ha nem bújtunk volna el, akkor talán Jakov pó sem haragudna, de nem akartam mondani Bepónak, nehogy őt is riegharagítsam. Beeveztünk az öbölbe. Bepo kidobta a kötelet, majd ügyesen utáiaugrott. A kötelet a cövek köré csavarta, amelyhez az el őbb még a notorcsónak volt er ősítve, majd az öreg felé szaladt. Csodálkoztam, miért szalad oda, ha fél t őle, de ekkor Bepo felém ordult és futtában visszakiáltotta: - Elfelejtettem mondani: az öreg Jakov - a nagyapám. Leesett áUal néztem végig nem mindennapi találkozásukat. Bepo megállt három lépésre az öregt ől, és szétvetette a lábát. A :utya boldog csaholással szaladt hozzá. Az öreg vele szemben állt, úgy nint Ő, szétvetett lábakkal. Méregették egymást, mint szorítóban a bír:ozók, aztán egy láthatatlan jelre el őreléptek és kezet fogtak. De nem kármilyen kézfogás volt ez. Jobb lábuk küls ő felét egymásnak szor ĺották és szabályos erőpróba következett... Otthon, játék közben mi is így mérjük össze az er őnket a fiúkkal, Le nem is gondoltam, hogy feln őttek is kaphatók ilyesmire. Bepo megeszítette izmait, s nagyapja nyakán is megdagadtak az erek. Mindkett ő zemében öröm csillogott, míg viaskodva igyekeztek kibillenteni egynást az egyensúlyból. Aztán az öreg egy er ősebb mozdulatára Bepo zandálos lába eltántorodott az ormótlan bakancs mell ől, s akkor ők etten viharosan megölelték egymást. Jakov apó Bepo hátát veregette yengéden, a kutya meg vidáman ugrándozott lábuknál. - Hol vagy, te lóköt ő ? Egy hete már felém se néztél... - berenkedett az öreg, aztán bütykös ujjával felém bökött: - Hát ez meg d fia? - Barátom. Itt nyaralnak a táborban... Közben én is kiugrottam a partra és elindultam feléjük. Bepo lagyapja felém nyújtotta a kezét. Most rajtam a sor! - gondoltam ijedten, de az Öreg csak megzorította a kezemet, a másikkal meg megveregette a vállamat. Nagy, rdes tenyerében szinte elveszett a kezem. 261
- Na gyertek - mondta. - Bemegyünk. Távolról egy ilyen világítótoronyról az ember el sem képzeli, hogy lakni is lehet benne. Hajóról már láttam közelr ől is, de azért nem hittem volna, hogy ennyi hely van körülötte. A sziklák között jól elújocskáznék, a torony tövében meg akár kerékpárversenyt is lehetne rendezni. Felkapaszkodtunk a korhadt lépcs őkön a lakószobába. Egy asztal mellett két, háziszőttessel letakart lóca állt, a sarokban meg egy kis villanytűzhely. Leültünk a lócára. Jakov apó két nagy bögrét vett le • falipolcról. Valahonnan egy zománcozott köcsög került el ő ; az öreg • bögréket megtöltötte tejjel, aztán egy tányér juhtúrót tett mellé a barna viaszosvászonnal letakart asztalra, néhány zöldpaprikát és egy fehér ruhába csavart kenyeret. Nem vekni volt, hanem olyan, amilyet falun sütnek: kerek s a héja koromfekete. - Anyád mit csinál? - kérdezte unokáját, és két nagy karéjt kanyarított a kenyérb ől. Mindkettőről levágta az égett héját, és odavetette a vizsla szemekkel figyel ő kutyának, mintha csak tudta volna, hogy nem szeretem az égett kenyérhéját. Anyuék kiskoromban mindig becsaptak, hogy pirospozsgás lesz t őle az arcom. Egy ideig el is hittem, és szorgalmasan rágcsáltam a kesernyés égett héját, de aztán, hogy a tükörben semmi eredményt nem láttam, abbahagytam. - Dolgozik - válaszolt a kérdésre teli szájjal Bepo. - Tele a ház, mint mindig? - Vhüm - bólintott sz őke barátom, és belekortyolt a tej esbögrébe. - Mos, f őz, takarít, vasal - aztán újra mindent elölr ől... Bár csak már vége lenne a nyárnak! - De te segítesz neki! Az öreg ezt nem kérdezte, hanem kijelentette, mint a világ legtermészetesebb dolgát. - Amit tudok. Bevásárlok, meg a takarításnál is ott vagyok... - mondta Bepo egykedv űen. Az öreg leült velünk szemben és kedvtelve nézte, hogy tüntetjük el a túrót a tányérról, és hogy ürítjük ki a bögréket. Szeme épp olyan volt, mint unokájáé, csak sok apró ránc volt körülötte. Arcába a nap, szél meg az évek mély barázdákat véstek, de tekintete fiatalos volt, mozdulatai rugalmasak maradtak. Ha nincsenek arcán a ráncok, s a haja nem hófehér, inkább Bepo apjának, mint nagyapjának nézném. Vacsora után, kis csigalépcs őn felmentünk a toronyba. Messzire ellehetett látni. Az egyik oldalán a nyílt tenger sötétlett. A vízen néha lágy szellő suhant át, s ilyenkor a hold fénye úgy sziporkázott rajta, mintha csokoládéról lebontott, összegy űrt ezüstpapír lenne. A parton meg ezernyi csillagocska ragyogott. - Ott van a tábor - mutatott Bepo a távolba. - Ott meg a város. Ahol az a sok fény ragyog. Jobbra fordítottam a fejemet, s megpillantottam, amit kerestem: a kis kivilágított félszigetet.. . mögötte a ragyogó hotellel. 262
Sokáig bámészkodtunk, majd Jakov apó felkiáltott, hogy most már elég volt, mindjárt holnap lesz, és aludni Is kellene. Az órámra néztem. Tizenegy elmúlt. - Itt alhattok mindketten - mondta Bepo nagyapja, amikor visszamentünk hozzá. - Anyád tudja, hogy itt vagy? Bepo bólintott. - De az enyimek... nem tudják - mondtam tétován. - Persze. Vissza kell mennünk - mondta Bepo határozottan, aztán körülszimatolt a. szobában: - Valamit azért még ennék. Megéheztem... Nagyapja hangosan nevetett: - Az evezéshez bizony kondíció kell - mondta, és szedte el ő az ételt. - Na egyetek gyorsan, aztán majd elkísérlek benneteket egy darabon. Másodszor is megvacsoráztunk. Jakov apó egyre csak töltötte a tejet a bögrénkbe: - Igyatok csak, igyatok. Velem ne tör ődjetek. Gondoskodik rólam Eufemia - mondogatta vidáman. Eufemia? - néztem nagyot, mert eddig Jakov apón kívül egyetlen élő lényt sem láttam. De Bepo megmagyarázta, hogy Eufemia nagyapó kecskéje. - Nem is vetted észre, hogy kecsketejet iszol? - kérdezte nevetve, és én csak azt válaszolhattam erre, hogy nem tudom, mit ittam, de nagyon jóízű volt. Nekem nagyon ízlett. A két csónak egymás mellett haladt. Megint én eveztem, de most sokkal nehezebben ment, mint délután. A tenyerem sajgott, s a karomat is nehezen emeltem... Ügy látszik, izomlázat kaptam. Bepo nagyapjával beszélgetett a vízen át. Aztán csend lett, csak halk csobbanások hallatszottak, amint egy-egy hal a magasba vetette magát. Nagy nyugalom borult a tengerre... Aztán néhány csónak t űnt fel a közelben. A csónakok orrán er ős fényforrás, mely nagy körben bevilágította a vizet. A lámpák mögött sötét alakok mozogtak. Egy-egy elnyújtott kiáltás hallatszott az éjszakában... A hangokat úgy hallottuk, mintha egészen közel hozzánk beszéltek volna, pedig elég távol lehettek még t őlünk... - Ějjeli halászok - mondta Bepo feleslegesen, mert magam Is kitaláltam. - Most már visszamehetsz Jakov - tette hozzá. - Nem vagyunk egyedül. Az öreg morgott valamit, aztán evez őjével megfordította csónakját. - Gyertek máskor is! - kiáltott felénk, s evezni kezdett a világítótorony felé. Helyet cseréltünk. Most Bepo evezett. Majd leragadt a szemem, pedig a leveg ő hűvös volt. Most örültem csak, hogy magammal hoztam a takarót; jól becsavartam magam, és a csónak végébe kuporodtam. A csónak egyenletes mozgása félálomba ringatott. 263
De Bepo nem hagyott aludni. Egyre beszélt hozzám, s ha nezi feleltem kérdésére, lefröcskölt. Ett ől aztán felmérgesedtem, és kimen az álom a szememb ől. Vajon mi vár rám otthon, illetve a táborban? Észre vették-e, hog; eltűntem? Hát persze, hogy észrevették, de Vajon aggódtak-e? Neii volt tő lem rendes dolog, hogy így mentem el - ébredezett bennem lelkiisrizeret. De a halból tudhatták, hogy Bepóval vagyok és... Fölös leges aggódnom... Egészen biztosan lefeküdtek és nyugodtan alszana] már... Az utóbbi id őben sokszor bebizonyították, hogy nem sokat tö rő dnek velem... Ott vagyok, vagy sem - nekik az teljesen mindegy.. - Jakov nagyon érdekes ember. Bepo hangja kizökkentett töprengésemb ől. - Mért nem mondtad, hogy a nagyapádhoz megyünk? Bepo kuncogott. - Igy érdekesebb volt. - Neked! - mondtam ásítva. - De az igazat megvallva, neketi is érdekes volt. Különösen az az er őpróba. Már azt hittem, velem i megcsinálja... - Fogadás. Fogadásból csináljuk... Jakovnak van egy klassz ha lászfelszerelése. Olyan igazi... de azt mondja, nem vagyok még elé' erő s hozzá... Pedig nagyon fáj rá a fogam... Egyszer nagyon nyag gattam érte, de ő csak hajtogatta, hogy gyenge vagyok... Megdühösöd tem, és azt mondtam: próbáljuk ki. Ha akarom, őt is legyőzöm. - És sikerült? - Eddig még nem. Pedig azóta mindig kipróbáljuk, ki az er ősebb ahányszor csak találkozunk. Abban reménykedtem, hogy hagyja magá legyőzni, de ő ebben nem ért tréfát. Teljes er ővel küzd. - Azért te is megállod a sarat - mondtam elismeréssel. - Jövőre legyő zöm! - válaszolta magabiztosan. - És akko: enyém lesz a háló, meg az egész felszerelés. Mert megígérte: ha egysze: legyőzöm, nekem adja. Mert akkor már er ős leszek. Egész közel voltunk már a parthoz. Bepo beevezett az öbölbe, hogy ne kelljen a sziklákon ugrándoz nom a sötétben. Lehúztam a szandálomat, és felgy űrtem a tréningnad rágom szárát, aztán kigázoltam a partra. Bepo utánam dobta a plédet majd az evezővel eltolta magát a parttól. - Holnap is jövök - ígérte, és belemerítette az evez őket a vfzb€ Egyedül voltam a parton. Megszárítottam a lábamat, felhúztam a szandált, és a széles úto elindultam a tábor felé. A folyómedren át nem mertem menni, ki tudja még kígyó is lehet ott a kövek között Az autóúton néhány kései kocsi suhant el mellettem. Aztán leka nyarodtam balra, az olajfák alá. Nesztelenül lépkedtem, s amikor sátrunkhoz értem, óvatosan felemeltem a sátorlapot. A szandáloma már kívül lerúgtam. Elhatároztam, hogy a pizsamámat sem keresem így fekszem le, ahogy vagyok, nehogy a motoszkálásomtól felébred jenek...
264
Nem ébredtek fel. Mert nem Is aludtak. Ahogy beléptem a sátorba, a jobb sarokban felvillant Jasi zseblámpája. Aztán egy hatalmas pofon csattant az arcomon. - Na! Mi az? Megbolondultál!? Tiltakozva kaptam az arcomhoz és egyidej űleg ugrottam volna Jasi felé, hogy visszaadjam neki a pofont, de valamiben megbotlottam. A matracomon, összekuporodva, Rita feküdt. Kezében zsebkend őt szorongatott és álmában szepegett... A zseblámpa fényénél láttam, hogy csak ő alszik. A többiek nyitott szemmel, ébren feküdtek. - Van szíved, te barom!? - szidott fojtott hangon Oké. - Ez szegény kisírta a szemét utánad. Most aludt el egy fél órája. - Különben, hol voltál? - kérdezte Imi a bal sarokból. - Különben, semmi közöd hozzá... - kezdtem, de Jasi fenye.. getően felém hajolt, mire behúztam a nyakamat. - Majd holnap elmondom. Most nagyon álmos vagyok. - Mi tán nem vagyunk? - kiáltott Jasi. A szomszéd sátorban mozgolódás támadt: - Ruhe, bitte Ruhe - szólt ki egy álmos, bosszús hang. Rita felriadt. Nagyra nyitotta a szemét, amikor meglátott, hangosan elsírta magát, és a nyakamba csimpaszkodott. Er ősen szorított és egyre csak sírt... - Most már ne sírj, kis buti - simogattam meghatva a fejét. Hülyeség volt Szó nélkül elmenni. Tudhattam vo 1 na, hogy Rita mindjárt rosszra gondol. Igaz, nem is sejtettem, hogy ennyire elhúzódik a kirándulás. - Kerestünk, egész este - szepegte húgom, és csak lassan nyugodott meg. A sziklára is elmentünk. Aztán már nem is tudtuk, hol keressünk. - Hiába mondtam én: rossz pénz nem vész el - dörmögött Jasi lehalkított hangon, nehogy a szomszédok megint ránk szóljanak -‚ nem lehetett vele bírni. Na, menj most Szépen vissza a helyedre. Mindjárt reggel lesz. Már pirkadt. Rita papucsába bújt és a kombihoz botorkált. Kinyitotta az ajtaját, de mielő tt felkapaszkodott volna rá, jó hangosan kifújta az orrát. Mindenki hallgatott, míg felhúztam a pizsamámat és a takaró alá bújtam. Én se szóltam. Kicsit furdalt a lelkiismeret, nem mondom, de elégedett is voltam. Szóval mégis hiányoztam... Mert barátaim goromba viselkedésén éreztem, hogy ők is aggódtak és örülnek, hogy el őkerültem. Nemcsak Rita siratott meg - nekik sem volt mindegy, akárhogy hő sködnek is most. S talán még az is eszükbe jutott, hogy mi hárman nem ilyennek terveztük ezt a nyaralást... Amióta a tengeren voltunk, ezen a hajnalon aludtam el el őször elégedetten. 265
FRANCZ MIHĂ L Y
SORVADÁS (Részlet)
nem ez nem holdutak nem ingák kalapácsa utakra barnán apró porcokkal egyesülő köszönések sziporkák virágok csengése versek fogakat mosolygó nevetés keréknyom idegek csörömpölése nem nem zászlók nem kocsonyás körömkalapok verejték-finomító vérérlel ő álomszépít ő világot szivárványba bájoló világot szivárvánnyá érlelő egy estben szomorkás ingákat békít ő kiáltás nem a vér zaja üteme a vér büntetése átka ahogy időt vontató cédrusok koronáján megszületik az örök bizonyosság istenn ője pléhmosollyal a tenyerében pléh törülköz ővel a szemében pléhvirággal utat érlelő lábai között apró cserepeken a nevetése oly csilingelő mintha a hold a nap a föld koccanna össze egy megbékélt pillanatban az Őzek örök szerelmét festve a falakra hogy ezer év múlva is ébredjen a béke nem ez nem csonka lábak imája amint a nap felé merednek a nap felé emelednek a nap felé múlnak el mert a kort így határozzák meg a dolgok a nyirokmélyül ő alagutakban a nyirokbontó pléhsisakokban így azt hinnénk hogy nem teljes a béke pedig mily nagy a szomjunk ahogy a komoly agyag is egyszer t űzzé éled és PHAEDRÁM szemében úgy születnek meg a csonka repül őgépek úgy állnak az id ők hasára 266
mintha ci MINDEN kis pléhdobozokba lenne zárva a vezérek úgy küldik ci cédrusokat is csatába a halál lüktető hajnalára ahol komoly tüzeket békít ci sżellem nem ez nem tornyok magassága tornyok nevetése bólintgató szerencse játszma a szerencsénk csontjai ahogy az atomok feszülnek lépnek PHAEDRA homlokára nem ez nem lehet őszül ő istenek tánca nem csontéget ő cserepeket pirosító álmok az őshomokban elvesz ő vissza soha nem tér ők kiáltása csak hasonlít a mára PRAEDRÁM háromszor csattanó ostorára ahogyan győztesen a hajnalokon meghajol el őtte a cédrusok koronája
EGYSZER IMÁRA KÉTSZER IMARA HARMADSZOR HALÁLRA nem ez nem bölcs ők nevetése bölcsők érintője a levegővel bölcsők ítélkezése babonában nem ez nem a jöv ő jajok jöv ő íg éretek jöv ő feledések jöv ő álmo k jöv őbe mozduló ájulások jöv ő hitébe kötött utak kapcsok lélektüzek nem így nem tudnék PHAEDRÄM szemében új utakra lelni iii kenyér-kacajt venni ci kifestett hétköznapoktól a mindig megbékélt türelemt ől
EGYSZER SZERELEMRE EGYSZER IMARA EGYSZER ÉLET-HALÁLRA 267
nem ezek nem csontszavak bársonyba tákolt csonthegedűk csontkiáltások PHAEDRÁM EGYETLEN LEHELETE BEN A BÖBISKOLÖ [FELTÁMADÁS ahogy a halottak sohasem raknak fejükre pléhsisakot a halottaknak nincs plh fülük homlokukon pléhbarázdák hogy apró bogarak szárnyán harsányan csilingeljenek a halottaknak nincsenek pléhpólusaik hogy egy-egy tapintásnál véres leveg őt érintsenek meg a halottak komolysága nincs pléhbe öntve a hatványozott remegésben úgy mint a bolondok a vérbajosok az idióták a leprások ahogy szakállukon egyre csak a csuklás hegyláncait Őrzik PHAEDRÁM IGAZSÁGA EZ akkor a neved ezüstkanalakba véstem hogy férjed és uralkodód ne ismerje fel a megmérgezett tavakat s úgy fektess oda egyszer a halottak elé hogy engem felismerjenek én fekete foltos verseket vések akkor mélyen bókoló kalászokra hogy kenyeredben megtaláld a mohák verejtékét hisz nyirkos mohákban születtél nyirkos mohák tápláltak vwhatejjel nyirkos mohák leheletéb ől szívtad magadba az első sz űz leveg őt is az elején csak a némák csak a megütközöttek csak a tejgyökeresek ci pillanatban megfeszült inak a pillanatban megfeszült harapások némák gyökerei a némák csontokra festett harapása 268
a némák mohákba vetett ágya a némák nyirkos gyökérszikrája az elején csak lombragasztó képek csak szívképekben fészkel ő galambok az elején csak békét soványító nyirokcsomók kibontottad az éjszaka leheletét az elején jaj hogy menekültek a holtak a ragyások a mélységekbe szenderül ők jaj hogy kiáltottak a földnyirbáló molyprésel ő esküdöz ő k a csilingelők az égbénító az úgy is feljajduló verejtékkever ők a bikák hátán nem látták a csengettyűz ő holdat az elején az elején minden koromfeketít ő lombot megevett a hangyák raja az elején mindjárt az elején a mohák a tüzek a harapások előtt a halált érlelő medrekben gyökereket szoptató hónalj-bársonyokban ó hogy futottak a megveszteget ők a csillagmagvakban a napvirágok árva farkukat nyújtották az erősödő sugaraknak te tudtad csak egyedül csak te tudtad hogy eljön a földre
a SORVADÁS így tette a virág-tüzek szül ője virág-átkok egy-egy kehelyben kibontója a virágfakadások is halálţ szülnek újra mit ér így a vak madarak tolla a vak ásványok a vak döf ések hogy az els ő pillanatban legy őzhessük a dermedt ájulást
269
a sírást sejtő köveket a sírást sejtő rügy-galambokat a sírást sejtő ingavicsart a sírást sejtő emlősöket az eml ősök Örök sírást sejt ő várakozását ahogy pillanatok percek órák napok hetek hónapok évek évtizedek századok alatt újabb emlősöket szülnek s úgy ülnek ki a béke terére a VÍZÖZÖN-PARTON HOGY FELFALJÁK A FÖLDET
270
KOPEĆZKY LÁSZLÓ
DON JUAN UTOLSÓ KALANDJA Verses komédia 2 részben
SZEREPLOK: Don Juarz Hircan Oiselle Donna Ciara Eminetta Lucrezia Sára
Dr. Galba Conius Dordonne apó Donna Agatha Corrielius páter Őrparancsnok Roderigo lovag
I. RËSZ.
1. kép (Szín: Valencia f őtere. Szemközt Don Juan palotája. Jobboldalt árkádos palotasor, baloldalt Conius erkélyes repkényes palotája. Idő : éjfél körül.) HIRCAN (a szemközti kapun beront. Arcát kend ő be temetve zokog. Aztán csitul vállainak rezgése. Csend. Lejjebb húzza a kend őt, harsányan röhög, majd homlokához kap ijedten): Üres üveg? Maradj még ész, ne hagyj el! Ez, hogy sírásba harsan röhej, Ez vagy jel, Vagy maga már az Ő rület! Hihi! ... Jaj, Istenem! ... jaj... (Nyög.) Jaj... (Megszorítja homlokát.) Csillapodj, Hircan, Hirtelen kergült birkám! (Lecsillapodik - és ismét lázba J ő.) Az idő meg múlik! Intézkedj, balga! Tán azt várod, hogy manna hullik? (Az árkád alá fut és dörömböl az els ő kapun.) Dottor Galba! ... Dottor Galba!! (Bekötött fej ű rozzant öregember jelenik meg az ablakban.) 271
GALBA: Ki Vagy, ördög fattya?! Nahát... az álompor épp most kezdett hatni.
HIRCAN: Holnap kialudhatja magát. GALBA (síránkozva): Holnap se fognak hagyni. Mi kell? HIRCAN (remeg ő hangon): Nagy baj van! (Elröhögi magát.)
GALBA: Látom, agylágyulás akut!
HIRCAN: Az istenért, engedjen be. Gazdám, Juan...
GALBA: A nemes Juan?! Szaladok már, nyitom a kaput. (Hálóir.g ben megjelenik a kapuban.) Megsebezték? Szívében penge?
HIRCAN: Lejjebb!
GALBA: Gyomorban méreg?
HIRCAN: Lejjebb! GALBA (megrázza): Beszélj már, féreg!
HIRCAN: Nem tudok, ha ráznak... Nahát... ama lőszerszám, az ágyban csatáznak... Amivel GALBA (felhördül): Mit mondsz, a... HIRCAN (a doktor szájára teszi a kezét, s fejével a kö...
zönség felé int):
Csitt!... Az!
GALBA: Nagy ég! Mi lelte?
HIRCAN: Hát...
Ogyném, leharapták... GALBA (fejéhez kap): Rémes... Őrület! (Döbbenten bámulnak egymásra, majd hangosan hahotázni kezdenek.)
272
HIRCAN: Inkább elvesztenék három fület. GALBA: Ha nem talál más módot, Kisujjal nemez majd utódot... (Tűnődve nézi kisujját.) Olykor aranyat ér ez! (Elkomorodik.) Ne röhögj, fajankó! Fussunk!... Elvérez! (Beszaladnak.) (Gyertyafény lobban, az ablakon árnyjáték: Galba és Hircan lázasan tevékenykednek.) OISELLE (jobbról. Don Juan ablakához oson, halkan kopog): Don Juan! ... Don Juan! (Nyílik az ablak, Hircan dugja ki a fejét.) OISELLE: Don Juan! ... Don Ju... (Meglep ődve.) ... Hú! HIRCAN: Mi kell, tubicám? OISELLE: Lám, te Vagy az, szolga? Küldd a gazdát! HIRCAN: A nemes Juant? OISELLE (türelmetlenü): Azt hát! HIRCAN: Vele mi dolga? OISELLE: Ebbe te orrod ne üsd be. HIRCAN: Akkor jó éjt. (Becsukja az ablakot.) OISELLE (kétségbeesve): Vágy, szerelem, gyönyör így megy füstbe... (Dörömböl.) HIRCAN (kinéz): jfent az elébb! dáma... Sajnálom, nagysád... Böjt Van máma. OISELLE: Mit beszélsz? . . . Más van nála? HIRCAN: Más, igen... OISELLE (fejéhez kap): 0, én szerencsétlen! HIRCAN: Ezért te ne Verd fejed falba. Dottor Galba. OISELLE: Istennek hála, Akkor még karjába zárhat! 273
flIRCAN: Kétlem.
OISELLE: »Várt lány nyer vártat<...
HIRCAN: Itt ereszthetsz gyökeret.
OISELLE: Hiszen azt mondta: szeret.
HIRCAN: Csak szeretne... de nincs mivel.
OISELLE: Nem értem.
HIRCAN: Nem baj!
OISELLE: Könyörgök...
HIRCAN: Ne nézz Igy, a hideg kilel. OISELLE (megsimogatja): Jó fiú, beszélj! HIRCAN (nyihog): Mi az ördög! Na! ... Jaj, ne!... Vigyázat... Robbanásveszély! (Röhögve f nyegeti.)
Nekem még megvan!
OISELLE: Mi van meg, fickó? HIRCAN (fülébe súg): OISELLE (elpirul): Disznó! ... (Nyakon akarja vágni, de a keze megmered a l veg ő ben.)
Hogy mondtad? »Neked még megvan< . . . s n e k i? J u a n n a k?
HIRCAN: Annak... (Vigyorogva rázza a fejét, majd búsan ingatja.)
OISELLE: -
Hazudsz, irigy cseléd! GALBA (kidugja a fejét): Hircan! ... Mi ütött beléd, Hogy hagysz egyedül vesz ődni?
OISELLE: Dottor Galba... szeretném tudni... Igaz?...
GALBA: Igaz. Mehetsz aludni. Azaz... várj csak! ... Nem te voltál? 274
OIŠÉLLE: Én?! Lelkem bent tiszta oltár! HIRCAN (megsimogatja): Az... tanú vagyok. OISELLE (kezére csap): Hagyod! És, doktorom... van remény?
GALBA: Van, ha megkerül.
OISELLE: Hát elveszett? HIRCAN (körülmatat, benéz minden sarokba): GALBA (ráförmed): Elment az eszed!?
HIRCAN: Keresem... (Picit megemelinti Oiselle szoknyáját.) Nincs erre sem. OISELLE (dühösen elrántja): Istennek barmi! GALBA (sóhajt): Most még vissza tudnám varrni. HIRCAN (tehetetlenül csapja össze kezét): Késő a bánat, Bezárult a csapda, Elvitte, aki leharapta, Trófeának.
GALBA: Csitt! (Megsimogatja Oisefle arcocskáját.) Megint veres ni. HIRCAN (Oisefléhez): Mondja: segítene keresni? OISELLE (még jobban pirul): Én!? Ezt a parázna fattyút?! Majd képednek esek mindjárt, Körmömmel a máznak.
HIRCAN: Na jó... hagyjuk. Remélem tudja: örökre Vége a násznak.
OISELLE: De hát mit tehetnék én itt?
HIRCAN: Tartsa nyitva fülecskéit.
GALBA: Meghallja, hogy valaki, valamit rejt és... HIRCAN (közbevág): Nem baj, ha csak sejtés! 275
GALBA: Megsúgni idefut menten.
OISELLE: Akkor megmentem?
GALBA: Talán... Vessalius szerint Sodrott bélfonállal...
HIRCAN: Ha remeg a keze, Segít befűzni.
GALBA (büszkén emeli kezét): Ez e?!
OISELLE (pofon vágja Hircant): Nesze!
(Elrohan.) GALBA (utána kiált): ...
De máma ám, Mert holnap legföljebb már a Derekára Tudja tűzni.
HIRCAN (gondterhelten): Magához tért már? Beszél? Elmúlt az életveszély?
GALBA: El... de sok vért vesztett, Hát, intettem, hogy: ne! Mikor beszélni kezdett.
HIRCAN: És mit mond?
GALBA: Egy szót sem értek. Hangja remeg.
HIRCAN: Miért nem kérdezte meg, Hogy ki tette? Ki hágott torkára a kincsnek?
GALBA: Még nem is sejti igazán, Hogy nincs meg.
HIRCAN (fejét vakarja): Azám!Ha kell neki, És nem leli?
GALBA: Kisebb gondom is nagyobb annál, Jó volna, ha efféle marhasággal Békén hagynál! - de nekilátnál már most Tű vé tenni a várost. 276
HIRCAN (felnyög): Hol is kezdjem?! GALBA: Te tudod a dámák számát És nevét. HIRCAN: Holnap délig nem sorolom fel felét. GALBA: Csak a jelesebb kalandot. HIRCAN: Ágyba csábított minden n őnemű halandót. GALBA: Hát bánom is én, csak már eredj. (Befelé indul, visszafordul.) Aztán, nehogy hosszú expiikációba keveredj! Az óra ketyeg! (El.) HIRCAN: Megyek! (Ingébe nyúl.) Na... Lássuk a horáriumot mára, Donna Ciara... Bella Izabella... Cynthia... Marguerite... Cierice... (Sóhajt.) Nem boldogulok így Se, Hisz a hamis Ordinált titokban is. Hm... Donna Ciarával kezdjük. OISELLE (integet): Hé! Hircan! Találtam ezt a keszty űt. HIRCAN (forgatja): Lehet, hogy bűnjel... Eltesszük. (Zsebre vágja.) Keress csak tovább... OISELLE (el.) HIRCAN (kis kaviccsal megdobja baloldalt az emeleti ablakot.) SÁRA (öregasszony, kidugja a fejét): Nohát, mi kell, piszkos? HIRCAN: Maga nem, az biztos! SÁRA: Küldöm a gazdám, Az majd megszalaszt ám! HIRCAN: Könyörgöm: Donna Ciarát. SARA: Nem keveredünk közétek, korpa! (Becsapja az erkélyajtót.) HIRCAN: Boszorka! (Üjabb követ dob az ablakba.) 277
CONIUS (bottal és gyertyával): Mi kell?
HIRCAN: Küldje ki Donna Cl... CONIUS (fenyeget őn): Cl?... Cl...?!
HIRCAN: Sárát!
CONIUS: Velem beszélj, cseléd! HIRCAN (félre): A nagy nyavalya álljon beléd! Inkább odébbállok, mintsem Olyannal veszítsek id őt, Akinek szintén nincsen. OISELLE (integet): Pszt! Hircan! Odébb az ebek valamit nagyon cibálnak.
HIRCAN: Uccu! Nézzünk fenekire a tálnak... (Kiszalad.) (Távol vonítás, csattogás, lábdobogás, nemsokára tépetten viszszatérnek.) ...
OISELLE: De igazán... Mért káromkodol folyvást?
HIRCAN: Összemartak a dögök, Míg elvettem tőlük a kolbászt. (Megcsóválja a fejét, röhög.) Drága kicsi dáma, Kegyed még sohasem látott Valódi férfiéket? OISELLE (fejét rázza)
HIRCAN: Se szobrot, se képet? OISELLE (nemet int) HIRCAN (fejével Don Juan ablaka felé int): Hát ott Vehetett vón egy-két Leckét Nála, ki a szerelmi bajvívás Katedráját tartja, Csak ne lenne most egy lépéssel Rövidebb a kardja.
OISELLE: Hát akkor oktass te magad. 27
HIRCAN (felhorkan): Hogyisne! A rossz példa ragad, Szegény Hircan szemléltet ő eszköz Nélkül marad. Különben se érek rá csépelni szalmát. Kérdezd dottor Galbát. (Be az árkádok alá.) OISELLE (kopog Don Juan ablakán): Dottor Galba! (Sírósan.) Dottor Galba! GALBA (kinéz az ablakon): Arca csatakos, szemei veresek. Mi baj, tündérem? OISELLE (pityereg): Kérem... Mutassa meg... mi az, amit keresek? GALBA (nagyot nyel): A... ööö... (Kezével határozatlanul körvonalaz. Megvakarja tér vissza és átzakállát. Hirtelen elt űnik, majd vastag könyvvel yújtja Oisellének). Tessék, itt a könyvem. Második toznus. Aki elolvassa: kész anatómus. OISELLE: Mutassad, Hanyadik oldalon kutassak. GALBA: Kinyílik éppen ottan. Egy lánynevelde könyvtárából loptam. (Nagy robajjal nyílik az ajtó az árkádok alatt. Hircan rohan ki, nögötte Eminetta, akt a szolga hátát püföli seprővel.) EMINETTA: Orcátlan csibész, buja cs őcselék! HIRCAN (jajgat): Elég! Ha rám tekintettel nem Vagy, Kíméld legalább a seprőd nyelét. EMINETTA: Igy csúfot űzni velem, Mert özvegy vagyok s szelíd. SARA (a balkonon könyököl): Csak a fejit, Hogy ne sántuljék. HIRCAN: Kegyelem! GALBA: Csituljék, kedves... EMINETTA: Legjobban az sápaszt-veresít, Hogy máshol használják, És nálam keresik. 279
(Hircan fejére húz.) Nesze, tetves!
GALBA: Ne bántsa szegényt, Hisz a jó ügyében lomol. EMINETTA (seprűje megáll a leveg ő ben): Ez komoly? Tényleg elveszett? GALBA (az ajtó felé): »Donna, ki itt belépsz, hagyj künn minden reményt EMINETTA (eldobja a söprűt, Galba vállára borul, zokog) Jaj nekem! ... Jaj nekünk! Jaj egész Valenciának!
HIRCAN: Késő a bánat, Nem kellett vóri harapni. EMINETTA (nyúl a seprűért):
Miii?! HIRCAN (gyorsan): Semmi! Azt panaszlom még be: Kár volt elvinni emlékbe.
EMINETTA: Jaj, hol Vagy? Hová vittek? HIRCAN (megtapogatja hátul): Azt keresem ippeg... EMINETTA (odacsap a seprűvel)
(Hircan körbeugrálja tapogatva, Eminetta mellé-mellé csap.) HIRCAN: Nem találom, Hát uccu! míg élve hagy ő. Grácia, drága hölgyem - és agyő ! (Elfut.)
EMINETTA (fut Utána és feldönti a könyvvel a kezébei holdkórosan lépked ő Oisellét. Felveszi a leejtett könyvet és átnyújtja) Mit olvasol, kedves? A Rózsák Regényét?... Vagy a FURIOSÓT? OISELLE (zavartan): Azt... a Furi... izét, Amit mondani tetszett.
EMINETTA: s hogy ízlik?
OISELLE (pirul): Hát... nem a legszebb...
EMINETTA: Butácska vagy. Tán ez okból. 280
GALBA: Még nem látott kardot Kivonva a tokból. OISELLE: Szívem a vágytól már nem repes... (Galbához.) Csak annyit mondj: kicsi? nagy? közepes? SARA (Eminetta felé): Tőle kéne kérdezni, Őt frekventálták. EMINETTA: Szád, mámi, azért pocsok, Mert a férfiak voltak oly okosok, És rajt hagyták a pártát. SÁRA: A tiedből meg vitt, aki érte. GALBA: Na, a te úrnődnek sincs páncélból a vérte. SÁRA: Hallgass, bakkecske, A sóból nyalni szeretnél te! GALBA: Só?... 0! Annyi volt, hogy besózhattam Volna Három láda heringet, Amor hetekig felettünk keringett, Végül már úgyszólván nyilatlan, S nyögtem kérve: »Ne fáraszd magam miattam!« CONIUS (ki az erkélyre): Mi ez a lárma, ebadták!? EMINETTA: Rakjon a szájába is vattát, Ha velünk társalog! CONIUS (ellágyulva): Eminetta... Drága... Honnan tudhattam én, Hogy az égi fény Még ma felragyog? SÁRA (méltatlankodik): Hogy süvegel egy hulló csillagot. EMINETTA: Áspis! CONIUS: Mondhat még mást is! EMINETTA: Nem maga... Ez a boszorka. CONIUS (Sárához): Miseria porca! Hát ezt a villit is kikezdted. 281
SARA (gúnyosan): O jaj, bánom csakugyan, Hátha még tudná, uram, Szegény mit vesztett! CONIUS (Eminettához részvev őn): Mit, drága? (Kínos csend.) Segíthetek? SARA (pukkadozik): Répa helyett retek! EMINETTA (seprűjével fenyegeti): DONNA (csipkés hálóholmiban, az erkélyen): Mi van itt? A halottat is felverik?! SARA: Az, hogy a lyuk keresi az egerit. DONNA CLARA: Nem értem... CONIUS: Én sem. GALBA: Nemes Juant baleset érte. DONNA CLARA (falfehér): Meghalt? GALBA: Nem... De sok vért vesztett és... DONNA CLARA: És mit?! GALBA: Szomorú lesz magáhoztérte... Amijét legférfiasabbra szabták... DONNA CLARA: Remegve várok... Ne hallgass el mit sem. GALBA: Nahát... leharapták! DONNA CLARA (elájul) CONIUS (az égre): Van Isten! Függöny
2. kép (Plazza di Amore. Alkalmasint a kolonád túlsó fele. Balról Hircan, jobbról Oisefle, a középen megtorpannak egymás el őtt. Kérdőn fürkészik egymás tekintetét, majd egyszerre rázzák meg fejüket.) 282
HIRCAN (búsan): Tagad a sok alkalmi mátka, Hangja a sértett ártatlanság Panaszával teli. Egy se látta, Csak hírből ismeri. Kezdem hinni, hogy gazdám Mindnek prédikációt tartott, S csak olykor, önvédelemb ől rántott kardot. (Csinos donna lépked át a téren. Rircan utánafut. Némajáték. A donna energikusan fejét rázza.) HIRCAN (leforrázva kullog vissza): Ez is ott volt Minden másik este. Most azt mondja: Hess, te Vandál! Azt se tudom, honnan pottyantál! (Üjabb donna jelenik meg. Megismétl ődik az iménti jelenet.) Ez böjtöl, Húsvétig húst nem fog látni. OISELLE (szomorún): Hát mi? HIRCAN (vállat von): Csoda Is van a világon... (Üjabb donna, de ahogy felé indulna, az meggyorsítja lépteit.) OISELLE (gúnyosan): Látom...
HIRCAN: Türelem rózsát terem.
OISELLE: De nekünk nem rózsa kell, Hanem tüsök.
HIRCAN: Ejnye, tücsök, A te nyelved is szúr már. OISELLE (elpityeredik): Neked ez így jó: Ür leszel az flrnál.
HIRCAN: Bolond beszéd! Ládd, hogy koptatom az inam. (Odafut az elsétáló idősebb úrhölgyhäz, az nagyothalló füléhez teszi kezét.) ÖREGASSZONY: Mi van?! HIRCAN (nagy szusszal): A... (Legyint.) Á!... 283
OISELLE (kacag): Te nem vagy észnél! Mit kutattál ennél a penésznél?
.
HIRCAN: A lánya... tündér falat, Már szerepelt a baldachin alatt. (Letelepednek a lépcs őre. Hallgatnak.) HIRCAN (atyásan): Házasságot Ígért?
OISELLE: Meglep?
HIRCAN: Olyan új ez, mint az óbor; Disznót se vág - megél a kostolóból.
OISELLE: Szép hasonlat! (Csábos ringású úrhölg.y billegeti magát a háttérben.) OISELLE (meglöki Hircant): Menj! HIRCAN (hátranéz, nem mozdul)
OISELLE: Na!
HIRCAN: Ezt még a gazdám is kerülte, Nem akart zuhanni fejest az űrbe. Eszi a férfit, mint más a babot, Urat és szolgát, katonát és papot.
OISELLE: Mégis... hátha!
HIRCAN: Inkább a ló rúgjon hátba! OISELLE (felpattan): Akkor majd én... HIRCAN (kelletlenül): Na jó... megyek... Egek!... Ha ezt megúszom, Nápolytól Rómáig térden csúszom! (Odamegy Lukreziához, fülébe súg.)
LUKREZIA: De igen!
OISELLE (letérdel, összeteszi a kezét) HIRCAN: Mentőangyalunk!
...
Add hát!
LUKREZIA: Mit?
HIRCAN: Ej, ne tréfálj! . . . Azt a kis falatkát. 284
LĺYKREZIA: Na jó, de...
HIRCAN: De?
LUKREZIA: Valamit - valamiért.
HIRCAN: Hiszen fegyvertelen lett Ő, Még neki se volt belőle kettő. LUKREZIA (csábosan): Itt vagy te.
HIRCAN: Hogyisne! Már itt se vagyok! (El akar futni.)
OISELLE (elkapja a kabátját): Hircan! Hát hagyod Pusztulni gazdád?
HIRCAN: Az hát, Vigyázott volna jobban A jeles tagra!
OISELLE: Ne hőbörögj!
HIRCAN: Ez a játék nem megy babra. Otthagyhatom a fogam a vásznon.
OISELLE: Áldozatod nemes lesz.
HIRCAN: Majd segítsz hazamásznom?
OISELLE: Ölemben viszlek. HIRCAN (Lukreziához): Ne hidd, hogy nálam valamit lemeshetsz. LUKREZIA (gúnyosan): Olyan nyiszlett?
HIRCAN: A két szemem nyitva tartom.
LUKREZIA: Indulás!
HIRCAN: Meztelen derekamra Felkötöm a kardom.
LUKREZIA (nevet): Helyes... Legalább valami mutatja, Hogy férfinemhez tartozol.
:285
HIRCAN (Öiseüehez): Ha valaki hollétem kutatja, Elmentem oda, hol a part oszol. LUKREZIA (felkarolja és elvonszolja.) OISELLE: Majd fohászkodom érted, El ne rongyolódjék vérted: A nemes szattyán... HIRCAN (mormol): (El Lukreziával.) Csak már túl lennék a nagyján! OISELLE (leül a kőpadra. Kinyitja a könyvet ás az ábrái szemléli. Közelr ő l nézi és eltartja magától a könyvet.) CORNELIUS PÁTER (mögéje oson): Kukk! OISELLE (ijedten összecsapja a könyvet) CORNELIUS PÁTER: Mit olvasol, barikám? ...
OISELLE: N ... nagy lelkek k ... krónikája... CORNELIUS PÁTER: Orromnál fogva akarsz vezetni karikán?
OISELLE: Fáj a gyanúja.
CORNELIUS PÁTER: A nótát ügyesen fújja... Furfangos vagy, lány. (Nyúl a könyvért.) Hadd lám! OISELLE (ráül): A kő is hideg nagyon... CORNELIUS PÁTER: Ha lelkeden nem munkálkodnám, Benőné a gyom. Adsza már! (Nyúl a könyvért.) DORDONE (totyogó öreg, fejcsóválva nézi, hogy a pa pocska a lány szoknyájához kapkod): Ejnye, páter! Cccc! CORNELIUS PÁTER (dühös): Canis mater! Mit nyefegsz vadszamár? ...
DORDONE: Tőlünk tiltja ezt a falatot. CORNELIUS PÁTER: Nem látod, balga? A könyv után matatok.
DORDONE: Mért nem olyat olvas, Amin nem ül senki? -286
CORNELIUS PÁTER Segítnél inkább húzni innen ki. DORDONE (megköpi a markát): Ërkezem! Csak meg ne harapja valami a kezem. (A páter kezénél fogva húzza a lányt, Dordone a könyvet ragadja. Éles sivító hang: Donna Agatha): DONNA AGATHA: Pater! Pietro! Oiselle! Három parázna! OISELLE (ijedten felpattan és átesik a megtántorodó Corneliuson): DORDONE (csitíja párját): Nem dűlt össze a ház na. (Nyúl a könyvért.) DONNA AGATHA (Dordone kezére ver): Ën meg előre küldtelek, Hogy legalább te ne késd le a litániát. Hát Isten mit ád?! DORDONE: Ha hazudom, Rám az Ararát hegye d űl, Ő kérte: segítsek. DONNA AGATHA: Már ott tart, Hogy egy zsenge lánnyal Sem bír el egyedül? CORNELIUS PÁTER (a földön): Lelkembe mart Alantas gyanúja. (Lerakja Oiselle lábát a lábáról.) Hozzá nem érne Bal kezem legkisebb Ujja. Tanúm az Isten... A könyvet akartam Konfiskálni, Azért kértem signor Pietrót, Hogy segítsen. DORDONE (félre): Lett légyen a célja bármi, De a szok ńyát, aztat tapogatta serényen... (Fennhangon.) Asszony! Te még foltot keresel E fényes erényen? DONNA AGATHA (dobbant): Még mindig itt vagy, kujon? DORDONE: Már az angyalok karának Prelúdiumát fúvom... (Dúdolva el.) 287
DONNA AGATHA (felveszi a könyvet): • lelke meg vetekszik • frissen hullt hóval?... CORNELIUS PÁTER: Ahogy mondod, asszony. DONNA AGATHA: Könnyre ne fakasszon! CORNELIUS PÁTER: Az igazság hatalma nagy ám. DONNA AGATHA: Lássuk... (A könyv középen nyílik ki.) Teremtő atyám!! (Elájul.) ...
(A páter az öregasszony feje alá csúsztatja a könyvet, Oiselle kend ő jével legyezi.)
DONNA AGATHA (nyöszörög): Hol vagyok... CORNELIUS PÁTER (morog): Hol volna... Lenn a földön.
DONNA AGATHA (élesebben): Tessék?!
OISELLE: Pont jó helyen, hogy lejjebb ne essék. DONNA AGATHA: Nem a tisztítót űz penitenciáját töltöm?
CORNELIUS PÁTER (elveszti türelmét): Szemet a kézbe! Még él, nem ves zi észre!? DONNA AGATHA: Élek?... (Felül.) Tényleg! Hol a könyv?! A könyve' Eltűnt... tudtam! CORNELIUS PÁTER: Dehogy tűnt, feje alá dugtam. ...
DONNA AGATHA (hátranéz, majd oldalt fordulva, átzellemült mosollyal a könyvre hajtja fejét.) Függöny
3. kép
(A szín ugyanaz. Oiselle lopakodik vissza, Lukrezia ablaka alá oson lábujjhegyen, hallgatódzik.)
OISELLE: A föggönyön nincs egy rés itt...
(Kezét tördeli.) Sokáig motoznak! 288
Szép Juanom Saját feltámadásáról lekésik. De mi ez a hörgés?! Jaj! ... Haldoklik Hircan!. (Dörömböl.)
Hircan! ... Hircan! HIRCAN (kidugja borzas fejét): Mi kell? OISELLE: Élsz még? LUKREZIA (félretolja Hircant): Hadd ezt az ostoba jércét! (Becsapja az ablakot.) OISELLE (utánabámul): Hősül tartja magát, De ereje fogytán, Egy hangosabb szó, És összerogy tán... DONNA CLARA (feldúlva be): Téged kereslek... Mi hír? OISELLE: Nihil... DONNA CLARA: Nyoma veszett végleg? OISELLE: Nyom van, de... DONNA CLARA: Hála az égnek! Hircan hol van? OISELLE (fejével int): Odabe Lukreziával. DONNA CLARA: Otthon meg toporzékol a doktor. És mi végett? OISELLE: Nyomós okból. DONNA CLARA (nevet) OISELLE (sértődötten): Kinevet? DONNA CLARA: Nem téged... a... OISELLE: A?? DONNA CLARA: Semmi... OISELLE: Ebbe fogok tönkremenni: lJgy beszélnek velem, mint egy gyerekkel. 289
DONNA CLARA: Mert még kevesebbed van egy kerekkel. Mondd csak a »nyomós okot*. OISELLE: Kitűnt, hogy Lukrezia tette. DONNA CLARA: Felette, fölöttébb csodálkozok. OISELLE: Miért? DONNA CLARA: Tudod, Aki a tojást szereti: Nem eszi meg a tyúkot. OISELLE: Ahá... nem értem! DONNA CLARA: Butus vagy korodhoz mérten, Mintha te volnál saját húgod Szóval Lukrezia? OISELLE: Igen... És Hircant Aldoztuk cserébe. DONNA CLARA: Cserébe, miért? OISELLE: Ej, hát tudod! (Gúnyosan replikázik.) Te nem vagy már saját húgod. EMINETTA (besiet): Mért ábrándoztok? Mért nem kerestek? OISELLE (duzzog): Még jól itt sincs, - máris peresked! DONNA CLARA: A lány azt mondja, Hogy Hircan odabe Lukreziával... EMINETTA: Ez rávall! OISELLE: De nem!... Azért ostromolja... EMINETTA: Ostromolja?... Drága hugám, Itt inkább az van, Hogy a vár fut az ostromló után. OISELLE: Hogy visszaadja - ez a zálog! Csak egy kis türelmet még! ...
290
MINETTA: Na jó... várok. SARA (be, aggodalmasan Donna Ciarához): Asszonyom, mi ütött beléd, Hogy éjnek idején az utcát róvod?
EMINETTA: Azt várjuk, Mitől a sors téged megóvott. DONNA CLARA (az ablak felé): Vajh ha Igazat mondna Ez a szajha!
EMINETTA: Mióta csatázik Hircan?
OISELLE: Kétszer kondult harang.
EMINETTA: Szegény kis áldozati birkám! (Az ablakhoz megy. Kopog.) Sietni! DONNA CLARA: Függöny se lebben, Se hall, se lát nászában, S addig a tépett rózsa Hervad a vázában. OISELLE (bekiált): Az égre kérem: sebesebben!
EMINETTA: S míg te itt könyörgöl, Két pofával habzsol a gyönyörb ől! (Kopog.) Finálé!!! Függöny! Kortina!! HIRCAN (kidugja borzas fejét): Na? ...
...
EMINETTA: Hagyd abba, málé! SÁRA: Ha még egy órát kései, Urad a kardját Toldhatja két lépéssel. LUKREZIA (elrántja Hircant az ablaktól): Ágyba, vitéz!... Ügy ni... (Kiszól.) A kórus is mehet húnyni. (Összerántja a függönyt).
EMINETTA: Messalina! DONNA CLARA: Az hát. Példátlan pimaszság! 291
OTSELLE: S ha valamelyikünk Őrparancsnokot hína? EMINETTA: Őrparancsnok? Jöhetne öt neki, Mind az ágyában kötne ki! OISELLE (hangosan az ablaknál): Ne feledd Hircan, Nem Úr vagy, szolgálsz! DONNA CLARA (sóhajt, megtörli a szemét): Hiába sírtam... EMINETTA (dörömböl): Több nap, mint kolbász! DONNA CLARA (megfogja a karját): Hagyjuk... EMINETTA (elrántja a karját): Léda! Hé!... HŐ ' Várd meg a következ ő hattyút! OISELLE: nekeljünk ódát, Himnuszt Neki, Hátha a túszt Szabadon engedi, Futni hagyja, Úgy meghatja. EMINETTA: Roggyon le a báj-lak! Más táncol, - én muzsikáljak?! SÁRA (tremoló hangon énekelni kezd litániásan): Szűzi leány, Liliomvirág, Sziromfehér Mézes kehely... EMINETTA (ugyanúgy): Áldott a lyuk Is ehelyt, Melyet kirág Egyetlen egér, S a többi is mind befér... SÁRA: Korom-szivárvány, Csillagszikra, Tejszín kebel, Füle gyöngykorall. ...
292
DONNA CLARA (énekel): Mikor al... szik, Takarja élő lepel, S hallga, - a tünde korallba Gólya kelepel...
SÁRA Mint űzött vad menekül Mohó tekintet tőled, Hangos szótól Tüstént alél... OISELLE (cérnahangon): Egyedül az fut így, Erejéből végig, Aki fél - attól főleg, Hogy utol se érik... EGYÜTT (ének): Szánj meg minket, Süss ki fényes tekintetcsillag, Lengjen be kegyelemmel elegyes illat, S ha minden üdvöd is rámen: Mondd, hogy á m e n, Rongyhalom már a test, Sat est!... LUKREZIA (nyitja az ajtót és letaszigálja a lépcsőn egyszáll ingben Hircant, aki négykézláb menekül tovább): Na most már elég! DONNA CLARA (nézi Hircant): Lám, a gyönyör már nem űz, hajt, Csak másztat.
LUKREZIA: Akkor gyere vissza, Ha szvited leráztad! (Becsapja az ajtót.) (Donna Clara és Oiselle talpra állítják az ingadozó Hircant. Luk rezia az ablakon kihajítja egyenként Hircan holmiját, aztán összrántja a függönyt.) HIRCAN (összeszedi az erejét, az ablakot veri): LUKREZIA (megjelenik)
HIRCAN: Nagysád... (Tátog.)
LUKREZIA: Mi kell, te sós hal?
HIRCAN: A... farkincát...
LUKREZIA (elfutja a méreg, aztán hirtelen széles mosollyal): 0, hát persze... Hozom azonnal! (Feszült csend.) 293
LUKREZIA (diadalmasan egy nagy sz őrös macskafarkkal jelenik meg az ablakban) (Óriási csalódás moraja.) MIND: Ő ... ez?!
LUKREZIA (gúnyosan nevet): Kandúré volt - kandúrnak jó lesz! Függöny
294
DUDÁS KÁLMÁN
ELÖLJÁRÓ
szó
vekkel ezelőtt Illés Lajos, az Új ľrás akkori szerkeszt ője egy szerb esszét juttatott el hozzám: fordítsam le; közölni szeretné, föltéve, ha úgy sikerül - némi húzással - csökkenteni a terjedelmét, hogy Ivan Goran Kovačić lírájának elemzése h ű maradjon, és az írás sem sínylené meg a »művi« beavatkozást. Az esszét magam is túlméretezëttnek láttam az Új trás hasábjaira (nem is oda szánta a szerz ő): szemelvény szemelvényt ért benne a mélyreható elemzés céljait szolgálandó. A kisebb lírai darabokkal szívesen birkóztam meg, érthet ően szabódtam azonban a Tömegsírbeliek átköltésétől: nem követek el szentségtörést, ha Csuka Zoltán vagy Benjámin László fordításáért nyúlok. A tanulmány a művi beavatkozás után sem fért bele Illés elképzelésébe; munkám azóta is ott kallódik íróasztalom valamelyik fiókjában; de így is hálás lehettem megbízatásáért. Hogy miért? Örömömben ą; idézetek szemelgetése során - bevallom - nem kevés bosszúság vegyült: a leiterjakabokon túl valahogy nem éreztem kifogástalanul jónak, gyakran hitelesnek sem a beillesztend ő magyar töredéket. (B ővebben nem szólhatok most itt érveimr ől.) Elégedetlenkedésem végül is ébresztgetni kezdte bennem a majd húsz éve szunynyadó elhatározást... Engedelmet kérek e rövid visszapillantásért: A nagy világégés után, negyvenöt nyarán, a honvágy visszavitt egyetemi városomba. Jóbarátom, Goran halálának megdöbbent ő híre a Pozorišnában ért, pontosan úgy, ahogy azt egyik kés őbbi versemben rögzítettem. A Jama zágrábi kiadásával hagytam el a várost. Napok óta forgattam már akkor magamban a poéma strófáit, amikor is váratlanul vendégek toppantak be hegyesi tanyai magányomba: Kek Zsigmond, 29
Lévay Endre és Laták István. Kocsin jöttek, Szabadkáról. T őlük tudtam meg, hogy Csuka Zoltán már lefordította Pesten a költeményt. Elálltam hát a kegyeletnek is szánt elhatározásomtól. Ma már pontosan tudom: jobb is, hogy így történt. M űfordítói gyakorlatom akkor minden valószínűség szerint kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy hibátlanul oldjam meg e roppant nehéz, szigorúan zárt formákba öntött élmény megszólaltatását. Nos, 1964 nyarán két hét alatt elkészült a harmadik, s - ne vegyék szerénytelenségnek - nem is oktalan magyar Jama. Az elvégzett munka öröme röpített a Kortárs szekeszt őségébe, Benjáminhoz. Egy szuszra elolvasta. Elismer ően nyújtott kezet. És miközben elmondta: helyenként ő is érezte a pontatlanságokat a nyers fordításban, de laikus készít ője nem nyújthatott kell ő segítséget a Jobb átköltéshez, Simon István, majd Nagy László olvasta a munkámat. Nagynak, mint kiderült, szerz ődése is volt a Töme gsírra a Helikonnál, de nem készült el vele időre. Csak az els ő strófán faricsgált - mint mondotta. Megjegyzése csak ez volt: Igy már igen... De ami szeméb ől felém sütött, az kárpótolt fáradozásomért; s kárpótol azért is, hogy a Forum irodalmi szerkeszt őjének nem sokkal korábbi ígéretét azóta sem követte kiadói tett... A számos indítóokot szolgáltatókon túl, végül is az Üzenet szerkesztő ségének tartozom köszönettel azért, hogy most olvasói elé adha-
tom ezt a kegyeletes munkám.
296
IVAN CORAN KOVACIC
TÖMEGSÍR
I. Világom és sötétem egy: a vér. Szemem világát gödréb ől kivájták s a boldog éjt is; napvilág ha kél, vel őmig ér, pupillaroncs szilánkját süti agyamba: seb-tüzét a vérnek. Tenyeremen a két szemem kiégett. Fecskék cikáztak benne bizonyára, s még fordult benne lassudan a kék ég; éreztem, mint merül el bogarába a véres arcom és vele a kékség. Kivájt szemem kacag a fény-örömre, de könnye, ím, elapadt mindörökre. Csöpögdélt ujjaim közén az áldott és sűrű vér: szememnek esve kését hóhérom érte döfte - kínba mártott, hogy annál kéjelg ő bben messe gégém. De gyönyörét ő l megfosztott a végnek. Mint omló könny, éreztem, vérem éget. A végs ő fény, miel őtt rám borult a borzalmas éj, kés villanása volt és egy sikoltás, mely vakságomba gyúlva még most is, mint a b őr fehérje, ott ég: mert pőre volt a gyilkos mind derékig, úgy mártották szemünkbe késük élit. Ó, fájó fény! - soha hajnali égen ily vakító, ily tékozló sugárraj nem pazarolt még! - szemem üregében parázs könnyként zuhogtál tüzes árral: vértanú társak jajja egyre jobban hasogatott e szikrázó pokolban. A gyötr ő tűz, nem tudom, meddig ért, de hűlt szemgolyóim terhe n őtt kegyetlen, már alig álltam, s megroggyant a térdem: belém nyilallt: szemem tartom kezemben, és szóltam: »Vak vagyok, anyám, anyácskám, hogy siratlak el könnytelenül, árván? ..
297
És roppant fény, mint száz meg száz harangok zúgása, áradt szerte az agyamra tündökl ő fény, Sión hegyén fakasztott szent lángok fénye, fényesség patakja! Fénylő madár! Fénylő fal Égi töml ő, te hold! anyatejként sugárban öml ő ! De fájdalmat, ily ocsmányt, mégse vártam: »Nyomd szét szemed!« - szólt hóhérom röhögve. Megtántorodtam, s már-már ájulásban majdhogy elé nem estem: hogy ökölbe rándult kezem, vaksötét lett agyamban: mint sírverembe, poklomba zuhantam. II. Hogy élednék, rugdostak, rám hugyoztak, pofoztak, vertek, sütöttek parázzsal. S fülcimpáinkat aztán tompa, vastag árral fúrta a vérengző had átal. »Nevessetek! - szúrt, s paranccsal kísérte. Függőt is kaptok fejfátok elébe!« És kélt röhej, vinnyogva, torz kacagva: vak hahota - így holtak hahotáznak. S ez gyilkosaink kedvét megzavarta, korbáccsal törtek.., áldozatra társak. S a tébolyult röhejt míg gy őzte ajkunk, vak szemüreggel régi bút sirattunk. De csend lett hirtelen, mint sírok odva, (a döbbenettől tán, hogy mégis élünk), dagadt fülünknél fogva vontak sorba, törzsünk a kíntól kajla, mint a léptünk; (míg lomb alól madárszó oda csendül), cimpánkon drótot húzgáltak keresztül. Ha egy is moccant, kínok kínja támadt és hördült, mind egy fájdalomra szisszent; s mordult a hóhér: »Szót se! csend, zsiványhad, így legalább nem lóg meg egy se innenf Nem moccantotta senki a fejét se, vak társa kínjait, hogy ne tetézze. És megnyugtatta a hóhért a drótzár; hűvösbe d őltek, megpihenni kissé: tikkadt torokba hűs sugár csobogdált, ittak, csámcsogva ettek, ittak ismét a jól végzett munkára, s közbe-közbe ugratták egymást nyersen és röhögve. 298
És rólunk szinte meg is feledkezve böfögtek, ásítoztak, durrogattak; »Micsoda bomba n őt fogtam az este. és fűztek hozzá trágárt, zsírosabbat, és ittak rá. Víz volt? vagy muskotály bor? Mi, vak rabok, rángtunk a szomjúságtól. III. Mögöttem épp egy asszony felsikoltott: »Tűz van! - őrjöngte. - Ég a ház, segítség, emberek!«, s veszve rángatta a drótot, az mind feszült, vad kín nyilait meg ismét dagadt fülünkbe, lüktet ő karéjban. Az asszony elzuhant, némán, aléltan. »Halálfejű ek! baglyok! éji szörnyek! ha nektek az kell, parazsat zuhintok szemgödrötökbe, vaksi macskakölykek, hogy lássatok!« - üvöltött kótya kínzónk, s fülét egy vaknak levágta tövéb ől, himbált a csonk a dróton föl, le és föl. Az áldozat meg vonítva, topogva iszkolt vaksága üres erdejébe, futó nesz vág a dermedt csendbe s tompa zuhanás, hogy a gyilkos kés elérte. Ez túl van rajta! - mondtam éjszakámnak, nem sejtve, hogy a sír felé cibálnak. Döngött a kas, a szív bomolva verte, s mert mindünké a drótban is, a drótnak bomlott verése vitt el őre egyre... (hogy zokognak, ha sötétbe dobognak!), s e szívverést ől fény gyúlt üregembe, gondolatát agyam hogy összeszedje. S láttam megint, éppúgy, mint reggel, aznap, a mély tömegsírt - tegnap frissen ásták -‚ füleltem megfeszülten, hogy kihalljam az első testek mélybe zuhanását. Tiszta tudattal számolgatni kezdtem: ötvenedik vagyok a gyászmenetben. És vártam. Pontos számvetést csináltam vesztem el őtt, kivontam-összegeztem: ki d őlt előlem sírba, és ki hátban, s ütés, döf és, zuhanás... Feszesebben fogta az elme a tudat figyelmét, a változások nehogy eltereljék.
299
Tücsök cirpelt. Futó felh ő vonult át és röpke árnyát fölibénk vetette. Kiállt egy hóhér. Hallani a csurgást... Beállt egy másik, gyilkolni helyette. Mindezt fülemmel.. . s mégis szinte láttam, agyamba villant, mint késél sugárban.
Hördült az első áldozat a tőrtől, majd puffanás és indult is a hús-zsák s zuhant, zuhant alá... Tudtam: először gégébe döf, csak másodszorra szúr át, lapocka közt, és azonmód taszítja társaira, enyészni, le, a sírba. Valaki összecsuklott, tán el ő ttem, vagy tán mögöttem; félelem sikoltott belő le. S közben, éber agyvel őmben, döfést szorozva kivontam kioltott életet... bár hörgése, zuhanása szívembe vágott fogak mardosása. Férfi visított, lentrő l, mint a gyermek, félig leölt, iszonyú cérnahangon. Csak el ne vétsem a számot, a rendet... és bomba robbant, pokolmélybe hangzón. Rengett a föld. Er őm, hitem beomlott: nincs, nincs remény, hogy elkerüld e poklot. De felrázott a tudat vész fegyelme: ideg, vér, szervek éles figyelése mind dobhártyámba gyűlt: harminc meg egyre figyelt... a hatvankettedik döfésre. S míg számoltam, a döfést megfigyeltem. Bizalmát lassan foltozgatta lelkem. Visszhang gyanánt a mélyi jajgatásra most újabb robbanás felel, s a testek holtsúlya szinte toccsan lenn, akár ha nagy húsdarabot leveslébe vetnek. Éreztem: talpam megcsusszan a vérben. Elhűltem: én is, lám, síromhoz értem.
És mint akinek szeme hátul is van, láttam mind élesebben, látva láttam a pőre bőrt, a gyilkos kést, ha villan, s az áldozatot is (a birka nyájban megy így a kés felé és meg se torpan, Szép lassan eljut vesztéig azonban). 300
Lépdelt a sor, haladt is szakadatlan - elöl minthogyha lángost osztanának -‚ se hang, se jaj, se rángás a csapatban, s a vak hőségben rendet úgy kaszáltak, mint holt kalász, mely d ő l, ha zizzen omlón (csak a vér habja zizegett a torkon). És léptünk, léptünk, léptünk, és megismét döfés, hörgés, esés töri a csendet, már késközelben: a hangokat innét tisztán... Megdermedtem: számba freccsent vér, késél íze! A harmadik voltam a kés, a vég, a sír előtti sorban. Iszonyú éj, vakságomnál töményebb, zuhant agyamra s idegdúcaimra. Majd száz meg száz dél ver ője fehérlett, nyíll szikra! láng! hó! színében vakítva szikrázó fény zuhog, s agyamba vágva: ezer tű mintha szúrna szembogárba. Társam, előttem, görcsbe merevedve, hol hátradőlt, hozzám, hol el őre tántorodott: nyögést sóhajjal egybemosott a hörgés, a véget előzve. S zuhant, mint hal, ha leszakad horogról. Előttem a nemlét örvénye tombol. Emlékszem jól: megtántorodtam, árnyék egyensúlyommal imbolyogva, már ott támolygok té és tova, mintha állnék mélység el őtt, s hátamban mása tátong. És villám: az els ő gégémbe csattan, hátba a vak, a másik. És zuhantam. VI. Tudat bugyrában az iszonyat éleszt. Hűlt testek törzse, merev , súlya rajtam. A halál fagya dermeszt, az enyészet. Nő sikolt! - vág az ocsúdó tudatba a rémület: lent vagyok s mind meredten, döglött halom hal, falánk húsveremben. Hullák közt fekszem, kocsonyás közegben. Körülfog, áztat, vér- és nyáltömeggel. S e mély iszonyban az a sikoly egyben eszméltet is: esély, remény dereng fel... Megfordulok. Kezem kinyújtom ímhogy a sikoly felé. Szúrt sebbe tapintok. 301
És moccan bennem, holttestek fölé hogy vinne, ragadna a gyűlt életösztön. A sikoly felé nyúlt kéz - roncsalékon üregbe váj. Ujja elhal a gödrön. A p őre test mind, szinte összefogva, egyszerre jajdul: kong az elme pokla. Most bombát vág le! - rémlik fel el őször, s rémületemben, görcsös mozdulattal, mélyebbre fúrom. Kezem visszah őköl: sebbe nyúlt. Törzs birkózik és a kas, kar fölébem csusszan. Sípol gége roncsa. Fönn léptek, hangok. Foszlány. Tompa. Csonka. Egek ura! - most meg egy n ő karolt át, kett ős halálú rémes öleléssel, hisz kezem fonnyadt arc b őrén botorkált... Szülém, anyókám! - simítom becézve csontos kezét és csókolom, akár ha megöltem volna - rémlett holt anyámat Hallottam, amint haldokolva nyög még s kívántam, balga, bár életre kelne! s kérleltem mind: eresszenek el innét Ajkat tapintok: görcs húzta merevre. Elájultam. S hogy felszállt tudatomban lassan az éj: eszméltem és zokogtam. VII. Elhallgattam. Hullákkal zárt magányban. Egyes-egyedül. S ott, a tagjaimra, hátamra dermedő halál fagyában, nyelvem, torkom vak szomjúsága szikra. Pokoltornáca néma fagya lángol. Sikoly se kél e szikrázó magányból. A rémes súly, mely testemet lenyomja, a vég fagyából se juttat a számnak enyhületet, hogy sz űnne bár a szomja. Egyszer csak: víz! csobbanás nesze támad. Zuhog a halom hullára a rémlett jeges patak - de éget, éget, éget! Zubog a testek csupasz halmazára, hason és combon és kason szivárog, és amit érint a zuhatag árja, csatornát váj a húsba, üszkös árkot. S ha ajkat ér az ömlő ár hüsével, telik a száj az oltott mész tüzével.
302
Megtelt a sír. A gyilkos gondja vzskt: hogy büzét vegye: hullát mésszel önt le. Ki kegyelete lángját így zuhintja, köszönet a hóhérnak; így, hörögve. A csupasz törzsek, érzem, rángatóznak, mint halom döglött hal, amit ha sóznak. S a roncs idegek vonagló tusája, e kínok torlódása szinte fölvet... Bocsánat érte - csaknem így a hála a gaznak... De ni, mellettem, e törzset! Mozog... A szüle simogatja arcom, kihűlt keze is tudja: végtusakszom. VIII. És hogy az élet görcs-hulláma elhal, mint messzi visszhang, léptek rémlenek le: a sírt valaki körbejárja gonddal. Majd csend. Mint századok mélyvízi csendje. Láb, térd feszül, kar, könyök kétfelé d ő l: sírásó indul, száll ki így a mélyb ől. Rémület fog cl: mozognak a hullák... fölébem csúsznak s lassú omladással alám; és hörgés, sírás, kacaj. Hús ráng, torkon ragadnak, jeges markolással, karmol az egyik, harapdál a másik: köröm, száj, fog él őre, rám vadászik. Döbbenten maradok veszteg. A hullák halma se mozdul. Terhe is lecsökkent. Egy láb lazítja vállamon a súlyát. Most egy se bánt. De hogyha törne följebb, testemet mind iszonyúmód marasztja. Egy n ő haja fonódik most nyakamra. Hűs kis fuvallat, tétova sugárban, hatol a meszes halmok közt a számig: közel a felszín! Szippantok sóváran. Gégémbe alvadt vér tör. Fojt. Megállít. Nevetek is - de ha ki látja görcsbe torzult arcom, omlana tán a könnye. Vagy megdermedne, r őkönyödve némán e szörny űségen. Vigasz, az nem áltat: nevetni vél, ha sírok, aki néz rám és sírni eztán, ki nevetni lát majd. E két üreg, mely vaksággal tetézett, felkölti másban a síri setétet.
303
És szinte mardos a bűntudat, erzem itt hagyom, Lám, a társaim ez odvnak. Ëltetne is a leveg ő ... de én nem... És már-már várom, nyúlnak, visszafognak. De szít a lüktet ő seb: élsz! Akarj csak. Erőt gyűjtök. S leszáll az est. A harmat. Ix. Esteledést soha olyan sováran nem vártam még. S nicsak: harmat szivárog a hűlt halmom alá, a sír honába, és nyalja tikkadt nyelvem mohón, már ott! a cseppjeit: a tagok és a bordák, mint csatornák, fölém függesztve, ontják. Megrészegülten másztam mind vadabban, tiporva mellre, ölre, kasra, hátra, nem undorodva, hullát hogyha talpam holtléggel meg-megnyögesztett, csupáltam hajat, és húsba, kapaszkodtam ínba: vitt a dühöng ő szomjúság, s a kínja. Se fájdalom, se félelem, se Szégyen nem gáncsolt már: markoltam és cibáltam, döntöttem és tapostam, cél hevében. Lehet, hogy holt húgom tiporta lábam, tán szomszédom, vagy kedvesem, de gy őzte: a szomjúság duvaszt ily eszel ősre. Mikor a sírból feljutottam, elmém nem mérlegelt: sötét van-e azon túl, csak másztam, mint az állat, vérbe felcvén, a fű felé... s habzsoltam harmatostul, hörpöltem, faltam, beled őlve kúsztam, harmatos réten mint folyóban úsztam. Hogy föleszméltem: fekszem, dideregve, szám tele f űvel, hideglázban égek. Megmenekültem!... És: fuss! szökj!... De merre? Megborzongok: hóhéros dana téved fülembe: lám, vesztünkön gúnyolódik. S ajz gy űlölet és bosszút forraló hit. X. Egyszer csak, pernye és üszök szagával, lebben zsarátnokok fel ől a szellő és benne falum boldogsága szárnyal: szüret, fonó, koló, tor és menyegz ő, panasz és gyász és holtak siratása: élet vetése, halál aratása... 304
De hol a hát, örömök csendes őre? a fecskefészek, kiskert, fürt, virág? és hol a bölcső, hol a rengetője? a kis lakás, sugár ha tűzi át? Zizeg ő orsó, háztáj esti tücske? hol az anyánk sütötte lágy kenyér? és hol az ablak, ünnep hogy kisütne, az ajtó, melyen bizalom betér...? Es hova lett a borongó kolompszó? mint bölcs ődal, oly halk és ringató, ha csillag virraszt közös sorsot osztó haza fölött... s a béke, mint a tó. Nincs sírás most. Kacagás. Nóta. Átok. • vándor hold zsarátnokokra lát. • kút zenéje néma. Dal se száll ott. Kimúlt kuvasz nyalintja Út porát. Ó, van-e hely, hol baj van, fájdalom van, s ha szenved is, a bántott visszaüt? hol meglakol a b űnös? és a jóban nem a galádja dúskál mindenütt? Van-e még hely, hol gyerekszáj visongat? hol szül őnek fia és lánya él? van-e, ahol nővérek nem zokognak? s ejt liliomot holt húgra fivér? Van-e még hely, hol a virágos ablak szerelmet dajkál s vigaszt, mosolyát?... Tisztább örömet s nagyobbat mi adhat, mint békés otthon s egyszer ű csodák... És dördül fegyver, erd őn; megmorajlik völgy és orom. Golyó süvít felettem, száll magasan ás messze túlra hajlik: csata tombol. Zeng a bosszú veszetten. Kigyúlt öröm sugároz szerte bennem, vesztett er őm hogy t ő le visszanyerjem. Hazai tüzek szívemben fellobognak és lángol minden erem a kiontott vér bosszújával. Felsüt és eloszlat árnyat... Szabadság napja, te boldog... Zsarátnok füstirányát, vak, követve fegyvereid felé futok... Öledbe. 305
Ájultan, porba hufltan letetek rdm, szabadító bajtársaim, ti hősök. Daloltatok. S a dalból százezerszám érte szívem sugár; hajnalt előzött. És szóltam a sugárzó fényözönbe: »Álmodtam? Ki dalolt? Ki kötözött be?< Hűs női kéz simult most homlokomra, szelíd hang szólalt, így: »Mi, partizánok, csitulj, bajtárs, bosszúnk, ím megtorolta kínjaid. . .< S én, tétova, kart kitárok a hang felé. Tapintok harmat-arcot: ez tincs! ez puska! gránát!... Sírva majd hogy. Zokogtam. Most is sírok, de torokból, hisz nincs szemem: zokog, döng egyre jobban szívem, szabadság, örömmámorodtól. (Utolsó könnyem hóhérkésre csorrant.) Hogy lássalak, bajtársak, nincs hatalmam, de hadd legyek veletek egy a harcban. Kik vagytok? honnan? nem tudom, de érzem, harcos derűtök gyógyítón melenget. Daloljatok! hadd újhódjam e fényben, mit Bosszú s Szent Szabadság meglebegtet. Szabadság hite - szemem fénye ép: süt mint a nap, hatalmas mint e nép. DUDÁS KÁLMÁN fordítása
306
AVATÓ
SZLOBODA TIBOR
FËL HÉTKOR A STRANDON
csak a vizes homokba karcolt figurák és a széjjelszórt papírforgácsok az egyetlen szemtanúk arra hogy sok-sok idomtalan facsonkot partra dobott a nyugodt tükör aztán egy durva termésk ővel rohamra indultak a magányos vár ellen melyet néhány órával elő bb alkotott gondosan egy csöpp kezecske
ESŐ UTÁN Tegnap délután mindenki látta, hogy mosolyogva kifüstölték a pókok hálóját.
Aztán kacagva valami madárlelkű viccet meséltek a felitatott udvarokban.
307
PATAKI ZOLTÁN
HA ÉLNI AKAROK
Időm nem volt. Elhagytam hát a dobok hangját, a ritmust, a fényt. Megpróbáltam a szivárvány vízporos hídján új versek sorai felé visszatérni és a határozatlan valóság fénytiüvel felt űzni a tegnapra a koszorút,
de múltam penészgombái csendesen húzódtak meg irniakarásom sejtjei között. Látásom kitisztult, s lassan, nagyon lassan életem múló éveihez és a temet ő ben halkan átsuhanó szell ő mohazöld lépteihez hasonlóan rájöttem: írnom kell, ha élni akarok.
BEER MIKSA
TIZENÉVESEK
Próbáljátok meg megfogni a madarakat ahogy szárnyszegetten esnek az égb ől Próbáljátok meg tenyéren szántani az es őcseppet ahogy nyugatról keletre akar szökni Próbáljátok meg tenyéren szántani az esőcsepet féliiieztelenül állva a viharban próbáljatok meg mindent tizenévesek ELSZAKADJON A LÁNC ĚS NE HAGYJÁTOK HOGY VALAHOL 308
ÖRÖKSÉG
DÉR ZOL TÁN
A KILÁTÁSTALANSÁG REGÉNYE
Schwalb Miklóst jó tollú, szellemes, sokoldalú újságíróként ismerték Vajdaság-szerte, meglepetésként hatott tehát, amikor 1934-ben regénynyel jeletkezett. A meglepetést csak fokozta, hogy a forradalmi nyugtalanságáról ismert szerz ő éppen nem forradalmi közegb ől, hanem egy nagyvárosi szálloda konyhájából szemelte ki h ősét. Regényének címe
is ez: Fiú a konyhából.
Az életrajz ismer ő i sejtik, a Schwalb-irodalom jelzi is, hogy a közeg megválasztásában az író szakácsmúltjának is szerepe lehet. Azt azonban ma sem lehet biztosan megállapítani, mi játszott dönt ő szerepet ebben a választásban: az anyagismeret-e, vagy a személyes emlékekhez való ragaszkodás lírai intenciója. Való igaz, hogy a konyhai rniliő Schwalb regényét érdekesen megkülönbözteti a szociális problematikát feszeget ő korabeli művekbő l,, noha kapcsolata velük nyilvánvaló. A szegénységről, a tő kés kizsákmányolás áldozatairól, a proletár1et sivárságairól talán sohasem írtak annyit, mint a húszas és a harnincas évek fordulóján, amikor a világgazdasági válság Oly brutálisan juttatta kifejezésre a t ő ke gátlástalanságát, s az ellene való szervezkea forradalom átmeneti cs ődje a reményt mind nagyobb próbának tette ki. Schwalb regényének kritikusai a német irodalom és film fasiznus elő tti termésének is szerepet tulajdonítanak a szociális felel ősség ölerő södésében, de az irodalmi források, ösztönzések körét hiba volna :gy leszű kíteni, hiszen Zola óta - Gorkijon és Barbusse-ön át a vajiasági expresszionizmusig - a szociális problematikát sokan segítettek apirenden tartani. Upton Sinclair-t, Gorkijt és Barbusse-t Schwalb egényének hő se is emlegeti, s olyan hangsúllyal, amely a kapcsolat ;zorosságára enged következtetni. S bár ilyenformán nem kerülnek zóba, a magyarországi szociális irodalom olyan képvisel őit, mint Nagy ajos, szintén az ösztönz ő k között említhetjük. Nemcsak a kizsákmáiyolás leleplezése miatt, nemcsak az úr-szegény ellentét kíméletlen ábráolása miatt, hanem azért is, mert ő is, akár Schwalb, a teng ődő értelniségi szemüvegén át nézi ezt a konfliktust. S ez igen fontos, mert
309
kihat a konfliktus tartalmára is. A népi Írók vagy József Attila szintén az elnyomott szegény emberek fel ől nézik és ábrázolják a világot, de műveikben csak elvétve észlelhet ő, hogy irigyelnék is az úri világ örömeit. Számukra az ember szegényen is olyan gazdag, hogy világának, érzéseinek kifejezése, rajza köti le a tehetséget, s uralja ihleteit. Az osztály közelsége és világképe az emberképre úgy hat ki, hogy abban a gazdagság, szépség, életrevalóság tartalmai dominálnak, s egyfajta puritán önérzet, mely lentr ől is a gazdagságtudat fölényével nézi a társadalom haszonélvez őit. Más a helyzet annál a radikális értelmiségnél, amely nem érzi a javakat, az életet termel ő osztályok közelségét, melegét, de közelről, szinte a küszöbr ől látja a kiváltságosak életvitelét: a vagyon, a pénz hatalmát, asszonyok, lakomák, kulturális parádék bőségét, az el őkelőség varázsát. Ahogy Tóth Árpád, Szabó L őrinc vagy Nagy Lajos látta: lázadó haraggal és emészt ő szomjúsággal. S igy éltE át a szegénységet Schwalb is. A regényében túlteng ő szexualitást is e magyarázza. A Schwalb-regény ihletét tehát az értelmiségb ől jött forradalmát lázadó indulata táplálta, s ennek heveny töltést az a kilátástalanság adott, amely a harmincas évek elején Vajdaságban különös súUyal. nehezedett a haladás képvisel őire. A regény központi figurája életE csődbe jutásának fordulóján az író, mintha alakja nevében is te ńné így elmélkedik: »A kilátástalanság mindenesetre sokkal rosszabb a sze génységnél. Az a remény, hogy az éhezést dús lakmározás, didergést meleg szoba és az aszkézist forró lánytést tapadása válthatj fel, hatalmas er őt kölcsönöz az embernek, de amikor az elkínzott ern• ber nem látja a virradatot, a gyötrelmes éjszaka végét és reménység nem szárnyalhat el a sivatag ígéretes oázisáig, akkor meghalnak benn4 az akarások, kialszik a lélek és mint fuldokló, úszó szalmaszálak utát kapkod.. Erre a pontra ért tehát János, a Fiú a konyhából központi alakja és sorsa az író helyzettudatának egész tartalmát kívánja példázni. Kér dés, mennyiben sikerülhet ez: a forradalmi értelmiségre nehezed ő nyo más s az ellene való lázadás milyen mértékben fejez ődhet ki benne Huszonhárom éves, amikor a színen megjelenik. Túl van már né hány próbán, a tartalmatlan szerelmek, a munkanélküliség sivár emlé kein. Szorongva néz jövend ője elé, pedig különben semmi baja: úszik jól futballozik, van mestersége, s mindenki rokonszenvesnek találja Főleg a nők. A vendéglőben, ahol Új élete elkezd ődik, s ahol Ő a segéd szakács, eleinte jól elboldogul. Igaz, a szobája csak egy lyuk a padlá son és forró, mint a pokol, de a személyzet barátságos vele, s Manci, szobalány animális odaadással s anyai gondoskodással szereti. Jáno azonban elégedetlen. Magasabb, tartalmasabb életre vágyik. Enne] ígérete fénylik föl egy Tini nev ű leány alakjában, aki olvasott, rejtel mes, finom léleknek látszik, s h ősünk Mancival szeretkezve is csak r tud gondolni: emészt ő vágyakozással, mámoros képzel ődéssel. Az els együttlét nagy forróságát azonban, mint jeges zuhany, leh űti Tini úi képmutatása. Az érzékiség lázába feledkez ő fiút brutálisan rendre uta sítja, s kidobja. S ezután Jánost kudarc kudarc után éri. Mancit ugyan, aki mi atta veszíti el állását, megtalálja, de az ő nagylelkűségében egyre kevE (...)
310
sebb öröme telhet, mert az utcára került lány öreg és gazdag szeret ője pénzén tartja el. A lejtő nek azonban ezzel még nincs vége, s őt egy alkalommal még a szerencse is rámosolyog Jánosra, de csak azért, hogy aztán annál keservesebb legyen a zuhanás. Ismer őse révén bejut egy futballcsapatba, ahol némi pénzt is kap, s földereng egy szép, Új szerelem lehetősége is: Jolán is művelt, finom, gyönyörű leány. De apja tisztvisel ő és háziúr, s mikor a zsenge kapcsolat kitudódik, Jánosnak mennie kell. S ebben a kétségbeesett lelkiállapotban a futballkarrier f őpróbája is csak rosszul sikerülhet: súlyos sérüléssel viszik kórházba, aztán haza, a szűkösen élő szülőkhöz. S hogy 'a cs őd teljesebb legyen, János, hajlamai ellenére - betársul egy hamiskártyáshoz. Az nyakába varrja a szeretőjét, s vele a nemibajt. Ezzel zárul a regény: János, hogy a gyógyításhoz szükséges pénzt el őteremtse, a féltve őrzött családi aranyórát elviszi a zálogházba: »A deres ég alatt, a fagyott útburkolaton siet a kapott élet ű Stern János a zálogház felé, hogy azután... - Ki ismeri az azutánt?! - Ki látja az azutánokat?!! A történet ebben a kivonatos, vázlatos formájában túlságosan kiélezettnek, a csőd szándékoltnak tetszhet. A részletek azonban annyi hitelesítő leírást, életszer ű mozzanatot tartalmaznak, hogy a szándékoltság korántsem ennyire szembeötl ő : a kifejlés meggy őzőbb. Különösen a konyhai sürgés-forgás, a forró atmoszféra, a vendégl ő hajszás életének ábrázolásában kamatozik szerencsésen az életismeret. Másutt nem a tárgyi elemek b ősége, élethitele, hanem a jelenetépítés ügyessége tartja eleven lüktetésben a történetet. Legjobban talán az a fejezet példázza ezt, amelyik végén János és Jolán szerelme kitudódik. A családi ebéd kényelmesen ábrázolt el őkészületeibe, a szívélyes idill gyanútlan harmóniájába, mint egy buta véletlen pokoli disszonanciája hasít bele a gyermek ártatlan kotyogása arról, hogy a senkiházi János megcsókolta a ház kisasszonyát. A példa nem elszigetelt. Az események, ha nem is ilyen változatosan, színesen, de végig lendületesen peregnek. Küls ő történés, belső vívódás, töprengés jó ritmust alkotva váltják egymást. A hosszabb leírásokat, a tétlenség állapotait mindig egy új, fontos esemény váltja föl s lendíti a cselekményt el őbbre. Többször szinte naiv természetességgel ugranak be ezek a szükséges fordulatok, mint a mesében. De ez sem változtat azon, hogy a Fiú a konyhából legtöbbet ennek a sodró lendületnek köszönhet. S ha tudjuk, hogy a szociális nyomorúság leleplezésére vállalkozó írásokat hányszor terheli agyon a részletez ő tárgyiasság, a nyomor rajzának folyamata sokszor mennyire monoton tud lenni, Schwalb nagyvonalú lendületességét még inkább becsülhetjük. Egyértelmű azonban nem lehet ez az elismerés, mert a regényben a csőd felé igyekvés közepette a cselekmény siet ősebb, mintsem hogy az ábrázolás eléggé elmélyült és színes lehetne. Leggazdagabbnak a központi figura rajza mondható, ami természetes Is, ha tudjuk, hogy ez az elak életrajzi fogantatású. De részes a sikerben az elgondolás is: az, ho János érzékeny, sokat olvasott, gondolkodó ember, aki tartalmas, értmes élet után vágyik, s ezt az igényt a korlátozott, kisszer ű közegben kellene megvalósítania. Lehet őségei és vágyai között olyan sza311
kadék támad így, mely életét feszültségben tartja, s a cselekményt mozgató energiákhoz juttatja. Schwalb tehát e rendhagyó figura révén is eltér a proletárábrázolás sablonos változataitól, s őt a lumpenregényektől is, mivel hőse nem hazárd, nem szertelen, nem gátlástalan, hanem rendes életre termett ember. A szerelem láza ugyan fölötte is Úr, de ezt a lázt még a fiatalság természetes mohósága, szenvedélye táplálja s nem a ferdült ösztön. Az is igaz, hogy a nyárspolgári konvenciókat megveti, de ebben sincs Semmi abnormális, s más dolgaiban is vonzó. S nemcsak számunkra. Szívesen segítenek rajta n ők és férfiak, s annyi szerencse éri, mint a kiválasztottakat. Ehhez képest kissé önkényesnek is érezzük a megoldásokat, melyek a lejtőre sodorják. Igaz, hogy az író a kilátástalanság érzését akarta tárgyiasítani, s János tehetetlenségét ábrázolva bírálja is a passzivitást, az erőtlenséget, s így a küzdelem elvét szolgálja. De ezt a szándékot nem válthatta hiánytalanul valóra. S nem azért, mert kissé er őszakosan sodorta Jánost cs ődbe, hanem azért, mert kudarcait egyetlen alapokból, az osztályhelyzetb ől s főleg a munkanélküliségb ől eredeztette. Akiket János igazán tudna szeretni, azok m űvelt úrilányok, osztályuk nem tűrheti kapcsolatukat. Akik osztályos társai és fenntartás nélkül szeretik Őt, azokat ő találja kevésnek, szimplának. A konfliktust ez a helyzet csak elmélyíthetné, ha a kisasszonyok iránti szerelem szellemi többlete valóban kirajzolódna, s így elvesztésük súlyt adna a cs ődnek, megokolná az emberi leromlást. Ilyen elmélyítésre a sok szerelem közepette nincs mód, s az íróban talán még az alakteremtés képessége se elég erős. Tagadhatatlan, hogy a kisasszonyok iránti rajongás nem nyer gazdag emberi motívációt: felületes ismeretségen, ábrándokon alapul, s Így akkor se juthatna kifejezésre benne a kilátástalanságban verg ődő értelmiségi egész helyzete, ha a munkanélküliségnél rétegesebb, összetettebb okok siettetnék a cs ődöt. S ezen a ponton még az a kétség is fölmerül, hogy János szakács volta szolgálhatja-e teljes sikerrel az író szándékát. Az még egy szakácssegédr ől is elhihető, hogy sokat olvas, intelligens és filozofikus elme. Vonzalma a kisasszonyok iránt szintén hihet ő, de nem válik a regény javára, hogy János esélyei annyira valószín űtlenek, hogy igazi, szoros és szövevényes kapcsolat közte és a tisztvisel őcsaládok között létre sem jöhet, s így kapcsolatuk és idegenségük világnézeti, erkölcsi, pszichológiai tartalma nem rajzolódhat ki. Röviden szólva: Schwalb egy ilyen teljes konfliktus élményét és indulatát kibontakoztatva ábrázolhatta volna igazi súlya szerint a hangsúlyozott kilátástalanságot, de ezt a szakácssegéd János helyzete nem tette teljes mértékben lehet ővé. Akikhez pedig közel férhet, azokban nem talál neki való emberi tartalmakat, ezért szeretkezései szimpla szexualitássá gépiesednek, melyek emléke, ereje nem emelkedhet sorsformáló jelent őségűvé. Pedig a Mancival való kapcsolat kínál ilyen lehet őségeket, de ezek kiaknázása a lány jellemének szimplasága miatt elmarad. A kisasszonyok viszont Jánosnál és szeret őinél is sematikusabb figurák. Föllobbanásaikat nem okolja meg, csak állítja a regény, s így elvesztésükön, pálfordulásukon meg sem ütközhetünk. Csak János megy miattuk tönkre, noha okos, egészséges, fiatal és szeretik a n ők. 312
A tendencia mohó érvényesítésének tehát kárát vallja a m ű. De • meggyőződés, amely a tendencia mögött rejlik, mégsem medd ő. Ha • jellemrajz gazdagságában nem is, de az el őadás lírai hevületében, zaklatott mozgalmasságában hírt tud adni magáról, erejér ől, mélységéről. Bori Imre irodalomtörténete joggal véli expresszionista jelleg űnek ezt a regényt. Leírásai nem árnyaltságukkal, nem plaszticitásukkal hatnak, hanem a bennük feszül ő indulat teltségével, izgalmával. János egy alkalommal - a regényírásról ábrándozva - Igy töpreng: »Ha én írni tudnék (...)‚ micsoda remek könyvvel lepném meg a világot. Igaz, vannak jó írók, akik nagyszer ű eszmékkel lepik meg a világot, azokat tetszet ős formában dobják piacra. Valami azonban - nem tudom, mi? - hiányzik ezekb ől a könyvekből. Olyanok ezek, mint a Szép festmények: életh űek, teljesen olyanok, mint a modell, de valami hiányzik belőlük - a mozgás. - Az életmegnyilvánulás biztos jele a mozgás, az energiaforrások robbanásszer ű munkája. Ez hiányzik a regényekb őL Schwalb tehát a jelek szerint szándékosan törekedett úgy Írni, hogy robbanásszer ű lendületek vigyék el őre az eseményeket. Ezért hanyagolta el a részleteket, s dolgozott vázlatos, vastag vonalakkal, harsány színekkel, dinamikus, súlyos effektusokkal. Egy szerelemmel vemhes helyzetben például így jellemzi Jánost: ». . . vad akarások lendülnek ki a fiú léleksziklái mögül, viharos lázadások serkentik tettre a vérét: igen. akarom! - ismétli.« Regénynek ritkán válik javára az ilyen expresszionista verskonvenció, de az igen, amikor a mozgás valóban eseményszer űen nyilvánul meg. S ebben a regényben gyakran ér forrponthoz a cselekmény, s az eseményt ől a figurák lélegzete eláll, szívverése fölgyorsul, s az izgalom sokszor az önkívületig fokozódik: »Nagyszerű volt - mondja a kipirult lány és kitágult orrcimpákkal szívja be az élet illatát.« Hát még mikor János a rajongott leány levelét meg-, kapja: »Borzasztó! - a szíve felugrik a nyakába, a szeme zöld fény- . ben én, a lábai remegnek, azután valami forróság, nem olyan, iint amilyent a nap küld be az ablakon, kúszik szét a testében.« S nemcsak az ember érez ilyen túlf űtötten, a táj is, a környezet is; a virágok például »fájdalmasan vonaglanak. S őt a konyhai munka is olyan, mintha valami végzetes harc jegyében zajlana: »A kések megcsendülnek, a sültek nagyot koppannak az asztalon, zörögnek a bádog ételhordók, a lányok rajvonala megindul a tálaló felé.* Idézhetnénk még több ilyen, drámainak tetsz ő részletet, de ahol a háború szavai föl sem ötlenek, a leírásban ott is van valami drámai lüktetés, valami baljós sodródás. A lejtőn való sodródás előérzetét sugalló dübörgés: ». - - a kávéházi teremből biliárdgolyók csattogása hallatszik, a söntésben fehérkötényes bácsi loccsantja az öblös poharakba a habzó sört, a prímheged űs ütemesen rángatja a vonóját és lakkcip őjével üti a taktust, a lelkek belemerülnek a zenébe és a limonádék jeges borzongatással csúsznak le a száraz torkokon A kilátástalanság ellen feszül ő lírai indulatot tehát ez az expreszszivitás a koncepció gyöngeségei ellenére is éreztetni tudja. A szociális igazságtalanságról, a proletárélet sivárságáról pedig lépten-nyomon, direkt és indirekt módon is beszél ez a könyv. Néhol nyíltan is agitál a hivatalnok-korlátoltság, a passzív belenyugvás ellen, nyíltan adja tudtul az ábrázolás eszközeivel s tételesen is a kizsákmányolók iránti ellen313
szerivét, és hirdeti a világ újjáteremtésének eszméjét. Ezek a mozzanatok s a regény lírai pátosza feszültséggel töltik föl a gyöngébb részeket is, s a regényt az el őbb már elemzett értékekkel együtt vonzó és ígéretes kezdeménnyé avatják. S jelentőségét ma is ez adja; az, hogy a jugoszláviai magyar irodalom szociális érdekl ődésének egyik legkorábbi dokumentuma. Mint Bori Imre Írja: »a vajdasági magyar irodalom egyik legérdekesebb és legjellemzőbb alkotása«. S elsősorban ezért fogadta örömmel az egykorú kritika is. Noha hibáit még leglelkesebb bírálói is érzékelték. »Sokszor mintha túlságosan könnyed volna - olvassuk az egyik recenzióban -‚ mintha a párbeszédek halmozódnának, a sok Szó miatt nem hatolhat mélyebbre az írói bonckés. ( ... ) Kár, hogy szociális vonatkozásában sem ad mélyebb alapot, tágabb látkõrt.« A hétről-hétre lapjain Kolozsi János a nyelvezet ellen tett kifogások mellett a konyhai miliő sűrűbb, tüzetesebb rajzát hiányolva megállapítja, hogy a regény kissé elvont, s a »címét ől messze eső kérdések behatóbban foglalkoztatják a szerzőt. S ez a kifogás, ha a konyha tüzetesebb ábrázolását illetően vitatható is, azt jól sejtet!, hogy az író közérzetének intellektuális tartalmai a szakácsélet közegében nem fejez ődhetnek ki hiánytalanul. (1934. szeptember 16.) És Szóvá teszi szinte valamennyi bírálat a szexualitás túltengését - legélesebben Lévay Endre a Híd 1934. évi szeptemberi számában -‚ ami azért szembeötl ő , mert Schwalb nem vájkál a nemiség szenzációiban, a szeretkezések leírásában a mai normákhoz mérten akár szűkszavúnak vagy puritánnak is mondható. Az ellenérzéseket bizonyára az váltotta ki, hogy az általa leírt esetek nem mélyülnek emberi dokumentummá. A szeretkezés helyzeteinek emberláttató szenzációi nem bontakoznak ki. A megkívánás, fölizzás és kielégülés gépies ritmusban ismétlődnek kevés változatossággal. Az egykorú kritika tehát érzékelte ezeket a hibákat, de azt is például Ambrus Balázs kritikája -‚ hogy a kilátástalan küzdelmek légkörét mennyi rátermettséggel érzékelteti. (liétről-hétre. 1934. október 7.) »Meg vagyok lepte ett ől a „svunggal" teli íráskészségt ől.. Legpontosabban Lévay Endre nevezi meg ezt az adottságot, mikor a regény »frappáns folyamatosságáról beszél. Szinte valamennyi bírálat nyereségként emlegeti azt, hogy Schwalb egy ismeretlen, félpolgár, félproletár közegben ábrázolja a kor egyetemes érdek ű konfliktusát, s ezzel föl is fedez egy érdekes tenyészetet. S külön nyomatékkal esik szó arról, hogy a vajdasági irodalom vákuumszer ű időszakában, a gazdasági válság utáni bénaság közepette, egy reménytelennek látszó állapotban jelent meg ez a regény, s így jelent ősége túlmutatott önmagán. »Mindenesetre - Írja a Tükör recenzense - bátor ember lehet, ha a vajdasági közönyt ől burjánzott magyar ugaron könyvvel, magyar könyvvel mert előállni. Bátorság, fiatalság, hit és önbizalom kell hozzá, és hisszük, hogy mindezek az erények valóban mind megvannak Schwalb Miklósban, (1934. szeptember.) Ezt a bizalmat Schwalb Miklós mártíromsága tragikusabb nyomatékkal igazolta, mint el őlegezői kívánták volna. S egyúttal a regényt is Új fénybe állította: mártírírónk egyetlen regényévé, a tehetségében 314
rejlő lehetőségek legfontosabb dokumentumává avatta. Jelent ősége megnőtt a mártfromság révén, s a mártíromságban elpusztult érték fájdalmasabbá, sugárzóbbá vált általa. Nemcsak a kegyelet íratja velünk ezeket a sorokat. Schwalb Miklós epikusi pályájának a Fiú a konyhából csakugyan nyitánya volt. Az olcsó papíron, igénytelen külsővel és sok nyomdahibával megjelent könyvecske hátsó borítóján már egy Új regény kiadásának közelségéről olvashatunk. »Az író egy napilap izzó leveg őjű szerkeszt őségébe viszi el az olvasót. ( ... ) A rotációs gép, ez a kapzsi szörnyeteg - a lejtőre jutott társadalom szimbóluma - éhes gyomorral várja az emberi agyakból kipréselt bet ű-takarmányt, amelyet meghamisítva, táp.érték nélkül, de pompás csomagolásban juttat el az olvasók ezreihez. Ennek a gyászmunkának a h ősei a kézirat fölött görnyI ő munkatársak - jók és rosszak, tehetségesek és bárgyúak, egyenes lelk űek és jellemtelenek -‚ akik pár garasért kifacsarják az agyukat és lassan elkopnak az Élet présel ő mindennapiságában. ( ... ) Az Elkopott emberek éppen azokat a részleteket rögzíti le fényképszer űen, amelyeket a bérenc ivók kínosan elgallgatnak és így az olvasók nem tudhatják, hogy mi van a színes leped ő mögött...< Egy rövid, beharangozó ismertetésb ől nincs jogunk a regény egészére következtetni, de ismerjük els ő fejezetét is (a hétről-hétre 1934. december 3-i számában jelent meg), s ennek alapján föltételezhet ő, hogy Schwalb a Fiú a konyhából zárt és szellemileg redukált világa után új művében beszédesebb közeg révén akarta ábrázolni a politikai depreszszió közepette verg ődő értelmiség állapotát. Az Elkopott emberek a toll robotosairól akart szólni, s általuk a kor embernyomorító tendenciájáról. Immár nemcsak tendenciájában, de tárgyában is kifejezve azt a rokonságot, párhuzamot, amely a Budapest Nagykávéház Nagy Lajosával, a Sátán műremekei Szabó Lőrincével kapcsolja össze. A leromlás, elkopás, elszürkülés tendenciájának hangsúlyozásában még azt az egyetemesebb panaszt is jelenvalónak érezhetjük, melyr ől Tóth Árpád ilyen felejthetetlenül beszél: Minek a lélek balga fény űzése? Aludjunk. Másra kell ideg s vel ő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a kés őnkelő. Schwalb azonban korántsem ilyen szelíd, nem elégikus. Ot lázadó indulat fűti, mint Szabó Lőrincet, s epés leleplez ő szenvedély, mint Nagy Lajost. Támadó indulat a »bérenc-írók..< ellen. Majtényi Mihály lehetségesnek véli, hogy 1934-től 1941-ig épp azért nem talált kiadóra ez a regény, mert a »színes leped ők<.., a kulisszák mögötti titkokat akarta kibeszélni. »Mit akar ez a szókimondó? Talán azért, kapirgál az elmélyült íróemberek és sajtómunkások fészkében, mert gyenge újságíró és ábrándozó, vörös költ ő. (Szikra és hamu. Forum, 1963. 171.) 315
Hogy a regénnyel szemben létezett-e ilyen vélekedés, ilyen eredetű akadály, biztosan nem tudhatjuk. Tény, hogy egészében nem jelenhetett meg, s kéziratát az 1941-es letartóztatás rémületében a hozzátartozók elégették. S ezzel Schwalb talán legfontosabb írói teljesítménye veszett el. Az a m ű, amely világképér ől s a közegről, melyben érett fővel létezett, a legrészletesebb képet adhatta volna. Az általunk ismert fejezet önmagában is elég az el őbbi föltételezés alátámasztására. Kit űnik belőle, hogy Schwalb, ha nem is a hétköznapok aprólékosságát s nem is »fényképszer űen« másolja, de anyagát epikusi hitelességgel idézi. Lehet, hogy más részleteiben, mint Majtényi föltételezi, a harciasság művészietlen gy űlölködésig torzult, de ebben a fejezetben az emberlátás, a helyzet- és sorsidézés, magyarázás szenvedélye, epikusi izgalma dominál. A szituációk rajza itt sem részletez ő , nem »rajzszerű«, hanem látomásszerű, de érdemes megfigyelni, hogy az életforma bels ő lényegét, emberemésztő hisztériáját milyen tárgyszer űen elevenítik meg az ilyen részletek: »A szed őgépek, a szív féltve vigyázott billenty űi, percnyi szünet nélkül kopognak a pincében, a munkaruhás, görnyed ő emberek cikcakkozó ujjai szédült táncot járnak a celluloid kockákon, a rovatkás rézalakok, mint bepálinkázott katonák, intéznek rohamot a forró ólompép ellen és a bugyborékoló fém alatt szembántó kék fények ugrálnak a gázcsövek szájainál.« Van ebben valami a konkrét tényeknél messzebbre, mélyebbre utaló jelentés, de a realitástól a leírás-sohasem szakad el. A primér sík ép és életszer ű valósága nem mitizálás révén, hanem a képek intenzitása, emberérdekű dinamikája révén kap súlyosabb értelmet: »A pince állandó moraja átrágja magát a falakon, föl, egészen a padlásig, ahol sárgult papiroscafatok, korhadt lécek és szálkás ládák várják a feltámadás napját. Ez a föld alatti moraj betölt mindent, felszívódik az idegrendszerbe, beleivódik a vérbe és körülbástyázza az agyat. A szerkeszt őség figuráinak megjelenítésében még markánsabb, még pontosabb az ábrázolás. Már ebben a vázlatos képsorban is egymástól élesen elkülöníthet ő, sorsokat idéző arcképek rajzolódnak ki. Merész és szellemes vázlatok, melyek érett, s őt rutinos íróra vallhatnának, ha nem lüktetne bennük a gyorskép készít őjének mohó nyugtalansága, az érdekes, s őt kényes anyag kamerába fogásának epikusi izgalma. Az öreg Lauterer jellernképében például ilyen sorok olvashatók: »A ruhája kopott és a kalapján felh őszerű zsírflekkek lovagolnak, de a humora csorbítatlan és hunyorgós szemeib ől gyerekes csínyek emlékei kandikálnak ki. A legnagyobb figyelemben a fiatal Garádit részesíti a szerz ő . A regényt beharangozó szöveg szerint ő a jövő embere. S az ismert fejezet szerint is egyetlen figura, aki nem lefelé, a csöndes romlás felé tart. rtelmiségi sarj, akit hangszerkészít ő inasnak adtak az ötödik gimnázium után, s aki a gazdasági válság folytán utcára kerülvén, majd ráébredve a bajok gyökerére, levo ńja a következtetést: vállalja a harcot. Ezért lesz újságíró, ahol naponta meg kell küzdenie a szellemét megnyirbálni igyekvő szerkeszt ők önkényével. Ebben a figurában könny ű magára az íróra ismernünk, s abban a konfliktusban, mely Garádi m űvészi igényei és a lap célszerű kívá-
nalmai, kényszerei között már az els ő fejezetben fölvázolódik, egy olyan 316
konfliktus lehet ő ségére, amely a leromlás, a lezüllés szociális indítékait, motĺvációit érdekesebb, sok intellektuális motívum kibontását ígér ő megoldással gazdagíthatta. Egyáltalán: a Garádiban szóhoz jutó Személyes érdek s a figura kapcsolata a szerkeszt őség változatos embertenyészetével az el őző regény szimpla konfliktusainál rétegesebb, szóvevényesebb viszonylatrendszer m űködtetését tehette lehet ővé. S teljesen jogosnak véljük Majtényi Mihálynak azt a föltevését, hogy mind Schwalbról, mind a közegr ől, melyben harcolt, ez a m ű pótolhatatlan információkat közölhetett volna.
* Harminc éve, hogy Schwalb Miklóst a Horthy-hadsereg birósága a bácskai ellenállásban való részvétele miatt halálra ítélte. Az ítéletet 1941. november 18-án fél hétkor mondták ki, s egy Óra múlva végre Is hajtották. Tizenöten jutottak erre a sorsra, köztük Mayer Ottmár és Simokovich Rókus, a Híd egykori szerkeszt ői, a mozgalom kiváló vezetői. Iró, a szó szoros értelmében vett I ró egy volt közöttük: schwalb Mik- lós. Mártfromsága irodalmunk történetének is része tehát, emlékének őrzése Irodalmunk ügye is. Ezért közöljük az Igletjel gondozásában hamarosan megjelen ő kötetéb ől a Tavasz és az Ősz cím ű verset és a bevezet ő tanulmány egyik fejezetét.
317
GTÁJ
PETKOVICS KÁLMÁN
A VERGŐDÉSEK ÉVEI (Dokumentumriport)
»MAGUNKNAK ÉLÜNK TELJESEN
.
A polgáág int&rnényér ől ma már keveset beszélnek. Meglkülöalböztetó státus volt. KzékorI szabadaimazcÁbt városok ol őjogokait élvező lakosságát illette. Az iparpail, k edolemmol, mű vészetakkel, tu&márniyaIt aMootzó városi Laloosokat küljöjlböztetite meg a faun lakó, jolYbágy'teihekkešl súj łtott parasztoktól, vagy a még kiváltságosabb papságtól, nemességt ől, katonáktól. 1VLife1é1k igazi jobbágyság csak a török el őtt lehetett. De a néhai Iffidesúr, Török Bálint ivadékai kivesztek. Szabaidka - mint kIncstári zsákmány a császárt szolgálta. Szállások. Szétszórt, boldog rndeitlenségben. Visk ćk, nádas putrik, fáradt kútágaacik... Jószág. A föld még nem birtok. Van bel őle bőven. A jószág! (Azt nem császár adta.) Abból annyi van nndenkinelk, emennyit szerzett. A szerzés megkezd ődött A katonák ideédesgették a rckonsógot, kés őbb Pedig az idegeneket. Az adó e.ntesiség mIntt. Az wlyesmire mondják: a tőke els ődleges felhalmozódása. Jó világ vett, csak nem sokáig tartott. A polgárosítás fejletlen társadalmi viszonyokat konzervált. Ostermelésből élő, csekély po]aJriŁzMódású kozoséget báj5tázott korul új kiválltságoikkall. Ezt a polgánságdt a természet dajkálta, a természet Lehelte belé a lokálpatziiolizmnuist. Helyhez kótott, ráér ős, nem siétte él magát. Módjával beďogadta a fejl ődés vívmányaIt - hanem volt drága -‚ de sohasem volt nagy barátja a kísérletezéseknek. Őrizni a földet! Az a jólét forrása. & jóba (lenni nihiden hatalommal, ha segített őrizni a földet. Sokféle hatalom volt. Nem volt könny ű ... Sok baj 1eMzkelt a pc4lgárositáskior, de a föld magához szelídítette a katonák ivadékaiilt. Oalndullatxk rfellángaltak ólkor a bor mámorában, adomatermő galmakbaTi, ide a józanodás elűzte a virtust, s maradt, ami volt. A furcsa polgánság óvta magát; gördsäsen, éberen, békességet, nyugalmat hazudva, hagyományitisztelón, áJbránddloat élesztgetve. MÍrié1 jobban tagozódott, •rétegeződött, minél jiobbasi n őttek körülötte a fes żüiltségek, annál konzervatívabban védekezett. Békességes, nyugodt föld - mondták -‚ jó pusztákllva1, jó lagel őkikél. . Lehet, valamikor... Régen. Nagyon régen. A romanitikus szemlélet diva!bozásakor. Már nem békességes. Nem nyugodt. Elégedetten. Fenyves Ferenc Írta 1910-ben: »Túlságosan jól élünk ás tú2ságan nagyralátók vagyunk ni, kik itt maradtunk ebben a hsymoktengerre épített városban. A magunké vagyunk ás magunknak élünk teljesen. Az utolsó bak-
318
tert6l a htajmas ké~õségig nincs <Ąyan 16s, aimely're idegent váasztanánk. Nem ajkjaajuk, hagy báa1ki is megzavarja a nli esöndes, állimoôotzó
életünket, lassú és sokat fcxntdligató haa ui t.'< »Lapos síkságon fekszik a város, híre-beniva sincs környéken hegynek, vagy dombnak. s higygyébek, lapcxsisá iesLz itt minden. Az emberek nävelláaódnak itt. Egyformákká válnak. Aki túqsájgosan nagy, aki szeiiölött kiváló, aydtatik, hagy egyforma legyen a többivel.« Vaspáintto.s kslátástaiiailság. Szegedi Emil mászniâyennek látta a kort: '
319
A vigasztalás értéke persze csekély. De nemzetiségi vonatkozásban akkor - többet kínált, mint mások. Jászi Oszkár el őbb írt cikksorozatot Bácsmegyei Naplóba a bunyevác kérdésr ől, mint ahogy a Káro1yi-kormán nemzetiségügyi minisztere lett. Az Újság cikkírói között volt Pavao Ku jundžić, a bunyevác iskolaegylet megalakítója. Van némi túlzás abban, hog a lap az első világháború előtt »komolyan küzdött a nemzetiségek egyen jogúsítása mellett», de az igaz, hogy hasábjairól szám űzte sz uszítást Nagy szó! A világháború fáklyás szédületében a szociáldemokratákat sem kím ź lt meg az eltúlzott »hazafias« buzgalom... De mi lesz tíz óv múlva? Mennyit hagy meg a kedélyes szabadev ű ségből a világháború? Az a tíz év bobizonyította, hogy a t őkés társadaí (tekintet nélkül az államhatalom gyakorlóinak nemzetiségére) képtelei megvalósítani a nemzetiségek egyenjogúságát. Az elnyomókból lehetnel elnyomottak (és megfordítva), de mi változik? Fenyves Ferenc 1924-ben sors kegyetlen iróniájáról beszél: »Néhány nappal a szerb hadseregnek Subobicára való bevonulása utái a katonai hatóságnak szinte els ő 'intéżkedése volt, hogy ideiglenesen betil totta a Bácsmegyei Naplót. Kétheti betiltás után megindult a lap Dugovic; Imre érdemes És derék kollegánk szerkesztésében. Az ő judíciuma (érté kelő képessége) s az, hogy a Suboticává lett Szabadka akkori vezet őivel j barátságot tartott, sem tudta megakadályozni, hogy egy hírért, amely'ber azt írta meg a lap, hogy Versecen szabad volt a himnuszt énekelni, újra b1 ne tiltsák. A betiltás egyhónapos megszakítással 1920. augusztus 23-ig tar tett, amikor a Lap megje'enését újból engedélyezték, s az ăta egy iidotg cenzúra béklyóiban ugyan, később azonban az alkotmány deklarált sajtó szabadság védelme alatt nyugodtan megjelenhet s teljesítheti hivatását hirdetheti az SHS királyságbeli magyarság becsületes lojalitását, béké munkakedvét, reprezentálhatja a magyarság kultúrképességét, s követel heti a magyarság számára az egyenl ő jogokat, az egyforma elbánást, s fel. emeli szavát a visszaélések ellen. Ma is azt követeli a magyarság számára amit a magyar éra alatt követelt az itt Él ő nemzetiségek számára: egyform elbánást, testvéries megértést.« A végelszámolásnál mégis jól járt a Napló. Sem új szítást, sem ú, jelzőket nem kellett keresnie. A FEKETE EMBER SZOBROT KAP Az Obznana elfojtott minden haladó gondolatot. Megbénított minder megmozdulást. A vWovdanà aketrnáaiy úgy-ahogy heilyreái]ilította a jogrendet fellazította a két évig tartó nemzeti elnyomás eresztékeit. Uzenibe helyeztE a polgári demokráciának egy halovány, házi használatra készült, ténylege sen csak mutogatásra alkalmas változatát. A hivatalokban államnyelver kellett értekezni ugyan, de a magyar nyelv ű újságok már megjelenhettek Sőt a kisebbségek politikai szervezeteket aLakíthattak. Létrejött sz Országo Magyar Párt. Közben a horvát dolgozó tömegek kiábrándultak saját szavazatgy ű t szervezetükb ől, - ha egyáltalán, valaha sajátjuknak tartották a szoc4áli ígéretekkel Is takarékozkodó, klerikális mozgalmat. A húszas évek végér annyira kiábrándultak, hogy a Književni Sever egyik munkatársa, Lazai Čurc.ić (1927-ben) ezt írta róluk: »politikai ügyekben (a népr ől lévén SZÓ; teljesen közönyösek« és »ezen a téren még okulniok kell«. Ha fel is Lgyel. nek egyre-másra, »hamar belegabalyodnak a helyi politika szövevényébe Az ország dolgával alig tör ődnek. . Törődtek volna az ország dolgával is, ha az ország is tör ődik az dolgukkal, és ha lett volna olyan párt, amilyen nekik kellett... BecsületePárt. (Poštena stranka - ilyen kellett volna.) A közélet mezején jobbadár marakodások, fenekedések voltak. Egyszer-kétszer szétkergettek egy-e93 gyülekezetet, bevertek néhány ablakot, azután nagy igérgetések és még nagyobb becsapódások. Más nemigen történt...
320
Azazhogy mégis! 1927-ben ünnepelte •a város a fekete ember érkezésének négyszázadik évfordulóját. Akkor azt mondták (a nagyobb hatás kedvéért), hogy Ő alapította Szabadkát. Jovan Nenad cár, Zápolya János párszármazású katonája, tizenkétezer fegyveresnek parancsolt ugyan Szabadkáról, de városalapításra nem lehetett ideje. Túlságosan nyugtalan korban uralkodott. A török éppen hogy elhagyta Mohácsot; ez a vidék nem esett a hadak útjába, Szabadka környéke egy ideig gazdátlan maradt, a vár véd ői elmenekültek. Ide telepedett Zápolya beleegyezésével Nenad Crnojevi ć, s gyűjtötte Össze a török el ől északra menekül ő szerb népet. Ő keresztelte el Zabotka várát, Zubotának (a nevek atyafiságát le som lehetne tagadni), és próbálta megvetni a lábát Zápolya és Ferdinánd között, miközben szüntelenül Török Bálinttal hadakozott. Két t űz között verg ődő seregét végül Zápolya szövetségesei gy őzték le Szegednél: a csatában súlyosan megsebesült a cár, katonái dél felé menekültek vele, Tornyosig jutottak, s ott a hű béri birtokokat nyugtalanító népvezér - Iványi István szerint egy magyar ember házában meghalt. Emlékét a szájhagyomány és a pravoszláv temet ő felé vezető Crnojević utca őrzi. 1927-ben a főtéren szobrot emeltek emlékére. Ezt Horthyék 1941-ben megbecstelenítették és lerombolták. Az emlékm ű gipszfigurái most ott vannak a városháza hétköznapi bejáratának el őcsarnokában. (Mostoha a szabadkai szobrok sorsa!) Hogy miként érte 1927-ben a kései tisztesség? A körülményekb ől arra lehet következtetni, hogy a leszármazottak többet vártak tőle - Nenad cártól -‚ mint amennyit kegyeletb ől áldoztak érte. Az utódok szénája rosszul állt, ügyeik összekeveredtek, már csak 5 - a fekete ember - csinálhatott rendet. Csinálhatott volna, de a viszálykodás tüzét nem itt, hanem távolabb, Belgrádban és Zágrábban szították. A szerb ás a horvát tőkések érdekei között tátongó szakadékot kellett volna valahogyan áthidalni. A híd szerepére a bunyevácokat régebben kiszemelték, de Ők szabódtak, vonakodtak. Előszólították hát Nenad cárt az id ők mélyéről, segítsen fellelkesfteni a kötözködő népet, mert a királyi palota környékén már elültették annak a rosszemlék ű jugoszlávságnak a magját, mely kilombosodván a nagyszerb burzsoázia érdekeinek leplezésére rendeltetett. Igy kapott szobrot Szabadkén Nenad Crnojevi ć, a pórszármazású népvezér. Az ünnepélyes avatásra maga Pavle herceg érkezett. Harmincezer ember tapsolt a mostani Szabadság téren. Délután egy órakor pedig harminevalahány tekintélyes politikus ülte körül a színház hangversenytermében megterített asztalt. Hiteles feljegyzések szerint az ünnep nem hozta meg a nép jókedvét. De erről Nenad CrnojeviĆ nem tehetett. A mez őgazdasági válság volt az Oka, a növekvő munkanélküliség, meg a többi baj. No de ami rom sikerült a fekete embernek, sikerült a fehér palota urának, őfelsége I. Sándornak 1929. január hatodika után, amikor Is szétkergette a parlamentet, mondván, hogy közte és a népe között ne legyen közvetít ő, meg hogy a három törzs űegy nép között se legyenek holmi nemzetiségi eltérések, - kihirdette a jugoszlávságot. A nemzetiségi sajátosságokra annyira haragudott a király, hogy a később életre hívott közigazgatási alakzatokat, a bánságokat csak folyókról engedte elkereszteltetni. De ehhez Nenad Crnojevi Ćnek nem volt semmitelen semmi köze. Öt mér a kezdeményez ő bizottság ülésein sem méltatták érdeme szerint. Ügy bántak vele, mint a haldokló rokonnal a patvarkodó retyerutya: belehevültek a várható hagyaték elosztásának részleteibe, s elfelejtették felbecsülni az örökség tényleges értékét. Terítékre kerültek a m űalkotás esztétikai vonatkozású kérdései Is. Kiásítozhatták magukat a bizottsági tagok és lélekben felkészülhettek a mag vasabb problémákra. A legmagvasabb, természetesen, az avatás id őpontja volt. Mindenki hozzászólt. Milivoje Kandelac szerb politikus Kisasszony napját ajánlotta. Augusztus nyolcadikát. Kérdezhetnék, int köze Nenad Crnojev&ćnek augusztus nyolcadikához? Semmi. A cár pravoszláv vallású volt, Kisasszony napja pedig katolikus ünnep. Illetve - es nagyon fontos! (amint azt Kandelac mondta) - bunyevác Ünnep.
321
Ez csakugyan okos politikushoz méltó beszéd volt. Aki nemcsak azt tudta, hogy a kalendárium szerint mikor van Kisasszony napja, hanem azt is, hogy mikor lesz a szavazás! A kormánypárt szövetségesei közé iktatta a fekete embert, de nem t őle várta a szavazatokat a szeptember tizenegyeciikére kiírt parlamenti választásokon. T őle, a fekete embert ől, legfeljebb annyit várt, nyugodjék továbbra is békében Tornyos jó földjében, és fel ne támadjon és f őleg ne avatkozzon be a folyó ügyekbe, mert elronthatja a számításokat. A bizottság legismerősebb tagja Blaško Rajáé. Bár csillagát a radikálisok letaszították a politika egér ől, ebbe a kérdésbe még beleszólt. Mit mondhatott? A fekete emberrel nem paktálhatott az anyaszentegyház miatt. A Kisasszony napi szavazatokat pedig a radikálisoktól óvta, haragudott is rájuk, nem felejtette el az 1925- ős választási kudarcot. Kijátszotta legrégibb ütőkártyáját: legyen az Ünnep augusztus 28-án, Magyarország bukásának napján. No, ehhez mit szólnak a kormánypártiak! Most mutatkozik meg, ki a nagyobb hazafi... Csakhogy a kormánypárt képvisel ői sem estek a fejük lágyára, bár azt még elnézték volna, hogy a plébános Magyarországot összetévesztette a monarchiával, de az ésszer űtlenséget nem: számítottak a magyar választók szavazataira! A kalendárium szerint augusztus huszonnyolcadika előbb van, mint szeptember tizenegyedike. Ami f őben járó hiba, mert az uszító kihívás voksokba kerülhet. Blaško Rajáénak már nem volt vesztenivalója. Javaslatát elvetették. A radikálisok mosolyogtak. Ezzel szemben Ivandeki ć mérnök indítványa elfogadhatónak bizonyult: augusztus negyedike bunyevác Ünnep is, szerb ünnep is, és mások sem haragszanak meg érte. Nenad Crnojevićnek nem kellett megfordulnia a sírjában: az utódok megegyeztek a hagyaték ügyében, békességesen elosztottak mindent, ami elosztható volt, bár akkor még nem tudták, ki hit csapott be, kijárt jól, és ki még jobban. Kés őbben tűnt csak ki, !hogy a jámbor pórnép járt legroszszabbul. Nem is örvendezett a cár hazatérésének ünnepén! A vita lezárult, de a szobrot nem augusztus negyedikén, hanem októberben avatták fel. A választásokon pedig a radikálisok gy őztek. Nekik segített a fekete ember. A VÁROSHÁZA NÉLKtIL NEHÉZ AZ ÁLLAMOT SZERETNI... A húszas évek végén és a harmincas évek kezdetén sokat írtak, beszéltek a nemzeti kérdésr ől. Január hatodika bábái parancsszóra akarták rászabni az országra a jugoszlávság formaruháját. A kommunista pártnak még nem volt határozott, a társadalom sajátságos szöv ődményeit figyelembe vevő, jó megoldásokat ígér ő nemzetiségi politikája. Az »osztály osztály ellen« szemlélet - importált, merev abroncsai szétpattantak a diktatúra csapásai alatt. Tágabb mederben, a nevezetes Spliti plénum után, a népfront-politika hullámain, a növekv ő fasiszta veszedelem árnyékában indul meg az eszmei tisztulás. A válság éveiben Szabadkán alkudozások, civakodások tárgya a nemzeti kérdés. A kufárkodás, eszmei zsibvásár látványos színjátéka zajlott: a válságból válságba bukdácsoló nagyszerb irányzat hol dobszóval, hol kötözködve, fenyegetőzve, de mindig az er őszak szoknyájába csimpaszkodva vigyázta hatalmi hadállásait, hol szövetkezve, hol szembefordulva a meghunyászkodott kisebbségi politikai csoportosulásokkal, és állandó harchan a kiábrándult, elkedvetlenedett horvát tömegek szavazataiért. Bár a diktatúra meztelen kardlapja oda Ütött legnagyobbat, ahol nevén nevezték az önkényt, azért néhány mellévágás jutott a nemzetiségeknek. A magyar polgárság lelkületében január hatodika érlelte meg igazán a kisebbségi életérzést, amelynek átforralt, felkavart, verg ődő gomolygásából jutott feszít őerő a munkásmozgalom gőzmozdonyába ás a fasizmus hengerébe.
322
A horvátoknak is nagyon meg kellett magyarázni, hogy ék tulajdonképpen kicsodák. A Književni Sever című irodalmi folyóirat köré csoportosult értelmiségiek er ős eszmei harcot indítottak a szinte kisebbségi magány ba zárkózó nemzeti kedvetlenség ellen. 1927-ben jelent meg Mtlivoje V. Knježević szerkesztlsében az O bunjevcima című tanulmánygyűjtemény. A szerz ők most már kevesebb elfogultsággal, nagyobb reálérzékkel, céltudatosabban nyúltak a szerb---bunyevác közeledés állandóan id őszerű problémájához. Ez a mozgalom dajkálta az internacionalista tulajdonságoktól gondosan megtisztított, faji pólyába bújtatott jugoszlávság eszményét. »Számunkra, integrálódott jugoszlávok számára (dr. Fedor Nikié: Bunjevcj i Srpska Vojvodina 1860) egészen mindegy, hogy a bunyevácok a szerbeket, vagy a horvátokat kedvelik jobban (!)‚ de abba nem tör ődhetünk bele, hogy egy törzset, szándékosan és irányzatosan, lebecsüljenek, .mell őzzenek, hogy ne ismerjék el multjának fényes lapjait, szabadságáért és fennmaradásáért vívott harcának nagyszer űségét.« Hasonló gondolatokat bontogat Iguman Stefan Ilki ć (Bunjev ći i madarizacija), sok gondolatébreszt ő megállapítást tartalmazó tanulmányában. Határozottan megkülönbözteti a magyarosítás és a magyarosodás fogalmait. »Magyar nemessé lenni - írja - Vonzó dolog volt. Sokan vágyakoztak a kiváltságokra. Ezt legegyszer űbben azzal érték el, hogy áldoztak a magyar nemzeti eszményeknek. Ami természetesen leggyakrabban saját nemzeti létük tagadását feltételezte.« (Bár ez nem lehetett teljesen kockázat nélküli áldozat, mart a polgárosodó város nemcsak zsörtöl ődött, hanem keményen ďel is lépett a nemesek ellen, bizonyítván, hogy a társadalmi rétegez ődés által megoszló er ők harcában régtől fogva felfedezhet ők a nemzeti sajátságok megóvására irányuló törekvések.) A Književni Sever értelmiségének, akárcsak az egész régi történetírásnak, 1848 megmagyarázása okozott legtöbb fejfájást. Sehogy sem értették: hogyan lehetséges az, hogy szembefordultak a szerbekkel, a horvátokkal, sőt öfelségével, az apostoli királlyal, ős a református Kossuthhoz csatlakoztak? A kérdés megfogalmazásával el őlegezték a várt választ. Amit tudatosan, vagy ösztönösen kapni óhajtottak, és ami megfelelt a közvetett, vagy közvetlen politikai céloknak, de az olvasó gyanúját nem oszlatta el. Az olvasó nem került közelebb a történelmi pillanat társadalmi tartalmának megértéséhez. Oktalanság volna feltételezni, hogy a földjéhez ragaszkodó és kifejezettelyben polgárosodó közösség a haladó célokat deklaráló polgári forradalomban els ősorban Kossuth felekezeti hovatatozására figyelt volna! IlkiĆ a negyvennyolcat nem tudta som kikerülni, som megmagyarázni. »A tárgyilagosság kedvéért el kell ismernünk - mondja -‚ hogy a bunyevácok magyarosodásáért a szerbek is hibásak.« Mert: »a vallás és a nemzet mégis két önálló fogalom.« rtend ő : a szerb klerikális politika túlzásai taszították ő ket a magyar forradalomban. »Példát vehetnének a magyaroktól javasolja Ilkić : Ők nemzeti vonatkozásban nem tesznek különbséget katolikusk és kálvinisták között,« Január hatodika el őestjén a múlt visszakér ődzésének konkrét politikai okai voltak. A királyi értelm ű jugoszlávság magjának kiszemelt bácskai horvátokat történelmileg fel kellett készíteni a szerepre. A nemzeti lélekmentés másik jellemz ő vonása, hogy a szerz ők szabályszerű en kikerülték a magyarosítás f őszerepl őjét: a népelnyomó, kizsákmányoló tulajdonságokkal áldott államot. Felmentették a föb űnöst. (Nyilván nem bizonyítékok hiányában. A bizonyítékok veszedelmesen hasonlítottak az ítélkező utód eljárására.) A b űnös felmentése után céltalan a tárgyalás: de folytatták, s eljutottak a legreakciósabb következtetéshez.. Az elnemzetlenítés okát az integrálódás f ő tényezőjében, a kultúrában keresték. »El kell vetniök - javasolta Ilki ć a bácskai horvátoknak - az idegen kultúrát, mert azzal törték járomba őket: a szerb ős a horvát kultúra gazdag tárházát kell feltárni el ő ttük; ami ott van, az övéké is. De ők ezt nem ismerik. Nem ismerik a kincset, amire büszkék lehetnek.« -:
323
A francia, az angol, az orosz kultúra (idegen kultúra) esetében mosolyognánk az eldobásra vonatkozó javaslaton. Az idegen kultúra akkor veszedelmes, ha a felmentett b űnös, az állam er őszakkal elnyomja a nemzeti kultúrát. Err ől már Szó sem lehetett. Az integrálódott kultúrák utólagos szétkönyvelése legalább annyira bonyodalmas, mint a vegyes házasságok felbontása a napi politika kívánalmai szerint. A Szabadkán kipróbált korai jugoszlávság eszményének legkonzervatívabb vetülete ez. Az indítékok maradiságának s egyben a szemlélet ellentmondásosságának jó példája, az elszigetel ődés eszményítése. Az elszigetel ődés régen Jó dolog volt: meg őrizte a törzs nemzeti sajátosságait. És 128-han? Nem jó. Akadályozza a híd-szerep vállalását. Az elszigetel ődés helyébe lépjen az integrálódás? Igen, ne nem akármilyen. Ne Zágráb felé. A híd miatt. Akkor inkább maradjon a hagyomány őrző életforma... A fejtegetések fonala anynyira összegubancolódott, hogy vissza lkellett térni oda, ahonnan az ügy kezdődött, a legközönségesebb pragmatizmushoz. Ami régen jó volt, most nem jó, az elszigetel ődés konzervál, megállítja a fejl ődést, de ez nem baj, mert jönnie kell valakinek, hogy kiemelje áldatlan állapotából a népet, s ez a valaki más nem is lehet, mint őfelsége a király és az általa képviselt érdekeltségek. Mert ugye a horvátok csak azért konzerválódtak bele a paraszti életfor mába, hogy most könyörületb ől kiemeltessenek onnan és nemes célok irányában eszköz gyanánt felhasználtassanak. Az ám, de a közeg ellenáll. Nem lelkesedik a szerepért. Ez sem baj, mert »id ő kell ahhoz, hogy a bunyevácok beleszokjanak a politikába« - állapítja meg Lazar ČurČiĆ a Karakter i mentalitet Bur&jevaea című tanulmányában. De nem az Ő kis helyi, városháza körüli politikájukra gondol, sőt még a közelmúltban divatozó bunyevác politikát (Rajié-féle klerikalizmust) is a pokol tornácára kárhoztatja, amelynek elvétve még mindig akadnak követ ői. »Az államnak nagy kára van abból - folytatja - ha az össznépi politika helyett, helyi politikát Csinálnak.« A zsákot most már el lehet dobni. Kibújt belőle a szög. Ne sóvárogjatok, emberek, a városháza körül, hagyjátok békében azokat, akik befészkelték magukat, ne epekedjetek demokratikusabb, decentralizáltabb, nagyobb helyi önkormányzatot adó államforma után, inkább lelkesedjetek az össznépi érdekekért, ahogyan azt kés őbb őfelsége mondan fogja... Csakhogy a bunyevác embereket se régen, se most nem lehetett leszoktatni a városi politikáról. Erre nagyon érzékenyek voltak. Azzal sem tör ődtek, ha a divatos centrumokban betokosodott lokálpatriotáknak, vagy a provincializinus mérgétől fert őzött köldökbámuló, vakalapos atyafiaknak tartották Őket. Először a városi politika, azután a fennkölt eszmények. Meg a lelkesedés. És hiába mondogatták a Književni Sever írói, hogy jönnie kell valakinek, aki felemeli a népet, mert a bunyevác földm űvelő ember törekvése - ČurČiĆ szerint - nem jutnak túl a birtok mezsgyéjén, a magasztosabl eszmények iránti fogékonysága hiányos. Ők azt a valakit nem várták. Soh nem volt Jó, ha egy nemzet törekvéseik a másik nemzet tképviselõi akartál megmagyarázni. A bunyevác nép már akkor nem volt egészen földm űvel nép, ami pedig a politikát illeti, hát arra sem kellett tanítani ... attól politikától a nép java undorodott egy kicsit, sehogy sem tudta elképzelni hogyan kell szeretni az államot - a városháza nélkül.
A TÖRTÉNELEM FÖLÉNYE PUBLIKUMA Amíg az egyik fazékban a lélekmentés politikáját f őzték, a másikbai a kisebbségi sors kásáját keverték. Az el őbbit hangosan, szerény óvatosság gal, a néptől is illő távolságban. A kisebbségi fazék közelében f őként azoka látjuk, akik majd 1941 nyarán felsorakoznak Horthy Miklós fogadására Akkorára elillan fejük fölül az önsajnáltatás glóriája. Hivatalokban kama tozik a »szenvedések« emléke.
324
Jelképesen a moravicai kúriából irányított Magyar Párt mérsékelt programmal lép a közélet küzd őterére. Célja, terve, mindene maradi. S akiknek ez megfelelne, azok sem tartanak össze. Minden réteg, csoportosulás saját érdekeit tartja »legkisebbségibbnek«. A szabadkai Napló 1925-ben keserűen állapítja meg: »az országos választások els ő eredménye az, hogy a magyarság nem jutott parlamenti képviselethez«. Furcsa eszmékre épült ez az Országos Magyar Párt. A választások el őtt egyik tekintélyes vezet ője kijelentette: »Ha szalmabábot állítanak jelöltnek, a magyarságnak a szalmabábokra is le kell szavaznia.« És mert a magyarság nem szavazott szalmabábokra, a párt módosította taktikáját. Ténylegesen az volt, aminek a szegényparasztok és a munkások tartották: az urak pártja. Mivel azonban az úriságból megélni nem lehetett, a legfontosabb cél, néhány mandátum elérése érdekében a húszas évek végén a kisgazdákra, kisiparosokra, kiskeresked őkre támaszkodik, kisembereknek csinál programot; s a jó befektetés egyszerre három mandátumot kamatozik. A három közül az egyik parlamenti vihar tárgya; a radikálisok azzal vádolták a képvisel ő t, hogy nem beszéli az államnyelvet, és egyben a kormányt is megtámadták, mert elt űrte, hegy némely községházán magyarul is beszélnek. A mandátumot szabályos nyelvvizsga után hitelesítették, a kormány pedig bebizonyította, hogy a magyarok egyel őre nem nyomják el a szerbeket. A kisebbségi politika saját vágányán haladt a válságba. Amikor január hatodika lesújtott az országra, a magyar párt azt csinálta, amit a többi polgári párt. Ellenkezés nélkül tudomásul vette, hogy őfelsége nem tartja cé]drányosnak, hogy az országban »felekezeti és törzsi alapon szervezett politikai pártok« m űködjenek. A ‚polgári pártok jámborul tűrték a kemény kéz hatalmát, amely az Obznana után immár másodszor sújtott a demokráciára, ha egyáltalán volt olyasmi Sándor király országában. Szabadkára szomorú napok virradtak. Szomorú és csendes esztend ők. A városháza negyedik emeleti részlege folytonosan üzemelt. 1932. május elsejére hatalmas feliratok kiabálták a középületeken: »Munkát, kenyeret!« A jelszónak kisebbségi vonatkozásban is fontos szerepe volt. A gazdasági válság zsibadtságából társadalmilag, eszmeileg ás politikailag differenciálódott erők törtek fel: az értelmiséget megosztotta a kenyérgond, kiéleződtek a nemzedéki ellentétek; a kenyérgondra kevésbé panaszkodó, tehetősebb polgárság átesoportosult; a szalmabábú-ideológia harcosai elindultak a majd kés őbben megalakult titkos irredenta társaságon át a fasizmus felé, a fasiszta veszedelmet Idejében megszimatoló szabadelv ű polgárság pedig öregesen belejátszotta magát a »történelem fölényes publikumának« a szerepébe, hogy a szociális feszültségek hasadékaiból el őbújó kérdésekben ne kelljen állást foglalnia. A zsenge, s a nemzeti ellentétek bonyodalmaiba keveredett fiatal magyar értelmiség érdekl ődésének középpontjában másmilyen, mélyebb, szövevényesebb kisebbségi kérdés áll, mint amilyent a szalmabábúsok 'költöttek, vagy amilyenről a »történelem fölényes publikuma« csevegett. Indulatosan, ellentétes eszmei hatásoktól szédülten, de feszül ő akarásokkal ver ődnek össze, hogy kés őbb a tagadás viharos mez őin túl szétosztódjanak jó, vagy rossz célok felé, vagy a sehova se vezet ő utakon. A Napló körül megállapodott tollak sajátságos módon törték meg a ianuár hatodika csendjét. Havas Károly a jugoszláv költ ők budapesti vendégszereplése kapcsán fásultan s mégis reménykedve sóhajtja a »becsületes Újság« hasábjaira: »hídépítés kezd ődött!«. Hozzáteszi: még nem politikai, csak szellemi hídverés, de »a jugoszláviai magyarság segít ő akar lenni ebben« mondja a Napló jelez cikkírója, majd valami furcsa decentralizált, politikamentes. szepl őtlenül tiszta, valószínűleg csak az álmok országában megvalósítható kisebbségi önszervezést próbál rásózni az olvasóra. Olyan szervezetet, amelyben (politikamentesen!) »gondolni kell a munkásifjúsággal, t ő-
325
rődnj kell a parasztifjúsággal«, de nem akárhogyan, hanem olyasféleképpen, ahogy a Književni Sever egyes Írói akarták megtanítani a bunyevácokat a politikára, Vagyis »meg kell őket fogni, nehogy Új és széls őséges irányzatok felé sodródjanak az Új id őknek még meg nem értett sok minden akarasától.« A szabadelv ű polgárság végelgyengülésében mást nem kínálhatott, mint amit erejének teljében ajánlott: tiszta, ivartalanított Szép eszményt. Mit lehetett ezzel kezdeni a válaszútnál? Nem mutatott se jobbra, se balra, se előre, se hátra. Az ember legfeljebb lecsücsülhetett az árokpartra várni a nagy bizonytalanságot. A fiatalok (a világválság éveiben beérett nemzedék) a Híd körül csatáztak. A fiatal Híd, sokféle eszmeáramlat örvényében, az ily nagy munkához szükséges eszközök híján, önmarcangoló munkával verte le els ő pilléreit. Azonban az ellentmondásos akarások és nagy indulatok lobogásában megmegcsillant a kibontakozás, a letisztulás ígérete. A fiatal Híd tarka, sokféle, sokfelé tekintget ő világnézeti ötvözet: a nyugtalanságtól hajszolva sodródott a vélt és valószer ű megoldások felé. A kisebbségi önszervezés gondolatát (nemzetté válásnak szokták mondani) ők tömködték túl tartalommal, olyannyira, hogy a formát is szétfeszítették. Látták, hogy az öncélú, árvalányhajas kulturális szervezkedés meg a szavazatgyűjtő politizálgatás pontosan annyit ér, mint a Napló ajánlotta politikátlan, türelmes önkonzerválódás, s ezt mindenféleképpen túl akarták haladni, túl kellett haladniok. Sivár kilátások, távlattalanság, feltorlódott gondok súlya alatt vetették fel - például - a nemzetiségi jelleg ű gazdasági szervezkedés gondolatát. Tóth Bagi István nemcsak kisebbségi kereskedelmi, földm űves- és hitelszövetkezeteket javasol, hanem kisebbségi társadalombiztosító intézetet is. A nemzetté válás eszményét az a nemzedék sokkal átfogóbban, árnyaltabban, részletesebben bontotta ki, mint a gondolat másodvirágzásának ápolói, akik leginkább a fogyasztás szférájában akarnak nemzetet csinálni bel őlünk. Az a nemzedék nemcsak a nemzetiségi megkülönböztetés hátrányaival (megkülönböztetés, mint jogilag intézményesített alárendeltség) nézett szembe, hanem az egész rendszer lényegével. A társadalmi kizsákmányolás teljességével. Semmit sem ígér ő , távlattalan közállapotokkal. Megváltozik a rendszer, vagy beletör ődni! Ez a válaszút kérd őjele. S akik nem akartak beletörő dni, azokat nem tévesztette meg a zászlóváltás sem. De más lázadni a kisebbségi sors ellen - általában - és más Csak a saját nemzeti kisebbségi sorsunk megszüntetéséért küzdeni. A BELETÖRŐDÉS ELLEN A beletörődés irányzata alaposabb figyelmet érdemel. Ez tárja fel legárnyaltabban az alárendeltség tudatával és érzületeivel terhelt kisebbségi lélek rezdüléseit. A fiatal Híd egyes írói az érvényesülés, vagyis a társadalmi elhelyezkedés lehet ő ségeinek leltárkönyvébe eleve beírták a szinte örök érvényűnek min ő sített mínuszokat, amelyek mennyiségileg is kifejezték a kisebbségnek a többségi nemzettel szembeni hátrányát. Egyik legjellegzetesebb példája ennek Kende Ferencnek 1934 szeptemberében megjelent Hova? Merre? című cikke, amelyben - miután elmondja, hogy kisebbségi fiatalnak mennyivel van többre szüksége az érvényesüléshez, mint a többségi nemzethez tartozónak - a beletör ődés alternatíváján kívül más lehet őséget említeni se kíván. »Emelkedett lélek - írja -‚ erősebb test, több tudás, nagyobb munkabírás - ez a jelszó.« Kende Ferenc gondolatmenetét Tóth Bagi István fejleszti tovább a Híd 1934 novemberi számában olvasható Értelmi vagy ipari pálya? című cikkében. Kibontja a kisebbségi kérdésnek azokat a vonatkozásait, amelyek iránt a többségi nemzet sem lehet közömbös. A munkamegosztás a fejl ődés fokmérője és a társadalmi törvényszer űség: nem lehet ellene büntetlenül vétkezni. Minél nagyobb társadalmi rétegek, nemzetiségi, törzsi, faji közösségek el őtt szűkül le a pályaválasztás területe, annál több tehetség és er ő
326
kallódik el, megy veszend őbe. Tóth Bagi István az ipart ajánlja a vajdasági magyar fiataloknak, mert ott »küszöbölhet ő ki legjobban a kisebbségi állapotból származó hátrány.« Anti Kende Ferenonél plusz (többet kell adnod), Tóth Bagi Istvánnál mínusz (kevesebb ől választhatsz). A plusz ás mínusz mennyiségileg semlegesíti egymást; min őségileg nem: a pluszt valaki elviszi (elidegeníti), a mínuszból nem lesz semmi. Kende Ferenc a türelmes (fogvicsorgató) járomváilalást ajánlja tágabb érvényesülési területen, Tóth Bagi István az összekuporodást. A kizsákmányolás tényén egyik nézet sem változtat; mindkett ő az elviselésre összpontosítja a figyelmet: mégis egyik a haladás, másik a lemaradás ígéretét tartalmazza. Bárgyúság volna a fiatal Híd íróinak nézeteit mostani mércékkel méricskélni: szembeállítani az egyiket a másikkal, vagy holmi utólagos igazságot osztogatni (még szokás) az id ő távlatában összezsugorodott kockázat tudatában. A bizonyosnak látszó tévedések kérd őjelezésére pusztán az irányzatok jellegzetességei kényszerítenek. Az ellentétes szempontok beletartoztak a szellemi kavargás összképébe. Az iparról mondott megállapítások például annyira leegyszer űsítettek, elvonatkoztatottak, hogy ma már legfeljebb mosolyogni lehet rajtuk: mell őzik a környezet hasznosítható er őforrásainak felbecsülését, az ipar fejl ődésének irányáról, helyi vonatkozásairól szó sem esik. (Ezek áttekintése már akkor is devalválta volna bizonyos következtetések hitelét, mert a fejl ődő és fejl ődésében fokozatosan szakosodó ipar nagyobb értelmi felkésziiltséget igényelt, mint a »hivatal«, ami egyben specializáltabb, tehát a kisebbségektől még távolabb es ő iskolát feltételezett! Az általános szakképzettség színvonalán felüli érvényesülés az iparban nem lehetett sem könnyebb, sem kedvez őbb, mint a tisztvisel ői pályán. Ezért értelmetlen a választás lehet őségeinek szűkítése. A kései olvasó gyakran nem tudja pontosan megállapítni, hogy a szerz ők iparról beszélnek-e Vagy kisiparról. Az utóbbi látszik valószín űbbnek. Csakhogy ezzel a választás területe még jobban összezsugorodik. A fiatal Híd íróival nem kell vitatkozni. Általuk egy kor tárul elénk. A kor, amelyben »körülöttünk rettenetes káosz uralkodik. Új elvek, új irányzatok. Kommunista törekvések csírái ütik fel fejüket világszerte, ellene a nemzetiszocializmus és fasiszta irányzatok hatalmas lendülete söpör végig. Nacionalista és internacionalista er ők birkóznak meg egymással az egyik oldalon, antiszemita és filoszemita érvek küzdenek a másik oldalon, közben pedig fegyverkezés és fegyverkezés minden oldalon. A ma bizonytalan, a holnap még bizonytalanabb.« (Jancsuskó Gábor: Új élet a mai társadalom-
ban. 1936. április.) A nagy probléma, ami bizonyos vonatkozásokban ma sem id őszerűtlen. S mindez árnyaltabban, sokrét űbben, teljesebben jön fel a múltból, a fiatal Híd lapjain. mint a kor sok más írott, vagy nyomtatott dokumentumából. A fiatal Hidat gyakran szembeállítják az »id ősebbel«. Az id ősebb Híd hangja tisztultabb, mélyebb, célirányosabb, cselekvésre buzdítóbb, a kérlelhetetlenül bekövetkez ő összecsapásra készül. A fiatal Hídban együtt forr minden, együtt vannak az egymásnak feszült akarások, minden gyökér összefut benne, hogy meger ősödjék a törzs, a törzsek sorsa pedig - az ágak újbóli szétválása. Az utak elágaztak. A kisebbségi sors abroncsának kérdésében választani kellett. Szétfeszíteni, vagy beletör ődni? Megállni az önszervezés kétes eszményeinél, vagy elindulni az állami szuverenitás ellen, a társadalmi rend megdöntésére? Európa a háború szakadéka felé sodródott! Az abroncsot kívülr ől a legsötétebb reakció rozsdája rágta. Mi a jobb? A fiatal Híd értelmisége »beletör ődőkre« ás »feszeget őkre» oszlott. Beletörődés? A rossz sors jámbor t űrése nem emberi sajátosság! A beletör ődés álarca mögött aggodalom, képmutatás, várakozás. Ez maradt az abroncson belül. A szétfeszítésre szervez ődők egymással szemben álló, egymás ellen küzdő , eszmeileg polarizálódott, s csak a legközvetlenebb látszatcél miatt, látszólag összever ődött er őkböl álltak. Akkor még nem lehetett látni, ki merre
327
indul, s ki hol áll meg. A harmincas évek derekán és kés őbb - a népfrontpolitika er ősödésével -‚ a Népkörben, megtéveszt ően hasonlókat mondott a majdani Sárga Ház megkínzottja és a Bocskai-ruha várományosa. A lázadás ellentétes célokat, szándékokat tartalmazott. A kisebbségi sors (társadalmi kizsákmányolás nemzeti formaruhában) megszüntetésének és a kisebbségi sors (a formaruha változik, a lényeg marad) felcserélésének szándékát. A tagadás arcvonalán - látszólag együtt voltak. A látszat összetéveszthet ő a valósággal. »A szociális érdek ugyanis egyúttal kisebbségi érdek is, ami természetes, a kisebbségi érdek pedig nem lehet antiszociális« - írta Csepella József a Híd 1935. januári számában. Pedig hát, mint kés őbb látni fogjuk, a legkonkrétabb politikai cselekvések mezején nem volt egészen ennyire egyszer ű a dolog. Megszüntetni a kisebbségi állapotot, vagy kimászni bel őle, más (kisebbség) fölé emelkedni, küls ő segédlettel? Ez kett ő ! Nagy az eltérés. Banálisan egyszerű, de korántsem ártalmatlan ellentmondás. Azóta sok minden tisztázódott, tudjuk, ki merre sodródott, mib ől mi lett, de a kisebbségi kérdés körül támadt zűrzavar nem oszlott el: a félreértések reprodukálódnak. Az 1920. április 19-én kitört szabadkai felkelés például »kimaradt a történelemből«, mert a burzsoá törvényszék - a kormány bel- és külpolitikai érdekeinek megfelel ően - irredenta jelleg űnek nyilvánította (mi több: akarta!) a vasutasok országos sztrájkjából (a katonai mozgósítási parancs megtagadása után) fellángolt mozgalmat. A burzsoázia hazudott az országnak. És a világnak. Ez érthet ő. De az már kevésbé, hogy történészeink, ideológusaink, politikusaink közül sokan miért ű hazugságot hitték el! Az események emlékének alsikkasztóit nehezebb leleplezni, mint az osztálybíróság átlátszó célzatosságát, a polgári történészek banális ferdítéseit és (az eseményekben nagy szerepet játszó) Živko Topalovi ć árulását. Szabadka történelmének e tisztázatlanpillanata els ősorban a nemzeti türelmetlenség leplezett szítására ad módot: a politikai reakció érdekeit szolgálja. A kommunisták novemberi perét két évtizeden át elzárta a nyilvánosság elől a negyedik plénum el őtti titokzatosság. A Glíd Nándor gyönyör ű szobrának leleplezésére összegy űlt fiatalok inkább sejtették, mint tudták, mit ünnepelnek... A Mayer Ottmár személye lkõrüli ködösítésnek nemzetiségi indítékai voltak. Az alkalomszer űen terjesztett mendemondák közül legjellemzőbb a következő : Dr. Tarda Károly tárgyalásvezet ő hadbíró megkérdezte: magyar ember létére, hogyan keveredett kommunisták közé, mire ő azt válaszolta, hogy a királyi Jugoszláviában magyarnak lenni, vagy munkásnak lenni, egyet jelentett. Elhangzottak a szavak, vagy nem? Lényegtelen. Terjesztették. Mondták. A tényeket nem terjesztették. Elzárták. Célzatosság nélkül? Jó lenne hinni. Mert ha Mayer Ottmár (a JKP körzeti bizottságának politikai titkára) ezt mondta, akkor ő nem tett különbséget Deák Leó (magyar) és Lazar Bašić (munkás), vagy Reöck Andor (földbirtokos) és Heged űs Ferenc (munkás) között. Számára a kisebbségi sors megszüntetése és felcserélése egyet jelentett! A további lehetséges célzatosságokat, következtetéseket az olvasó képzeletére lehetne bízni, ha Mayer Ottmár csakugyan ezt mondta volna. [Lukács Gyula, a M. kir. honvéd vezérkar f őnökének bírósága mint rögtönítélő bíróság két napig tartó zárt tárgyalásának egyik vádlottja mondta e sorok írójának: Az unatkozást mímel ő Tarda hadbíró gúnyos megjegyzéseinek egyikét Mayer Ottmárnak szánta: »Idehallgason, Ottmár, ennek a pernek nem volt egy fél órája, amelyben a maga nevét legalább kétszer ne említették volna! Mit keresett maga ebben a társaságban? És egyáltalán miféle ember maga? A vádlott, aki szó szerint megszállóknak nevezte bírált, életútjáról kezdett beszélni Amikor közölte, hogy magyar ember, a megszállók szó hallatára felb őszült hadbíró ráordított: »Hallgasson! Megtiltom magának, hogy magyar embernek nevezze magát! Maga nem magyar. Zsidóbérenc és hazaáruló!« Lukács Gyula közlésének lényegét meger ősítették az újságírók. A pernek ez a mozzanata (sok hasonlóval) természetesen nem ...
328
került jegyz őkönyvbe. Az újságírók sem jegyezhettek. Kovácsevics Milos detektívfőnök a tárgyalóterem bejáratánál elszedte t őlük a ceruzát.] Jutott valami az utókornak a kisebbségi kérdés körül támadt eszmei zűrzavaitól! A TISZTULAS FELÉ
A fiatal Híd körül a harmincas évek közepén az állapot felcserélésére irányuló törekvések még nem nyilvánulhattak meg leplezetlenül. Legtöbben belülről akarták megjavítani, megszervezni a kisebbségi társadalmat. Kende Ferenc 1934 szeptemberében meghirdetett tétlenségi, türelmi receptjét nem váltották be a történelem patikájában. »A nagy nemzetek testébe ékelt nemzeti kisebbségeknek a társadalmi és gazdasági mozgalomban nem lehet ilyen értelemben haroot vivő vezető szerepük. Ezért, ha általános nagy eszmei vagy gazdasági harcokban a 'kisebbség részt vesz, csak alárendelt szerepe lesz és elenyészik anélkül, hogy a kisebbség természetes hátrányán bármit is segítene.« A kisebbség - folytatódik a gondolatmenet - »saját erejére van utalva. Nem tudnia , hanem jól kell tudnia. Nem dolgoznia, hanem többet kell dolgoznia (1). Fizikai és lelki er őre van szüksége, hogy az életben a versenyt mindenkivel fölvehesse. Aki idegen országban járt, tapasztalhatta, hogy a bevándorlók olcsóbban, jobban ős többet dolgoznak. Ha ezt a többletet nem vállalják, menthetetlenül elpusztulnak.« ». . . a lkisebbségi ifjú a nagy eszméknek és világáramlatoknak csak jó ismer ője lehet, de nem aktív harcosa. Ez a szemlélet szigetel ődött el leghamarabb. Az abroncson belül. Nem ígéret semmit. A másik irányzat, a túl sok ígéret terhével, elcsépelt ötletek kazlában kallódott el. -A nemzetiségi szakosítás megvalósíthatatlan, bár példákkal bizonyítható: a múltban bizonyos foglalkozások etnikai közösségek jellegzetességévé váltak. Csakhogy Marja Theresiopolis városában az iparosok nem azért voltak németek, mert német dalt dalolt a dajka felettük, hanem azért, mert mint iparosok települtek ide német földr ől. A ruténekből sem a kisebbségi sors csinált jó tutajosokat, hanem a megélhetés adottsága. A társadalmi fejlődés, a két háború között már eltemette a »drótostót« ős a »tollaszsidó4c elméleteket. A »szakosodás«, legfeljebb az elnyomás fokát jelző kényszerhelyzet. A »nemzeti szakmák« alapötletéből sarjadt javaslatok (Tóth Bagi István 1935 novemberében megjelent vtitacikkében: »Gazdasági szervezkedést kell kezdeni. Hitel-, termelési ás eladási szövetkezetek létesítendők, azonkívül egészségügyi szövetkezet. Nem szabad elfelejtkezni a néposztályról sem.«) mind elhamvadtak a valóságban. A fiatal Híd munkatársai, az útkeresés buzgalmában, a nemzetiségi önszer vezés lehetőségeinek egész rendszerét vázolták fel. Eljutottak a mesterséges bezárkózás legtökéletesebb formáihoz. Csepella József már 1934 decemberében, eszményesíti a lokálpatriotizmust, amely »a hazaszeretet egy részének rápazarlása arra a helyre, városra, falura, ahol születtünk«, és mint ilyen, »nemcsak kisvárosi tulajdonság«, ás f őleg, nemcsak »a fatornyos haza bűvöletét, vonzását tartalmazó« fogalom, hanem »a lkotó adottság«. »A kultúra csak ezen az alapon szervezhet ő meg« - mondja a szerző 1934-ben, és kés őbb már a kultúra felvirágzásán túl, a fatornyos haza bűvöletétől várja az egyéb »szunnyadó er ők fölbuzdulását«, s nem utolsósorban »a helyt önkormányzat fölépítését«. »Kisebbségi 'közéletünk lüktetésének els ő ős legfontosabb színt ere a község. A kö zs ég életének Irányítása többet jelent, mint az államhatalom általános rendelkezéseire gyakorolt hatás.« Mit lehet csinálni a községpolitikában? »Két szempont: szociális ás kisebbségi - érvény es ülhet.« A község keretei közé zsugorított »öntudatos, épít ő kisebbségi öntudat« egyik legels ő követelménye leszoktatni az izmusok b űvkörébe keveredett emibereket a politizálásról és közhivataloleba nem kell más vidékr ől származót jelölni, mert az idegenb ől származó tisztviselő »nem áll kellő erkölcsi ellenőrzés alatt. ..«
329
Ezzel befejez ődik »az alkotó lokalizmus» épülete: a község végérvényesen az idegenek elleni védekezés, a nemzetiségi önvédelem eszköze. Hogy ebben a zárt konzervdobozban minden mozgás lesz űkülne, és hogy az önvédelmi bezárkózás gátolná a közösség fejl ődését, arról felesleges beszélni. Az »alkotó lokalizmus» volt az úgynevezett »kisebbségi világnézet« legszélsőségesebb képz ődménye. A polgári forradalom el őkészítésének szellemóriásai ültették el a magját: Voltaire a hazaszeretetet a térre vonatkoztatja; a patriotizmus magja a szül őföldhöz való ragaszkodás; Rousseau a kis államot eszményíti, mert a nagy államban »az egyén nem folyhat be a közösség sorsának irányításába«. Rosszul járt azonban, aki félreértette ezeket a gondolatokat, mert a forradalom ökle a haza és a. nép nevében kíméletlenül lesújtott. Az eszme túlélte Napóleont is: a nagy hazában is a legsz űkebb közösségekben kerülnek az emberek legközelebb az államhoz! A lokalizmus alkotó adottság lehet, ha lehető vé teszi, hogy »az emberek belefolyjanak a közösség sorsába.« Az alkotó adottság ellenkez ője: az emberek ne folyjanak bele a közösség sorsába, őrizzék sajátosságaikat. A »kisehbségi abroncs» fölött betet őződött egy furcsa ideológia, amit majd 1941 tavaszán szinte minden változtatás nélkül átvesznek a megszállók. »Különleges adottságunk a kisebbségi világnézetet parancsolta ránk - írta 1935 novemberében dr. Sehwarczer Gyula. A kisebbségi sors vállalása az osztályellentéteket tökéletesen kizárja, s minden ilyen tagozódás oszátlykülönbség nélkül létünkben támad fel.» Az abroncson belül rekedt differenciálódó eszmei er ők szédülten visszatámolyogtak a régebben hevesen támadott szabadelv ű polgárságnak, a fasizmus viharfelhőit aggodalmasan szemlél ő lojalitásához: a nemzeti önszervezés merész terveit dédelget ő eszményekben végeredményben csak annyi csíraképes mag maradt, mint Havas Károly megpolitikátlanított, minden társadalmi réteget összeboronáló vágyálmában. Bebizonyosodott: a kisebbségi sors abronesában a kisebbségi kérdés - megoldhatatlan. Minden népellenes rezsim. meghúzta a válaszvonalat az államalkotó nemzet és a kisebbség között: a több nemzetiség ű közösség véredényeibe beleoltotta a gy űlölködés mérgét. Szabadka a legjellegzetesehb több nemzetiség ű közösségek közé tartozik: itt mindig volt kisebbségi kérdés, de soha semmiféle hatalmi jótékonysággal, jogajándékozással, engedékenységgel »elintézni« nem lehetett A kisebbségi lélek fertő zött. Rejtett zugaiban a visszavágás parazsai izzanak. A revans bacilusaitól fert őzött: fordulattól várja a javulást. Elnyomottból elnyomó akar lenni: az elnyomás ténye marad. Patológikus tünet. A kisebbségi lélek önmagától megtisztulni képtelen: maga a betegség. Szófogadásra kényszeríthet ő ; gyógyulást ráparancsolni nem lehet. Betegségétő l az egész társadalom beteg: az egész társadalomnak kell erkölcsileg megtisztulnia. Erre az erkölcsileg er ős társadalmak alkalmasak. Hogy a gyógyulás folyamatában mi a kisebbség feladata, arról a fiatal Hídban okos, elő remutató (ma is id őszerű ) gondolatok olvashatók. Fehér Vince a valószer űség járhatónak ígérkez ő útját egyengette, a látóhatárt sztíkítő romantikus hiedelmeket irtotta. 1934 novemberében írta: »tekintetbe kell venni azt, hogy Bácska—Bánát a régi impérium alatt is csak félgyarmati terület volt, ahonnan ősterményeket, egyes iparágak számára nyersanyagot hurcoltak Pest, Bécs kultúrkörzetébe. De már kevésbé hozták mozgásba a friss vidéki emberi lélek-nyerser őt kulturális értéktermelésben.« »Keserű múltú jobbágyvidék ez, kulturálisan is jóbbágysorssal a múlt Századok magyar életében.« (A különböz ő társadalmi rétegek lokális irodalmunkban. HID, 1934. december.) A nehéz kisebbségi állapotokat az impériumváltozással magyarázni nem lehet, mert »a világháborút megelőző idők gyors tőkés fejl ődése tette még önállótlanabbá vidékünket». Az impériumváltozás el őtt itt csak a szerb kisebbségnek volt kultúrateremtő ereje, a magyarság más vidékek szellemi gyarmata: a poros-boros vidéki féliglétezésben elsorvadtak az ígéretei, hivatalnokokodó középosztálya nem vajdasági származású gyökértelen, a népesség zöme »láncföldhöz, 330
néhány kapa sz őlőhöz, kis budárházhoz láncolt, kispolgár módra él ő félig zsellér, vagy földért sóvárgó proletár«. »Az emigráns intellektüelek felfeszegették a közönyt«, de csak a kultúra emésztéséhez nem szokott gyomrot kavarták fel... Fejtegetése után az olvasóra marad a kérdés: mit hozhat akkor az impériumváltozás? Akár gazdasági vonatkozásban, akár a kultúra területén? Fehér Vince nem tette fel a kérdést: a választ mondta el 1935 nyarán jelent meg Wambach László A jugoszláviai magyar ifjúság problémái cím ű tanulmánya. »Én hiszem - Írja - és higgye mindenki, ha akarjuk, együttm űködéssel meg tudjuk oldani saját problémáinkat. Szeresse mindenki a saját kultúráját, de tisztelje és becsülje meg a másik nép kultúráját és tanuljon bel őle. Nekünk, kisbbségnek és talán els ősorban
a most felnövekv ő generációnak volna a feladata, hogy a két nép közeledésének úttörői legyünk. A faji és gazdasági falakat, amelyek talán mesterséges falak, a szeretet ás megértés fegyverével lebontani. Másnyelv ű embertársainkkal karöltve azon dolgozni, hogy ne legyen éhes ember ezen a terinékeny földön. És talán meg fogjuk érni, hogy békés munka és együttm ű ködés fog honolni szociális és kulturális tereken. Ennek az együttm űködésnek iskolapéldája is van: Svájc.« A tanulmány megjelenésének id őpontja július... Ez év jú1iusábai (tizedikén és tizenegyedikén) Siplitben ülést tartott a JKP Központi Bizottsága, amelyen Blagoje Parovi ćnak a népfrontpolitika alapjait lerakó vitaindítója után a 'párt vezet ősége először foglalt el egységes és jó álláspontot a nemzeti kérdésben. A nemzeti kérdésben általában; a kisebbségi kérdés körül még sok bonyodalom lesz! A spliti plénum véglegesen elvetete a diktatúra alatt sok kárt okozó »osztály osztály ellen« - ideológiát, meg hirdette a nép és a munkásosztály közös arcvonalát, mert, »nemcsak a munkásosztály harcol a t őkések uralma ellen, hanem a szerb, a horvát, a szlovén nép és a nemzeti kisebbségek Is.» Az V. országos értekezlet - közvetlenül a háború el őtt - rámutatott a nemzeti kérdés és a kisebbségi kérdés közötti árnyalati eltérésekre. »Folytatni a harcot - mondja a határozat - Jugoszlávia minden népének teljes nemzeti egyenjogúságáért ás a nemzeti kisebbségek jogaiért. . .» A folytatásból világosan kiderül a megkülön łböztetés oka: »... ugyanakkor karcolni kell a fasizmus külföldr ől irányított romboló aknamunkája ellén, amely - kihasználva a nemzetiségileg elnyomott töme gek hangulatát - hódító céljainak elérése érdekében Jugoszlávia feldarabolására készül.« (Pregled istorije Saveza komuriista. Jugoslavije. 196. oldal.) A kisebbségi kérdés a háború el őestjén bonyolultabb, mint a nemzeti egyenjogúság problémája: a göbbelsi propaganda gépezete évek óta m űködött, Horthyék titkos csatornákon szállították az irredentizmus mákonyát. A vészterhes napok el őrevetették a közelg ő megpróbáltatások baljós árnyékát... Akkor már a fiatal Híd, belegabalyodva az eszmeáramlatok útveszt őibe, szétrobbant: átadta helyét az id ősebbnek. Az id ősebb Híd másképpen nyúlt a kérdéshez: tisztultabban, politikailag határozottabban. A harmincas évek végén szembeszáll ,az ötödik hadoszlopos kalandorokkal ás a kisebbségi magyarságra nézve végzetessé válható elvekkel. Ezek az elvek - Írja a folyóírat Figyelő rovata 1936 júniusában - a gyakorlatban a kisebbség megsemmisítésével volnának egyértelm űek, amiből további következtetésként levonhatjuk, hogy a kisebbségek fönnmaradását kizárólag a demokratikus tár-
sadalmi irányzatok biztosítják. Az »idősebb« Híd kisebbségi nemzetr ől Ír. Kisebbségi nemzetr ől, a szó kulturális értelmében. »Arról van szó, hogy éppen mert kisebbség vagyunk, kultúránk kialakítására és a meglev ő, de omladozó kultúrronijaink megmentésére magunk biztosítsuk a kultúrfejl ődés alapjait. Mert a kisebbségi nemzet, ha nem tudja megfelel ően kifejleszteni Új kultúráját és csak a régi romokon kesergi el sirámait, menthetelenül elpusztul.» És (milyen id őszerű megállapítás!) »nem elég az, hogy lesz egy szellemi élcsapat, amelyik a maga elgondolásában építi kultúráját, ha nem le;z kisebbségi nemzet, amelyik azt fel is tudja használni.« (Kiemelés P. K.)
331
SZEMPONT
S TEINFELD SÁNDOR
OMLANAK A KORHADT ERESZTÉKEK
A családalapításra éretlenek, fiatalok házasságáról kívánok beszélni, ennek az ősmúltban gyökerez ő, gazdaságilag ma már föltétlenül talajtalan és mindenképpen egészségtelen jelenségnek legújabb alakulásáról hazánkban. A szabatosabb megértés végett rövidre fogva összegezzük, amit az egészséges házaséletr ől, ennek előföltételeiről már annyiszor elmondtunk, A házasság a n ő és férfi életközössége, amelyet mindenkor a bevett szokás, adott törvény szabályoz. Amikor az ember elérte fejl ődésének azt a fokát, hogy a törzsön belül kialakul a es a 1 ád, ugyanabban az id őben e folyamattal párhuzamosan - a társadalom megteremtette a szabályokal is, amelyek betartásához a maga elismerését köti. A h á z a s á g a társadalmi élet egyik megnyilvánulása és els őrangú célja: utódok létrehozása és fölnevelése. Valaha a házasságkötés a felek és családjuk magánügye volt, esetleg az egész közösségé is, ám annak minden hiva talos beavatkozása nélkül. Igy például Szerbiában csak a XIII. században vezeti be Szent Száva a kötelező egyházi esküvőt. Ám még sokáig a közösség teljes jogúnak ismert el olyan házasságot Is, amelyet nem az egyház er ősített meg. Amikor a társadalom további fejl ődése folyamán a vallás a polgárok magánügyévé lesz, bekövetkezik a házasság kötelez ő egyházi szertartásának hatályon kívül való helyezése. A polgári hatóság el őtti házasságkötés kötelezővé és egyedül érvényessé válik. Am a dolgozók társadalmában, noha a törvény megkívánja a házasságkötés hivatalos formáját, egyben teljes jogú házasságként elismeri a felek be nem jelentett együttélését is. Ez különösen az utódok szempontjából fontos, valamint a feleség érdeke is. Szétválás esetén a kiskorú gyermekért járó tartásdíj ugyanolyan törvényes és - ha szükséges - teljes szigorral behajtják, mint egy bejegyzett házasság fölbontása esetében. A házasságon alapszik a es a 1 á d, a társadalom egyik sejtje. Tagjai (szülők, kiskorú, nőtlen gyermekek) jobbára közösségben élnek. A család az ősközösségnek azon a fokán alakult, amelyet a vérrokonság keletkezése, értékelése és elfogadása jellemez. Ez a csoport a folyamat legelején az egész törzs. Kés őbb a kör állandóan csökken. Igy a család alapvet ően az adott kor gazdasági ás társadalmi er őinek hatására négy f őállapoton megy át. Ezek - mint ismeretes - a vérrokon család, a punalua család, a páros család ás végül a monogám család. További gyökeres változását a folyamat - a monogám család - a proletariátus, a kétkezi dolgozók osztályán belül kezdi ás innen kiindulva a szocialista társadalomban, az Új társadalmi viszonyok között folytatja.
332
Ennek az átalakulásnak legf őbb hajtóereje, hogy a n ő egyre függetlenebbé válik, képessé a gazdasági önállóságra. Nem függvénye immár férjének, hanem annak egyenrangú társa! A házasság a felek kölcsönös szexuális vonzódásán, szerelmén alapszik, ős azt - megfelelő okkal - mind a feleség, mind a férj fölbonthatja. A társadalomtudomány úgy tartja, hogy a kölcsönös szerelem mellett a teljes testi érettség a es a 1 ád a 1 a p í t á S h o z elengedhetetlenül szükséges. Ezenkívül a szellemi fejlettségnek az a foka, amelyen az egyén tudatosan kész vállalni a páros élettel járó, minden nehézséget, beleértve a másikért való kiállást és felel ősségvállalást. Végül a gazdasági érettség, a szükséges életszínvonalat biztosító eszközök el őteremtésének az alapja! Az ilyen házassághoz társadalmunk áldását adja. Persze régebben is, ma is, s a jöv őben is seregével adódott ős adódik házasságkötés, amelyhez a társadalom (legalább Is) belergyezését nem adja. S ha nem képes megakadályozni, akkor a vázolt állásponttal párhuzamosan és annak megfelel ő en adott erejével és fölvonultatható képességével, tekintélyével iigyekszik a folyamatot fékezni. Ilyen a fiatalok, az éretlenek házassága is. Ez a kapcsolat valaha, a régmúltban a követelményeknek megfelelhetett. Ám a gyáripari társadalomban, olyan közösségben, amely a szocializmus építésének fokára lépett, határozottan ell en tmond mindannak, amit egészségesnek, a társadalmi fejl ődés szempontjából megengedhetőnek tartunk. Azt mondtuk, hogy az éretlenek, a 21. életévükön aluli legények házassága egészségtelen. Ime, mit mond errő l a kimutatások sora, amely az egyes országokról a kérdéssel kapcsolatban megjelent. A koraszülések száma jóval meghaladja az Id ősebb korosztályok megfelelő arányszámát. A halva születettek száma Is hasonló. Az egész kép ebből a szempontból - olyan, mintha a magzat tiltakoznék, hogy egy még éretlen, fejlődését nem befejezett szervezetben fejlödjék. Olyan anyában készüljön a világra, akinek még jórészt az önfönntartás és önmaga fejl ődése első rangú föladata, aki még nem érett a természet másik nagy céljára, követelésére: a fajfönntartásra. Ehhez a föladathoz, helyzethez minden hőnek előbb mintegy hozzá kell szoknia. Másrészt nem lehet a csecsem ő számára mindegy, hogy - miután egy nem teljesen érett méhben fejl ődött - éretlen emlőbő l kell táplálékot kapnia. S az anya szervezetére Sem múlhat el büntetlenül, hogy az életét Ilyen teherrel súlyosbítja. S van itt még egy lélektani mozzanat is. A házasságot nemcsak az egész életre szóló elhatározással kell kötni, de e szándék végrehajtásának megfelelő biztosítékaival is. És bizony a 19. éven aluli fiú ős leány - főképp szellemileg - tapasztalatlan, különösen annak megállapításában: vajon az a másik pont olyan, amilyenre neki szüksége lesz egy boldog, kiegyensúlyozott családi élethez. A legényeknél pedig ebben az id őben az effajta elhatározást dönt ő módon uralja, vezeti az úgyszólván korlátozatlan nemi ösztön, a föllángolás. És azt már ismerjük, hogy az el őbb visz tévútra, zsákutcába, mint arra, amely a biztos jöv őbe vezet. S mindennek ellenére hazánkban évente csaknem tízezer a törvényszéki engedélyek száma, amellyel (a fölsoroltak alapján ítélve) a házasságkötésre nem alkalmas, nem megfelel ő fiatalok feleségként, férjként az anyakönyvbe nevüket beírják. Minden tizenötödik házasságot olyan v őlegény köt, aki legföljebb tizenkilenc éves! Ez iaz arányszám mindenképpen magas. Ha azonban a közelmúltba tekintünk, látjuk: ötven-'hatvan évvel ezel őtt hazánk egyes vidékén minden negyedik-ötödik (1) házasság volt Ilyen. S ha csak a fölszabadulást követ ő éveket vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy az akkori 10-12%-os arányszámtól a mai 6%-ig nagy az el őrehaladás. Amikor valami régóta várt folyamat láthatóvá válik, azt Is mondják: Ime, »az Isten malma lassan, de biztosan őröL!< Ez a szólam kifejezi azt a fölfogást, hogy amit egy társadalom, egy nép, vagy akár egy kisebb közös-
333
ség igazságosnak tart, ha sokára is, de el őbb-utóbb bekövetkezik. Va1ah évszázadokra volt szükség, amíg az emberiség fejl ődésének újabb szakaszáb jutott. Ma már ez az id ő jóval gyorsabban röpül. Ps ez nemcsak az alap vet ő társadalmi berendezkedés kérdésében nyilvánul meg, de a társadalon egyéb jelenségében Is, amelynek károssága közismertté vált ugyan, de veb sikeresen megbirkózni az er ő hiányzott. Igy van ez a mi kérdésünkben is A jelenség mély és szerteágazó gyöker ű. Régen, a természetgazdálkodás idején föltétlenül úgy volt magától értet ődő, hogy az ekeszarv mell( cseperedett legény a családalapításra egyben gazdaságilag is megérett illetve jogot nyert arra, hogy a legid ő sebb vezetése alatt álló esaládj körébe asszonyt hozzon. A természetgazdálkodás ideje rég lejárt, de nerr egy benne ős belő le fakadt szokás - köztük az ilyen házasodás - ma is él Legfőbb éltető ereje a primitív életfölfogás. Hazánkat illet ően úgy tartjuk a talaj, amelyb ő l ez az er ő táplálkozik, a gazdasági-kulturális fejl ődés alacsony foka, az elmaradottság. Az alábbi, néhány adat Is erre utal: Az 1957-ben 100 házasságot kötött férfi közül 19. éven aluli Szlovéniában 1,5
Horvátországban 2,5
Bosznia—Hercegovinában Rigómez őn 5,5 6
Vajdaságban 2,5
Crna Gorábar 3
Macedóniában 6
Szerbiábar 8
A fölsorolás rendje a »ranglétra. A számok legkisebbek az északi részeken. Meglepetés a Crna Gora-i és a boszniai arányszám. A legrosszabt az állapot Szerbiában, ahol minden tizenkettedik házasságot kiskorú, vagy a törvényes nagykorúságot éppen hogy elért legény kötött! Sajnos a forrásunkul szolgáló kimutatás nem adott arról hírt, hogy ebben a számban mely vidék a fóludas? Világos, hogy egyrészt Szerbiában, másrészt Boszniában és f őkp Crna Gorában más számokat vártunk. Ám a ténynek az oka (mint azt el őrebocsátottuk) nemcsak gazdasági, hanem kulturális is, és mindezen fölül számolnunk kell a hagyománnyal. Ám e látszólagos ellentmondás árnyékában is világos, hogy a fejlettebb vidéken kisebb az éretlenek házassági arányszáma, mint a fejletlenen. Amire ezzel kapcsolatban igyekeztem rámutatni és az olvasó figyelmét fölhívni, az az örvendetes jelenség, hogy az éretlenek házasodása c s ö k k e n! ls ebben a folyamatban az egészségügyi fölvilágosításnak föltétlenül jelent ős szerepe van. Aki a kérdéssel már a régi Jugoszláviában is foglalkozott, kivétel nélkül mind figyelmeztetett, hogy az ilyen családalapítás a népegészségre mindenképpen károsan hat. Sajnos a megfújt riadók eredménye majdnem a semmivel volt egyenlő . A háború utáni adottságokban, amikor az ország élete új, egészséges alapra helyez ő dött, a kimondott szó ereje, hatása megnövekedett. Ejt a változást az általános fölemelkedéssel együttjáró kulturális fejlődés tette lehet ő vé. Mindezt tanúsítja a fiatalok házassági arányszámának csökkenése is: 100 házasságot kötött férfi közül 19. éven aluli 1951 15
1957 10
1961 7,5
1967 6
Noha az eredménynek örülhetünk, arra a körülményre rá kell mutatnom, hogy ez az állapot az Utóbbi pár évben állandósult. A csökkenésd folyamat valahogy megrekedt. Vajon ez azt jelentené, hogy a föls ő határt elértük, s az az adottság, amely a káros tünet létrejöttét el ő segíti, a haladás szelleme továbbterjedését megállította volna? Esetleg fönnállhat az a lehet őség is, hogy az utóbbi években az egészségügyi fölvilágosítás lanyhult, vagy éppen célt tévesztett?
334
Ezekre a kérdsekre - adott eszk őzeink elégtelensége miatt - nem tudunk válaszolni. Az alapvet ő kimutatás olyan, hogy legkisebb egységként a köztársaságot mutatja, illetve a tartományt, de vidékr ől, községről nem nyújt képet. Márpedig a Való helyzetet e nélkül föltárni lehetetlen. Köztudomású, hogy Szerbiának a román határ mentén fekv ő vidékén szinte kötelez ő népszokás volt a fiút egy nála id ősebb nővel jóval a katonaid ő előtt megn ő síteni. Hogy ebben a tekintetben milyen a helyzet ma, nem tudjuk. Föltételezhet ő - bármennyire el őrehaladt is a kultúra a szokás még nem veszett ki. A kérdés alaposabb földerítése szélesebb tanulmányozást igényel. Am ez - úgy gondolom - a szociológus dolga. A bemutatott folyamat a maga módján tanúsítja: a haladás szelleme a hűbéri és még el őbbi idő maradványának egy féitvé őrzött területére behatolt. A fölszámolás itt is elkezd ődött!
335
ALKOTÓMOHELVY
BETEGH MIKLÓS
TELEVIZIÓNK TEGNAP, MA ÉS HOLNAP
Meghökkentő (és valóban nehezen menthet ő) tény, hogy az idestov négy év óta m űködő vajdasági magyar nyelvű televízió létezésér ć - a megszületését üdvözl ő néhány cikket kivéve AGYONHALLGATÁS a tartományi sajtó alig vesz tudomást Egyesek ezt az »agyonhafigatást« azzal igyekeznek magyarázn: hogy a vajdasági televízió m űsora tájékoztató jelleg ű, s mivelhogy lapok, vagy a rádió hasonló tevékenységét sem elemzi a sajtó, a tele vízió műsorával sem szükséges foglalkoznia. Két érv szól ez ellen. Az egyik: hogy a televízió (legalábbis a miénk!) Új m űfaj vidé künkön s lévén még mindig »gyermekcip őben, nagyobb érdekl ődésr és hathatósabb társadalmi támogatásra tart számot; a másik: hogy műsor nem kizárólag informatív, hanem igényesebb, m űvészi ambi ciókkal készített részei is vannak. Ha más nem, de ezek a m űsorrésze. megérdemelnék, hogy a szakért ő k rendszeresen foglalkozzanak velüi Két jó ok szól e mellett is. Az egyik az, hogy ezekben a m űsorrészekben rejlik a magva a na gyobb szabású, látványosabb és nagyobb m űvészi elmélyüléssel készül produkcióknak, amelyek - reméljük! - nemsokára szerves részei les nek a vajdasági műsornak; a másik: hogy a kritikusoknak alkalmu. nyílna arra, hogy már most hozzászokjanak a m űfajhoz és szaktudásul kal hozzájáruljanak televíziónk fejl ődéséhez, valamint saját ismeretei bővítéséhez. E meggyőző érvek ellenére, a sajtó - néhány rövid lélegzet ű szórványosan megjelent írást leszámítva - kitartóan hallgat. Nehéz e a magatartást mással, mint az agyonhallgatás szándékával magyarázn hiszen kétségtelen, hogy a »hetedik nagyhatalom* tollforgatói éppúg tisztában vannak a televízió térhódító jelenével és jöv őjével, mint sorok írója.
1
336
Egészen természetes, hogy a televízió dolgozói nehezményezik ezt a strucepolitikára emlékeztet ő viszonyulást, mert úgy érzik: nagy odaadással végzett munkájukat - megmagyarázhatatlan okokból - a közvélemény nem becsüli. A szubjektív okok azonban nem a legfontosabbak. Sokkal fontosabb számunkra, valamint a jövend ő történetírók számára, hogy az utókorra maradó sajtó hasábjain alig lesz nyoma ennek, a vajdasági magyarság életében oly jelent ő s szerepet játszó tevékenységnek. Azoknak, akik egy napon majd meg akarják írni társadalmi és kulturális életünk monográfiáját, nem lesz könny ű dolguk. És ez talán az agyonhallgatás egyik legsúlyosabb következménye. Ezért, azt hisszük, nem támasztunk túlzott igényeket, ha azt követeljük a vajdasági sajtótól, hogy - a rendszeresen megjelen ő színházi, film- és hangjátékkritikák mellett - adjon helyet a televíziós mű sorok elemzésének is, függetlenül attól, hogy esztétikai vagy eszmei szempontból veti őket vizsgálat alá. Hogy ezt a csaknem négyesztend ős mellőzést némileg helyrehozzuk, és hogy televíziónk fejl ődését érthet őbbé tegyük, úgy érezzük, fejtegetéseinket egy rövid történeti visszapillantással kell kezdenünk. Mint minden rajt, a magyar szerkeszt őség indulása is nehéz volt. Mindössze hat embert számláló gyártásesoportja javaKÁDEREK részt olyanokból regrutálódott, akik akkor kezdtek ÉS ismerkedni a filmkészítéssel és a televíziós munka MŰSORegyéb furfangjaival, amikor átszerz ődtek a tévéhez. POLITIKA Előtanulmányokra nem jutott id ő : a hat embert »a vízbe dobták, és úgy tanultak meg úszni. A létszám idő vel felszaporodott (ma több, mint harminc dolgozója van a szerkeszt ő ségnek), de ismét csak olyanok jöttek át, akik vajmi keveset tudtak arról a szakmáról, amelybe belecsöppentek. Ezeknek sem volt (néhány ritka esetet kivéve) abban a szerencsében részük, hogy behatóbb ismereteket szerezzenek a tévé sokrét ű munkájáról valamely fejlettebb televíziós központban. Az elő zetes kiképzés hiánya máig is érezteti hatását. Az újságírók zöme a rádiótól, illetve a Forum gárdájából került át a tévéhez, s természetesen magával hozta az í r o t t s z Ó kultuszát. De még az írott szöveget sem idomították hozzá az id ők folyamán a tévé sajátos kifejezőeszközéhez: a képszer űséghez. Ennek folytán a kép - mint másodrend ű és számukra idegen elem - csak illusztratív szerepet kapott riportjaikban. A szónak ez az »imádata« még ma is jellemző a tévéújságírók munkájára, mert abban a tévhitben élnek, hogy csak eszmei feltöltés ű szó létezik, s hogy képpel ezt nem lehet kifejezni. Tudott dolog, hogy a tévé első sorban kép. Ez is különbözteti meg az újságírás többi válfajától. A tévériporternek képekben kell gondolkodnia; munkájában a dokumentáris képnek a szó erejével kell hatnia, és élő szóval csupán azt fejezze ki, amihez nincs a mondanivaló erejével ható képe. (Ez az alapvet ő elv, sajnos, a f ővárosi tévé gyakorlatában sem jutott még teljességgel érvényre. Ezért is árasztotta el tévénket a s z a v a k i n f 1 á c i ó j a. Ez a szövegözön nem egy esetben emészthetetlenné teszi a m űsort, s fő ként azoknál a riport- vagy
1
337
interjúalanyoknál jut kilejezésre, akik vagy rosszul beszélik anyanyelvüket, vagy annyira silány a tárgyismeretük, hogy nem képesek szabatosan beszélni arról a problémakörr ől, amelyről nyilatkozniuk kell a kamerák el őtt.) Ahhoz, hogy televíziós újságíró lehessen valaki, nélkülözhetetlen az az adottság, hogy k é p s o r o k b a n, ne pedig mondatokban gondolkodjék. Máskülönben riportjai csak képekkel illusztrált írások lesznek, - ez pedig nem televízió. (Erre a játékfilmek párbeszédszövege a legjobb példa: éppen csak a legszükségesebb mondanivalókra szorítkozik. A többit képekben mondja el a rendez ő .) A már beidegződött rádiós, illetve napilapgyakorlattal rendelkez ő újságíróktól ezt az átállást nemigen lehetett megkövetelni. A televíziónak tehát rátermett, fiatal er őkre kellett a jöv őjét alapoznia, a tapasztalt (átvett) 'vén rákákat« pedig a kezd ők szakmabeli tanftómestereinek tekintenie. Sajnos, el kell mondanunk, hogy a televízió szerkeszt őségének az elmúlt négy év alatt ezt a roppant fontos feladatot nem sikerült megvalósítania. Nehéz volna határozottan állást foglalni abban a kérdésben, kinek a kudarca ez: a szerkeszt őségi káderpolitikáé, vagy azoké-e, akik megpróbálkoztak ezzel a hivatással... - no de nem is a b űnbak meglelése a fontos, hanem az, hogy a magyar tévé a fiatal újságírótehetségek kinevelése tekintetében teljesen készületlenül várja a nagyobb műsorra való átállást. (Elhangzott, például, olyan opportunista vélemény is, hogy azért a minimális fizetésért, amit a tévé felkínálhat gyakornokainak, egyetlen diplomás fiatal sem hajlandó leszerz ődni, hiszen otthon lakás, nagy fizetés stb. várja a kétnyelv ű kádereket. Ugyanakkor a szerkeszt őség futni hagyott három-négy kifejezetten tehetséges fiatalt, akik nem a fizetés miatt hagyták el a szerkeszt őséget, ottlétük alatt pedig bebizonyították rátermettségüket. A »jó munkást keresünk« örve alatt a szerkeszt őség voltaképpen megnyitotta kapuit a középszer űség előtt.) A műszaki káder hamar feltalálta magát. Jóllehet ebbe a tevékenységi körbe is főként hivatásbeli el őképzés nélküli emberek jöttek, a mindennapi gyakorlati munka kiváló iskolának mutatkozott. Bátran állíthatjuk, hogy a televízió magyar szerkeszt őségének ma olyan operatőr- és hangfelvev ő gárdája van, amely a legbonyolultabb feladatok elvégzésére is képes. Felkészültségük egyetlen fogyatékossága, hogy nem tanulhatták meg az elektronkamerákkal és a nagyobb stúdiófelszereléssel való munkát. Ez kétségkívül versenyképtelenné teszi majd őket (legalábbis az els ő időkben) a nagyobb méret ű és igényesebb műtermi felvételeknél. Természetesen kissé messzebbre tekint ő káderneveléssel ezt a hiányt is id őben pótolni lehetett volna. Hasonló a helyzet a világosítókkal. A végs őkig leegyszerűsített terepi munka és a valóságos m űtermi berendezések hiánya őket is megfosztotta annak a lehet őségétől, hogy tapasztalatokat szerezhessenek a művészibb fénybeállítások elsajátítása terén. Ehhez, persze, nemcsak a gyakorlati, hanem az esztétikai, elméleti el őképzés is hiányzik náluk. A vágóknál is hasznosnak mutatkozott a mindennapos hajsza üteme, mert megszokták az id őszerűséghez szükséges gyorsaságot. Nem egyszer akad azonban olyan helyzet, hogy az elméleti felkészültség
338
hiáriyá csökkénti munkájuk értékét, s őt: olykor meg is bénítja a vágás folyamatosságát és alárendelt, gépies szerepet juttat a vágóknak. Tudott dolog, hogy a film nem a terepen és nem a stúdióban, hanem a vágóasztalnál készül. Ha a vágó kizárólag a rendez ő közreműködésére támaszkodik, igazi vágó sohasem lesz bel őle. Ezt legbeszédesebben talán az az adat illusztrálja, hogy a világ legnevesebb rendez ői közül sokan mint vágók kezdték pályafutásukat. Az is tudott dolog, hogy a m űszak: az operat őrök, »hangosok<, meg a többiek - a rendez ővel és gyártásvezet ővel együtt - képezik a televíziós munka gerincét. Ez az axióma azonban - mint sok minden más a magyar szerkeszt őség munkájában - teljesen a háttérbe szorult, minek folytán a munkaszervezés is amat őr koncepciók alapján történik, s felépítése alig emlékeztet a m űfajok legmodernebbikének futószalag-fegyelmet követ ő gyártási technológiájára. Az a tény, hogy a gyártási folyamat nem m űszaki képzettség ű, televíziós szakemberek kezében van, sok id ő és anyag elpocsékolására és az alkotó potenciál szétforgácsolódására vezet. Mint egyetlen más gyártási ágazatban, a televíziónál sem lehet a munkafolyamatot a »magister dixit« elvére, vagyis egyes munkavezetők önkényére alapítani; a televíziós gyártás nem t űr improvizációt, de főleg nem lehet a legkorszer űbb távközlési műfajra rákényszeríteni a kézműves munka módszereit, - bármennyire kedvez is ez netán valaki kényelmének és egyéni érdekeinek. Ilyen »munkaszervezésnek« csupán egyfajta eredménye lehet: hogy megfosztja a m űsort elsőrendű és alapvető tulajdonságától, - attól, hogy id őszerű és attraktív legyen. Innen pedig már csak egy lépés választja el attól, hogy primitívvé, unalmassá és vidékies jellegűvé váljon. A jelen pillanatban televíziónk m űsorában az »idõszerúséget« a hírek sima felolvasása képviseli, amit itt-ott fényképek (olykor agyonmutogatott, régi képek) megjelentetésével »illusztrálnak. Ez nem televízió. A televízió legfőbb előnye más műfaj okkal szemben az, hogy a nézőt nemcsak az esemény szemtanújává, hanem részvev őj é v é is teszi, mert szinte a megtörténéssel egyidej űleg közli az eseményt rögzít ő képsort (lásd: holdutazás, kongresszusok, sportesemények stb.). A vajdasági televízió, sajnos, a tévének ezt az alapvet ő tulajdon-. ságát nyújtja a legkevésbé. Elmúlt események és akciók visszhang-képsorával, de főleg ún. -problémamúsorral« nyöszteti a néz őt: témákat, s nem eseményeket dolgoz fel, miáltal megfosztja önmagát attól a szerepétől, hogy tartományunk társadalmi és gazdasági életének krónikása, eseményeinek kísér ője legyen. Szinte üdítően hat, ha olykor be-belopózik a műsorba egy olyan filmmelléklet, amely nem naftalinízű »üres dumát, hanem az élet lüktet ő képét tárja elénk! Persze, lehetne ezt a körülményt a szükséges m űszaki felszerelés és az anyagi eszközök hiányával mentegetni (ez a körülmény fennáll és objektíve megnehezíti a tévé munkáját) - ez az érv azonban a néz őt nem érdekli. A néző megfizeti az el őfizetési díjat és m űsort akar. T e 1 e v í~ z i ó s - dinamikus és aktuális - tájékoztatást, - ha már az anya339
nyelvén készülő szórakoztató mellékletekb ől Oly keveset juttatnak neki a pénzéért. Helytelen, rövidlátó (és nem egészen tisztességes) politika a m űsor »nézettségét< a néz ők magyar érzelmeire építeni, vagy arra, hogy »úgy sincs más. Kevesebb kényelemszeretet, kevesebb improvizáci ć és természetesen jobb munkaszervezés nagymértékben enyhíteni tudn ezt a fogyatékosságát a m űsornak. De hát ez Is már a káderpolitika kérdése. Egy azonban bizonyos: ha majd egy napon teljes felszerelésse megindul a vajdasági televízió, ez a tárgyi kifogás is érvényét fogja veszteni. Ehhez az Új rajthoz már javában folynak az el őkészületek. Egészen bizonyos, hogy az Új stáb levonta az eddigi munka tapasztalataiból a szükséges tanulságokat, s hogy - a korszer ű technika beszerzése mellett - els ősorban a káderkérdésre és a modern munkaszerve zésre fekteti az el őkészületek súlypontját. A jelenlegi szerkeszt őség elszalasztotta azt a lehet őséget, hog Vajdaság legjobb káderei közül válogassa meg munkatársait, s hog olyan munkafeltételeket kínáljon fel, amelyekkel magához is láncolhatta volna őket. Egyszersmind elmulasztotta az új tehetségek felfedezését és kinevelését. Ez nem csupán az újságírókra és m űszakiakr, vonatkozik, noha ezek szelektálása és szakmai megformálása lett volru a legfontosabb feladat, mert - mint az eddigiekb ől kiderül - kádere sok tekintetben hiányos ismeretekkel várják az Új televízió megalaku. lását. Az Új műsor azonban nem lesz csupán informatív jelleg ű. A Szó. rakoztató, valamint az igényesebb, m űvészi szintű mellékleteknek i jelentős helyet kell kapniuk benne. Hol vannak az írók, az előadóművészek, az énekesek, ak ű majd kitöltik ezt a m űsorrészt? Ki tör ődött felfedezésükkel és tehet ségük kinevelésével, a televíziós munkára való ráirányításukkal? Ho vannak a rátermett producerek, szellemes, kellemes külsej ű műsor vezetők, hol vannak a nagy felelősségű feladatokra felkészült m űsor. vezet ők? Mert kétség nem fér ahhoz, hogy ehhez a munkához a lele ményes és kiváló érzékkel rendelkez ő munkatársak egész sora szük. séges! Nézzük meg a f ővárosi tévét: a kínok kínja kell ahhoz, hogy meg A Jövő szülessen egy valamirevaló humoros sorozat, egy-eg értékesebb tévédráma, vagy egy ötletesebb kvfzm űsor! Mit tettünk eddig, hogy új tehetségek kerüljenek a kissé mái kiöregedett és divatjamúlt szórakoztató gárda helyébe, akik új t űzzel (A: Új stílusban és főleg felkészülten vehetnék át a stafétapálcát?! Ojvidéki Rádió sziszifuszi akciója, az Aranymikrofon minden évben 4 tehetségeket vet felszínre, de fejl ődésük továbbegyengetésével senk sem törődik intézményesen, legkevésbé a televízió, amelynek pedig e: létérdeke volna!) A mát, a jelen pillanatot rögzítve, a televíziónak a jöv őjére i: gondolnia kellett volna. Megállapíthatjuk, hogy ezt minden téren elmu lasztotta. Elfeledkezett m űfaja óriási mozgosító erejér ől - és étvágyá ről. Mert egy napon a színház, a rádió, a sajtó és a gazdasági, politika közélet új emberei kerülnek majd a képerny őre, ők fogják tápláln
1
...
340
a műsort. Erre már most fel kellett Volna készülni. Az őrségváltás minden vonalon folyamatban van: az ún. »nagy« generáció lassan minden vonalon háttérbe vonul, a régi arcok lekopnak a képerny őről, Új problémák, új irányzatok, s velük együtt új emberek kérnek helyet a nap alatt. Ezek felkutatása roppant fontos és érzékeny feladat. Ennek az akciónak sikerétől, Vagy kudarcától függ majd az, attraktív és érdekes lesz-e az új műsor, vagy ismét csak hátratekint ő , időszerűtlen és élvezhetetlen. Az új, kibővült műsor még egy komoly problémával fogja szemben találni magát: a témák problémájával. Tartományuk nem nagy, s annak is csak egy kis szektorával: a magyarság életével kell majd foglalkoznunk. Nem túlságosan gazdag tárgykör ez ahhoz, hogy egy nagy műsor étvágyát kielégítsük vele, ha már most nem kezdünk ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni. A fejlett európai televíziós központok műsorában ugyanis - kommerciális és lélektani okokból az egyes mellékletek aránya hozzávet őlegesen a következ ő : 15 perces műsornál - egyharmad az ún. »egyenesbe« közvetített rész, kétharmad a filmr ől, vagy magnetoskopról közvetített m űsor; 30 perces adásnál - 10 perc jut az »egyenes« (él ő) adásra (hírek, interjúk, oktatás stb.), 20 perc pedig film (informatív, illetve szórakoztató); 60 perces m űsornál - 20 perc az »egyenes, 40 perc a közvetített, vagy stúdiógépr ől vetített műsor; egész napos m űsoroknál az 1/3:2/3-os arány aszerint változik, melyik napra esik a műsor (hétköznap, vagy vasár-, illetve ünnepnap). Ha a jövend ő magyar műsor csak félórás lesz is, az annyit jelent, hogy naponta egy 20-perces kisfilmet kell a számára elkészíteni. Hogy ehhez mekkora gyártási stábra és mennyi témára van szükség, mekkora és milyen művészi személyzetre - arról e helyen, azt hiszszük, felesleges külön beszélni. Csupán a televízió óriási étvágyát kívántuk ezzel az adattal illusztrálni. Lehet, hogy kell a színes m űsor, lehet, hogy ez »a jöv ő zenéje (noha igen kevés érdekesség rejlik abban, hogy színesben lássuk János bácsit, amint a disznóól el őtt nyilatkozik a sertéstenyésztésr ől, vagy a bemondót, amint felolvassa a napi híreket. . .)' de a m űsor i g a z színességét nem a technikai furfangok fogják megadni. Ha már a jelenlegi szerkeszt őséggel szemben az Antoniusi-mottót alkalmaztuk, miszerint »temetni jöttünk Caesart, s nem dicsérni«, akkor a jövendő műsor életben tartásához most, az el őkészületi időszakban kell - nagy körültekintéssel és részletekig men ően - megtennünk mindent. Akkor már nem lesz mentség az, hogy Belgrádba kell rohangásznunk a filmeket előhívni, a hangot átírni és a műsort leközvetíteni, meg hogy nincs ez vagy az a technikai eszköz... - ami jelenleg nagymértékben hátráltatja ,a tévé munkáját és az improvizáció, meg a »naftalin-mű sorok* malmára hajtja a vizet. A második rajt már kötelez. A tévelygésekkel teli múlt, a várakozó jelen és a nagy felel ősséggel terhes jövő előtt egyaránt. 341
BARĂ CIUS 701 TÁN
A KÍSÉRLETEZÉS JEGYÉBEN
KÜZDELEM A MODERN SZtNHAZIRT A színház - ezt már sokszor elmondták - furcsa, tüneményes és varázslatos mű vészeti ágazat. Sajnos, azt is megállapították, hogy normális állapota a válság állapota. Ez az áldatlan helyzet évtizedek óta peszszimista tónusú írásokra »ihleti« az amúgy is sötéten látó kritikusokat, s hogy a baj még nagyobb legyen, a szubvencionáló illetékesek is igyekeznek Újra és Újra megkérd őjelezni a színház létét. A válság nyugalmi állapotából - kevés kivétellel mindenki nyugodt lelkiismerettel végzi munkáját - természetesen néha-néha történnek kisebb-nagyobb kiruccanások, mert a művészi hajtóer ő rendezőket és színészeket mozdít meg akik csökönyös lelkesedéssel megkísérlik feltárni az anyagból azt, amir a mai közönség leginkább rezonál, de végül Is - nagyobb támogatás hiányában - visszavonulásra kényszerülnek, s a kapu még szélesebbr tárul a kétes érték ű művek előtt, habár ezek kedvel ői is már réger kivonultak a színház nézőterérő l. Igy aztán természetes, hogy - miutár az irodalom csak ritka vendég, megt űrt rossz a színházak m űsorán a válság állandósul. Persze az emberi - így hát a színházi - m űveltségnek is ezernyi változata van. Éppen ezért - a színház nem a római birodalom és kultúráját nem barbárok akarják elpusztítani - ez a sokszor igen sz űkrE mért mű veltségünk újra és Újra vizsgálatra szorul. Emiatt a válság eller harcolni, vagy esetleg okozóinak fejét követelni nem könny ű és főleg nem hálás feladat, hiszen a színház konzervatív felfogású embereivel együtt szép és dics ő halállal akar kimúlni, a kulisszák mögött hagyvs az erő bő séges tartalékait, anélkül, hogy az utolsó szó jogán akciói hirdetne a legszebb színházi hagyományok ellen is. A színpadon - tudjuk - minden lehetséges, ami egyébként lehetetlen, tehát nem szabad visszariadni olyan vállalkozásoktól sem, ame lyek látszólag kudarcra vannak ítélve. Szomorúan kell azonban megállapítani, hogy kevés színházi ember foglalkozik a megújhódás gondo. latával, pedig a színház - nem vitás - nagy beteg, és elérkezett pillanat, amikor csak a bonckés segítségével lehet eltávolítani a gennye daganatot. A ma színháza nem lebeghet valóságunk felett, nem idézhei soha nem létezett korokat, nem eleveníthet meg naftalinszagú figurákat nem kötheti magát köldökzsinórral mások kultúrájához, végs ő esetber nem lehet együgy ű, mert mind nehezebb az egyre igényesebb közönsé. get becsalogatni a néz őtérre. A színházak - sajnos - sajátos provinciális komplexusban szenvednek, s ott, ahol kevés a rendkívüli dimenziókban gondolkodó m ű. 342
vészegyéniség, a hagyományokat elvet ő törekvés a legbrutálisabb ellenállásba Ütközik, hiszen - ilyen vélemény is van - fél ő, hogy a nagybeteget felemelni, Új orvosságokkal tömni - veszélyes gyógyítás. Igy érvelnek azok, akik az Új színházi koncepciók ellen hadakoznak, s akik a régi formák mellől nem tágítanak, akik a kipróbált, tapsos kivonulások diadalmámorában nem sz űnnek meg ujjongani: íme, amit én csinálok, ez kell a közönségnek! Érthető, hogy napjainkban - és a múltban is így volt - a bátor vállalkozók, akik hagyományos függ őség nélkül keresik-kutatják a színészet magasabb rend ű formáját, komoly akadályokba ütköznek. Ez érthet ő is, mert a művészetért »aggódók« többsége saját érdekeiért száll síkra, mondván: »Mást nem tehetünk, ha nem futunk a divat után, Vagy nem építünk a bevált sablonokra, elveszítjük közönségünket. Pénz nélkül pedig nem lehet színházat vezetni!« Azután van Pénz is, de az el őadások csak gardróbbal gazdagodnak, tartalommal már kevésbé. Az újat hirdet ők másként érvelnek: a technikai és tudományos civilizáció új színházat követel. Ezért eltakarítjuk az útból mindazt, ami ragacsos, édeskés, és a színházi forradalom dinamikájával új, szorosabb kapcsolatot akarunk teremteni a tömegekkel. Oj színházba Új közönség! Igazságot tenni persze lehetetlen, dé álláspontra lehet, s őt kell is helyezkedni. A helyzet az, hogy világszerte magasfeszültség ű áramkörök rázzák meg az avult hagyományokat ápoló intézményeket. Furcsa és szánalmas ez az erőfeszítés, hiszen félelem szüli a hangosan követel ő szót és a passzív (vagy aktív) ellenállást is. Az agresszió színháza az - nevezzük kísérletinek vagy avant garde-nak -‚ amely napjainkban teljes joggal állhat a közönség elé szellemi erények vesztesége nélkül, de csak abban az esetben, ha átmenti a hagyományok értékeit, s azokkal együtt adja ellenfényét a kornak, és Így igyekszik kitekinteni abból, ami eddig volt. Életünk logikus következménye az az igényesség, amelyet a néz ő támaszt és követel a ma szfnházától. A buktatókat elkerülni szinte lehetetlen, mert a kísérlet csak ritkán részesül megbecsülésben; a máshoz szokott közönség eleinte fanyalog, s ezért az úttör ő színész vagy rendez ő nehezen szerzi meg magának a »működési engedélyt«, hiszen félő, hogy a mával kapcsolatot kereső művész rámutat világunk Vagy sz űkebb környezetünk káros jelenségeire is, tehát felborulhat egyesek túlzott óvatosságra törekvő káder- és repertoárpolitikája. A kísérlet esetleges sikere a meglevő értékeket is megkérd őjelezi, s ez már egyenesen nagyobb kenyér utáni vágyat is ébreszthet az új prófétákban, pedig a színházról, rendezőkről és színészekről kialakult vélemény örök id őkre prolongálódott. Óriási tévedés! Nálunk a kísérletek Csupán apró rezgések szellemi életünk »nagy, kék vizén, s mégis jeleznek valamit. Mindenesetre többet, mint amenynyit egy elő adás alatt a puszta élmény nyújtott. Még ezek az apró villanások is valóságos barrikádokba ütköztek, s természetesen a színvonalat már a kezdet kezdetén számon kérték. El őszeretettel hangoztatták, hogy a kísérleti el őadásokból hiányoznak az esztétikai értékek. Röviden: az avantgarde el őadás nem éri el a hivatásos színház színvonalát. 343
Vannak esetek - a kísérlet Is lehet kevésbé sikerült -‚ amikor ez a megállapítás helytálló, de a szándék, hogy új tartalmat adjunk a haldokló művészetnek, minden esetben több türelmet és megértést érdemel. Végső esetben a kísérletező mű vész nem az avantgardizmus riválisai ellen, hanem a közönségért harcol. Másodlagos kérdés, hogy melyik színház az avantgarde, exkluzív, kísérleti vagy éppen az er őszak színháza. Ez a fogalmi keveredés semmi esetre sem jelenthet z űrzavart. Minden csoport saját cégére alatt vállalja a munka rá es ő részét, s egyben a csendőr szerepét is, mert leleplez ő erővel tartóztat fel mindent, ami - az Új játék szabályai szerint - merénylet a kor és a m űvészet ellen. Mondanivalójukat azután tömören, válogatott szavak és kifejezések nélkül közlik, mert ez a legrövidebb út, amely a fiatalokhoz elsősorban velük keresik a kapcsolatot - vezet. Ha nem felejtettük el, hogy a színház a legcsökönyösebb m űvészet, akkor nem csodálható, hogy a szembefordulás az álértékekkel (sajnos sok helyütt az igazi értékekkel Is!) agresszív módon történik. A támadásokat biológiai szükségszer űség szüli. Ezért nyersebb, emberibb, őszintébb az avantgarde színész közlési formája, - ihletét az utcán szedte fel. Az előszeretettel hangoztatott amat őr színvonalról is sokat lehet vitázni. Azzal, hogy egy színész hivatásos színház tagja, még nem bizonyított az égvilágon semmit, s az is ismeretes, hogy a hivatásos színházak számtalan esetben a megengedettnél alacsonyabb színvonalon adták elő silány produkciójukat a közönségnek. Nem tudható tehát, hogy hol s mikor lesz igazi élményben részünk. Fejtegetésünk végén feltehet ő a kérdés: mit is akar voltaképpen a kísérletez ő művész? Megtörni egyszer és mindenkorra az avult (ez a lényeg!) színházi konvenciókat, és - ha keli - er őszakkal radikális változásokat előidézni, mert - ez mindenki el őtt világos - a művészetnek kiapadhatatlan forrásai vannak, csak új expedíciót kell küldeni az ismeretlen tájakra. Ismeretes, hogy a ma emberének mennyire van szüksége Új színházra és egyáltalán színházra. Sajnos, nálunk alig. Mégis az avantgardistákon múlik, hogy az emberek ne feledkezzenek meg Thália templomáról, mert - még ebben a gépesített korszakban is - szükség van egy élő , eleven művészetre, s ezt egyedül csak a színház képes nyújtani. Most csak az a kérdés, hogy melyik közlési formáját fogadjuk el szívesebben. Feltétlenül dicsérhet ő azok igyekezete, törekvése, akik - vállalva a bukások, mell őzések veszélyeit is - azon munkálkodnak, hogy a legnehezebbet és a leg őszintébbet adják a közönségnek, mert ezáltal művészi lelkiismeretük is tiszta marad. KI&ĚRLETEZÉSEK A SZABADKAI SZÍNPADON Egy íj színház megteremtésének lehet ősége Szabadkán Is megvan. Mivel üres szólamokkal nem lehet megvesztegetni a néz őt, szükséges, hogy az eddiginél sokkal mélyrehatóbban foglalkozzunk, akár tudományos alapon is, a színházi problémákkal, mert a gépezetet csak alapos felkészüléssel lehet az ügy szolgálatába állítani. Ilyen törekvések voltak és vannak, de sajnos nem állandósult formában. 344
A Szabadkai Népszínház magyar együttese 1960 tavaszán szerencsés érzékkel megtalálta a helyes irányt. Ez els ősorban az akkori drámaigazgató, Dévics Imre érdeme, aki nagy becsvággyal és lendülettel a modern színház útját egyengette rendkívül nehéz körülmények között. A realista színjátszás jellemezte az együttest, s így a színház a múltban vajmi keveset hallatott magáról, nem volt több kisebbségi, provinciális színháznál. Dévics Imre Virág Mihály rendez ő és Petrik Pál fest őművész személyében megtalálta azokat a munkatársakat, akiket a modern színház lehetősége képes volt hosszabb futamra is fellelkesíteni. A m űvészek zöme - érthetetlen! - nehezen adta feltétlen hozzájárulását a kutatómunkához, s még az els ő , biztató eredmények után sem jött meg a munkakedv. Néhány ismert m űvész várakozó álláspontra helyezkedett, sőt még a sajtó is bizalmatlanul fogadta a m űsorról addig száműzött műveket. Érthet ő, hogy a kísérleti - mert azoknak nevezhetjük - előadások egynémelyike nem érte el a kívánt hatást, mivel a színészek is fanyalogva kóstolgatták hivatásuk Új ízeit. Az el őadásokat keményen bírálták. Egyesek a formát is kifogásolták. Az aggodalom azonban, hogy az új megveti lábát a szabadkai színpadon, tévesnek bizonyult, mert a színház csak ritkán bocsátkozott egy ilyen, sokak által értelmetlen kísérletbe. Pedig az együttes éppen ezekkel a produkciókkal tört fel vajdasági viszonylatban, s adta tanújelét nagykorúságának. Az 1961-ben bemutatott Max Frisch-színm ű, a Biedermann és a Gyújtogatók hozta meg az els ő nagy sikert. A színészek lassan-lassan másként kezdték megformálni az alakokat. Az új rendez ői koncepciók következtében egy Új játékstílus honosodott meg. A színház rákényszerült egy művészi állásfoglalásra. A Max Frisch-bemutatót követően az együttes 1963-bari újrázott. Bertolt Brecht remeke, a Koldusopera került színre, méghozzá ragyogó előadásban. A társulat kifinomult, őszintébb, árnyaltabb színm űvészetet kezdett ápolni. Ennek következtében még a semmilyen állásfoglalásra nem kötelez ő darabok is Új megvilágĺtásban kerültek közönség elé. (Ilyen nagy szerelem, Isten, császár, paraszt.) Egyesek szerint azonban a színház tévedett, amikor Brecht, Frisch, Mrožek, Camus és Deák műveit szorgalmazta. Olyanok is akadtak, akik ezeket a produkciókat érthetetlennek tartották, s kereken kimondták: nekünk ez nem kell! A baj annál nagyobb, mivel a színházi emberek egynémelyike nyíltan szembeszállt az avantgarde törekvésekkel. Világos, hogy a ma színházát nem lehet az abszurd színházzal azonosítani, de az abszurdot sem szabad érthetetlennek tartani. Nálunk Brecht és Camus jelenléte csupán felzárkozást jelentett. A feladatoktól viszolygó színész helyzete - bonyolultságánál fogva - nehezen magyarázható és még kevésbé ítélhet ő el minden esetben. A sokfajta feladat alaposan kimeríti szellemi és fizikai tartalékait, mégis az az érzésünk, keveset gondolunk arra, hogy ő is csak az embert keresi. És az új színház erre b őven ad alkalmat. Igaz m űvészetben igaz ember. Kliséfigura értéktelen m űvekben. Nem kétséges, hogy avantgarde színház nem fényes színház. Az avantgarde színház képes a cselekményt gyertyafény mellett is bemutatni, de rendkívüli tehetség ű és főleg művelt, gondolkodó színészt követel. Helyben vagyunk. Tudott 345
dolog, hogy a színész az egyetlen, aki képes a színházi csodát valóra váltani. A színészek fizikumát és tudatát azután a rendez ő - a központi erő - hangolja össze. Igy születnek a kollektív, modern el őadások. Ilyen kollektív lelkesedés vitte sikerre a Deák-darabokat. Különösen a Légszomj esetében dolgozott egyemberként az együttes. Szerepelt a m űsoron egy Mrožek-m ű is, de a színház talán legmodernebb el őadása Albert Camus Caligulája volt. Ez az el őadás világosan tudtunkra adta, hogy a hagyományok elvetésével nem sz űnt meg a színház, hiszen a kísérlet a fiatal néző ket vastapsra kényszerítette. Mrožek esetében - a Hekusokról van szó - gyakran hangzott el a vélemény, hogy elvontan nem lehet megbarátkozni a közönséggel, holott a darab félreérthetetlenül beszélt társadalmi jelenségekr ő l, tegyük hozzá: humoros formában. Mrožek bizonyít: meg kell barátkozni az Új formákkal, amelyek arra szolgálnak, hogy a politikai, szociális és filozófiai kérdésekr ől sokféleképpen beszélhessünk. Nehéz volt elhinni, hogy a színház f ő feladata nem a szórakoztatás és az operettek világának bemutatása, s mivel nincs nagy és kis színházunk, ennek a szubvenciós intézménynek a falai közé be kellett csempészni az új jelszót: az el őadásoknak már értelmet kell adni. Amit D& vics Imre, Virág Mihály, Petrik Pál és a színészek id őnként szorgalmaztak, az színháztörténeti tett volt. A színház néhány el őadásával hatni igyekezett a néz ő re s nagy gondolati biztonsággal lépést tartani örvendetes módon szintétikát kutató századunkkal. Hagyjuk most az apróságokat, a rendező, a díszlettervez ő és a színészek helyenkénti bukásait, mert az avantgarde szellem feltárása villanásokban is hiteles m űvészi élményt nyújtott, még akkor is, ha nem volt képes minden produkció tartósan belevés ődni emlékezetünkbe. De ezek az el őadások illatokat, varázsokat, mítoszokat vertek szét, s egyben a színház erejét is bizonygatták. Művészegyéniségek affirmálódtak. A Koldusoperában szereplők egész sora emlékezetes alakítást nyújtott. (Pataki László, Juhász Anna, Heck Paula, Fejes György.) Kit űnő volt Szabó Cs. Mária, Szilágyi László és Versegi József a Max Frisch-drámában. A Hekusokban Czehe Gusztáv tűnt ki. Bata Ferenc a Caligul ában ígéretes tehetségér ől tett tanúbizonyságot. Romhányi Ibi az Ă fonyákban érte el a csúcsot, Salamon Sándor pedig a másik Deák-m űben, a Légszomjban nyújtott értékes alakítást. Sajnos azonban, egy modern m ű Szabadkán még ma sem helyezhető fölényes biztonsággal a repertoárba. Egész szériákat élnek meg silány darabok néha rossz tolmácsolásban is. Ilyenkor kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: miért kell az értéktelen m űvek műsorra iktatásával Újra és Újra megkérd őjelezni a színház létét és funkcióját? ľrni kell a hibákról, a fölösleges botlásokról, hiszen féltve őrizzük ezt az intézményt, és szeretnénk, ha a kultúra méltó otthona lenne. Ezért kell a színházat éppen Brecht vagy Camus m űveivel ráerőszakolni azokra, akik tagadják, vagy elmennek mellette. Ebben van az avantgardisták küzdelmének nagysága és tragikuma
346
Z. «ANYÓ LEONA
AZ IMPRESSZIONIZMUS SAJÁTOS KÉPVISEL ŐJE
Két hónappal ezelőtt, szeptember elején, a szabadkai Városi Múzeum Képtárában egy id ős asszony ezekkel a szavakkal fordult az egybegyűltekhez: »Meghatottan köszönöm meg, hogy eljöttek erre a megnyitóra, és így tanúi életem talán utolsó örömének. Boldog vagyok, hogy megértették önzetlenségemet, s hogy fel tudják mérni férjem m űvészetének ä
nagyságát. Nagyon nehéz volt idáig az út, és nagyon keserves a küzdelem. Jómagam is nagyon messzire kerültem Bácskától, de nagyon örülök, hogy Husvéth Lajos képei itt maradtak, hiszen majdnem minden képen a bácskai múlt él, ami már nem jön vissza soha többé. Szívesen adtam Szabadkának a képeket, és bízom abban, hogy ebben a városban nem kell csalódnom. Régi álmom vált valóra. És most meg szeretném köszönni mindazok hozzájárulását, akik ebben segítettek. Husvéth Lajos művészi nagyságát nem én vagyok hivatott felmérni. Ezt megtette es megteszi a sajtó, a rádió es a televízió. Ezt is köszönöm, mert ezzel igazolják, hog y tizenöt éves küzdelmem nem volt céltalan és hiábavaló. Őrizzék és szeressék Husvéth Lajos emlékét és művészetét akkor is, amikor én már nem leszek. Az itt lev ő képanyagot örökségként hagyom az utókorra, a fiatalokra, a jöv ő nemzedékre. Kérem, becsüljék meg ezt az ajándékot, mert ezzel életem legértékesebb kincsét adtam
oda.,«
-
Az özvegy elfogultsága ez,. vagy Husvéth Lajos valóban képz őművészetünk kiemelked ő egyénisége? Bela Duranci szabadkai m űvészettörténész szerint élete és munkássága három korszakra osztható: a gyermek csodálatot kelt ő tehetsége, a fiatal m űvész konok kitartása és lankadatlan ambíciója, s végül a kiábrándulás okozta békés sorsvállalás az, ami leginkább jellemz ő rá Műértő ember fia. Apja világviszonylatban is számon tartott numizmatikus. A jómódú család sarjának minden lehet ősége megvan arra, hogy kifejlődjön benne a szép szeretete, megbecsülése. Rajzolgat, de śzfvesebben babrál az anyaggal. Már tízéves korában fölt űnik kisplasztikáival. Két év múlva - 1908-ban - nagy feltűnést kelt a Husvéth Képtárban ma Is látható domborm űvel, a Lófejjel. Csodagyereknek tartják. Hiába Iratkozik be 1910-ben a zombori felső kereskedelmi iskolába, a reális pályától elcsábítja a m űvészet. 347
A képzőművészeti akadémiát Budapesten végzi el Petar Dobrovićtyal. Tanárai: Ferenczy Károly, Réti István, Révész Imre, Balló Ede és Edvi Illés Aladár. De bárki legyen Is a m űvész tanára, igazi tanítómestere csak a természet és a let űnt korok művészete lehet. Senki sem függetlenftheti magát a látható világtól, mert különben csak önmagából meríthet. S ebben a pillanatban megsz űnik egyénit alkotni, mivel törvényszer űen hatottak rá mások alkotásai. Husvéth Lajos nem esik ebbe a hibába. Az ő igazi tanítómestere kezdettől fogva maga a természet. Olyan mozzanatokat ragad meg, amelyeket mindenki lát, de csak ő vesz észre. Ez a titka annak, hogy képeivel még ma is gyönyörködtet és élményt nyújt. Stróbl Alajos, a magyar szobrászat kiemelked ő mestere - felismerve Husvéth Lajos rendkívüli tehetségét - 1913-ban rá akarja beszélni, hogy szobrász legyen. De Balló Ede érvei gy őznek, és Husvéth Lajos fest ő marad. Zavarja a szobrászat zártsága. A festészet közelebb áll hozzá, mert nagyobb élményskálával dolgozhat. Bécs, Prága, München és Berlin következik ezután. Egy id őben a nagybányai m űvésztelepnek is a tagja, de képtelen magáévá tenni a Nyolcak koncepcióit. Ezzel szemben Szolnokon szinte otthonosan érzi magát. Szlányi Lajossal, Pólya Ivánnal fest, kompozíciót Zombory Lajostól tanul. Itt válik a táj fest őjévé és az állatok szerelmesévé. Saját művészeti irányvonalát azonban odahaza, Zomborban alakította ki, akárcsak - majdnem ugyanezekben az években - Oláh Sándor Szabadkán. Husvéth Lajos impresszionista fest ő. A múlt század Manet, Monet, Degas és Renoir által képviselt irányzatát menti át a század eleji vajdasági festészetbe. Nem olyan értelemben vett impresszionista, mint Lovis Corinth, aki még Rubens hatása alatt állt. Még Juhász Árpád impresszionizmusánál is felszabadultabb, fölényesebb, ecsetkezelése puhább, melegebb. Inkább olyan értelemben, mint ahogyan Paul Gauguin beszél a rajz és a szín kifejez ő erejéről. Nincs mintaképe, Őszintén fejezi ki egyéniségét. Megvannak benne az impresszionizmus elmaradhatatlan kellékei: az emlékez őtehetség, az emlékrögzítő tehetség, téréreztetése perspektivikus (bár kerülte a vonalperspektívát, a mélységet, a távolságot kizárólag a val őrszínekkel éreztette), intuitív, m űveiben nincs disszonancia, se Út- és célkeresés, újabb művészeti irányzatokkal való próbálkozás. Artisztikusan festi meg a tájat, az állatot, a mez őt, a pusztát, a cirkuszjeleneteket, a gazdasági munka mozzanatait. Minden élményt felhasznál, és az optikai összbenyomást festi: nemcsak azt ragadja ki a képb ől, aminek formája, színe és helye érdekli, vagy pillanatnyilag megkapja. A látottak nem maradnak puszta tények és puszta képek. A festő ben gondolatokat, érzéseket ébresztenek. Husvéth Lajos ezeknek az érzéseknek a megörökít ő je, a benne kavargó gondolatoknak a rögzít ője. Éreztetni tudja azt, amit érez. Nincsenek nagyméret ű munkái. Kis remekm űveket alkotott, amelyeken Szerencsésen olvad összhangba a kompozíció, a szín és a forma. 348
; mMi
" *
k 4
ma
mo
mIS 1111
C
Sosem lépte túl műfaji határait. Biztos kez ű művész. Elsősorban táj képfeśtő. Téli képein érezni a fagyot (Téli út, Havas tanya), nyári alkotásain a meleget (Szalmakazlak, Aratás utt1n). A hegyes táj is vonzotta (Bohinyi-tó, Szlovéniai falu, Kranjska Gora-i templom), sőt a tengerpart is (Dubrovnik, A part). Portréi közül a kedvtelésb ől festettek a legsikerültebbek (Miklós bácsi, Feleségem, Kucsmás öreg). Az állatokat különleges szemszögb ől figyelte meg. Nem transzcendentális, hanem gazdaember, akárcsak Szinyei Merse Pál. Ällatfigurái szinte naturális hűséggel tükrözik a fajtát. Emellett animista is: figuráinak nemcsak mozdulata vagy vonala van, hanem lelke is. A spontánul papírra vetett mozdulatok vagy mozdulatrészek impulzusát igazolják. Hogy tökéletesen ismeri az állat anatómiáját és izommechanizmusát, ezt szobrai is bizonyítják. Allatfiguráit f őleg fiatalabb éveiben készíti, mellszobrait viszont majdnem kizárólag mind a harmincas években faragja. A szobrászatban sem alkot monumentálisat, erre talán alkalma sincs, de hihet őbb, hogy nem is akar. Kisplasztikáit a magyarországi herendi és a németországi Rosenthal gyár sokszorosítja. 1937-ben újabb tanulmányútra megy Budapestre, s három évig marad ott. Részt vesz a M űcsarnok 1939-es kiállításán (Budai részlet). Később önálló tárlatai nyílnak, de társaival együtt is bemutatja munkáit itthon és külföldön egyaránt. A háború forgataga Őt is messzire vetette Zombortól. 1946. január 1-én ezt írja haza az angol hadifogságból: »Sokat festek és rajzolok, és így mindenhez hozzájutok, amire esetleg szükségem van.l, Egy másik leveléből az is kiderül, hogy képeinek a eladásával ő tartja fönn az angol hadifogságban lev ő jugoszláv kolóniát. Az ott festett alkotásai mind Nyugaton maradtak. Hazaérve már »a kiábrándulás okozta békés sorsvállalás jellemzi. Tanyai jeleneteket fest, és sokkal többet foglalkozik a részletekkel, mint azelőtt. (pülő szövetkezeti otthon, A Bela Crkva -i felkelés.) ppoly csendben és észrevétlenül halt meg 1956-ban, mint ahogyan élt. Nem kétséges: a jugoszláv impresszionizmus sajátos képvisel ője.
349
OLVASÓNAPLÓ
DIÁKOK, MAGYARTANÁROK -
És
SZOCIOGRÁFIA
GEROLD LÁSZLÓ: Rólunk is vallanak. Forum, T3jvidék, 1970. A szociográfia kétségtelenül meglehet ősen elhanyagolt területe irodalmunknak. Az volt a múltban, ás az még ma is, mert - sajnos - meglehet ősen kevesen vannak, akik arra vállalkoznak, hogy akár tanulmányban, akár riportszerüen felmérjék életünk különböz ő régláit. Erre mutatott a Hídnak az a pályázata is, amelyre annak idején (amikor Gerold László e könyvének kiinduló része, a Hatvan magyartanár is megszületett) mindössze két olyan pályamű érkezett be, amely beváltotta a hozzá f űzött reményeket Igaz, az újabb Híd-pályázat a jelek szerint sakkal eredményesebb lesz - már az Újszerű, eleve eredményeket ígér ő hozzáállás miatt is -‚ ezek az eredmények azonban egyelőre még csak a jöv őben rejlenek, s legfeljebb els ő lépései lesznek egy meglehet ősen elhanyagolt irodalmi és talán újságírói m űfaj teljesebb kibontakozásának. Gerold könyve olyan utakon jár, hogy föltétlenül Örömmel kell üdvözölni éppen irodalmunk új színekkel való gazdagodása szempontjából, s már maga ez a körülmény is szükségessé teszi, hogy egy kiss alaposabban bepillantsunk ne csupán a könyvbe foglalt írások nyers adataiba, a szükségb ől kissé szűkre szabott ankét tanulságaiba, hanem ezen felül a sorok között és a sorok mögött olvasva, próbáljuk kibogozni azt is, hogy a téma felvetette kérdések, a válaszokból lesz Ĺírt tanulságok, no és természetesen a bevezet őül Írt, dióhéjba foglalt vajdasági Szociológiai és szooiográfiaji történelem megállapításai között mennyi az egyetemes érvény ű, ás mennyi fakad egy külön geroldi, Vagy ha úgy tetszik, egy, az utóbbi esztend őkben kétségtelenül sok pozitívummal, de ugyanakkor sok felesleges elhatárolással kialakított értelmiségi eszményképb ől származó különnézetb ől. Bálint István a könyvről Írt recenziójában - talán egy kissé leegyszer űsítve - ennek az utóbbi eszményképnek az »irodalomközpontúságáról«, s ennélfogva egyoldalúságáról ír, de a továbbiakban éppen arra kívánok rámutatni egyebek között, hogy ez az egyoldalúság nem is csupán az irodalomközpo:ntúságban jut kifejezésre, hiszen ez az irodalomközpontúság a konkrét esetben esetleg még elfogadható is volna, hiszen legalább is a könyv magvát képez ő Hatvan magyartanár esetében - olyan környezetr ől szól, amelyben valóban az irodalom foglalja el az els ő helyet, az egyoldalúság tehát sokkal bántóbb lehet magának ennek az irodalomközpontúságnak a keretében, amikor egyszer űen le akarja szűkíteni az irodalmi érdeklődést is - az egyetemes és sokszín ű irodalom helyett csupán néhány modernnek nevezett, de inkább csak divatos (amelyet holnap megint csak más divat követ!) irányzat örökérvény űnek kikiáltott igazságaira. De hát maradjunk csak egyel őre magánál a'könyvnél! A mintegy háromszáz oldalnyi anyagot tulajdonképpen két részre lehet osztani, amelyek közül az első, a bevezet őnek szánt szociográfiai irodalmi visszapillantás tulajdonképpen nem is tekinthet ő a további anyag szerves részének, külön-
350
S az olvasónak feltétlenül az az érzése, hogy egészen véletlenül csöppent ide, nem is tekinthet ő még csak bevezetőnek sem, mert egészen külön utakon jár, és nem sok közvetlen köze van Sem a hatvan magyartanárhoz, sem a topolyal gimnázium érettségiz őihez, sem pedig az újvidéki magyar tanszék gólyáihoz. Tekintettel azonban arra, hogy materiálisan mégiscsak beletartozik a könyv anyagába, mégiscsak foglalkozni kell Vele külön is. Ez a bevezet ő rész, amely a Vallomás és múltidézés címet viseli, azon az úton jár, amelyen Gerold el őtt már többen Is elindultak a múlt feltárása érdekében, s itt els ősorban a jugoszláviai magyar irodalmi múlt feltárása terén máris nagy eredményeket felmutató Bori Imrére gondolok. Gerold tehát voltaképpen ennek a múlt Iránt érdekl ődő mozgalomnak a részeseként ennek a múltnak egy kis darabkáját Igyekszik közelebbr ől megvilágítani: a szociográfia területét, ás ezzel kapcsolatban a régi újságok, folyóiratok és könyvek oldalait böngészgeti. Ez a munka kétségtelenül Igen háládatlan, időt és idegeket őrlő, éppen ezért feltétlenül elismeréssel kell tehát szólnunk arról, aki vállalkozik rá, hogy elmélyedjen a régi újságok, folyóiratok ás könyvek valóságos betűtengerében, s ebb ől a betűtengerb ől igyekszik kiválogatni az dgazgyöngyöket, vagy legalább Is az értékesebb szerves anyagokat az értéktelen moszat közül. Ez a munka szép és felel ősségteljes, ás kétségtelen, hogy bizonyos buktatókkal is jár. Az ilyen buktatókat Geroldnak som sikerült elkerülnie, már csak azért sem, mert általában itt Is az imént már jelzett egyoldalú szemlélettel közelíti meg a vizsgált anyagot, sokszor megelégszik az első benyomásokkal, meg sem kísérli, hogy a következmények mellett feltárja az okokat Is, s az írás ilyenformán egy kicsit légüres térbe kerül. Mintha az élet fejl ődésével kapcsolatban megelégednénk azzal a szimpla megállapítással, hogy az ősember, a palaeanthropus, olyan primitív körülmények között élt, amely semmiképpen sem egyeztethető Össze a mai emberi fogalmakkal és f őleg törekvésekkel, viszont elmulasztanánk arról beszélni, hogy mi is volt ennek az ősembernek a szerepe az emberiség egyetemes fejl ődésében. Csak egy példa erre! Gerold például megállapítja, hogy a riport a régi lapokban nem tartozott újságírásunk kultivált mÉlfajai közé, hogy a szenzációs hírek foglalták el az újságok hasábjait és háttérbe szorult a terepkutatás, a szociográfia. Mindez igaz és megcáfolhatatlan, mint ahogyan igaz és megcáfolhatatlan az Is, hogy az ősember a fáról szállt le a földre, hogy ott keresse további fejl ődésének útját. Az igazsághoz azonban hozzátartozik valami egyéb Is. Gerold egy mai napilap szerkeszt őségéhez méri a tegnap iránti igényeit, egy mai szerkeszt őség létszámához viszonyítja a tegnap iránt támasztott követelményeket. Nem Is gondol semmiféle magyarázatra, esupán arra, hogy a régi újságírót, a régi írót egyszer űen nem érdekelte a szociográfia, a szociológia, s őt még csak a riport sem, mert hát nem járt ki, hegy kiriportozza a falvakat, a gyárakat stb. stb. Az mintha eszébe sem jutna, hogy a régi szerkeszt őségekben nem dolgozott ötven-hatvan ember, hogy a Naplónál, a legnagyobb napilapnál mindössze tizenegynéhányan voltak, a Reggeli Ojságnál még kevesebben, a rövid élet ű Jugoszláviai Magyar Újság szerkesztőségében a legjobb időben sem volt több tíz embernél, hogy ne is beszéljünk a zombori Új Hírekr ől, amelyben csupán két-három ember tevékenykedett. Hogy jutott volna Ideje ennek a néhány embernek arra, hegy rendszeresen foglalkozzon szociográfiával, vagy akárcsak riportírással is! A lapok tudósítóhálózata ugyan számbelileg valóban fejlett volt, de ezek a falusi tudósítók még egy háromsoros hírt sem tudtak hibátlanul megírni, nemhogy egy Önálló riportra vállalkozhattak volna. s még valamir ől megfeledkezik Gerold, aniakor egyszer űen csak megállapít, és semmiféle magyarázatot sem f űz ehhez a megállapításhoz. Megfeledkezik például az iskolaviszonyokról. Megfeledkezik arról, hegy a régi Jugoszlávia utolsó éveiben már csupán Szabadkán volt magyar nyelv ű teljes gimnázium, s még ebben a teljes magyar gimnáziumban Is a tantárgyaknak több mint a felét szerbhorvát nyelven oktatták. Hol volt akkor magyar tanszék! Hol volt akkor magyar pedagógiai f őiskola, azaz tanárképz ő ! Vajon mindennek a hiánynak a tekintetbe vétele nem tartozik hozzá egy reális kép kialakításához?
válik tőle, teljesen önálló életet él,
351
Való igaz: az egykori Őrtűz önképzőköri szintű Ifjúsági folyóirat volt. Másrészt azonban ez az Ört űz Olyan időközben jelent meg, amikor a jugoszláviai magyarságnak nem volt egyetlen más folyóirata sem (a Kalanava is csak később indult meg), amikor tehát ennek az önképz őkori szint ű Ortű znek - minden igénytelensége ellenére is - kultúra- és irodalomépít ő szerepe volt. Másrészt ugyanebb ől az egyoldalú megállapításból fakad Geroldnak az a véleménye is, hogy abban az id őben a napilapok egyáltalán nem törő dtek az irodalommal, holott köztudomású, hogy például a Kalangya elő tt az újvidéki Reggeli Újságnak külön Irodalmi rovata volt minden héten, A mi irodalmunk címmel, hogy a Napló minden vasárnapi számában közölt irodalmi mellékletet, hogy a Jugoszláviai Magyar Újság vasárnapi irodalmi mellékletét egy id őben Szirmai Károly és Kende Ferenc szerkesztette. Persze ezek az lir<>dalnid mellékletek csak olyan szintet értek el, amilyet az akkori körülmények lehetővé tettek, és bizonyára hiba volna Őket minőség szempontjából összemérni akár egy mai Híddal, vagy Üj Symposionnal, vagy akár csak a Magyar Szó irodalmi rovatával Is. Geroldnak ez az egyoldalú érdeklődése, azaz eleve kielégíthetetlen irodalmi és értelmiségi Igénye megnyilatkozik más tekintetben Is. Kétségtelenül helytálló, ahogyan Gerold rámutat a kezdeti Híd falulvutató jellegének romantikus jellegére, a falujáró reg ős ifjak szándékait akciójának fellegekben járására, •s bizonyára éppen ez az a vonal, ahol valóban keresni kell az akkori szociográfiai munkák gyengeségének okát - persze a már említett körülmények mellett. Erre mutatott rá Ember Zsigmond (azaz Kek Zsigmond) Is 1937-ben, akinek sorait Gerold is idézi a régi Hídból, amely szerint: »Olvasóink egy része fakultatási akciónkat úgy látszik, olyan statisztikai adatgyűjtő munkának fogja fel, amit mint egy sportot űzünk«. Hogy a Híd nem Így gondolta, arról tanúskodik az is, hogy ugyanez az Ember Zsigmond, de most már Kek Zsigmond néven, azaz Igazi nevén, 1945-ben a megújuló Híd oldalain ennek a régi Híd-akciónak komoly eredményeir ől Is beszél. Gerold azonban ezúttal Is kissé antidialektikusan gondolkodik amikor elismeri ugyan a régi hidasok akciójának eredményeit, mintegy kiábrándításul azonban mégis hozzáteszi a mondatot«. »Az emlékezés azonban megszépítve, Igen eredményesnek tünteti fel a Híd második szakaszának falukutató mozgalmát.« Gerold ezzel mintegy a mai lehet őségekhe2 méri az akkor, a régi Jugoszlávia körülményei között elért eredményeket, ismételten tanúságot téve arról, hogy a dolgokat csak nyugvó helyzetükben szemléli, nem pedig az id ő és a hely iránti viszonylatukban, hogy bizonyos eleve maga elé t ű zött szempontokhoz méri a történéseket, nem pedig a korhoz, a környezethez. A ma szempontjaiból tekint a tegnapra is, és ez értékeléseit Is túlságosan befolyásolja. E mellett azonban vannak bizonyos tárgyi tévedései Is. El őször is S Jugoszláviai Magyar Újságot a Városok... falvak.., pályázattal kapcsolatban úgy emlegeti, mint újvidéki lapot. Igaz, ugyan, hogy a Jugoszláviai Magyar Újság egy id ő ben - megjelenésének utolsó néhány hónapjában tjjvidéken jelent meg, mégsem ez jellemz ő rá, hanem az, hogy Szabadkán a Minerva nyomdában történt lockont nyomán az állás nélkül maradi nyomdászok munkába állítása érdekében S z a b a d k á n alapították, itt i jelent meg életének túlnyomó részében, itt Írta Ici a Városok... falvak.. pályázatot is, annál is inkább, mert hiszen Bródy Mihály még Szabadkár megvált a laptól, és így nem Is ment el vele Újvidékre. A másik tévedésneli is beillő megállapítás az, amely az Ortüzet, a Vajdaságot, a »további-ot é a Hidat mintegy egymás szerves folytatásának tekinti. Ebb ől csupán anny igaz, hogy Kis József, az Ört űz szerkeszt ője és kiadója ott volt ugyan s Vajdaság és a Híd Indulásakor Is, de aztán rövidesen kivált. Két folyóiral között kétségtelenül volt folytonosság, mert hát a »tovább« - mint már s címe is mutatja - akkor jelent meg - a Vajdaság helyett -‚ amikor ezi a rend ő rség betiltotta. A Vajdaságot és a »tovább«-ot egyébként nem ü tekinthetjük szigorúan vett Ifjúsági folyóiratnak, sokkal inkább mozgalm folyóirat volt, akárcsak a Híd Is - második szakaszában - anélkül azonban, hogy a Vajdaságnak és a »további-nak szerves folytatását képeztc volna. Azt már csak egészen mellékesen teszem hozzá, hogy Kende Ferenc nem csupán terjeszt ője és támogatója volt a Kalangyának (a terjeszt ő tulaj-
352
donképpen nem ig Ő , hanem a vezetése alatt álló Literária Könyvterjeszt ő Vállalat>, han'em egy id őben társszerkeszt ője is - Szirmai Károllyal és Radó birével együtt -‚ ami egyébként részben Geroid írásából is kiderül homályosan a továbbiakban. Ennyit a könyv bevezet ő tanulmányáról, amely lényegét tekintve voltaképpen önálló m ű, s éppen ezért kellett vele b ővebben foglalkozni. A könyv tű lnyomó részét azonban a további négy írás foglalja el, a Hatvan magyartanár, a Tanár vagy értelmiségi, az Egy els ő nemzedék és a Gólyák tizedszer. Ez a négy Írás már szoros egységet alkot - akár ebben a sorrendben, akár az utolsó kett őt téve előre, mert a négy együtt voltaképpen egy állandó kłirfogást érzékeltet a diákból tanárrá fejl ődés és a tanártól a diák felé irányuló nevel ő hatás összefogásával, amelyr ől sohasem lehet pontosan tudni, hogy hol Is a kezdete, hol is a vége. A témakört ő l eltekintve Is van egy közös vonásuk ezeknek az Írásoknak. Valamennyi a 'körkérdésre adott válaszokból 'bontogatja Ici azt a képet, amelynek mindennapi életünk (mert hát a könyv címe is azt állítja, hegy »rólunk is vallanak«, s a bevezet őben Gerold külön is leszögezi, hogy a könyv »mindannyiunkról szól«) egy darabkáját kellene bemutatnia, az ebből eredő következtetésekkel, tanulságokkal és talán tennivalókkal. A hiba csak az, hogy Gerold eleve leszükíti ezt a »rólunk« és »mindannyiunkról« fogalmat, és nem Is annyira az egyetemes érdek szempontjából vizsgálja a felvetett kérdéseket, hanem Inkább egy sz űkebb csoport teremtette értelmiségi eszménykép szempontjából, ső t már a kérdések felvétése is ebbe az irányba tereli a körkérdésekben felölelt diákok és még inkább a tanárok világának szemléletét. Valahogy az az érzésünk, mintha Gerold eleve bezárkózna valami, a tömegek szempontjából nehezen megközelíthet ő irodalmi elefántcsonttoronyba, s innen a magasból, a körülményekhez Ill ő fölényességgel kezelné a környezetét, s önkéntelenül is azt a bizonyos magyartanárt juttatja eszükbe furcsa párhuzamként, aki így válaszol a kérdésre: »Milyennek tartja a helyi mozim űsort? - Nem érdekel. Véleménye a Szabadkai Népszínházról, ennek m űsoráról? - Színjátszásunk nehézkes, szövegmondásuk förtelmes. Eleinte látogattam az el őadásaikat, de már régóta feléjük sem nézek.« A furcsa az, hogy Gerold ennek mintha éppen az ellenkez őjét akarná, de végeredményben ugyanide jut el, ide vezeti az értelmiségi eszménye teremtette elefántcsonttorony. Mert ez az életb ől való kiválás mindannak lebecsüléséb ől ered, amink van, amire képesek vagyunk - még akkor is, ha ugyanakkor teremtünk magunknak egy sz űkre szabott világot, amelyet gondolatban kiegyenlítünk egész valóságunkkal, s amelyet mindenek fölé helyezünk - a teljes valóság helyett. Igen jellemz ő ebből a szempontból Gerold László megállapításai közül az alábbi: »Valódi, s azt lhiszem jó pedagógus. De elég-e ez, amikor bevallása szerint »nagyon ritkán« vásárol vajdasági könyvet, >hézagos ismeretei« vannak Csak az irodalomról, amely itt születik, ha ízlése, kora ellenére, meglepően öreguras: »Általában a klasszikusok a kedvenceim, a moderneket nem olvasom.« Az említett magyartanár valóban lesz űkíti az érdekl ődését, ha valóban csak a klasszikusok érdeklik, és egyáltalán nem is olvas moderneket. De' hát Gerold voltaképpen ugyanazt teszi, csupán ellenkez ő előjellel. Nála viszont az érték, a megbízhatóság kizárólagos kritériuma a modernek olvasása, s őt a modernek kizárólagos elismerése, hiszen fordított példát nem is kíván felhozni. Pedig Gerold kezdeményezése nemcsak figyelemre méltó, hanem igen hasznos Is. Ki gondolt eddig arra, hogy megbízható képet fessen a hazánkban tevékenyked ő , többnyire fiatal magyartanárok életér ől, gondjaikról, problémáikról, érdekl ődési körükről, no és természetesen szakmai és magánéletbeli törekvéseikr ől? A körkérdés mindenképpen lehet őséget nyújtott erre a betekintésre - még ha csak szúrópróbaszer űen is, S még akkor is, ha az ankétszerű fölmérés természetszer űen mindig hamisít is egy kicsit a -
353
dolgok valódi helyzetén -‚ s lehet őséget nyújt arra is, hogy ebb ől a betekintésb ől hasznos következtetéseket vonunk le, hiszen Igaz, hogy a magyar szakos tanárok rétege csupán egy kisebb csoport kiterebélyesed ő világunkban, de ennek a kisebb csoportnak fontos szerep jut gyermekeink, azaz a jövend ő nemzedékek nevelése és érdekl ődésének irányítása teren - mint ezt Gerold Is igen jól látja -‚ s ezért nem mindegy, hogyan viszonyulnak ehhez a feladathoz. A kérdés Csupán az, hogy mi magunk milyen viszonyulást várunk, hogy eleve valami szemellenz ővel nézzük-e a dolgokat, s Így szeretnénk-e láttatni magukkal a magyartanárokkal is. Az »irodalomkõzpontúság« minden bizonnyal Indokolt is a magyartanárok esetében, s őt a gólyák esetében Is (az érettségiz ők esetében azonban már kevésbé!), viszont felmerül a kérdés, hogy ezen az »irodalomközpontúság
354
alapon eleve Idrelceszthetjük a pedagógus munkjáb6l, és csupán abból a szempontból mérlegelhetjük a pedagógust, hegy milyen hevesen lázadozik a papírra fektetett tanterv ellen? Éppen ez a körülmény mutat rá, miért helytelen Geroldnak az az elhatározása, hogy a magyar szakos tanárt csakis mint értelmiségit vizsgálja - nem pedig mint pedagógust, aki végeredményben mégsem teljesen, mindent ől és mindenkitől független tényez ő, hanem egy nagy gépezetnek a része; tehát nem író, aki megengedheti magának azt a szabadságot, hogy mindig csak a maga egyéni véleményét harsogja, elvégre azért író, - hanem csupán közvetíti az irodalmi alkotást a keze alá került fiúk és lányok felé, s éppen ezért nem lehet egyoldalú. Mert hát nem Csupán az éppen divatos irányzatot kell megkedveltetnie a fiatalokkal, hanem egy olyan alapot kell adnia, amely alkalmassá teszi őket az önálló vélemény meghozatalára, akkor is, ha közben új formák, Új irány zatok jelentkeznek, és háttérbe szorítják a maiakat. A haladás elvégre törvényszerű és elkerülhetetlen, még akkor is, ha ezt a haladást nem éppen a szélsőségek teljes érvényesülésében látjuk. Gerold azonban nem elégszik meg ezzel az értelmiség-szinttel. Ő eleve saját ízlésének megfelel ő válaszokat vár a magyartanároktól, s nem elégszik meg mondjuk Franz Wer ďellel, Solohovval, vagy Steinbeekkel sem, hanem mindenekel ő tt hiányolja tegyük fel Beckett, Ionesco, vagy mondjuk hazai viszonylatban Vasko Popa és B'ulatovi ć műveinek nem csupán tökéletes ismeretét, hanem egyúttal mindenek fölé helyezését. Más szóval Gerold egy olyan kiárólagos avantgardista érdekl ődési kört kér számon a magyartanároktól, mintha ennek az avantgardista irodalomnak az ifjúság felé való közvetítése volna legf őbb ős elhanyagolhatatlan, s őt kizárólagos feladatuk. Gerold ezt úgy fejezi ki, hogy ».. nem a szépirodalom kedvelését, hanem értelmiségi voltukat, szellemi önállóságukat kérjük számon a magyar szakos tanároktól!« És ennek az értelmiségi voltnak, ennek a szellemi önállóságnak a nevében vetheti egyesek szemére, hogy megrekedtek - még csak nem is Jókainál és Pet őfinél, ami bizonyára még érthet ő is volna, hanem Fehér Ferencnél ás Majtényi Mihálynál. És éppen itt látszik ki a lóláb. Hiába beszél Gerold arról, hogy a jugoszláviai magyar irodalom iránti érdekl ődést hiányolja a magyartanároknál! Nem, nem az egész jugoszláviai magyar irodalom iránti érdekl ődést, hanem Csupán annak egy önmagába zárkózott része iránti érdekl ődést. És közben még azt sem veszi észre, hogy ez a geroldi értelmiségi eszménykép is éppen olyan »zárt, mozdulatlan világgá< lesz, mint amilyennek a provincializmus rémképét festi. És Gerold néha már kicsinyessé váló elhatárolódása nem csupán az afféle általánosító megállapításokból világlik ki, hogy »az értelmiség falun, városon egyaránt szakbarbár<, hogy az értelmiség és a helyi vezet ők »csak légüres teret jelentenek a magyartanárok körül, hanem még Olyan apróságnak tetsző kérdésekben is, amikor 'például annak megállapítása után, hogy a megkérdezettek a hetilapok közül a 7 Napot vásárolják legnagyobb számbán, egészen váratlanul ás indokolatlanul szükségesnek tartja kiegészíteni a körkérdésekre beérkezett válaszokból kialakuló képet azzal, hogy mindjárt magyarázatot is f ű z ehhez, de nem a magyartanárok, hanem a saját magyarázatát. S valahogy ugyanilyen önkényes kiegészítés - megint csak a magyartanárok megkérdezése nélkül -‚ hogy amikor ismerteti a magyartanároknak az újságokról alkotott meglehet ősen pozitív véleményét, megint csak szükségesnek tartja - ás megint csak megokolatlanul és váratlanul - hozzátenni, hogy ezek a megjegyzések mindenekel őtt a Magyar Szóra vonatkoztathatók. Hogy mire alapítja ezt a meggy őződését, annak elárulásával adós marad. De hát mondom, ezek apróságok, ős csupán azért említettem meg őket, mert némileg jellemz ők lehetnek Gerold hozzáállására. Befejezésül azonban még adós vagyok valamivel. Ha valaki mindezek után Úgy vélné, hogy Gerold László könyvét értéktelen, hamis könyvnek tartom, nagyon-nagyon tévedne. Olyan könyv ez, amely említett hibái ellenére is feltétlenül könyvkiadásunk értékei közé tartozik, annál is inkább, mert olyan területeket Igyekszik feltérképezni, amelyen eddig fehér foltok Voltak kulturális életünk térképén. Különösen érdekes ás tanulságos az Egy
355
első nemzedék topolyai érettségiz őinek nyilatkozatai, válaszai nyomán elemezni, hogy miképpen is viszonyul fiatal nemzedékünk a mai élethez, mik a gondjai, problémái, nehézségei. Ez a helyzetfeltárás - ás részben bizonyára a Gólyák - tizedszer is - olyan felmérés, amely valóban tükörszerűen mutatja be iifjúságunkat, minden értékével és minden hibájával egyetemben, feltárva még azt is, hogy az iskola, a tanárok és persze nem utolsósorban a sajtó és a rádió, Vagy a televízió mennyiben járulnak hozzá az ifjak tájékozottságának b ővítéséhez. És valljuk be, a kép nem is olyan fekete, mint amilyenre felkészülünk az ifjúság ellen meg-megújuló, megokolatlanul általánosító kirohanások nyomán. Érdekes Geroldot követni ezer az úton, mindenképpen hasznos lehet a további helyzetfelmérés, a még mélyebbre pillantás. Gerold legnagyobb érdeme az, hogy megindította ezt a folyamatot, amely - reméljük - nem sikkad el az érdektelenségben.
KOLOZSI TIBOR
SEBZETT, DIDERGŐ LELKŰ HŐSÖK
SZIRMAI KÁROLY: Falak, puszta falak. Forum, Üjvidék, 1971. Kietlen s közönyösen emberellenes világba kerül az, aki belelapoz Szirma Károly Új kötetébe. Olyan világba, ahol három napon át ülhet holtan eg öregember az utcára néz ő ablak mögött, míg valaki észreveszi halálát. (4 ablaknál ülő ember) Olyan világba, ahol megölhetnek, s meg is ölnek valakit úgy, hogy a segélykiáltást senki nem hallja, vagy nem akarja hallani (Kihallgatás, A tűznél, Hallottad?) Kihűlő házasságok, üzletté, futó kalandd aljasodó szerelmek, összeomló családok látványa, a vigasztalan öregség, s méltatlan halál képe csapódik minduntalan az olvasó elé. Üres és bevégzet életeké. Bizonyos, hogy itt, ami szép és jó, ami fontos az emberben, az szükségképpen romlandó is. Nem újkeletű meggyőződése ez Szirmai Károlynak. El őbbi, ugyancsal válogatott kötete, a Muzsikáló messzeség is erre az eredményre jutott, am egyben azt jelenti, hogy az életm ű legsúlyosabb tanulságával van dolgunk Igaz, a válogatás akkor még azt sugallta, hogy ki lehet tömi, hogy az igaz élet felé az irracionálison át nyitott az Út. Szirmai Károly hitt a telje: létezés lehet őségében. Ez a hit hangolta csodára a novellaépít ő képzeletet s tette lehet ővé, hogy magától értet ődőnek, hétköznapian természetesnel tekintse a rendkívüiit. Most más a helyzet, amit az is jelezhet, hogy a ké kötetnek egyetlen közös darabja sincs. Hogy mennyire más, azt legponto sabban talán Az elt űnt utca című novellában érezni. Azért ebben, mert it a fent emlegetett csoda is m űködik, ami a többiből teljesen kiszorult. A történet egyszer ű. Egy szegény leány télikabátot venne. A sok drága fényes holmi közt végre olcsóbbat is talál. Megtetszik neki, de hiába. Kevé a pénze. Ekkor - szegény leányok szerencséje, azon a ponton, ahol a vég leges lemondás következne - nagy fekete autó kanyarodik melléje. Az elt űnt utca tehát úgy indul, ahogy a legtöbb Szirmai-novella. határozott karakter ű élményb ől néhány mondatban kibontakozó cselek niény minden mozzanata konkrét, egyszeri, minden részében életeleveo Jellemző sajátossága az effektusok sokasága. Ezek az effektusok természe tükkel a cselekményben rejlő nehéz sorsra vallanak, ahogy a szegénység é
szépség, fiatalság ás kiszolgáltatottság általánosító ellentétpárjal is. Azt sugallják, hogy lehetetlen kitörni ebb ől az ember alatti helyzetb ől. A sorsváltáshoz csoda kell. Ez a csoda, a legjobb pillanatban érkez ő autó, ismerős, a békeidők érzelmes leányregényeib ől való. Vagyis nem Igazi csoda. Aránytévesztés vélhetnénk első pillanatban, hiszen az autó megjelenésével a novella empirikus síkja mögött - a Muzsikáló messzeségben látott mechanizmus szerint - ennek ellenére Is teljes komolysággal képz ődik meg a szekundér sík, a csoda költői lehetőségeinek, funkcióinak érvényesítéséhez szükséges terep, ahol helyreállhatna a világ egyensúlya, mert kárpótolni lehetne az embert mindenért. De aránytévesztésr ől szó sincs. A megoldás mesterre vall. A csoda ugyanis nem jár sorsfordulattal. Jóllehet az a benyomásunk, mintha a leánynak az eddiginél teljesebb élet kezd ődne azzal, hogy beszéli az autóba, ám err ől szó sincs. Pippen, a csoda olcsósága, kisszer űsége figyelmeztet az ellenkez őjére. Arra, hogy nincsenek csodák, s ha igen, akkor azok is csak az ember 'rontására vannak. A leány beszállt az autóba. Ezzel ugyan még nem kötött üzletet, hiszen bódítóak a hirtelen lehet őségek, s rettenetesek a szorongató kényszerek. A nyílt ajánlatot elfogadva azonban igen. Megalázza emberségét, kiszolgáltatja testét-lelkét - egy kabátért. Az, hegy később a felkínált pénztárcát visszadobja, ezen már nem változtat. Jelzi viszont, hegy a leány veresége a teljesség óhajának veresége. Jelzi, hogy a kitörés még Ilyen áron sem lehetséges. Akárhogy Is van, ő még cselekszik. Reménye vakmer ő, vállalkozása eszeveszett - az utolsó esélyt játssza meg, de megjátssza. S következetesen. A hősök többsége azonban nem reménykedhet, mert nem cselekedhet. Ezért zárul oly sok novella ebben a kötetben halállal, s őt némelykor önként vállalt halállal. A hősök leányok, asszonyok, öregemberek. A n ők mindig gyönyörűek, jó lelkűek, az öregemberek mindig elhagyottak. Szánandóan gyengék valamennyien. Miért éppen Ők a hősei a novelláknak? Tudni kell, hogy az életm ű kulcsmotívumaival, nyugodtan mondhatjuk a Szerz ő egyéniségét is jellemezve: költ ői motívumokkal van dolgunk. A költői motívumok sohasem egyértelműek. Itt Is többféle jelentést hordoznak. Jellegzetesnek, mintegy jelentésbeli alaprétegnek látszik az a változat, amikor a nők s az öregek az emberi tehetetlenség miatti riadalmat, szomorúságot hordozzák, ami az olyan novellákban, mint a Restiben, az Egy élet árnyéka, a Temetés vagy az Utoljára című Is, kiegészül a szorongással, a tragikus idegenség, a komor magány érzésével. E fázó, felfokozottan szenzitív hősök körül kivétel nélkül mindig s űrű, nyomasztó atmoszféra képződik. A nők alakjában ezek mögött ott van az éden ígéretének fájdalmas gyönyörűsége, a tisztaság, a szépség, a jóság közelének bens őséges öröme, és ott a n ők iránti áhítatos tisztelet Is. Szirmai Károly számára a n ő a legnemesebb emberi tulajdonságok megtestesít ője, a jövő reménye. A nő az életműben Is az emberi lényeghez, a teljességhez való h űséget jelenti, érthet ő, ha a konfliktusok jó része a n őt próbálja. Mélyen rejlő vágyakat, igényeket hordoz tehát a motívumnak ez a változata. Az öregség a hiába megélt élet tárgyiasulása, noha a rezignált, lemondó kiúttalanság, a tanácstalanság nem tudja eltakarni sem sz élet már csak emlékként felbukkanó teremt ő pillanatainak békéjét, sem a kudarc pátoszát. Igaz, hogy a halál döbbenete, a tragédiát fogadó, gy űlöletibe is át-átcsapó düh csak egyszer, Az elt űnt című novellában kapcsol elégiára. A többiben a sikoltás el őtti állapot iszonyú víziókat, látomásokat, vad képzeteket hív elő, sejtetve a megrendültség nagyságát, a pusztulást fogadó indulatok hevét. Tartalmilag, s lényeg szerint, a villódzó sokféleség mögött mindkét motívum egyazon természet ű ellentétb ől áll. A előző, mondhatni hagyományos jelentésrétegekkel szemben újak képz ődtek. A nő nemcsak az otthonteremtés, az újrakezdés jelképe, hanem a pusztuló édené is, az öregség nemcsak az összegez ő teljességé, hanem a megmásíthatatlan vereségé is. Ebben az ellentétben már nincs igazi konfliktus. A küzdelem eld őlt a romlás javára, É.ppen, ezért lettek n ők és öregek e kötet noveliáinak h ősei. Ők
357
azok, akikben az emberség fel ől zavartalanul, a lehet ő legményebbről, szinte magától értet ődőn ölthet alakot az író fájdalmas illúziótlansága, az a meggyőződése, hogy a term ő és teremtő élet felé nincs már semerre Út. Ugyancsak összegező jellegű jelentésváltozatra enged következtetni, hogy a hősök, akik sebzett, diderg ő lélekkel élnek a szörnyű, titokzatos dolgokkal teli világban, akár n ők, akár idős férfiak, olyanok, mintha gyermekek volnának. Félénk, ánzuló, képzelg ő, s nagyon magányos kisgyerokek. A valósággal mindig a varázslatosabb oldalról szembesülnek. Az egyik éjféli órán beszélget a halottal (Ëjszakai látogatás), a másikat munkatársa durva szava kergeti repül őgépén egyre feljebb a kék azúrba, a végtelenbe, a halálba (Halálos mámor), a harmadik és negyedAk az Idő múzeumába látogat - és így tovább. De er ős, mélyen él ő gyermeki hajlamokra vall a gesztusokon kívül az érzékelés és kifejezés expresszivitása, az érzelmek gátlástalan, színjátékszer ű kiélése, vagy a fantázia merész szárnyalása is. A kötetben különben van olyan novella, a legjobbak közül való, amelynek gyerekek a h ősei. (Üj gyerek a faluban). Szirmai Károly egyéniségében hordja a gyermeket. Nem a játékos gamint. inkább azt, akit Kosztolányi Is, vagy Szép Ern ő. Annak, hogy az alkotás szintjén ezek a hajlamk nagyobb hangsúlyt nem kaptak, hogy önálló művészi motívummá nem teljesedhettek, éppen ez lehet az oka. Szirmai Károly világában nincs már helye a gyermekség lényegének, a kompromisszumok nélküli életnek, mert nincs már az énnek olyan övezete, amit a romlás el ne ért volna, amelyben a teljesség óhaja még természetes lenne. Szirmai Károlyt kétlelkű írónak szokás nevezni, akinek életm űve prózai munkákból épült, pedig ő maga lírikus alkatú ás szemlélet ű. Jelen esetben azonban az, hogy az epika mögül ki-kicsapnak a líra lángjai, nemcsak s nem Is els ősorban alkat dolga. Sokkal inkább azé, amit legpontosabban talán a szituáció kihívásának s a vallomás kényszerének nevezhetnénk. A mondanivaló hibátlan kifejtését, s tökéletesebb értését szolgálja, ugyanakkor szüntelen jelenlétével figyelmeztet: sorsügyekr ől van szó.
8. VARGA LAJOS
ÉLETÜNK HITELES FÉNYKÉPSORA
PETKOVICS KÁLMÁN: Reggel ötkor fütyül a vicinális. Forum, Újvidék, 1970. Valemennyiünket szenvedélyes kíváncsiság, csillapíthatatlan vágy tölt el akkor, amikor közvetlen környezetünkről, a körülöttünk forgolódó emberekről, egy közös talajba vetett és onnan kisarjadt sorsokról olvashatunk. Hiszen ezekbe a sorsokba mi magunk lis belefoglaltatunk bonyolult lelklállapotunkkal, sokrétű, szövevényes életkörülményeinkkel, viszonyulásainkkal. Szeretnénk megismerni a fölszín alattit, a láthatatlanul munkálkodó-
358
bonyolódó mozgató er őket, a rejtőzködő összefüggéseket, a dolgok ás történések titkos indítékait éppúgy, mint az álcázott, alattomos akadályok leküzdhetőségét. Egyszóval tehát az eseményeknek azt a soha nem nyugvó, tovagördül ő láncolatát, ami sajátos ás ami egyedülálló, megnyilvánulásaiban pedig mindenkor kihat mludennapjain'kra is. Ha Petkovics Kálmán nemrég megjelent könyvét figyelmesen végigolvassuk, akkor közelebb jutunk
elhallgatott-rejtegetett, ki nem mondott óhajunk megvalósulásához. Ez lehet talán az egyik legnagyobb, legményebbre ható &rktellektuális izgalom. Látni végtére magunkat is, társainkat is egy-egy adott helyzet, vagy életkoruImény buktatóiban, a hangulati elemekkel gazdagon átszőtt s éppen ezért olvasmányos történetekben mozogni, cselekedni, viselkedni. Elsőként A mindenható föld című, 1955-ben játszódó Írás eseménye dibbent meg. Hő se, Veréb András tíz évvel a földreform után sem tud belenyugodni abba, hogy földfölöslege - az Új törvény értelmében - föld nélküli fiaira szálljon, akik - másfel ől - meghunyászkodnak a családfő »joga« előtt. Az erős patriarchális viszonyokat egyegy rendszerváltozás és a vele járó új birtokviszonyok nem soporhetik el azonnal. Petkovics jól látja ezt akkor is, amikor a pusztuló szállásról, a gazda és id ős nagynénje el őéletérő l Ír. Ide, ebbe a témakörbe tartozik, a földhöz való görcsös ragaszkodás mai szemmel már észbontó dokumentumképébe kell sorolnunk az Ekék a. padláson vagy az elesett szegényekr ől mély együttérzéssel megírt Uram Jánosnak hívják történetei. A szerző témáit sohasem a négy fal között keresi. W5videbb-hoszszabb, mű faj tekintetében nehezen meghatározható Írásai riportútjai közben születhetnek, a közvetlen cselekvő hétköznapokból sarjadnak ki tehát. Ezért is lehetnek annyira élethű ek, Móricz Zsigmond-i, vagy Nagy Lajos-ki er ővel ábrázolt képsorok. Egyik írásában a riportalany a következ ő szavakkal fordul az újságíróhoz: ». . . A valóságot kell Írni. A teljes valóságot. Nem részigazságokat, látszatot, vagy a felel őtlen papolásokat.« »Igyekszem - közöltem -‚ csak a teljes valóság, Úgy látszik, bújócskát játszak velem.« Mennyire Így van! A gyár című Írásában, vagy a Víz Gábor feltette a kérdést címűben nyugtalanul keresi azt a bizonyos, bújkáló valóságot a jelenségek mélyebb összefüggései után nyomozva szünet nélkül. Sehol, egyetlen helyen sem találkozhatunk elvonatkoztatott történéssel,
vagy helyzetképpel. Igyekszik mindenkor a lehet ő legobjektívebb, legegyszerűbb módszerekkel és meseszövéssel közvetíteni mondanivalóját. Gyakran találkozhatunk a falutól, földtől elszakadt emberekkel, akik a városban, a gyárakban új életkörülményeik közepedte is viszszavágyakoznak a »mindenható« földhöz. (Reggel ötkor fütyül a vicinális A vödör.) Petkovics írói sokoldalúságát bizonyítja az az árnyalt, megannyi meggyőző hangulatelemekkel átsz őtt mesélőkedv, az a kiváló megjelenítő erő, amelynek nyomán oly élethűen mutatkoznak meg el őttünk a Vasárnap délután vagy a Ketten a hűvös éjszakában figurái. A hangulati elemeken túl azonban ott lebeg majd minden írásában egy-egy súlyos, nyugtalanító, jól megfogalmazott kérdés, egy-egy úgynevezett »kényes« probléma. Ok és okozat rejtett összefüggéseiben szenvedélyesen kutatja az igazságot akkor, amikor leleplezi a nyerészkedés, a megvesztegetés, az előnyös családi kapcsolatok megjelenési formáit. îgy ismerjük meg a Víz Gábor nyugtalanító kérdése nyomán megindult ellenakció szövevényes munkálkodását, vagy másutt, a gyermekfigura leglep ő éleslátásából sok mindenre következtethetünk: ». . . Aki a porba Ír, attól aligha lehet elvárni, hogy besegíti az embert traktorosnak... még akkor sem, ha a tiszta igazat írja.« A kötet szinte valamennyi Írása szociográfia-ielleg ű , jószemű megfigyelőre valló életdarab, az irodalmi riport, a tárcanovella, az elbeszélés határait érinti. Bárhogyan szemléljük is azonban szempontjait, a kötet olvasása által nyert benyomásainkat nem is els ősorban a pontos, m űfaj meghatározta élményanyag nyújtja, nem a m űfaj teszi kézzelfoghatóvá, ismer őssé, szemléletessé, vagy éppen »életessé«. Inkább valami egyéb, valami figyelmet kelt ő, természetes őszinteség az. ami rokonszenvessé teszi a szerző Írásait az olvasók szemében, a bátorsága, a szókimondása, az a bányamunka, amelyet Petkovics következetesen alkalmaz. A Vasárnap délutánban remek jellemábrázolással, a falusi emberek jelen és valóságos életének kereszt-
3 59
metszetével, hiteles kivetítésével találkozunk. Csak az írhat ennyire fzes nyelven, ekkora megjelenít ő erővel, aki maga is a megrajzolt h ősök között élt hosszabb-rövidebb ideig, aki kitűnően ismeri valamennyi figurája lélegzetvételét, gondolatvilágát, aki a falu s az egyszerű emberek összetett lelki életének jó átérz ője. Igaz, találhatunk a kötetben néhány különleges történetet, mármár groteszk helyzetképeket és h ősöket Is; Ilyen például a hiábavaló munkáját fontosnak tartó, id ős te-
metőcsősz, vagy a tiszta udvart naponta fölsöpr ő Tóni bácsi alakja. Ezek az írások megbontják a kötet, egységét, némiképp felhigítj ák, csökkentik a súlyosabb mondanivaló töménységét. Tehát olyan írások, olyan hangulatképek ezek, amelyek talán kimaradhattak volna a válogatásból. Mindettől eltekintve azonban, ismét gazdagabbak lettünk egy Ilyen figyelemre méltó, életünk hiteles fényképsorát meg őrző, komoly vállalkozára valló vajdasági könyvvel.
MOLNÁR CS. A TTILA
REGÉNYES IRODA LOMTÖRTÉNET
DÉR ZOLTÁN: Fecskelány. Forum, Üjvidék, 1970. 1907 februárjában Lányi Ern ő zeneiskolai Igazgató Miakoleról Szabadkára költözött népes családjával. Legkisebbik lánya, Lányi Hedvig 1894. október 16-án született. Tizenhárom éves sem volt még, amikor 1907 júniusában a hazalátogató fiatal költőt, Kosztolányi Dezs őt, Unokaöccse, Brenner József, azaz Csáth Géza, bemutatja a Lányi családnak, az apának és gyermekeknek egyaránt. Kosztolányi megajándékozza Lányi Ernőt frissen megjelent els ő verseskötetének, a Négy fal között címűnek egyik példányával. A rajongó kis diáklány - naplója a tanúság rá - környezetében fölbukkanó minden Új férfiban ideált keres. A heged űművész csodagyerek, Veosey Feri éppúgy megtetszik neki, mint a perzsel ő szemű paptanár, Csinoss Albin. Túl gyorsan váltakoznak - csak ezért nem válnak a ctrilány rajongásának huzamosabb tárgyaiivá, nagy Ő -vé. Szabadkán is hamar talál fiút, akibe egykett őre szerelmes: Brenner Jóskát. Augusztusban naplójában
360
ezt vallja: »Leikemmel szeretek egy férfit! Őt tartom az ideál megtestesülésének! Ő engem nem Szeret, azt tudom, és nem Is merek arra gondolni, hogy valamikor szeretni fog, hisz én egy kis porszem vagyok őhozzá képest. . .« Ez még Brenner Józsefre vonatkozik. De szeptemberben már naplójába másolja Kosztolányi siófoki üdvözl őlapjának kedvesked ő sorait. Hedda, mint a legtöbb kamasz, verselget. Kosztolányinak ez kapóra jön, ürügy, hogy a vers közös szeretetében kapcsolatot találjon a kislánnyal. A nagy kor'kiUönbség kis híján egy évtized! - nem zavarja. 1907 karácsonyán szerelmet vall a pár hó múlva 23 éves költ ő a 13. évét épphogy betöltött kis kékharisnyának. A kislánynak ez nagyon tetszik. Éthet ő, ha Ő Is egyre jobban belelovalja magát az Új szerelembe. A titkos - poste restante - levelezés ugyancsak romantikus dolog. S jönnek-mennek a levelek Pest és Szabadka között. Udvarias ké-
peslapok a szülők tudtával, vágytól libegő levelek titkos postával, küldöncökkel. Három-négy éven át. Erről a szerelemr ől már szó esett Kosztolányiné Kosztolányi-életrajzában is. Sőt: bizonyára azonos forrásból, mint e könyv, közölt levélrészleteket is Kosztolányinak a kislányhoz, a »fecskelányhoz< írott leveleiből. A napló és a hiteles levelek elénk sorjázásából egy kedves szerelmi regény tárul föl. Eleinte az • benyomásunk, Kosztolányi játszik • kislánnyal, el akarja csupán bűvölni, önmagát szereti benne. »Légy méltó hozzám!« - biztatja nem kis önelégültséggel Heddáját 1909 januárjában. S bár id őnként lanyhulni látszik a hév - vagy csak szülők szeme elé szánt levélr ől volt szó? -.-‚ a tartós kapcsolat egyre jobban meggyőz bennünket Kosztolányi érzésének őszinteségéről. A kis Hedda valóban Igyekszik is Kosztolányihoz idomulni. Ám a nagy távolságot és a mindennapi környezet kísértéseit nem tudja legyőzni. Fiatal még, s oly kilátástalanul messzi van a Kosztolányival legalizálható szerelem! »Az ember megőrül, ha arra gondol, hegy még csak 14 és fél éves« - panaszolja 1909 áprilisában. Érthetõ, ha a »nagy szerelem« közben testvérei szűkebb társaságában Is partnerre vágyik, s ha szeretetét naponta Is szerteosztja. Nem tud tehát h ű maradni Kosztolányihoz. Komolytalan, gyermekes, mindennapos történet: leveleket Ír másoknak is, és a féltékenység meg irigység fölfedi ezt, ellene használja ici. Kösztć lányi szomorú kis húga, a Pacsirta modellje, Mariska, nyilván nagy szerepet kapott a végkifejletben. A szülőket Is bizonyára Ő hangolta a szerelmesek e llen, s tette a Lányi meg Kosztolányi családot a
Romeo és JuUa modern változatának szembekerült famfLláivá. A seb, amit a csalód ás okozott,
mély volt, s ez Is tanúsítja: Kosztolányi valóban komolyan vette ezt a szerelmet. Érdekes, hegy a kis Heddában a saját hibájára való ráeszmélés érlelte meg a mélyebb érzéseket. Naplóját ugyan még mindig a visszavárt Kosztolányinak írja, Így tovább is színlel benne, de annyi azért a szenvedésben megtisztulást szenvelg ő sorai mögül is
kiérzik, hogy valóban szerette a fiatal költőt, s most - immár 18 évesen s kevéssel azon túl - képes lett volna az érett férfi - Kosztolányi ekkor mér 26 éves! - méltó társává emelkedni. Nem is tudjuk, kit sajnáljunk jobban. Rokonszenvünk ugyan elsősorban a költőé, akinek életm űvében a csalódás örökre nyomot hagyott [nemcsak az Őszi koncert (1912) verseire gondolunk, hanem egész kesernyés nőszemléletére], de részvétünket nem tagadhatjuk meg a koraérett, m űvelt »fecskelányt61c4 sem, aki akaratlanul, gy er ek es meggondolatlanságával elszakított egy szépnek induló emberi kapcsolatot. Megbecsülésünk iránta még n ő, ha végső jelenetre gondolunk: Kosztolányi, ez is érzése hitelét bizonyítja, a szakítás után egy évvel, 1911 májusáb an •a kapcsolatot fölújító levelet Ír, s ősszel meg, egyszer találknak Is. Ki Is békülnek. »Rendben van - mondtam -‚ menjünk haza, beszéljük meg édesanyámékkal. Ekkor ért a döfés. „Nem lehet nyíltan, csak titokban. Azok után, ami történt, nem lehet." De hát mit ér akkor az egész, mikor én hónapokon át az őszinteség és egyenesség törvényeihez edzettem magam, mert Ő ezt kívánta, s kívánságát én is jogosnak éreztem? Most kezdjük el újból, a réginél is hazugabb alapon? Fél a szüleitől? S ezért én csapjam be az enyéimet? Bujkáljak, mint egy cseléd? Nem, Desiré! Nem. Nem. Mire Is kellenék én teneked?< Egy nagyon szép, Igazán embe ri gesz tus. S ez visszafordítja teljes rokonszenvünket a fiatal le án yra. Neki volt ebben igaza: Kosztolányinak, ha hitt a közben fölserdült lánykának, a világ el őtt is színt kellett volna immár vallania. Nem ismeri a lánylelket, aki azt his zi , a titkos szerelem tartó śan kielégít ő számára. A természetes kívánság, hogy a szeretett férfit mindenki ismerje, hogy az Ő boldogságát mindenki lássa, sokáig nem fojtható el. Miért nem volt erre hajlandó a költő - ici tudja ma már?! A tősiténet a nagy nevek nélkül is bájos, szomorú regén y . k-odálom történeti értékűvé avatja, hegy Kosztolányi hiteles leveleit olvashatjuk benne, az Ő életrajzának egy fejezetét, mégpedig jel entékeny ha-
361
tású, az életm űvét meghatározó mozzanatát ismerhetjük meg bel őle. A könyvnek e kett ős jellege bátorít föl, hogy filológiai megjegyzéseimet Se hallgassam el. Itt-ott a levélközlések kételyeket hagynak bennünk. Ez az olvasást alig zavarja, de az irodalomtörténeti fölhasználást nehezíti; Néhol egy-egy utalás magyarázatára is szükség lenne - ugyan e célból. Pár helyen sajtóhibák nehezítik meg az értelmezést. A Kosztolányiné könyvében közölt levélrészletek szintén némi magyarázatot kívántak volna. Egykét helyen arra lennénk kíváncsiak, hogy az egymást követ ő levelek között mi történt, de sajnos, err ől a napló sem beszél. Minderről persze a levelek és a napló sajtó alá rendez ője eleve lemondott, amikor ezt a m űformát választotta. Jó lett volna azonban, ha legalább utószavában b ővebben tájékoztatja az olvasót mind a föl-
vetett kérdésekr ől, mind pedig az Ő szerepének jellegér ől, beavatkozásának mértékér ől. Arról, hogy Lányi Hedvig eredeti naplóján milyen szerkezeti és stiláris átdolgozást végzett, ami - egyébként kétségbe nem vonhatóan - följogosította Őt a szerzőségre. Dér Zoltántól, Kosztolányi munkásságának kitűnő ismerőjétől, a Mostoha tanulmányai, adalékai, Az első műhely elemző érzékenységr ől tanúskodó kóstolói ős a Fecskelány lapjain megmutatkozó beleérz ő készség jelei után a Kosztolányi-monográfiát, vagy legalább a pályakezdé átfogó földolgozását várjuk. Szabadkának, a szül ő és ihlető városnak századvégi rajzát, bel őle kibontva az induló Kosztolányi világát, az itt kapott élményeknek az egész életm űben megnyilatkozó jelent őségét ezt elsősorban ő tudja megírni a Kosztolányi-kutatás, az egész magyar irodalomtörténet számára.
PÉTER LÁSZLÓ
VAJDASÁGI ÉVEK
SOMOGYI PÁL: Máglya (Egy életrajz vajdasági fejezetei). letjel Ivliniatűrok 14. Szabadka, 1971. Három évvel ezel őtt jelent meg az LETJEL MINIATROK els ő könyve azzal a célkit űzéssel, hogy az élőújság most már nemcsak él őszó útján, hanem apró kis könyvecskékben is feltérképezi szellemi múltunkat, adatokat gyűjt, hagyatékokat kutat fel, m űveket ment meg a feledéstől, s olyan értékeket hoz felszínre, melyek már rég kihullottak az emberek emlékezetéb ől. A Szerény, kissé szegényes kezdet után maguk a kezdeményez ők - és pártfogóik is - kíváncsian várták: mivé lesz ez az inkább csak még tervezgetésekben, ígéretekben, vágyakban és álmokban élő vállalkozás. Ezt a kíváncsiságot - ős talán bizonyos tekintetben kesernyés aggo-
362
dalmat is - az is fokozta, hogy a sajtó visszhangtalanságát a harmadik-negyedik kiadvány után olyaii fanyalgó hang váltotta fel idehaza főleg az irodalmi igényesség hangoztatásával, hogy a szerkeszt ősé már inkább csak a célkit űzésekber, kapaszkodhatott meg s abban a hitében, hogy irodalmi életünkneli ilyen szolgálatra is szüksége van Bizakodóbban: az ilyen szolgála'toli - tevékenységek - egész sorára ma már egyre fokozottabban var szükség, mert a periférikus szellemi élet elszigeteltségét a távolságol megszűnése feloldotta, átalakított regionálissá; így a maga központjával ezernyi vonatkozásban egybetartozik, kiegészíti azt, s épp ezér ,
(magát a jelenséget) nem lehet többé •a provincializmus jelz őjével elkülöníteni. Bármilyen érveket sorakoztatunk Is fel, még azok el őtt Is, akik mindig ás Újra hozzánk fordulnak forrásmunkákért, a szokványos és valóban semmitmondó recenziókon kívül aM•g jelent meg egy-két igényesebb bírálat, vagy elemzés err ől a pár esztend ős munkáról, pedig ma már felkészült kri'bikusaink tábora Is szépen benépesedett, s hangja sokkal erőteljesebb, mint volt. Az ilyen és hasonló hiányérzet írásbeli megfogalmazására a válasz száz esztend ővel ezelőtt is, Gyulai Pál korában, és ma Is, Igy hangzik: »Ne az író, ne a szerkeszt ő beszéljen a mű helyett, hanem maga a mű !« Az ilyen válasz érvényessége vitathatatlan, amikor egy Önálló életet él ő műalkotásról: regényről, verses műről, novellás vagy tanulmánykötetről, drámáról, vagy más - műfajilag Önálló műről van szó, de egészen más mércével kell mérni az adatgyűjtő.k, a krónikások, a kţitatók, a szellemi élet feltérképezőinek munkáit, hiszen mindennek a legelején tartanak, s amit adnak, vagy adhatnak, az az Ilyen feltáratlan területen ma még csak töredékes lehet. Sejtenek mélységeket, ott, ahol más nem látja azokat; sejtenek magasságokat a >periférikus szellemi életben«, mert érzik, hogy jelenvalók, de azokat el őbb egészen meg kell közelíteni és teljesen felfedezi, hogy az irodalomtörténeti, vagy művészettörténeti esztétikai értékrend érvényesítésére sor kerül3on. Itt, ezen a ponton, egy másik kérdés tolakszik előtérbe: akkor a gyű jtés ás kicédulázás idején miért nem elegend ő a napisajtó recenziója, hiszen Id őben hírt ad róla? A zsurnalisztika mindig elvégzi a maga dolgát; akkor is, ha a Tisza, vagy a Duna mentén az Önkéntes tűzoltótestület zenekara fellép, akkor Is, ha a pionírok szavalóversenyt rendeznek, ás akkor is, amikor megjelenik egy közlöny legújabb száma. természetesen Ha mindez rendjén való Is, nem elégíthet ki bennünket, mert az ÉLETJEL MINIATÜROK kiadói programja id ő-
ben Is, térben Is (legalább annyit mondhatunk) távolabbra mutat. Gyűrkőzés, előmunkálat egy nagyobb lélegzetű kollektív mühöz, amely - műfajilag is - csak most van szület őben, s temérdek vajúdás kell még ahhoz, hogy a maga igazi formájában kibontakozzék. Az alkotó m űvészek, Irodalomtörténészek, esztéták között vannak, akik ezt már érzik, felfogták a parányi könyvek halk jelzéseit (hogy miért halk, azt már elmondtuk!), és az érdeklődési körök gyűrűi egyre szélesednek, egyre sokasodnak, itthon Is, tőlünk távolabb Is. mert a szellem hullámai, ha nem is olyan sebességgel, de éppúgy terjednek, mint a hangok a légben. A MÁGLYA harmadszori olvasása gyújtotta föl bennem ezeket az apró lángokat. Somogyi Pál egyszerű, nagyon őszinte vallomása egy ember életér ől: a maga életér ől, még Ilyen röpke fejezetekben Is, magával ragadott. Jóllehet a forradalmár élete teljes egészében nem tárul elénk, csupán a vajdasági évek elevenednek fel ezekb ől az emlékezetből kissé fátyolosan el őtűnő részletekb ől, mégis megleljük benne Szabadka külvárosának, proletárnegyedének akkori életét. A teherpályaudvar, egy műhely képe, a munkáslakás tikkadt leveg ője épphogy kiérződik ezekből a puritán egyszerűséggel megírt sorokból. Annyira leszűkít mindent a lényegesre, hogy jelzőt alig használ; a helyzetek leírásában szigorúan a történések rögzítésére szorítkozik. Ebben olykor a drámai sűrítés meglepő szintjét éri el, de nem dramatizál, mert az élet minden arcát az er őszakszervek és az ellenforradalom el ől való menekvés által ajzott lelkiállapotában fogja fel, s aztán az így gy űlő belső tűz lendíti át a forraclslmi cselekvésbe. Érezte, hogy az osztályharc az első világháború utolsó esztendejében történelmi tényez ővé terebélyesedett: az embernek fel kellett nőnie hozzá. Somogyi Pál önéletraj zában ez a leghitelesebb, mert nem szólamokra épít, hanem emberi vajúdásokról beszél, és azokról a cselekvésekről, helyzetváltoztatásokról szól, amelyek elűzhetetlen kísér ői voltak minden embernek, aki az élet parancsára a forradalom mellé szeg ődött.
363
Az ilyen lelkialkatú emberek az élet legnagyobb csapásait is némán fogadják, mint azt, hogy nincs kenyér, mint azt, hogy az éhség és a nyomor, a lemondás, az áldozatosság és a zokszó nélkül végzett munka éppúgy az élet végs ő állomásához vezet, mint az elszánt küzdelem, mely más útra tereli a történelem szekerét. Igen, csak az Út más, és az állomások mások. Somogyi Pál ezen az ég ő talajon, amikor annak minden üszke, forrósága átsütött rajta, szeg ődött el az irodalomhoz. A szólítás egészen mélyről jött, s mint őstehetség, aki a verstan legelemibb törvényeit sem ismeri, úgy kezdett verset Írni, ahogy a szíve diktálta: úgy írt, mint a század második évtizedének megannyi proletár költője szerte a világban. Írástudóktól, szerkeszt őktől kért útmutatást ahhoz, hogy mindent, ami tudatában, érzelmeiben vadul forrtyogott, mint egy tomboló kohóban, formába öntse. Majdnem úgy, mint ahogy a Költő tiszta szív-
vel följajdult: »Nem én kiáltok, a föld dübörög«. Ennek mintegy folytatásaként Somogyi József Attila előtt tíz esztendővel írta: Mintha minden halott fölébredt volna, Az utcákat elöntötte az emberé?, A lovak ýárdáin dacos emberldbak Rengetege dobban, Melyek alatt szikrázó vén kövek nekelnek.
Azt a féktelen tüzet, mely ki tudja hány évi csitítgatás után még mindig benne tombolt, kimondatlanul, eléghetetlenül, életében nem egyszer akarta a vers katlanába s űríteni. Err ől tanúskodik az a bibliográfiai adat, hogy els ő kötete, mely 1921-ben Pécsett jelent meg, a TERJED A TŰZ címet viseli. Második művét 1926-ben t7jvidéken Faust Imre jelentette meg. Ennek a kötetének címadó lapjára ezt írta: ÁTOK-ÁLDOTT TŰZ. fs más strófái között is hol innen, hol távolból süt felénk az Őt űző, szüntelenül dohogó, zaklató, perzsel ő tűz. Lobog benne a MÁGLYA kiolthatatlanul, akár a Piros cipellőkben, anderseni hévvel, mint a lélek falai közé szorult lángfolyam. Valami megsejtés ez? A víziókban él ő po ét a álma lenne tán? Visszaálmodás, vagy megálmodás? Ki tudja tisztán kiolvasni a lélek rezdüléseit, ha képleteiben kevés az ismert, és sok az Ismeretlen? A válasz keresésére éjszaka indul a költő a robot nagy börtönéből a megváltó tüzek szentélye felé, hol megáldott lázban fenik a fekélyeket irtó orvoskéseket, minden fegyver erre céloz. Bármerre fordulsz, gyilok villan rád. A ma Igaz arca az éjjel.
LËVAY ENDRE
TĂIUNK NÉPKÖLTÉSZETE
IVE PIŁČIČ : Btnjeva Čke narodne pis+rne. Osvit, Szabadka, 1971. Az alkotó munkával párhuzámosan a gyűjtők munkája is egyre nagyobb terüléteket ólél fel. Igy tán elérjük majd azt Is, hogý nem lesz többé olyan szögletünk, mely megművelés
364
nélkül marad. Néhány emberölt ővel ezelőtt, amikor földjeinken ős ezen a homokvidéken kevés volt az írástudó, a dal, a költészet még leíratlanul a nép nyelvében élt, szájról
szájra járt, csiszolódott, alakult, de akik tovább adták, mindig vigyáztak arra, hogy az Innen Vagy onnan beható Új elemek, vagy a korszer űbb hangvételek el ne nyeljék eredeti szépségeit. Mert •a népköltészet a maga ősi gyökereiben a néplélek ártatlan, naivan szép líráját, ehhez simuló d'aliamosságát, játékosságát s mIndezek mélyén azt a népi bölcsességet tükrözi, amely a történelem útján a természettel és minden ellennel folytatott örökös harban érlelődött meg . benne. Igy magát örökítette meg olyan arccal, ami ma is a lényege: olyan életstílussal, melyet vérmérséklete, alig változó környezete, sorsa, bels ő életviszonyai neveltek ki benne. A bunyevác-horvát népköltészet sok ilyen jegyet őrzött meg a letűnt századokból. És ha jobban megfigyeljük, újabb és újabb feldolgozásban, csoportosításban, m űfajonkénti válogatásban olvassuk ezeket a régi riigmusokat, a táj mindegyre növekvő mélységeiből, távolságaiból az ember kerül közelebb hozzánk: hitelesebb 'a képe, cselekvése, átélhetőbb az öröme, vigalma, bánata, gondja és a sok-sok éjszakát felemészt ő tervezgetése. Ive Prái Ć - elődjei útján elindulva - érdekl ődésének előbb leszűkített, majd az els ő gyöngyszemek birtokában már egyre jobban kiszélesített sokoldalúságával kezdte gyűjtögetni és feldolgozni a bunyevác-sokác népköltési remekeket és hagyományokat. Eleinte a folklór minden területe vonzotta: a népdaloktól a népmesékig, a népszokásoktól a népi játékokig. A távoli szállások világában egyszerre tengernyi anyag tárult elébe, sókkal mélyebb etnográfiai és művelődéstörténeti vonatkozásokban, mint amilyennek kezdő éveiben vélte, amikor Ünnepélyes alkalmakkor Inkább csak tisztelettel beszéltek és Irogattak róla. Felismerte, hogy századok hagyatékáról van szó, s ennek a rendkívül gazdag folklórnak minden ágazata egy teljes embert (egy teljes emberéletet) kíván, ha kutatóés gyűjtőmunkáját - a lehet őségekhez mérten - maradéktalanul el akarja végezni. A töredék nem teljes, és kiegészítése, folytatása mindig újrakezdést követel. Maga a gyűjtő Is lírai lélek volt: ez az adottsága . és a feladat nagy-
ságnak feljismoráse késztette arrâ, hogy a birtokában lev ő anyag Ismeretének egy általa - mint őstehetség által - elérhet ő szintjén a népköltészet apró remekeinek gy űjtésére szentelje életét. Igy az 'alkalmi dolgozatok, megemlékezések és a hagyományos ünnepek jelent őségét leíró cikkek, naplójegyzetek után 1939-ben már a Bunyevác népköltészet című kötetével jelentkezett. Az apró munkák után .ebben a m űvében jelentkezik először a rendszerező , aki úgy véli, hogy nyelvismeretének birtokában s ktivizált hallásával kiérzi a sorokból, a versekb ől, talán még a puszta jelzésekb ől Is, hogy ,a népköltészetnek minden korban ás az ember minden (gyermeki vagy fejlettebb) életkorában más ás más hajtása van; mindig onnan jön, ahonnan ihletését kapja, s mindig arra tart, amerre, ahová üzen. Első kötetében a gyűjtemény ciklus(Ykra bontása f őleg a népi énekesek már a hagyományok szerint gyakorlatban élő rendjét követte az istenes és a gyermekdaloktól kezdve a vigalmi és alkalmi (groktalice) dalokig. Tehát Inkább a régi énekes könyvekre hasonlított. Most megjelent úlabb gy ű jteménye már a szerkeszt ő k rendszerezésében került az olvasó asztalára: az Ifjúsági ás szerelmi dalók után a be ćatrac, a šaranac, a šalajdan, a divoja Čka i moma čka pisma ciklusait ezeknek a mű faji követelményeknek megfelelő en igyekeztek feldolgozni s beállítani a terjedelmes gy űjtemény sokszínárnyalatú kompozíciójába. Ha Ive Prćić megtett útját els ő kötetét ől eddig az időben és térben sokfelé kiterjed ő gazdag hagyatékig taglaljuk, akkor munkássága újabb vonatkozásaiban Is külön figyelmet érdemel és sokoldalú elemz ő munkát igényel. Maga •a kötet gy őz meg bennünket arról, hogy sokkal többet végzett, mint amennyi gy űjtőmunkásságából ma a köztudatban él. A verssorok olvasása közben nem lehet kitérni az el ől, hegy az olvasó az egyik, vagy a másik ciklus strófáiban ne ta'lálkozzék rokonvonásokkal s a minden 'korbarij#lenvaló kölcsönhatásokkal, jóllehet ez csupán egy része annak, amit a gyűjtő kéziratokban hátrahagyott. Igy is nyereség: gazdagító, további kitartó, alapos munkára serkent ő mű, melyből kiérz ődik, hogy gyűjtői
365
śzerepének s a folklćxrhoz valŐ iszonyulásának m űvelődéstörténeti vonatkozásai Is vannak. Munka kézben, bolyongásai közben papírra vetett sorai, élettörténete 4s olyan adalék lehet, mely nélkül munkájának teljessége el sem képzelhet ő. Biztató, hogy a zárószóban erre ígéretet 'kaptunk. A szerénység és a szegénység sokáig a tervezgetéseknél állította megjagy fékezte le azokat a kezdeményezéseket, amelyek már korunk igényeihez mért kiadói tevé-
kenysćget szerettek volna kifejteni. Sok gyürkőzés után az OSVIT könyvkiadó most olyan kötettel jelentkezett, amely vállalkozásban, tartalomban ás Dragoslav Stojanoić-Sip és Sáfrány Imre fed őlaptervét külön hangsúllyal kiemelve formai kivitelezésben is komoly figyelmet érdemlő munka. Ive Prćiá gyűjteménye Gieza Kiki Ć századökat átfogó tanulmányával kiegészül ás Bela Gabri ć sok ismeretlen adatot tár fel a szerz őről, amely beharangozó Is lehet egy elkövetkez ő műhöz.
VÖLGYI ENDRE
A FÉNY FÜRTJEI
IVAN PANČIČ : Grozdovi svetlosti. Bagdala, Kruševac, 1970. A Rukovet körül tömörül ő horvát és szerb írók és a kruševaci Bagdala közötti régi, rokonszenves, de nem elég dinamikus könyvkiadási csereegyezmény 'keretében jelent meg Ivan PaněiĆ A fény fürtjei (Grozd'ovi svetlosti) cím ű, szerény külalakú verseskötete. A szerz ő az elmúlt másfél évtized alatt nem bizonyult termékeny írónak. Ezt még akkor is meg kell állapítanunk, ha tudjuk, hogy képességeinek jó részét m űfordítói és szerkeszt ői tevékenységnek szentelte. Mégis megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy költészete nem statikus, nem zárkózott be sem egy kölcsönvett, sem egy önmaga által megteremtett tartalmi és formai keretbe: ahogyan érik mint ember, úgy lesz emberibb a költészete; ahogyan a világ változik körülötte, úgy változik az ő viszonya is a világgal, az élettel szemben. 'Már els ő 3 X 10 című , két szabadkai költőtársával együtt 1957ben kiadott kötetében biztató jeleket fölmutató, egyéni hangú versekkel jelentkezett. Kés őbb mintha rá-
366
döbbent volna arra, hogy nem az igazi úton jár, hogy érlelni, táplálni kell a költői gondolat verssé való transzponálását, s egyre ritkábban jelentkezett. Jogosan merült föl bennünk a kétely: talán nincs is több mondanivalója, talán elapadt írói vénája? Aztán újabb kötettel jelentkezett a Felhő a tenyéren (Oblak na dianu) cíművel. Ebben - ötévi hall gatás után - az írói felelősség, a7. elmélyülés és egyéni útkeresés els ć állomásához érkezett. Meggy őzőer vall a tájról, melyhez gyermekkorának élményei kötik, az emberr ől akihez görcsösen ragaszkodik. Röghözkötöttségével és a költő: paletta színgazdagságával a tanya világ szélesre tárt panneau-ját fest meg egyik-másik költeményében. Furulyázik a múlt (Prošlost frulari, című versében hitelesen és rokon szenves invencióval tárja elénk ez a sajátságos világot: Psi Zau poko5nflce, salaš, t4ă nu; PriČe o MravLjem caru, adetu i stralzu rastu ko gýive na trăČanom krovu, dok ratovi huje kroz paorsku gavu...
A városban élő ember szorongását a szállások és a szántóföldek felé forduló nosztalgiával akarja föloldani. Erre utalnak A városba gerlicék szállnak alá (1] ovaj grad grlilżcg sleću) című versének sorai: U ovom prizemnom gradu 1JU4I pevaju motike, pugove i pšenicu, grUce sleću na giave kuĆa I snagu lkL)unaju I plode u suncu...
A Felhő a tenyéren című kötet elolvasása nélkül képtelenek volnánk megérteni A fény fürtjeit, mert csak az összehasonlítás teszi lehetővé az értékelést. Ellenkez ő esetben azt a benyomást keithetné az emberben, hogy egy Új arcú, eddig ismeretlen költő műveit olvassa. Ivan PanČić újabb könyvében két tekintetben tér el régebbi költészetét ől. Mindenekelőtt abban, hegy versformája kötöttebb, szilárdabb; tömörebben fejezi ki magát, szigorúbb önmagához, gazdaságosabban bánik a szavakkal. Kevés szóval szeretné kiifejezni magát, s tartalmi és érzelmi síkon is Új irányban keresi a kibontakozást. Ezenkívül egy érdekes kísérletnek is szemtanúi lehetünk: a Felhő a tenyéren című gyűj'temény kezdő versét (Furulyázik a múlt) Új változatban iktatta be a kötetbe. A hoszszú versszakokat és a dagályos költői képeket alaposan összezsugorította, mintha játékos, kísérletez ő kedvében önmagának szeretné bebizonyítani: mindezt sallangtalanul, puritán egyszer űséggel is el lehet mondani. Az előbb idézett sorok most így hangzanak: prtČe O Mravl)em caru I ratovi huje kroz paorsku glavu
Kísérlete, átköltése sikerült. Többi - ugyancsak tömör - verse is
az Út járhatóságát bizonyítja mindaddig, míg a szabad versforma mellett tart ki. Amikor azonban a kötet Tanyavilág (Salašarenja) című ciklusának második részében a népies verselésb ől meríti ihletét, vállalkozása nem jár eredménnyel. Néhány jellemző sort idézek: bolujem od neba dugo predaeka svaka müa seka volt me doveka ide moja Četa ved dvadeset teta pršte ptice šale veUke I male
A következő ciklusokban elhagyja a tanyavilág emlékképest, és a városi ember vívódását a formához megfelelőbb módon érzékelteti. A szavak fénylenek (Re Či svetle) sorai már egy kis Világot s űrítenek szűk keretek közé: reČi sveie na talasima iz sluha zauva združene ribe istoriju nose pa ipak iza planina svež rat sija odseČenu ruku nož opija
A továbbiakban a négy fal közé szorult ember gyötr ődésének, elvágyódásának ad hangot. A Leszámolás (ObraČun) záró ciklusa költ ői és szerkesztői melléfogás: a négy vers nem illeszkedik szervesen a kötetbe, még akkor sem, ha néhány sorában más, az eddigit ől lényegesen elütő hangon szól Is hozzánk a szerző. A könyvre azonban ennek ellenére is érdemes föligyelni, mert Ivan Pan Čić művészi fejlődésének újabb szakaszáról, egyre érzékenyebb lírai alkatáról tanúskodik.
GAJDOS TIBOR
367
HIÁNYPÓTLÁS
-
HIÁNYÉRZET
Id. BERECZ SÁNDOR: Pusztatemplom - Egy darab szentföld. Az aracsi bencés apátság története. A szent Rozália Plébániahivatal kiadása, Temerin, 1970. Régtől hiányoznak Vajdaságban, és elsősorban magyar nyelven, az olyan Írások, tanulmányok, amelyek figyelmünket egy-egy történelmi vagy műemlékre fel'hívnák. Hiányát érezzük egy olyan meggondolt törekvésnek, akárhonnan induljon is ki, amely szélesebb körben igyekezne felkelteni a müemlékek iránti nemes tiszteletet, megbecsülést. De nemcsak ezt, hanem igyekezne fölfedni azokat a pénzforrásokat Is, amelyek nélkül nem sokat lehet tenni a múlt emlékeinek a meg őrzése érdekében. Ezért örültem meg annyira, amikor nemrég - némi késéssel - a kezembe került Id. Bereez Sándor Pusztatemplom cím ű ízléses könyve. Azt vártam t őle, aminek nagy hiányát éreztem: az aracsi romtemplom, Vajdaság egyik legérdekesebb, legértékesebb emlékm űvének összefoglaló feldolgozását, újabb adatokat és eredményeket. Jóllehet a könyv címe ezt ígérte, nem ezt kaptam. Kultúránk méitietetlenül nagy vesztesége, hogy Aracs és az aracsi apátság nem volt képes átvészelni a sanyarú időket, melyek szellemi örökségünket olyannyira csorbították. Azzal azonban, hogy ide nem vágó eseményeket elevenítünk fel, máshonnan vett példákból vonunk le következtetéseket, Aracsot nem lehet feltámasztani, de még csak megközelíteni sem. Ez a Pusztatemplom szerz őjének sem sikerült, jóllehet hatalmas munkát végzett. Ha más címet adott volna m űvének mondjuk: Fejezetek Magyarország egháztörténetéb ő1, különös tekintettel az aracsi bencés apátságra -‚ talán nem ért volna kiábrándulás. 139y érzem, hogy a mostani cím nincs összhangban a könyv tartalmával. Az Iskola. Irodalom és tudomány. Könyvtár, A bencés apátság és kora (1032-1280) és Az el-
368
hagyatottság kora (1280-1370) cím( fejezet úgyszólván egyáltalán nerir vonatkozik Aracara. Terrnészetese vele kapcsolatban nagyon sok min dent el lehet mondani, de sok min dent nem tartunk itt felkétlenü szükségesnek; például I. (Szt.) Ist ván és Cluny viszonyát, azt, hog volt-e a templomnak orgonája, tet őszerkezetének, a kegyuraknak é az erdélyi só szállításának a kérdé sét. Nem utolsósorban azért sem mert az idézett irodalom, ha nem i éppen avult, újnak nemigen mond ható. Ráadásul még a lábjegyzetel sem minden esetben pontosak, meg bízhatóak és itt-ott az idézett szö vegen is változtatás észlelhető. Több helyen, például éppen páratlan érték ű aracsi k ő ésetébez hiányoltam a legújabb eredménye figyelembevételét. Ha sehol másha itt meg kellett volna említeni Cse megi József megállapításait és fel tevéseit (Archeológiai Prtesít 85 11958. 174-187.) és esetleg a k fényképét is közölni kellett volna Sokkal szívesebben láttuk volna tc vábbá egy pontos alaprajz képét romokról, mintsem a közölt stiliszt: kai értekezést; méghozzá 1909, só 1874-ben íródott tanulmányok alal jén. 1874 óta Olyan sokat fejl ődö a régészet, hogy ma már neheze fągadható el Biürnehuler megállap tása, amely szerint »a középkori ai chaeológia még ma sincs (kiemeli Sz. L.) egészen tisztában, honna keltezze az,óromán ízlés kezdetét Idézhetnénk a példákat, de ne: tesszük, mert nem szeretnénk azt látszatotke1téni, hagy a Pusztś templcrrď értéktelen m ű. Ellenkez4 leg: útjeiz ő szerepe vitathatatlan vajdasági műemlékvédelem teré Csak sa'jnálhatjuk, hogy - fogya kosságai miatt - nem juthatott ke lőképpen kifejezésre a szerz ő egyébként dicséretre méltó - mui kája.
SZEKERES tÁszt
az ország egyik legismertebb konyhabútorgyára
BÁCSTOPOLYA Telefon: 72-340 (igazgató és titkárság)
KÉSZÍT: MODERN KONYHABÜTORT ÖSSZERAKHATÓ ELEMEKB Ő L, AMELYEK LEHETÖS ĚGET NYÜJTANAK KÜLÖNBÖZ Ő KOMBINÁCIÓK ÖSSZEÁLLÍTÁSARA; - BEÉPÍTHET Ő SZEKRÉNYEKET (PLAKÁROKAT). BÜTORÜZLETÉBEN BÜTORAI AZ ORSZÁG MINDEN NAGYOBB KAPHATÓK.
1-
„TOPOLÁ. i4e*iat• NAGY- ÉS KISKERESKEDELMI VÁLLALAT BÁCSTOPOLYA, RADE KON ČAR U. 47.
/ Z B O R áruháza a legnagyobb és legkorszerű bb Közép - Bácskában RAKTARAN NAGY VÁLASZTÉKBAN TART: KËSZRUHÁT - RÖVIDÁRUT - LÁBBELIT KOZMETIKAI SZEREKET - VILLAMOSSÁGI KÉSZÜLÉKEKET - ÉLELMISZEREKET VALAMINT MÁS KÖZSZÜKSËGLETI CIKKEKET
MINDEN PENTEKEN
-
