Berg Judit · Lengemesék
Lengemesék – IV. A Nádtengeren télen © Berg Judit 2016 www.bergjudit.hu Illusztrációk © Timkó Bíbor 2016 www.bibor.org
Berg Judit
Szerkesztette: Szekeres Nikoletta Korrektúra: Lôrinczi Ágnes Borítóterv: Timkó Bíbor és Czeizel Balázs Könyvterv: Czeizel Balázs
Lengemesék
ISBN 978-963-341-215-2
A Nádtenger télen
Megjelent a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelôs kiadó: Varga Zoltán Könyvkiadás: Szemere Gabriella
Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., 2016 Felelôs vezetô: Vágó Magdolna Tördelés: abc Felelôs szerkesztô: Zombori Andrea A könyvet, a Lengemesék elôzô köteteivel együtt megrendelheti a www.nlkonyvklub.hu könyváruházban
Timkó Bíbor illusztrációival
Füttyös Vilkó álmosan, lustán nyújtózkodott a dunyha alatt. Egyetlen porcikája sem kívánkozott ki a meleg takaró alól. Reggel volt, de kint még épp csak világosodott, a szürke, barátságtalan felhôk nem engedték elôbújni a napot. – Jó reggelt, Vilkó! Ébresztô! – lépett a szobába egy kedves, barna kontyot viselô asszony. – Még öt percet hagyj, anya! – nyöszörgött Vilkó. – Nincs öt perc, kész a reggeli! Mosd meg az arcod hideg vízzel, és öltözz fel gyorsan!
9
– Minek mossam? Úgy még hidegebb lesz! – fintorgott Vilkó. – Pedig finom algás bélest sütöttem! – folytatta az anyukája, de Vilkó magára húzta a takarót, és csak zöld üstöke kandikált ki alóla. – Megígérted Lilének, hogy elkíséred az ôrkunyhóba! – Délután – hallatszott a paplan alól. – Gyékényes Geri és Mocsári Miki játszani hívott! – Késôbb. – Nagyapót is meg kell látogatnod! – Majd. – Esett éjjel a hó! Vilkó úgy ugrott ki a dunyha alól, mintha puskából lôtték volna ki. Félrehúzta a függönyt, aztán a szeme elé táruló látványtól egy pillanatra a lélegzetét is visszatartotta.
10
A szigetet, ahol a lengék téli szálláshelye, a nagy fûzfa állt, mindenütt fehér hótakaró borította. Fehér volt a tisztás, a bokrok ágát, a part menti köveket, de még körös-körül a nádas száraz bugáit is hósapka fedte. Egyedül a Locsogó-tó felszíne sötétlett acélszürkén. – Miért szürke a tó? – hunyorgott Vilkó. – Mert még nem fagyott be – magyarázta az anyukája. – Csak a jégen tud megmaradni a hó. Vilkónak az utóbbi idôben semmihez sem volt kedve, még a lengeifjoncok játékaiba sem állt be, annyira hiányzott neki a barátja, Táltos, aki a többi kecskebékával együtt éppen téli álmát aludta. De most, hogy végre leesett az elsô hó, a napok óta tartó rossz hangulat egy csapásra elpárolgott, és reménykedve gondolt a délelôttre. Alig várta, hogy végre kint lehessen a fûzfa elôtti tisztáson, és jól megdobálja a társait. Nincs is jobb, mint egy kiadós hógolyócsatával indítani a napot! Mire Vilkó felöltözött, a többi lengeifjonc is megjelent a nagy fûzfa legalsó szintjén, az étkezôben. Vilkó anyukája, aki gyakran vállalta magára a közös reggeli készítését, nagy tálakba rendezte a felszeletelt algás bélest. Csuprokban méz és csipkebogyólekvár is került az asztalra, reggeli italként pedig forró kamillateát töltött a bögrékbe. Amint a gyerekek végeztek, leszedték az asztalt, és máris szaladtak a kabátjaikért, hogy mielôbb kiérjenek a hóba. Már a vén fûzfa törzse körül megkezdôdött a csata, és a lesben állók hógolyózáport zúdítottak a frissen kilépôk nyakába. Persze ôket sem kellett félteni, fél perc múlva már repültek is a válaszlövedékek a támadók felé. Csak úgy puffantak a találatok a fiatal lengék hátán, karján, vállán, lábán, hasán és mindenhol, ahol ér. Bár a hógolyócsata íratlan szabályai szerint fejre nem szabad célozni, Tôzeg Tomi egyik irányt tévesztett lövése egyenesen Lile arcába csapódott. – Arcra nem ér! – prüszkölt a lány, és fintorogva tisztogatta magáról a nyakát és fülét is beborító havat.
11
– Ezt nézd, Lile! – kurjantott Vilkó, és következô lövésével telibe kapta Tôzeg Tomit. – Na, megállj! – hörgött Tomi, és máris célba vette barátját, de Vilkó háta mögött felbukkant a kis Danka Jani, és cibálni kezdte a kabátját: – Fedezékbe, Vilkó! Füttyös Vilkó elhajolt Tôzeg Tomi lövedéke elôl, és futva követte Janit a nagy fûzfa egyik kiugró gyökere mögé. Lile is csatlakozott hozzájuk, így hárman figyelték a csata alakulását a védett helyrôl. Tôzeg Tomi összesúgott Mocsári Mikivel és Gyékényes Gerivel, aztán kiabálva közölték, hogy tíz perc tûzszünetet kérnek. – Rendben, tíz perc! – egyezett bele Vilkó. Miki, Geri és Tomi azonnal elrohant a fûzfa törzse mögött sorakozó hólapátokért, hogy a fûzfa környékérôl nagy kupacba hordják a havat. – Várat építenek! – rémült meg Danka Jani. – Tíz perc alatt csak egy kis bucka lesz belôle! – nevetett Vilkó, de azért gyorsan kitalálta, hogy várakozás közben ôk is gyártsanak hógolyókat. Több fiatal lenge is csatlakozott Tomiékhoz, így a tûzszünet leforgása alatt egész formás hófalat építettek maguk elé. Mások
13
hógolyókat gyúrtak, de közben Vilkóék csapata is gyarapodott. Lile barátnôi és Danka Jani barátai is beálltak a gyökér mögé készülôdni, így amikor Tôzeg Tomi elordította magát, hogy letelt a tíz perc, és folytatódhat a küzdelem, két mindenre elszánt csapat állt egymással szemben. Eleinte az elôre elkészített hógolyókkal dobálóztak, de csak ritkán sikerült eltalálniuk egymást, hiszen mindkét csapat fedezékbôl célzott. Most már a barrikád mögül kimerészkedtek a nyílt terepre is, így a csata egyre izgalmasabb lett, aztán amikor Tôzeg Tomi túlságosan közel engedte magához a támadókat, Vilkó odaszaladt hozzá, megragadta a karját, és kijelentette, hogy Tomi mostantól fogoly. Geri és Miki hiába tiltakozott a hófal takarásában, Vilkó Lile segítségével elhurcolta Tomit a gyökér mögé. – Foglyot ejteni nem ér! – hadonászott Mocsári Miki, de Vilkó visszakiáltott, hogy ordibálás helyett inkább szabadítsa ki Tomit, ha tudja. Miki visszavonult a fedezékbe, megbeszélte csapatával a tennivalókat, hogy késôbb egyszerre rontva elô, hógolyók özönét zúdítsák a gyökerek mögött lapulókra. Vilkóék hiába lôtték ôket, mégsem sikerült megállítaniuk a támadást. Miki és társai sikeresen eljutottak a gyökérhez, Tôzeg Tomit kirángatták a fogságból, sôt Danka Janit is magukkal vitték. Most Vilkóékon volt a sor, hogy elrabolt társuk megmentésére induljanak. Elôször gyúrtak egy nagy kupac hógolyót, hogy legyen mivel lövöldözni, aztán Vilkó javaslatára kétfelôl támadtak. Balról
és jobbról is megkerülték a hófalat, így oldalról zúdultak az ellenfélre a golyók, akik a védôfal takarásából kikerülve könnyû célponttá váltak. Danka Jani felismerte, hogy a harc hevében senki sem figyel rá, gyorsan átvetette magát a falon, és visszafutott a gyökérhez. Vilkó is hamarosan kiadta a parancsot a visszavonulásra, így a két kimerült csapat végre szusszanhatott egyet a fedezékek mögött. Közben Rence Ervin, az ôrparancsnok is megjelent a nagy fûzfa bejárata elôtt, és maga elé parancsolta a csata résztvevôit. – Nagyon örülök, hogy ilyen jól érzitek magatokat, de elérkezett az ôrjárat ideje, a többiek már rég elindultak. Miki, Geri és Lile a túlparti ôrbódéba megy, Tomi és Borzas Füzi velem jön a forráshoz! – Hadd hógolyózzunk még! – kérte Danka Jani, de Rence Ervin szigorúan leintette. – A zöld hajú csemeték azt csinálnak, amit akarnak, de az ifjoncok velem jönnek. A hógolyózást délután folytathatjátok! – Vilkó, ugye legalább te itt maradsz? – nyafogott Danka Jani, aki sokkal jobban szerette a nagyok társaságát, mint a vele egykorúakét, de Vilkónak esze ágában sem volt egyedül a kicsik közt maradni. Ha már a kortársai közül csak neki nem barnult be a haja, akkor kihasználja az alkalmat, és amíg a többiek járôröznek, ô meglátogatja Nagyapót! Vilkó nagypapája volt az egyetlen lenge, aki a hideg ellenére sem költözött be a nagy fûzfa mélyén berendezett téli szálláshelyre, hanem egész évben kint lakott a Nádtengeren. Jobban szerette a csendet és a nyugalmat, öregségére nem volt már kedve részt venni a téli nyüzsgésben. Azt sem bánta, ha a házát olykor betemette a hó, csak annyit kért, hogy Vilkó, az unokája idônként látogasson el hozzá. Vilkó pedig ment is szívesen, mert a világon a legjobban Nagyapó kunyhójában szeretett üldögélni a kandalló mellett, miközben az öreg lengével a Nádtenger történetérôl és lakóiról beszélgettek.
15
Vilkónak a sûrû nádason kellett keresztülverekednie magát, hogy eljusson Nagyapó házához. Ahogy nádlevélrôl nádlevélre ugrott, a nádszálak megrebbentek, és a bugákon megült hó mind alászállt, így a száguldó lengefiú útját porzó hóesés kísérte egészen a kis házig. A tornácra érve Vilkó mérgesen porolta le magáról a havat. – Ki kellene fejlesztenem egy fedett nádsiklót – gondolta magában –, mert így a Nádtenger összes hava az én nyakamba zúdul! Nem volt ideje töprengeni a találmányon, mert Nagyapó már nyitotta is a kis ház ajtaját, hogy beljebb tessékelje. – Fôztem egy kis mézes teát – mosolygott az öreg. – Ahogy elnézlek, jól fog esni egy meleg ital! Vilkó lehuppant a kandalló mellé, arcát a pattogó fahasábok felé fordította, és élvezte a tûzbôl áradó forróságot. Ezután mesélt
16
Nagyapónak az elsô hóról, a hófehérbe fordult téli világról és a nagy hógolyócsatáról, amit remélhetôleg folytathatnak majd délután. – Lám, milyen jó, hogy felkészülve vártuk a telet – bólogatott Nagyapó. – Ilyenkor már nincs gondunk ételre, tüzelôre, hiszen tele a kamra, és a fát is felhasogattuk. Bezzeg a harácsoknak fôhet a feje! A vadkacsák azt beszélik, hogy szokás szerint alig gyûjtöttek be valamit a télre. Hamar elfogynak majd a tartalékaik. – Ha elolvad a hó, könnyebb dolguk lesz – vonta meg a vállát Vilkó. – Idén kemény telünk lesz! – jelentette ki Nagyapó mindentudó hangon. – Figyeld meg, kisunokám, néhány héten belül befagy a tó, és tavaszig nem jön enyhülés. A vadkacsák is érzik ám! Amikor megdermed a víztükör, melegebb vidékre vonulnak, akkor aztán magukra maradnak az ôrzôk! Vilkó megértette. A lengék hátas madarai, a nádirigók már az ôsz beálltával melegebb éghajlatra költöznek, és tavaszig vissza sem térnek, így a lengék télen kénytelenek gyalog közlekedni és ôrjáratozni. A tóban élô récék ugyan szívesen a hátukra veszik ôket, de a leghidegebb telek idején ôk is délebbre vonulnak, mivel a befagyott tóban nem találnak táplálékot, és elrejtôzniük sincs hová. Ha a vadkacsák elmennek, a lengéknek nem marad szövetségesük, akitôl vész esetén segítséget kérhetnének. – Azért építettük az ôrbódékat és a makkágyúkat, hogy a kacsák nélkül is meg tudjuk védeni a Nádtengert – jelentette ki határozottan Vilkó, majd csillogó szemmel hozzátette, hogy a lengeifjoncok szükség esetén hógolyókkal is szembe tudnak szállni a támadókkal. Nagyapó hümmögve bólogatott. Fiatalabb korában ô is a lengeôrök csapatába tartozott, híresen bátor harcos és kiváló rigólovas hírében állt. Számtalanszor összecsapott már a tó túlsó partján élô harácsokkal, sôt egy réges-régi, hosszúra nyúlt télen, a távoli hegyekbôl idetévedt kóbor farkast is sikerült elûzniük a Nád-
17
tengertôl. Vilkó jól ismerte a történetet, mégis újra meg újra megkérte Nagyapót, hogy mesélje el. Most viszont nem volt idô a múltidézésre, mert Vilkó szánkózni szeretett volna.
18
A fából tákolt kis járgányt még az édesapja, Füttyös Tóbiás készítette az eltûnése elôtt, és Vilkó pici korától kezdve nagyon vigyázott rá. Tavasztól ôszig a Nagyapó háza mögötti fészerben volt a helye, télen azonban elôkerült, hogy Vilkó kedvére csúszkálhasson a domboldalon. Most is szánkóval akart átvágni a tó túlpartjára, az ôrbódékhoz, hogy amikor Lile végez az ôrszolgálattal, együtt csúszhassanak a friss havon. Sietve ellapátolta a ház elôl a havat, hogy könnyebben lehessen kint közlekedni, aztán elôvette a fészerbôl a szánkót, megölelte Nagyapót, és elindult, hogy megkeresse Lilét. Az öreg lenge búcsúzóul két sulyomcipót nyomott a kezébe, hogy legyen mibôl falatozniuk szánkózás közben. Hosszú lett volna az út a domboldalig, hiszen Vilkónak a parton szinte az egész tavat meg kellett volna kerülnie, de szerencséjére éppen arra járt két vadkacsa, akik vállalták, hogy hátukra veszik ôt meg a szánkóját, és keresztülvágnak vele a tavon. – Nem sokáig leszünk már itt! – hápogták, miközben gyors lábtempókkal suhantak a jéghideg vízben. – Amint megdermed a tó tükre, mi is útra kelünk. – Hová mentek? – kérdezte Vilkó. – Délre, ahol nem fagynak be a vizek – magyarázták. – A jég alól nem tudunk ennivalót szerezni. Ha itt maradnánk, éhen pusztulnánk. A túlparton Vilkó megköszönte a kacsáknak a fuvart, és megindult felfelé a domboldalon az elsô tölgyfa felé, ahová ôsszel az ôrbódét építették. Lile, Gyékényes Geri és Mocsári Miki már messzirôl integetett neki.
– Dögunalom volt az ôrség – panaszkodott Geri. – Semmi mozgás, semmi élet. Még szerencse, Vilkó, hogy fûthetô leshelyet terveztél, mert legalább fáznunk nem kellett. – Hamarosan itt a váltás! – örvendezett Mocsári Miki, aki alig várta már, hogy visszatérjenek a nagy fûzfa odvába uzsonnázni. – Lile, szánkózol velem egyet? – kérdezte Vilkó, mire a lengelány lelkes bólogatásba kezdett. Mikit és Gerit jobban érdekelte korgó gyomra, így amint megérkeztek az új ôrök, a két fiú hazasietett. Vilkó és Lile pedig a szánkó zsinórját fogva a dombtetô felé vette az irányt. Útközben elmajszolták a sulyomcipókat, és elégedetten, teli hassal kapaszkodtak felfelé. – Menjünk minél magasabbra! – kérte Lile. – Nem baj, ha sokáig tart felsétálni, annál tovább tudunk csúszni utána. Vilkó egyetértett. Ô is azt szerette, amikor hosszú percekig siklik a szán, anélkül, hogy megakadna a lejtô alján. Az emelkedô a fákkal és bokrokkal benôtt domboldalra kapaszkodott fel, amely elválasztotta a Locsogó-tó partvidékét a túloldali Csobogó-tótól. A két fiatal lenge kifulladt a szánkóhúzásban, ezért félúton megálltak pihenni. Lile kulacsában maradt még egy kis tea, azt igazságosan elosztották. Amíg Vilkó a lábuk alatt csillogó tó tükrében gyönyörködött, addig Lile hátrafordult, hogy szemügyre vegye a lábnyomaikat. – Milyen vicces látvány – mondta nevetve. – Felfelé vezetnek csak a nyomok, de vissza nem. Sôt visszafele egyáltalán nem lesznek nyomaink, csak a szántalpak csíkja. – Ott is van egy sor lábnyom! – mutatott Vilkó a bokrok irányába. – Nézzük meg, ki járt erre! – lelkesedett Lile, és máris megindult arrafelé. Vilkó a szánkót húzva követte.
20
A bokrok tövében kis, kerek tappancsok és karmos lábujjak nyoma rajzolódott ki a hóban. – Nyúl vagy ôz? – tûnôdött Lile, de Vilkó gondterhelten rázta a fejét. – Az ôznek páros a patája, a nyúl lába hosszúkás. Szerintem ez egy patkány! A lábnyomok a tópart felôl érkeztek és a dombtetô felé vezettek, közel a bokrokhoz, hogy a nyomok gazdája lehetôleg észrevétlenül haladhasson. Vilkó összehúzott szemmel morfondírozott. A szomszédos Csobogó-tóban sok vízipatkány él, akik ôsszel egyszer már megpróbálták elfoglalni a Nádtengert. A lengék azóta is aggodalmasan figyelték a két tó közt húzódó dombot, hogy nem érkeznek-e újabb támadók. Nagyapó szerint azért indítottak háborút a patkányok, mert a Csobogó-tóban már túlságosan elszaporodtak, és nem jutott mindenkinek elegendô terület. A fiatal, erôs példányok új, gazdag élôhelyet akartak maguknak. Elképzelhetô volt, hogy a tél beálltával újabb támadásra készülnek, és a sötét éj leple alatt felderítôket küldtek a Locsogó-tó partjára. Lile értetlenül ráncolta a homlokát. – Ha ez a patkány a Csobogó-tóból érkezett, akkor a másik irányból kellene jönnie a nyomoknak. Márpedig ez az állat éppen tôlünk indult a Csobogó-tó felé. – Lehet, hogy tegnap estefelé ideosont már – vélekedett Vilkó. – Egész éjjel szaglászott, szimatolt, közben leesett a hó, és így visszafelé láthatóvá váltak a nyomai. – Igazad van! – bólintott Lile. – Ezeket a nyomokat egy hazatérô felderítô hagyta! Azonnal riasztanunk kell Rence Ervint!
21
