AZ ISMERETIJÉN AMERIKAI MAGYARSÁG. M inket nem sz a v a k , nem je ls z a v a k , nt-nv je lv é n y e k , nem m iv o ltu n k n a k m estersége, üres definíciói k ap csoln ak össze, hanem nem zedékek ö n tu d a ta, a k a r a ta és h a g y o m á n y a i. — T elek i P áln ak a M a gyaro k I I . V ilágkon gresszusán el m ondott beszéd ébő l, 1938. a u g u sz tu s 16.-án.
A magyar fajta jelentős hányada még mindig az ország határain kívül él. A történelmi Magyarországnak idegen uralom alatt maradt részein nagyobb és összefüggő csoportokban már csak Dél-Erdélybcn találunk magyarokat. De a történeti országhatárokkal közvetlenül határos területeken, városokban és falvakban egyaránt még mindig népes, több ezres, sőt tízezres lélekszámú népcsoportok élnek. Érthető és helyes is, hogy az ország közvéleménye fokozódott mér tékben fordul a magyarságnak ezek felé a szétszóródott tagjai felé. A nagy európai nemzetek közül éppen a velünk baráti viszonyban álló olasz és német nemzet az, amelynek legnagyobb, az anyaország terüle téről kivándorolt kisebbségei éinek, elvegyülve más országok lakosai között. Azok a sokszor tudományos pontossággal kiépített módszerek, ahogyan Olaszországban és Németországban részben társadalmi, részben kormányhatósági úton intézik idegenbe szakadt honfitársaik ügyét és sorsukkal törődnek, például és tanulásul szolgálhatnak nekünk, magya roknak is, Mert bizony ezen a téren nálunk igen kevés történt és már eddig is sok jóvátehetetlen mulasztást követtünk el. Dolgozik ugyan egy kisebb ségtudományi intézetünk a pécsi egyetem mellett és személy szerint Flachbart Ernő, a nemzeti kisebbségi kérdéseknek kisebbségi sorsban, az egykori Csehszlovákiában nevelődött szaktudósa igen sokat tett a kisebbségi sorsban élő magyarság problémáinak tudományos felkutatá sáért. De azért mégis azt kell mondanunk, hogy ennek az egész kérdés komplexusnak a feldolgozása összefüggő egészként és tudományos rend szerességgel még a jövő feladatai közé tartozik. Míg azonban a szegély-kivándorlás révén elszakadt magyarság, így első sorban az ó-romániai területeken letelepedett magyar csoportok megismerése körül folkloristáink és etnográfusaink legalább cgy-egy részlctkutatás formájában tettek valamit, a tengerentúlra került és a kél Ámen kában letelepedett magyarság sorsa és élete majdnem teljesen ismeret len terület, mind a megfelelő szaktudományok, mind természetesen a magyar közvélemény előtt. Pedig ha a többi világrészbe kiszakadt és számszerint jelentéktelenül kicsiny magyarságot figyelmen kívül hagv-
589>
juk is, 1 az angolszász és latin Amerikában élő, összesen mintegy 750— 800,000 főnyi magyarság ma a magyarság legnagyobb nemzeti kisebbsé gévé lett. Földrajzi adottságok szerint az amerikai kontinensen letelepedett _és ott elő magyarságot legcélszerűbb három csoportba osztani. Leg régebben letelepedett, legnépesebb és legszervezettebb életet él az Amerikai Egyesült Államok hatszárczcr főre tehető magyarsága. Sokkal újabb keletű a másik két, Amerikában letelepedett magyar csoport kivándorlása. A latinamerikai államokban élő magyarság számát vitéz Nagy Iván 12 legfeljebb 65 ezer lélekre becsülte tíz évvel ezelőtt. Ez a hatvan-hatvanötezer főnyi magyar tömeg legnagyobb részben a két világháború között a trianoni békeszerződés által Magyarországtól elszakított területekről vándorolt ki. Brazília3 Sao Paulo államában élnek legnagyobb számmal, de kisebb-nagyobb csoportok jutottak belőlük Mexikótól— Argentínáig, a legtöbb közép- és délamerikai államba. Hogy mennyire nem törődik senki ennek a mégis csak jelenté kenyen nagy, egy-egy tekintélyesebb vidéki városunk lélekszámúval felérő magyar csoportnak a sorsával, arra jellemző, hogy míg Pogány Kázmér egy természetszerűleg felszínes és pontatlan évkönyvi cikké ben4 húszra teszi a Chilében élő magyarok számát, KriszticsSándornak egy igényesebb, de nem sokkal alaposabb kimutatása 5 ezerre. A két adatra vitéz Nagy Iván ezt jegyzi meg : Nem hisszük, hogy számuk elérné a 200-at. A délamerikai magyarsággal idehaza a legélénkebb kapcsolatot a Magyarok Világszövetsége tartotta fenn, leginkább levelezés útján, de' az Egyesült Államoknak a háborúba történt belépése után Magyarországnak minden közvetlen postai kapcsolata megszűnt, nemcsak Észak-, hanem Dél-Amerikával is. Még legtöbbet lehetett hallani a brazíliai magyarságról a sáo-paulói kis református egyház lelkészének, Apostol Jánosnak tevékenykedéséből, akit a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje küldött ki az ottani magyar reformátusok
■
1 V itéz Nagy Iván «A m agyarság világstatisztikája* cím ű 1931-ben m eg jelent könyvében az A frikában élő m agyarok szám át 2000-re becsüli. Ázsiában háromezer és néhányszáz, A usztráliában kétszáz és egynéh án y m agyar él. * k i. m ., 41— 43. 11. * B raziliáról m agyar nyelven legújabban S t. Zw cig könyvének (A jövő o r szága. B éta írod. R t. kiadása, Budapest, 1942. 310 old.) fordítása jelent meg. Sem a kiadó, sem a fordító nem ta rto tta szükségesnek, hogy bárm ilyen rövid függelékben is, de m egem lékezzék a B razíliában éló m integy 40 ezer lelket szám láló m agyar ságról. Mentségükre szolgálhat, hogy erre vonatkozólag ad atot sehol nem is ta lá l hattak volna. N agy Iván, a latinam erikai m agyarságról írva, egyetlen m agyar nyelven m egjelent tanu lm ányt em lít, am ely ennék 60 ezer főnyi m agyarságnak, közelebbről a b razíliai m agyaroknak a s o r á v a l foglalkozik, Albrecht kir. herceg nek a M agyarság 1930— 31-i évfolyam ában m egjelent «I<ét hónap Délam erikában* című cikk ét, illetve cikksorozatát. * Hány m illió m agyar él külföldön? A «Magyarság* évk ön yve a z 1929- évrő l. «— - o ld ' * A külföldi m agyarság szociográfiai n yilvá n tartá sa . A Budapesten 1929. augusztusában ta rto tt M agyarok E l á Világkongresszusának leírását tartalm azó és 1930-ban megjelent k ö te t (Athenaeum) 312— 19. lapjain.
9 43
590
lelki gondozására és akitől egy-egy híradás eljutott időnként a magyar sajtó nyilvánossága elé, mint felvillanó képek a nagy délamerikai kon tinensen magukra hagyottan élő magyar szórványok életéről. A kanadai magyar kivándorlás és letelepülés is csak az 1920-a években kezdődött. Vitéz Nagy Iván a kanadai magyarság lélekszámát ötvenezerre tette 1931-ben és ez a szám az utóbbi kilenc-tíz évben, a második világháború kitöréséig lényegesen alig módosulhatott. Kanada, éppen úgy, mint délen Kuba szigete, ahol ma is élhet négy-ötezer magyar ember, sokszor átmeneti állomásnak számított. Kanadában a bevándor lást nem akadályoztak meg olyan kérlelhetetlen kvóta-törvények, mint az Egyesült Államokban és az ideérkezők jelentős hányada, hacsak tehette, tovább vándorolt a nemcsak jobb kereseti lehetőségeket, hanem kényelmesebb, civilizáltabb életkörülményeket ígérő Egyesült Álla mokba. A kanadai magyarság élete is nagyon szervezetlen, egyetlen ponttól, az egyházi élettől eltekintve. A keresztyén egyházak, különösen a két protestáns egyház, a reformátusok és evangélikusok, leginkább az Egyesült Államokbeli magyar egyházak állandó támogatásával, még legjobban együtt tartják a legnagyobb részben elszórt, farmközösségekben élő kanadai magyarokat. Ha az eddig elmondottakat figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy a hatalmas amerikai kontinensen (az Egyesült Államok kivételével, ahol a kivándorolt és megtelepedett magyarság többsége szervezettebb csoportokban tömörült) legalább 120--130 ezer magyar él csaknem teljesen magár aha $prott szórványokban. Ha a háború és a háborút nagy valószínűséggel követő nemzetközi zűrzavar még évekig elhúzódik, nehéz, majdnem megoldhatatlan feladat lesz ennek az ((elhanyagolható mennyiséginek mégsem nevezhető, százezernél bizonyosan több, szülő hazája és fajtája közösségéből kiszakadt magyarnak még a számbavétele . hazahozatalukról és visszatelepítésükről nem is beszélve. Mi ez alkalommal nem róluk, hanem az Egyesült Államokban élő, mintegy hatszázezer főnyi magyarságról, az ő életükkel, sorsukkal, és jövőjükkel összefüggő kérdésekről akarunk szólni. Az «ismeretlen» jelzőt rájuk is nyugodtan alkalmazhatjuk, ha talán nem is olyan mértékben, mint Kanada és Latin-Amerika szétszóródott és jelentős részben már is elkallódott, de még mindig valószínűleg százezer főnél több, szórványokban élő magyarságára. Bármennyire bántó is a magyar közvélemény közönye az amerikai magyarság sorsa iránt, ez a közöny sok tekintetben érthető és termé szetes. A nyolcvanas évek és az első világháború kezdete között kiván dorolt sok százezer főnyi, sőt az egész Monarchia területét véve számí tásba, több milliós tömeg egy évtizedekig elhúzódó és tartósan soha nem javuló gazdasági pangás következményeképpen vette kezébe a vándorbotot. Elindultak és nekivágtak az óceánon túl reájuk váró nagy bizonytalanságnak, abban a sok esetben valóra is vált reményben, hogy odaát az itthoni reménytelen nyomorúság helyett az ő viszonyaikhoz, képest bőség, sőt ha szerencséjük lesz, meggazdagodás vár reájuk. Ha a szociológus tudományosan megalapozott szemléletével nézzük és ítéljük meg az európai kontinensről a napóleoni háborúk vége és az
591
első világháború kezdete között majdnem száz évnyi időközben az Amerikai Egyesült Államok területére átözönlött munkás- és paraszti proletártömegek sorsát és helyzetét, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ezek a tömegek nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, a nemzeti közösségek kivetett — outcast — páriái voltak. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy a nyolcvanas- vagy a kilencszáztízcs évek magyar közvéleménye még időnként sem ébredt volna rá arra a nemzeti veszedelemre, amelyet az amerikai kivándorlás évtize deken át szűnni nem akaró érvágásai jelentettek. De az ilyen ráébredések egyrészt nagyon szórványosak voltak, másrészt rendszerint nem a poli tikai hatalom és a gazdasági javak birtokosait nyugtalanították. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években, de még a század elején is, egészen más volt a népesedési helyzet Európa szerte, mint manapság. A születési arányszám komoly visszaesése egyedül Franciaországban mutatkozott. Magyarország népesedési arány száma ezrelékekben kifejezve, hatvan-hetven évvel ezelőtt csaknem kétszerese volt a mostaninak és az egyke csak nehány eldugott baranyai vagy somogyi vidéken, de ott is csak szórványosan jelentkezett. így aztán nem lehet csodálni, hogy az «ország unm-nak különösebb gondot nem okozott, mikor zsúfolt kivándorló vonatok szállították a hajózási vállalatok ügynökei által összetoborzott szegény, kenyérgondokkal küzdő agrár-proletárok ezreit a feudális nagybirtokok nyomá sára a szegénynél is szegényebb vidékekről, Fiume vagy Hamburg fele. Kende Géza ^Magyarok Amerikában* című kétkötetes művében ’ beszéli el, hogy mikor az amerikai magyarság 1891-ben memorandumot intézett a budapesti kormányhoz, hogy küldessen legalább egy magyarul tudó konzult a new yorki osztrák-magyar főkonzulátusra, a magyar kormány vagy nem tudta vagy nem akarta elintézni az amerikai magyar ság kérését. Mindössze annyi történt, hogy Havcmayer tiszteletbeli konzul írnoknak alkalmazott egy Stern Gyula nevű magyarországi szár mazású és magyarul beszélő férfiút. De azután jellemzőek az itthoni hivatalos köröknek a kinti magyar sággal szemben mutatott viselkedésére a következő esetek is, amelyeket Kende Géza könyvének részben ugyanabban, részben a következő feje zeteiben beszél el. Egy évvel a balul sikerült magyar konzul-kérés után. 1892-ben meghalt Baross Gábor kereskedelmi miniszter. A new yorki Magyar Egylet rendkívüli gyűlést hívott össze és a gyűlésen az elnök gyászbeszédet tartott. Majd részvéttáviratot küldtek a kormánynak és táviratukat az akkori miniszterelnök, Szapárv Gyula gróf, a következő szövegű levélben köszönte meg : Tisztelt Elnök Ür! A new yorki Magyar Egylet és Műkedvelő Társulat Baross Gábor m. kir kereskedelmi miniszter úr elhúnyta alkalmából nyilvánított • ^Magyarok A m erikában'. A z am erikai m agyarság története. A Szabadság kiad ása. C lcvelan d. 1927. II. kötet. 445 kk.
'592
részvétéért szíveskedjenek a magyar kir. kormány őszinte köszönetét kifejezni. Budapest, 1892. május 16-án. Gróf Szapáry Gyula, miniszterelnök. é
Amennyire üres és semmitmondóan konvencionális ez a gyámolta lanul megfogalmazott néhány sor, annyira világosan elárulja, hogy a kilencvenes évek «magyar kir. kormányaidnak mindenre volt inkább gondja, mint hogy az ország határát szinte minden héten százas vagy ezres csoportokban elhagyó kivándorlók sorsával odaát, az óceán túlsó felén sokat törődjenek. Gyenge mentség, amelyet Kende Géza, az amerikai magyar szerző felhoz, hogy a kinti magyarság azért nem volt kedves az itthoni kor mányoknak, mert azoknak «ncm Ferenc József, hanem Kossuth Lajos, nem Tisza Kálmán, Széli Kálmán, Khuen-Héderváry meg Tisza István, hanem Apponyi Albert, Justh Gyula, Kossuth Ferenc, Ugrón Gábor, Bartha Miklós volt az ideáljuk*, mert hiszen a magyar kormánynak olyan egyetemesen magyar ügyet, mint a külföldre szakadt magyar sággal való törődés kötelességét semmiesetre sem lett volna szabad pártszempontok szerint elvégezni, vagy vele nem törődni. Különben valószínűleg közelebb áll az igazsághoz, hogy a kormány köröknek ebben a kérdésijén mutatott álláspontját nem is annyira politikai szempontok irányították, mint az, hogy ezt az egész ügyet fél vállról, nemtörődömséggel kezelték. Jellemző erre a minden rosszakarat nélküli, de éppen az őszinte érdeklődés hiányában langymeleg állás pontra, ami Tisza Istvánnal történt első miniszterelnöksége idején, 1904-ben. 1904 februárjában Baltimore üzleti negyedében tűz pusztított. Február 14-én Washingtonból keltezett táviratot közölt a sajtó, amely szerint Tisza István magyar miniszterelnök a tűzvész következtében ínségbe jutott magyar állampolgárok felsegélyezésérc 3000 koronát adományozott. Igen, de a baltimore-i tűzvésznek nem voltak magyar Ínségesei! Annak, aki csak némileg is tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államokba kivándorolt magyarok milyen amerikai városok ban és vidékeken telepedtek le, jól kellett tudnia, hogy Baltimore-ban soha nem laktak, ma sem laknak még kisebb számban sem magyar települők. Az amerikai magyar újságok — jegyzi meg a kis tanulságos történet végén Kende Géza törték a fejüket, mit fog csinálni a balti more-i konzulátus ezzel a magyarok részére szánt pénzzel. De hiába törték a fejüket, ma sem tudja senki, mi történt a magyar kormány ügyetlenül gyakorolt jótékonyságával. Nem sok szerencséjük volt a kilencszázas években az amerikai magyaroknak az óhazai ellenzéki politikával és politikusokkal sem. Mikor 1906-ben megtörtént a nagy alkotmánysérelem és az uralkodó új választások kiírása nélkül, királyi biztossal oszlatta fel az országgyűlést, az amerikai magyarokon hihetetlen izgalom vett erőt. Űj negyven nyolcat vártak és komolyan készülődtek arra, hogy ha újabb szabadságharc tör ki, emberrel, fegyverekkel és pénzbeli segítséggel sietnek a szabadságért és függetlenségéért küzdő Magyarország megsegítésére.
598
Clevelandbcn megalakult az Amerikai Magyar Szövetség és első dolguk volt, hogy a megalakulásról hosszú kábeltáviratban Kossuth Ferencet értesítsék. «$zózat Amerika Magyarjaihoz* címmel terjedelmes röpiratot bocsátottak ki. Ma már kopott, üresen hangzó páthosznak tűnik fel, de akkor bizonyosan őszinte indulatok rejtezkedtek a kiáltvány szavai mögött. — Jusson eszetekbe, hogy Magyarország áldott földjének minden göröngyét a nép verejtéke s a szabadságért, függetlenségért elesett hősök vére szentelte meg, — olvassuk a kiálványban. — Emlékezzetek a szülő haza dicső vértanúira, a szabadság és a nép jog ádáz ellenségének, az önkényuralomnak áldozataira! — Ahol napsugár, ahol madárcsicsergés, ahol leánydal volt, ott majd sötétség, némaság és lánccsörgés lesz. A Rákócziak és Kossuthok lelke nem nyugodhat, mert a véráztatta földben porladók sírja felett gonosz önkény tapos. — Amerika magyarjai! Ti mindezeket nem fogjátok eltűrni, ezért segítségére fogtok sietni egy szenvedő nemzetnek, a ti véreiteknek. Ez történt márciusban. Egy hónappal később, április 9-én Kohányi Tihamér, a clevelandi ^Szabadság* szerkesztője, a nagy megmozdulás legfőbb irányítója, hosszabb kábcltáviratot kapott Apponyi Alberttól. A távirat a koalíciós kormány megalakítását jelentette be. Az izgalom elcsendesedett és a nagy meglepetés csak hónapok múlva, 1907. február jában következett. Ezt már nem kábcltávirat jelentette be, hanem a Budapestről érkező napilapok, amelyek szürke politikai hírt közöltek, jelentvén, hogy Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter a Clevelandben, Kohányi Tihamér szerkesztésében megjelenő «Szabadság» című napilap tól a postai szállítás jogát a magyar szent korona országai területén megvonta. A szomorú az, hogy a koalíciós kormány miniszterei, maga a miniszterelnök, WekerleSándor, de Kossuth Ferenc vagy Andrássy Gyula sem ismerték az amerikai magyarságot és sorsa iránt komoly érdeklődést sohasem mutattak. Az egyetlen Apponyi Albert ismerte őket, mert kétszer is járt közöttük. Először 1904-ben, mikor a st.-louisi világkiállítás alkalmából a Mississippi mellett fekvő amerikai városban ülésezett az Interparlamentáris Ünió kongresszusa és ezen a magyar országgyűlés is népes küldöttséggel vett részt. Másodszor akkor járt Apponyi az Egyesült Államokban, amikor 1911-ben az amerikai világbékeegyesületek négyhetes előadó körútra hívták meg. Apponyi angolnyelvű előadásai közben időt szakított magának, hogy nehány napra ellátogasson a leg népesebb amerikai magyar közösség, a clevelandi magyarok körébe is. A legnagyobb baj az óhazai és a kivándorolt magyarság közötti szerves, intézményekben megalapozott, élő kapcsolatok tudatos és terv szerű kiépítésének hiánya volt, már 1914 előtt is és a két világháború között eltelt években is egészen addig, míg 1939 őszén a második világ háború kitörése újra előbb mérhetetlenül nehézzé, majd az Egyesült Államoknak a háborúba való belépése óta teljesen lehetetlenné tett minden közvetlen érintkezést az odakint élő magyarsággal. Tetézi a bajt, hogy amint az 1914— 1918-as világháborúban is történt, a kinti
594
magyarságnak most is a velünk ellenségesen szembenálló táborba szorulva kell átélni a béke helyreállásáig tartó nehéz éveket. Sót a hely zet ilyen szempontból még rosszabbodott is, mert 1914— 1918-ban az amerikai magyarság túlnyomó többsége még az itthon született első nemzedékbeliekből került ki, akiknek élete soha nem tudott teljesen hozzasímulni, maradéktalanul akklimatizálódni fogadott, második hazájukhoz. Most pedig az első nemzedékbeliek évről-évrc öregedő csapatában a halál mind pótolhatatlanabb hiányt okozó rendeket vág hlaf?,!zaJ ad érintkezés lehetősége soká, esetleg hosszú évekig elhúzó dik, telő, hogy az el nem végzett szervezői munka következtében a kinti magyarság éppen magyar voltában és fajtájához fűződő érzéseiben fog jóvátehetetlen károkat szenvedni. U&y érzem, közelebbről meg kell világítanom, mire gondoltam, amikor az óhazai és a kivándorolt magyarság közötti, szerves, intéz ményekben megalapozott, élő kapcsolatok tudatos és tervszerű kiépí tésének hiányát panaszoltam. Jelenti ez a panasz azt, hogy az itthoni és f ,^Yíl” dorolt magyarság között gondolok elsősorban a félmillión felüli Egyesült Államokbeli magyarságra — a közösségi érintkezés véges-végig, egészen az 1938 augusztusáig, tehát közvetlenül a nagy kapuzárást jelentő 1939-es világháború előttig, nem volt más, mint akár itthon akár odaát Amerikában lejátszódott alkalmi találkozások soro zata. Ezek a találkozások mindig igen «lelkes» hangulatban folytak le ; a szonokok bizonyosan unos-untalan szájukban hordozták, vagy ahogyan a nyegle újságíró nyelvhasználat kifejezi: hangoztatták volna a sorskozosséget «az idehaza élő és a határokon túlra szakadt* magyarok között, ha már akkor is ismerték és használták volna ezt a politikai veretű, sokat mondó és keveset jelentő kifejezést. Az óhaza és az óceánon túlra szakadt magyarok között az első találkozásra a milléniumi ünnepek nyújthattak volna jó alkalmat. Sokáig fájó sebe maradt a kinti, már akkor is több százezer íőnyi magyar ságnak, hogy az ünneplő, hivatalos Magyarország még csak tudomást sem vett róluk. Meghívót sem kaptak, hivatalos kiküldötteik sem voltak ott a budapesti ünnepségeken, pedig az amerikai magyarságnak akkor már voltak egyesületeik, amelyek ilyen ünnepségen képviselhették volna őket. Az első testületi kapcsolatot az óhaza és a kinti magyarság között az a nemzeti dísz-zászló jelentette, amelyet az Országos Nemzeti Szövetseg küldött az amerikai magyaroknak 1902-ben. A kezdeményezés akkor sem itthonról, hanem az amerikai magyaroktól indult ki.'B ár senki sem kérte őket, ők maguk jelentősebb összeget gyűjtöttek Vörö^martynak a budapesti Gizella-téren felállítandó szobrára és ezt a pénzt az imént már említett Kohányi Tihamér szerkesztő hozta el Budapestre 1901-ben. Kohányi felkereste az Országos Magyar Nemzeti Szövetség vezetőséget és a velük folytatott beszélgetés közben merült fel az a gondo at, hogy az amerikai magyarok áldozatkészségét dísz-zászló küldésé vel kellene viszonyozni. Nem is volt talán egészen véletlen, hogy ezt a ■ 1 x S f'r á f meSlehetöscn tartalmatlan gondolatot mindenki másnál inkább Rákosi Jenő karolta fel, aki a Szövetség igazgatósági ülésén az
595
egykorú jegyzőkönyv tanúsága szerint különösképpen helyeselte az elgondolást. - Bele kell vinni a mozgalomba azt az elvet — mondta Rákosi — , hogy a lobogó nemzedékröl-nemzedékre szálljon s ki ne lobbanjon belőle az az érzelem, az a tudat, az a szellem, amely azt létrehozta és Amerikába kísérendi. A zászló elkészült és elbúcsúztatása Budapesten a Vármegyeháza dísztermében történt. Olyasmi volt ez az ünnepség, amit fényes társasági eseménynek szokás nevezni. Kétszázhúszan vertek be zászlószeget, elsőnek a hercegprímás nevében Majláth püspök. Volt alkalmi óda, amelyet Szécskay György, a zászlót küldő egyesület fiatal titkára írt és szavalt el. Szécskay két évvel később maga is amerikás magyar lett és 1927-ben, mikor Kende Géza könyvét megírta, még odakint volt. Valami névtelen költő, valószínűleg már akkor is avultas stílusban, négysoros hexameteres epigrammát szerkesztett, amelyet a zászló rézgömbjére véstek rá. A vers így szólt : ősi Turul! Te valál vezetője vitéz eleinknek, S a Duna partjainál honra talált a magyar! Oh! De a tengereken túl hány magyar él ma hazátlan, Szállj Turul és te vezesd vissza hónukba megint! A zászlót az egyesület elnöke, Zseni József vitte el Amerikába. Augusztus 17-én indult Budapestről és New Yorkba szeptember 30-án érkezett meg. Az amerikai magyarság New Yorkban megható és impo záns ünnepséget rendezett a hazulról érkezett zászló fogadtatására, de azért ez sem volt egyéb, mint — ünnepség. A zászlót a Bridgeporti Szövetség vette át megőrzésre, azzal, hogy évről-évre másik magyar egyesület veszi át. A lelkesedés hamar lelohadt. Huszonöt évvel később. 1927-ben, mint Kende Géza írja, a zászlót egy kis vidéki város, a Pittsburgh melletti Homestcad Magyar Önképzőkörének helyiségében őrizték. . . . . Hasonló módon meddők voltak az óhazai és a kinti magyarság más, alkalomszerű találkozásai is. Az Interparlamentáris Ünió st. louisi kongresszusán résztvevő magyar törvényhozók clevelandi látogatásáról már szóltunk. Mikor Kossuth Lajos születésének századik évfordulóján, 1902-ben, az amerikai magyarság Clevelandbcn szobrot állított Kossuth nak, Magyarországon egyetlen társadalmi egyesületnek, sőt a Kossuth nevét viselő függetlenségi pártnak sem jutott eszébe, hogy az amerikai magyarság nagy ünnepén képviseltessék magukat. v Üres és meddő tömeg-ünneplés, szoboravató beszédek és köz ebédeken elhangzott pohárköszöntök jegyében folyt le az itthoni és a kinti magyarság két emlékezetesebb találkozója, Budapesten, amikor I9° ') szeptemberében az amerikai magyarok felállították Washington György szobrát a magyar fővárosban és 1928-ban New Yorkban, amikor a Hudson folyó mellett elterülő Riverside-on leleplezték Kossuth Lajos szobrát. Anewyorki szoborleleplezésre népes magyar zarándokcsoport hajózott át az Egyesült Államokba és ezek jó két héten át véget nem érő bankettezés közben látogatták meg a népesebb magyar telepeket Pittsburghban, Clevelandbcn, Buffalóban és másutt.
596
A newyorki magyar zarándoklatnak egy haszna mégis volt. Alap jában véve a kinti és az itthoni magyarságnak ez a nagyobbarányú találkozása irányította rá nagyobb erővel a figyelmet arra, hogy vala milyen szervezet megalakításával irányt kellene szabnia külföldi magyar ság életének. Így gyűlt össze egy évvel később, 1929-ben, a Magyarok I. Világkongresszusa. Ez a kongresszus egészséges és életrevaló kezde ményezés lett volna, ha az idők jobban kedveztek volna azoknak a ter veknek és elgondolásoknak a megvalósításához, amelyek legnagyobbrészét gyakorlatias érzésű és az anyaországhoz fűző komoly szervezkedés után régóta áhítozó amerikai magyarok vetették fel. De 1929-ben már rccsegett-ropogott a huszas évek második felének az a tiszavirágéletű gazdasági világkonjunktúrája, amelyet egy-másfél évvel később való sággal elsöpört 1931-ben a világ gazdasági életének a bécsi KreditAnstalt bukása által előidézett lavinaszerű összeomlása. A világ gazda sági életének ez a katasztrófális összeomlása, amely — mint azt ma már jól tudjuk — az 1939-es, második világháború előnyitánya volt, súlyosan érintette nemcsak Magyarországot, hanem az amerikai gazdasági élet egész struktúrájának megroppanásával az Egyesült Államokban élő magyarságot is. így azután a szervezkedés lendülete már a kezdet kezdetén megakadt. Az amerikai magyarságnak éppen az a középosztálybeli, jólét és anyagi biztonság felé törő rétege szenvedett leg jobban, amely tartó bázisa lett volna az egész szépen és gyakorlatias okossággal kitervelt szervezkedésnek. Kilenc-tíz évvel később amerikai utamon közöttük járva, magam is személyesen találkoztam és beszél tem igen sok olyan amerikai magyarral, akiknek, kinek tíz, kinek húsz, kinek ötvenezer dollárnyi vagyona veszett oda és semmisült meg hóna pok vagy hetek alatt, sőt nem egyszer egyetlen egy napon az amerikai gazdasági életet végigsöprő pénzügyi összeomlásban. így történt azután, hogy mikorra a szervezés munkája újra elindul hatott volna azon a vonalon, amelyre a szervezkedés irányítói 1929-ben ráálltak és 1938-ban Szent István hetében másodszor ült össze a Magya rok Világkongresszusa, az egész munka újra megkésett, mert 1938 nyarán már az ajtón leselkedett az emberiség életére ádáz kegyetlen séggel lecsapó második világháború. Senkit nem lehet okolni, mert hiszen a harmincas évek kezdettől végig a legnagyobb világpolitikai és világgazdasági bizonytalanságban múltak el. De mégis, azt kell mondanunk, hogy ha a szervezkedés munkájának újrafelvétele csak három-négy évvel korábban történt volna meg és a Magyarok II. Világkongresszusa 1938 helyett 1934-ben vagy 1935-ben gyűlt volna össze, a szervezkedés olyan komoly eredményeket érhetett volna el, hogy az Egyesült Államok beli tekintélyes magyar kisebbség sokkal felkészültebben várhatta volna és élhette volna át azt a vihart és a nyomában járó megrázkódtatást, amelyet rájuk az Egyesült Államoknak a háborúba való újabb belépése jelentett. Ezt annál is inkább lehet állítani, mert a Magyarok II. Világkon gresszusa, az 1929-ben megtalált helyes elvek mellett megmaradva, a szervezkedésnek olyan jó alapozást adott, amely feltétlenül maradandó értéknek fog bizonyulni, ha majd a munka folytatásához szükséges, 39 MaayartAjttuJoiuáiiy.
597
tartósan megbékélt és megnyugodott nemzetközi viszonyok megengedik, hogy újra szabadon érintkezhessünk az óceán másik partján éló honfi társainkkal. Az 1938. augusztus 16— 19-én a pesti Vigadóban tartott kongresszus tárgyalásairól kiadott kö tet1 tartalmazza a Magyarok Világszövetségé nek alapszabályait és a kongresszus alkalmával benyújtott hetvenöt különböző javaslatot. Az alapszabályok a szövetség célját így határozzák meg : Támogasson a Szövetség minden olyan munkát, amely a külföldön élő magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát megőrzi és fejleszti, az összetartást ápolja, az óhaza és a külföldi magyarság között a kapcso latokat erősíti. (121. old.) A javaslatok nagy többsége a Szövetség célkitűzésében megfogal mazott alapelvek szellemében olyan intézkedéseket sürget, amelyek köz vetlenebbé és valóságosabbá tennék az óhazai és a kinti magyarság közötti kapcsolatokat, könyvek kiadásával és küldésével, minél gyakrabbi személyi érintkezéssel, nem várva a szoborleleplezések nehézkes alkal maira. Jellemző volt már az első javaslatnál az 1928-as Kossuth-zarándok, Vákár P. Artúr régivágású és Borsi Kerekes György, egyik legmoder nebb, leghaladóbb gondolkodású amerikai magyar gyakorlatias szem pontjának szembenállása. Vakár P. Arthur azt javasolta, hogy cMagyar Amerika örök emlékének fenntartása érdekében Washington és Kossuth szobra mellett egy-egy örökégő, oszlopos kandeláber helyeztessék el» Borsi Kerekes György hozzászólásában a javaslat kiegészítéseképpen azt sürgette, ihasson oda a Magyarok Világszövetsége, hogy mindazokban a hivatalos és félhivatalos magyar kiadványokban, amelyek az Észak amerikai Egyesült Államokba... angol nyelven írva kikerülnek, hatha tós propaganda mutassa be azt a tényt, hogy a kontinens első Washington-szobrát a magyar nemzet állította fel Budapesten®. Hogy mennyire okosan és gyakorlatiasan fogta meg Borsi Kerekes György a kérdést, ezt magam is tapasztaltam. Mikor amerikai utamon amerikai hallgatóság előtt angol nyelven beszéltem, alig volt valami, amivel magyar vonat kozásban jobban Magyarországra tudtam volna irányítani hallgatóságom figyelmét, mint mikor a budapesti Washington-szobrot említettem és azt, hogy a franciaországi és belgiumi első világháborús csataterektől eltekintve, Budapest az egyetlen város, ahol amerikai katonának — Bandholz tábornoknak — szobrot állítottak. A budapesti kongresszus legkomolyabb és legátgondoltabb meg nyilatkozása Kozma Miklósnak augusztus 17-én, a kongresszus tanács kozásainak második napján tartott előadása volt (64— 80. o.). Kozma Miklós pontosan meglátta azt, ami hiányzik és amire legnagyobb szük ség van, amikor a következő célkitűzést formulázta meg, mint a külföl dön élő magyarságért folytatandó munka legfontosabb előfeltételét : «Nem elégedhetünk meg azzal, — mondotta — ha a helyzetismeretünk csak azon a földterületen folyó életre vonatkozik, melyet a magyar hatá1 A M agyarok II. V ilágkongresszusának tá rg yalá sai. Budapesten, 1938. augusztus 16— 19. A M agyarok V ilágszövetsége K özpon ti Irodájának kiad ása. 185 o. Á r nélkül.
598
rok kerítenek be. Átfogó és teljes magyar helyzetismeretre van szükségünk, és ehhez szervesen hozzátartozik minden határainkon túl élő magyar testvérünknek sorsa és problémái.)) Kozma Miklós a magyar határokon kívül élő magyarság sorsát és problémáit két külön csoportba osztva tárgyalta. Az egyik csoportba tartozik szerinte a békeszerződések által elcsatolt területek magyarsága, a másikba a világ minden tájára kivándorolt magyarok. Kozma Miklós a dolgokat józan megítéléssel néző magyar politikus szempontjai szerint látva, legfontosabbnak tartotta annak kijelentését, hogy az országot alkotó magyarság a kivándoroltakkal szemben soha semmiféle olyan követelést ne támasszon, amely őket új hazájukban lelki konfliktusok elé állíthatná. Az ö érdekük és kötelességük, — mondta Kozma Miklós — amit ők is, mi is szemelőtt tartunk, hogy új hazájuk nak leglojálisabb polgárai legyenek. A külföld magyarságával szemben ez az új magyar programm leg fontosabbnak a kulturális kapcsolatok fejlesztését tartja, de úgy, hogy előbb «tőlünk elszakadt testvéreink életviszonyait és teljesítményeit alaposan megismerjük.® Éppen ezért vette észre és látta meg Kozma Miklós annak szükséges voltát, ami a megelőző évek legnagyobb mulasz tása volt, hogy «gyakori kölcsönös látogatások® tegyék élővé és valósá gossá az itthoni és kinti magyarság összetartozandóságának érzését. Az okos és végre helyes úton elinduló tervekből és szándékokból egyelőre nem lett semmi. Még 1938 koraőszén végigfutott az egész vilá gon az első háborús izgalom, amelyet a müncheni megegyezés után rövid néhány hétre, vagy legfeljebb hónapra nagy megkönnyebbülés követett, míg azután hamarosan ki nem tűnt, hogy München egyetlen súlyos nem zetközi kérdést sem oldott meg és a kitörésre váró világkatasztrófát csak ideig-óráig tudta elhalasztani. A budapesti világkongreszusra hazaérke zett amerikai magyarok is háborús izgalom lázában siettek vissza szep temberben az Amerikába menő és az Európát járt amerikai túristákat hazaszállító túlzsúfolt hajókon. így azután az 1938-i Szent István-év dicséretes és impozánsan magyarányú negmozdulásának csak annyi ered ménye lett, hogy az itthoni közvélemény fokozottabb mértékben tuda tára ébredt annak a felelőségnek, amelyet — Kozma Miklós szép meg határozását megismételve — az országot alkotó magyarságnak éreznie kell a határokon túl élő magyarok iránt. De, legalább is ami az amerikai magyarságot illeti, a külföldi magyarok helyzetének dátfogó és teljes® megismerésére sor már nem kerülhetett. Mert bizony az amerikai kontinensen letelepedett és ott élő magyar ság sorsát és életkörülményeiket vagy egyáltalában nem vagy csak na gyon hiányosan ismerjük. Nem is ismerhetjük, mert annak feldolgozása, ha a kérdés megismerésének dátfogó és teljes® ismeretére törekszünk, nem lehet egyéni kezdeményezés dolga. Az pedig jólismert tény, hogy ennek a munkának elvégzését 1938-ig egyetlen közösség sem vallotta feladatának vagy reáháruló kötelességének. Helyzet megismerés szem pontjából nem foglalkoztak a külföldi magyarság kérdéseivel a magyar kormányhatóságok sem 1938-ig. Ez természetesen nem jelenti azt, mintha a külföldi magyarság helyzete nem foglalkoztatta volna az illetékes 40
M agyar'& gt uJotnű n y .
599
minisztériumokat. A miniszterelnökségen, a külügyminisztériumban, a belügyminisztériumban és a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban külön osztályok foglalkoztak és foglalkoznak ma is a külföldi magyarság ügyeivel. De a teljes helyzetismeret szükséges voltát először csak Teleki Pál ismerte fel. Miniszterelnökségének idején a teljeshelyzetkép megrajzolárása törekvő munka meg is indult a miniszterelnökségnek egyik, általa szervezett osztályán, de éppen az amerikai magyarságra vonatkozó adatgyűjtés a háborús helyzet miatt lehetetlenné vált. Így maradt ismeretlennek a félmillión jóval felüli Amerikában élő magyarság az itthoni közvélemény előtt. Ha mégis valamennyire elfogad ható képet akarunk nyújtani az Egyesült Államokbeli, a többi amerikai magyar csoportnál nemcsak sokkal népesebb, hanem messzebbre vissza menő múltjuk és szervezettebb voltuk miatt is sokkal fontosabb magyar ságról, a rendelkezésünkre álló források nagyon hiányosak.1 Felhasználva annak az utazásnak a tapasztalatait, amelyet már háborús viszonyok között tettem az amerikai magyarok között 1940 tavaszán, mégis meg kísérlem, ha nem is teljes, de legalább bizonyos mértékben tájékoztatást nyújtó képet rajzolni az Egyesült Államokban élő magyarokról. Ha könnyen megjegyezhető kerekszámokat használunk, azt mond hatjuk, hogy az Egyesült Államokbeli hatszázezerfőnyi magyarságból egyharmadrész él az Atlanti-óceánhoz közeleső part szegélyen, a Connec ticut állambeli Bridgeporttól a New Jcrscy-állambcli Tr ént ónig, mégpedig úgy, hogy az egyik százezer esik New Yorkra és közvetlen környékére, a másik pedig az imént említett két államra, Connecticutra és New Jerseyre. Az utóbbi különben az egyik legmagyarabb az államok közül. Itt a ma gyarok százalékszáma 1-9%, abszolút számuk pedig 59 ezer, a legutolsó, sajnos, némileg már elavult statisztikai adatok szerint. Ilyen magas szá zalékszámot még csak Ohióban találunk, ahol abszolút számok tekin1 A z E g y e s ü lt Á lla m o k b eli m a g y arsá g m ú ltjá r a v o n a tk o z ó la g leg tö b b a d a to t ta rta lm a z K en d e G ézá n a k m ár id é z e tt k é tk ö te te s m ü ve. K á r, h o g y a m ű b efeje zetlen m arad t, a h arm ad ik k ö te t fo g la lk o z o tt v o ln a a z a m erik a i m a g y arsá g é le té ve l 1914 u tán , ez a k ö te t azon b an nem k észü lt e l. N a g y fo g y a tk o z á sa Kende Géza k ö n yvén ek a z in d e x h iá n y a ; íg y a benne lé v ő ren g eteg a d a to t c sa k nehezen lehet m eg találn i. — Id ehaza, M agyaro rszágo n , a m ai n ap ig sem je le n t m eg a z a m erik a i m a gy ar k ivá n d o rlás tö rté n e té t és a z am erik ai m a g y a rsá g jelen h e ly z e té t tu d om án yo s rendszerességgel feld o lg o zó m u n ka. — Vitéz N agy Iván «A m a g y arsá g v ilá g sta tisztik á ja * cím ű k ö n y v éb en (B u d ap est, 1931. 52 o ld a l. Á ra 2-— pengő) a 31— 43. old a la k o n k ö zli a z A m erik ai E g y e sü lt Á lla m o k , K a n a d a és D él-A m crik a m a g y a r ja in a k a d a ta it. K ö zö l k é t letelep ü lési té r k é p v á z la to t is, a zo n k ív ü l elég részletes b ib liográfiát a z 1930-ig m eg jelen t és kü lön b öző helyeken t a lá lt forrásokról. — A z észak am erik ai m a g y arsá g h ely zetérő l a leg ú ja b b forrású h ely zetk é p et Kosáry Domokos k ö z ö lte «Az a m erik a i m a g y a rsá g 1941-ben* cím ű és a M a g y a r S zem le 1942. jan u á ri szám án ak 13— 21. o ld a la in m eg jelen t c ik k é b e n . — Sebestyén Endre, v o lt a m erik a i m a g y a r reform átus lelk ész, a H u n gá riá n Q u a rte rly 1941 őszén m eg je le n t kötetéb en (V ol. V I I . N o. 2. pp. 228— 246.) so k o ld a lú k ép e t ad a z E g y e sü lt Á llam o kb eli m a gyarsá g h elyzetérő l. E z t a ta n u lm á n y t lényegesen k ib ő v íte tt a la k jáb an m a gy ar n yelven a *Láthatár* is k özölte, ille tő le g k ö z li. — E sorok író já n ak ♦ Amerikai m a gyaro k nyom ában* cím ű k ö n y v e (B u d ap est, 1942. D a n te k ö n y v k iad ó. A z a m erik ai m a gyarsá g telep ü lési té rk é p é v e l. 249. .) b eszám oló e g y 1940ben a z am erikai m a gyaro k k ö zö tt te tt, három h ón a p ig ta r tó utazásáról és m int ú tira jz, a k ö n y v tu d om án yos rendszerességgel nem is k észü lh etett.
1
.600
telében is legnépesebb a magyarság és ugyanezek szerűit a statisztika* adatok szerint majdnem megközelíti a százezres számot. Ohio állam területén él a legnagyobb és legerőteljesebb magyar közösség, Clevelandben, ahol általában 60 ezerre szokás tenni a városban és közvetlen kör nyékén elő magyarok számát. Számszerint a new yorki magyarok töb ben vannak, de ebben a hét-nyolcmilliós modern Bábelben sokkal szétszóródottabban és szervezetlenebből élnek, mint az 500— 600 ezer lakosú Cleveland magyarjai. Ohióban találjuk azután az Erie-tó partján épült Toledo tízezer főnyi magyarját, akik Bridgcport majdnem kétszerennyi magyarjával együtt a kinti magyarságnak két legösszetartóbb, legjobban megszervezkedett csoportját alkotják. Tovább folytatva az amerikai magyarság letelepülési kép ét: 250 ezer magyart, az Egyesült Államokbeli magyarság legerősebb csoport jait, abban a szabálytalan háromszögben találjuk meg, amelyet úgy kapunk, hogy az Egyesült Államok területén egyenes vonalakkal össze kötjük Pittsburgot, Chicagót és az Erie-tó keleti végénél Buffalót. Égtá jak szerint a magyarság letelepülésének déli terminusa Columbus, Ohio állam fővárosa. Nyugaton Chicago a határ, ha csak nem számítják a Wisconsin állambeli és a Michigan-tó partjain tovább nyugatra fekvő Milwaukce városának Magyarországról kivándorolt és még mindig jó magyar érzésű svábjait. Északon legmesszebbre a kanadai határon fekvő Michigan állambeli Dctroitbcn találunk nagyobb magyar településeket. Detroit gépkocsigyáraiban dolgoznak a legjobban megfizetett és maguk nak legigényesebb életet biztosító, legjobbmódú magyar szakmunkások. A Ford- és a Chrysler-műveknél, már mikor ott jártam 1940 tavaszán, a jó szakmunkás átlagos órabére 1 dollár, 1 dollár 20 cent körül járt. Akkor még heti negyven óra volt a munkaidő, ami a munkásnak heti negyven-öt ven dolláros, pengőre átszámítva ezer pengő körüli havi jöve delmet és hetenként két szabadnapot jelentett, péntek délután kezdődő és vasárnap este befejeződő week-enddel! A többiek — körülbelül százhúsz-százhatvanezer — kivándorolt magyar, majdnem teljesen szervezetlen, szórványéletet él a legkülön bözőbb államok területén. Kosáry Domokos adatai alapján érdemes fel sorolni ezeket a kisebb csoportokat. Legmesszebbre került a nyugati partvidék, California mintegy hatezer főnyi magyarsága. Ezeknek van nak lapjaik, egyesületeik, és eléggé szervezett egyházi életet is élnek. Ötezernél kevesebb és ezernél több magyarról tudunk a következő álla mokban : Missouri, Minnesota, Virginia, Maryland, Massachusets, Kentucky, Colorado, Texas. Ezernél kevesebb, ötszáznál több a számuk a következő államokban : Nebraska, Washington, Iowa, Észak-Dakota, Montana, Louisiana, Oregon, Tennesse, Dakota. Az amerikai magyarság nagy többségében jó ösztönökkel válasz totta meg letelepülési helyét. Lehet, hogy a munkaviszonyok kényszerítő hatására történt, de kétségtelenül helyes döntés volt még a múlt század végén érkezők részéről, hogy otthoni foglalkozásuktól elszakadva, nem földmívelő, hanem ipari munkát vállaltak. De ezenkívül még az a másik szempont is közbejátszhatott, amelyre idézett cikkében Kosáry Domo kos figyelmeztet : a kivándorlók nagy tömege — írja — a földtelen 601
parasztok, nem azért mentek az újvilágba, hogy hazájuktól elszakadja nak. Amerikában csak pénzt akartak keresni, hogy visszatérve, abból itthon földet vegyenek. A statisztikai adatok valóban számszerűleg iga zolják a korai kivándorlóknak ezt az általánosan meglévő szándékát: 1908 és 1930 között több, mint 150 ezer magyar anyanyelvű kivándorló tért vissza Magyarországra. Az otthon utáni vágyakozásnak magam is sok jelével találkoztam, de inkább csak azok között, akiknek sikerült valami kis, bár nem egy eset ben tekintélyes összegű, néha húsz-harminc-, sőt ötvenezer dollárnyi vagyont összegyűjteni. Munkás ezek között kevesebb akad. A tízezer dolláros vagy azon felüli vagyonnal rendelkező módos amerikai magyarok legnagyobb része városi kispolgár: pékek, kocsmárosok, hentesek, fűszeresek, temetkezési vállalkozók, ők a nagyon fejlett egyházi és egye sületi élet szereplő emberei és vezetői. Közülük kerülnek ki az egyházközségi elnökök, gondnokok, presbiterek ; a betegsegélyző egyesületek helyi megbízottjai, dalárda, egyesületek vagy helyi műkedvelő társula tok vezetői és megszervezői. Bár természetesen a dolláros órabér, amely szakképzett, szakmájában már évtizedek óta dolgozó munkások között inkább szabály, mint kivétel, gyorsan kifejleszti a munkásokban is a kispolgári életmód megszokott attribútumait. Sok a vállalkozónak magát felküzdö munkás is, kisebb gyártelepek tulajdonosai. Chicagóban magam is voltam vendég olyan amerikai magyar házában, aki életét ipari mun kásként egy gyárban kezdte és negyvenéves korára már százon felüli munkást — saját állítása szerint lehetőleg mindig magyarokat — alkal mazó gyára volt. A hazavágyódásban legtöbbször szerepel a föld, de inkább csak olyan módon, hogy a hazakészülők vagyonukat pénzzé téve a hazahozott dollárokkal földet szeretnének maguknak venni, hogy annak jövedelméből öregségük éveit csendben eltölthessék. Pontosan az az öszötön dolgozik bennük, mint azokban a fővárosi rendőrökben, postá-, sokban, villamos-alkalmazottakban, akik fiatal korukban apáik földmívelő foglalkozását elhagyva, a fővárosba özönlenek, de mihelyt meg kapják nyugdíjukat, otthagyják a várost és a föld szava visszahívja őket az elhagyott faluba. A legtöbb amerikai magyar is valami nyugdíjas félének tudja magát elképzelni az óhazába való visszatérése után. Szépen eltervezi, hogy miután kinn Amerikában pénzzé teszi minden elad ható vagyonát, a hazavitt dollárokon vesz magának egy kis föld birtokot, amíg tud dolgozik rajta, ha pedig már nem, bérbe adja és megél a föld jövedelméből. Bizonyosra lehet venni, hogy mihelyt a most folyó háború befeje ződése után a közlekedés újra szabaddá válik Európa és Amerika között , az amerikai magyar közösségeknek ezek a viszonylagosan jómódú, első nemzedékhez tartozó, életkoruk szerint az öt ven éven inkább túl, mint innen levő tagjai, tömegesen elindulnak hazafelé. Kosáry Domokos (mint írja, sok tapasztalt kinti magyarral megegyezően) azt vallja, hogy kellő előkészítés után ilyenképpen haza lehetne hozni a kinti magyarságnak két-három százalékát, vagyis hatszázezres létszámot véve alapul, 12— 18 ezer embert. Ha ezt az arányszámot fel lehetne emelni négy-öt száza lékra, vagyis 25— 30 ezer emberre, ennyi amerikai magyarnak a haza fiig
hozatala a háborút követő években igen nagy eredmény lenne az egész magyarság megerősítése szempontjából. De valamennyiük, vagy csak a többség hazahozásáxa gondolni képtelenség lenne. Nagyrészük nem is jönne. De még ha jönnének is, itthoni kellő elhelyezésükről nem is szólva, még ha a tömeges hazatelepítéssel meg is várnók azt az időt, amikor ele gendő hajótér állana ilyen nagyarányú hazatelepítés céljaira, százezres tömegek hazatelepítése az óceánon túlról technikailag és költségek szem pontjából egyszerűen megoldhatatlan feladat lenne. Mindenki, aki járt az amerikai magyarok között és a helyszínen szerzett tapasztalatokból ismeri a helyzetet, jól tudja, hogy milyen felelőtlen vagy hozzá nem értő beszéd, ha valaki az egész amerikai magyarság hazahozataláról álmo dozik. Sokkal fontosabb az amerikai magyaroknak magyarságukban való megerősítése. A Magyarok II. Világkongresszusa is ebben látta az itthoni magyarság legfontosabb feladatát és reálisabbnak is látszik erre a fel adatra való felkészülés, mint az egész amerikai magyarság százezres tömegekben való hazahozatalának sürgetése, ami lehet tetszetős politikai szólam, de alig egyéb. ^Szükségünk van minden magyarra, nem mondunk le arról, ami a miénk* — írta az egyik politikai folyóiratunk hírkommen tátora az amerikai magyarság hazahozatalának ügyéhez szólva hozzá, megtoldva sokatmondó és sokat akaró kijelentését azzal, hogy «történeti sorsunk századaiban kevésszer nyílt olyan alkalom egy hit — értve ezen azt a hitet, hogy az egész amerikai magyarságot hazahozhatjuk — reali zálására, mint éveinkben.* Szép szavak, de ami Amerikát illeti, nem hiszszük, hogy éppen éveinkben nagyon reménykedhessünk a sok százezres tömegű kinti magyarság hazatelepítésének lehetőségében. A kinti magyaroknak magyarságukban való megerősítését a máso dik nemzedék megtartása által érhetjük el. Amerikai magyarok között járva, még ahol a legjobban összetartó csoportokban él is a magyarság, azt kell tartanunk legdöntőbb és legfontosabb ténynek, hogy ma már egyetlen nyelvi szempontból egységes amerikai magyar család sincs, feltéve természetesen, hogy a családban gyermekek vannak. A második nemzedékbeliek kivétel nélkül mind könnyebben és szívesebben beszélik az angol nyelvet, amely pedig nem is anyanyelvűk, hanem csak iskoláz tatásuk nyelve. Ha mód lenne a már Amerikában született magyarokról ilyen szempontból pontos összeírást készíteni, akkor tűnnék csak ki, hogy a nyelvbeli gyors asszimiláció milyen hatalmas méretű és jóvár tehetetlen rombolást végzett az amerikai magyarság birtokállományá ban, egyetlen nemzedékváltásnak három évtizednél nem hosszabb ideje alatt. Azok között pedig, akiknek már a szülei is Amerikában születtek,— és az egészen fiatalok között az ilyen harmadik nemzedékbeliek nem mennek ritkaságszámba — csak kivételesen találhatni olyanokat, akik, ha törve is, tudnak valamennyire magyarul. Éppen a nyelvnek ez a gyors váltása kell, hogy óvatossá tegyen bennünket a tömeges hazavándorlás sürgetésének kérdésében. Ha az első nemzedékbeli amerikai magyarságot egész tömegében haza tudnók telepíteni, a magyarul hiányosan vagy sehogyan sem beszélő második nemzedékbeliek nyomtalanul elvesznének az egyetemes magyarság szem-
608
pontjából. Magyarságukhoz ragaszkodó és a kinti magyarság megtartá sának ügyét fajtájuk hivatásába vetett hittel őrző amerikai magyarok beszéltek nekem arról, hogy milyen felelőtlen és meggondolatlan eljárás lenne tömegérzéseket könnyen kiváltó izgatással hazacsalogatni az ame rikai magyarság legkiválóbb, legtehetősebb tagjait és ezzel végzetesen meggyengíteni a kinnmaradókat. Én úgy érzem, észre kell venni és meg kell látni ezt a szempontot is! Tudni kell azután azt is, hogy a második nemzedékbőli amerikai magyarok egyrészt tökéletes angol nyelvtudásuk nál, másrészt vclüksziiletett tehetséges voltuknál fogva, amelyet magyar és legtöbbször egészséges paraszti származásuknak köszönhetnek, a kinti társadalom sokkal magasabb rétegeiben tudnak clhelyezkedni, mint apáik. Azért a pillanatnyi nyereségért amelyet az első nemzedékbeliek hazavándoroltatása jelentene, könnyelműség és a magyarság igazi érdekei ellen folytatott politika lenne, sorsukra hagyva, veszni engedni a második és későbbi nemzedékek magyarul már csak hiányosan vagy sehogyan sem beszélő, de fajtájuk és vérük szerint mégis csak hozzánk tartozó amerikai magyarjait. A Magyarok II. Világkongresszusának tárgyalásai közben 1938 nya rán jelentkezett először teljes fontosságában a második nemzedékbeliek problémáinak fontossága. A kongresszushoz az amerikai magyarok által benyújtott javaslatok közül minden második új meg új utakat és meg oldásokat sürget ezeknek magyarságuk tudatában való mind sikeresebb megtartására. A kinti magyarság vezetői körében olyanok, mint Kerekes Tibor, az új életre keltett és az utóbbi években mind tevékenyebb Ame rikai Magyar Szövetség főtitkára, a washingtoni Georgetown University tanára, Daróczy Sándor református esperes, cartcrcti lelkész, Borsi Kere kes György, az egyik nagy betegsegélyző egyesület vezetője, cgytöl-egyig mind a második nemzedckbeli amerikai magyarság magatartásában és ^fő szervezésében látják Magyar Amerika minden másnál fontosabb problémáját. De amint a Magyarok Világkongresszusának 1938 nyarán lefolyt tanácskozásain késve érkezett a helyzet és a szükséges tennivalók fel ismerésének időpontja, ugyanez történt odakint az amerikai magyarság körében is. Erőteljesebb szervezkedést az idők maguk tettek lehetet lenné. Az óhazával való kapcsolatoknak a háborús helyzet miatt történt meglazulása, majd teljes megszűnése sok olyan, nem annyira anyagi, mint inkább szellemi erőforrástól fosztotta meg az amerikai magyarsá got, amelyet nem nélkülözhetnek, ha az 1938-ban maguk elé tűzött szer vezési feladatokat, elsősorban a magyarul fogyatékosán vagy egyáltalá ban nem beszélő nemzedékek megszervezését és megtartását el akarjuk végezni. A második nemzedékbcliek helyzetét előttem legvilágosabban Kccskeméthy József, az east-chicagói magyar református egyház fiatal lel késze világította meg, aki maga is Amerikában született, de nagyrészt idehaza nevelkedett, második nemzedékbeli amerikai magyar. — Nyugodtan merem állítani, — mondotta Kecskeméthy József a vele való beszélgetés közben — hogy a magyarsággal szemben vallott érzéseikben a második nemzedékbeliek közelebb állnak az óhazához, mint az első nemzedékbcliek, akik közül igen sokan megbántottan, nehezen B04
gyógyuló sebbel jöttek cl hazulról. De a második nemzedékbeliek job ban szétszóródtak. Életük felszívódik Amerika angolszász közösségébe es ok maguk is kénytelenek hozzásímulni azokhoz az életformákhoz amelyektől esszen ciáju k kialakulása függ. Ezeket hazavinni és nagyobb számmal letelepíteni egyszerűen lehetetlen. Megtartani, sót öntudato sakká tenni magyar őrzéseiket nagyon nehéz, de nem lehetetlen... Az persze nem a mi dolgunk, hanem egyedül a tiétek, hogy eldöntsétek 1cUdíásztor ^ a mUnkára vallakozni — fejezte be szavait a fiatal amerikai , Y^gzetesés többé már jóvá nem tehető mulasztások eddig nem tör ténték. Nagy baj lenne, ha a korlátozatlanul szabad érintkezés lehetősége °* • í ? l rtékb,el! IS> mint utoljára megvolt 1938-ban, a háborús n ho.f/ f. í v ^ r<: lehetetlenné válnék. Reményi Sándornak, a Uevelandtxni elő literátor magyarnak aggodalmaiban sok az igazság. uí? m.on- mikor az egyetemi városnegyedben levő, angol és magyar ^ yonzsúiph lakásán felkerestem, nehéz hangon beszéli é v i ; . ,®/'íí. A°p at-fL í? 39' c,s> második világháború ismét hosszú „YfH ® elszakítja Amerikától, a kinti magyarság sokkal veszélyesebb az eKö " í néze,tí J9I7'hen, amikor az Egyesült Államoknak az első vdághuborubu való beavatkozása megtörtént. Akkor, negyedk iv á n d o íilfe ° “ ' “ n',0,,'.í!t?. Reményi - még a kilencvenes években kivándorolt, első nemzedékbeliek között is sokan akadtak, akik innen vol tak a negyvenedik-ötvenedik életévükön. Ma ritkaságszámba megy az etytaS tffa k efmfzedén eHkÍ,Vánd0r?lt aKi messze túl ne lenne «az elet utjának felem). De mi lesz, mikorra a háború véget ér? Kik maradnak kozul>akikben még az óhaza iránti teljes hűség él és milyen " a ,mcggy^suló asszimiláció a második nemzedék úgyis megbontott sorai között? m P?.*12 a?godalom jogos, de ha a második nemzedék megszervezésének munkája az itthoni magyarság nem ötletszerű és nem szűkmarkú, hanem k i v i d l E l al't? agyaHáf h0f elÍUtÓ’ föként Pcdie rendszeres munmmff1 f.o lytatott támogatásával megindul, még mindig meg lehet érté£sebb\enneer * * * * * * * Wrtokállományábó! azt, ami legkér¥ ? súlypontja a helyes irányban és kitartó munkával S v n h h t f ’rrVezesbe,n van* Ettől függ, hogy a félmilliónál bizonyosan h S e c íí amerikai magyarság magyar marad-c nemcsak érzésén v lll f i v Cmebcn’ hai\ T s,zervezeteiben még akkor is, amikor a magyar ^ d.-KK a aemf cdékek kicserélődése miatt előbb háttérbe szorul, majd később szórványossá válik. Amerikában a kinti magyarok között járva, kényszerítő erővel evöx? e,mberbcn az a felfogás, hogy ha egyedül a magyar nyelv íom?mh'°A í öf n^ k, az amerikai magyarság fennmaradásának minden reményét és lehetőséget, a most még félmilliónál nagyobb tömegű magyarharmmc, legfeljebb negyven év múlva nyomtalanul be kellene az ^ni0* a5 g° nyeTlv/ egységébe, hogy beteljesedjék rajtuk az a m á r ' r yí- Ravasz László jogos és megindokolt sötétcnlátással mar 1929-ben hirdetett, amikor azt mondotta róluk, hogy sorsuk hason-
605
latos az olvadó jégtábla sorsához. Éppen ezért és éppen ennek a fenyegető végzetszerűségnek a kikorrigálására az amerikai magyarok között előbb kétnyelvű, majd tisztán angol nyelven működő, de működésükben es célkitűzésükben tudatosan magyarnak maradó szervezeteket kell léte síteni. Á pennsylvániai nagy német néptömbök, amelyek jóval korábbi kivándorlási hullámok árjával érkeztek át Amerikába, már régen átestek ezen a fejlődési folyamaton és az ö példájuk világos útmutatásul szolgál nekünk is arra, hogy mi legyen a mi teendőnk. Ma a viszonyok természetszerűleg megkötik a kezünket, de a tettekre való várakozás egészen más, mint a tanácstalan tétlenség. Addig, amíg a cselekvésnek és a munkábaallásnak ideje meg nem érkezik, a fontos, hogy a hatszázezerfőnyi amerikai magyarság sorsa és élete ne maradjon ismeretlen terület, felfedezésre váró terra incognita a magyar közvéle mény előtt. Megismerésükre az a közös sors kötelez bennünket, amely az egész világon összeköt minden magyart. Az itthoni, az országot alkotó magyarságnak pedig az a komoly, felelősséggel járó kötelessége, nogy a hazavágyókat hazasegítse, a kintmaradókat pedig minden rendelke zésre álló eszközzel segítse abban, hogy a magyarság egyetemes közös ségében mindaddig megmaradjanak, ameddig ez a megmaradás emberi leg lehetséges és keresztülvihető. Mdthé Elek.
606
