AZ ALTERNATÍV ORVOSLÁS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON TARTALOM

1 Kölnei Lívia AZ ALTERNATÍV ORVOSLÁS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON Az „Orvosi Tár” alternatív gyógyítással és egészségmegőrzéssel foglalkozó cikkei, tudósításai 1831 – 1848 TARTALOM

Bevezetés 1. A népi orvoslás 2. Mesmerizmus (magnetizmus, „gyógydelejesség”) 3. Brownianizmus (brownizmus) 4. Rasori „elleninger”-rendszere (rasorizmus) 5. Schelling természetfilozófiája 6. Le Roy (Leroy) és Morrison (James Morison) gyógymódjai 7. Broussaisizmus 8. Homeopátia azaz „hasonszenv” 9. Vízgyógyászat (hidroterápia, „vízszenv”) 10. A rudnói „csodadoktor” 11. Életreformer irányzatok: az életmód mint terápia Összefoglaló tanulmányok a korabeli orvosi irányzatokról Bugát Pál viszonya az alternatív orvosi irányzatokhoz Összegzés és kitekintés „Az orvosi tudománynak a józan ész és edzett tapasztalás kötötte frígyen kívül más úgynevezett rendszere nincsen, nem is lehet…” (Bittner Imre Arad vármegyei főorvos, 1841) Bevezetés 1824-ben meglepő sorokat olvashattak a „Kedveskedő”1 című, színvonalasan szórakoztató és ismeretterjesztő folyóirat olvasói: „Büntetés alatt vagyok, még pedig Doktori kezek által, ahonnan bajos az apellatio.”2 1 2

Kiadók: Pánczél Dániel és Igaz Sámuel. Megjelent Bécsben, nyomtatta Haykul Antal. 1824. december 14. 377-378.p. Az idézett szövegek eredeti helyesírása eltér a mai helyesírási szabályoktól.

2 Fiktív irodalmi levél formájában a szerző, akinek személyét csak egy „p” betű jelzi, korának orvosi visszásságait állítja pellengérre egy beteg szemszögéből. „Most vagyok először orvosi kezek között (…) Valójában annyira ment nálam a dolog, hogy ha álmomban látom is Orvosomat, már kilel a hideg. De látni még semmisem; hanem azt az ostobaságot kell elkövetni, hogy tanácsot kérdjen tőlök valaki. Legyen a legkisebb forrósága egy betegnek – ahelyett hogy néki kevés hívesítőt s nyugodalmat adna az orvos – felkiált, hogy: a szenvedő teste egy égő kemence, egy Vesuv; s készen áll érvágással, köpöllyel, vérszipóval3; a szegény gyomrot megtömi mindenféle hideg meleg mixtúrákkal: így gyengíti az élet gyökereit, midőn a forróságot akarná gyengíteni. Midőn már ilyen állapotban van az ember, kevés lépés van a sírig – s minden látogatását az Orvosnak egy arannyal fizetni még csekélység (…). Láttam iskolás gyermeket, ki magát betegnek mondotta hogy oda ne mehessen; addig orvosolták hetekről hetekre jó pénzért, hogy köszönet az Orvosnak, a szegény gyermek csak az első nap nem mondott igazat.” A fenti sorok a 19. század eleji emberek gyakori ellenérzését fogalmazták meg az orvostársadalommal, a korabeli gyógyítási módszerekkel szemben. A hivatalosan elismert gyógyító mesterség a 18. században rögzült, és attól kezdve alig változott. Az új természettudományos felfedezések nem gyakoroltak számottevő hatást a gyógyítói gyakorlatra. A hánytatás, hashajtás, véreresztés bevett módszerein kívül a – régebben vagy újonnan felfedezett és előállított – kémiai szerek alkalmazása jellemezte az orvosi gyakorlatot. A gyógyszerként adott nagy töménységű vegyszerek gyakran idéztek elő mérgezéses tüneteket, így a betegek nem is az eredeti betegségüknek, hanem a gyógyszerek mellékhatásainak estek áldozatul. A betegeknek ezt a keserves helyzetét idézte fel Vörösmarty is abban a költeményében, amit Hahnemann4 tiszteletére írt 1844-ben: „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, S durva csatájok közt kín vala élni tovább.”5 Ennek az általánosnak mondható megítélésnek a következményeként felmerült az emberekben az igény, hogy másféle, lehetőleg kíméletesebb és célravezetőbb gyógyulási lehetőségek után nézzenek. A megoldás a vidéken élő emberek számára mindvégig adott volt: a falvakban, paraszti közösségekben mindenütt élt „gyógyító ember”, „javasasszony”, aki a népi gyógyászat módszereivel, őseitől átörökített tudással segített a hozzá fordulóknak, avagy éppen rontott az állapotukon. A városokban azok a nyugat-európai új eszmék terjedtek, amik a 18. század végének új gondolkodási irányzataiból nőttek ki, és az orvostudomány addigi elveit, módszereit megkérdőjelezték. Legismertebbekké a mesmerizmus, a homeopátia, a brownianizmus, a broussaizmus, a frenológia és a különböző, vízkúrákhoz kötődő, életmódbeli változtatásokon alapuló gyógyító módszerek váltak. Magyarország a 19. század elején a Habsburg Birodalom része volt, és szoros kulturális kapcsolatban állt a német nyelvterülettel. Orvosi szempontból az új ismeretek áramlását elősegítette, hogy a magyar orvosok egy része Bécsben tanult, illetve nyugateurópai tanulmányutat tehetett, másfelől pedig osztrák katonaorvosok állomásoztak magyar területen. 3

Mindhárom módszer a vér kieresztését szolgálja, mivel ez volt a korszak legáltalánosabban alkalmazott gyógymódja. A ’vérszipó’ a pióca elnevezése. 4 Samuel Hahnemann (1755-1843) a homeopátiának nevezett gyógyító irányzat megalapítója. Vörösmarty ennek az orvosi módszernek híve és használója volt. 5 Vörösmarty Mihály összes költeményei. Bp., Osiris Kiadó, 2002. 446-447.p.

3 A 18. század végén, 19. század elején keletkező új orvosi irányzatok általában az 1810-es–1830-as években érkeztek Magyarországra. A hivatalos orvostársadalom természetesen nem vette jó néven az új áramlatok, a megszokottól néha homlokegyenest eltérő vagy azt teljesen új összefüggésekbe helyező nézetek térhódítását. Ráadásul a divatos orvosi irányzatok nemegyszer laikus gyógyítók népszerűségét hozták magukkal, ami a szakmai presztízs és megélhetés szempontjából is nagy ellenállást váltott ki az orvosokból. A reménytelen esetek csodálatos gyógyulásairól szárnyra kelő hírekre az orvosok többsége hitetlenkedve reagált. Egy részük pedig – az emberek iránt érzett felelősségtudat miatt – sarlatánságtól, hazugságtól féltette a pácienseket – sok esetben nem is alaptalanul. Nem lehet egyoldalúan konzervatívnak, tekintélyféltőnek bélyegezni a korabeli orvostársadalmat, hiszen éppen az új irányzatok hívéül szegődő orvosok élettörténete, komoly szakmai munkája bizonyítja, hogy az orvosok körében is élt az elégedetlenség saját, szegényes lehetőségeik miatt, és a fogékonyság az újra, az útkeresésre. Almási Balogh Pál6 így vallott erről: „…az orvosi tudományban eleitőlfogva kétkedő lelkem, melly az előítéletek, s régiségszentelte vélemények bilincseit régóta lerázta, éledett, midőn egyszer valahára a minden fellengő theoriáktól idegen s tiszta tapasztalásnak szerény tanitásait hallá”.7 Az új gyógymódokat ellenző orvosok közül sokakat szintén felelősségérzet vezetett. Ők is hittek a természettudományos kutatásokban, de az új felfedezéseket kizárólag a hagyományos keretek között, a hivatalos támogatással művelt orvoslásba beépítve, azt tovább fejlesztve tudták elképzelni. Nem akartak szakítani a hagyományokkal, nem akarták az orvosi gondolkodásmódot új alapokra helyezni. Az alternatív módszerekkel elért nyilvánvaló gyógyulások mögött megpróbáltak másféle, ésszerű, természettudományos magyarázatot találni, aminek nem volt köze az alkalmazott gyógymódhoz. A legtöbb esetben e „rendkívüli” gyógyulások mögött a természetes öngyógyulási képességet vagy a képzelet gyógyító erejét feltételezték. „Egy derék embertől hallottam, ki ugyancsak Eskulápius mesterségét gyakorolta, hogy száz betegből kilenczven kilenczet csupa képzelődés által meg lehet gyógyítani, mely majd minden nyavalyának oka” – folytatta eszmefuttatását a fentebb idézett fiktív levél írója. Nem könnyű „tetten érni” egy-egy alternatív gyógyítási irányzat megjelenését Magyarországon, hiszen mire megjelentek magyar nyelven a róla szóló tudósítások, az új orvosi metódus szakirodalma és kritikája, addigra maga a módszer már gyökeret vert a gyógyítói gyakorlatban. Tanulmányomban az első magyar orvosi szakfolyóirat, az „Orvosi Tár” cikkanyagát tekintem át, keresve az alternatívnak tekinthető gyógyító módszerekre tett utalásokat, azok ismertetését vagy kritikáját. Az „Orvosi Tár” című folyóirat 1831-es alapítása és szerkesztése egy kiváló személyiség, Bugát Pál orvos nevéhez köthető. Bugát Pál (1793-1865) a reformkornak ahhoz a kiváló tudós-nemzedékéhez tartozott, akiknek Magyarország, a magyar nemzet kultúrájának megmaradása köszönhető. Valóban „lánglelkű” tudós volt, aki életcéljának tartotta az orvosképzés magas szintre emelését, a nyelvújítást, a magyar tudományos nyelv megteremtését, a nemzeti kultúra gyarapítását. 1831 és 1833 között Toldy (Schedel) Ferenccel (1805-1875), a később irodalomszervezőként is jelentős szemész orvossal és a diétetika 6

Almási Balogh Pál (1794-1867) nagy műveltségű, sokoldalú tudós, az egyik legismertebb magyar homeopata orvos volt. 7 Tudományos Gyűjtemény 1829. IX. kötet 87.p.

4 tanárával szerkesztette együtt a folyóiratot. 1833-tól 1848 végéig Flór Ferenc (1809-1871) volt szerkesztőtársa, aki később a szabadságharc honvédorvosainak vezetője, a Rókus Kórház igazgató főorvosa lett.

1./ A népi orvoslás A vidéken működő orvosok gyakran találkoztak azzal a problémával, hogy pácienseik jobban bíztak a képzetlen népi gyógyítókban, mint az ő – egyetemen tanult – módszereikben. Egy ilyen élethelyzetet örökített meg Keszlerffy József Heves vármegyei főorvos 1832-ben publikált esetleírásában: Veszettséggel fertőzött betege kilenc évvel azelőtt egy népi gyógyítóhoz fordult és tünetmentessé vált. Betegsége tüneteinek visszatértekor – amellett, hogy a hivatalos orvost is segítségül hívta – „…a 9. év előtt vett porokért a felebb említett javashoz Feldebrőre küldött; a megérkezett növényekből készitett porok zöldek voltak, s hihetőleg kőrösbogár porával vegyítve; a beteget ezen szép reményétől megfosztani nem akarván, az emlitett porokat, mellyeket bizonnyal akaratom ellen is veendő vala, általa vétetni megengedém…”8 Keszlerffy doktor tehát célravezetőbbnek tartotta a népi gyógymóddal szemben az elviselő magatartást a nyílt szembefordulás helyett. Bugát Pál az elsők között ismerte fel a népi orvoslás kutatásának, megőrzésének fontosságát. 1838-ban közreadta egyik népgyógyászati tapasztalatát a szerecsendió orvosságként való alkalmazásáról, ami többször is jó hatású antiepileptikumnak bizonyult. Ismertetését így kezdte: „Hazánkban a nép kezei közt, mint házi szerek, számtalan orvosságok forognak; mellyeket a maga vidékén minden orvosnak nem megvetni, hanem szemmel tartani, sőt illendőleg méltánylani kellene, mert (…) az orvosi tudomány a népi gyógytudományból vő eredetét, onnét időről időre gazdagodhatik.”9 Arra biztatta az orvosokat, hogy lakóhelyükről, működési területükről készítsenek topográfiákat, orvosi helyleírásokat, és ezekben említsék meg a népi gyógyítók által használt gyógymódokat is. „Alig lévén valamelly vidék, hol népszerű orvosságok divatban nem volnának; az orvos ezekre figyelmez, illendőleg méltányolja, azok czélszerűségét vagy czélszerűtlenségét kifejti.”10 Hasonlóan vélekedett az „Orvosi Tár” hasábjain Katona Géza sajószentpéteri sebészorvos. Saját betegségében tapasztalta, hogy az orvosképzés során megtanult gyógyszertani ismeretek néha csődöt mondanak: a hánytatógyökérről (radex ipecacuanhae) mint hánytató és hasmenést megállító szerről tanultak, az ő esetében azonban a gyökér éppen ellenkező hatást váltott ki. Ennek kapcsán feltette a kérdést:

8

Orvosi Tár 1832. VI. kötet 6. füzet 219.p. Orvosi Tár 1838. Első félév 17. sz. 273. p. 10 Orvosi Tár 1838. Első félév 23. sz. 369.p. 9

5 „Mellyik gyakorló társam az, ki elmondhatná, hogy soha máskép nem ütött ki gyógyterve, mint a betegséghöz mért okoskodásiból következtetnie lehetett? S ennek fő okát részemről azon sokféleségben keresem, mellynél fogva minden gyógyszer (…) minden egyedben máskép dolgozik.”11 Értekezését egy orvosi esetleírással folytatta, amelyben egy hererákosként diagnosztizált férfi megkérte őt, hogy engedélyezze egy vénasszony által ajánlott, „szivatra” nevű fű felrakását a fekélyes daganatra. Katona támogatta a kísérletet, mivel nem tudott jobb orvosi megoldást ajánlani. Négy nap múlva a daganat felére csökkent, két hét alatt teljesen eltűnt, és a fekély is meggyógyult. A növényt Katona egy gyűszűvirág-fajtával, a digitalis ambiguával azonosította. Felfigyelt arra, hogy a gyógynövények hatásossága frissességüktől és szakszerű tárolásuktól is függ. „A gyógyító asszonyok által szedett, többnyire fris és jól eltartott fűvek a magok eredetiségökben fejtik ki ollykor ollykor hős erejöket, mit a gyógyszertáriak néha nem tesznek. (…) Nem ártana több kisérleteket is tenni az ép levelek felrakásával tapaszok helyett a rákos esetekben.”12 Cikke végén érdekes elméleti kitérőt tett Katona doktor a szignatúra-tan 13 és a gyógynövények népi elnevezése területén: a „szivatra” elnevezés is onnan eredhet, hogy a kuruzsló asszonyok daganatokat és fekélyeket szoktak vele kiszívatni. „Általában a köznépi neveket nem kell megvetni, mert a köznép a füveket az azoknak tulajdonított erő után szokta elkeresztelni.(…) Ha nem akarunk is a kuruzsoló vén asszonyoktól tanulni, mindazáltal mi, kik a természet tanult szolgái vagyunk, fordíthatunk néha egy kis figyelmet a természet gyermekei gyógymódjaira.”14 A főszerkesztő pozitív hozzáállása a népi orvosláshoz – Katona Géza előbb idézett tanulmányától eltekintve – a későbbi cikkekben már nem érvényesült. Az orvosi esetleírások inkább elrettentő példaként említették a népi gyógyítók működését, akik sarlatánságukkal gátolták a valódi orvosok gyógyító tevékenységét. Jacobei János bajai sebész a veszettség témaköréből idézett orvosi eseteket. (A veszettséget ebben az időben – egyik jellemző tünete alapján – víziszonynak, hydrophóbiának nevezték.) Cikkét elsősorban a kuruzslók elleni vádiratnak szánta, amint ez a bevezetésből azonnal egyértelművé válik: „Mikép vonnak fátyolt ezen nagyon elszaporodott tudatlan világcsalók nem csak a pórnép, de fájdalom, miveltebb emberek szemeire is, a következendőkbűl nyilván kitetszik.(…) Olly hamisak ezen kontár gyógyászok, hogy mindenkinek, ki csak ruhájánál fogva jött a veszett állattal érintésbe, annak nyomába hágott, vagy talán csak a veszett állat látásátol megijedt, már azonnal nyakára tolják veszélyt háríto biztos szereiket…”15 Érdekes, hogy bár elítélte a népi gyógyítókat, az egyik esetleírásban mégis megemlítette, hogy ő maga a „Dorkó Panna féle titkos dühellenes porbul” adott betegének. Igaz, hangsúlyozta, hogy ezt az orvosságot a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanács 11

Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 14. sz. 218.o. U.o. 222.p. 13 Ókori eredetű, de a középkorban elterjedt világnézet. A növényekre alkalmazva: a növény jellege, formája megmutatja, hogy milyen (hasonló formájú) szervet vagy hasonló jellemű személyt gyógyít. 14 U.o. 223.p. 15 Orvosi Tár 1839. Második félév 15 sz. 235-240.p. 12

6 tette közhírré 1817-ben. Dorkó Panna orvossága tipikus népi gyógyszer: májusi bogár porát, kőrisbogár porát, földi tömjén porát elegyítették porrá őrölt fekete kenyér héjával. A kenyérmorzsát később gyökönke gyökér porával helyettesítették. Jacobei János legfőbb kritikai érve az volt, hogy a népi gyógyítók szerei a gyógyulás hamis ígéretét keltették, mivel elvonták a betegek figyelmét a seb kitisztításának fontosságáról. Azt azonban nem említette, hogy a seb kitisztítása sem akadályozza meg a fertőzés tovaterjedését. Más szerzőknek a víziszonnyal foglalkozó cikkeiből pedig egyértelműen kiderült az olvasók számára, hogy a veszettség gyógyítása abban az esetben is ugyanolyan magas halálozási arányt eredményezett, ha képzett doktorok próbálták gyógyítani. 1841-ben Bugát egy különleges témájú levelet tett közzé. Bernáth Antal, a szepességi Béla város sebész orvosa a „lithojatria” 16 gyógymódjáról tudósított. Mellékelt a leveléhez egy „kőporondot” (apró, kerek, lapos kavicsot), amit a helybéliek maroknyi mennyiségben fogyasztottak székszorulás, haspuffadás ellen, és ez hatásos hashajtónak, megkönnyebbülést előidéző eszköznek bizonyult. A „kőporondok”-at a parasztok egy patakból gyűjtötték. „A parasztok előbb a kőporondot földes részeitől megmosván kitisztítják, a nagyobb szemeket elvetik, a többit rostán megszárítván, mint különös gyógyszert csaknem minden háznál készen tartják.”17 Három évvel később a „Canstatt Jahresbericht” c. folyóirat egyik cikke alapján a görögdinnye gyógyhatásáról tájékoztatta olvasóit az „Orvosi Tár”. Egy Goldstaub nevű kijevi orvos sikerrel alkalmazta a görögdinnye levét vizelethajtóként. Cikke végén így sóhajtott fel képletesen az ismertetés „T.” betűvel jelzett írója: „Honunkban is bőven terem a görög dinnye, hasvizkór sem ritkaság, miként a vizkór több fajai is, s igy a kisérletekre tág mezőnk van. Vajha nálunk is különszernek tapasztalhatnók e kellemes gyógyszert a csökönyös vizkórokban.”18 1848-ban, a folyóirat 10. számában terjedelmes értekezés látott napvilágot Bugát Pál tollából arról, hogy „Hogyan fogom fel a lelket physicai szempontbul?” Ebben megemlítette a „boszorkanyomás” – néphitből, népi orvoslásból vett – fogalmát. Ez a jelenség az ébredésünk előtti pillanatokban következhet be, amikor megélénkül az álomtevékenység. „Az illy álomképtül, melly borzasztó szokott lenni, lelkünk meg akarván menekülni, az izomrendszert kívánja ugyan felkölteni, de nem birja…” Amikor pedig sikerül végre fölébrednünk, „örömre ocsúdván föl lelkünk, hogy az őt vasmarokkal lebilincselő tárgytul megmenekülhetett.”19 Az 1848. március 15-i forradalom megpezsdítette az orvostársadalmon belüli reformfolyamatokat. Ekkor nyílt először lehetőség az orvosképzés, az országos orvosi hálózat elavult intézményes kereteinek a megváltoztatására. Az orvosi kar reformjavaslatait közzétették, és ehhez több orvos hozzászólt. A hozzászólásoknak az „Orvosi Tár” szerkesztői örömmel adtak helyet, így annak is, ami több – néven nem nevezett – megyei főorvos véleményét összegezte a 20. számban. E főorvosok büszkén hangoztatták, hogy ők közvetlen gyakorlatukból ismerik a szegény, vidéken élő emberek egészségügyi viszonyait (tehát nem csupán egy fővárosi hivatal ablaküvegén keresztül látják a világot). Aki a nép orvoslásával 16

Másnéven „lithoterápia”, kőgyógyászat: ásványoknak, drágaköveknek, féldrágaköveknek mágikus gyógyhatást tulajdonító terápia. A leírt esetnek az a különlegessége, hogy közönséges hordalékkövek mechanikus hatásától következett be a gyógyulás. 17 Orvosi Tár 1841. Hatodik félév 23. szám 359.p. 18 Orvosi Tár 1844. V. kötet 12. sz. 190. p. 19 Orvosi Tár 1848. II. kötet 10. sz. 152-153. p.

7 foglalkozott, tudja, hogy egészen más a gyógyítás gyakorlata a kórházakban, a vagyonos privát házakban és a nép alsó rétegeinél, vagyis nem alkalmazható mindháromnál ugyanaz a bürokratikus orvosi rendszer. „Itt (a vidéki szegény emberek között) hánytató, hashajtó, érvágás, hólyaghúzó, és még nehány szer játsza a szerepet, a ki ezen egyszerűkön túlmegy, az inkább pazérol mint orvosol, mert legtöbb esetben nyomban követi az orvost a bába, koma és szomszédasszony, egyik megkeni, másik beköti, harmadik káposztalét ád faolajjal, míg végtére jő a sógor paprikás pálinkával, mert rajta is az segített…”20 A hozzászólás írói szerint nem érdemes rátukmálni a népre több orvosi tisztviselőt, amíg a nép nem viseltetik bizalommal irántuk. Az orvostudomány iránti bizalmat pedig nem a kényszer, hanem az iskoláztatás, a műveltségi szint emelése adhatja. A cikk tehát rávilágított arra a helyzetre, ami a szegények lakta vidéket jellemezte: a nép nagyobbik részét nem képzett orvosok, hanem a saját közösségeikből kiváló gyógyító emberek orvosolták. A hivatalból kirendelt orvosok szolgáltatásait sok esetben bizalmatlanul fogadták, nem tartották szükségesnek a segítségüket.

2./ Mesmerizmus (magnetizmus, „gyógydelejesség”) Már a 17. századtól foglalkoztatta az orvosokat, hogy miként lehetne a mágnesességet gyógyászati célra felhasználni. A 18-19. századra háromféle mágnesességet különböztettek meg: az állati21 mágnesességet (animalis magnetismus), a fém- (metallikus magnetizmus, sziderizmus) és föld-mágnesességet (tellurizmus). A terápiás magnetizmus rendszerének kidolgozója és elterjesztője Franz Anton Mesmer (1734 – 1815) volt. Azt vallotta, hogy a világegyetemet egy finom fluidum tölti be, ez közvetíti az égi és földi testek között az energiát. Kezdetben fém-mágnest használt, később áttért az „állati”, vagyis eleven mágnesességre, amely az emberi testben is benne rejlik, és energiaátvivő erőként tud működni. Mivel a betegségeket az energia (életerő) hiánya okozza, az energia átadása gyógyító hatású lehet. Az energiaátvitelhez az szükséges, hogy a gyógyító és a beteg szomnambul, azaz alvajáró, hipnotizált állapotban legyen. Az energia átadása többnyire kézrátétellel, érintéssel történt. A mesmerizmus nagy hatást gyakorolt a kortárs és a későbbi, romantikus elvekre épülő orvostanra. A mesmerizmus elterjedése Magyarországon a 19. század első két évtizedére tehető. „Virágkora” datálásának közvetett bizonyítéka Kováts Mihály „Antiorganon azaz Orgonarosta” c. művének bevezetője, ahol a szerző ezt írja 1826-ban: „A Mesmerséget és a Mesmer életét Magyar Nyelven én írtam le, és a magnesességet meg is czáfoltam ezen munkámban: Állati Magnesesség Mérő-Serpenyűje. (…) A Mérő-Serpenyű a Mesmerséget Magyarországon el is hallgattatta.”22 1920 után inkább már „magnetizmus”-nak nevezték, alkalmazási köre és rendszere bővült, a század második felében pedig inkább spiritiszta irányzatokban élt tovább. Csak a század vége felé kezdték vívmányait az akadémikus gyógyászatban (hipnózis) alkalmazni. Tehát a mesmerizmusból alakult ki ill. fejlődött tovább több irányba a magnetizmus, valamint a hipnózison alapuló hüpnoterápia. 20

Orvosi Tár 1848. II. kötet 20. sz. 308. p. Az „állat” kifejezést „élőlény” értelemben használták ebben az összetételben. 22 Pest, Eggenberger, 1830. VI.p. 21

8

Az „Orvosi Tár” először 1839-ben adott hírt a „deléj” (mágnes) hatásosságáról egy koraszüléssel fenyegető esetben. A szerencsés eset leírását a „Hufeland’s Journal” egyik 1838-as számából vette át Bugát, külön kiemelve azt is, hogy a hölgy orvosa Paracelsus és Helmont tanácsa nyomán folyamodott a mágnesvas segítségéhez. Bugát Pál saját véleményét is hozzáfűzte a cikk ismertetéséhez: úgy gondolta, hogy hatásos lehet „sáppadság” (vérszegénység) esetén is a test fölött húzogatott mágnes, kiegészítve a kezelést belsőleg alkalmazott vaskészítménnyel.23 Bugát Pál újdonságokra nyitott szellemiségét tükrözi, hogy 1836-37-ben lefordította és megjelentette Tscharner „Tapasztalati természettudomány” c. művét, amely a „delejerő”-t (vis magnetica) is részletesen tárgyalja. Érdeklődése éveken át megmaradt a mágnes gyógyászati alkalmazhatósága iránt. A magnetizmus másik típusával, az eleven testek mágnesességével (animalis magnetismus) foglalkozott a következő számban az a rövid híradás – szintén Bugát tollából –, aminek alapjául egy magyar folyóirat, a „Társalkodó” egyik cikke szolgált. A „Társalkodó” hírül adta, hogy egy eperjesi fiú a „bardelejség” jelenségeit mutatta magán. Bugát felkérte a környéken lakó orvosokat, hogy tudósítsák az esetről az „Orvosi Tár”-at. (Később nem jelent meg több cikk ezzel az esettel kapcsolatban, az orvosok valószínűleg nem referáltak.)24 Nem sokkal később Jankovich Antal doktor, a Budapesti Királyi Orvosegylet elnöke írta le egyik esetét, amikor ő maga vált magnetizőrré. Egy súlyos betegségben szenvedő fiatal lány, amikor már halálhoz közeli állapotban volt, időről időre görcsrohamokat kapott. Jankovich valamennyi addig rendelt orvossága csődöt mondott, ennek ellenére az orvos este a haldokló mellett maradt. Így írta le az ekkor előidézett különleges jelenséget: „Egy görcsös roham alkalmával, mindkét kezem összeszorított ujaival, homlokától kezdve lefele simítgattam, mire a beteg összeborzadott, mintha megijedett volna, de görcsei megszűntek s fölébredett. Kérdésemre, mit érzett ezen kezelésem alatt? Azt felelte: hogy úgy rémlett előtte, mintha parázs szénnel érintettem volna meg s ez nekie mégis jól esett. Ezen kezelést a következő estvéken újra ismétlettem, valahányszor csak a görcsök beállottak, s mind annyiszor a fentebbi jó foganattal.”25 A beteg leány állapota ettől kezdve lassan javulni kezdett, végül meggyógyult. 1840-ben dr. Fromhold Károly, a Budapesti Királyi Orvosegylet tagja közölt cikket a „delejfolyammal” meggyógyított makacs arcfájdalmakról. Úgy gondolta, hogy a „delejerőt” (vis electrico-magnetica) sikerrel lehet majd használni mindenféle idegbántalomban. Arra intette a gyógyítókat, hogy kellő óvatossággal gyakorolják ennek a „nagyvilági erő”-nek, „vis cosmicá”-nak az alkalmazását, „mert hisz ezen kivánatok nélkül ezen hatalmas erővel csak tréfát űznénk, sőt tán a várt süker helyett vagy azonnali vagy késöbbre következő károkot okozhatnánk.”26 Szintén 1840-ben jelent meg Paczek József orvos összefoglaló tanulmánya kora orvosi helyzetéről, ebben egy hosszú, kritikus hangvételű mondatot szentelt a mesmerizmusnak:

23

Orvosi Tár 1839. Második félév, 2. sz. 29-31. p. Orvosi Tár 1839. Második félév 3. sz. 48. p. 25 Orvosi Tár 1839. Második félév 15. sz. 231. p. 26 Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 10. sz. 152.p. 24

9 „…egyszersmind rémként kezde köpdesni a furcsa Mesmerismus, míg kisült, hogy alapitója – Mesmer – egy ön magát csaló ábrándozó, s csudatételei egy beteg képzelő tehetség szülöttei, s állati magnetismusa ábrándozás.27 Az 1845-ös évfolyam számaiban a magnetizmus a figyelem középpontjába került. Az „Elge” névvel aláírt cikksorozat gróf Szapáry Ferenc 1845–ben megjelent, „életdelejség”-ről szóló összefoglaló művére28 reflektált. „Vannak idők és korszakok – írta a szerző a bevezetésben –, mellyekben az emberiség fogékonyabbá lesz azon titoktellyes befolyások iránt, melyek által a belső élet büvészete – mágiája – s a szellem gyógyereje a természet fölibe emelkedik…”29 A cikk szerzője arról biztosította olvasóit, hogy nagy várakozással vette kezébe Szapáry könyvét, mert azt remélte, hogy ennek a különleges jelenségnek végre tudományos magyarázatát kapja. Ehelyett azonban csak „haszontalan, alélt, sophisticus sőt öntudatnélküli, semmiből összenőtt, alap és gyámpont nélküli ábrándozásokat” talált. „Egy fontos tárgyat jelenleg az ész szövetnekével kell fölvilágítani, nem pedig a mysticismus homályos bolygó tüzével – fogalmazta meg véleményét Elge, és legfőbb kifogását is leírta a könyv tudományos módszerével kapcsolatban: – Ezen könyvben is azon tévelygés talál helyet, hogy az alapjelenetek törvények gyanánt vétetnek.”30 Részletesen tárgyalta és kritizálta Szapáry könyvének egyes tételeit, ennek ellenére figyelemre méltónak tartotta a magnetizmus jelenségeit és a bennük rejlő gyógyítási lehetőséget. A deléjség hasznát abban látta, hogy az életet pusztán anyagelvűen vagy pusztán elvontan megközelítő szemléletekkel szemben „azt ismét büvészi természetében, mély bensőségében és lelki, testi lényegységében mutatja”.31 Ezáltal új ösztönzést, új szempontokat adhat mind az élettannak, mind a lélektannak. „Már derül a gyógyászat azon hajnala, melly mint előpostája egy mindent megvilágító napnak reménylteti, hogy élettani vizsgálatok által (…) egy új megtisztitott gyógyászat támadand…”32 – fogalmazta meg vágyálmát a szerző, ami – tudjuk – nem valósult és nem is valósulhatott meg. Ebben az ideális, jövendőbeli rendszerben Dr. Elge reményei szerint majd a magnetizmus zavarbaejtő jelenségei is betölthetik méltó szerepüket: „…talán ismét jövend olly idő, mellyben (…) az öntudat tiszta világában fognak kibékülni az érzés és hit a legtisztább értelmességgel, s az emberiség mélyebben fog élni a vallásosságban és erkölcsösségben. Akkor a deléjség is (…) üdvös gyógyszer leend mind a testre mind a lélekre nézve, s a korszellemmel többé nem ellenkező jelenség.”33 Említette az „ásványi és állati deléjséget” egy tekintélyes orvos, Töltényi Szaniszló cikke is. Töltényi a bécsi Katonaorvosi Akadémia tanára és sebészorvosa volt. „Hogy ezen

27

Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 3. sz. 36-37.p. Szapáry, Franz: Katechismus des Vital-Magnetismus zur leichteren Direction der Laien-Magnetiseurs. Leipzig, Wigand, 1845. 29 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 7. sz. 102.p. 30 U.o. 104.p. 31 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 9. sz. 144.p. 32 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 8. sz. 122.p. 33 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 10.sz. 144.p. 28

10 befolyások nagy és eredménydús hatásokat idézhetnek elő, a felől kétkedni nem lehet – írja –, de hatásuk köpönyege alatt sok jő elő, mit ámitásnak, czélbavett csalásnak nevezhetni.”34 A magnetizmus hatásosságát tehát elismerte, és úgy nyilatkozott, hogy nem szabad tiltani ezt a hasznos gyógyeszközt pusztán azért, mert csalók is használják és mert botrányok vannak körülötte. Ilyen alapon az ipecacuanha vagy az aloe alkalmazását is tiltani lehetne, hiszen nagyobb mennyiségben kárt okozhatnak. Fontosnak tartotta viszont, hogy orvosi gyakorlatot csak képzett orvosok folytathassanak, bármilyen módszerről legyen is szó.

3./ Brownianizmus (brownizmus) John B. Brown (1735-1788) skót orvos úgy gondolta, hogy az élettevékenységek alapja az izmok ingerelhetősége, mozgása. Az egészség az ingerek egyensúlyában rejlik. Ha tehát az emberi szervezet túl erősen ingerelt állapotban van (erre utal pl. a bőrkiütés, a tüdőgyulladás, láz, stb.) el kell vonni tőle az ingereket – erre szolgálhat pl. az érvágás, borogatás, hústalan diéta. Ha a betegségek (pl. sápadtság bénulás, fáradtság) ingerszegénységre utalnak, az orvosnak ingererősítő gyógymódokat kell alkalmaznia – pl. masszázst, elektromosságot, ópiumot, kámfort. Brown elsőként 1780-ban, Elementa medicinae c. munkájában adta közre élettani rendszerének és gyógymódjának téziseit. A brownianizmusnak kevés nyoma maradt az „Orvosi Tár” 1831-től 1848-ig terjedő időszakában. Valószínűleg ebben a korszakban már letűnt ez az irányzat. Magyarországi ismertté válása a századforduló tájára tehető, de akkor sem terjedhetett el annyira a gyakorlatban, mint a mesmerizmus vagy később a homeopátia. Kováts Mihály doktor 1830ban, a már idézett „Antiorganon azaz Orgonarosta” című gúnyiratában így ír a „browneság”ról: „Mióta az orvostudományra adtam magamat, azóta három szakadás támadt a nyavalyatudományban (pathologiában) és a gyógyítástudományban (therapiában). Ezen tévelygések közt első vólt a Browneság (Braunianismus), a második a Mesmerség (Mesmerismus), vagy az élőállati magnesesség (animalis magnetismus); harmadik a most divatjában lévő hasonlónyavalyásság (homoeopathia).35” 1833-ban tényszerűségre törekvő, összegző tanulmány jelent meg Varga János ráckevei orvos tollából. Kora alternatív orvosi módszereit tekintette át, ütköztetve alapelveiket. Részletesen elemezte Brown gyógyító metódusát, ami az „ingerlő erő”-re és „ingerelhetőség”-re épült. „Láttuk, hogy az életnek, az egésségnek és betegségnek egyedül való kútfeje az izgatás (…) A közönséges betegségek két részre oszlanak: felmagasztalt (sthenicus) és lankadt (asthenicus) betegségekre.”36 Ismertetője végén azokat a gyógyszereket ill. fizikai hatásokat tekintette át, amik Brown szerint ezt a két szélsőséges állapotot ellensúlyozni képesek. 34

Orvosi Tár 1845. VIII. kötet 2. sz. 22.p. Lásd a 22. lábjegyzetet, V. lap. A gúnyirat kitűnő paródiája a homeopátia alapművének, Hahnemann Organon-jának. Kováts már 1826-ban megírta ezt a művét, a kiadását azonban csak 1830-ban határozta el, miután megjelent Hahnemann Organonjának magyar fordítása. 36 Orvosi Tár 1833 III. füzet 175.p. 35

11

1839-ben jelent meg Jankovich Antal udvari orvosnak, a Budapesti Királyi Orvosegyesület későbbi elnökének értekezése arról, mi az oka annak, hogy a „belső gyakorlati gyógytudomány” nem fejlődött olyan gyors ütemben az utóbbi négy évtizedben, mint pl. a vegytan, sebészet, élettan. Az okok keresése közben természetesen számba veszi a rivális módszerek hatását, így a brownianizmust is: „A mindenkit elkábító [t.i. gyakran rendeltek a betegeknek ópiumot. A szerző megj.] Brownianismusra következett a mindent higitó Homoeopathia; az a természet gyógyerejét egészen eltagadta, midőn a mostaniak minden gyógyulást csupán a természetnek tulajdonítonak.”37 Jankovich Antal egy későbbi, 1840-es cikkében is visszatért Brown tanaira. „Brown olly időkben élt, midőn a betegségek úgy nevezett ideges bélyege közönséges [közismert, általánosan elterjedt] volt, mellyet ő mint mulékonyat állandó kórnemtőül [alapvető kórokként] vévén föl, állitotta a maga thenia és asthenia-jának tanát…”38 1840-ben Paczek Józsefnek jelent meg összefoglaló orvostudományáról, ebben éppen csak megemlítette Brown tanait.39

tanulmánya

kora

Az 1843-ban „Esztani vázolata az orvosi rendszerek eredetének” címmel megjelent – ismeretlen szerzőjű – tanulmányban a brownianizmust az „edényrendszer” (vérkeringés) betegségeire adódott megoldásként jellemezték.40 1845-ben két odavetett megjegyzés árulkodott a brownianizmus magyarországi múltjáról. Az egyik Dr. Elge magnetizmusról (életdelejségről) szóló cikksorozatában szerepelt: A delejezés „az egész gyógyászatot soha sem pótolhatandja” – vagyis soha nem válhat önálló, kizárólagos orvosi rendszerré. – „Nyilván látjuk ezt a Brown rendszere sorsán, melly hasonlag csak a beidegzési folyam plus – és minus-át tekintette.”41 A másik megjegyzés egy olyan könyv ismertetésében tűnt fel, ami a patikai pénzkiadások csökkentésére tett javaslatot: „Nem czélunk a jelen munka jelentésével a gyógyszertár birtokosok jövedelmeit csökkenteni, kik úgy is a brownianismus arany ideje óta több csapásokat szenvedtek…” 42 [t.i. a brownianizmus hívei ritkán rendeltek patikai orvosságokat a betegeiknek. A szerző]

4./ Rasori „elleninger”-rendszere (rasorizmus)

37

Orvosi Tár 1839. Második félév 2. szám 22.p. Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 1. sz. 4.p. 39 Lásd a 27. lábjegyzetet! 40 Orvosi Tár 1843. IV. kötet 10. sz. 173.p. 41 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 10. sz. 144.p. 42 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 12. sz. 192.p. 38

12 Giovanni R. Rasori (1766–1837) paviai orvos 1795-ben angliai utazást tett, ekkor ismerkedett meg behatóan Brown gyógyító rendszerével. Itáliába hazatérve a paviai egyetem professzorává és a kórház vezető orvosává nevezték ki, valamint katonaorvosként is tevékenykedett. 1799-1800-ban, a járvány idején sikerrel kezelte tífuszos betegeit saját, a brownianizmusból kiinduló teóriái szerint. Később a milánói kórházban lehetősége nyílt, hogy „elleninger” (contrastimulus)-rendszerét a gyakorlatban is alkalmazza. 1814-től négy éven keresztül – politikai összeesküvés vádja miatt – az osztrák hatóságok börtönben fogva tartották, de 1818-ban kiszabadulva folytathatta orvosi tevékenységét. Köztiszteletben álló orvos volt haláláig. „Paviai prof. Rasori új rendszerét contrastimulusnak nevezte, hogy annál szembetünőbben különböztesse-meg Brown tanitásától…” – írta Varga János összefoglaló tanulmányában, 1833-ban.43 A szerző kutató módszereibe is bepillantást engedett, amikor leírta, hogy Rasori tanait csak szórványos újságcikkekben találta meg, illetve tanítványai írásaiból tudta kikövetkeztetni. Maga Rasori szinte „semmit sem közöl; de annál nagyobb tüzzel hirdeti azt tanitványinak, kik közül Brea, különösen pedig Tommasini 44 ösmeretesek. Ezek adtak bővebb tudositásokat a szerző rendszeréről, mellyek mind az által annyival homályosabbak, hogy egyik a másikával még az alap állitásokban sem egyez-meg.”45 Varga Jánosnak 1833-ban még valóban alig lehetett arra lehetősége, hogy Rasori publikációihoz hozzáférjen, mivel csak a halála évében, 1837-ben jelentették meg munkái gyűjteményes kötetét. Ezek után nem csoda, hogy három oldalas ismertetéséből is meglehetősen zavaros kép bontakozott ki a korabeli olvasók előtt arról az orvoslásról, ami Brown inger-elméletéhez hasonló alapokon nyugodott, de néhány pontban ellentmondott annak. A Tommasini-írásokból leszűrhető lényeg Varga szerint nagyjából a következő: a betegségek feloszthatóak „instrumentalis”-okra és „vitalis”-okra. Az előző csoportba tartoznak a külső behatásra keletkező elváltozások, amiknek a kezelése egyértelmű, kiszámítható. Éppen ellenkezőek a „vitalis” betegségek, amiknek a kiismerésében csak a tapasztalat segíthet. Ezek szintén két típusba sorolhatóak: az inger feleslegéből vagy az inger hiányából keletkezőkre. A kiindulás tehát megegyezik Brown rendszeréével, Rasori (Tommasini) azonban másféle tüneteket sorol az egyikhez, és másféléket a másik típushoz. Másképp ítélik meg pl. a lázat, vérfolyást, gyulladást. Fenntartja annak a lehetőségét is, hogy egy betegség a lefolyása során az ellenkező típus jegyeit is felveheti. Az alkalmazott gyógyszerek is – a betegség okainak megfelelően – izgatók vagy ellenizgatók (stimulantia vagy contrastimulantia) lehetnek. A Rasori-módszer szerint a „vitalis” betegségek esetében a betegségre való hajlammal is számolni kell, ami önmagában is orvoslásra szorul, miután a betegséget előhozó ok már elháríttatott. Varga doktor így fejezte be ismertetőjét: „Elég legyen ennyi e zavaros rendszerről” – ami egyben ítéletét is kifejezte. Rasori tanai a fenti ismertetésen kívül csak utalásszerűen tűntek föl Paczek József szatmári orvos előadásában, 1840-ben46, Rechnitz János értekezésében, 1842-ben47 és 184343

Lásd a 36. lábjegyzetet, 178.p. G. A. D. Tommasini (1768–1846) fiatal orvosként Brown rendszerét alkalmazta, ami akkor nagyon népszerű volt Itáliában. A pármai egyetem, majd a bolognai orvosi klinika professzora lett. 1826-tól az egykori francia császárné, Mária Lujza háziorvosaként is tevékenykedett. Rendkívül népszerű, elismert orvos volt hazájában és külföldön is, mindenütt lelkesen népszerűsítette Rasori rendszerét. 45 U.o. 179.p. 46 Lásd a 27. lábjegyzetet! 47 Orvosi Tár 1842. I. kötet 25. sz. 386.p. 44

13 ban, az „Esztani vázolata az orvosi rendszerek eredetének” című tanulmányban (aminek a szerzője feltehetően Bugát volt).48

5./ Schelling természetfilozófiája Friedrich Schelling (1775-1854) a német romantika filozófusa volt. Természetfilozófiája hatott a korabeli orvostudományra. Nézetei szerint a világ fejlődésének lépcsőzetes szakaszai között analógiák és rokonságok fedezhetők fel. Egy alacsonyabb rendű jelenséggel párhuzamba állítható egy másik, rokon jelenség a fejlődés magasabb fokán: pl. a mágnesességgel a szenzibilitás, a kémiai reakcióval a biológiai reprodukció. A természeti történéseknek – így az emberi szervezet működésének is – a szélsőséges hatások ütközése és kiegyenlítődése a lényege. A betegségben az élő szervezet a természeti fejlődés egy alacsonyabb szintjére esik vissza. Schelling nézetei a fejlődéstanra irányították a figyelmet, de magát az orvosi gyakorlatot nem befolyásolták számottevően. A magyar orvosokra gyakorolt hatásával is inkább csak a német orvostudományban jól tájékozott, természetfilozófiai jártasságú orvosok körében lehetett számolni, tehát semmiképp nem tekinthető önálló gyógyítási irányzatnak Magyarországon. Egyedül Paczek József említette meg előadásában, 1840-ben: A brownizmust felváltotta és a „feledés sirjába sülyeszté a természetbölcselkedés fénye (philosophia naturae ).”49

6./ Le Roy (Leroy) és Morrison (James Morison) gyógymódjai Le Roy és Morison hatásának is alig maradt nyoma, bár 1836-ban Kolozsvárott megjelent Le Roy műve „A gyógyszernek csodatévő ereje, gyógyász segéd nélkül, vagy tettlegesen bebizonyított kiürítő gyógymód” címmel, amelyet a 14. kiadás alapján fordítottak. A mű második magyar kiadást is megért 1845-ben, ugyanott. Az „Orvosi Tár”-ban gyógymódjuk első, ironikus említése Szuhány Márton doktor tanulmányában szerepelt: „Korunk még más különgyógymódokkal s különgyógyszerekkel is büszkélkedik: ezek jelesebb vitézei Priesnitz, Le Roi, Morrison. Az egy óldaliság nem legnagyobb hibája ezeknek.”50 A második, immár részletesebb említése Morison „labdacsai”-nak 51– valószínűleg külföldi cikkek nyomán Bugát tollából – 1840-ben jelent meg: „A Morrison labdacsai orvosi fölvigyázat nélkül hellyel hellyel már hazánkban is használtatnak, nekünk szent kötelességünk rájok vigyázni, és az általok okozott szerencsétlenségeket közzé tenni.”52 48

Lásd a 40. lábjegyzetet! Lásd a 27. lábjegyzetet, 37.p. 50 Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 2. sz. 24.p. 51 Labdacs, másnéven globulus: gömb formájú orvosság. 52 . Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 6.sz. 94.p 49

14

A cikk szerzője ismertette a labdacsok összetételét. Felhívta a figyelmet arra, hogy az erős és gyengébb hatású részek annyira egyenetlenül vannak elkeverve, hogy akár húsz labdacs bevétele is hatástalan maradhat, máskor meg már néhány darab is drasztikus, halálos hatást képes előidézni. Paczek József a következő rövid értékelést írta Morison gyógymódjáról: „Hogy Morrison hashajtó erős labdacsai a legkárosb egyoldaluságnak legelevenebb mutatványai, azt tudom, ügyfeleim közül senki sem tagadandja.” Majd folytatta Le Roy módszerének rövid ismertetésével: „Hogy Le Roy ábránd eszméje (ha eszmének lehet mondani s nem inkább álomnak), mi szerint minden nyavaja (…) egyedül hánytató, hashajtó, vagy mindkettő által legyen gyógyítható, nem érdemes a gyógyrendszereknek sorába helyeztetni…”53 Tehát mindkét alternatív irányzat a hashajtáson és hánytatáson alapult. Magyarországi elterjedésük nem lehetett számottevő.

7./ Broussaisizmus Joseph Victor Broussais (1772–1838) orvosi irányzatának alapelveit 1816-ban tárta a nyilvánosság elé. Módszere az 1820-as és 1830-as években élte virágkorát, elsősorban Franciaországban. Broussais elfogadta a brownianizmusnak azt az alapelvét, hogy az élet alapja az ingerelhetőség, és a betegségek oka is valamilyen inger (irritatio). Erre az alapra építette fel rendszerét, végkövetkeztetései azonban eltértek attól. Broussais ugyanis azt vallotta, hogy a betegség nem az egész szervezet hibája, hanem mindig valamelyik szervtől indul, és csak később, a szervek közötti „szimpátia” útján terjed el a szervezetben. A tünetek megfigyeléséből visszakövetkeztethetünk arra, hogy hol keletkezett a betegség. Terápiájának lényegét a betegség szervek közötti tovaterjedésének megakadályozása adta, másrészt igyekezett kiküszöbölni a kívülről jövő káros ingereket. Az előbbi eszköze általában a piócával (nadállyal) véghezvitt vérleeresztés volt, az utóbbit gyulladásgátló szerekkel, pihentetéssel, koplaltatással próbálta elérni. A broussaisizmusnak még a brownianizmusnál is kevesebb nyomát találjuk az „Orvosi Tár”-ban. Az első híradás az 1831-es III. kötet 9. füzetében tűnt föl. A „Vegyes tudósítások”-ban közölték a szerkesztők a „Medizinisches Jahrbuch” egyik érdekes hírét az Európát, sőt ÉszakAfrikát és Észak-Amerikát is behálózó nadály-, azaz pióca-kereskedelemről, ami a Broussaisféle gyógymódnak alapfeltétele volt. „Német és magyar országból még mindég igen sok nadály vitetik ki franczia országba. Az e czélra készült kocsik különösen vannak alkotva, s 5-600 ezer nadály fér beléjök.(…) Sokszor öt-hat illy szekér indul egy hétben franczia országba.”54 53 54

Ld. a 27. lábjegyzetet, 39.p. Orvosi Tár 1831. III. kötet 9. füzet. 288.p.

15 (A magyar pióca-export – úgy tűnik – tartósan magas szintű maradt. 1840-ben ugyanis Való Ferenc félegyházi sebész a piócák többszöri felhasználásának módjait ismertette. Ma már mosolygunk vagy éppen fintorgunk attól a kínos igyekezettől, ahogyan a szerző megpróbálta a vérrel telt piócát „rábírni” a vér kieresztésére anélkül, hogy megdöglött volna. Erre azért volt szükség, mert a nadály-export miatt a piócák „szerfelett fölcsavart ára” még a tehetősebbeket is visszarettentette. 1840. Negyedik félév 15. sz. 234-235.p.) A következő híradás az 1831-es III. kötet 9. füzetben már egyértelműen Broussais-ről szólt: tudósított egy olyan nyilvános vitáról, ahol párizsi orvosok Broussais gyógyítási eredményeit cáfolták. „…biztos számolásokból kisül, hogy: Broussaisnak azon állítása hogy 30 betegje közűl csak egy hal meg, tiszta hazudtság; hogy, ha Br. nem volt volna, a Val-de Graceban [párizsi kórház – a szerző] sokkal sebesebb és nagyobb léptekkel fogyott volna meg a halandóság…”55 – és így tovább. 1832-ben Eckstein Frigyes (az Orvosegylet későbbi elnöke és az orvosi kar leendő dékánja) közölt hosszabb értekezést a magyarországi váltólázakról. Ebben éppen csak utalt a broussaisizmus magyarországi jelenlétére az 1820-as években: „A lobjárványos [gyulladásos] kórállapot előkelőleg uralkodott, uralkodó nemteje [szelleme] alatt Broussais-nak tanitmánya legnagyobb fényére juthata.56 1833-ban látott napvilágot egy hosszabb elemzés e gyógyítási irányzatról. Varga János ráckevei orvos korának orvosi rendszereiről írt összefoglalást, ebben szerepel a broussaisizmus. Alapelveinek korrekt ismertetéséből kiderül, hogy jól ismerte ezt a módszert, de nem tulajdonított neki számottevő értéket, mint ahogy a többi új rendszernek sem. „Annyira megrendítette Broussais a régibb rendes orvosi rendszert, hogy ennek már Európa egy része, különösen franczia ország, naponként leomlását várta. Csak magában Párizsban s itt is egyedül a kórházakban esztendőnként 5-6 millio nadály alig volt elegendő (…) Az egésséges franczia a helyett, hogy másszor hevülése enyhitésére egy pohár czukros vizet itt, most néhány nadályt rakatott magára.”57 Paczek József, aki 1840-ben írt összefoglaló tanulmányt az orvostudomány korabeli állapotáról, a broussaisizmusra is kitért néhány pozitív kicsengésű mondatban: „…tsudálkozunk gyakran Broussais-nek véres rendszerén a borzadásig, de gondoljuk meg, hogy neki a tüzes francziákkal van ügye, kiknél bár minő betegség könnyen ölt magára lobos [gyulladásos] bélyeget.”58 1842-ben, Rechnitz János doktornak a korabeli orvosi irányzatokról szóló tanulmányában is szerepelt Broussais neve, részletesebb ismertetés nélkül.59 Utolsó említésével az „Orvosi Tár” olvasói egy 1843-as, névtelenül megjelentetett rövid értekezésben találkozhattak. A címe „Esztani vázolata az orvosi rendszerek eredetének”, 55

U.o. 289.p. Orvosi Tár 1832. VII. kötet 9. füzet 182.p. 57 Lásd a 36. lábjegyzetet, 189.p. 58 Lásd a 27. lábjegyzetet, 59.p. 59 Lásd a 47. lábjegyzetet, 386.p. 56

16 és talán Bugát Pál írta.60 Broussais-t a bőrrendszer mirigyei és a lobos-ideges betegségek orvosának tartotta.

8./ Homeopátia azaz „hasonszenv” A homeopátiát Samuel Hahnemann (1755-1843) német orvos, kémikus foglalta rendszerbe „Organon der Heilkunst” című 1810-es könyvében. A korszak akadémikus orvoslása – az érvágás, hashajtás és hánytatás mellett – elsősorban a betegségek ellenszerét próbálta megtalálni. Ehhez képest teljesen ellenkező utat javasolt a homeopátia: a „similia similibus curantur” (hasonló hasonlót gyógyít) elv61 alapján olyan gyógyszereket adtak a homeopaták pácienseiknek, amik egy egészséges emberen a leküzdendő betegséghez hasonló tüneteket produkálnak. Hahnemann tapasztalta azt is, hogy paradox módon minél kisebb a hatóanyag a gyógyszerben, annál erőteljesebb a hatása. Ezért sokszorosan hígította, és rázással, ütögetéssel dinamizálta növényi, ásványi vagy állati eredetű gyógyszereit – ezt a dinamizálást ő „potenciálás”-nak nevezte. A kis mennyiségek használata miatt különösen sokat gúnyolták a homeopatákat az anyagelvű, hagyományokhoz ragaszkodó gyógyítás képviselői. Alapvető különbség volt az is az akadémikus orvosláshoz képest, hogy a homeopátiás gyógyszerek a szervezet öngyógyító képességét serkentették, nem a betegség ellenszereként hatottak. Ennyi különbség alapján már érthető, hogy a 19. század 30-as és 40-es éveiben a „szelíd gyógymód”, a homeopátia váltotta ki a legnagyobb ellenállást a hivatalos gyógyászathoz ragaszkodó orvosokból. Ez tükröződik folyóiratuk, az „Orvosi Tár” cikkein is. A hasonszenv első, részletes ismertetése 1833-ban jelent meg a folyóiratban. Varga János, Ráckeve orvosa összegző cikket írt kora alternatív orvosi irányzatairól, szembesítve egymással homlokegyenest eltérő alapelveiket. A homeopátia kapta a legnagyobb teret, nyolc oldalon át ismertette a rendszert, közbe-közbe fűzve néhány kritikus félmondatot. Hahnemannak arra a kiindulási elvére, hogy amilyen tüneteket okoz egy gyógyszer az egészséges emberen, olyan tüneteket okozó betegséget tud majd gyógyítani („hasonló hasonlót gyógyít”-elv), Varga doktor így reflektált : „Ezen fő elv mutatja mennyire különbözik a hasonszenves orvoslásmód a régi rendszertől, nem csak a gyógyszerek erei, de a beteges jelek öszveszedése s méltóságára nézve is.”62 A hasonszenves orvosok sikereit csak tüneti orvoslásnak tartotta, mindamellett ismertetője során mindvégig igyekezett tárgyilagosan kifejteni a homeopátia lényegét. Jankovich Antal 1839-es cikke a hagyományos gyógyászat lassú fejlődésének okait boncolgatta, eközben óhatatlanul párhuzamokat vont a „rivális” homeopátiával. Az orvosok bizonytalanok a gyógyszerek hatásában – állapította meg Jankovich. – Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy elmulasztják a gyógyszerek hatásának vizsgálatát egészséges embereken, „erre Hahnemann előtt az orvosok mégis keveset ügyeltek”63. Cikke végén reménykedve írta, hogy a jövő orvostudományának híven kell követnie a természeti 60

Lásd a 40. lábjegyzetet, 172-174. p. Ez az elv Hippokratész óta ismert, időről időre teret nyert az orvoslás történetében. Első rendszerbe foglalója Hahnemann, aki embereken végzett gyógyszerkísérletei nyomán a részleteit is kidolgozta, alkalmazhatóvá tette. 62 Lásd a 36. lábjegyzetet, 183.p. 63 Lásd a 37. lábjegyzetet, 19.p. 61

17 törvényeket, mivel a betegségek nem hagyják magukat egy elv alá kényszeríteni. Így egyszer a „contraria contrariis” (ellenkező az ellenkezőt), másszor a „similia similibus” törvényének kell elsőbbséget adni. Az 1839-es esztendő folyamán egy könyvismertetés kapcsán is előkerült még a homeopátia témája az „Orvosi Tár”-ban. Egy Berlinben megjelent, 1839-es orvosi almanach egyik cikke sok valótlan adatot tartalmazott a magyar viszonyokról – legalább is így látták az „Orvosi Tár” szerkesztői, és fontosnak tartották a helyesbítést, kiegészítést. Az egyik ilyen helyesbítés pozitív volt a magyarországi hasonszenvészet szempontjából: „A homeopátiának vidéken sok tisztelője van, az egyetemen ellenben (az állatorvostan professzorán, dr. Hoffneren kívül) nincs képviselője” – így jelent meg a német kiadványban. A szerkesztő ezt így helyesbítette: „A hasonszenves orvosok számát Magyarországban könnyű megolvasni, s ezek nagyobb része is szelídített homoeopatha inkább, mint hahnemaníta; magánál az universitásnál is vannak Hoffner Professoron kívül mások is, kik, mi jó van a Homoeopathiában, azt méltánylani tudják.”64 Az akadémikus orvoslást illetően Jankovichéhoz hasonló kétségeit osztotta meg olvasóival Rechnitz János pesti doktor is. Aggodalommal tapasztalta a sok új orvosi rendszer születését, ami átláthatatlanná tette a gyógyítás útját, mert „mindenütt csak zavart dolgokra és ellentmondásokra találunk”. Hogyan érvényesülhet tehát a tapasztalat, amire minden új irányzat hivatkozik saját létjogosultságának indoklásaként, „midőn egyik ugyanazon esetben és körűlmények között hideget ajánl, a másik melegről álmodozik; a hasonszenves elvhez ragaszkodó elrémül a régiebb iskola nagyobb adagaitól (…) – vagy pedig mind a ketten gúnyolják a francz orvoslásmódot65, kik mindenütt gyomór- vagy béllobot gyanítván csak nadályok által való véreresztésekhez folyamodnak – s még is mindnyájan gyógyítnak, sőt jól sikerűlt orvoslással dicsekszenek.”66 Végső következtetése hasonlított Jankovichéhoz: a természet hívei nem ragaszkodhatnak vakon egyetlen rendszerhez, hanem mindent a beteg hasznára kell fordítaniuk. Cikke végén összegezte a homeopátia tanulságait az akadémikus orvosok számára: többre kell becsülniük a természet gyógyerejét; fontos a beteg életrendjének megváltoztatása; egyszerű és kis mennyiségű gyógyszereket kell használni, nehogy a beteg szervezete a nagy dózisoktól eltompuljon. Az 1840-es esztendőben az „Orvosi Tár” vissza-visszatérő témája volt a homeopátiával „vívott” polémia, ami azt mutatja, hogy ekkorra ez a „hasonszenv”-nek nevezett gyógymód nagy teret nyert a betegek gyógyításában. 1837-ben visszavonták a homeopátia hivatalos tiltását, ami 1819 óta volt érvényben, ezzel tehát elhárult az akadály az érdekérvényesítés útjából. 1838-ban már a harmadik homeopátiás gyógyító intézet nyílt meg az országban: a gyöngyösi kórház. Sok orvos tért át e német eredetű gyógyrendszer alkalmazására. A későbbi évtizedek egyik legismertebb homeopata orvosa, Balogh Tihamér így emlékezett vissza ezekre az időkre önéletírásában: „A homeopatia akkor vonult be diadalmasan hozzánk s a közönség, mint mindig, két kézzel kapott az „uj” gyógyítómód után.(…) A legelőbbkelő mágnás- és dzsentricsaládok törhetetlen hívei voltak a homeopatiának s nem volt valamirevaló ház, ahol nem tartottak kis kézi patikát 64

Orvosi Tár 1839. Második félév 7. sz. 110-111.p. A „francia gyógymód” elnevezés a broussaisizmusra utalt. 66 Orvosi Tár 1839. Harmadik félév 6. sz. 88.p. 65

18 s hozzá könyvet. Aranykorát élte akkor Magyarországon Hahnemann tana. A nagy flaskó orvosságoknak majd minden intelligens ember hátat fordított s áhitattal vette be a „Kügerliket”.67 Az átpártolások oka többféle lehetett: csalódás az egyetemen tanultak hatásosságában, új lehetőségek keresése, divat vagy a könnyebb érvényesülés reménye. Ezekben az évtizedekben nagyon népszerűvé vált a homeopátia Magyarországon, és a képzett orvosok mellett laikus gyógyítók (elsősorban vidéki papok és tanítók) is alkalmazták Hahnemann módszereit. A hivatásos orvosok nagyobbik része azonban ellenérzéssel nézte a homeopátia terjedését, és igyekeztek megnehezíteni a homeopaták működését. Ennek a „harcnak” egyik állomásaként megpróbálták lehetetlenné tenni, hogy a homeopaták maguk szolgáltassák ki gyógyszereiket a pácienseiknek, ne kelljen azokat patikában megvenni. (Mivel a homeopátiás gyógyszerek egészen más módszerrel készültek, mint a hagyományosak, a gyógyszerkiszolgáltatási jog a homeopaták működésének feltétele volt.) Ez a kiélesedő ellentét lehetett az oka, hogy az „Orvosi Tár”-ban a leggyakrabban megjelenő és legtöbb negatív kritikával illetett alternatív gyógymód a homeopátia. Szuhány Márton pesti doktor „A külön gyógyszerek s külön gyógymódokrul” értekezett az „Orvosi Tár” 1840-es negyedik félévi 2. számában. Ezek közé sorolta többek között a homeopátiát, és cikke nagy részében csak ezt elemezte. Maga is elismerte, hogy a „hasonló hasonlót gyógyít” elv gyakran lehet célravezető: a bor nagy mennyiségű fogyasztása például testi-szellemi elgyöngüléshez vezet, kis mennyiségű fogyasztása azonban az „életerő felélesztését” szolgálja. Közel egy oldalon át sorolta az elvet igazoló példákat, összegzésként mégis úgy vélte, hogy a homeopaták túloztak, amikor általános érvényűvé tették ezt a szabályt. Szuhány doktor is a természetes öngyógyulási képesség eredményének tulajdonította a homeopaták sok, sikeres gyógyítását, és nem tartotta méltónak arra ezt a gyógymódot, hogy orvosok érte elhagyják a bevált utat. Meggyőződéseként vallotta, hogy a homeopátia hamarosan a többi, letűnt gyógymód sorsára jut, és „járvány módra összeutazván a tartományokat, s áldozatokkal engesztelődve, a gyógytudomány történeti tárgyává válik.”68 A folyóirat következő számainak egyikében, a Klukovich István esetismertetéséhez fűzött lábjegyzetben, maga Bugát nyilatkozott Hahnemannról. Azok közé az emberek közé sorolta őt, akik a lét fenntartását segítő életerőt megtagadták, sőt a gyógyításra alkalmatlannak tartották. Pedig a hasonszenv – Bugát véleménye szerint – éppen a legékesebb bizonyítéka a „gyógytermészet” erejének, mivel az orvos által keltett bizalmon és a megváltoztatott életrenden kívül csak ezen alapulnak gyógyításai. 69 (Bugátnak ez a véleménye szemben állt néhány kollégájának a homeopátiáról alkotott ítéletével. Rechnitz János például a már idézett cikkében70 éppen azt emelte ki a hasonszenv mellett felhozható érvként, hogy megtanította az orvosokat, mennyivel többre kell becsülni a természet gyógyerejét.) Még ugyanebben az esztendőben látott napvilágot Rozgonyi Gábor szigetvári orvos terjedelmes cikke „Észrevételek a hasonszenvről” címmel. Már a bevezetőben szembehelyezkedett minden olyan orvossal, aki „még mindig valami rejtett, s megfoghatatlan különös erőt keres (…) az orvosi tudományban, melly a betegséget valami rejtett, s titkos úton támadja meg s üzze ki a testbül. – Igy a nagy tudományu Hahnemann Sámuel Kristóf Fridrik is…”71 A homeopátia alapvetését, Hahnemann téziseit hamisnak és tarthatatlannak 67

Balogh Tihamér kéziratos visszaemlékezése. Keletkezési ideje: 1904 körül. Balogh Emese tulajdona Lásd az 50. lábjegyzetet, 24.p. 69 Orvosi Tár 1840 Negyedik félév 6. sz. 90.p. 70 Lásd a 47. lábjegyzetet! 71 Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 7. sz. 97-98. p. 68

19 minősítette. Úgy vélte, semmiféle gyógymód nem alapul jobban a természeten és a tapasztaláson, mint a homeopaták által kárhoztatott „contraria contrariis curantur” (ellenkező ellenkezőt gyógyít) alapelv. A vitairat az élőlények természetes védekező képességének szinte költői magasztalásával zárult: „Lakik a testben egy őr, egy védő és gyógyító erő, mellyet kétségkül a teremtő legnagyobb ajándékának nevezhetünk.” 72 Csak ennek köszönhető, hogy az a sok ezer ember is meggyógyul, akik orvosi segítség nélkül fekszenek betegágyukban, vagy kuruzslókra bízzák életüket. 1840-ben Paczek József előadást tartott a szatmári orvosegyesület gyűlésén, és ezt közreadta az „Orvosi Tár”. Ebben áttekintette és kritizálta kora orvosi irányzatait. Cikke egyik hosszú lábjegyzetében ismertette a hasonszenvet. Paczek doktor szerint téved Hahnemann, és tévednek követői is abban, hogy ötvenhatvan év orvosi praxisának tapasztalatait üdvösebbnek tartják a gyógytudomány fejlődése szempontjából, mint a megelőző évezredeket. Vannak ugyanakkor vitathatatlan érdemei a homeopátia alapítójának: sokat tett a vegyészet fejlesztéséért, felhívta a figyelmet az egészséges embereken végzett gyógyszerkísérletek és a betegek kímélő életmódjának fontosságára. A külső betegség-tünetek jelentőségének eltúlzása, a kicsi gyógyszeradagok használata viszont téves, mert legfeljebb csak a képzeletben hathatnak – vélte Paczek doktor.73 1840 végén adták közre az első, homeopátiát pártoló írást az „Orvosi Tár” hasábjain. A lipcsei „Allgemeine Homöopatische Zeitung” egyik cikkének fordítása, amely „A két végfél kiegyeztetésére” címmel jelent meg, a tekintélyes Friedrich Jakob Rummel 74 vélekedését tartalmazta arról, hogy a homeopátia és a hagyományos orvoslás egymással párhuzamosan, kölcsönös megbecsülésben működhetnek. A két módszer egymással nem ötvözhető, de mindkettő az emberiség üdvét szolgálja. E nyilatkozat közreadója Ivanovics András pesti homeopata orvos volt. Az elkövetkező években csak ő és pályatársa, Vezekényi Horner István képviselték a homeopátia érdekeit az „Orvosi Tár”-ban. Ivanovics András 1833-34-ben induló orvosi pályája hű tükörképe a reformkor orvosi útkereséseinek, nézeteinek. 1834-es, latin című, de magyar nyelvű doktori disszertációja 75 a mágnes fizikai tulajdonságaival foglalkozott, későbbi, 1858-as munkájában76 pedig a magnetizmus tanulságait összegzi. Az 1840-es évek elejére a magnetizmusnak, a hasonszenvnek és a vízgyógyászatnak is lelkes népszerűsítőjévé vált. 1843 ismét a homeopátia „nagy esztendeje” volt az „Orvosi Tár”-nál. Ez Kun Tamás orvosnak köszönhető, aki már disszertációját is a homeopátia cáfolatából írta, és a későbbiekben is egyik legtöbbet publikáló ellenzője volt az új gyógyító rendszernek. Először Novák S. doktor írt ismertetőt Kun Tamás disszertációjáról. Örömmel üdvözölte, hogy végre már az ifjú orvostanhallgatók is felismerik a homeopaták csalárdságát. Biztatta ifjú pályatársát e leleplező munka folytatására: „Kisértsd meg erődet egy terjedelmesebb és kimeritőbb illy tárgyu munkában az annyira tulajdon népszerü nyelveden és modorban, hadd hulljon a nimbus e divatczikké fajult orvosi rendszerrül, e fattyu sarjadékárul a tizenkilenczedik század különben fönnön virágzó gyógyászatának.”77 72

U.o. 109. p. Lásd a 27. lábjegyzetet! 74 Friedrich Jakob Rummel (1793-1854) német orvos a homeopátia ellenzőjéből vált a hívévé, ő adta ki 18321854 között, Hahnemannal együttműködve, az „Allgemeine Homöopatische Zeitung”-ot. 75 „Specimen inaugurale medicum de magnete” Pestini, typis Landererianis, 1834. 76 „Autoiatria. Selbstheilarzt (Lebens-Magnetismus). Theoretisch und praktisch dargestellt” Gratz, 1858. 77 Orvosi Tár 1843. III. kötet 22.sz. 528.p. 73

20

Ilyen biztatás után nem is maradt adós Kun Tamás a részletesebb cáfolattal. Már a következő számban megjelent egy szépirodalmi dialógus formájában megírt vitairat a következő címmel: „Hasonszenv csak szóval s nem valósággal létezik (Dr. Novák és Dr. Kun által megvitatott tétel, az utolsónak orvostudorrá avattatása ünnepélyén)”. A mű formája, a költői elemeket sem nélkülöző dialógus kitűnő stílusérzékkel rendelkező, jó tollú szerzőre vallott. Az írás a Dr. Novák szájába adott szónoki kérdésekkel indított, ami igazi retorikai „felütést” adott a műnek: „…meddig üldözendjük még az ellenkező véleményüeket, a más tanok barátit? mikor csillapul már le az ellenök támadt zabolázhatlan irigység? meddig gyakorolja ellenök a felekezeti dühösség méltatlankodásait?” 78 A kérdések őszintesége persze hiteltelen volt, hiszen aki olvasta az előző számban Novák beharangozóját, tisztában volt vélekedésével is. Ezután egy oldalon át sorolta a „fényes gyógyítások hírét”, a hasonszenvi kórházak naplóit és jegyzőkönyveit, a homeopátia „bámulandó előhaladását” a művelt világ minden részében. Kun Tamás erőteljes szavakkal, fiatalos hévvel fogalmazta meg válaszában, mi kényszerítette arra, hogy értekezését megírja: „…még csak szót sem emeltem volna [t.i. a homeopátia ellen], ha látnám, hogy az végvonaglásban sinlődik. (…) De most már épen azt látom, hogy a hasonszenv tilosba akar rohanni. Tudjuk azt is, hogy legújabban mit szándékolnak tenni ez áltan bajnokai: Fájdalom! A hasonszenvi orvosok csordája költött rendszerének törvényes állást kivívni szándékozik.”79 Valóban az 1840-es években indultak meg azok a társadalmi mozgalmak, amelyek a homeopata orvosok státuszának megerősítését tűzték ki célul. A homeopátiának minden társadalmi rétegben lelkes hívei és pártfogói voltak, és a homeopata orvosok létszáma is lassan, de egyenletesen emelkedett. Felmerült az az igény, hogy a hasonszenv kapjon társadalmi súlyának megfelelő teret a felsőoktatásban, azaz legyen tanszéke és tanára az egyetem orvosi karán. 1843-ban megalakult az első magyar hasonszenvi egyesület – tagjai közé az orvosok mellett laikusokat is felvettek. Elnöke 1844-ben a nagytekintélyű Kubinyi Ágoston természettudós, régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Kun Tamás személyes ellenfeleinek érezte a homeopatákat és mindenkit, aki e gyógyító módszert támogatta: „Én mielőtt orvostanulmányi pályámat elkezdettem volna (…) nagy szóhőse voltam a hasonszenvnek (…) Azon időtől fogva, mióta a természeti tudományok s az orvosi tan bensejébe belátni képes vagyok, szinte epémet fölzavarja a Hahnemann s hasonszenvi orvosok neve, kik a minden vakbuzgósági szeplőtől ment természeti tudományokba mysticismust istentelenül behozni nem rettennek vissza…”80 Kun Tamás cáfolatai a korabeli homeopátia-ellenes írások gondolatmenetét követik: az álrendszerek ismérvei érvényesek a hasonszenvre is; az európai elterjedtsége nem is olyan nagy, mint tartják; a fényes gyógyítások nem történhettek Hahnemann tanai alapján; a „hasonló hasonlót gyógyít”-elv tarthatatlansága; a kis gyógyszeradagok hatástalanok, a valódi gyógyulásokat hagyományos, hippokratészi módszerekkel érik el a homeopaták.

78

Orvosi Tár 1843. III. kötet 23. sz. 534.p. U.o. 538-539.p. 80 U. o. 539.p. 79

21 Bugát Pál, a főszerkesztő kissé nehéz helyzetbe került azzal, hogy folyóiratában sorozatban jelentek meg a homeopátiát támadó írások. Az erkölcsi nehézséget az okozta, hogy még 1830-ban – minden újdonságra és jobbító szándékra nyitott szellemű orvosként – magyarra fordította és megjelentette Hahnemann alapvető könyvét, az Organont. A fordítás során minden bizonnyal homeopata orvosokkal is együttműködött, így Forgó Györggyel, Pest vármegye főorvosával, és talán Almási Balogh Pállal is. Ezért a munkájáért később sokan kárhoztatták, valószínűleg sok szemrehányást kaphatott kollégáitól. A sorozatos, homeopátiát bíráló cikkek bocsánatkérésnek hathattak az ellenzők tábora felé, másokban azonban a köpönyegforgatás vádját ébreszthették fel. Ráadásul személyes és szakmai vitába bonyolódott az orvosi nyelvújítás kérdésében Almási Balogh Pállal, az Akadémia tagjával, aki a legtekintélyesebb homeopata orvos volt – tehát a folyóirat hasonszenv elleni csatározását személyes bosszúnak is gondolhatta az olvasóközönség. Már 1842-ben megjelent a „Jelenkor” november 30-i számában Ivanovics András tiltakozó, a szerkesztőket egyoldalúsággal vádló cikke „Az Orvosi-tár önkénye s egy kérdés” címmel. E nehéz erkölcsi helyzetet Bugát úgy próbálta megoldani, hogy közvetlenül Kun Tamás előbb idézett cikke után közzétett egy szerkesztői nyilatkozatot: „Van szerencsénk ez alkalommal nyilvánítni, hogy a hasonszenv elleni és melletti értekezéseket, valamint lapjainkból soha kirekeszteni nem kivántuk, úgy ezentúl sem kivánjuk; sőt inkább azt tartjuk, hogy az illy vitatásoknak egyedül itt van helyök, nem pedig a politicai hirlapokban, hol az értekezések szerzői dologhoz nem értők számára irván, sokszor csak ezeknek vakitására, mystificálására irányozzák okoskodásaikat, profanálják és becstelenítik a tudományt, s ez által orvosi rendünket is. Nem tudják mit cselekesznek!”81 A következő számban megjelenhetett egy homeopátiát támogató cikk Ivanovics András tollából „Békés vitatkozás iránti nyilatkozat” címmel. Nevek említése nélkül bírálta azokat, akik Hahnemann szövegkörnyezetből kiragadott mondatait cáfolják, akik behatóbb ismeretek nélkül nyilatkoznak a hasonszenvről. Időtálló szempontokat fogalmazott meg, amik alapján vitatkozni lehet: „Csak a nyúgodt s el nem fogult buvárkodás, kölcsönös indulatnélküli fölvilágosítás, de főképen és mondhatni egyedül a betegek körül tett tiszta kisérletek vívhatnak az orvosi tudományban valamelly gyógyszernek vagy gyógyrendszernek lényeges értéke mellett vagy ellen.”82 1844-ben újabb kezdeményezés borzolta fel a hasonszenv ellenzőinek kedélyét: a homeopaták az öndiszpenzáció hivatalos engedélyezéséért fordultak a felettes hatóságokhoz. Az öndiszpenzáció kérelme azt jelentette, hogy az orvosok maguk szolgáltathassák ki gyógyszereiket a betegeknek, ne kelljen receptre felírni és a patikában megvetetni az orvosságokat. Ez ellentétben állt a korabeli gyakorlattal, hiszen addig csak azok az orvosok adhattak gyógyszert közvetlenül a betegeknek, akik egy mérföldnél távolabb éltek a patikától. A homeopaták esetében ez a látszólagos kivételezés a működésük alapfeltételét jelentette, hiszen gyógyszereik mind a kis adagok, mind az elkészítés sajátosságainak tekintetében különböztek az akkoriban használatos gyógyszerektől. A gyógyszerkiszolgáltatás engedélye viszont azt vonta magával, hogy a főorvosok kevésbé tudták ellenőrzés alá vonni a homeopatákat, és a gyógyszerészek is elestek némi haszontól.

81 82

U. o. 545.p. Orvosi Tár 1843. IV. kötet 1. sz. 23.p.

22 Dr. Grünwald Pál „A gyógyszerek hasonszenvi orvosok általi kiszolgáltatásáról” szóló cikkében83 részletesen ismertette a hivatalos gyakorlatot, és felhívta a figyelmet a kivételezés veszélyeire. Cikke végén némi iróniával szólította fel a hasonszenvi orvosokat, hogy oszlassák el magukról a titkolódzás sötét árnyékát, és lépjenek nyilvánosság elé azáltal is, hogy patikákban készíttetik a szereiket. A homeopátia ellenzői számára kikerülhetetlen akadályt jelentett Almási Balogh Pál homeopata, aki nagy műveltségű, elismert tudós és társadalmi személyiség volt. Egyénisége olyan támogatást, tekintélyt adott a hasonszenv ügyének, amivel szemben nehéz lehetett hathatós érveket felsorakoztatni. Almási Balogh Pál (1794-1867) Hahnemann személyes hatására vált hasonszenvi orvossá. A korszak kimagasló egyéniségei, közöttük Széchenyi István és Kossuth Lajos is háziorvosuknak és barátjuknak tartották. Alapító tagja volt szinte valamennyi jelentős reformkori mozgalomnak, szervezetnek. A hasonszenvi egyesület második nagygyűlésén84 hangzott el, majd nem sokkal később füzet formájában is megjelent Hahnemannt méltató gyászbeszéde, amire egy „Dr. M”-mel jelzett orvos reflektált az „Orvosi Tár” hasábjain. „Dr. M.” gondolatról gondolatra haladva, oldalszámokra hivatkozva cáfolta Baloghnak Hahnemannra tett – nagyrabecsülést, magasztalást kifejező – megállapításait. Észrevételei végén kitért Balogh tekintélyére is – bár név szerint nem említette, de utalása könnyen érthető a körülmények ismeretében: „…ha egy nagy tekintetű patronus, ki Hahnemann-t isteneli – ohajt szerinte gyógyittatni – ugyan ki nevezné a hasonszenvet ostobaságnak?”85 A hasonszenvi orvosok gyógyszerkiszolgáltatási jogának ügye 1845-ben is tovább gyűrűzött az „Orvosi Tár” lapjain. Horner István, a gyöngyösi homeopátiás kórház igazgató főorvosa fogott tollat, hogy kifejtse az olvasóknak, miért elengedhetetlenül fontos a homeopaták számára, hogy maguk készíthessék és adhassák át betegeiknek a gyógyszereiket.86 Horner rávilágított arra, hogy a gyógyszerészek kiváltságai mind egy szükségszerű fejlődés következményei voltak, és az orvosok lényegében lemondtak javukra a kezdetben birtokolt öndiszpenzációs jogukról, amikor már nem tudták orvosi teendőik mellett ellátni a gyógyszerkészítés feladatát. Az orvos és patikus feletti hivatali ellenőrködés a gyakorlatban alig működik. Ezek után 11 pontban foglalta össze, hogy miért ésszerűbb, kedvezőbb a betegre és homeopata orvosára nézve, ha maga készíti és szolgáltatja ki a gyógyszereit. A pontok között szerepelt az is, hogy a homeopátiás orvosságokat – az adagok kicsinysége és az elkészítés egyszerűsége miatt – az orvos ingyen adhatja betegének. A homeopaták számára is előnyös volna, ha patikában készíttethetnék el orvosságaikat, de erre nincs remény addig, amíg a homeopátia polgárjogot nem nyer, és nem nyílnak önálló hasonszenvi gyógyszertárak. A 25. számban hozták le Erdey (Grünwald) Pál válaszcikkét. Saját nézőpontjából cáfolta Horner állításait. A homeopata orvosoknak a gyógyszerkiszolgáltatás tiltásával okozott nehézségek kapcsán megjegyezte: „…azok komoly szándék és igaz akarat mellett könnyen elháríthatók; s ez az, a mit tőlök főkép most, midőn egyesületbe léptenek, joggal igényleni lehet.” 83

Orvosi Tár 1844. VI. kötet 24. sz. 373-380. p. 1844. július 25-28. 85 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 12. sz. 184.p. 86 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 17.sz. 261-268.p. 84

23

A cikk végén pedig Hornert személyében, hivatásában bélyegezte meg: „…könnyen megmutatható tudomására jutottam, hogy ő sem jobb e tekintetben a deákné vásznánál t. i. ő is csak olly homoeopatha, mint az általam elsoroltak, a ki t.i. allopathice 87 is gyógyít, hánytat, laxáltat, eret vág…” 88 Ez a folyóiratcikk két szempontból különösen érdekes az orvostörténelem számára: egyfelől megerősíti azokat a szórványos adatokat, amik az első magyarországi hasonszenvi egylet 1843-as megalakulására utalnak. (Sokkal több adat áll rendelkezésre a későbbi, 1865ben alakult Magyar Hasonszenvi Orvosegylet megalapításáról.) Továbbá kiderül az is, hogy – a homeopátia és a hagyományos módszer követői közötti ellentét miatt – elvárásként fogalmazódott meg a homeopatákkal szemben, hogy csak és kizárólag a saját módszereiket használják a gyógyításban. Később az orvoslás mindkét irányzatának fejlődése azt igazolta, hogy van olyan közös eszköztár, amelyet mindketten használhatnak: pl. a modern diagnosztikai eszközöket a homeopaták, a „hasonló hasonlót gyógyít” elvet pedig bizonyos részterületeken az akadémikus orvoslás képviselői is alkalmazzák. A két rendszer azonban – eltérő kiindulási elveik miatt – csak nagyon szűk területen érintkezhet egymással, leginkább kiegészítő jelleggel. Erdey Grünwald cikke arra utal, hogy a homeopátiás gyógyítók egy része az új módszert még a régi gyógymódok mellett, időnként már azok helyett alkalmazta. Dr. Elge a már idézett – Szapáry Ferenc delejezésről szóló könyvét kritizáló – cikkében szenvedélyesen támadta a homeopátiát is: „…a természet és tapasztalat, a philosophia s az absolut létel minden törvényei fonákságnak mutatták a homoeopathiát.”89 Az 1845-ös év során még egy homeopátia-ellenes cikk jelent meg a tekintélyes orvos, Töltényi Szaniszló tollából. Filozofikus eszmefuttatásokat tartalmazó úti naplóját két részletben közölte az „Orvosi Tár” – a második foglalkozott az alternatív orvosi irányzatokkal. Rögtön írása elején hatásos költői felkiáltással fejezte ki tömör véleményét a hasonszenvről: „A homoeopathák ám maradjanak homoeopathák, s mesterségöket, mellyet a szükség nemzett, a mysticismus kiköltött, s a tudománnyali kérkedés fölnevelt, ám űzzék megelégödésökre, nem bánom, azzal nem sokat gondolok.”90 Töltényi – részben a társadalmi szabadság eszméjétől áthatva, részben pedig azért, mert tisztában volt a tiltás népszerűsítő erejével – nem támogatta e gyógymód hivatalos tiltását. „Míg a hasonszenvészek úgy állnak a közönség szemei előtt, mint üldözöttek, mint egy jó ügynek, miként ők állítják, áldozatai, vértanúji: addig az orvosközönségben proselytákat [áttérőket], a nemorvos közönségben pedig pártfogókat és oltalmazókat szüntelen fognak találni.”91

87

Allopátiának vagy „másító gyógymód”-nak nevezték – szemben a homeopátiával, a „hasonszenvészet”-tel – az akadémikus gyógyítást, ami többnyire „az ellentét az ellentétet gyógyítja” (contraria contrariis curantur) alapelvre épült. 88 Orvosi Tár 1845. VII. kötet 25. sz. 392.p. 89 Lásd a 29. lábjegyzetet, 108.p. 90 Lásd a 34. lábjegyzetet 17-18.p. 91 U.o. 20.p.

24 Töltényi írásának is van orvostörténelmi jelentősége. Megnevezte azokat a társadalmi rétegeket, ahová a homeopátia laikus művelői tartoztak a 19. század első felében Magyarországon: „A korlátozó rendszabályok hiányában nálunk a hasonszenvet nem csak orvosok, hanem nők, katonatisztek, papok stb. gyakorolják; s az orvosközönség közől nem csak a mesterségre jogosítottak, hanem borbélyok, fürdősök, tönkre jutott gyógyszerészek, elutasított tanulók, külföldiek, stb.”92 A cikk másik jelentősége annak a kevéssé dokumentált ténynek a megerősítése, hogy a homeopata orvosok 1844-ben országgyűlési indítványt fogalmaztak a hasonszenvészet egyetemi oktatásáért, tanszék alapításáért. A felsőtábla elfogadta az indítványt, ami ígéretet jelentett egy jövőbeli homeopátiás tanszék alapítására. 1848-ban az orvosi kar tanárai – akik között néhány szimpatizánsa is akadt a homeopátiának – végül támogató nyilatkozatot adtak ki a homeopátia egyetemi oktatásával és a közkórházban létesítendő homeopátiás osztállyal kapcsolatban. Ezek a fejlemények természetesen felháborodással töltötték el és vitára sarkallták az ellenzőket. Az elkövetkező két évben nem jelent meg homeopátiával foglalkozó cikk az „Orvosi Tár”-ban. 1848 januárjában Bugát Pál értekezése „A magyar medicina talpkövé”-ről már a forradalomra érlelődő nemzeti öntudatot érzékeltette. Egyre sürgetőbb feladattá vált, hogy megtalálják, kijelöljék az orvostudomány magyarországi fejlődésének útját, hogy csökkenhessen végre a lemaradás Európa szerencsésebb történelmű országainak egészségügyéhez képest. „…teremtsünk mi magyar orvosok itt Magyarországban a magunk számára egy tulajdon magyar medicinát”!93 Bugát áttekintette az előttük álló lehetőségeket, és ebből nem hagyta ki a homeopátiát sem, érintőlegesen reflektált rá, egy konkrét esetben (az égések és fagyások gyógyításánál) vitázott vele. Március 15. után a forradalmi láz felszabadítóan hatott az orvostudomány jövőjét tervező orvosokra. Lelkes tettvágy tükröződött minden folyóiratcikkben. Többen hozzászóltak az „Orvosi Tár” hasábjain az új egészségügyi törvényjavaslat tervezetéhez, aminek II. fejezete a homeopátiát is érintette: az egyetemi tanszék létesítésének ígéretét tartalmazta. Éles ellenzést nem váltott ki ekkor a javaslat, talán a nagyobb horderejű társadalmi mozgalmak elterelték a figyelmet a hasonszenv ügyéről. Az áprilisban megjelent 14. számban Rechnitz János a mindenkori nagy veszedelemről, a koleráról közölt tanulmányt folytatásokban. A megelőzés és gyógykezelés lehetőségeit vette számba, közöttük megemlítette a homeopaták javaslatait is, akik az 1831-es országos járvány idején nagyon jó eredményeket értek el a gyógyításban. Rechnitz ezeket az eredményeket – más pályatársaihoz hasonlóan – nem hitte. „Riedl már cholera első fölléptekor Gallicziában a homoeopathák szerencsés orvoslását a bőven nyujtott hideg italok használatának tulajdonította.”94 „A homoeopathák között nagy szerepet játszott a kámforlél, majd mind óvó szer (…) majd mind specificum (…) Hahnemann tanítványi olly rémitő és olly hallatlan csuda dolgokat beszélnek felőle, hogyha azok mind igazak volnának, a kámforlél megérdemlené hogy neki

92

U.o. 18.p. Orvosi Tár 1848. I. kötet 4. sz. 49.p. 94 Orvosi Tár 1848. I. kötet 13. sz. 203.p. 93

25 tiszteletoszlop emeltetnék, mellyhez a hívők évenként ugy zarándokolnának mint Meccában, és előtte porba borulva imádságaikat elmondanák.”95 Az 1848-as második kötet 15. számában, Dr. Bartha Károly vízgyógyászatot népszerűsítő tanulmányában jelent meg az utolsó, homeopátiával foglalkozó eszmefuttatás. 96 Bartha doktor, a vízgyógyászat lelkes híve, Hahnemann tévedéseként értékelte a hasonszenvet. Miközben Hahnemann felelevenítette azt a régi elvet, hogy az orvosságok kis adagja ellentétes hatást fejt ki, mint a nagy adag, eljutott a végletekig, vagyis a teljesen hatástalan adagig. Sikeres gyógyításai Bartha szerint annak tudhatók be, hogy a „semmi” már nem gátolja a természetes gyógyerők hatását.

9./ Vízgyógyászat (hidroterápia, „vízszenv”) Az alternatív irányzatok közül a homeopátia mellett a vízgyógyászat témája bukkant fel leggyakrabban az „Orvosi Tár” hasábjain. A hidroterápia szinte osztatlan sikert aratott a folyóiratban publikáló orvosok körében, alig-alig lehetett lekicsinylő megjegyzésekkel találkozni. Még Jankovich Antal udvari orvos is, aki a belgyógyászat lassú fejlődésének okairól értekezett, elismerő szavakkal illette a vizet mint gyógyító elemet: „Minő nyakas betegségeket megorvosol a tiszta forrásvíz, bizonyítják a víz általi gyógyítások, mellyek különösen Oertel Professor97, Prisnitz és társai által eszközöltetnek…”98 Vinzenz Priessnitz (1799-1851) gräfenbergi földműves falujának népi gyógyászatából nyert tapasztalatait kamatoztatta az 1820-as évektől gräfenbergi gyógyintézetében. Az 1830-as és 1840-es évek a Vinzenz Priessnitz-féle vízgyógyászat virágkorát jelentették Közép-Európában. Magyarországon ekkor már hagyománya volt a hideg-meleg víz használatának a gyógyászatban, és nem csupán laikus gyógyítók, hanem orvosok is népszerűsítették az alkalmazását. A régebbi orvosi irodalomból elég megemlíteni Pápai Páriz Ferenc „Pax corporis”-át 1690-ből, Kibédi Mátyus István „Diaeteticá”-ját 1762-66-ból. Tehát Priessnitz tanai, módszerei nem hatottak idegenül Magyarországon sem a nép, sem az orvosok körében. Számos orvos választotta disszertációja témájául a „hydrotherapiá”-t. Ez lehet a magyarázata, hogy az 1830-as és 1840-es években – Priessnitz metódusának „túlkapásai” és az időnként kifejezésre jutó orvos-ellenessége ellenére is – nagy elismerést aratott a vízgyógyászat a magyar orvosok körében, bár inkább csak helyeselték, mint alkalmazták. Korabeli dokumentumokból tudjuk, hogy Gräfenbergben és környékén egyszerre kb. háromnégyszáz gyógyulni vágyó ember tartózkodott, akiknek kb. tíz százaléka magyar volt. 99 A magyarok nagy érdeklődését tükrözi, hogy 1840-ben hálás magyar páciensek emeltettek emlékművet Priessnitznek (egy vas oroszlán-szobrot), és Priessnitz hat lánya közül három magyar férfihoz ment feleségül. Jókai Mór regényében Kárpáthy Abellino alakjához kapcsolódóan írta le a gräfenbergi gyógykúrát, és Tompa Mihály két verse is a gräfenbergi táj 95

U.o. 14. sz. 215.p. Orvosi Tár 1848. II. kötet 15. sz. 231-233.p. 97 Eucharius Ferdinand Christian Oertel (1765–1850) ansbachi gimnáziumi tanár, a hideg víz-gyógymód lelkes propagálója. Ő maga valószínűleg nem gyógyított, de több könyvet írt e témáról. 98 Orvosi Tár 1839. Második félév 2. sz. 20.p. 99 Ez derül ki Bezerédj Gergely dunántúli földbirtokos családjának írott, 1840-es keltezésű leveléből: „Most a vendégek száma 300-400 között ingadoz, magyar körülbelül harminc van.” Idézi Bencze József 32.p. Az eredeti irat az ő birtokában van. 96

26 illetve az ottani társasági élet ihletésére született. 100 A mai napig használatos a „borogatás” kifejezés helyett a „priznic”. Az „Orvosi Tár”-ban 1839-ben, egy berlini, magyar vonatkozásokat is tartalmazó orvosi almanach ismertetése kapcsán merültek fel az első érdekes információk a vízgyógyászatról. A szerkesztő (valószínűleg Bugát) közzétette Habermann körmöci doktor szándékát, aki Körmöcön (minden bizonnyal a felvidéki Körmöcbányáról lehetett szó) vízgyógyintézetet szándékozott nyitni. A cikkíró helyeselte a doktor szándékát, mivel a helyszínen ásványos vizek is a betegek rendelkezésére állnak majd, és „beteg honfiainknak az utazás viszontagságai és költségei is tűrhetők volnának”.101 Szintén 1839-ben Vachtel (valójában Wachtel) Dávid temesvári orvos 102 saját vízgyógyászati tapasztalatát tette közzé. Páciense huszonöt napon át feküdt ideglázban, életéről már lemondtak, ekkor kezdte Wachtel az öntudatlan fiatalembernél a hideg vizes leöntéseket alkalmazni. Fokozatosan magához tért, visszanyerte életerejét, majd az ötvenedik napon gyógyultnak nyilvánították. Cikke végén kiderült, hogy ez volt addigi orvosi praxisának egyetlen esete, amikor hideg vizet alkalmazott, ugyanis némi szkepszissel viszonyult Priessnitz módszeréhez. „Sokkal ritkábban fordulnak elő illy esetek, mint azt Priesnitz s követőinek vak serege velünk el akarná hitetni”103 – írta cikke zárszavaként. 1840-ben az első vízgyógyászati híradás 104 a római időkről szólt. Plinius nyomán ismertette a szerző, hogy a rómaiak mindaddig valóságos méregnek, sok baj okozójának tartották a hideg vizet, amíg Antonius Musa orvos ki nem gyógyította vele Augustus császárt egy súlyos betegségből. Ez az eset valóságos hideg víz-kultuszt teremtett Rómában. Jankovich Antal tanulmányát – mivel összefoglalóan más alternatív módszereket is áttekintett – az összefoglaló tanulmányok alfejezetében ismertetem majd részletesen. A vízgyógymódról ellenszenvvel nyilatkozott, de megállapította, hogy az akadémikustól eltérő gyógyító módszerek közül még mindig ez a legelfogadhatóbb a hivatalos orvosok számára.105 Ugyanebben az esztendőben írta meg összefoglaló tanulmányát Paczek József szatmári orvos kora orvosi helyzetéről. Az egyik lábjegyzetben említette a vízgyógymódot, mint figyelemre méltó lehetőséget a „romlott nedvek”-ből fakadó betegségek gyógyításában. Kritizálta azonban a módszerrel elkövetett visszaéléseket és az egyoldalúságot.106 „Vízszenvi morzsa” címmel közölt egy érdekes esetet Gere János, Liptó vármegye egyik sebészorvosa 1840-ben. A leírás krimibe illő epizódokkal kezdődött – ezek ugyan nem tartoztak szorosan az orvosi tárgyhoz, de ismertetésüket biztosan hálásan fogadta a korabeli olvasóközönség (is). Tehát egy alkoholista lótolvaj, aki szenvedélyéhez a lenyúzott lóbőrök eladásával szerzett pénzt, miután gaztettei napvilágra kerültek, öngyilkos akart lenni. Hosszú kését marokig döfte magába, szinte általszegezve a mellkasát. Gere doktor az erősen vérző, eszméletlen embert tizennégy kanna hideg víz ráöntésével térítette magához, majd két héten 100

„Graefenbergben” és „Egy amerikai leánykához” (1848) Tompa Mihály összes költeményei I. Sorozatszerkesztő: Madarász Imre. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. 163-164.p. 101 Orvosi Tár 1839. Második félév 7. sz. 111.p. 102 Wachtel Dávid (1807-1872) később, a szabadságharc utáni évtizedekben egyetemi tanár és orvosügyi tanácsos lett. 103 Orvosi Tár 1839. Harmadik félév 16. sz. 251.p. 104 Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 1. sz. 26.p. 105 Lásd a 38. lábjegyzetet! 106 Lásd a 27. lábjegyzetet, 40.p.

27 keresztül szigorú diétával (semmi alkohol, csak rántott leves) és borogatással gyógyította.Ez a kúra leginkább Johann Schroth gyógymódjához hasonlított, amit a 11. alfejezetben ismertetek. Gere János esetleírása a humor elemeit sem nélkülözte: A lótolvaj „siet (valóban a szó legvalóbb értelmében) ló halálában hon feledett késiért haza” – írta az előzmények ismertetésében. Majd cikke vége felé: „A beteg már mint egésséges, tette után 42-dik napra a törvényszéknek átadatván, 50-dik napra a meztelen hátára kimondott büntetési 60 seprőcsapást baj nélkül kiállotta… Az egykori bőrhámozó szabad lábra kapva 14 nap mulva megházasodott, és még most is él egésségben, előbbeni rendetlen életét folytatólag pálinkát csak akkor nem iszik, midőn nincs.”107 Az esetleírás Bugát Pált arra ösztönözte, hogy maga is hozzáfűzze gondolatait. Nagy szerencséje a betegnek, hogy a víz nem került pénzbe – vélekedett Bugát –, máskülönben már jóval előbb abbahagyták volna a tetszhalott locsolását, és valóban meghalt volna. A tetszhalál körüli problémákról, a halál tulajdonképpeni beálltának nehéz meghatározásáról írt. Kifejtette nézeteit az állatvédelemről is.108 1841-ben Bittner Imre, Arad vármegye főorvosa jelentetett meg hosszabb értekezést a vízgyógymódról, vagy ahogy ő nevezte, „hydrojatriá”-ról. Szóhasználatát meg is magyarázta: elhibázottnak tartotta Oertel „hydropathia” fogalmát, mivel az azt a téves következtetést keltette, hogy a víz okozza a kórságokat („pathé” görögül „szenvedés”) – a „hydrojatria” fogalma viszont híven tükrözte, hogy ez a gyógymód vízzel gyógyítja a betegségeket („jatreia” görögül „gyógyítás”). Bevezetőjében kora orvosi gyakorlatának fejletlenségét és hiányosságait ismerte be. „Természetes, hogy illy ingadozó tudományban sok hézag érezhető; theoriája kinemelégítő, gyakorlata korlátolt” – fogalmazta meg. Ebben a helyzetben az egyoldalúság volna a legnagyobb hiba. „…a philosophicus orvos mindent, mit lángelmék eleibe terjesztének, a józan ész, és tapasztalás birálata alá bocsáta, a méh példájára mindenhonnan kiszemelvén a jót, és hasznost (…) Az orvosi tudománynak a józan ész és edzett tapasztalás kötötte frígyen kívül más úgynevezett rendszere nincsen, nem is lehet…”109 Ezek után nagy ívű, orvostörténeti szempontból is jelentős áttekintést adott Hippokratésztől kezdve az orvostudomány kiemelkedő személyiségeiről, főbb irányzatairól, megvilágítva tévedéseiket és értékeiket. Valamennyien hozzájárultak az orvostudomány fejlődéséhez, és igaz ez a korabeli új irányzatokra is. Tévedésnek tartotta azonban, hogy ezek az új irányzatok – különösen a homeopátia – kizárólagosnak kiáltották ki magukat, és nem ismerték el, hogy csupán az orvoslás fő fejlődési vonalát gazdagítják, segítik. A hidrojatria az az új irányzat Bittner doktor szerint, amitől a hagyományos orvoslás a legtöbb megújító, előre lendítő hatást kaphatná. Tanulmánya hátralévő részét a hideg víz gyógyhatásának kifejtésére szentelte. Tudományos érvei személyes tapasztalatokon alapultak, a szöveg lábjegyzetéből ugyanis kiderült, hogy Arad vármegye vezetőinek megbízásából egy negyedévet Gräfenbergben töltött. A tanulmányozott gyógymódot olyannyira meggyőzőnek tartotta, hogy hazatérve azonnal megkezdte egy vízgyógyintézet létrehozását. Ivanovics András, akit a homeopátia gyakorló orvosaként és pártolójaként ismertünk meg az előzőekben, 1839-ben elindult, hogy a híresebb vízgyógyintézeteket – elsősorban Priessnitz működésének színtereit, a gräfenbergit és a freiwaldauit – több hónapos ottlét alatt megismerje. A Gräfenberghez közel eső Lindewiese nevű faluban tanulmányozta Johann 107

Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 13. sz. 197.p. Ez azért fontos, mert eszméi másokban is megfogalmazódtak: 1845-ben megalakult az Állatkínzás Elleni Egylet, aminek vezetőségi tagja volt többek között Almási Balogh Pál akadémikus, homeopata orvos is. Nincs nyoma, hogy Bugát tagja volt-e ennek az egyletnek. Igaz, a későbbi dokumentumok hiánya arra utal, hogy az egylet – érdeklődés híján – nem lehetett hosszú életű. 109 Orvosi Tár 1841. Hatodik félév 15. sz. 226-227.p. 108

28 Schroth – szigorú étrendre és izzasztásra épülő – gyógymódját is. Hazatérve beszámolt az „Orvosi Tár” olvasóinak gräfenbergi és lindewiesei tapasztalatairól. (Johann Schrothtal kapcsolatos véleményét a 11. fejezetben ismertetem.) Elfogulatlanul igyekezett felmérni a Priessnitz-féle vízgyógyászat lehetőségeit. „…a nedvek bajai (discrasiae humorum) ott, hol elég életerő van még a testben, e gyógymód által valóban gyógyulnak, ama betegségek ellenben, mellyek oka nem a nedvekben, hanem az életerő háborodása vagy hiányában van, nem az ő tárgyai, sőt ezek, ha a víz czéltalanúl alkalmaztatik, sulyosbulnak általa.”110 A köszvény, görvély és a vele rokon csontbajok, hasi kövek, bélférgek és aranyér esetében is hatásos volt a hidegvíz-kúra, de ezek lassabban, bizonytalanabbul gyógyultak. Gräfenbergi tartózkodása idején egyébként a hegyi épületben száznegyven, a közeli Freiwaldau városkában kétszáz beteg tartózkodott.111 Ivanovics doktor kritikával illette a betegek nehezen emészthető kosztját, a közös kádak elkerülhetetlen tisztátalanságát, a fűtés hiányát olyan helyeken, ahol arra szükség lett volna. Helytelenítette azt is, hogy sok, oda nem való beteget felvettek. Priessnitz képtelen volt ellátni egyedül a rengeteg embert, segédet ugyanakkor nem akart maga mellé venni. Ezeket a hibákat ki kell javítani, mert árthatnak a vízgyógyászat hírnevének. Ivanovics véleménye szerint ez a gyógymód méltó arra, hogy szakemberek tovább fejlesszék. Ivanovics András 1840-ben megalapította saját „vízgyógy és edző intézet”-ét Pesten, a Városligetben. Erről több ízben írt cikket. Még ugyanebben az évben névtelenül – „O” szignóval – adott hírt a megalapításáról. 112, majd a következő évben részletesebben is beszámolt róla: „A vízgyógyintézet, melly Pesten várasliget [Városliget] szomszédságában Oláh Elek féle telken 1840-ki nyáron állíttatott fel, áll a Graefenbergben s más helyeken több ideig tartózkodott alulirtnak [Ivanovics Andrásnak] felügyelése alatt. – Folyó 1841-ik évben a jegyző könyvnek bizonyitványa szerint mintegy 40 vendég fordult meg benne, ezek többnyire gyógyultan távoztak, javulatlan csak egy az itt töltött időnek rővidsége miatt, gyógyithatatlan egyedek nem vállaltattak el. – A gyógyitás graefenbergi elvek szerint történt, ott pedig, hol a viznek alkalmazásától várható nedvtisztitás, edzés, és erőgerjesztés az egészségnek helyre állitására elégtelen volt, nehogy gyógyitandók az intézetben sok időt tölteni kénytelenek legyenek, gyógyszerekis használtattak.”113 1842-ben hosszú tanulmány látott napvilágot a „vizgyógymódrul” – ugyancsak Ivanovics tollából. A szerző számot vetett korábbi, hagyományos orvosi praxisa – és általában az akadémikus orvoslás – eredménytelenségeivel, ami őt a vízgyógymód tanulmányozására indította: „Minthogy gyakorló orvosok körében szólok, nem szükséges említenem, milly gyarló eddigi tudományunk, s e szerinti tehetségünk az idűlt vagy is chronikus bajok körében (…) A gyógyszerként használt mérgek maradványai [a gyógyszerek mellék- vagy utóhatásai] sok izben kigúnyoltak bennünket, úgy hogy legtöbb esetben csak javítgattuk a betegek állapotát, de gyökeres gyógyításra nem is számoltunk; eképen történt, hogy a chronicus bajok 110

Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 10. sz. 155.p. U.o. 154.p. 112 Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 6. sz. 95-96.p. 113 Orvosi Tár 1841. Hetedik félév 22. sz. 351.p. 111

29 nemzetségi bajokká válva nemzedékről nemzedékre száltak és nőttek orvosi müvészetünk rovására…”114 A gyógyítás elégtelenségét tetézte, hogy „az életerőnek egyes kitöréseit, mellyekben crisisek által tisztulni akart a test avult bajaitól” elősegítés helyett elnyomták, így – szándékuk ellenére – a betegséget konzerválták. Ezek a hiányosságok indították Ivanovicsot arra, hogy a hidroterápiát tanulmányozza. A könyveknek nem hitt, mert mind a mellette, mind az ellene szólókat elfogultnak találta, inkább a helyszínen tanulmányozta a módszert. Saját intézetét így jellemezte: „Olly helyen van, mellyet e végre legczélszerűbbnek talált mindenki: a hely magas, szabad és tökéletesen portalan; levegője száraz, tiszta és a közellévő erdő s más bujatenyészet miatt éltető; Pest első mulató helyének szomszédsága miatt nem untató; lakható szoba van mintegy husz helyben, még több pedig a pávaszigeten115 és Scheibl úr posztónyírójában, mellyek hasonlas szükség esetére lakul ajánltattak a vendégeknek; a városhoz közel lévén azok is, kik egész idejöket dolgaik miatt a gyógyításra nem szánhatják, estve ki s reggel bejöve élhetnek vele; vize végre, mi fő, 6-8 foknyi Reaumur 116 tiszta, könnyű, kelemes, kimeríthetetlen. E szükséges tulajdonok sem Budán sem Pesten egyebütt nem találtatván mint itt, e helyhez tapadni kénytelen vagyok, ámbár a helynek csődület alatti léte [csődeljárás alatt áll], és az utamba gördített sok akadály elijeszthettek volna.”117 Az eddig meggyógyított betegségtípusok ismertetése után újra megerősítette, hogy néhány reménytelennek tűnő eset kezelését nem vállalta, illetve hogy gyógyszereket is alkalmazott néhány esetben, ha ezzel a kezelés idejét lerövidíthette. Ezzel eltért a gräfenbergi, szigorúan csak a víz gyógyító erejét használó módszertől. Az alkalmazott gyógyszerek elsősorban homeopátiás orvosságok voltak,118 hiszen Ivanovics szakértője és elkötelezett hirdetője volt Hahnemann gyógyászati rendszerének is. A vizet kitűnő roboráló és stimuláló szernek tartotta. Az öngyógyító folyamatok fokozása szempontjából a hideg víz alkalmazását sok esetben biztosabbnak tartotta a homeopátiás szereknél is. Dicsérte a hideg víz enyhítő hatását: „Bámulásra ragadja ez a nézőt és tiszteletre a gondolkozni képest. Az égő láz, a velő, tüdő, máj stb. gyuladás, a fekélyek, fájdalmak stb., többnyire azonnal engedelmeskednek a 12-18 foknyi fél vagy egész fürdőnek, nedves és gyakran változandó [váltogatott] részes vagy lepedőveli egész borítékoknak [borogatásoknak], gyönge esőzuhanynak, folyó fürdőnek, kézzeli simogatás és öblögetésnek, mellyek után minden felesleg meleg elvéve levén, a beteg ágyban nedves lepedőre fektetik, és bele burkoltatik, ezután jól betakarva izzad, elalszik s végre bágyadtan ugyan, de betegség nélkül fölkel.” Lelkes felsorolása magába foglalta a víz használatának szinte valamennyi módozatát. Ezután a víz negyedik gyógyító funkcióját, a tisztítást is elemezte. A következő tanulságot vonta le a víz áldásos hatásának megtapasztalásából:

114

Orvosi Tár 1842. II. kötet 6. sz. 81-82.p. Pávasziget – az a területe a Városligetnek, ahol ma a Széchenyi fürdő áll. Egykor valóban mesterségesen létrehozott sziget volt, de a 19. sz. végén a tónak a szigetet körülölelő mellékágát feltöltötték. 116 6-8 Reaumur fok kb. 8-10 Celsius foknak felel meg. 117 U.o. 82.p. 118 Lásd u.o. a 89.p. első bekezdését a hasonszenv alkamazásáról! 115

30 „A legborzasztóbb életviharokat illy egyszerű elemnek ügyes kezelése által kevés órák vagy napok alatt enyészni látni, és mégis e gyógymódnak hatásán kételkedhetni, megfoghatlan elfogultság…”119 Tanulmánya végén a vízgyógyászat határait is kijelöli. Alkalmazása minden olyan esetben indokolt és hatásos, ahol a meggyengült életerőt kell feléleszteni, ahol a test tisztulási folyamatait kell – kíméletes, természethez igazodó módon – segíteni. Nem alkalmazható abban az esetben, ha valamelyik életfontosságú szerv visszafordíthatatlanul sorvadásnak indul – ilyenkor a kimaradó életfunkciókat mesterségesen kell pótolni, az öngyógyító folyamatokra már nem lehet építeni. Végül tisztázta még a gyógyfürdők és a vízgyógymód közötti alapvető eltéréseket. Ivanovics szakmai felkészültsége világosan kirajzolódott ebből a cikkéből, és szellemi magatartásáról is árulkodtak a következő szavak: „Nagy a természet, számosak benne az eszközök és utak ugyanazon czélok elérésére, csakhogy az egyik rövidebb, rónább, szebb, biztosabb a többinél, a gyógyművésznek és buzgóságának tiszte megválasztani a jobbat…”120 A nagy tekintélyű Reisinger János egyetemi professzor két részben megjelentetett tanulmányt közölt „A savó- tej- víz- lég- világosság és szőlőgyógy méltánylása…” címmel 1842-ben. Ennek elemeit a 11., makrobiotikával foglalkozó alfejezetben tárgyalom majd, de itt is ki kell térni e tanulmányra, mivel megírásának egyik indítéka éppen a vízgyógyászat kritikája volt. Reisinger professzor túlzónak tartotta Priessnitz módszereit, és a Gräfenbergben bekövetkező gyógyulásokat nem a víz alkalmazásának, hanem az életmód-reformnak tulajdonította. „…az orvostanban is észrevehetni a divat és esztelenség időszakait, ebben hiszik a bölcsesség kövét, a panaceát, az egyetemes gyógyszert föltalálva, ezzel birkoztatnak meg csaknem minden kórokat; ifja s örege siet Gräfenbergbe a csoda férfihez, mindnyájan pokrócba göngyöltetik, zuhanyoltatják magokat, hogy az által erőhöz juttassák (újra teremtsék) elnyomorodott testeiket.”121 Reisinger szerint a Priessnitz-féle kúra gyógyultjai nem a hideg víz erőltetett használatától, hanem a tiszta hegyi levegőtől, a megváltoztatott táplálkozástól, a vidám társaságtól jöttek rendbe. Elismert azonban néhány kórjelet, ami valóban indokolja a vízkúra alkalmazását (pl. búskomorság, túlfeszített szellemi állapot, gyulladás, láz), ebben az esetben Reisinger a hazai vízgyógyintézetek meglátogatását javasolta, elsősorban a Tátrában, Schmecks-ben (Tátrafüreden) létesített intézetet. Szintén 1842-ben jelent meg egy német nyelvű cikk rövid ismertetése a „Bujakóros bántalmak vízzel gyógyítva” címmel. Egy fiatalember szifiliszes bőrtüneteit sikerült tizenöt nap alatt orvosolni a hideg víz belső és külső alkalmazásával, izzasztással.122 1843-ban „A lázas csúz hideg vizzeli gyógyitásáról” szóló cikket vett át az „Orvosi Tár” az „Allgemeine medizinische Central-Zeitung”-ból.123 A lázas állapotot ebben az időben még nem egy-egy betegség kísérőjelenségének, hanem önálló betegségnek tekintették. A cikk 119

U.o. 85.p. U.o. 90.p. 121 Orvosi Tár 1842. II. kötet, 18. sz. 277.p. 122 Orvosi Tár 1842. II. kötet 6. sz. 94.p. 123 Orvosi Tár 1843. IV. kötet 12. sz. 206-208.p. 120

31 felsorolta a láz szokásos gyógymódjait, amelyekkel legalább három hét, de legtöbbször öt-hat hét alatt érhettek el javulást: érvágás, hánytatás, kikericsmag-bor, flanel anyaggal történő beburkolás, füstölés tömjénnel vagy mastix-szal. Ezekkel szemben hideg vizes borogatás és hűtőfürdő alkalmazásával, valamint napi tizennégy-tizennyolc pohár hideg víz elfogyasztásával már a negyedik napra megszűnt a láz, a megmaradó ízületi duzzanatokat pedig izzasztással és hideg vizes leöntésekkel lehetett elmulasztani. Tizennégy-huszonegy nap alatti tökéletes gyógyulásról számolt be a cikk. Dr. Elge 1845-ös – már idézett – hosszú értekezéséből („Egy betű gr. Szapáry Fer. szavához az életdelejségről”) megtudhatták az olvasók azt is, miért telepítették sok esetben a vízgyógyintézet betegeinek szállását istálló közelébe. „A ló és tehén is deléjesek, ezért erősödnek a betegek istállókban” – idézte Elge Szapáry könyvéből, majd helyesbítve hozzátette: „Nem minden, sőt csak igen kevés beteg, s ezek között csak tüdővészesek erősödnek istállókban, részint a hévmérséklet, részint különleges kigőzölgéseknél fogva, mellyeknek közvetlen beszivása nagy hasznu.”124 1848 májusában megjelent több megyei főorvos közös beadványa, amelyet Bugát felhívására fogalmaztak, hozzászólásként az orvosi kar megreformálásának ügyéhez. 125 Az aláírók neve ismeretlen maradt. A hivatalos orvostársadalmat képviselő főorvosok munkájuk során szembesülni kényszerültek az alternatív gyógymódokkal, és tapasztalataikat megfogalmazták ebben a levélben. Felidézték azt az esetet, amikor az orvosok és természetvizsgálók körében felmerült, hogy a helytartótanácshoz kellene folyamodni a rudnói lelkész126 és Priessnitz gyógyításainak betiltásáért. „…és mi lett a következés? – Mulattunk több hetekig Graefenbergben, társalogtunk herczegekkel, grófokkal, bárókkal, hadvezérekkel, philosophusokkal, theologusokkal, juristákkal, geographusokkal, historicusokkal stb., de sértés nélkül legyen mondva, mi legalább természetvizsgálókkal nem találkozhattunk…”127 A cikket író főorvosok a tiltást már akkor sem tartották célravezetőnek, mert a tiltás propagandát jelent e gyógymódok számára. Inkább abban reménykedtek, hogy ezek a divatos jelenségek maguktól is hamar elmúlnak, ha a nevelés fejlődik, és a természettudományok oktatása általánossá válik. Az utolsó, terjedelmes vízgyógyászati cikk dr. Bartha Károly tollából jelent meg az „Orvosi Tár”-ban. Tanulmánya szépirodalmi műnek is beillik, olyan gondosan fogalmazott, költői eszközökkel színesített szöveget írt. Már cikke ironikus felütése felkeltette a figyelmet: „Minthogy a víz igen nagyon közönséges, és mindennapi, épen azért annyira ösmeretlen. Ha csak Párisból kellene is hozni franczia név és pecsét alatt, bizonyosan többen ösmernék.”128 Az emberek életmódja egyre távolodik a természetes életmódtól, egyre silányabb körülményeket teremtünk önmagunknak – írta Bartha Károly. Divattá vált a beteges alkat, a mesterséges italok és ételek. Az orvostudomány elromlásának is az a legfőbb oka, hogy az orvos gátolja a természetes gyógyulási folyamatok lezajlását erős kémiai szerekkel, elnyomott tünetekkel. 124

Lásd a 29. lábjegyzetet, 141.p. Orvosi Tár 1848. I. kötet 20. sz. 305-310.p. 126 Madva Ferenc – a következő alfejezet az ő működéséről szól. 127 Orvosi Tár 1848. I. kötet 20. sz. 307-308.p 128 Orvosi Tár 1848. II. kötet 15. sz. 225. p. 125

32

„Lelkiösmeretesen meg kell vallanunk, hogy mentül nagyobb kincset nyertünk századok óta számtalan hasznos orvosi szerek föltalálásában, annál többet vesztettünk abban, hogy (…) magának a bölcs természetnek czéljait, foglalatoskodásait kevesebbé vizsgáljuk.”129 A sok – mesterségesen is előidézett – betegség ellen egyetlen gyógymód Bartha szerint, ha visszatérünk a természetes életformához és orvosláshoz. Úgy vélte, ennek érdekében a vízorvosok (hidropaták) tettek a legtöbbet. A nagy megújulásnak, a gyökerekhez való visszatérésnek egyszerre valós és jelképes kulcsfigurája Priessnitz: a tanulatlan parasztból lett orvos, „ki az orvosi tudományt nemesitse, midőn már az annyira elfajzott, hogy belőle üres képzelemnél több nem maradt”. A tanulmány második része, ami már az „Orvosi Tár” következő számában jelent meg, a víz fizikai és kémiai sajátosságait vette sorra, megindokolva különleges alkalmasságát a gyógyításra.

10./ A rudnói „csodadoktor” A vízgyógyászatnál ismertetett beadvány, amit 1848 májusában több megyei főorvos írt közösen az orvosi kar megreformálásának ügyében, említette „a rudnói csodadoktor”-t. Ez a cikk felidézte, hogy amikor a hivatalos orvosok egy csoportja kérvényezte a helytartótanácsnál Madva Ferenc (és Priessnitz) gyógyító módszerének betiltását, „elkezdődött a népvándorlás Rudnó felé, láttuk ezek közt hazánk olygarchiáját, aristocratiáját, láttuk első méltóságú theologusait és verbőczyusait [jogászait] zarándokolni, hallottuk útközben ima helyett tudományunkat gúnyolni, és miért? mert kényszeriteni akartuk, hogy általunk orvosoltassák magokat…”130 Ki volt ez a gyógyító lelkész? A szlovák pap, Madva Ferenc az 1830-as-40-es évek egyik legnépszerűbb természetgyógyásza volt. Betegek százai zarándokoltak hozzá a Garamszentkereszt közelében fekvő kis szlovák faluba, Garamrudnóba. Egyik legközvetlenebb írott forrásunk az ő működéséről Arányi Lajos könyve: „Rudnó és lelkésze 1844 és 1845-ben”131. Arányi a hivatalos orvostársadalom képviselőjeként, de inkognitóban utazott Rudnóba, hogy megfigyelje a különös gyógyító munkáját. Madva Ferenc a diagnosztikában a testi tünetek megfigyelésére és különleges – néha valóban meglepően éleslátó – belső megérzéseire hagyatkozott. Főként saját összeállítású gyógyszerekkel, gyógynövényekkel orvosolta betegeit. Említésével máshol nem találkoztam az „Orvosi Tár” cikkei között, noha a szabadságharcot megelőző évtizedekben jelentős hatást gyakorolt a társadalmi életre, „egyszemélyes gyógyító intézmény” volt Magyarországon.

11./ Életreformer irányzatok: az életmód mint gyógymód (táplálkozás-, klimato- és helioterápia) 129

U.o. 231.p. Lásd a 127. lábjegyzetet! 131 Adatait lásd a felhasznált irodalom jegyzékében! További tanulságos forrásmunkák még: Nagy Ignác: „A rudnói csoda”. In: Életképek, 1844. II. 3. és Kossuth 1844. májusi levele Wesselényihez. Indézi Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek II.köt. Bp. Eggenberger, 1929. 137-138.p. 130

33

Bartha Károly doktor a vízgyógyászat kapcsán idézett cikkében, miközben a vízet mint különleges természeti tényezőt dicsérte, számtalan, életmóddal kapcsolatos megállapítást tett. Az ember testi-lelki állapotát befolyásolják és – generációk során át – formálják is a környezeti hatások. Ezeket mi magunk is megváltoztathatjuk, és gyakran meg is tesszük – káros irányba. A szerző szarkasztikus gúnnyal írt a természetes dolgoktól való félelemről, a beteg test és küllem „divatjáról”: „A tiszta nyers levegő is, minthogy nagyon természetes, a városiak és magas születésüek finom tüdejöknek haszonvehetetlen… azért mindenütt szorgalmatosan elzárják magoktól a nyers levegőt mint mérges szert… Az ugyan semmit sem tesz, hogy dohos levegőjökben alig tudnak pihegni, mert hiszen az is urias, ájuldozni.”132 Ostorozta az elrontott táplálkozást, amivel valósággal „kiforrázzuk” a gyomrunkat, „mint a penészes hordót szüret előtt”. „A lelki és testi épség mai időben valóságos szégyen. A minden tagjaiban összeillőleg kifejlődött izmos erős ember már ma tuskónak neveztetik” – összegezte korabeli társadalma állapotát Bartha. A megoldást pedig így fogalmazta meg: „A természet magához int, térjünk vissza hát hozzá, meglátjuk, nyomoruságaink megfognak tizedelődni, a megmaradt bajok pedig könnyebben gyógyulhatók lesznek.”133 Az életmód egészségre gyakorolt hatásával és a makrobiotikával, a hosszú élet lehetőségeinek kutatásával az „Orvosi Tár” hasábjain természetesen már szinte a megjelenéstől kezdve találkozhattak az olvasók. A „makrobiotika” az élet meghosszabbításának, az egészség megőrzésének tudománya (makrosz: nagy, hosszú; biosz: élet). Rokon értelmű a „diététiká”-val, ami a 19. század közepéig az európai orvostudomány gerincét alkotta. A diététika (diaetetica) nem más, mint egészségtan: prevenció, azaz betegségmegelőzés helyes életmód által. A helyes életmód megválasztása azonban nem csupán a betegségek megelőzését, hanem a gyógyítást is szolgálhatta. A klasszikus diététika-tan hat olyan külső körülményt különített el, amik kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolhatják az emberi szervezetet: a levegőt, az ételt-italt, a mozgást-pihenést, az ürülést-telítődést, az álmot-ébrenlétet és a lelki jelenségeket. A diététika feladata volt e hat külső körülmény egyensúlyban tartása. Mindaddig, amíg az orvosláson belül nem kerülhetett túlsúlyba a másik két terápiás irányzat, a sebészet és a gyógyszeres kezelés, az életmód megváltoztatása volt a legkézenfekvőbb lehetőség, hogy az ember beavatkozhasson egy betegség lefolyásába, vagy megakadályozhassa kialakulását. Európában a „hosszú élet tana” ősi eredetű, már Hippokratész, Arisztotelész és Ciceró is írtak ilyen tárgyú munkákat. A 18. században a puritán vallási mozgalmakhoz társult a Biblia útmutatásain alapuló, hosszú és egészséges élet biztosításának igénye. A hutterita anabaptisták úgy tekintették a betegséget, mint a természettel való összhang hiányát, és ennek helyreállítására vízgyógyászatot, gyógynövény-terápiát alkalmaztak. John Wesley (1703–1791) angol prédikátor vallásos népi mozgalmat indított azon az elven, hogy nem a dogmák visznek közelebb Istenhez, hanem a hit megélésének és terjesztésének módja, ami szigorú, Bibliára alapozott életmóddal társul. E vallási tömegmozgalom a metodista felekezet megalapításához vezetett. Wesley – számos hitterjesztő munkája mellett – az egészséges, Istennek tetsző 132 133

Lásd a 128. lábjegyzetet, 228. p. U.o. 233.p.

34 életmódhoz is írt útmutatót „Primitive physick: or an easy and natural method of curing most diseases” (Egyszerű gyógyászat, avagy különféle betegségek könnyű és természetes kezelése) címmel 1747-ben. Ez a mű a 18-19. század folyamán számos kiadást ért meg, sikerkönyvnek számított. A puritanizmus mértékletes életmódot hirdető eszméi ettől függetlenül is terjedtek Magyarországon. Később az adventista mozgalom vált a vallási alapú reform-életmód terjesztőjévé. A 18. század végén–19. század elején megélénkült az érdeklődés a hosszú életet biztosító egészséges életvitel, a makrobiotika iránt, és ez elsősorban Christoph Wilhelm Hufeland (1762-1836), a nagy tekintélyű német orvos 1796-ban megjelent, „Kunst das menschliche Leben zu verlängern” (Az emberi élet meghosszabbításának művészete) című munkájának köszönhető. Ez tekinthető a diététika „csúcspontjának”: egyetemi stúdium rangjára emelkedett a helyes életmód és betegségmegelőzés tana. A könyv több kiadást ért meg, az 1805-ös 3. kiadástól kezdve viselte a „Makrobiotik” címet. Magyarra már nagyon korán, 1798-ban lefordította Kováts Mihály orvos. Rövidített, „népies” változatát is kiadták még ugyanebben az évben. A teljes szöveg fordítása 1825-ben újból megjelent, majd 1887ben új, modern fordítás látott napvilágot Kemény Fülöp tollából. Hufeland előtt is foglalkoztatta az orvosokat az egészségmegőrzés, a betegség megelőzésének problémája Magyarországon. Rácz Sámuel (1776, 1778), Kiss József (1794, 1796), Mátyus István (1762, 1766 stb.), Weszprémi István (1760, 1799) és Vásárhelyi Sámuel (1792) könyvei képviselték az orvosi ismeretterjesztés ügyét. A hosszú élet biztosításának problematikája is végigkísérte ezt a vonulatot. Hufeland egyik legelkötelezettebb magyarországi tanítványa és követője Toldy (Schedel) Ferenc volt, aki 1831 és 1833 között az „Orvosi Tár”-at szerkesztette. Nem véletlen, hogy tanárának 50. orvosi jubileumi ünneplésébe szerette volna magyarországi kollégáit is bevonni, így felszólítást tett közzé a folyóiratban. Aláíró íveket küldött szét az országba, és a szegényeket, betegeket segítő Hufeland-alapítvány anyagi támogatására buzdított.134 Később tudósított is a berlini születésnapi ünnepségről.135 1833-ban az egyetemen a diététika és makrobiotika rendkívüli tanárává nevezték ki. Székfoglaló előadásában, amelyre 1834. április 5-én került sor, „életrendtan”-nak nevezte tantárgyát. Alapelve az volt, hogy a lélek jóléte a test jólététől függ, és ennek érdekében ő fel akarta használni „a hasonszenves rendszer tiszta tapasztalásait”136 is. 1839-ben előadásait kötetben adta ki („Diaetetika elemei” címmel), ami az egészségügyi ismeretterjesztés céljait szolgálta. Bugát Páltól sem volt idegen az életmód-tanácsadás: „Éptan” című, 1830-ban megjelent munkája is tartalmazta az egészségtan elemeit. Az „Orvosi Tár”-ban is vissza-visszatérnek a diététika, makrobiotika körébe tartozó új felfedezések ismertetései. 1839-ben Bugát „Magyar élettani ritkaságok” címmel ismerteti a hosszú élet egyik példáját, egy 118 évesen elhunyt jobbágyot, aki csak élete utolsó évében gyengült el. „A hosszú életnek példányai az orvosra nézve igen tanúságosak (…) az orvosnak vidékén a szokott életpályánál hosszabbra nyúlt életű embereket föl kell keresnie, életmódjokat tanúlnia, abból elvonások által más emberek számára üdvös életszabályokot alkotnia.”137

134

Orvosi Tár 1833. IX. kötet 2. füzet 161-163.p. Orvosi Tár 1834. IX. kötet 12. füzet 230-231.p. 136 Toldy Ferenc irodalmi beszédei II. kötet. Bp., 1888. 269-277.p. 137 Orvosi Tár 1839. Második félév 2. sz. 23-26. p. 135

35 A diététika-makrobiotika eszméi Szuhány Mártonnak „A külön gyógyszerek s külön gyógymódokrúl” írott 1840-es cikkében is visszaköszönnek. Néhai tanítójának, Ph. C. Hartmannak szavait idézi: „Egyébbiránt hihető, hogy a természet a mesterséges orvoslást feleslegessé is tenné, ha törvényét követné az ember, tudniillik: ha bölcsen, vigan, munkásan, egyszerüen élne, ha nem többet tenne, ennék, vagy innék, mint a természet bír vagy kiván.”138 Ennek ellenére a táplálkozás, testmozgás és kiegyensúlyozott életvitel jelentősége fokozatosan csökkent az akadémikus orvosláson belül, párhuzamosan a sebészet fejlődésével és a gyógyszerek egyre szélesebb körű alkalmazásával. A 19. század első felében már „avitt” felfogásúnak számított az a doktor, aki kizárólag vagy elsősorban csak életmód-tanácsokat adott a pácienseinek. A homeopata orvosok hozták újra divatba – de csak a „szelíd gyógymód” mellett – a diétát, a betegkosztot mint a gyógyulás egyik alapfeltételét. (Ez volt különben az egyetlen dolog, amiért időnként dicséretet kaptak a hagyományos orvosoktól.) Szakácskönyveket állítottak össze, amiket a betegségek megelőzésére és a betegségek idején egyaránt használhattak. Magyarországra is kerültek ilyen német nyelvű szakácskönyvek.139 Egyes alternatív gyógyító irányzatok – a vizsgált korszakban leginkább Schroth módszere – nem csak kiegészítésként, hanem a gyógyítás alapvető eszközeként alkalmazták a különféle táplálékokat és testmozgásokat. Ez a hangsúlyeltolódás különíti el az akadémikus diététikától az életreformer (vagy életmód-gyógyászati) irányzatokat. Az életmód-gyógyászat körébe sorolható Ivanovics Andrásnak az a tudósítása, amit gräfenbergi és lindewiesei tapasztalatairól írt. Priessnitz gyógymódjának szerves részét képezte a levegőn végzett testmozgás, Johann Schroth (1800–1856) terápiájának pedig a szigorú gabonakása-diéta volt az egyik alapja. Ivanovics lindewiesei tartózkodása alatt, 1839-ben, körülbelül hatvan beteg kereste a gyógyulást Johann Schroth-nál, aki Priessnitz-hez hasonlóan egyszerű származású falusi ember volt, és természeti tapasztalatai alapján gyógyított. Ivanovics figyelemmel követte egy harminckét éves, súlyosan köszvényes nő gyógyítását. Nedves lepedőbe és sok takaróba burkolva naponta kétszer, három órán keresztül izzasztották, enni mindössze rozslisztből főzött sűrű leves kapott naponta háromszor, amit kevés vajjal és sóval ízesítettek. Annyi vizet ihatott, amennyit kívánt. A kilencedik naptól megindult a szervezet tisztulása, és néhány nap alatt az ízületei visszanyerték rendes formájukat. Schroth ekkor gyógyultnak nyilvánította betegét, de a kevés és könnyen emészthető diétát folytatnia kellett, „különben új nedv romlásnak alapját” vetné meg.140 1840-ben az „Orvosi Tár” rövid tájékoztatást közölt az ún. szőlő-gyógymódról, amely „ollyan egymiknek ajánltatik, kik hasdugulásokban, aranyeres és szívbántalmakban, rásztkórban, szédelgésekben stb. szenvednek (…) A betegeknek úgyszólván csak szöllő fürtökből kell élni, és semmi mást enniök nem szabad kevés fehér kenyérnél, mivel szükségkép szabad ég alatti testi mozgás köttetik össze.”141

138

Lásd az 50. lábjegyzetet! 24.p. Rein homöopatisches Kochbuch...fuer Kranke, die sich homöopatisch heilen lassen. Mit einer Vorrede von C.F. Schwarze. Dresden und Leipzig, Arnold, 1830. 140 Lásd a 110. lábjegyzetet, 160.p. 141 Orvosi Tár 1840. Negyedik félév 17. sz. 272. p. A szőlő-gyógymód – későbbi széleskörű alkalmazása miatt – önálló alternatív irányzatnak is tekinthető. 139

36 Dr. Reisinger János professzor hosszú tanulmányt szentelt 1842-ben a tejsavó-, tej-, víz-, lég-, világosság- és szőlőgyógymód méltatásának. Áttekintette ezek alkalmazási területeit, és hozzáfűzte egyéni értékelését. Abból az alapállásból indult ki, hogy „a beteg életműveket [szerveket] könnyebben és biztosabban hozzuk rendes útra életrend változtatás – mint gyógyszerek által”.142 Gondolatmenetén érezni lehetett, hogy Hufelandot is mesterének vallotta. Cikkét ezért kezdte Hufeland-idézettel, és ezért hivatkozott rá többször is, ha a természet gyógyító erejéről tett tanúságot. Reisinger véleménye szerint a homeopata orvosok (akiket ő „rokonszenvészek”-nek nevezett) sem a gyógyszereikkel, hanem az életmód megváltoztatására tett javaslataikkal érték el sikereiket. Reisinger osztatlanul lelkesedett a tejsavó-gyógymód iránt, de csak akkor, ha a tejsavó valódi, hegyvidéki füvet legelő marhától származott. Azt vallotta, hogy kúraszerű fogyasztásától meggyógyulnak az emésztőszervi bántalmak, kitisztul a vér, ami javulást hoz a köszvényes, bujakóros [szifiliszes], görvélyes [tuberkulózisos], rühös [bőrkiütéses] bajoktól szenvedőknek. A savó áthangolja az ideges vagy tüdőkórokra hajlamos ember szervezetét. A gräfenbergi típusú vízgyógyászatról mondott ítéletét a 9. alfejezetben már ismertettem: a víz jótékony hatását csak korlátozott esetekben ismerte el, a vízgyógyintézetekben bekövetkező gyógyulásokat is a tiszta, hegyi levegőnek és az életmód megváltoztatásának tulajdonította. A levegő gyógyhatásának bizonyítékát a hegyi emberek élénkségében, bátorságában, fizikai erejében látta – ami még szembeszökőbb lett volna, ha a hiányos táplálkozás és a túl sok munka ki nem meríti erejüket. „A hegyi lég gyorsítja a lélekzést és vérkeringést, valamint minden elválasztást és kiürítést, növeli az étvágyat és elősegíti az emésztést.”143 „…De hogy a lég gyógyerejű legyen, napsugár által kell fölélesztetnie. A napfény egy a legfontosb ingerei közűl az egész élő természetnek, balzsama ez egyszersmind az emberi életnek is.”144 A napfény az idegrendszerre gyakorol elsődlegesen hatást, ezért kell az ideggyönge, komor és méhkóros [hisztérikus] embereket világosságra küldeni. A levegő- és napfénygyógyászat színtere „ne csupán hegyes vidék legyen, hanem búja tenyésztéssel is szemet s lelket bájoló” – írta Reisinger professzor. Úgy vélte, ezeknek a kritériumoknak tökéletesen megfelelnek a budai hegyek – leírásuk valóságos dicshimnusz, amivel szomorú összevetni a mai budai valóságot: „Nem könnyen található olly tiszta egésséges lég, mint a budai hegyek közt. Az előtte sebesen lezúgó Dunafolyam közelében, a virányos völgyektől környezett és szőlővel rakott halmokkal ékített budai hegynek olly tiszta, élenydús [oxigéndús], millió növényektől fűszeresen illatozó légköre van, millyet másutt ritkán találhatni, s a melly magában olly betegségeket gyógyított már ki, mellyeken orvosszerek, fürdők és vízgyógy hajót törtek.”145 Tanulmányának második része az „Orvosi Tár” következő számában jelent meg. Ebben összegezte a szőlő előnyös hatásait emésztőszervi betegségek, járványos vérhas, tüdőbaj esetén. Részletesen ismertette a négy-hathetes szőlőkúra módját, mennyiségeit, valamint saját és mások tapasztalait a szőlőlevél nedvének görvélyt [tuberkulózisos tüneteket] gyógyító 142

Lásd a 121. lábjegyzetet, 274.p. U.o. 282.p. 144 U.o. 283.p. A klimato- és helioterápiát is lehet önálló alternatív gyógymódként osztályozni a későbbi korszakokban. 145 U.o. 284.p. 143

37 hatásáról. Tanulmánya végén hitet tett a böjt, vagyis a „tápeszközök elvonása” mint alapvető gyógymód mellett, ami a szervezet káros anyagainak kiürülését segíti elő, így az egyidejű gyógyszeres kúra hatásosságát is megerősíti. 1843-ban szerző megjelölése nélkül jelent meg az „Esztani vázolata az orvosi rendszerek eredetének” című tanulmány, ami az orvosi irányzatok zűrzavarában a „Macrobiotica” szabályainak szigorú betartását javasolta, mint legfőbb zsinórmértéket.146 1848 ősze már háborús szervezkedésekkel telt, és az orvostársadalomnak is alkalmazkodnia kellett a honvédelem támasztotta követelményekhez. Az „Orvosi Tár”-ban megjelent Pólya József honvédségi orvos „Egésségi VII parancs. Az életrend alkalmazott alapszabályai honvédeink számára” című tanulmánya. A hét parancs a következő volt: 1. Bőrödre ügyelj! 2. Evés-ivásban mértéket tarts! 3. Kósza szerelmet ne űzz! 4. Tested, elméd, egyaránt gyakorold! 5. Kedélyed józanul igazgasd! 6. Bízz és ne félj! 7. Betegséged korán gyógyítsd! Ez a tanulmány és a későbbiek sem haladják meg az akadémikus diététikai tanokat. Pólya József a higiénés, makrobiotikus tanácsokat alkalmazta háborús körülményekre. Fő irányelve volt a testi-lelki tisztaság, az edzettség és a mértékletesség. Ez utóbbira példa a táplálkozással kapcsolatos véleménye: „…az ember állati és növényi ételre együtt van a természettől utalva; külön egyik vagy másik használva rosz következményekkel jár.”147 A test, az izomzat edzése mellett hangsúlyozta a szellem edzésének fontosságát: „Csupán testi gyakorlatok a hadfiaknak elegendők lennének, de minthogy ma már a harcz fia polgár is, elmegyakorlatok is szükségesek.”148 Pólya József az országos koleraügyi választmány elnökeként a kolera terjedéséről is tudósított. A jellemző tünetek ismertetésén túl számba vette a megelőzés lehetőségeit is, amik mind a mértékletes életmódra vezettek vissza: „Legjobb praeservativum [megelőzés] az, hogy az ember szokott életmódján, mellynél különben is egésséges maradt, ne változtasson, azaz sem ételében, sem italában szokatlanokat ne keressen, mert az egésség a változtatást megérzi”149. Bugát Pál öt pontban fejtette ki a mértékletes életmód – mint kolera-megelőzés – ismérveit: „1-ör. Vidám élet, azért ne féltsd nagyon éltedet, most ugy is háborus idők vannak… 2-or. Étel italban kihágásoktul óvakodjál. 3-or. Álmatlanság és paráznaság által ki ne merítsd magadat… 4-er. Főképp éjjel meg ne hűtsd magadat… 5-ör. Nagy testi strapátzióktul (…) szinte óvakodjál. Ha ezeket megtetted, ne félj semmit, nem kapod meg a cholerát.”150

146

Lásd a 40. lábjegyzetet! Orvosi Tár 1848. II. kötet 13. sz. 195.p. 148 U.o. 198.p. 149 Orvosi Tár 1848. II. kötet 21.sz. 330.p. 150 Orvosi Tár 1848. II. kötet 18. sz. 288.p. 147

38 Összefoglaló tanulmányok a korabeli orvosi irányzatokról A maga nemében egyedülálló tanulmányt publikált dr. Varga János, Ráckeve orvosa 1833-ban. A hosszú orvostörténeti értekezés ismertette a legfőbb korabeli orvosi irányzatokat. A bevezetőben úgy tűnt, hogy szimpátiával közelíti meg témáit. „Nem önszeretet, nem hasztalan dicsvágy lehettek azon indító eszközök, mellyek egy Hahnemannt, vagy Brownt elszédíthettek. Sokkal tündöklőbb fényben tünt-fel ő előttök a közjó…”151 Később is csak néhány kritikus félmondatot fűzött értekezésébe, igyekezett objektivitásra törekedve ismertetni az egyes alternatív gyógyító módszereket. Áttekintette Brown, Rasori, Hahnemann és Broussais rendszerét. „Brown (szül. 1733-6 körül) lépett-fel Angliában időkorunk hajnalán az első, nagy reformatori talentomával, 1779-ben. Ellenségei gátlák rendszere azonnali elterjedését (…) valamint már 1788. Londonban történt halála. De nem telt bele 20 esztendő, hogy Brown tanitása hamvaiból ismét lángra kapott. Dr. Rasori kezdé azt olasz országban, ámbár más palástba öltöztetve, tanitványi szivére kötni; nem is éppen siker nélkül, mert mind olasz, mind német országban lelt követőket. Rasorival majd egy időtájban állott elő Hahnemann német országban, ösmeretes tanitása hirdetésével. De míg Hahnemann magvait hintegetné német országban, franczia ország sem henyélt, mert Broussais már 1816 lépett fel physiologica medicinájával.”152 Varga doktor ügyes logikával az egyes irányzatok sajátos alapelveit ütköztette és játszotta ki egymás ellen. Tanulmányának összegzése azt sugallta, hogy ahol ennyiféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elv uralkodik, ott egyik irányzatnak sem lehet igaza. Meglepő, hogy nem említette tanulmányában Mesmer tanait – talán ezt nem tekintette fiziológiai módszernek. A vízgyógyászat mellőzése érthetőbb, hiszen az 1830-as évek végén vált csak igazán népszerűvé. Jankovich Antal, akit egyes cikkei kapcsán már többször idéztem, 1840-ben „Az orvosi gyógymódok, és rendszerek változékonyságárul…” címmel közölt – indulatos véleménynyilvánításokkal teli – tanulmányt. Szükségesnek ítélte a gyógyítás természettudományos elveinek változásait, de a tudományukat tisztelő orvosokra nézve sértőnek érezte, ha a nagyközönség „divatgyógyrendszerek” követésével vádolta őket. Ő az új irányzatokat egyoldalúaknak, fanatikusaknak, és éppen ezért múlékonyaknak tartotta. Brown rendszerére, a homeopátiára és a vízgyógyászatra tért ki részletesebben. „Az utóbbi idők két népies gyógymóda t. i. a hason és a vízszenv (homoeopathia és hydropathia) már csak azért sem érdemlik meg a tudományos rendszernek nevét, mivel az orvostudományban legjáratlanabb nemorvosok is csaknem azon szerencsével foglalkoznak velök mint magok az orvosok…”153

151

Lásd a 36. lábjegyzetet, 171.p. U.o. 171-172.p. 153 Lásd a 38. lábjegyzetet, 5.p. 152

39 Ez utóbbi idézet a hivatalos orvosoknak a laikus gyógyítókkal szembeni – minden korban jelenlévő – lenézésének adott hangot: vagyis magát a gyógymódot is értéktelenné tette a szemükben az, ha laikusok is sikeresen használták. Jankovich Antal úgy vélte, a vízszenv, vízgyógyászat kevésbé áll ellentétben az akadémikus orvoslás érdekeivel, törekvéseivel, mint a többi alternatív irányzat. A víz hatásosságát már a legősibb koroktól elismerték az orvosok bizonyos esetekben. Az újabb időkben azonban a víz egyetemes gyógyszerré vált, „a hydropathia hydromaniává, a vízszenv vízdühhé lőn, melly a jó ügynek annál inkább árthat…”154 Cikke végén kora akadémikus orvostudományának megtisztulási folyamatát, a vegytan, a mikroszkopikus vizsgálatok és a boncolás segítségével bekövetkező fejlődését dicsérte. Azok az orvosok, akik ezt nem látják át, ráadásul még kapzsiság is fűti őket, „minden újon mohólag kapván, minden új rendszernek, és divatgyógymódnak hódolnak.”155 1840-ben Paczek Józsefnek, a szatmári orvosegyesület tagjának előadását is megörökítette és közreadta az „Orvosi Tár”. Ő is azt vallotta, hogy a józan észnek inkább rendet kellene tennie a különféle orvosi irányzatok között, nem pedig szaporítani azok számát. „Hány új meg új rendszer, gyakran legnevetségesb, lépett már föl az orvosi szinhelyre, büszkélkedvén mindenik egyszerüségével, tisztaságával, s gyógybiztosságával”156 – sóhajtott fel méltatlankodva az előadó. Mindaz, ami ezekből jó volt, az „anyatudományt” gazdagította, a haszontalant pedig a józanabb utókor a semmibe taszította. Példaként felhozta Friedrich Hoffmann „mechanico-dynamicum”-rendszerét157, ami egy eklektikus, különböző tanokból összeválogatott gyógyító rendszer volt. Majd a seregszemlét így folytatta: „A nedvkórtant (pathologia humoralis158) elhomályositá a Brownianismus, mellyet ismét feledés sirjába sülyeszte a természetbölcselkedés fénye (philosophia naturae159), egyszersmind rémként kezde köpdesni a furcsa Mesmerismus, míg kisült, hogy alapitója – Mesmer – egy ön magát csaló ábrándozó, s csudatételei egy beteg képzelő tehetség szülöttei, s állati magnetismusa ábrándozás. Új időkben látjuk ismét a vérszomjas Broussaismust, az ellenösztönös (contrastimulus) Rasorismust, de legnagyobb álmélattal látjuk még mindig kinlódni Hahnemannak hasonszenvtanát. Legújabb hősök Morisson, Priesznitz Vincze, és Le Roy.”160 Az általa számon tartott divatos, alternatív irányzatok tehát a következők voltak: brownianizmus, Schelling-féle természetfilozófia, mesmerizmus, broussaizmus, rasorizmus, hasonszenv, Morrison gyógymódja, Priessnitz-féle vízgyógyászat, Le Roy módszere. A természettudományoknak általában javukra válik a sokszínűség – vallotta Paczek doktor –, de az orvostudomány ez alól kivétel. Egyedül a hosszas tapasztalat bizonyíthatja egy orvosi módszer sikerét, létjogosultságát. A valódi orvos tehát ragaszkodjon a jól bevált hagyományhoz, emellett pedig legyen eklektikus: a jót, a hasznosat mindenünnen fogadja el és használja. 154

U.o. 6.p. U.o. 8.p. 156 Lásd a 27. lábjegyzetet, 35.p. 157 Friedrich Hoffmann (1660–1742) mechanikus kórtani modellje szerint nincs a szervezetnek öngyógyító képessége, a betegségeket minden esetben külső beavatkozásokkal (nyugtatással, görcsoldással vagy roborálással, kiürítéssel, fizikoterápiákkal stb.) kell helyreállítani. 158 A középkorban általánosan elterjedt orvosi felfogás szerint a test nedvei ill. azok aránya befolyásolja az egészséget vagy betegséget. 159 Friedrich Schelling természetfilozófiája 160 U.o. 35-38.p. 155

40

Dr. Rechnitz János a Budapesti Királyi Orvosegyesület 1842. április 30-i ülésén felolvasta értekezését, ami az „Orvosi Tár”-ban nyomtatásban is megjelent június 19-én. Az értekezés témája az ún. „élettani iskola” kritikája volt. Ez az akadémikus orvosi irányzat abban a korban a legtudományosabbnak hatott, hiszen felhasználta a bonctan, a mikroszkopikus vizsgálatok, a vegytan, valamint a hallgatódzás és kopogtatás által nyert vizsgálatok eredményeit is. Rechnitz azonban szkeptikusan viszonyult a kísérletes, fiziológiai gyógytan eredményeihez. Szerinte az elmés kísérletek meglepő eredményeket hoztak, de gyakorlati értékük nem volt sok. A kísérletek eredményei bizonytalanok, más körülmények között másképp mehetnek végbe. A praktikus gyógytudomány fejlődését ezek az új elméletek ugyanannyira gátolják, mint amennyire tökéletesítik, mert háttérbe szorítják a betegágy melletti tapasztalatokat, vagyis a racionális empíriát. Rechnitz kora fiziológiai gyógytanát csupán a számos, részigazságokat feltáró orvosi irányzat egyikének tartotta. „A gyógytan…számos rendszerek, elkülönzött nézetek, merész állítások és képzelt eszmék által annyira szét van darabolva, mennyire még eddig sohasem volt, úgy hogy már csak innét is kitünik a gyógytudomány mostani kétes állása. Nemcsak a vizgyógytan, hasonszenv, Broussais vagy Rasori iskolája, de az idealis kórtan, mysticismus, természettörténeti és élettani iskola, továbbá vegytan, kórtanos bonczolás, hallgatódzás, kopogtatás, stb. is mindannyi ágakat teremtenek, holott ezeknek mindegyike csupán némi igazságokkal bir részére.”161 Névtelenül jelent meg egy rövid értekezés 1843-ban „Esztani vázolata az orvosi rendszerek eredetének” címmel. 162 Talán Bugát Pál írta, mint általában a névtelenül megjelenő folyóiratcikkek zömét. Szellemisége, a különféle felfogásokban jót, használhatót, előbbre vivőt kereső felfogása is Bugátra vallott. Az orvosi rendszereket úgy értelmezte, mint az egyes szervrendszerek sajátos, kóros bántalmaira adott válaszokat, lehetséges megoldásokat. Sokféleségüket is ebből eredeztette. A szerző szerint az egyes betegség típusokra illetve hajlamokra más és más orvosi rendszer épült. Az „edényrendszer” (vérkeringés) betegségeire adódott megoldásként a brownianizmus. A „lobos” (gyulladásos) betegségek ellenszere volt az ún. „lobellenes” gyógyrendszer. A gyulladás gyakran a máj bántalmával is társult, erre alakultak ki az ún. kiürítő gyógymódok (a hánytató és ellenizgató irányzatok, pl. Morrison, Le Roy és Rasori módszerei). A bőrrendszer mirigyeinek, a lobosideges betegségeknek orvosa volt Broussais. Amikor pedig az idegrendszer bántalmai határozták meg a betegségek külső jegyeit, a homeopátia jelentette a megoldást. Ezzel az elméleti alapvetéssel persze az említett alternatív orvosi rendszerek képviselői aligha értettek egyet, mégis híven tükrözte az ún. „eklektikus” orvosi irányzat igényeit. A cikk írója végezetül Ph. C. Hartmannak, a nagy példaképnek intéseit ajánlotta az orvosok figyelmébe: Az orvosnak egy felekezethez sem szabad kizárólagosan ragaszkodnia. Kellő elővigyázatossággal lehet használni a régi (középkori) orvosi könyveket, a hánytatókat, hashajtókat és a szigorú lobellenes gyógymódot is. A betegségek gyógyításában szigorúan szem előtt kell tartani a „Makrobiotica” szabályait. A rudnói csodadoktorról szóló fejezetben már idéztem Arányi Lajos „Rudnó és lelkésze 1844 és 1845-ben” című könyvét. Bevezetőjében eredeti humorral foglalja össze korának – általa lenézett – alternatív gyógymódjait:

161 162

Lásd a 47. lábjegyzetet, 386.p. Lásd a 40. lábjegyzetet, 172-174. p.

41 „Tekintsük a láthatárt! Egyik forró s fűszerezett borral (Lazarini), másik fris tiszta vizzel (Prisnicz), – egyik száraz zsemlyével (Schrott), másik puhára főtt prófonttal (az anonymus juhász Poroszhonban), – egyik a biblia szavainak előmondásával s imákkal (Dr. Ringicis Münchenben), a másik csupán simogató megáldással (a delejező Ennemoser) – az egyik az orvosságok árnyékával (Hahnemann) másik egy tarisznya porral s akónyi főzetekkel (Rasori, Tomasini), – egyik francz hashajtókkal (de Roy), másik angol bélinditóval (Morison) – a harmadik pláne tót hasürítővel (a Rudnói Madva) akar minden nyavalyát agyon durrantani.”

Bugát Pál viszonya az alternatív orvosi irányzatokhoz Az orvostörténeti munkák Bugát Pált általában az „eklektikus orvosi irányzat” követőjének nevezik. Ez a kifejezés úgy magyarázható, hogy nyitott szellemű orvos volt, aki kora orvostudományának tökéletesítése érdekében minden újító törekvést hajlandó volt megvizsgálni, figyelembe venni. Az orvosi újításokat ismertető cikkeiből kiérezhető az öröm, hogy egy új elméletre vagy jelenségre felhívhatja kollégái figyelmét, és azt továbbgondolásra, mérlegelésre bocsáthatja orvostársai elé. Ugyanez a felfedező, ismeretterjesztő ösztöne munkált benne akkor is, amikor lefordította és megjelentette a Nyugat-Európában frissen megjelent orvosi szakkönyveket. A régi hagyományokat őrző népi gyógyászat iránt tiszteletet tanúsított. Kortársai közül elsőként hívta fel kollégái figyelmét arra, hogy érdemes összegyűjteni és megőrizni a népi gyógyítók tapasztalatait. A magnetizmus, „gyógydelejesség” jelenségei éveken-évtizedeken át érdekelték. Tscharner „Tapasztalati természettudomány” című művének lefordítása és megjelentetése (1836–1837) után többször adott hírt a mágnes gyógyászati használatáról. A fizikai mágnes és az eleven testek mágnesessége egyaránt foglalkoztatta, próbálkozásokra ösztönözte. Ambivalens viszony fűzte a homeopátiához. Kezdeti lelkesedése az 1820-as évek végén arra indította, hogy lefordítsa Hahnemann alapművét, az „Organon”-t. Nagy lehetőségeket látott a hasonszenv kiindulási elveiben és gyógyszerkészítési módszerében, de ahogy egyre nagyobb teret nyert az irányzaton belül a magas hígítású (a kiindulási anyag molekuláit gyakorlatilag már nem tartalmazó) szerek használata, egyre több ellenérzéssel viseltetett iránta. Ezt a folyamatot tükrözi az, hogy az 1830-as és 1840-es években nagy teret engedett folyóiratában a homeopátiát kritizáló tanulmányoknak. Ő maga nem foglalt el egyértelműen ellenséges állást, de sok bíráló megjegyzés jelent meg itt-ott a tollából: „Én a Hahnemann theoriájának vak megvetője ugyan egyátalában nem vagyok, de…” – és itt következett egy kritikus megjegyzés a „hasonló hasonlót gyógyít” alapelv alkalmazhatóságáról.163 Tipikusnak tekinthető az a frappáns összevetés, amivel a homeopatákat és az allopatákat hasonlítja össze. A homeopatákról ugyanis azt tartották, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a betegségek kiindulási okával, az allopaták viszont azt állították, hogy minden esetben tisztán látják azt.

163

Orvosi Tár 1832. VII. kötet 8. füzet 122-123.p. lábjegyzet

42 „De tán egyiknek sincsen igaza, és mint mindenütt, úgy itt is, közepett fekszik az igazság. – A homoeopatha hihetőleg többet lát… a semminél, az allopatha ellenben, koránt sem annyit, mint mondja.”164 Amint a homeopátia iránt, úgy a vízgyógyászat iránt is megmaradt Bugátban bizonyos fokú érdeklődés és tisztelet évtizedeken keresztül. Mindkét gyógymódban sok, megfontolásra érdemes elemet talált, amit hasznosnak ítélt kora akadémikus orvoslása számára is. „…az embernek egyetlen egésséges itala a víz. Ha hát a homoeopathiának a józanság részirül sokat köszönünk, a hydropathia e részrül még többet igér. (…) Az orvostudomány bizonnyal kifejtendi a maga méhében századoktul rejtve hordott üdvös foganatait, mire az eredetileg szűz, később a maga eredeti elveitül eltért józan hasonszenvi bromatológia, és a hydropathia olly szépen kimutatták az útat.”165

Összegzés és kitekintés A tanulmány tartalmi és szerkezeti felépítését az „OrvosiTár” cikkeinek téma-kínálata határozta meg. Ha az idézett részeket elolvassuk, kirajzolódik előttünk a vizsgált korszak magyarországi alternatív orvosi irányzatainak vázlatos képe. Természetesen a kép nem teljes, de a vizsgált időtartam nagysága (tizenhét év) és a publikáló személyek viszonylagosan nagy száma alapján joggal feltételezhetjük, hogy közelítőleg hiteles kép rajzolódott ki előttünk. Az egyes orvosi irányzatok rendszere elsősorban az alternatív orvoslás ellenzőinek szemszögéből bontakozott ki, hiszen a folyóirat az akadémikus orvosok orgánuma volt. Ez azonban a hitelességet nem veszélyezteti, hiszen ezek a cikkek a negatív kritika ellenére, ill. azzal együtt is sok információt rejtenek a különböző orvosi rendszerekről. Az egyes irányzatok nem különíthetőek el teljesen (a homeopátia képviselői pl. életmódbeli változtatásokat is előírtak betegeiknek; Schroth borogatásokat és diétát is alkalmazott, stb.), tehát az egyes alfejezetek között is vannak átfedések. Nem lehetett továbbá teljesen elkülöníteni a terápiás célú és a csak betegség-megelőzést, egészséges életvitelt szolgáló irányzatokat. Vannak olyan rendszerek (pl. makrobiotika, életmód-gyógyászat, vízgyógyászat) ahol e kettős jelleg érvényesül. A kialakult képet pontosítja, árnyalja majd, ha az alternatív gyógymódokra utaló cikkeket valamennyi jelentős, korabeli tudományos és társadalmi folyóiratból sikerül összegyűjteni, s ezeket kiegészíti majd a korszak hasonló témájú könyvkiadásának feldolgozása is. Az „Orvosi Tár” cikkeinek áttekintéséből tehát nagyjából kirajzolódik az 1830-as és 1840-es évek alternatív orvosi irányzatainak rendszere. A folyóiratban a népi gyógyászatra, a magnetizmusra (mesmerizmusra), brownizmusra, broussaizmusra, rasorizmusra, homeopátiára, vízgyógyászatra, Madva Ferenc, Morrison (Morison) és Le Roy (Leroy) gyógymódjaira, valamint a diététika jellegű életmód-gyógyászatra (pl. Schroth) találunk utalásokat. Az írások tanúsága szerint ezek élő és alkalmazott gyógymódok a vizsgált időszakban, de nem egyenlő jelentőségűek és elterjedésűek a korabeli Magyarországon.

164 165

Orvosi Tár 1839. Második félév 10. sz. 160.p. Orvosi Tár 1840. Ötödik félév 13. sz. 201.p.

43 A népi gyógyászat mindenütt élt a vidéki településeken. A hivatalos orvosok mellett vagy leginkább helyettük olyan népi gyógyítókhoz fordultak a képzetlen és szegény emberek, akik legtöbbször őseiktől tanulták el az orvoslás módjait. A vizsgált alternatív irányzatok közül a brownianizmus terjedhetett el legkorábban, már a századfordulón magyar földön. Ismertsége minden bizonnyal sohasem érte el a homeopátia szintjét, de feltűnést keltett az orvostársadalom körében. Az 1820-as években divatja leáldozott. A mesmerizmus az 1810-es években juthatott el Magyarországra. A Mesmer tanait és módszereit alkalmazó magnetizőrök jelenléte dokumentálható az 1830-as–1840-es években. Ez a gyógyítási módszer a szabadságharc után is tovább élt, sőt kiteljesedett az 1850-es évektől a spiritiszta mozgalmakban. A homeopátia széles tömegbázisát nem érte el, de a polgári, értelmiségi és nemesi réteg tagjaira nagy hatást gyakorolt. A hasonszenv kezdetei 1820 körülre tehetők Magyarországon. Az alternatív orvosi rendszerek közül a homeopátiának lehetett a legnagyobb tömegbázisa az 1840-es évekre. Ekkora már a mozgalom (amely orvosokat és laikus gyógyítókat egyaránt magába foglalt) megindult az intézményesülés útján. Ezt a folyamatot a szabadságharc és a Bach-korszak átmenetileg hátráltatta, de megakasztani nem tudta. A homeopátia az 1860-as–1870-es években élte virágkorát. A vízgyógyászat, a belföldi és külföldi vízgyógyintézetek orvosi jelentősége elsősorban a módosabb (az utazás és a kúra költségeit megfizetni tudó) kisnemesi-főnemesi, valamint polgári-értelmiségi réteg körében volt nagy. A módszer virágkora szintén az 1840-es évekre tehető, de később, a század második felében újabb fellendülés következett. Szűk körű lehetett Broussais, Rasori, Morison, Leroy módszereinek ismertsége, és valószínűleg csak a vizsgált időszakra korlátozódott. Nem sorolható be egyetlen irányzathoz sem Madva Ferenc, a rudnói „csodadoktor”, aki a belső megérzéseire, belső „látására” támaszkodó, karizmatikus gyógyítót és a külső betegségjelek pontos megfigyelésére alapozó laikus orvost ötvözte önmagában. Alkalmazott gyógymódjaiban is e kettősség érvényesült (gyógyító érintés, orvosságok). Alakja – társadalmi hatását tekintve – Priessnitzéhez hasonló, bár nála elérhetőbb volt a szegényebb néprétegek számára is. Az életreformer irányzatok a század első felében még nem képviseltek jelentős súlyt a medicinában, a század második felétől azonban egyre nagyobb lendületet vettek, és a 19-20. század fordulójára kiteljesedtek. Az egyes irányzatokat kritizáló szerzők szinte mind egyetértettek abban, hogy e módszerek hamar elhalnak, mert kiderül elégtelenségük. Az akadémikus orvostudomány kiheveri majd ezeket, mint valamiféle rossz álmot vagy gyerekbetegséget. Néhányan – az „eklektikus” irányzathoz tartozók – hangot adtak annak az óhajuknak is, hogy az akadémikus orvostudomány használja föl, olvassza magába ezeknek az alternatív módszereknek a hasznos tanulságait. Ezek közül a jóslatok közül alig teljesült néhány. Az azóta eltelt időszak ismeretében úgy látszik, hogy a broussaizmus, rasorizmus, Morison és Leroy gyógymódjai valóban elhaltak, bár egyes elemeiket fel lehet fedezni a 20. század második felében újjáéledő, többnyire a keleti és nyugati gyógyítás elemeit ötvöző alternatív módszerekben. A magnetizmus tanulságai sem vesztek el, hanem tovább éltek. A szabadságharc leverése után tovább működtek magnetizőr orvosok, és az egykori mesmerizmus beleolvadt a „spiritizmus” néven jelölt szellemi irányzatba, ami 1852-től hirtelen nagy népszerűségre tett szert. A „delejes” gyógyítás története az 1860-as évek táján két ágra bomlott, és külön utakon fejlődött tovább. Az egyik irányzathoz tartoztak azok, akik megpróbálták tudományos

44 alapokra helyezni ezt a különleges gyógymódot – ide sorolhatók pl. a hipnotizmus és a telepátia jelenségeit kutató és felhasználó orvosok, a másik volt az ún. „spiritiszta vonal”, aminek a tagjai a szellemvilág segítségével gyógyítottak. A 20. század folyamán a magnetikus-spiritiszta jelenségeket alkalmazó gyógyítók a társadalom perifériáján tevékenykedtek. A homeopátia a 19. század utolsó két évtizedében hanyatlásnak indult. Megfontolásra érdemesített tanulságai közül egyet sem vett át a hivatalos orvostudomány. A „hasonló hasonlót gyógyít” elve egyedül a védőoltások kifejlesztésében érhető tetten, viszont a gyógyszerkísérletek alapfeltételévé vált, hogy az orvosságokat embereken is ki kell próbálni. A 20. század húszas éveitől 1944-ig a homeopátia újjáéledt Budapesten. A szocializmus időszakában – szintén tiltás terhe alatt – csak néhányan gyógyítottak homeopátiás módszerrel. A rendszerváltás után, 1991-től újra reneszánszát éli Magyarországon a homeopátia, ami immár felhasználja az akadémikus orvoslás adta modern diagnosztikai lehetőségeket is. Az életmód-gyógyászat, makrobiotika nagy pályafutást írt le az elmúlt közel kétszáz év alatt Magyarországon. A 19. század második felében, 20. század kezdetén sok távol-keleti hatást integrált, ezek nyomán uralkodó irányzatává vált a vegetarizmus. A hústalan étkezés mind az egészséges szervezet felépítésében, mind a betegségek gyógyításában nagy szerepet kapott. A századforduló és a II. világháború között mozgalmak, iskolák alakultak a hosszú életet biztosító életmód propagálására. Ebben az időszakban, majd a szocializmus idején a hivatalos orvosi felvilágosítás, a köznépnek szóló, egészségre nevelő kiadványok sok elemét átvették a makrobiotikának. A szakmai kiadványok azonban ennél sokkal kisebb súlyt helyeztek az életmódra és a táplálkozásra, inkább csak egyes betegségcsoportok (cukorbetegség, emésztőrendszeri betegségek, újabban a szív- és keringési betegségek) diétájában érhetők tetten az életmód-gyógyászat egyes elemei. Az 1990-es évektől a makrobiotika, vegetarizmus szintén reneszánszát éli mint megelőző és mint terápiás eljárás is, és egyre szélesebb társadalmi rétegekhez jut el.

Felhasznált irodalom: Antall József–Kapronczay Károly: Toldy Ferenc, az orvos. In: Orvostörténeti Közlemények 87-88. (1979) 105-116.p. Arányi Lajos: Rudnó és lelkésze 1844 és 1845-ben. Pest, Emich Gusztáv könyvkereskedése, 1846. Batári Gyula: Régi magyar orvosi folyóiratok I. In: Az Orvosi Könyvtáros 1968. 8. évf. 1. sz. 22-27.p. Bencze József: A magyar nép mesterséges gyógyfürdőiről, a füstölésről és gőzölésről. In: Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica (Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei) 12 (1959) 5-37.p. Birtalan Győző: A tudományos belgyógyászat Magyarországon a hazai szaklapok adatainak tükrében 1831 és 1910 között. Bp., Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2001. Bugyi Balázs: A Priessnitz-féle hidegvízkezelés korai hazai története. In: Orvostörténeti Közlemények 81. (1977) 89-95.p. Csoma Borbála: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai. 1-2. In: Prágai Tükör 2002/5. sz. és 2003/1. sz. Friedrich Ildikó: Egészségügyi felvilágosítás a 18. századi Magyarországon. Bp., Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2002.

45 Gémes Balázs: A népi orvoslás kutatás aktuális problémái Magyarországon. In: Orvostörténeti Közlemények Supplementum 11-12. (1979) Kapronczay Katalin: A magyar orvosi szaksajtó- és könyvkiadás a reformkorban és a neoabszolutizmus korában (1831-1867). Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2004. Kiss László: A „graefenbergi modor szerint” felállított vízgyógyintézetek Magyarországon 1848–1849-ig. In: Orvosi Hetilap 1999. 140 (20) 1117-1119.p. Koltay Erika: A természetgyógyászat és a népi orvoslás kapcsolata. In: Test, lélek, természet. Tanulmányok a népi orvoslás emlékeiből. Szerk. Barna Gábor, Kótyuk Erzsébet 167-171 p. Koltay Erika: History of alternative medicine in Hungary in 19th and early 20th century. In: Orvostörténeti Közlemények 188-189 (2004) 57-68.p. Magyar László András: Különös gyógymódok kislexikona. Bp., Dictum Kiadó, 2004. Magyar László András: Res non naturales. In: Lege Artis Medicinae 1995. 5. sz. 94-95.p. Magyar orvoséletrajzi lexikon. Összeáll. Kapronczay Károly. Bp., Mundus, 2004. Schultheisz Emil: Mesmer és a mesmerizmus. In: Az orvoslás kultúrtörténetéből. Bp.Piliscsaba, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület – Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997. 273-277.p. Schultheisz Emil: Christoph Wilhelm Hufeland, medicus et praeceptor populi. In: Az orvoslás kultúrtörténetéből. Bp.-Piliscsaba, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület – Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997. 292-297.p. Szigeti Jenő Az egészséges életmódra nevelés és a 19. századi szabadegyházi mozgalmak a Kárpát-medencében. In: Adventista Teológiai Főiskolai Szemle 2005/1. 64-72.p.