1
Andrea Weaver
A JÖVÕ KRÓNIKÁJA
2012 2
© Enzír Kiadó © Andrea Weaver 2012
www.andreaweaver.hu facebook.com/andreaweaver.hu
Kiadja az Enzír Kiadó
3
“Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni, mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle. Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.” (Franz Rosenzweig)
4
Részletek a könyvből
5
Moira Elyps egy öreg, műemlék jellegű, már csaknem száz éve nem működő víztoronyban élt a város szélén fent a magasban. A műremek víztorony karcsú, cirkalmas, szecessziós vaslábain egy mező közepén díszelgett varázslatos kilátással megáldva. Varázslatos volt maga a torony is. Legalábbis Moira úgy érezte, amikor megtervezte a belsejét, hogy soha, semmi ehhez foghatóval nem találkozott még izgalmas, mégis rutinosan végzett tudósítói munkája során. A torony karcsúságában, mellyel a város fölé emelkedett, volt valami megfoghatatlanul nőies báj, miközben törékenynek tűnő vasszerkezetében olyan erő vibrált, mely méltán volt jellemző lakójára is. A torony szinte lélegzett, mintha élne, és Moira gyakran úgy is érezte, miközben távolabbról szemlélte őt, hogy valami megmagyarázhatatlan energia lengi körül a vasszerkezet kacskaringóit. Mintha tornászna, és minden egyes íven lendületet venne ez az energia, hogy aztán továbbsurranjon egy másikra, és körbenyaldossa a finom, törékenynek tűnő konstrukció minden leheletnyi részletét. Moira erős nő volt, mely tulajdonságot – lássuk be – nem igazán szereti a férfinép. De képtelen lett volna e nélkül az erő nélkül élni nehéz, fordulatos és szenvedélyes életét, mely többnyire csak belül volt tele érzelmekkel, kívülről megfontolt, higgadt és gyakran cinikus villanásokkal tűzdelte tele a látszólag békés nőt. Moira haja mindenféle festék nélkül lángolt, mint a tűz. Arcában hatalmas, világoszöld szemek ragyogtak. Akaratos volt és kitartó, s ezzel együtt sok fájdalom hordozója, de sok gyönyörűségé is egyben. Azon a téli éjszakán, mikor történetünk kezdődik az Idő egy furcsa pontján, 2009. november 17-én, Moira magányának elfogadott, békés, ám fájó pillanatainak éppen a végére ért, csupán nem tudott róla. Úgy állt ennek a furcsa időszegélynek a szélén, mint szakadék szélén szokás egy sötét erdőben történt hosszú menetelés után. Mikor éppen kezdünk kiérni a fényre, és mi más várna ott meglepetésnek, ha nem egy remek kis szakadék. Nappalijának üvegablak övezte kilátásában gyönyörködve éppen a hótakaró alatt tündöklő várost nézte, mely a víztorony lábánál terült el
6
minden kétértelmű előnyével és hátrányával együtt. A nappalit vastag, kiküldetéseiről magával hozott keleti szőnyegek borították, rajtuk puha, kényelmes, alacsony pamlagok heverésztek, melyek fölé néhány erdőben is dicsőséges, faméretű növény lombozata hajolt, csupán, mert a beltér megengedte neki a növekedést. Moira békés zsongással hallgatta a vastag falszigetelésben körbekúszó fűtés duruzsolását, és a meleg, mezítlábas csendben átsétált a konyha langyos kövezetére, mely a víztorony másik oldalán nyújtózkodott a furcsa otthont amúgy élvezettel belakó sötétben. Sokszor nem gyújtott villanyt, és mint minden szokásunknak, ennek is örök érvényű törvénye, hogy egyszer jelentőséget kapjon. Moira ugyanis soha nem vette volna észre – ha kivilágította volna az otthonát –, hogy mi történik a mező éjszakában megbújó túloldalán, ahová a város fényei már nem jutottak el. Éppen teát töltött magának a kívülről belopakodó fényben, amikor szeme sarkából villanást látott a tenger felől, mely a víztorony nyugati oldalán húzódott a mező folytatásaként. Napokkal azelőtt felfedezte már a parttól távol veszteglő teherhajót, s jól tudta, nem ok nélkül álmodozik ott horgonyra vetve a kellemetlen időjárásban. A konyha vastag ablaküvegén keresztül is hallani lehetett, ahogy a nagy víz hullámaival a parti szikláknak csapódott újra meg újra, mint valami tanulásra képtelen fogyatékos. Moira szerette az éjszakát. Szerette a titokzatosságát, rejtegető képességét, de kevéssé kedvelte a benne megbújó lehetőségeket a meglepetésekre. S bár a meglepetéseket valóban nem szerette, a lehetőségeket mégis annál inkább. Mikor meglátta a parti sziklák felől bukdácsoló, már a mozgásában is kimerült alakot, agya nagyon lassú óvatossággal előhívta valamelyik rejtett zugából a lehetőség szó minden kitételét. Nem sokáig tűnődött. Le nem véve szemét a vánszorgó, el-elbukó alakról, a víztorony félkörívében elsétált a dolgozóasztaláig, ahol most is működő számítógépe duruzsolt. Kihúzta az asztal fiókját, és benyúlva, megfogta a fegyver hideg vasát. Gondolkodás nélkül becsúsztatta farmernadrágja derekába, és éppen hidegétől borzongott, mikor igyekezett csak úgy mezítlábas sebességgel beleugrani a bakancsába. Tudta ő nagyon jól, hogy egy nő számára nem éppen a hosszú élet titka
7
sérült férfiakat felcsípni éjszaka egy kihalt mezőn, s hogy talán nem is szerencsés beleavatkoznia olyan világmozgásokba, melyeket előzőleg nem térképezett fel, de annyi mindent megtapasztalt már életében, hogy úgy gondolta, egy kis erősítés mindenkinek jár. Felcsapta fura lakásának vaspántos ajtaját, és kicsit sem óvatosan kivágódott rajta a hideg lépcsőházba. Világítás nélkül is azonnal megtalálta a liftajtó kilincsét, és a világító kapcsolóval elindította a szerkezetet. Mikor leért, a tornyot őrző vastag vasajtó reteszén lelassult a keze. Mind ismerjük az érzést, mikor sejtjük, döntésünk egész életünket megváltoztathatja. Moira a zsigereiben tudta, hogy most éppen egy ilyen helyzet vár rá, de egész életében bátor nő volt. Nem vakmerően hülye vagy ostoba, hanem bátor. Ami azt jelenti, ugyanúgy félt, mint bárki más, csak ő képes volt a félelmével együtt élni, sőt akár cselekedni is a társaságában. Így elhúzta a reteszt, és halkan kinyitotta a torony lábánál megbújó vasajtót. A kinti hóillatú hideg azonnal leszaladt a légcsövén, és kissé magához térítette. Ennek fényében rögtön fel is mérte: remek dolog lábán a bakancs, de ugyanilyen remek lett volna egy kabát is, ha felvette volna indulás előtt. Már mindegy volt, mert tudta, a váratlan helyzetek nem szeretik a döntésképtelenséget, így azonnal kilépett a biztonságos fedezékből, ahogy alig száz méterre a torony nyugati vaslábától észlelte a mozgást. Kivette a pisztolyt a nadrágja övéből, és fogvacogva elindult a hang irányába.
...
Moira az ablakból figyelte a hullámverést. A hullámok fodros, fehér habját, ahogy felhördülve, tobzódva, haragosan és elszántan szaladnak neki a partnak, mely a homokos fövenyen megértő szelídséggel várja őket. És a hullám elül, hiszen nem találkozik ellenállással, daccal, fékezőerővel. Megnyugszik, habja feloldódik a csendes sodrásban és belátja talán, hogy nem volt értelme a támadásnak. De ott, ahol a sziklák gátat vetnek mérges kis természetének, még jobban ágál, fröcsköl és dübörög, hiszen meg nem értés fogadja, így küzd és harcol, hogy megmutassa erejét. Ilyenek
8
vagyunk. A megértő szó elcsendesít bennünket, míg a vádló, a kemény harcra késztet. Hiszen az ego folyton védi önmagát, s a küzdelemben nehezen nyugtatható, sértődékeny és sérülékeny. Moira azon tűnődött, milyen is az élet! Egyik nap mindent megtesz értünk, másik nap ellenünk fordul. Mintha csak két napból állna: velünk és ellenünk. Éppen egy tévéinterjúra készült. De most nem a helyi tévében, hanem az országosban. Most kellett volna eldöntenie, mit is mondjon ott. Nem volt kedve utazni, és nem volt kedve kiállni a nyilvánosság elé sem. Tudta, ez már mind a magányából kialakult elszigetelődéséhez való ragaszkodás, mely egyre szorosabbra zárja körülötte az egyedüllét sövényét. Élete során egyre kevesebb ember vette körül, egyre kisebb lett a barátok köre, egyre nagyobb az elszigeteltség, melyet fokozatosan szokott meg. Végül nem maradt senki. Vajon van értelme az életnek, ha nincsenek benne emberek, szeretet, és kihívások, hogy egyre többet tudjunk meg önmagunkról? Vajon nem torz-e az a önkép, melyet magányos csendben alkot az ember mindenféle tükör és kontroll nélkül? Ez megerősítette abban, hogy ki kell mennie az ajtón. El kell indulnia, fel kell szállnia a vonatra, és beszélnie kell, hiszen neki semmi más nem maradt az életből, mint a tett másokért. Csak így tud hasznos lenni, ha felnyitja az emberek szemét. Különösen most, hogy beigazolást nyert minden esetleges kételye. Könnyes lett a szeme. Erről szólna az egész élete? Valóban? Az ő élete összesen arra hivatott, hogy beáldozza magát másokért? Az ő életében nem lehet szeretet vagy valakihez való tartozás? Persze Moira nagyon is értelmes nő volt. Pontosan tudta, hogy mindez csak rajta múlik. Azon, hogy ő beengedi-e ezeket a lehetőségeket az életébe. És Adamot beengedte. Ő pedig szétrombolt benne mindent. De miért nem kaphat valaki olyat, akit egyszerűen csak szerethet mindenféle bonyodalom nélkül? Jól van, erre is tudta a választ. Túl erős és határozott volt ahhoz, hogy lagymatag sodrása legyen az életének. Az ilyen emberek, mint ő nem kapnak egyszerű, bambulós életet. Neki észnél kell lennie minden fordulatnál. Megvan hozzá minden lehetősége, hogy sokat, nagyon sokat tanulhasson önmagáról az élete során. És, hát, lássuk be, ez nyilván nem megy négy fal között, különösen, ha az ember lánya még falakkal sem dicsekedhet, pláne nem néggyel.
9
Jól van. Szóval elmegy a királyi tévébe és kiborítja a szennyest. Maximum hamarabb véget ér a megrázó élete, amiben amúgy tetemes ideje nem történt semmi. Na, de ha elkezd történni, akkor meg nem szokványosan. Moira döntött. Hozott egy döntést Adam kérésével szöges ellentétben. Dacára és szándékosan szembehelyezkedve vele. Haragból, elkeseredésből, gyászból és felelősségtudatból. És önfeláldozásból is, igen. Moira eldöntötte, hogy kifordítja négy sarkából a világot. És mi tagadás, a világ, a punnyadt, félrevezetett, csak önmagával foglalkozó világ erre pokolian nem volt felkészülve.
10