66 • Acsai Roland: Nyírfa, halászsas
zonytalanságot körvonalazza. A megengedô szinte mellett a látszólag a látszat mögé ellenkezô gondolatot is beenged. Ez utóbbi miatt a „nyála kicsorran... / mintha élvezne” összeolvasva a leépülés képe. A „felszívódni abban” ezt az olvasatot erôsíti egy remek marnós csavarral. A szöveg a vágyódást és a fölszívódást hozza össze ugyanabban a nyálcsöppben: a kéjt és a halált, a kéjes halált, a halált hozó kéjt. Nárcisz leválik a ráismerés alakzatáról, a retorikai én teremtette saját magáról, s a szöveg egyidejûleg visszaérkezik Narkisszoszhoz.
Acsai Roland
NYÍRFA, HALÁSZSAS Felborzolja a leveleit, Mintha tollait borzolná – Halászsassá változik A nyírfa. Fehér csüdje, fehér begye Világít, akár éjszakánként A völgybeli templom. Szeme sárga hold: Amikor kinyitja, megtelik, Ha lehunyja, elfogy. Észrevétlen, mint a felejtés, Elrugaszkodik. Kirepül a fjord fölé, És lecsap. Nem véti el. Zsákmányával – önmagával – Karmai közt visszarepül. Nyírfává változik újra, De törzsének belsejében Tovább gyûrûzik a fjord vize, évszázadig.
67
k.kabai lóránt
ADOTT KOORDINÁTÁK én nem hiszem, hogy bármi behelyettesíthetô bármivel. és nem a felelôsséget tolom rád, gyenge pillanatban, íródik ez a vers is, a hôsugárzó zúg csak mellettem. ismerem, most így mondod, szobádat, tudom a hangjait, fényeit, illatait, s hogy mi hiányzik belôle. ha elhiszed, abban a rendszerben mûködtethetô bármi, talán az lesz, a maga módján. úgyis utáljuk a referenciálisat, úgyse tudunk máshogy, írtad. mire a kávé lefôtt, lett egy satnya átirat is. most kihurcoltam magam az életedbôl, ahogy kérted, de tudom, amit tudok, ám ha elmondanám, már nem tudhatnám. de tudom. mondod, reggel a delet várod, délben az estét, este meg hogy virradjon, engem nem érdekel, hogy addig ki nyúl, ki nyal, ki nyílik beléd, türelmesen megvárom, míg belátod, néhány lépést kell csak hátrálni a táblától, ha belezavarodtál a feladatmegoldásba.
VAKHOLD sugárzó kör, penészes fényû korong a már-már hevenyészve összehúzott kék mezô közepén. neked festettem pár éve, nyomdafesték mûszálas vásznon, konkrétan egy szétszakadt harisnyád még ép felületén. a festék tökéletesen átjárta a szövet szitáját, magát tartja, bár repedezik. üveglapok közé feszítem hamarosan, ne töredezzen tovább; gondhoz köze semmi. tompa kör, elôtte foszforeszkáló gömb, a telihold. vak, végignézhet bármit, bírja is. komolyan venne mindent, ha nem csak szobabútorokon, fôleg az ágyon járna fénye. számomra ebben sincs köszönet semmi; messzirôl süt rólad, hogy nem én vagyok a holdsétára kiszemelt asztronauta. azt hittem, haragudni nem lehet rád, pedig lehetett. a teliholdat véreddel köszöntöd, azzal fested át meg át, közöm hozzá semmi; és végképp nincs tovább, csak másvalakinek legyél te lágy, szôke és másfél
68 • Szolcsányi Ákos: Versek
mázsa, másvalaki legyen neked ugyanez; legyen más a duplaholdad, legyél másnak duplahold – az idôzítés mindenesetre pontos. sugárzó holdkörív, a mezô körötte színtelen, szolarizált fényben kifordított nappal, déli kék hold, minden negatívban. maszkod szürke vasálarc, fél kagyló, fél hold. dühöng, tajtékzik a rajtakapott holdördög, magasra emeli a tengert. téged árapály nem fenyeget, hajód, a szeléné, egyenesen folytatja útját az általam már meg nem ismerhetô cél felé; újholdkor kockát vetsz a süket, tar ágak alatt, a hold nemfénye vet árnyékot, csak ne hibázz, kincsem, rosszul ne lépd magad, irtóztatók az örömök ilyenkor; érezted a holdat, a csillagos levegôeget a holdfakította, holdbarázdálta városban, ahová érkeztél. „egyiptomian stabil interruptusz” – rajtam röhög az egész falka. fakó kör, benne mintha magzat. anyajegyeid mind holdjegyek; nem követhetlek áldozati helyedre sem, ahogy holdpalotádból is kirekesztôdtem. alvajárót ne riassz föl, a fák árnya, akár elfeketült, rossz vér, felüvölthet, mint az elsô meggyilkolté, gonosz testvéré. az orvos, aki szórakozottan elnézi, hogyan nem hal meg halni vágyó betege, ugyanaz, mint aki angyalkát csinál benned, kitépi, kidobja. a csillagok holdáztatta dombokon tartják az érzéstelenítést, a hajók mind el – kasszandrával. kör a mezôben, fény, árnyék, átmenet nélkül, örökös tiszta helyzet. csak hold. mi a hold? nyers kupac érc, még beolvasztatlan, boldogsághoz köze semmi. egyre keskenyebbre élezett, csorba sarló. mindez mégis, lunáris rettenet, hogy hogyan, eggyé és természetessé áll majd össze, vesztes nem lesz ott magamon kívül, oly szépen íródik meg versedben, és éppúgy viselhetô, mint ünnepi maszkod, talán azt is az az isten adta rád, aki elôl menekülök, aki engem is kitagadott, szûk résén könnyeden kukucskálsz ki, és én mégis azt szeretném, bár kérni is férfiatlan, ne tagadj majd meg engem, ha akárki megkérdi tôled, voltam-e én is valaki. a démon fenyegetô szemhéj alól mered rám, vasálarcod holdálarc.
Szolcsányi Ákos
A HALOTTKÉM Foglalkozásom gyakran összekeverik a húgoméval, ô halottmosó a városiban, de talán azért is, mert ô Ágota, én meg Ágnes. Persze nekik mindegy, ki tisztít, ki tisztáz, de nekem eszembe nem jutna beszappanozni egy halottat, ahogy fát vagy tábla szalonnát sem. Ágó a szikémmel nem tud mit kezdeni, bûnjelekben nem hisz, asztalomon
Szabó Marcell: Versek • 69
az ô angyalkáinak nincs hely… De pasikon sosem veszünk össze, rögtön eldôl, ki-ki melyikünket akarja, és senki sem közömbös, egyedül apánk sajnálkozik olyan egyformán, hogy mindkettônk munkája olyan hiábavaló.
A GYILKOSOK Mióta megszoktak, elôször láttam mosakodó csimpánzt, mindjárt kettôt. A vért már lesöpörte a nedves kéz folytonos lendülete, visszatérhettek volna a többiek közé, de az így is félelmetes éjszakáig semmi nem gyôzte le a mozdulat kényszeres ismétlését, aki Magyarországon érettségizett, ismeri ezt. Csak megerôsíteni tudom a gesztus létét; még azt a mozdulatot emelném ki, amivel a hát közepe felé nyújtózott a talán fél deci vizet tartó marok, persze, hiába, egy bizonyos területhez valaki más keze kell, aki tetszett napozó lányoknak, ismeri ezt, de a két csimpánz és a tetem háromszögének arányai a kikászálódásig nem változtak meg.
Szabó Marcell
A SZORÍTÁS ALAKJA (1) Akkor már egy hete nem, vagy csak kétnaponta, félig, olyan apró szorításokkal, amelyekhez, igenis, egy felnôtt tenyérre lett volna szükség. Még nem gyújtott lámpát. Folyton megállt és újrakezdte, de végül tényleg megállt. Bassza meg. Ezt így nem lehet.
70 • Szabó Marcell: Versek
Mintha egy nagyobb fûnyírót tolt volna maga elôtt, apró léptekkel ment ki a kertbe. És onnan már látszott a szántóföld, messzebb a gépiesen ismétlôdô villanypóznák és a friss sötétben a lakókocsik reflektora. A kerítésnek támaszkodott, és ahogy kis terpeszbe állt, érezte combján, hogy lehûlt a levegô. Elôször könyörgött, de késôbb inkább imának szerette volna hívni. Hogy jelentse minden ugyanezt a rozsdás vasakkal megerôsített látványt. Nem is. Csak nehogy ezt jelentse.
A SZORÍTÁS ALAKJA (2) A csónakházba tartottál. Elviselhetetlen a tudata minden csónakháznak. Kétfelôl bokrok, oltott fák. A víztükör, innen. Reggel óta mást se, csak hogy oda ma bemész. Mint az a kép, ahol a szemembe nézel. Én félig háttal, te félig szemben. Kivársz és elmosolyodsz. Ez nincs is rajta. Azt hinni, készakarva, hogy aminek ilyen irányai vannak, az majd csak egészen nehezen mozdul. Ahogy a túlpartot elképzeled vagy két szárítkozót, gondosan csinálják, nincs is rajtuk izom. Az ilyen testektôl meg kellett volna hogy ijedj. Legalább egytôl meg kellett volna. De velem egy másik szem mondatja ezt, száraz lábbal fordultál ki az ajtón. Nincs olyan, hogy közös félelem, elrúgtad magadtól, most így ringatják.
