A Z U T O L S Ó F A R K A S

A Z U T O L S Ó F A R K A S (MESÉK – TÖRTÉNETEK II.) Lőrincz-V. Lajos

Sopron, 2003.

T A R T A L O M

oldal

AZ UTOLSÓ FARKAS

4

1. Tündérvilág

5

2. Menekülés

7

3. Bolyongás az erdőben

9

4. Fogságban

11

5. A szökés

13

6. Morgó megsebesül

15

7. Amerre a nap lenyugszik...

18

8. Morgó a nádasban

22

9. Morgó és Bundi

25

10. Búcsúzás

28

11. Vissza Tündérországba

30

EGY KISMADÁR ELREPÜL

32

PÖFI ÉS RÖFI KALANDJAI

36

1. Az elcserélt malacok

37

2. Bolyongás az erdőben

40

A MAGÁNYOS SAS

44

BAGLYOK A TORONYBAN

49

A CSÚZLI

51

FURFI KUTYA TÖRTÉNETE

53

1. A kölyökkor

54

2. Furfi eltűnik

56

3. Az új otthon

59

2/74

4. Furfi és Borzas barátsága

62

5. Kóbor kutyák között

65

6. Furfi, a csodakutya

69

7. Furfi hazatalál

71

3/74

AZ UTOLSÓ FARKAS (Morgó, a magányos farkas, hosszú bolyongás után egy nádastóhoz ér. A közeli faluban megismerkedik Bundi kutyával. Három kölykük lesz: Furfi, Foltos és Kormos. Sok érdekes kaland történik velük. Róluk szólnak e mesék.)

4/74

1. Tündérvilág Sok-sok évvel ezelőtt történt, talán Morgó farkas ki tudja hányadik öregapjának idején, amikor még minden csodálatosan szép volt: a fák, bokrok, meg virágok mindig tavaszi pompában libegtek az enyhe szélben, nyáron meg bőséges gyümölcs borította a fák ágait, a növények roskadásig termették a legfinomabb ennivalókat. Úgyhogy ősszel minden állat megtölthette kuckóját, barlangját, odúját. Télen meg... De mit is beszélek! Nem is volt talán soha igazi tél. Nem didergett és nem éhezett senki... De ami a legfontosabb volt: mindenki békességben élt egymással. A kutyák és a macskák vígan játszadoztak. A farkasok együtt hancúroztak a rókákkal. A medvék bárkit szívesen hátukra vettek, hogy elvigyék valahová. De még a tigrisek és az oroszlánok is megfértek a többiekkel, és kedvesen morogtak, ha megsimogatták őket. A madarak is jókedvűen repkedtek a levegőben - a sastól a kis cinkéig -, s elégedetten etették fiókáikat. Senki sem bántotta őket. Hát ilyen volt ez a Tündérország... Ott, ahol Morgóék laktak, egy szép, tiszta vizű tó terült el. Egyik partját erdő borította, a másikról meg kellemes kilátás nyílt egy tarka mezőre, ahol szebbnél szebb virágok pompáztak, zöld bokrok között kedves kis nyulak szaladgáltak, még távolabb meg jámbor tehenek legelésztek. És ami igazán meglepő: egy népes farkascsalád sütkérezett a kellemes melegben. A kis farkaskölykök meg vidáman hancúroztak a báránykákkal a fűben. De ez már igen-igen régen volt. Történetünk hőse, Morgó, már nem is emlékezett arra. Csak úgy hallotta mesélni a nagyapa farkastól, meg a szüleitől. Talán igaz se volt... Morgóék családja egy szép erdős-hegyes vidéken élt, ahová ember csak nagyon ritkán tévedt. De akkor sem kellett félni tőlük. Csak jöttekmentek, nézegették a szép tájat, ettek a finom gyümölcsökből, beszélgettek, leültek falatozni a zöld fűre. A kis farkaskölykök meg odamentek hozzájuk, megszagolgatták, nyalogatták őket. Az emberek pedig simogatták, becézték az állatokat, és vidáman nézegették, hogyan játszanak a farkaskölykök.

5/74

Köztük nőtt fel Morgó is. Tavasszal született és a nyár végére már együtt szaladgált a többiekkel a napsütötte réteken. Morgó főleg a versenyfutást kedvelte. Ez úgy történt, hogy kimentek egy tisztás szélére, ott kijelölték az indulás helyét, és azt, hogy meddig kell futni. Majdnem mindig Morgó ért be elsőnek a célba. Ügyes volt, gyors, és ha kellett, kitartóan futott. A futás mellett kedvelte a bújócskázást is. Volt ott rengeteg bokor meg fa, ahová elbújhattak. De más játékban is szívesen részt vett. Milyen nagy volt a vidámság, amikor valamelyik domb tetejéről lehemperegtek! Így telt el a farkaskölykök ideje, és Morgó napról-napra bátrabb és erősebb lett. Mire eljött az ősz, már őt bízták meg a kisebbek vezetésével. Tetszett neki ez az élet, s öregkoráig megmaradtak benne ezek a szép emlékek. Később már csak úgy gondolt rájuk, hogy mindez csupán álom volt... Álom, álom, szép tündérálom, messze vagy tőlem, jaj, nem találom.

Elszállt régen, múló emléken, mint hulló csillag a sötét égen...

6/74

2. Menekülés A szép tündérvilág elmúlása azzal kezdődött, hogy az egyik derűs nap délutánján hirtelen beborult az ég. Csak úgy tornyosultak minden felől a sötét fellegek. Rettenetesen dörgött és villámlott. Zúgott a szél, s nagyon sok fát kicsavart tövestül. Minden állat igyekezett bemenekülni odújába, barlangjába. De hiába! Az eső csak nem akart elállni. Valósággal ömlött az égből éjjel-nappal, szünet nélkül. A folyók is megteltek és elöntötték a földeket, mezőket. Néhol a fák teteje sem látszott ki a vízből. Mindenki a magas hegyek felé menekült, hogy a vízbe ne fulladjon. Bizony, sok állat és ember beleveszett a vízbe! A farkasfalkának is csak egy része tudott elmenekülni. Morgó most nagy hasznát vette, hogy olyan gyorsan és kitartóan tudott futni. Messze-messze, a hegyeken túl, végre találtak egy csendes helyet, ahol már nem esett az eső. A megmaradt farkasok újra falkába tömörültek. Kemény élet kezdődött. Vége volt már a tündérvilágnak! Lassan aztán ebbe is beleszoktak, de már nem voltak olyan vidámak, mint régen. Az idő sem volt olyan szép, mint Tündérországban. Kemény telek jöttek. Sokat fáztak és éheztek.

Az egyik késő őszi napon történt, amikor már javában hullottak a levelek, hogy megjelentek a vadászok, sok haragos kutyával. Lövések dörrentek. Pusztultak a szarvasok, őzek, vaddisznók. A megmaradt farkasfalka is félt, és elvonultak új helyet keresni, ahol továbbra is 7/74

biztonságban élhetnek. De a vadászok oda is utánuk mentek, s a farkasok közül többet lelőttek. Mind jobban fogyott a falka. Megint tovább kellett menekülni. Közben az idő is egyre hűvösebb lett. Közeledett a tél, didergő hajnalokkal és hideg esőcseppekkel. Már csak néhányan voltak a falkából. Morgó ment elöl, szimatolva és fürkészve, rosszkedvűen. Közben az eső elállt, kisütött a nap, de Morgó tudta, hogy ez nem segít rajtuk. Megint feltűntek a távolban a vadászok. Kutyáikkal majdnem körülfogták a falkát. Dörögtek a puskák. Morgó gyors iramban futott egy erdős hegy oldalán. Társai sorra elhulltak vagy leszakadtak mögötte. Magára maradt. Morgó hátranézett és meggyorsította futását, mert mögötte, kissé távolabb, felbukkantak a kutyák. Nem félt, mert tudta, hogy üldözői hamarabb elfáradnak. És valóban. Lassan sorra kifulladtak, már csak a vezérkutya volt a nyomában. Morgó ismerte. Tőle nem szabadulhat meg egykönnyen. Meg kell vele küzdeni. De nem félt. Megállt, hátrafordult és bevárta üldözőjét, akit meglepett ez a váratlan fordulat. - Jobb, ha visszafordulsz, amíg teheted - szólt rá Morgó és kivillantotta éles fogait. - Nem félek tőled, farkas - mondta dühösen vicsorítva a kutya, de közben óvatosan hátrálni kezdett. - Mindjárt itt lesznek a többiek, és akkor véged van tette hozzá. - Öregszel tán, rossz a füled? Nem hallottad, hogy gazdád kürtje visszahívott? - mondta gúnyosan Morgó és néhány lépést tett a kutya felé. A vadászkutya már bánta, hogy nem futott el, de szégyellte is magát, s rárontott ellenfelére. Morgó azonban erősebb volt. Félreugrott és néhány harapással földre terítette a kutyát, majd gyors iramban szaladt tovább. Az erdő mind sűrűbb lett, s a fák ágai védően borultak föléje... Sűrű az erdő, nem süt be a nap. Ki mondhatná meg, mit hoz a holnap?

Vajh hová vezet kanyargós útja? Meddig űzik még? Morgó sem tudja.

8/74

3. Bolyongás az erdőben Morgó kitartóan futott a vadászok elöl. Lassan elmaradt mögötte a zaj. Nem hallatszott már a kutyák ugatása, sem a vadászkürt hangja. Lassított, majd megállt, körülnézett. Egy ideig várt. Hátha társai közül jön valaki. De nem jött már senki. Azok tán mind odavesztek. Elindult hát nyugodt ütemben. Esteledett. Megnyúltak az árnyak. Valami állat rohant el előtte. Olyan volt, mint egy sündisznó. Félve ugrott be lyukjába és onnan szólt kifelé: - Mit keresel erre, farkas? Ez nem a te területed. - No nézd csak! Sünike. Milyen bátor lettél. Talán te vagy az erdő őre? Először is, nem vagyok sün, hanem borz. Őr se vagyok, de azt tudom, hogy errefelé farkasok nem járnak. Jól van. Azt mondd meg inkább, hogy hol van vége ennek az erdőnek - szólt erélyesen a farkas. - Ott van vége, ahol kezdődik a rét szemtelenkedett a borz. - És hol kezdődik a rét? - kérdezte türelmetlenül Morgó. - Ott, ahol vége az erdőnek - mondta nevetve a borz, s gyorsan bebújt a lyukjába. - De bölcs lettél - szólt Morgó mérgesen, s egy halom földet kapart a borz lejáratába. Vesződhet, amíg kiássa magát! Aztán tovább ment. Az est sötétje rászállt az erdőre. Néha zörej, suhogás, huhogás, motoszkálás hallatszott a sötétben. De mindez Morgót nem zavarta. Határozottan törtetett előre a fák, bokrok között. Egy odvas fatuskó előtt megállt. Mocorgást hallott, majd egyszerre két villogó szem jelent meg előtte. Vadmacska volt. Már menekülésre készen állt, de azért mérgesen Morgóra szólt: - Mit keresel itt? Még aludni sem hagyják a macskát. - Szép kis fogadtatás. Talán tiéd az egész erdő? Én is szeretnék végre pihenni - mordult rá Morgó vicsorítva. A macska hirtelen felugrott egy fára. 9/74

- Ne félj tőlem. Nem szoktam macskát fogni - szólt utána Morgó. Inkább azt mondd meg, hol van errefelé valami rét? - Csak nem akarsz nyúlra vadászni? Ez nem méltó egy farkashoz szólt le a fáról a vadmacska. - Mit törődsz vele? - válaszolt Morgó bosszúsan. - Ne szégyenkezz miatta. Egy régi mondás azt tartja, hogy a szükség a legnagyobb úr - bölcselkedett a vadmacska - Egyébként van itt a közelben egy nagy rét. Csak tarts egyenesen! Viszlát! - S azzal eltűnt a fák között. - Viszlát! - szólt utána Morgó. Aztán elhatározta, hogy lepihen és hajnalban megkeresi azt a rétet. Éhes volt. Tudta, hogy most nem tud élelmet szerezni. Meg kell várni a napkeltét. Fülelt egy ideig, majd lefeküdt a tűlevelek közé. Félfüllel figyelve aludt el, s álmában anyjához bújt. Föltámadt a szél, s a zúgó fák egy farkasdalt dúdoltak: Sötét az erdő, suhog a szellő... Farkas aluszik az erdő szélén, félénk borz bújik a földnek mélyért, vadmacska szeme fényesen villog, lapuló bagoly rémesen huhog...

Farkas álmodik az erdő szélén: játszik vidáman napfényes réten, éhség nem gyötri, él békességben, alszik ő mélyen anyja öltében...

10/74

4. Fogságban Morgó reggel csodálkozva nézett körül. Minden fehér volt. Sűrűn hullott a hó. Betakarta a fákat, bokrokat és a száraz leveleket. Kedvetlenül rázta le bundáját. Most merre menjen? Fejét feltartva beleszagolt a levegőbe, aztán elindult arra, amerre a vadmacska mondta. Léptei nyomot hagytak a puha hóban. Futását meggyorsította, mert nagyon éhes volt. Hirtelen megreccsent alatta a föld, s érezte, hogy lezuhan a mélységbe. Egy nagy veremben találta magát. Dühösen körbe járta, de nem tudott kimászni belőle. Hiába próbált többször is felugrani, mindig visszaesett. Haragjában elkezdett üvölteni. S talán éppen ez lett a veszte. Nem messze a veremtől keskeny út vezetett az erdőben. Egy szán közeledett rajta csendesen. Hat szép fehérszőrű kutya loholt előtte, befogva szánhúzó szíjakkal. Két vadász ült a bakon szótlanul, sapkájukat mélyen szemükbe húzva. Az egyik fiatal volt, a másik korosabb. - Hóóó! - kiáltott az idősebb, s a szánhúzó kutyák lassítottak, majd megálltak. - Hallottál valamit? - kérdezte társától, aki vállát vonogatta. Ekkor újra felhangzott az üvöltés, de most már közelről. A két vadász leugrott a szánról. Bementek az erdőbe, a hang irányába. Magukkal vitték puskájukat is. Hamarosan rábukkantak a csapdára. Lenéztek a verembe. - Ez olyan, mint egy farkas - mondta az idősebb csodálkozva. - Ugyan már, ez lehetetlen, hiszen itt már régóta nem élnek farkasok. Ez egy elvadult farkaskutya - szólt a fiatalabb, és levette válláról a puskát. A másik rászólt: - Ne, ne! Fogjuk el élve. Még fiatal. Betanítjuk szánhúzó kutyának. Hátha sikerül. Hozz egy kötelet! A fiatal vadász hamarosan egy hosszú kötéllel tért vissza. Nagy nehezen megkötözték a dühöngő Morgót. A kutyák nyugtalanul morogtak. Féltek. Üggyel-bajjal tudták őket lecsillapítani. Ezután sebes iramban rohantak otthonuk felé, a szán hátulján az összekötözött Morgóval. Új élet kezdődött Morgó számára. Betették egy üres ólba, jól bedeszkázták és magára hagyták. Morgó dühösen járkált föl-alá új otthonában, többször felüvöltött, de hamar belátta, hogy nem tud kitörni. Leült a földre és várt. Aztán egy résnyire megnyílt az ajtó és egy kéz ennivalót tolt be fatálban. Morgó először gyanakodva szagolgatta az ételt,

11/74

de éhes volt, nem tudott ellenállni a hús csábításának. Hamar felfalta a csontos húsdarabokat. Aztán megnyugodva elterült és hamarosan elaludt. Másnap, korán reggel, kesztyűs kezek nyúltak be az ólba. Morgó dühösen odakapott, de kemény ütést érzett az oldalában. Visszahőkölt volna, de erősen megragadták, megszíjazták, kivitték a szánhoz, amelyben már öt kutya volt befogva. Őt is odakötötték erős szíjakkal az első mellé. Morogva nézett társára, de rögtön egy nagy csapást kapott hátára a fiatal vadásztól. Ezután még többször is rávert Morgóra, aki szűkölve húzta össze magát. Aztán elindult a szán, most már hat kutyával. Morgó útközben többször ki akart törni, de mindannyiszor érezte hátán a kíméletlen ostorcsapást.

Így ment ez napokon keresztül. Aztán lassan megszokta ezt az életet. A hideg ellen megvédte a faházikó, ennivalóval ellátta gazdája. De soha nem engedte szabadon. Ha nem engedelmeskedett, megverte szíjostorával. Főleg, ha le akart térni az útról, vagy előbb megállt, mint a többiek, vagy ha túl gyorsan szaladt. Bizony, keserves sorsa volt... Hegyen-völgyön száll a sűrű hó, fagyos földön suhan a szánkó.

Hegyek lábán reszket fa, bokor, Morgó hátán csattog az ostor.

12/74

5. A szökés Közben telt-múlt az idő. Néhány hét alatt Morgó beletanult és beleszokott az új életbe, és jó érzékkel vezette a szánkót. Engedelmeskedett a gazdának. Mind kevesebb baj volt vele. Mire megjöttek az igazi kemény fagyok, már Morgó lett a szán vezetője. Megnőtt és megerősödött. A többiek nem mertek vele kikezdeni, és féltékenyen figyelték minden mozdulatát. De Morgó nem sokat törődött velük. Ha némelyik szemtelenkedett, elég volt neki egy morranás. Gondolatai másfelé jártak. Képzeletében látta a falkát, az erdőt, a hegyeket, a mezőt és a szabad száguldást. Mind erősebb lett benne a szabadság utáni vágy Február vége felé különös nyugtalanság fogta el. Megérezte a közelgő tavaszt. Bár még nagyon hideg volt, ropogott a hó, néha heves szélvihar rohant végig az erdőn-mezőn, máskor meg szellő se rezdült, de mégis... Egy ilyen hideg, csendes napon történt, hogy a szán ütemes tempóban siklott a hegy oldalán vezető keskeny úton. Balról meredek, hó borította hegyoldal kúszott a magasba, jobbról meg a lejtőn végig, fenyves zúdult a mélységbe. Az egyik kanyarban, ahol a fenyőfák ritkulni kezdtek, Morgó váratlanul, talán nem is szándékosan, jobbra rántotta szíját. A szánkó megbillent, majd felborult. A gazda, kutyáival együtt gurult le a hegyoldalon. Csak úgy porzott utánuk a hó! Egy lapos helyen sikerült megállniuk, s a vadász sántikálva, dühösen ordította: -Morgó! Morgó! Gyere ide! Morgó azonban már messze járt. Nyakán lógtak az elszakadt szíjak, amelyeket maga után vonszolva törtetett fölfelé a hegyoldalon. Hamarosan beért egy sűrű fenyves erdőbe. Most már tudta, hogy szabad lett, s visszaút nincsen. Leült pihenni, s közben mérgesen rágta a nyakáról csüngő szíjat. Végre sikerült kiszabadulnia. Megrázta magát és lassú ütemben elindult. Ismerős volt a táj. Eszébe, jutott a vadmacska is, aki valaha itt útba igazította. Teltek a napok, s mind fáradtabb és éhesebb lett. Lesoványodott és hamar kimerült. A kedve is elszállt. Eszébe jutott a gazdája, aki mindennap ellátta ennivalóval, de eszébe jutottak a korbácsütések is. Dacosan mordult egyet. - Nem fogok visszamenni. Szabad akarok lenni - mondta magában. És azért is csak ment, ment, mindig arrafelé, amerre a nap lenyugodott. Csak akkor lett jobb a hangulata, amikor az egyik nap érezte, hogy enyhül az idő. A nap is vidámabban sütött, latyakos lett a hó, a fákról 13/74

csöpögött, a víz. Hamarosan megjelentek a madarak is, és vidáman hangicsáltak. Eszébe jutott egy kedves dal, amelyet talán Tündérországban tanult, amikor még igen kicsi volt. Ezt dúdolgatta menet közben, s még az éhségéről is megfeledkezett: Reggel, ha fölkel a nap, kicsi farkas vígan szalad. Lubickol kéklő tóban, bukfencezik sárban, hóban. E mókának nincs párja, apa, anya vigyáz rája. Süt a nap vagy hull a hó, a farkasnak csudajó... Így ment Morgó farkas, dudorászva, mindig csak nyugat felé. Egy nyávogó hang felriasztotta álmodozásából. A vadmacska szólt le az egyik faágról: - Szia! De jó kedved van! Biztos finom falatokhoz jutottál. - Szia! Ne gúnyolódj a szegény farkason. Hiszen majd éhen veszek válaszolt Morgó. - Hiába tanácsoltam neked, hogy mindig tarts nyugatnak? - kérdezte a vadmacska. - Hiszen azt megfogadtam, de egy verembe estem, aztán meg fogságba kerültem. - Hallottam róla - szólt a vadmacska - Ezután jobban vigyázz! Az okos nem hibáz kétszer. Jó utat! Ezután a vadmacska átugrott egy másik fára, s hamarosan eltűnt az ágak között. Morgó meg kedvetlenül ballagott tovább. Már nem volt kedve énekelni... Méghogy "a farkasnak csudajó..."

14/74

6. Morgó megsebesül Korán megjött a tavasz. Zöldült a természet, s Morgó újult erővel ment napnyugta felé. Egyszer a távolból kutyaugatás hallatszott. Morgót ez nem zavarta, mert tudta, hogy ezek nem vadászkutyák. - Biztos falu van a közelben - gondolta. S ez jó jel. Ahol házak vannak, ott ennivaló is van. És már nyalogatta is szája szélét, mert valami finom tyúk -vagy libahús jelent meg képzeletében. Letért az útról és a hangok irányába kanyarodott. Amikor az erdő széléhez ért, megállt és összehúzott szemekkel nézett a távolba, ahol házak fehérlettek. Tudta, hogy nem szabad hibát elkövetnie, mert akkor vége van. Váratlan szerencséje is volt: az erdőhöz közel, fákkal körülvett házikó tűnt fel. - Itt biztosan szerencsém lesz - gondolta Morgó, és óvatosan kúszva közeledett a magas fűben a ház felé. Ember nélküli csend fogadta. Hallotta a tyúkok kotkodácsolását, kakaskukorékolást, disznóröfögést. Átvetette magát a magas kerítésen. A tyúkok és a libák rémülten menekültek össze-vissza. Volt nagy kárálás és gágogás! Morgó elkapta az egyik jó kövér libát, szájába vette és körülnézett. Most külső zajt hallott. Hazajött az erdész a kutyájával! Kicsit későn vette észre. Úgy látszik, hogy a nagy éhség eltompította éberségét. Morgó könnyedén és gyorsan kiugrott a kerítésen, szájában a libával, és szaladt az erdő felé. De mögötte már ott loholt a vadászkutya. Gazdája a távolból biztatta: - Fogd meg! Fogd meg! - És közben lövés dördült. Akkor még nem érezte a fájdalmat. Nem is ért rá vele törődni. Az utána loholó kutya fontosabb volt. Beértek az erdőbe. Elöl Morgó, szájában a kövér libával, mögötte a bőszen csaholó vadászkutya. Morgó az erdő hegyes része felé vette az irányt. Aztán hirtelen megállt és visszafordult.

15/74

Kiejtette szájából a kimúlt libát és haragosan rámordult a kutyára. Az megállt, csaholt, de nem mert Morgóra támadni. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Aztán Morgó lassan elindult a kutya felé. Az hátrálni kezdett, majd váratlanul támadott. De Morgó egyetlen mozdulattal kitért előle, és éles fogaival elkapta a nyakát, dühösen megrázta, majd félredobta. A kutya élettelenül elterült a földön. Morgó fölkapta a libát és gyors ütemben szaladt az erdő mélyébe. Nagyon sokáig futott, amíg biztonságban nem érezte magát. A hegy oldalán, egy bokor tövében letelepedett és kényelmesen elfogyasztotta zsákmányát. Utána jóllakottan leheveredett a meleg napfényben. A napsugarak lágyan simogatták fehéresszürke bundáját. Jólesett neki ez a meleg, a csend és a nyugalom. Elnyújtózott, néha lehunyta szemeit, de csak egy-egy pillanatra, mert mindig óvatos volt. Erre szoktatta az élet. Csend volt, csak néha-néha hallatszott a madarak hangja, vagy valami távoli zörej, ami nem zavarta, mert minden hangról azonnal tudta, hogy honnan és kitől jött, félni kell-e tőle vagy nem. Jólesően nyújtózkodott, és most újra kezdte érezni bal hátsó lábában a fájdalmat. Bosszúsan morogni kezdett. Közben sziszegést hallott. - Miért mérgelődsz, farkas? - szólalt meg valaki az avarból. - Nem látlak. Hol vagy? - kiáltott Morgó ugrásra készen. Egy kígyó feje emelkedett ki a levelek közül. - Ne légy mindjárt olyan mérges. Nem kaplak be. - mondta a kígyó. - Mégcsak az hiányzik - bosszankodott Morgó - De nagy gyomrod van - tette hozzá tréfásan-. Elég nekem a magam baja is. - Ugyan, ki bánthatná a hatalmas farkast - hízelgett a kígyó. A farkas ezután elmondta, hogyan sebesült meg. A kígyó közelebb kúszott és érdeklődéssel nézte a sebet. - Majd én meggyógyítlak - mondta - Értek az ilyesmihez. Morgó beleegyezett, és a kígyó először megnyalogatta a sebet, majd befúrta hosszú nyelvét a nyíláson, és hamarosan kihúzott, szájában tartva, egy vasgolyót. Aztán ledobta a földre a farkas elé. - Ez volt a bűnös. Látod? - Ezután még egy kicsit nyalogatta a sebet. - Nem fog sokáig fájni - vigasztalta Morgót. 16/74

- Hálásan köszönöm - mondta a farkas. A kígyó továbbkúszott, s közben, fejét hátrafordítva, így szólt: - Viszlát farkas. Aztán te is segíts majd, ha valaki bajba kerül. A seb még sajgott, de már nem lüktetett annyira, mint azelőtt. Egy kicsit még süttetem a nappal - mondta magában a farkas. Majdnem elaludt. De tudta, hogy nem lehet. - Hátha utánam jönnek a liba miatt gondolta. Tovább kell menni...

17/74

7. Amerre a nap lenyugszik... Morgó csak ment mendegélt... Egy szép, napos helyen, a hegy oldalán, egy bokor tövében megint megpihent. A magasban halk suhogást hallott. Fölnézett. A fölötte lévő szikla tetején egy fekete sas ült. Szinte egyszerre vették észre egymást. Morgó meg se mozdult, a sas is csupán megrezzentette szárnyait, mintegy jelezve, hogy bármely pillanatban kész elrepülni. - Nincs nekem semmi dolgom a sassal - gondolta a farkas és hangosan így szólt: - Jó reggelt, sasmadár! Mit láttál a magasból? - Szia! Neked semmi jót - válaszolt a sas komoran. - Nocsak. Tán haragszol rám? Én sose bántottalak - emelte fel fejét a farkas. - Nem arról van szó - enyhült meg a sas -, csak távol, a völgyben láttam egy vadászt a kutyájával.

- Az még odébb van. De azért köszönöm a fölvilágosítást - szólt Morgó, s közben arra gondolt, hogy biztos őt keresik. Muszáj tovább menni. - A lábaddal meg mi történt? - kérdezte a sas. A farkas röviden elmondta a sasnak is, hogyan sebesült meg. - Hja, nem volt szerencsém - tette hozzá végül. A sas csak annyit mondott erre, hogy az okos nem bízza sorsát a szerencsére. Ezután meglebbentette szárnyait és fölszállt. A levegőből még visszakiáltott: - Mindig arra menj, amerre a nap lenyugszik! - Aztán még egy ideig ott körözött a bárányfelhők alatt. Morgó irigykedve nézte. Milyen jó neki - gondolta -, bárhová könnyen elszállhat. Ezután kipihenten, könnyedén fölállt. Erőt érzett magában. Megrázta bundáját, körülnézett, majd lassan elindult a lejtőn, be az erdő 18/74

sűrűjébe. Egy kissé még sántított. Ez eszébe juttatta reggeli kalandját. Bosszús volt, meg elégedett is. - Legalább az a ronda kutya megkapta a magáét- gondolta. Hirtelen megállt. Beleszagolt a levegőbe. Távolról valami halk zörejt hallott. - Ez nem ember -állapította meg. Továbbment. Egy tisztás bontakozott ki a napsütésben. A magas fű egy helyen hullámzott, mintha szél borzolta volna. De Morgó tudta, hogy itt valaki mozog. Óvatosan közeledett feléje. A hajladozó fűszálak között egy róka sütkérezett, három kis kölyke meg körülötte játszott. - Ó, a róka koma - nevetett magában a farkas -. Egy kicsit ráijesztek. A róka valósággal megdermedt rémületében, amikor a háta mögött felbukkant a farkas. A rókakölykök anyjuk lábaihoz simulva barátságosan néztek az idegenre. - Ne féljetek, nem bántalak bennetek! Milyen helyes kis kölykeid vannak - szólt Morgó barátságosan az anyához -. Csak kérdezni szeretnék valamit. Messze van-e még a nádastó? - Kérlek, nagyon szívesen felvilágosítalak - válaszolt buzgón a róka , de még nagyon messze van, s úgy látom, fáj a lábad. - Azzal ne törődj! - mondta a farkas fölényesen -. Csak az irányt mutasd! A róka kérésére azért elmondta, hogy miért fáj a lába. Közben a három kis róka is közelebb merészkedett Morgóhoz, és orrukkal játékosan böködték az oldalát. Az anyaróka figyelmesen végighallgatta a farkast, s csak annyit mondott: Előbb gondolkodj, csak utána cselekedj -. Ezután készségesen útbaigazította a farkast: - Mindig csak arra menj, amerre a nap lenyugszik! Elbúcsúztak. 19/74

Morgó barátságosan megnyalogatta a kicsik fejét, s aztán elindult. A róka megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Morgó alakja eltűnt az erdő fái között... A farkas egész nap csak mentmendegélt. Estefelé, amikor a nap sugarai már eltűntek a hegyek mögött, úgy gondolta, hogy megpihen egy nagy fa tövében. Előtte persze alaposan körülnézett. Óvatos volt. Fölpillantott a fára is. Egy bagoly tollászkodott az egyik ágon félszemmel a farkast figyelve. - Jó estét, bagoly úr! - köszönt Morgó udvariasan -. Talán már készülsz az éjjeli körútra? - Jó estét! De ritka látvány errefelé egy farkas - köszönt a bagoly is barátságosan - Ha jól láttam, egy kicsit sántikálva érkeztél. - Az nem tesz semmit. Egy kis baleset ért - mondta a farkas, aztán elmesélte bővebben, hogy mi történt a lábával. S most szeretne eljutni a nádastóhoz. A bagoly figyelmesen hallgatta, s csak annyit mondott: - Az ebből a régi tanulság, hogy többet ésszel, mint erővel. Aludj csak nyugodtan, majd figyelmeztetlek, ha baj van. Reggel aztán indulhatsz. Mindig csak arra, amerre a nap lenyugszik... Ezután a bagoly halkan suhogva felszállt. Morgó megfogadta tanácsát, s kényelmesen lefeküdt a fa tövébe. Nyugtalanul aludt, pedig már nem fájt a lába. Többször fölült, körülnézett, bár nem sokat látott a sötétben, de a legkisebb zajt is észlelte. Néha álmában kutyaugatást vélt hallani. Ilyenkor fölugrott, de nem volt senki a közelben. Csak a bagoly huhogott valahol, s enyhe szellő susogott a fák között. Végül mégis mélyen elaludt. S álmában ismét Tündérországban járt... Korán fölébredt. Örült a hajnalnak. A napsugarak simogatóan lopóztak be a fák között. Innen-onnan madárdal hallatszott. Fürgén fölpattant és gyors léptekkel elindult abba az irányba, amelyet még este a bagoly mutatott: amerre a nap lenyugszik... Átvágott hegyen-völgyön, le-és fölszaladt, néha megállt, visszanézett, hallgatózott, majd újra folytatta útját. Közben megéhezett, de csak ment tovább... s megint egy dalt

20/74

dúdolgatott, amelyet Tündérországban:

még

kicsi

kölyökkorában

hallott,

valahol

Vígan él a kis farkas a sűrű erdő mentén, nincs boldogabb nála tán a föld kerekén. Lesik minden vágyát, anyja őrzi álmát, anyja őrzi álmát... - Az én álmomat nem őrzi már senki - sóhajtott szomorúan Morgó, de azért csak ment, mendegélt tovább. Hirtelen megállt egy sziklás magaslat tövében. Megérezte a víz szagát. Óvatosan fölment a hegyoldalra, s fentről körülnézett, szimatolt. A napfényben messzemessze felcsillant egy tó tükre. Úgy érezte, hogy megérkezett...

21/74

8. Morgó a nádasban A végtelennek tűnő erdő egy hatalmas tó közelében ért véget. Morgó itt megállt és sokáig nézegette a környéket. A tavat nádas vette körül, s messziről olyan volt, mint a tenger. Az enyhe szélben hullámzott és susogó hangot hallatott. A farkas éles szeme azt is fölfedezte, hogy a távolban emberek laknak. Házaik fehérlettek a napfényben. Hallotta a kutyaugatást is. Ez nem tetszett neki, de tudta, hogy számára már nincs visszaút az erdőbe. Lassan behúzódott a nádasba, olyan helyre, ahol még száraznak érezte a talajt. Majd körülnézett, hallgatózott. Nem érdekelte a nádirigó éneke, de a ludak gágogására már élénken felkapta fejét, s óvatosan megindult feléjük...

Idővel megismerte a nádas minden zegét-zugát, a hatalmas tavat és az egész környéket. De mindig sóvárogva nézett vissza az erdő felé. A legszívesebben visszament volna, de tudta, hogy most nem lehet. A farkasfalka már rég elpusztult. Itt kell élnie egyedül. Aztán megjött a tél is. Szerencsére nem volt túl hideg. Megbujt a levágott nádkötegek között, vagy visszalopakodott az erdő szélére és várta a tavaszt. Napközben kijött kuckójából, s elindult vadászni. Sokszor sikertelen volt az útja. Ilyenkor éhségében dühösen felüvöltött. Azt hitte, hogy senki sem hallja, mert hisz a falu messze volt. A hó meg csak hullotthullott és fehér takaróval borította be a környéket. Távol, a falu szélén valami fény pislogott. A ház ablakán egy kislány nézett ki. Orrát az üveghez nyomta, s úgy próbált valamit látni. Csak a nagy fehér éjszakát nézhette, de valami hosszú vonítást vélt hallani. - Mit nézegetsz ott? Feküdj vissza az ágyadba! - szólt rá az anyja.

22/74

- Valami furcsa, hosszú vonítást hallottam - mondta a kislány. Mintha farkas lett volna. - Ugyan, nálunk nincsenek farkasok, csak kutyák - válaszolt az anya és lekapcsolta a villanyt. Február vége felé történt, hogy Morgó, tovább már nem bírván az éhséget, elindult a távoli falu felé. Még éjszaka volt. Az ég felhőtlen, s a hold ezüstös fénye bevilágította a környéket. Lassan haladt a süppedő hóban. Elszánt volt, nem torpant meg az erősödő kutyaugatások hallatára sem. Hajnalban elérte az első faluszéli ház hátsó részét, ahol drótokkal megerősített düledező kerítés zárta el útját. Benézett és megpróbált mellső lábaival nyílást kaparni. Hirtelen dühös morgást hallott. Egy jól megtermett farkaskutya közeledett a ház felöl. Néhány pillanatig csak nézték egymást. Majd a kutya, Morgó meglepetésére, a farkát csóválva barátságosan így szólt: - Szia! Honnan jöttél? - Szia! Itt lakom, nem messze -, s Morgó fejével a nádas felé intett. - Éhes vagyok - tette hozzá. - Várj csak - mondta a kutya és hátraszaladt a ház felé. Hamarosan egy jókora darab hússal a szájában tért vissza, s a kerítés nyílásán kiejtette a farkas lábai elé. Morgó meglepődött a váratlan ajándék láttán, de aztán mohón felfalta. Mindjárt jobban érezte magát. - Bemehetek hozzád? - kérdezte, és a kutya bólintására gyorsan bemászott a nyíláson. - Olyan derék, erős vagy mint egy farkas - mondta a kutya. - Az is vagyok - válaszolt Morgó, de a másik csak nevetett. Nagyon megtetszettek egymásnak. Morgó, ha csak tehette, meglátogatta barátját, s együtt játszottak, hancúroztak. Közben kitavaszodott. Lassan eltűnt a hó. Mindenütt víz és sár maradt utána. Aztán, amikor már felszáradtak az utak, és kezdtek kibújni a mezőkön és a kertekben a virágok, kizöldült a fű, rügyeztek a fák megjelentek az emberek is. Kocsikkal, lovakkal, kutyákkal járták a 23/74

környéket. Ezért Morgó farkas mind ritkábban mehetett be a faluba. Nem akarta, hogy észrevegyék. Még éjszaka is óvatosabbnak kellett lenni, mert hangos kutyaugatás hallatszott innen-onnan. Így teltek a napok, állandó várakozással...

24/74

9. Morgó és Bundi Már április vége felé járt az idő. Egy borús éjszakán Morgó elhatározta, hogy lesz ami lesz, mindenáron elmegy Bundihoz (így hívták a farkaskutyát), mert nagyon vágyakozott utána. Óvatosan kiosont a nádasban lévő búvóhelyéről, ki a rétre, ahol aztán meggyorsította lépteit. De azért figyelt mindenre, néha megállt, s fejét föltartva szimatolt a levegőbe. Aztán megint elindult, s hamarosan odaért a megszokott kerítéshez. Megtorpant. Alig ismert rá a házra. Szép, új lécek zárták körül a kertet. Az ajtót is kicserélték, és sűrű vasrudakkal borították be. Morgó egy kicsit szimatolt, majd benézett a résen. Sem látott senkit, de megérezte Bundi ismerős szagát. Halkan felvonított. Közben aggódva nézegetett az ég felé. Közeledett a hajnal, s tudta, hogy vissza kellene fordulni, mert fölébrednek az emberek, s ki tudja, mi történhet. Ekkor megpillantotta a farkaskutyát, amint a ház felöl lassan lopakodott feléje, s utána meg három kiskutya totyogott. Morgó izgatottan kaparni kezdett a kerítés ajtaja alatt. Bundi belülről segített, s hamarosan kitágult a rés. Morgó bepréselte magát a kerítésen. Boldogan nyalogatta párját meg a három kicsit. - Menned kell, mert mindjárt jön a gazda - mondta Bundi aggódva. - Csak még egy kicsit - szólt Morgó és vidáman hancúrozott a három kölyökkel, akik játékosan belecsimpaszkodtak. Az idő telt, s lassan kivilágosodott, de a mókás mulatság nem akart véget érni. Bundi aggódva nézegetett a ház felé. Egyszer csak megzörrent az ajtó és kilépett a gazda. - Hát te mit keresel itt? - kiáltott. Morgó gyorsan kicsúszott a kerítés alján. A gazda közben odaért. - Mars befelé! - kiáltott, s kergette vissza az anyát meg a kölykeit. Utána bosszankodva nézte a kerítés ajtaja alatt tátongó lyukat. Régi vadász volt. Hamar felismerte a nyomokat. Morgó ezután még többször is megpróbálta felkeresni társát, de mindig vissza kellett, fordulnia, mert emberek jöttek-mentek, s tudta, hogy nem szállhat szembe mindenkivel. Szomorú lett és elhagyatott. Holdas éjszakákon néha messzire elhangzott keserves vonítása. Aztán lassan véget ért a szép, boldog nyár. Közeledett az ősz, kezdtek sárgulni a levelek, de szerencsére a meleg idő még tartotta magát. Bundi éjszakánként nyugtalanul fülelt a nádas felé, és sokszor nyüszítő, vonító hangot hallatott.

25/74

Egy ilyen kellemes őszi napon a vadász elhatározta, hogy kimegy a nádasba. Vállára vette puskáját, fölvette hátizsákját, füttyentett Bundinak és elindultak a tó felé. Morgó, aki nemrég jött vissza az erdőből (ha csak tehette, ott kószált), már messziről észrevette a közelgő veszedelmet, s szokása szerint el akart tűnni a nádrengetegben vagy az erdőben, de amint meglátta a vadász mellett lépkedő Bundit, meggondolta magát, és nem menekült el. A vadász közben megállt, körülnézett, és elővette távcsövét. Észrevette a farkast. Gyorsan lekapta válláról a puskát, és megcélozta. Nagy dörrenés hallatszott. Morgó egyet ugrott és eltűnt a nádasban.

A vadász dühös lett. - Pedig biztosan eltaláltam - mondta magában, s rászólt kutyájára: - Menj! Keresd! Bundi előreszaladt és hamarosan eltűnt a nádrengetegben. A vadász pedig várt, várt, s végül estefelé, nagy mérgesen egyedül tért haza. - Morgó és Bundi persze nem vesztek el. A farkas kitartóan loholt az erdő felé, bár fájt a bal oldala, mert a vadász valóban eltalálta. Bundi hűségesen követte társát. Fölmentek egy meredek lejtőn, ahol szép bükkés fenyőerdő fogadta őket. Végül megálltak a hegynek azon a részén, ahol már törpefenyők sorjáztak. Köves, kemény volt a talaj, és messziről már feltünedeztek a sziklás, ködös hegycsúcsok. Erősen fujtattak, majd leültek a földre, szorosan egymás mellé. - Menj vissza! Vár a gazdád. Meg fog verni - mondta Morgó. - Különben is, megsebesültem az oldalamon.

26/74

- Annál inkább veled maradok. - válaszolt Bundi, és fejét társához hajtotta. - Nem vagy te igazi farkas. Csak kutya vagy. Az erdőben kemény az élet. És jön ám a tél is! - mondta Morgó. - Nem baj. Vagyok olyan kemény, mint te - szólt kissé sértődötten Bundi. - Majd meglátjuk. Keressünk először egy jó barlangot, amíg bírok menni. - Jól van - mondta Bundi és megnyalogatta Morgó fájó sebét. Végül elindultak a ködbe burkolt hegyek felé...

27/74

10. Búcsúzás Amíg Morgó és Bundi a hegyekben kószálnak, térjünk vissza a vadász otthonába, ahol fontos események történtek. Volt a morcos vadásznak egy tízéves kisfia is, akit Péternek hívtak. Ügyes, értelmes gyerek volt. Szerette az állatokat. Különösen sokat foglalkozott Bundással. Játszottak, labdáztak a kertben meg a réten. Nagyokat kirándultak, megjárták az erdőt, a nádast. Péterke hamar észrevette, hogy Morgó bejár a kertjükbe, de nem közölte édesapjával. Nem akarta, hogy elzavarja a háztól, hiszen látta, hogy Bundás mennyire vágyakozik utána. Aztán amikor megszületett a három kölyökkutya, Péter még több időt töltött velük: dédelgette, simogatta, etette őket. Furfi, Foltos és Kormos - így hívták a három kiskutyát. Furfit - ez volt a leghelyesebb - még kicsi korában odaajándékozták egy erdésznek. Vele majd később még találkozunk. Tehát Foltos és Kormos maradt otthon. Ők lassan megnőttek, megerősödtek, ügyesek és gyorsak lettek. Péterke nagyon sokat szomorkodott, mert Bundi nem jött haza. Addig könyörgött apjának, amíg az végre beleegyezett, hogy elmehet megkeresni a szökevényt. Másnap reggel korán Péter, sok ennivalóval felpakolva, nagy hátizsákkal elindult az erdő felé. Magával vitte, persze, egy hosszú szíjon Foltost és Kormost is, mert abban bízott, hogy az erős, kitartó, jószamatú kutyák megtalálják eltűnt szüleiket. Bizony hosszú idő eltelt, mire fölmásztak a meredek úton és odaértek a sziklás hegységhez. A kutyák nyugtalanul szimatoltak, és valósággal hívták Pétert, hogy siessen. Ők már megérezték a farkasok szagát. Amint rátértek a hegyekhez vezető ösvényre, Péter hirtelen meglepődve megállt, mert az út kanyarulatában két megtermett farkas állt: Morgó és Bundi. Bundi már rohant is feléjük, s ölelgette, nyalogatta kölykeit, majd megadóan Péter lábaihoz dörgölődzött. Péter letette csomagját és örömmel nézegette őket. Lassan Morgó is megindult feléje, de néhány lépésre tőle leült. - Hát te hol mászkálsz napok óta? - szólt Péter szigorúan Bundihoz, aki lehajtott fejjel hallgatta kis gazdáját. Lassan Morgó is megbarátkozott és közelebb húzódott. Péter ezután kibontotta hátizsákját, kiszedte belőle a bőséges ennivalót húsdarabokat, csontokat -, és a kutyák elé tette. Jutott belőle Morgónak is, aki azért kissé távolabb húzódott. Aztán Bundás elmagyarázta Morgónak, hogy Péterke hozzájuk tartozik, szereti őket. Erre a farkas 28/74

óvatosan közelebb jött. Közben még sajgott a háta. Leült Péter mellé és onnan nézte családját. A kölykök rángatták szíjaikat. Péter elengedte őket és ezután együtt hemperegtek, játszottak, kergetőztek. Közben a nap lejjebb szállt. Péter felállt, összeszedte csomagját. A kiskutyákat is megszíjazta, végül Bundi nyakára is kötött egyet. - Te is visszajössz velem! - mondta neki szigorúan. - Búcsúzz el a barátodtól! Bundi és kölykei megnyalogatták Morgót és elindultak visszafelé. Bundi közben megállt, s visszatekintett a farkas felé, aki lehajtott fejjel nézte a távozókat. - Éljetek boldogan! - mondta. Bundi halkan vinnyogott. Már igen messze jártak, amikor meghallották a farkas távoli vonítását. A kölykök nyugtalanul toporzékoltak, Bundi bánatosan lógatta fejét. - Ne szomorkodj - mondta Péter - Majd néha meglátogatjuk a barátodat. De Bundi tudta, hogy már soha többé nem találkoznak. Otthon Péterke elmesélte, hogyan találták meg Bundit, de a farkasról egy szót sem ejtett. Nem akarta, hogy valaki megzavarja magányában.

29/74

11. Vissza Tündérországba Morgó komoran ballagott visszafelé. A fák mind sűrűbbek lettek. Úgy gondolta, hogy fölkapaszkodik a sziklabarlanghoz. De nem volt nagy kedve: tele volt szomorú gondolatokkal, meg a háta, oldala is fájt. - Bár találkoznék megint a derék kígyóval - gondolta sóhajtva. És mintha csak szándékát meghallotta volna, valaki sziszegett mellette egy fa tövében. A kígyó volt. - Szevasz. Min szomorkodsz, farkas? - szólt barátságosan. Hej, nagy az én bánatom, az oldalamon, egy seb csak ráadás - válaszolt Morgó és leült a földre. - Bánatodon nem igen tudok segíteni, de a sebedet megvizsgálhatom - mondta a kígyó. Ezután megnyalogatta Morgó sebeit, s közben aggodalmasan csóválgatta fejét, majd így biztatta: - Nemsokára talán meggyógyulsz, de többet kell pihenned Ez nagy golyó volt ám! - Köszönöm - mondta a farkas.- Nem is tudom, mivel fizessem meg. - Majd ha én is kapok az oldalamba egy golyót, akkor meg te húzod ki nekem - nevetett a kígyó. - Egyébként, merre tartasz? - Tündérországba - mondta Morgó határozottan. - Ami nincs, azt miért keresed? - kérdezte a kígyó, de választ nem várt, és tovasiklott. - Jó utat! - kiáltott messziről. Morgó megfogadta a kígyó tanácsát és egy sziklabarlang mélyébe húzódott pihenni. Közben sokat gondolkodott azon, hogy mi lesz vele. Két nap múlva folytatta útját, miután már újra erősnek érezte magát Vándorlása közben egy kis erdei tó mellé ért. Ivott a vizéből, és éppen tovább akart menni, amikor egy mérges hang rászólt a túloldalról: - Hát te mit keresel itt? - Azt, amit te - válaszolt Morgó haragosan -. Félsz, hogy kiiszom előled a tó vizét? - Csak most vette észre, hogy egy vaddisznó heverészik a túlsó part mocsaras részén. - No, attól nem tartok - nevetett a vaddisznó -. Egyébként hová tartasz? - Tündérországba - válaszolt Morgó.

30/74

- Hát arról nem hallottam - mondta tűnődve a vaddisznó. Nekem az a Tündérország, ha elnyújtózkodhatom ebben a finom mocsárban. Mindenesetre sok szerencsét kívánok. A farkas ezután tovább ballagott. Messziről már feltűntek a fenyvesek. Az erdő szélén egy jól megtermett szarvas állt. Megpillantotta a farkast, de nem ijedt meg. Morgó megállt. - Ne félj tőlem, szarvas! - kiáltott feléje. - Nincs rossz szándékom. - Tudom - szólt a szarvas, hatalmas agancsait rázva. - De hova igyekszel? - Tündérországba - válaszolt Morgó. - Sajnállak, farkas - szólt a szarvas -. Valamikor én is ott voltam. De az már nincsen. - Már nincsen? - kérdezte Morgó -. Tehát akkor volt valamikor? - Igen, volt, de csak az álmainkban... Sok szerencsét! - válaszolt a szarvas, s elballagott az erdő sűrűjébe. Morgó egy ideig tétován álldogált, majd lassan elindult a magas hegyek felé. - Ott van az én Tündérországom - mondogatta, de maga sem hitte el. Az ég szürkülni kezdett. Hűvös szellő rezegtette meg a bokrokat. Lassan, majd mind sűrűbben kezdett esni a hó, s ellepte az ösvényt. Morgó lehajtott fejjel, búsan ballagott a zord hegyek felé. Lábai nyomát lassan eltakarta a hó... Senki sem látta többé... Így ért véget Morgó, az utolsó farkas története. Holdas estéken még évek múltán is, sokan hallani vélték a farkas üvöltését a nádasok felöl... - Vonyít a nádi farkas. Hideg lesz - mondták ilyenkor az öregasszonyok...

31/74

E G Y K I S M A D Á R E L R E P Ü L Bóbitának hívták. Ült kalitja szélén, s azt dalolta mindig: "világgá megyek én." Tarka kismadár volt: piros, kék meg lila. Néha szólt, csak annyit: "nagy hiba, nagy hiba." "Mi az a nagy hiba?" - kérdem mosolygva én. Szomorúan néz rám: "tudom én, tudom én." Egy derűs, szép napon fölszállt egy nagy fára. Mondom néki búsan: "gyere vissza, drága!" "Nem jövök, nem jövök" - mondta vígan szállva. S azóta borongok kismadárra várva.

32/74

Hát bizony ilyen volt Bóbita, a kismadár. Pedig milyen nyugodtan élt a kalitkában! Ugrándozott, énekelt, s közben néha beszélt is. Egy aranyos kislány szorgalmasan gondozta: enni-inni adott neki, kitakarította ketrecét. Nyáron kivitte a teraszra, hadd nézze szegényke a kertet, meg a csivitelő madarakat, a vonuló felhőket. És ebből lett a baj. Ő is szeretett volna repülgetni, fára szállni, játszani a többiekkel. De nem lehetett. Ezért mind szomorúbb lett. Már énekelni sem akart. Végül aztán a kislány megszánta és kiengedte. Úgy gondolta, hogy egy kicsit játszik a madarakkal, aztán visszaröpül. Bóbita igen jól érezte magát a friss levegőn, a napsütésben. Megcsodálta a felhőket, amelyek csendben úszkáltak az égen. Fölszállt a legmagasabb fára, boldogan suhant a légben és nézegette az alatta elterülő kerteket, erdőket, házakat. Lassan megismerkedett a többi madárral is. Hamar maguk közé fogadták. - De szép, színes tollad van! Meg milyen elegáns pamacs van a fejeden! Nahát! Még ilyet! - mondogatták. Nagyon szépen telt el a nyár. Mindig jó meleg volt. Ennivaló is akadt bőven. Bóbita igen megszerette ezt a szabad életet, de már nem is talált volna vissza a kalitjába. Aztán egy napon hűvös szellő suhant át az erdőn, kerteken. A villanydrótokon seregnyi fecske gyülekezett. Erősen csiviteltek, majd elhallgattak és figyelték a vezérfecske szavait: - El kell mennünk délre, melegebb vidékre. Holnap korán reggel indulunk. Bóbita, aki a közelben fülelte a gyűlés szónokát, közbeszólt: - Én is szeretnék veletek menni! A vezérfecske így válaszolt: - Szívesen befogadunk, de mi hosszú útra megyünk ám. Hogy bírnád a fárasztó repülést? De Bóbita csak erősködött, hogy ő bizony nem gyenge, elrepül még a világ végére is! Senki sem ellenezte. A fecskék tehát befogadták maguk közé.

33/74

Másnap hajnalban az egész csapat felszállt a magasba és elindult dél felé. Elöl a vezető fecske, utánuk a többiek, és a sor végén Bóbita szállt. Repültek felhők alatt, erdők és mezők fölött, hegyek és völgyek között, falvakat és városokat hagytak el. És csak szálltak, szálltak... Néhanéha, meg esténként megpihentek. Éjszaka többnyire erdőben, a fákon aludtak, és reggel korán tovaszálltak. Bóbita mindjobban várta ezeket a nyugalmas órákat, mert már nagyon fáradt volt. - Maradjunk még egy kicsit! - mondta ilyenkor Bóbita. - Nem lehet, nem lehet! - csivitelték a többiek -, elkésünk, elkésünk! ... hideg lesz, hideg lesz...! És csak repültek tovább... Egyszercsak megcsillant a tenger vize. - Utoljára itt tartunk hosszabb pihenőt, aztán átvágunk a tengeren - adta ki a vezérfecske a parancsot. Mindenki evett-ivott, jót pihentek, s korán reggel indulásra összegyűltek. Bóbita azonban érezte, hogy tovább nem bírja. Nagyon fáradt volt. Megpihent egy magas fa tetején, és fájó szívvel integetett szárnyaival a tenger felé tartó sereg után... Egyedül maradt. Nem messze tőle kertes házat pillantott meg. Éppen olyan, mint az a ház, amelyet elhagytam - gondolta fájó szívvel -. Csak lenne itt is egy hasonló kedves kislány. Leszállt a ház kerítésére. És lássatok csodát! Egy sötét hajú, kedves kislány lépett ki az ajtón. Bóbita így énekelt: Bóbita... Bóbita..., Hol van a kis leányka? A kislány csodálkozva és mosolyogva nézte a kis, tarka madarat. Aztán bement a konyhába, egy tálban ennivalót hozott ki, letette a földre, kicsit hátrébb állt, és onnan biztatta Bóbitát: Gyere kicsi Bóbita, én vagyok a leányka. Bóbita kissé tétovázott, aztán közelebb ment, majd még egy kicsit, végül már buzgón szedegette ki a magokat a tányérból. A kislány örömmel nézegette a madárkát, majd kihozott egy kalitkát, kinyitotta az ajtaját és várt... Esteledett. Bóbita jóllakott, de fáradt volt. Besétált a házikóba és elaludt. Otthon érezte magát. Hamar megszokta az új hajlékot, különösen amikor beköszöntött az esős-hideg ősz. Azért néha eszébe jutott az elhagyott kislány is. Ilyenkor szomorúan így énekelt:

34/74

Bóbita ...Bóbita... Hol van a kis leányka? Jaj, utána vágyok, tán haza-találok...

35/74

PÖFI ÉS RÖFI KALANDJAI

36/74

1. Az elcserélt malacok Élt egyszer egy irdatlan nagy erdő közepén egy vaddisznó család. A szülők szorgalmasan és lelkiismeretesen gondozták, táplálták malacaikat, mind az ötöt… Mindegyik engedelmesen szót fogadott szüleinek, akik megtanították őket mindenre, ami csak szükséges volt az erdei élethez: hol lehet élelmet találni, merre van a forrás meg a tó, mitől kell óvakodni, hol lehet elbújni, meg ehhez hasonlókat. Mert bizony sokat kell tudni az erdőlakó állatnak is. A kismalacok lassan nőttek-növögettek és mind bátrabbak lettek. Különösen kitűnt közülük Pöfi és Röfi, a két haszontalan kismalac. Sokszor rosszalkodtak, sőt el is tévedtek a sűrű erdőben. Végül szüleiknek kellett megkeresni a keservesen síró mihaszna malacokat. Egyszer úgy eltévedtek az erdőben, hogy estig nem találtak haza. Sírtak keservesen. Végül Röfi, aki bátrabb volt, így szólt Pöfihez - Hiába sírunk, már senki sem hallja meg. - Jaj, jaj, apa biztos segítene - siránkozott Pöfi. - Igen, de ő nincs itt. Ne bőgj már. Inkább legyünk csendben, nehogy valami gonosz állat vagy rossz ember megtámadjon minket - mondta nagy bölcsen Röfi. Nem messze bagoly huhogott. - Én úgy félek- ijedezett Pöfi. - Én is. Dehát mit tegyünk. Gyerünk tovább! És elindultak. Mentek, mendegéltek a sűrű erdőben, csak úgy összevissza. Közeledett az este, és ők mind messzebb kerültek otthonuktól. Éhesek voltak. Megálltak. Turkálni kezdtek a lehullott makkok között, de nem sokat találtak. Csak álltak tanácstalanul. Pedig már sötétedett. - Valamit tenni kell. Gyerünk tovább! - mondta Röfi. És újra nekivágtak az erdőnek. Egyszercsak azt vették észre, hogy a vadon szélére értek. Most mit tegyenek? Forduljanak vissza? De merre? Valahol messze megláttak néhány házat. A legközelebb állóból némi fény pislogott ki. Rozzant kerítéssel volt körülvéve. - Menjünk oda! - mondta Röfi Hátha találunk ott valami élelmet. - Óvatosan a ház felé közeledtek. Szerencséjükre kutya nem volt a közelben. Benéztek a kerítés résein. Malacröfögést hallottak az ólból. Bebújtak a kerítés alatt. Az anyamalacnak öt kocája volt. János gazda, miután este megetette őket, elment kutyájával a sógorhoz, s két malacot vitt neki 37/74

ajándékba. Így most csak három kismalaca maradt. Röfi és Pöfi bemásztak az akol rozzant ajtaja alatt. Így megint öt kismalac lett az ólban. Az anya és három malaca jóllakottan terültek el a sarokban. Szuszogva aludtak, s észre sem vették, hogy két idegen kismalac mászott be. Netán úgy vélték félálmukban, hogy a gazda visszahozta az elvitt két malacot? Minden rendben volt, csak az volt a baj, hogy Röfi és Pöfi egy szem ennivalót sem találtak a vályúban. Közben hallották, hogy a gazda visszatért kutyájával. Ijedten behúzódtak a sarokba, és éhesen, remegve vártak. Később megpróbáltak aludni. Békés csend borult a házra. Csak az volt a baj, hogy kint a kutya nyugtalanul morgolódott. Valami nem tetszett neki. Úgy látszik, megérezte, hogy idegenek vannak a háznál. De aztán, amikor távolról megdörrent az ég alja, s villámlani kezdett, majd a szél végigsöpört az udvaron, a kutya is behúzódott a házába. Pöfi és Röfi meg egész éjjel éhesen várták a reggelt. Közbe-közbe azért elnyomta őket az álom. Korán reggel, még félhomály volt, megjelent János gazda, hogy megetesse malacait. Volt ám nagy visítás, röfögés! Mindenki - Pöfi és Röfi se maradtak ki - nekirontott a vályúnak, s csak úgy habzsolták a finom moslékot. A gazda meg csodálkozva nézte, hogy megint öt kismalac van az ólban, pedig tegnap kettőt a sógorának adott. - No, ennek utánajárok - mondta csodálkozva, s reggeli után füttyentett kutyájának és átballagott a sógorhoz. - Nem hiányzik két malac, amiket tegnap hoztam, mert nálam megint öt van? Biztos visszaszöktek hozzám - mondta. - Az nem lehet - felelt a sógor -, hiszen most etettem meg őket. Nézzük csak meg! Hátramentek a sógor disznóóljához, s megnézték, hogy úgy van-e, ahogy János gazda állítja. S mit tesz Isten! Tényleg ott volt a két malac! A sógor nevetett. - Azt hiszem, egy kicsit erős volt a papramorgó... - Márpedig én ötöt láttam reggel - erősködött János gazda. - Na akkor elkísérlek, mert én is látni akarom őket- mondta a sógor. Visszamentek mindketten János gazda portájára. Közben teljesen kivilágosodott. A nap barátságosan szórta sugarait. Pöfi és Röfi gyorsan kibújtak az ól lécei alatt és futásnak eredtek az erdő felé. Úgy siettek, hogy még köszönni is elfelejtettek. Az anyamalac fejcsóválva nézett utánuk. - A kis szemtelenek - mormogta. Akkor már tudta, hogy nem az ő malacai voltak. 38/74

Megérkezett ezután János gazda is a sógorral. Mindjárt hátramentek az ólhoz. - Hiszen itt csak három malac van! - mondta a sógor nevetve. - Valóban... Vannak még csodák... - vakarta fejét János gazda bosszankodva. És ezután még sokáig emlegették a különös esetet és jókat kacagtak rajta: hogyan lett a háromból öt, az ötből meg három...

39/74

2. Bolyongás az erdőben Pöfi és Röfi, a két haszontalan malac, nagyon megbánta, hogy olyan messzire elkóboroltak a családtól. És most ész nélkül rohantak be az erdőbe. Nem nézték, hogy hol vannak, csak szaladtak, szaladtak... De hamarosan elfáradtak. Mind lassabban futottak, s végül megálltak egy fa alatt pihenni. Valami zörgést hallottak. Az egyik bokor mögül egy róka dugta ki fejét. Röfi igen nagy tisztelettel megszólalt: Mondd meg nékem róka koma, merre van a disznókonda? A róka fölényesen fintorgott és gúnyosan rájuk szólt: Nem vagyok komátok, ti kis nyavalyások! Merre van a disznókonda? Nem értek ti oda soha! Pöfi és Röfi elszomorodva loholt tovább. Most meg egy farkas állta el útjukat. Ijedten megálltak. Röfi azonban összeszedte bátorságát és alázatosan így szólt: Tisztelt farkas, mondd meg, kérünk, a konda felé merre térjünk? A farkas megvetően nézte a két ijedező malacot, fogait vicsorgatta, s már arra gondolt, hogy milyen finom falatok lesznek vacsorára, de aztán eszébe jutottak a kandisznó félelmetes agyarai, s jobbnak látta, ha útjukra engedi őket. De azért nem állhatta meg, hogy jól rájuk ne ijesszen: Nicsak! Két nyavalyás malac. Lesz nékem ma finom falat. Erre járni hogyan mertek? Rögvest megeszlek bennetek! Így szólt a farkas, de azért hagyta a két reszkető malacot elfutni. Amikor úgy érezték, hogy már elmúlt a veszély, megint megálltak, pihentek egy kicsit, majd tovább bandukoltak. Igen fáradtak voltak. Ekkor föntről macskanyávogást hallottak. Fölnéztek, Egy vadmacska üldögélt az egyik fa ágán, s farkát hintáztatta. Röfi hízelegve szólt hozzá: 40/74

Mondd meg nékünk, cirmos szépség, merre kószál a malac népség? A vadmacska fejével intette az irányt, de lenézően, finnyáskodva válaszolt: Arra érzem büdös szagát. - A macska rosszul érzi magát – E két malac mily ostoba, csak kószálnak ide-oda. Röfi mérgesen ráröffent a gúnyolódó vadmacskára. Aztán továbbszaladtak. Közben nagyon megszomjaztak. Szerencséjükre éppen egy kis tó mellett mentek el. Jóízűen ittak a tó vizéből. Lassan kezdett sötétedni. Nagyon éhesek voltak. Pöfi elsírta magát: - Jaj, mikor fogunk már hazaérni! - A tó túlsó partjáról egy béka brekegett feléjük: Sírtok, idétlen malacok? Én meg kacagok rajtatok. Jobb először elmélkedni és utána cselekedni. Igaza van ennek a nyomorult békának mondta Röfi bosszúsan. - Többé nem fogunk így elkóborolni. Ezután tovább ballagtak. Szerencsére fölkelt a hold és szép békésen világított. Sugarai némi fényt vetítettek az erdő fái közé is. De aztán mind sűrűbb lett a rengeteg. Hirtelen mérges hangot hallottak a magasból. Fölnéztek és látták, hogy egy mókus dugta ki fejét odújából. Röfi tisztelettel szólt hozzá: Hallottál már ilyen csodát? Nem leljük a disznócsordát. Derék mókus, kérünk szépen, mutass utat e sötétségben.

41/74

A mókus morogva, rosszkedvűen nézett ki odújából, de a homályban is felismerte csíkos bundájukról a malacokat, és az utat mutatva, így válaszolt: Itt valami nincsen rendbe. Mit zavartok késő este? Na, menjetek arra, sorban, Ott pihennek a vadonban. A két malac illően megköszönte az útbaigazítást. Most már úgy érezték, hogy közelednek a kondához. Újult erővel vágtak neki az erdőnek. De közben már teljesen besötétedett. - Jó lesz itt megpihenni - mondta Röfi, s megállt egy hatalmas fa tövében -, aztán majd reggel folytatjuk. - De én addig éhenhalok - siránkozott Pöfi. Ekkor a magasból huhogást hallottak. Egy bagoly szólt rájuk mérgesen: Kik zörögnek a sötétben? Nem maradtok már békében? Röfi szelíd hangon felelt: Bölcs bagoly, szívből köszöntünk! Igen nagy bajba kerültünk. Eltévedtünk, és arra kérünk, mutasd meg az utat nékünk: merre jutunk gyorsan oda, ahol tanyáz a malackonda. A bagoly meglibbentette szárnyait, kissé lejjebb ereszkedett és barátságosan válaszolt: Pihenjetek meg e fa tövében, és reggel mehettek, még sötétben, egyenesen a sűrű vadonba, ott tanyáz mindig a disznókonda. Pöfi és Röfi megfogadták a bagoly tanácsát, és lefeküdtek a fa tövébe. Nyugtalanul aludtak: korgott a gyomruk, hűvös volt az éjszaka, meg féltek is, hátha valami gonosz állat megtámadja őket. Így aztán reggel korán talpra álltak és a bagoly tanácsa szerint elindultak. Már kezdett szürkülni, lassan kivehették a fák, bokrok alakját, de ennél fontosabb volt, hogy néha valami kellemes büdös szag ütötte meg orrukat, ha a szél éppen szembe fújt. 42/74

- Jó hazai illatok! Ez a disznókonda szaga! - kiáltották mindketten. De aztán megfordult a széljárás, s eltűnt a szag is. Közben kiértek egy tisztásra, ahol őzek tanyáztak. Közülük a legerősebb észrevette a malacokat és fenyegető hangot hallatott. De Röfi még idejében, barátságosan megszólalt: - Köszöntöm az őzek fejét. Nem akarjuk megzavarni a békés legelést. De eltévedtünk e hatalmas vadonban, s szeretnénk, ha eligazítanál bennünket, hogy merre van a vaddisznók tanyája. Az őz barátságosan bólintott és így válaszolt: Azt hittem, hogy kóbor farkas, pedig hát csak két kis malac. Szívesen segítek rajtatok, és hamar hazataláltok. Arra, a vadon mélyére, hol madár dalol kedvére. És az őz barátságosan mutatta az irányt - Köszönjük! - kiáltott a két malac, és boldogan csörtettek be a sűrűbe. Egyszer csak mit látnak? Disznócsorda túrja a földet egy tisztáson. Szedik a makkot. Ott volt apa, anya és a három kismalac is! A többieket nem is nézték, csak rohantak feléjük. - Hiszen itthon vagyunk! Hurrá! - kiáltott boldogan a két haszontalan. Volt nagy öröm. De azért kaptak apától néhány oldalba bökést, amiért megszöktek és bajba keveredtek. De aztán hamar megnyugodtak. Belátták, hogy bűnösök voltak. És ezentúl engedelmesen együtt kóboroltak a kondával, s talán még ma is ott turkálnak a végtelen erdőben...

43/74

A MAGÁNYOS SAS (Élt egyszer - hatalmas erdős-hegyes vidéken, messze-messze az emberektől - egy nagy sasmadár. Többnyire fent kószált a végtelen égbolton, vagy a felhők között cikázott, néha szinte megállt a magasban, éles szemeivel lenézett a völgybe, majd hirtelen lecsapott a mélybe zsákmányáért. Mindig magányosan szállt. Sokszor messzire hallatszott vijjogása. Ilyenkor elcsendesült a környék, és az apró madarak aggódó szemmel pislogtak a magasba. Féltek a királytól. Így élt békességben a sasmadár, amíg meg nem jelent az ember... Az ő életéről szól ez a vers.)

44/74

1. Magas hegység oldalában élt egy nagy sas odújában, zordon, rideg sziklában, télen-nyáron egymagában. Vijjog a sas bús-mogorván, magában a kemény sziklán, eső-hó veri ablakát, szél cibálja erős tollát. Lenéz közben az erdőre, s a távoli szép mezőre, olykor fejét ha fölveti, a dús felhőket figyeli. Dörren máris az ég alja, a sok felhő egymást tolja, villám cikáz, eső zuhog, a haragvó szél bőszen suhog. Így élt a sas egymagában... felleg alatt, felhő fölött, fütyörésző szellő között...

45/74

2. Egyszer - ülve barlangjában – gondolt egyet unalmában, s kapta magát hirtelen, a magasba szállt sebesen. Összefut egy szálló árnnyal, erős szárnyú sasmadárral, felhők között hancúrozva, bohókásan játszadozva. Utána szállt kergetőzve: "röpülj velem a tetőre, hegy ormára, föl az égbe, légy a párom szépek szépe!" Beköltöztek sziklaházba, kibélelték hamarjába, friss levéllel, gyenge ággal, fiókáknak nagy jósággal. Így élt a sas párjával... felleg alatt, felhő fölött, fütyörésző szellő között...

46/74

3. A kis sasok felnőttek és hamar kirepültek, másik otthont keresni, új fészket építeni. Így maradt hát magára a nagy sas és hű párja... Nem süt már szépen a nap, s vajon mit hoz a holnap? Egy borús őszi napon - halkan zúgott a vadon – játszottak és lebegtek, felhők alatt kerengtek. Lárma hangzik a völgyből, a bősz sas vijjog föntről, lövés dörren a mélyben, s párja lehull a sötétben. Így élt a sas családjával... felleg alatt, felhő fölött, fütyörésző szellő között...

47/74

4. Ha arra jártok, - az erdőben bolyongva nézzetek fel a sziklás oromra, ott van-e még, vagy elszállt bánatában, vagy tán ott búsul, vijjog odújában? Nem törődve idővel, napsütéssel, felhővel, keserűen vijjogva, kis családját siratva? Mert itt élt a sas egymagában... felleg alatt, felhő fölött, fütyörésző szellő között...

48/74

BAGLYOK A TORONYBAN Egyszer volt hol nem volt egy kis falucska, amelynek közepén állt egy öreg templom, falai ütöttek-kopottak voltak. Tornyából mindenfelé kilátszott a tégla. Isteni csoda, hogy nem dőlt még össze. De mégse volt akármilyen templom, mert tornyában három harang is volt. Mindegyikről kötél lógott a mélységbe. Valaki, egy szakállas ember, lent meghúzta, mire a harangok megszólaltak. A kisharang vékony hangon csengett: kling-kling-kling-kling. A középső egy kissé mélyebben: kong-kong-kong-kong. A nagyharang meg egészen mélyen kongott: bang-bang-bang-bang. Végül aztán a három hang összefolyt, ilyenformán: kling-kongbong/kling-kong-bong. Itt élt a toronypadláson egy bagolycsalád. Kényelmes, jó helyük volt, megvédte őket az eső, hó és a hideg szél ellen. Az ablakból messzire el lehetett látni: a távoli hegyekre és erdőkre, megfigyelhették a közelgő, vihart hozó felhőket, vagy a napsütésben fürdő házakat, kerteket. De ez ritkán fordult elő, mert nappal sokat aludtak és csak estefelé szálltak ki a szabadba. Szükségük is volt erre a kényelmes lakásra, mert öten laktak benne: két szülő meg három fióka: Uhu, Bruhu és Huhu. Senki sem zavarta nyugalmukat. Ha madár tévedt arra, mérgesen elzavarták. Még a macska sem tudott oda fölmászni. A harangok sem háborgatták nyugalmukat. A fiókák még örültek is nekik. Amikor megszólaltak, jobbra-balra lengve, ráálltak a tetejükre, s ide-oda hintáztatták magukat. Szüleik mindig intették őket: Kapaszkodjatok! Nehogy leessetek! Hát így élt a bagolycsalád a toronyban. Csendes, kellemes nyári estéken szerettek kirepülni, mert ilyenkor nem zavarta őket senki. Közben a három kisbagoly is megnőtt, s már egyedül jártak zsákmány után. Aztán telt-múlt az idő, közeledett az ősz. Hűvös szelek kezdtek fújdogálni, és a három kisbagoly elhatározta, hogy melegebb vidékre költöznek. Szüleik szomorkodtak, de nem tudták lebeszélni őket. Így hát nagy búsan elbúcsúztak egymástól. Uhu, Bruhu és Huhu nekivágtak a hosszú útnak, a szülők meg ottmaradtak a toronyban. 49/74

Abban az évben nagyon hideg volt a tél. Rázta a szél az ablak rácsait. Még szerencse, hogy nem fújhatta be a havat. A két öreg bagoly nagy nehezen kihúzta a telet. Szerencséjükre korán megjött a tavasz, s a meleg napsugarak fölmelegítették a tornyot is. Elolvadt a hó, s kövér vízcseppek folytak végig a falon. Hamarosan előbújtak a rovarok is, és a baglyok esténként elrepülhettek ennivalót keresni. Egy szép tavaszi reggelen azonban kellemetlen meglepetés érte őket. Nagy kopácsolásra ébredtek. Emberek sürögtek-forogtak a templom előtt. Hatalmas létrákat támasztottak a falakhoz, deszkákat tettek rá és megindultak fölfelé. Pucolták, javították a torony falát, ablakait. A két bagoly ijedten menekült ki a toronyból és egy közeli fa tetejéről nézték, hogy mi történik. Az emberek meg csak dolgoztak. Kimeszelték, lefestették a falakat, megjavították az ablakokat, új, erős rácsokat tettek rájuk, s az ablaküvegeket is kicserélték. Még a harangköteleket is leszedték, s helyette villanydrótokat vezettek be. De mindez nem ment ám olyan gyorsan: sok nap telt el, mire végeztek. Végül a munkások leszedték az állványokat, létrákat és elmentek. Készen volt a templom. Minden megújult, megváltozott. Még az öreg szakállas harangozó bácsi is eltűnt. A baglyok, akik messziről figyelték az eseményeket, úgy gondolták, hogy most már visszaköltözhetnek a toronyba. De ekkor kellemetlen csalódás érte őket. Nem tudtak bemenni a toronyba! A munkások minden lyukat betömtek, bemeszeltek, az ablakokat és a rácsokat megjavították, bezárták. Szegény baglyok ott keringtek, röpködtek egész éjjel a torony körül, de hiába huhogtak, siránkoztak. Így vesztették el otthonukat. Egyik este, amint a fa tetején azon tanakodtak, hogy hová is költözzenek, észrevették, hogy a torony körül három bagoly röpköd. Hamar fölismerték őket. Megjött a három kisbagoly: Uhu, Bruhu és Huhu. De már nem is voltak olyan kicsik. Mindegyik megnőtt, megerősödött. Nagy volt ám az öröm! Meg a bánat is, mert nem volt meg a toronylakás. Egy ideig tanácskoztak, aztán mind az öten elindultak új lakást keresni. A hold is kisütött, és ők szép lassan, csendesen szálltak a magasban, míg el nem tűntek valamerre a sötét éjszakában...

50/74

A C S Ú Z L I Egyszer volt, hol nem volt... Így szokták kezdeni a meséket. De most mégsem teszem, mert az alábbi történet, sajnos, nem mese, hanem szomorú, szégyenletes valóság. Igen régen történt, még gyerekkoromban. Talán hét éves sem voltam. Éltem a gyerekek mindennapi életét: sokat játszottam, aztán tanulni is kellett... Semmi gonoszság sem volt bennem. Legalábbis így gondoltam. Szerettem egyedül csatangolni az erdőkben, dombokon, völgyekben. Élvezettel és ügyesen másztam föl a legmagasabb fára is. Egyébként csendesen, rendesen éltem, szüleimnek szót fogadtam. Egyszer aztán mégiscsak megszállt az ördög, ahogy szokták mondani. Elhatároztam, hogy csinálok magamnak egy csúzlit. Kerestem a lakásunkkal szemben elterülő dombon egy bokrot, s levágtam belőle egy kétágú vesszőt. Ezután édesanyám varródobozában találtam hozzá megfelelő gumit. Hamarosan elkészült a rettenetes fegyver. Zsebre vágtam és elégedetten indultam el az erdő felé. Az erdő elején a magasban hosszú drótok vezettek valahová, rajta fecskék ültek szép sorban. Ősz felé járt az idő, de még jó meleg volt, s a madárkák vígan csiviteltek. Biztosan éppen akkor tanácskoztak arról, hogy mikor induljanak melegebb vidékre. Aztán elénekelték a fecskedalt: 1. Száll a fecske csivitelve, felhők között énekelve... 2. Ha melegen süt a nap, eresz alá jó fészket rak. 3. Fiókáit óvja-védi, szorgalmasan etetgeti.

4. Ősszel vígan útra kelnek, messzi délre elrepülnek. 5. Szállnak a zord hegyek között, zúgó tenger vize fölött. 6. Ám tavasszal visszatérnek, s épül az új fecskefészek. 51/74

Ó, milyen szépen daloltak a fecskék! Öröm volt hallgatni. És mégis, most kezdett incselkedni velem a gonosz, s azt súgta: - fogd meg, lőj közéjük! - Éreztem zsebemben a csúzlit. Fölnéztem a fecsegő fecskék felé, elővettem a fegyvert, beletettem egy követ, s célzás nélkül felfelé lőttem. A fecskék szétrebbentek. De egy szerencsétlen kis madár lehullott a földre. Éppen a lábam elé. Ott feküdt mozdulatlanul. Szemei nyitva voltak, s úgy éreztem, hogy szomorúan néz rám. Pedig már nem volt benne élet. Nagyot dobbant a szívem. Elsápadtam. - Én nem akartam mondtam neki, csak... csak.., Dehát mit is akartam csak?... Nem tudtam rá felelni. Megkövülten álltam, kábán, ijedten, s elkezdtem sírni. Kezemben remegett az átkozott csúzli. Úgy éreztem, hogy nagy bűnt követtem el. Többé ilyet nem fogok tenni! - fogadkoztam magamban, s közben folytak a könnyeim. Utálkozva messzire eldobtam a csúzlit, s elindultam futva, menekülve a dombok felé. A szerencsétlen kis madárra rá se mertem nézni. Csak szaladtam, szaladtam a fák között, mint akit kergetnek. Végül megálltam egy hatalmas tölgyfa tövében. Fölnéztem a fára, aztán felugrottam a legalsó kiálló ágra és felhúzódzkodtam. Ott, a csendben, az árnyas levelek között akartam megpihenni, szomorkodni. De nem sikerült. Éktelen csicsergésre, vijjogásra figyeltem fel. Három-négy mérges vércse repkedett körülöttem, tátogatták csőrüket, felém kaptak, belecsíptek a hátamba, oldalamba. Gyorsan leugrottam a fáról és futásnak eredtem. De csak jöttek utánam vijjogva-károgva, kerengtek a fejem körül és azt kiáltozták: Gonosz vagy! Gonosz vagy! Én meg csak futottam, futottam, amíg nagy sokára elmaradtak a haragos madarak, s megállhattam, hogy kifújjam magamat. Szomorúan értem haza. De otthon nem mertem megmondani, hogy mi történt velem. Szégyelltem magamat. S magamban megfogadtam, hogy többé sohasem fogom bántani a madarakat...

52/74

FURFI KUTYA TÖRTÉNETE Élt egy kutya hajdanában egy békés kis erdészházban. Furfi lett a hites neve. Nagy volt ám a tekintélye! Formás volt és tiszta, rendes, mindenkihez igen kedves. Csábította erdő, mező, bajba kerülve vakmerő. Ravaszságban nincsen párja, okosabb volt, mint gazdája. Érti a szót, ha magyar, ha német, Róla szól e fura történet.

53/74

1. A kölyökkor Volt valamikor, nem is olyan régen, két kis ország között, egy irdatlan hosszú, hatalmas drótkerítés. Így derék és szorgos lakói csak nagyon ritkán látogathatták meg egymást. Olyan magas volt ez a drótsövény, hogy az erdei vadak sem tudtak átjönni rajta, legfeljebb a madarak repkedtek a túloldalra. Ráadásul szigorú katonák őrizték nagy puskákkal. Ezért senki emberfia nem merte megközelíteni! Mindkét országban, jó messze a drótkerítéstől, volt egy-egy szép kis város, amelyeknek szélein, közel az erdőhöz, álltak az erdészek házai. Az egyikben is lakott egy család - apa, anya, meg a kislányuk -, meg a másikban is -, apa, anya meg a kisfiúk. Rokonok voltak, de bizony csak ritkán láthatták egymást. Hiszen nem mehettek át a drótkerítésen! Most nézzük meg először a drótkerítés innenső oldalát! Szép, barnára festett fakerítéssel volt körülvéve az erdészház, benne gyümölcsfák, bokrok zöldelltek. Egy diófa tövében takaros kis kutyaól jelezte, hogy házőrző is van a kertben. De talán jobb lett volna kunyhónak vagy kutyaházikónak, még inkább kulipintyónak nevezni, mert olyan barátságos, hívogató volt, hogy az embernek kedve lett volna oda bemászni. Persze, ha egyáltalán beférne. Ebben a házacskában lakott Furfi kutya. Egy vadásztól kapták ajándékba. (Ugye emlékszünk Bundi kutyára? Az ő egyik kölyke volt.) Szép, fehér bundája volt, néhol fekete foltokkal tarkítva. Bal szeme körül is sötét szőrzet nőtt, de ez jól állt neki. Ha szóltak hozzá, fejét kissé oldalra fordította, mintegy jelezve, hogy figyelmesen hallgat, és sötét bal szemével mintha kacsintott volna, jobb mellső lábát meg fölemelte. Kedves, jóindulatú állat volt. Majdnem azt mondtam, hogy szívélyesen mosolygott mindenkire. Nem rontott neki az embernek, mint sok esztelen jószág teszi, összesározva a ruhát, s ugatva mint a félbolond, hanem nyájasan vakkantott az érkezőre. De ez nem is tökéletes kifejezés, mondjuk úgy, hogy köszöntött. De ezt csak kevesen vették észre, mert az emberek általában felületesek, s el sem tudják képzelni, hogy egy kutya azt mondja: A viszontlátásra! Pedig isten bizony azt mondta!

54/74

Erre az erdészék aranyos kislánya jött rá már az első napon. Egyszóval az történt, hogy a kislány maradék túróstésztát vitt neki egy tálban. Furfi megszagolta és kényesen elfintorította az orrát. A kislány leguggolt, közelebb tolta hozzá a tányért, de Furfi elfordította a fejét. - Edd meg! Finom. Ne légy olyan kis csacsi! - mondta a lányka. Furfi mérgesen válaszolt: - Te vagy a csacsi! A kislány meglepetten fölállt. Nem akart hinni a fülének. Beszaladt a házba és elmondta szüleinek a csodát. Apa és anya kijöttek, beszéltek Furfihoz, de az bizony egy kukkot se mondott, csak morgott mérgesen. Az apa fejcsóválva mondta lányának: - Túl nagy a fantáziád. Hogy tudna beszélni egy kutya? De abban azért megegyeztek, hogy ravasz, furfangos egy állat. Legyen akkor Furfangos a neve. De ezt túl hosszúnak találták. Így aztán elnevezték Furfinak. Sok jó tulajdonsága volt Furfinak, de nem hallgathatjuk el hibáit sem. Főleg azt, hogy amikor már nagyobb lett, szeretett mindenfelé elkószálni. Kimászott a kerítés alatt, aztán eltűnt valamerre. Nagy sokára visszajött, beosont valamelyik bokor alatt, s bebújt a házikójába. Úgy tett, mintha el se ment volna. Ha előhívták, hogy megszidják, sértődötten nézett gazdájára. Még neki állt feljebb! Mindenfelé csavarogni, az utcára kiszaladni, labdával játszani - azt szeretett. Csak éppen a házat nem őrizte. Éjszaka nagyokat szundított kuckójában. Tőle ugyan elvihették volna az egész házat! Egyszer a házigazda jól megtréfálta. Az egyik éjjel, amikor Furfi javában hortyogott kulipintyójában, fölemelte a kutyaházat és óvatosan a kert végébe vitte… Ott letette és visszament aludni. Korán reggel rettenetes morgásra, ugatásra ébredtek a ház lakói. Furfi dühöngött, méltatlankodott, hogy micsoda szemtelen tréfa ez: fölébredt és a kerítés végén találta magát, hogy ilyen csúnyán becsapták! Még a reggelit sem akarta elfogadni. Nagy sokára lehetett csak megbékíteni egy jókora kolbásszal. Hát ilyen haszontalan jószág volt Furfi. Ennek ellenére mégis mindig megbocsátottak neki, mert olyan kedves volt: kissé oldalt fordította fejét és barátságosan mosolygott...

55/74

2. Furfi eltűnik Furfi nagyon jól érezte magát otthonában. Mindenki becézte, kényeztette, játszott vele. Gazdája mindig magával vitte, ha elment az erdőbe. Szaladgált ilyenkor mindenfelé a fák között vagy az erdei utakon. De mindig visszatért gazdájához. Egy szép napon történt, hogy az erdész apa kislányát is magával vitte az erdőbe. Jól fölpakolták a hátizsákot enni-innivalóval, esőkabátot is tettek bele, meg mindent, ami szükséges. Természetesen magukkal vitték Furfit is, aki nagy örömmel ugrándozott, szaladgált az erdőben, bár apa váltig mondogatta, hogy ne menjen messzire, mert eltéved. De hiába! Furfi csak szaladt előre, be az erdő sűrűjébe. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy nagy drótkerítés zárja el az útját. Meglepődve megállt és körülnézett. Itt még sohasem járt. Milyen lehet a másik oldal? Furdalta a kíváncsiság. Ekkor a túloldalon egy őzet pillantott meg. - Gyere át! - kiáltott neki. - Nem lehet. Hát nem tudod, hogy ez itt a határ? - mondta az őz fölényesen. - Gyere át te, ha tudsz! biztatta. - Miért ne? - mondta Furfi hetykén és két mellső lábával buzgón kaparni kezdte a földet. Hamarosan nagy lyukat ásott és átpréselte magát a kerítés alatt, s máris át akart rohanni, ám újabb drótsövény állta el az útját. De Furfi nem adta fel. Még egy lyukat ásott és azon is átmászott. Aztán megállt az őz előtt: - Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte büszkén. - Hogy te milyen ügyes vagy! - mondta az őz csodálkozva. Ekkor emberi hangokat és rohanó lépteket hallottak. - Riadó! Áttört az ellenség! ordítoztak, mint a bolondok. Pucoljunk innen, mert baj lesz - súgta az őz és beszaladtak az erdő sűrűjébe.

56/74

értek.

Ezután még sokáig bolyongtak a vadonban, míg a másik végére

- Én tovább már nem mehetek -, mondta az őz - várnak a társaim. Szia! - Azzal megfordult és futott az erdőbe. - Kösz! - kiáltott utána Furfi és tanácstalanul nézegette a messziről fehérlő házakat. - Majd estére csak hazatalálok - gondolta, és elindult a napsütötte épületek felé... Furfi csak szaladt mezőkön, árkon-bokron keresztül, míg végre elérte az épületeket. Az utcákon emberek jártak-keltek. Egyesek gorombán ráförmedtek, mások meg kedvesen szóltak hozzá, de szavukat nem értette. Itt más nyelven beszéltek. Furfi barátságosan nézett mindenkire. - Jó napot! - mondogatta. De senki sem válaszolt, vagy valami furcsát mondottak. - Ejnye, hová kerültem - gondolta bosszankodva. Valamelyik kerítés mögül morgást hallott. Fölágaskodott és bekukkantott. Egy lompos kutya jött oda, mérgesen morogva. - Mit dühöngsz, bolond kutya? - szólt rá Furfi bosszúsan. - Inkább azt mondd meg, hogy hol vagyok most. A lompos csodálkozva válaszolt: - Hát azt sem tudod, hol jársz? És engem nevezel bolondnak? Inkább te vagy az eszetlen. Jó, jó - szólt békítően Furfi. - Nem akartalak megbántani. - Ez egy nagy város - folytatta a kócos megenyhülve. - Itt könnyen eltévedhetsz. Nálunk nem lehet csak úgy kószálni az utcán, mert elvisz a sintér. Aztán ketrecbe zárnak. - Ki az a sintér? - Ki az a sintér? Még azt sem tudod? Hát aki elviszi a kóborló kutyákat. - Ne ijesztgess! Tudok én magamra vigyázni - mondta Furfi önérzetesen. - Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást. - Ezzel otthagyta a borzast, és találomra nekivágott egy másik utcának. Egy hölgy lépkedett előtte. Szép piros kabátja libegett-lobogott rajta, magassarkú cipője meg hangosan kipegett-kopogott. Furfi utána eredt. - Milyen kellemes illat árad a kabátjából, - gondolta - és milyen finoman kopog a cipője, kipp-kopp, kipp-kopp. - A hölgy befordult egy utcába. Furfi a nyomában maradt. A nő megfordult, ránézett Furfira és kedvesen így szólt: - Hová mész kiskutya?- kérdezte németül.

57/74

Furfi meghökkent. - Hát ez meg milyen beszéd? - gondolta magában, de azért a szokásos módon, kedves mosollyal, fejét félrehajtva, jobb mellső lábát kissé fölemelve nézett a hölgyre, aki meglepődve figyelte Furfit, majd azt mondta biztató mosollyal: - Gyere velem! - S ezzel elindult tovább. Kipp-kopp, kipp-kopp. Furfi örvendezve szaladt utána. - Valami ennivalót csak kapok tőle. Milyen jó lenne egy jókora csont, nem baj, ha hús is van rajta... vagy valami kis kolbászféle... lehet persze nagyobb is... Így morfondírozott Furfi, miközben szaladt a hölgy után...

58/74

3. Az új otthon Nagyon sokáig ment a hölgy kipp-kopp cipőjében, s Furfi már arra. gondolt, hogy talán jó lenne eliszkolni valamerre. Ki tudja hová vezeti? Csak nem ő a sintér? Ez lehetetlen. Egy ilyen kedves hölgy?... Az asszonyka, mintha megérezte volna a kutya szándékát, megállt, lehajolt, megsimogatta Furfi fejét, és barátságosan biztatta: - Mindjárt hazaérünk kis kutyuli. - Furfi ugyan nem értette, de örvendezve ingatta fejét, és máris vidámabban követte pártfogóját. Lassan kiértek a város szélére. Messziről már látszott is a sötétlő erdő. Végül megálltak egy kertes ház előtt. A hölgy kinyitotta a vasrácsos ajtót, belépett, és intett Furfinak, aki örömmel engedelmeskedett. - Jaj, de helyes kis ház - gondolta Furfi és rögtön körül akart nézni, de a hölgy kedvesen rászólt: - Gyere velem! - És hívogatóan intett neki. Aztán a villa sarkához épített kis kutyaólhoz vezette. - Ez a te házad - mondta. - Na, menj be! - tette hozzá szívélyesen, amikor látta Furfi tétovázását. Furfi óvatosan beszagolt a házikóba, aztán bement és alaposan körülnézett. - Ez lesz az új otthonom - gondolta elégedetten. De azért egy kicsit szomorú is volt, mert eszébe jutott a régi otthon meg az a kedves kislány. - Talán mégsem kellett volna átmásznom azon a ronda drótkerítésen... Mindennek az a kis őz az oka... Ő biztatott... - De nem ért rá sokáig töprengeni, mert megjelent a hölgy kezében egy tányér finom ennivalóval. Nyomában egy kisfiú szaladt. - Gyere, Péterke, mutatok neked valamit - biztatta az asszony a gyereket. Furfi csodálkozott. - Ezek most úgy beszélnek, mint nálunk! - De nem sokat töprengett, mert megérezte a finom húsillatot, s nekiállt falatozni. Hamarosan eltüntette bendőjében az eleséget. Aztán megnyalogatta a szája szélét és barátságosan nézett hol a gazdaasszonyra, hol meg a kisfiúra. Péterke megsimogatta Furfi fejét és barátságosan kérdezte: Jó volt? Igen - mondta Furfi. A hölgy és a kisfiú meglepetten néztek rá. - Mit mondasz? - kérdezte az asszony. Furfi mormogva ismételte: - Igen. Az asszony csodálkozva kérdezte: - És hogy hívnak? - Furfi vagyok - válaszolt a kutya.

59/74

A kedves asszonyka és kisfia meglepődtek. Alig várták, hogy este, amikor apa hazajön, elmondják neki, hogy milyen csodálatos kutya került a házukba. Közben Furfi jóllakottan heverészett házikójában. Kicsit szundikált, aztán elhatározta, hogy körülnéz a kertben. Voltak ott gyümölcsfák, bokrok, díszfák, meg mindenféle egyéb növény. De Furfit ez egyáltalán nem érdekelte. Inkább a kerítést vizsgálta meg alaposabban. Alul, körben magas fal húzódott, rajta meg sűrű vasrácsok voltak. Innen bizony nem lehet kijutni! De Furfi most nem is gondolt erre. Kellemes, napsütéses idő volt, a gyomra sem korog, - Majd csak lesz valahogy gondolta. Most észrevette, hogy a szomszéd kertből egy fekete, borzas kutya ágaskodik a kőfal szélére és benéz a vasrácson keresztül, majd morcos képpel elkezd ugatni. Furfi bosszúsan rászólt: - Mit ugatsz olyan mérgesen? A borzasfejű elhallgatott és kíváncsian kérdezte: Hát te ki vagy? Eddig nem láttalak itt. Furfi fölényesen válaszolt: - Furfinak hívnak. Én bizony igen messziről érkeztem. Majdnem a világ végéről. - Borzas a nevem. És hol van az a világ vége? - Az óriási Drótkerítésen túl - mondta Furfi mosolyogva. - De csak tréfáltam. Inkább azt mondd meg, hogyan beszélnek itt az emberek. Nekem olyan furcsa volt. - Hogyan? Hát emberi nyelven - csodálkozott a másik. - De nálunk, ahonnan jöttem, másképpen beszélnek - erősködött Furfi. - Itt alig értem a szavukat. Bár az új gazdámék mindkettőt értik. - Majd belejössz - biztatta a másik. - De szaladok, mert hallom, hogy jön valaki. Gyere máskor is! - Azzal eltűnt a bokrok között. Furfi tűnődve nézett utána. - Helyes kis kutyuli. Éppen nekem való mondta magában, s visszaballagott házához. A legjobbkor. Megjött a gazda is. Letette hátizsákját, puskáját. Az asszonyka máris hívta, hogy 60/74

megmutassa neki Furfit, aki igen barátságos volt, de egy hangot se hallatott. A kisfiú is hiába simogatta, biztatta. - Pedig érti ám a magyar szót - mondta az asszony. - Hogy hívnak? fordult a kutyához. - Furfi vagyok. A férfi, az asszony meg a kisfiú csak bámultak meglepetésükben. - Hallottátok ezt? - kérdezték egymástól. - Ez a drótkerítésen túlról jött - mondta a férfi határozottan. Ettől kezdve Furfinak még nagyobb lett a becsülete. Kényeztették, finom falatokkal kínálták, télen meg beengedték a jó meleg előszobába.

61/74

4. Furfi és Borzas barátsága Ahogy telt-múlt az idő, Furfi egyre jobban beleszokott az új életbe. Megismerte a kert minden zegét-zugát, de főleg azon az oldalon szeretett tanyázni, ahol Borzassal találkozhatott. Mert hát igen megtetszett neki, és Furfi mindig szépen, barátságosan szólt hozzá. Sokat ábrándozott róla: hogy milyen jószívű, kedves... meg az a szép frizurája... jó volna egy kicsit felborzolni... milyen jó lenne vele a fűben hemperegni... a múltkor is milyen kedves volt hozzám: képes volt egy egész csirkecombot átdugni a kerítésen... Ez nagyon jólesett, pedig hát igazán nem vagyok rászorulva, mert a gazdáim mindennel ellátnak, különösen a kisfiú... Így merengett magában Furfi. Csakhát a kerítés útjukat állta. Végül jó ötlete támadt. Azt javasolta Borzasnak, hogy ássanak mély lyukat a kerítés alatt, hátul, ahol már nincs kőfal, csak drótháló. Nosza, nekiláttak a munkának: kaparták, hányták a földet, s hamarosan összeértek a föld alatt. Volt ám nagy öröm! Hol egyik, hol a másik kertben találkoztak. Ölelték egymást, hemperegtek a fűben, a bokrok alatt. Egyszóval, nagyon jól érezték magukat. Furfi most már meg volt elégedve sorsával. De megmagyarázta Borzasnak, hogy ez a jó világ csak addig tart, amíg gazdáik észre nem veszik a kerítés alá ásott lyukat. Ezért célszerű minden találkozó végén ágakkal, levelekkel elfödni a nyílást. Így is tettek. Ez az esztendő volt Furfi legboldogabb időszaka. Persze az élet azért nemcsak örömből, játékból áll. Egy alkalommal nagyon nehéz helyzetbe kerültek. A szokás szerint, amikor gazdáik nem voltak otthon, kilopóztak a kertből és addig szaladtak, amíg ki nem értek a város szélére. Ott tanácstalanul megálltak. Aztán Furfi a távolban meglátott egy erdőt, amelyhez egy réten keresztül vezetett az út. De most váratlan akadályba ütköztek. Egy széles pofájú, csurgó nyálú kutya futott feléjük, néhány lépésre megállt és mérgesen rájuk förmedt: - Kik vagytok ti, és hová mentek? - Mi közöd hozzá? - mondta Furfi bosszúsan, de magában érezte, hogy nagy bajba kerültek, mert ketten sem tudnak szembeszállni ezzel a förtelmes jószággal. Borzas máris ijedten

62/74

Furfi mögé húzódott. A ronda kutya lassan közelített és dühösen vicsorgott: - Ez a rét az én gazdám területe, s ha nem takarodtok rögtön, végetek van. Most már Furfi is megijedt, lábai remegtek, de azért nem állhatta meg, hogy ne vágjon vissza a bestiának: - Te vagy a legutálatosabb kutya a világon. Fúj! - Majd hátraszólt Borzasnak: - Szaladjunk! Furfi ezután gyors futásnak eredt, nyomában Borzas szedte a lábát, utánuk a széles pofájú vágtatott dühösen morogva. Szegény Borzas kissé lemaradt, a megvadult üldöző elérte és beleharapott a bal hátsó lábába. A kétségbeesett nyüszítésre Furfi megfordult, nekirontott a nagyfejűnek és éles fogait bemélyesztette az oldalába, majd rámordult Borzasra: - Menekülj! Furfi nem várta meg, amíg a vadkutya összeszedi magát. Gyorsan felugrott és rohant Borzas után. Mögötte a széles pofájú vágtatott dühöngve. Jó futó volt ugyan, de oldala vérzett, s hamarabb kifáradt, mint a másik kettő. Borzas már messze előttük szaladt. Furfi most már megnyugodott, mert mindjobban nőtt a távolság az üldözőtől. Hátranézett és látta, hogy a bősz eb már csak lassú léptekkel követi, liheg, s a nyála még jobban csorog. Furfi nem állta meg, hogy csúfolódva hátra ne szóljon: - Na, mi van, te nagyszájú? Most még rondább vagy mint máskor, A megvadult nyálcsorgató megdühödött, erőt merített, és újra Furfi felé rontott, de az már nem ijedt meg. Meggyorsította futását, s hamarosan eltűnt az erdőben. Az üldöző meg örült, amikor meghallotta gazdája visszahívó füttyét. De hová lett Borzas? Nem sokáig kellett keresni. Furfi hamar megszagolta a nyomát. Ott feküdt szegény egy fa tövében. Fáradtan lihegett. Furfi melléje telepedett, és elkezdte nyalogatni hűséges társa sebeit. Lassan közeledett az este. Furfi gyengéden társához szólt: - Haza kell mennünk. Otthon már biztos keresnek. Baj lesz ebből. Elindultak hazafelé. Elöl Furfi, utána Borzas sántikált. Hamarosan elérték a kerítéseket. Óvatosan beosontak a hátsó nyíláson, s mindegyik ment a maga házikója felé. De most Furfinak nem volt szerencséje. Ott állt a haragos gazda, kezében egy bot. - Muszáj megrakni ezt a csibészt - mondta.

63/74

- Ne bántsd szegényt, látod, hogy milyen fáradt, a bundája is tépett - mondta az asszony. - Olyan szomorúan néz. Biztos bántották valahol… és nagyon éhes lehet - mondta a kisfiú. Furfi meg fejét oldalt hajtva, jobb mellső lábát kissé fölemelve nézte őket. - Azt hiszem én is, hogy pihenni kell neki... meg aztán hadd egyen valamit... - szólt a gazda és eldobta botját…

64/74

5. Kóbor kutyák között Furfi tehát újra visszatért békés otthonába. De most már azért szigorúbban bántak vele. A kerítéseket megerősítették, betömték a lyukakat, falat húztak. Így bizony csak távolról ugathatott egymásnak Furfi és Borzas. De azért Furfinak továbbra is jó dolga volt. Kényeztették, simogatták, jó falatokkal kínálták. Csak egy hiányzott: a szabadság. Sohasem mehetett ki egyedül a házból, csak úgy, hogy a gazda felesége szíjat kötött a nyakára és így vezette. Ekképp mentek kettesben: elöl a szépasszony kipp-kopp cipőjével, utána meg Furfi, aki bosszúsan húzatta magát, mert szeretett volna szabadon futkározni. Otthon, a kertben is nagy rend volt. Az ajtót sohasem nyitották ki, a kerítésen sem lehetett rendesen kinézegetni, mert a kőfal és a sűrű bokrok elfogták a kilátást. Így alig tudott Borzas kutyával szót váltani. Lassan durcás lett. Nem is ugatott többé, akárki jött látogatóba. S különösen nem volt hajlandó beszélni. Csak ült szomorúan a házában. Egyszer aztán az asszony magához hívta, hogy bizalmasan beszéljen vele. - Mi bajod van? - kérdezte. - Semmi - felelte Furfi konokul. Ezután nem volt hajlandó többé megszólalni, hiába nógatták, s állandóan leste az alkalmat, hogy megszökhessen. Ennek is eljött az ideje. Az egyik reggel a gazda elindult munkába, de valamit otthon felejtett. Visszajött, kinyitotta a kertajtót, félig nyitva hagyta és sietett be a lakásba. Furfi észrevette, hogy nyitva az ajtó, és villámgyorsan kiosont. Nem látta meg senki. Úgy gondolta, hogy visszamegy régi otthonába, ahol olyan szépen bánt vele az ottani gazda kislánya. De már nem emlékezett arra, hogy valamikor melyik úton jött, hol az az erdő, amelynek közepén az a nagy drótkerítés van. Gyors futással hamar kiért a város szélére, ahol az utca végén egy rendőrautó állt. Mellette két rendőr bácsi unatkozott, ásítozott. Furfi tanácstalanul megállt előttük. Az egyik rendőr észrevette és tréfásan rászólt: - Maga kicsoda? - Furfi vagyok. A két rendőr csodálkozva összenézett. - Hallottad ezt? - kérdezték egymástól. De már nem volt idejük meggyőződni arról, hogy nem tévedtek-e. Furfi hirtelen elszaladt 65/74

valamerre. A két rendőr a fejét vakarta. Úgy látszik, hosszú volt az éjjeli szolgálat... elfáradtunk... - mondogatták egymásnak. És nagyokat ásítottak. Furfi tovább loholt. Kiért a város széli rakodópályaudvarra, ahol tehervonatok jöttek-mentek, tolattak előre-hátra. Közben esteledett. Kigyúltak a lámpák és a vonatok ijesztő szemekkel zakatoltak a sötétben. Furfi megijedt. Ráadásul a magasból dörrenést is hallott. Megeredt az eső, s lassan szitálva hullottak a cseppek. A vonatok fényszórói megvilágították az utat. Aztán elrobogtak és újra sötétség lett, csak néhány távoli lámpa halvány fénye pislogott. Furfi megállt egy üres vagon előtt. Fentről nyüszítést hallott. A vagon ajtajában sovány, csapzott kutya állt. Bosszúsan morogva szólt le: Ki vagy te? Mit akarsz? - Engedj föl, kérlek. Fázom és éhes vagyok - mondta Furfi . - Na jól van, gyere - mondta a másik kelletlenül, mert látta, hogy látogatója nála jóval erősebb. - Habár ennivalót ugyan itt nem találsz tette hozzá. Furfi erre fölugrott és elhelyezkedett a vagon egyik sarkában a hatalmas fagerendák között. A vonat hirtelen nagyot zökkent. Összekapcsolták a mozdonnyal. Furfi fölrezzent, de társa megnyugtatta: - Ne törődj vele. Mindjárt indulunk. Én már ismerem a szokást. Majd odament Furfihoz és mellé telepedett. A zakatoló vonat lassan elringatta őket. Másnap reggelig megállás nélkül száguldott a vonat, és ragyogó napsütésben megállt valamelyik város szélén. Egy ember lépegetett az ajtó előtt. Aztán megállt. Benézett. - Hát ti mit kerestek itt? - mondta mérgesen. A két kutya leugrott és két irányban szaladtak az ismeretlen város felé. Furfi sohasem járt még erre. Nem ismerte ki magát az utcák sűrűjében, s céltalanul, csupán ösztönére hallgatva igyekezett kifelé. Ügyesen kerülgette a járműveket, nehogy elgázolják. Hamarosan kiért a házak közül, és egy kopár réten keresztül talpalt a távolban fekvő erdő felé. Hirtelen megállt, s beleszimatolt a levegőbe. Kellemes hússzagot érzett. Óvatosan körülnézett, és az egyik bokor tövében, fehér papíron 66/74

egy jókora darab kolbászt vett észre. Ekkor már nagyon éhes volt. Fontolgatás nélkül ugrott a zsákmányra. Vesztére. Éles csattanást hallott, majd kemény drót tekeredett lábaira. Dühösen kapálódzott, de a szorítás annál erősebb lett, s fájdalmasan vágódott bőrébe. Furfi egy pillanatra megdermedt. Emberi hangokat hallott. Két férfi közeledett hozzá, kezükben botot tartottak. Furfi dühösen morgott. - Megvagy jómadár! - mondta az egyik, s botjával Furfi hátára ütött. - Na, jó volt a kolbász? - gúnyolódott nevetve a másik, s ő is rásuhintott Furfira. Furfi ijedten pislogott. Tudta, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Ismerte már a bot erejét. Némán tűrte, hogy nyakára erős szíjból hurkot tegyenek és fejére szájkosarat húzzanak. - Indulás! - szólt az egyik, s Furfi hátára húzott. Aztán elindultak. Ezután igen nehéz napok következtek. Nyakörvébe egy számot helyeztek, bezárták egy szűk ketrecbe, ahol négy, hozzá hasonló kóbor kutya várt a sorsára. Egyik-másik morogva közeledett Furfihoz, aki azonban egy erélyes horkanással elkergette őket. Teltek-múltak a napok. Néha emberek álltak meg a ketrec előtt, benéztek, aztán továbbmentek, vagy kivonszolták valamelyik ebet, s elvitték valahová. A legrosszabb volt azonban az állandó éhezés. Csak annyi ennivalót kaptak, hogy éhen ne haljanak. Furfi már nagyon szánta-bánta, hogy megszökött otthonából, s elhagyta Borzas kutyát is. Napról-napra rosszabbnak érezte helyzetét. Dühösen járkált ketrecében. Senkivel sem állt szóba. Ha társai közül valamelyik közeledett feléje, haragosan rámordult. Csak egyetlen gondolata volt: hogyan lehetne megszabadulni ebből a rabságból. Néha idegen férfiak, nők jöttek a telepre, hogy kiválasszanak egy egészséges, házias ebet, amely alkalmasnak látszott sétálásra, házőrzésre, gyerekkel való játszadozásra. De Furfi ilyenkor sem mutatkozott barátságosnak. Meg sem szólalt, csak bosszúsan morgott. És csak várt és várt... Egy szép napon azonban új lehetőség csillant meg előtte. Megjelent ketrece előtt egy magas termetű, kopasz, szigorú tekintetű férfi, aki hosszú ideig átható tekintettel figyelte Furfit, közben jobb kezében lassan hintáztatta botját. Furfi, szokása szerint, haragos morgással próbálta elkergetni az idegent, de az csak nyugodtan állt és nézte Furfit, aki végül a férfi hatása alá került és váratlanul megszólalt: - Furfi vagyok - mondta magyarul és németül is. 67/74

A férfi meglepődve nézett Furfira, még kampósbotját sem lengette tovább. Nem akart hinni a fülének. - Én meg a cirkusz igazgatója vagyok - mondta mosolyogva. Ezután megfordult és elment, de hamarosan visszatért az egyik gyepmesterrel. Furfi nyakára erős szíjat tettek, szájára szájkosár került. Aztán elindultak kifelé az intézetből. Furfi érezte nyakán a szorítást, ám ezt már korábban megszokta, a szájkosár azonban feldühítette. Rángatni kezdte a fejét, de az erős férfi kezével lefogta, s botjával nagyokat csapott a hátára. Furfi erős fájdalmat érzett. Megadta magát. Engedelmesen követte új gazdáját, de ettől kezdve már nem bízott benne...

68/74

6. Furfi, a csodakutya Furfi és őrzője hamar megérkeztek a cirkusz területére, amelyet a város másik végén építettek fel egy sík területen. Gazdája biztonsággal vezette foglyát a lakókocsik, teherautók és ládák között. Majd ketrecek következtek, kisebbek, nagyobbak, és egészen hatalmasok, amelyekben furcsa és sokszor félelmetes állatok feküdtek, vagy jöttek-mentek, morogtak, makogtak, hörögtek, üvöltöttek, vijjogtak, bőgtek vagy egyéb hangot hallattak. Furfi sohasem látott ilyeneket. Fejét behúzva, nyüszítve ment új gazdája mellett, aki végül biztatóan rászólt: - Ne félj. Jó helyre kerülsz. Ezután kinyitott egy nagy, üres ketrecet és belökte Furfit, majd szó nélkül elment. Hamarosan visszatért egy tál húsos ennivalóval, letette a földre, majd kiment és a kerítésen kívül figyelte Furfit, aki egy ideig nyalogatta az ételt, aztán nekilátott az evésnek. Éhes volt. Hamar kiürült a tányér. Utána kényelmesen elterült a sarokban, onnan nézte a szomszéd ketreceket és hallgatta a szokatlan állati hangokat. A kopasz idomító másnap reggel újra megjelent, és ettől kezdve minden nap órák hosszat Furfi tanításával foglalkozott. Keményen, kímélet nélkül nevelte, de nem éheztette. Többször használta botját, s csak ritkábban jutalmazott. Furfi félt tőle, s igyekezett az idomár minden parancsát teljesíteni, de nem tudta őt megszeretni. Jó tanítvány volt. Mindent megtanult, amit a mester kívánt tőle. Aztán egy szép napon teherautókra pakolták a cirkusz rengeteg holmiját, ketreceit, állatait és új városba ment a társulat. Napokon keresztül utaztak erdőkön, városokon, falvakon keresztül, míg végül egy nagy város szélén lepakoltak. S hamarosan újra megkezdődtek a cirkuszi mutatványok. Furfi hamarosan bemutathatta tudását az új városban, egy cirkuszi előadáson. Napokkal előtte nagy plakátok meg autós bemondók hirdették a szenzációt: - Itt látható Furfi, a csodakutya! - Két nyelven beszél! Artista mutatványokat tud és könnyedén számol Amikor megszólaltak a dobok és a műsorközlő bemondta Furfi szereplését, a közönség nagy zsivaja mellett, a kopasz mester vezetésével bevonultak a pódiumra. Furfi körbeszaladt a közönség előtt, kétlábra állt, meghajtotta magát, léceket, karikákat ugrott át, és még sok más mutatványt is végrehajtott, majd a népség tapsai közben megint finoman

69/74

meghajolt. Ezenkívül még sok egyébbel - labdajátékkal, számolással, színek kiválogatásával, egyensúlyozással - szórakoztatta a nagyérdeműt. A fő mutatványszám azonban az volt, amikor Furfi lépcsőkön fölment egy magas emelvényre, ott meghajolt a közönség felé és a kopasz idomár parancsára, bemutatkozott magyarul és németül: - Furfi vagyok. Az idomító, aki kitűnő hasbeszélő is volt, ügyesen besegített Furfinak. Így senki sem vette észre, ha Furfi hibázott. A közönség tapsolt, Furfi meghajolt, majd a mester vezetésével kivonultak a színpadról. Ki gondolta volna, hogy ez a fő mutatványszám hozza meg számára a szabadulást? Egy szép nyári napon történt, hogy Furfi éppen fönt ült az emelvény tetején, s hajlongott a közönség felé, amely zsúfolásig megtöltötte a cirkuszt. Egyszer csak az emelvény hirtelen megingott, s Furfi váratlanul leszaladt a magasból, átugrotta a közönséget elrekesztő korlátot és a padok közötti úton villámgyorsan végigszaladt, ki az előtérbe, majd a megijedt ajtónállók mellett kijutott a szabadba. Az idomár hiába ordítozott: - Vissza Furfi! Vissza! De ezt Furfi már nem hallotta, és nem is akarta meghallani. Végigrohant a városon. Hamarosan elérte az erdőt. Majd napokon keresztül erdőn-mezőn, falvakon és városokon át talpalt valamerre visszafelé, amerre a kelő nap mutatta. Ment, ment mendegélt, néha szaladt, ha megkergették, kerülte az állatokat, az embereket kevésbé, mert kedves modorával tőlük tudott csak valami ennivalót kérni. És mindig éhes volt és rosszkedvű...

70/74

7. Furfi hazatalál Egy szép nyári napon Furfi kikötött valamelyik erdő szélén. Leült egy fa tövébe… Lihegett. Most merre menjen? Hol van az a drótkerítés, amely alatt valamikor átmászott? Hirtelen zörgést hallott az egyik fáról. Egy mókus ugrándozott fölötte. - Szia, mókus úr! - szólt rá udvariasan - Nem tudod, merre van a drótkerítés? - Micsoda? - csodálkozott a mókus - Errefelé soha nem volt ilyesmi. - Márpedig én valamikor az alatt másztam át. - Azt hallottam, hogy régen volt valami kerítés, de hogy hol, azt nem tudom. Aztán lebontották és elvitték az emberek - mondta a mókus - De mi a csudának kell neked ilyesmi? Örülj, hogy nincsen. Na, szia! Ezzel a mókus átugrott egy másik fára és hamarosan eltűnt az ágak között. Furfi magában bosszankodott. Most mit csináljon? Hogyan fog a régi otthonába visszatalálni? Talán nem is errefelé volt az a nyavalyás kerítés. Így morfondírozott. Közben nagyon éhesnek érezte magát. Eszébe jutott a jószívű asszonyka. Ilyenkor szokta hozni a finom ennivalókat. Biztos szomorkodik, hogy nem találja sehol kedvenc kiskutyáját. És Borzas kutya? Vajon hol lehet? Mit csinál? - töprengett Furfi szomorúan. Talán vissza kellene fordulni... Aztán eszébe jutott a másik otthona, a régi, túl a drótkerítésen. Jó volna oda visszatalálni. Volt ott egy aranyos kislány, talán még nem felejtette el a kedves Furfi kutyát. Igen... ő mondta a szüleinek, hogy Furfi legyen a neve... Így tűnődött magában. Aztán megint nekiindult. Végül kiért az erdőből, s egy domb tetejéről a távolban hatalmas tavat pillantott meg. Te jó Isten, hát ez meg mi lehet! - mondta csodálkozva és elhatározta, hogy lemegy a víz mellé, ott több ember van, s valamelyik tán megszánja. Nem szép dolog a kéregetés, de nem tehetek mást - biztatta magát. Gyors léptekkel szaladt le a dombon, s hamarosan egy szép parkban találta magát, nem messze a kikötőtől. A fapadokon több helyen emberek üldögéltek. Először arra gondolt, hogy ilyen csapzottan, izzadtan nem illik megjelenni senki előtt. (Lám milyen jól nevelt kutya volt!) Ezért megállt egy bokor előtt. Megpihent, leporolta bundáját, aztán elindult beszerző 71/74

körútra. Elsősorban azokat az embereket szemelte ki, akik éppen ettek valamit. Az egyik padon egy idősebb házaspár ült. Előttük egy nyitott táska volt, amelyből időnként kivettek valami ennivalót, s kényelmesen falatoztak. Ezek nem olyan sintérfélék - gondolta Furfi, s megállt előttük tisztes távolságban és felvette legkedvesebb pózát: fejét kissé oldalt hajtotta, kedvesen mosolygott és jobb mellső lábát feltartotta, mintha kérne valamit. - Furfi vagyok - mondta németül. A házaspár összenézett. A férfi így szólt: - Érdekes, úgy tűnt, mintha beszélt volna. Úgy látszik öregszem. Romlik a hallásom. Az asszony nevetett. - Mintha németül szólt volna. Azt mondta, hogy Furfi vagyok. Mindenesetre megkínálom. Úgysem eszünk már többet. Ezzel elővett táskájából egy jókora csirkecombot, egy papírra helyezte és letette a földre. Aztán várakozva néztek Furfira, aki óvatosan megindult, megnyalogatta az ételt és lassan elkezdett falatozni. Közben föl-fölnézett. Amikor befejezte, megnyalogatta szájaszélét, várakozva, de nem tolakodóan pislogott jótevői felé. - Adj neki egy kis édességet is, ha már ilyen bőkezű voltál - szólt a férfi. Az asszony kivett táskájából egy fél tábla csokoládét, s kis kockákra tördelve letette az üres papírra. - Ez már aztán túlzás - mondta a férfi. - Ki tudja, mikor evett utoljára, és mikor találkozunk még egyszer beszélő kutyával - mondta mosolyogva az asszony. Furfi bekapkodta a csokidarabokat, majd megnyalogatta szájaszélét és lassan elindult. Néhány lépés után megállt, visszanézett és így szólt: - Kösz. Viszlát! A házaspár álmélkodva nézett utána. Most meg magyarul beszélt! - szólt az asszony. A férfi a fejét csóválta. - Lehetetlen! Azt hiszem egy kicsit többet ittunk abból a vörösborból... Furfi ezután megkóstolta a tó vizét, majd újra a domb felé vette az irányt, ahol messze erdők sötétlettek. Elégedetten kocogott. Nem korgott a gyomra. Jól érezte magát. Ahogy közeledett az erdőhöz, kezdett

72/74

ismerősnek tűnni a táj. Nicsak! Mintha itt már járt volna valamikor a régi gazdájával meg a kislányával... Fölért az erdő széléhez, ahonnan földút vezetett valamerre. Egy jól megtermett őz dugta ki fejét a fák közül. Mogorván nézett Furfira. - Hát te ki vagy? Mit keresel itt? - kérdezte mérgesen, de már készült is a futásra. - Ne félj, nem bántalak - mondta Furfi. Csak azt mondd meg, hogy hol van itt a drótkerítés? - Hát te még emlékszel arra? - csodálkozott az őz. - Már régen lebontották. Nem te voltál az, aki lyukat ásott alatta valamikor? - Dehogynem! - örvendezett Furfi. - Akkor te voltál a másik oldalon. - Én bizony - mondta az őz -, de akkor még fiatalok voltunk… Boldogan egymáshoz dörzsölték fejüket. Ezután az őz megmutatta Furfinak, hogy merre van a régi erdészház, majd barátságosan elváltak és Furfi elindult elhagyott, régi otthona felé... Évekkel később Furfi végleg eltűnt a házból. Nyugtalan természete hajtotta. Az erdész kislánya különösen megsiratta, és még nagylány koráig is reménykedett, hogy vissza fog jönni. Sokan azt mondták, hogy világgá ment. Azt is beszélték, hogy éjszaka az erdő felöl hallani néha az ugatását. Valaki azt állította, hogy találkozott vele az erdő közepén, és azt mondta neki: Furfi vagyok...

73/74

74/74