A TÖRTÉNELEM FEL FOG MENTENI!

A TÖRTÉNELEM FEL FOG MENTENI! 

Védőbeszéd a Santiago De Cuba-i rögtönítélő bíróság előtt 1953. október 16. Tisztelt bíróság! Védő még nem gyakorolta hivatását hasonló nehéz körül­mények között, vádlott még nem szenvedett hasonló súlyos igazságtalanságtól. S ebben az esetben védő és vádlott egy személy. Védőügyvédi minőségemben még csak meg sem is­merkedhettem a vádirattal, mint vádlott pedig már hetven­ hat napja magánzárkában vagyok. Az emberiesség és az al­kotmányosság ellen vétkezve a hatóság teljesen elszigetelt. Aki most önökhöz szól, szívből gyűlöli az együgyű hival­kodást, szelleme és vérmérséklete egyaránt idegenkedik a demagóg pózolástól és minden feltűnést keltő színészkedéstől. Miért kényszerültem arra, hogy saját védő5

ügyvédem legyek? Először, mert gyakorlatilag megfosztottak a védelem más lehetőségétől. Másodszor, mert az adott esetben csak olyas­ valaki találhatja meg a szívből fakadó, igaz szavakat, akin olyan mély sebet ejtettek, mint rajtam, s aki – miként én – látta, mennyire jogfosztott hazája, s hogyan tiporják sárba az igazságosságot. Szép számmal akadtak nemes szívű barátaim, akik vállal­ták volna védelmemet. A  havannai ügyvédi kamara úgy dön­tött, hogy dr. Jorge Pagliery, a szakavatott, bátor ügyvéd, a kamara elnöke fogja képviselni a védelmet. De megakadá­lyozták teendői ellátásában. Valahányszor meg akart láto­gatni a börtönben, zárt ajtók fogadták. Csak másfél hónap múltán – akkor is csak a bíróság közbenjárására – enged­ték meg, hogy tíz percig beszélhessen velem – a Katonai Titkosszolgálat őrmesterének jelenlétében. Köztudomású, hogy a védőügyvédnek joga van négyszemközt beszélni vé­dencével, s ezt a jogát mindenütt a világon tiszteletben tart­ják, kivéve, ha egy kubai hadifogoly kerül a könyörtelen zsarnokság hatalmába, mely semmiféle emberi vagy törvé­nyes jogot nem ismer el. Sem dr. Pagliery, sem én 6

nem vol­tunk hajlandók eltűrni, hogy galádul kihallgassák védelmi terveinket. Alighanem szerették volna megtudni, milyen esz­közökkel és módszerekkel fogjuk halomra dönteni a moncadai eseményekről1 fabrikált hazugságokat, s hogyan leplez­zük majd le a szörnyű igazságot, amelyet ők mindenáron takargatni akarnak. Ezért úgy döntöttünk, hogy ügyvédi ké­pesítésemmel élve, saját védőm leszek. Döntésünk, amit a Titkosszolgálat őrmestere kihallgatott és az illetékesek tudomására hozott, nagy riadalmat keltett. Mintha valami rossz szellem azt súgta volna nekik, hogy miattam hiúsulnak meg terveik. S önök, bíró urak, nagyon is jól tudják, milyen nyomást gyakoroltak rám, hogy ne éljek ezzel a jogommal, noha ez régi hagyomány Kubában. A  bíróság nem nyújthatott segédkezet mesterkedéseikhez, mert ezzel a vádlottat teljesen megfosztották 1

Fidel Castro kisszámú csapata élén 1953. július 26án sikertelen kísérletet tett a Santiago de Cuba-i Moncada-erőd elfoglalására; Castro forradalmi mozgalmát erről a napról nevezték el (Július 26. Mozga­lom), s a győzelem után ezt a napot Kuba nemzeti ünnepévé nyil­vánították.

7

volna a véde­lem lehetőségétől. A  vádlott, aki most a védelem jogát gya­korolja, semmi körülmények között sem hallgatná el azt, amit el kell mondania. Úgy vélem, mindenekelőtt azt kell elmondanom, miért szigeteltek el a világtól, miért akartak hallgatásra kényszeríteni, miért tervezték – amint azt önök is tudják – megöletésemet,2 milyen fontos tényeket akar­nak eltitkolni a nép elől, és mi a titka azoknak a különös dolgoknak, melyek a per folyamán történtek. Erre akarok fényt deríteni. Önök kijelentették, hogy ez az egyik legfontosabb per köz­ társaságunk történetében. Ha őszintén úgy hiszik, nem volna szabad hagyniuk, hogy bemocskolják tekintélyüket efféle gyalázatosságokkal. Szeptember 21-én volt az első tárgyalás. Több mint százan foglaltak helyet a vádlottak padján a nagyszámú géppiszto­lyos és szuronyos katona között, akik felháborító módon megszállták a tárgyalótermet. A  legtöbb vádlottnak semmi köze sem volt a történtekhez,

2

8

A Fidel Castro meggyilkolására irányuló terveket Yanes százados leplezte le a bíróság előtt.

mégis hosszú időt töltöttek előzetes letartóztatásban, gyalázatos és megalázó bánásmód­ban részesültek a megtorló hatóságok börtöneiben. A  vád­lottak másik – kisebb – része eltökélte, hogy büszkén be­vallja részvételét a szabadságharcban, s kész volt példátlan önfeláldozással mindent elkövetni, hogy lehulljanak a bilin­ csek azokról, akiket becstelen céllal csupán belekevertek ebbe a perbe. Akik akkor együtt küzdöttek, újra találkoztak. Újra az igaz ügyért szálltunk síkra. Küszöbön állott az igaz­ság félelmetes csatája az aljasság ellen. A  diktatúra képvi­selői bizonyára nem számítottak a közelgő erkölcsi katasztró­fára! Hogyan is tarthatták volna fenn a hamis vádakat? Ugyan miként vehették volna elejét annak, hogy kitudódjék, mi történt valójában, mikor ilyen nagyszámú, minden kockáza­tot – börtönt, kínzást, s ha kell, a halált is – vállaló fiatal ember ismertette a tényeket a bíróság előtt? Ezen az első tárgyaláson vallomástételre szólítottak fel; az ügyész és vádlott társaim húsz védőügyvédje két óra hosszat faggatott. Pontos számadatokkal és cáfolhatatlan tényekkel igazoltam, mennyi pénzt fordítottunk a felkelés előkészíté­sére, hogyan jutottunk a 9

pénzhez, s hogyan szereztünk fegy­ vereket. Nem volt mit takargatnom, mert harcaink során példa nélkül álló áldozatok árán szereztük meg mindezt. El­mondtam, milyen célok lelkesítettek bennünket a harcban, s azt, hogy ellenségeinkkel szemben emberséges és nagy­lelkű magatartást tanúsítottunk. Azért tudtam teljesíteni fel­adatomat, azért tudtam bebizonyítani, hogy a mi ügyünkbe igazságtalanul belekevert vádlottak sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt a felkelésben, mert hős bajtársaim egy emberként támogattak. Megmondtam, hogy bajtársaim nem fognak meghátrálni, s nem fognak megbánni semmit, ha majd mint forradalmároknak és hazafiaknak el kell szen­ vedniük a következményeket. Nem beszélhettem velük a bör­tönben, mégis egy akarattal cselekedtünk. Akiket közös esz­mények hevítenek, azokat nem választhatja el egymástól semmi – sem a börtönfal, sem a halál –, mert azonos em­lék, azonos szellem, azonos eszme, azonos tudat és emberi méltóságérzet lelkesíti őket. Kártyavárként kezdett omladozni az aljas hazugságok épü­lete, amelyet a kormány emelt a tények köré, úgyhogy az ügyész úr belátta, ostobaság börtönben tartani mindazokat, aki10

ket azzal vádoltak, hogy a felkelés értelmi szerzői voltak, s kérte a foglyok azonnali ideiglenes szabadlábra helyezését. Az első tárgyaláson vallomástételem után engedélyt kér­tem a bíróságtól, hogy elhagyhassam a vádlottak padját, s helyet foglalhassak a védőügyvédek között, amire meg is adták az engedélyt. Hozzáfogtam a mindennél fontosabbnak tartott küldetésem teljesítéséhez, hogy végérvényesen lelep­ lezzem a bajtársainkra szórt szemérmetlen, gyáva, hitszegő és álnok rágalmakat, meggyőzően és megcáfolhatatlanul be­ bizonyítsam, milyen borzalmas és förtelmes bűncselekménye­ket követtek el a foglyokkal szemben, s a nemzet és a világ elé tárjam történelme legkegyetlenebb és legembertelenebb elnyomatásában sínylődő népünk megrázó szerencsétlenségét. Szeptember 22-én, kedden tartották meg a második tár­gyalást. Csak tíz embert hallgattak ki addig, de már az ő vallomásaik is világos képet adtak a manzanillói3 gyilkossá­gokról. Bebi-

3

Manzanillo – nagy kikötőváros Oriente tartomány délnyugati részén.

11

zonyosodott, és jegyzőkönyvbe is vették, hogy ezekért a gyilkosságokért egy századost, az odairányított katonai egység parancsnokát terheli a közvetlen felelősség. Nos, ezek után még 300 embert kellett volna kihallgatni. Mi tör­tént volna, ha ennyi meggyőző tény és vallomástétel birto­kában kérdéseket tehettem volna fel a bűntettekért felelős katonai személyeknek? Hagyhatta volna a kormány, hogy leleplezzem bűnét a tárgyalóteremben összesereglett népes közönség előtt, az egész szigetről összesereglett laptudósítók, ügyvédek és az ellenzék képviselőinek jelenlétében, akiknek ostoba módon a vádlottak padja mögött biztosítottak helyet, hogy jobban hallhassák mindazt, ami itt napfényre derül? Inkább bírástul felrobbantotta volna a kormány a törvény­szék épületét, semhogy hagyja ezt! Megszületett a bírósági eljárásból való kirekesztésem terve. A harmadik tárgyalás előtt, szeptember 25-én, késő este két börtönorvos jelent meg cellámban. Szemmel láthatóan za­ varban voltak. Eljöttünk, hogy megvizsgáljuk – mondták. Ki félti ennyire az egészségemet? – kérdeztem. Mihelyt megláttam őket, már tudtam, honnan fúj a szél. Az orvosok őszinte 12