A JÓ PÁSZTOR ALAPÍTVÁNY LAPJA • 2. ÉVFOLYAM 1–2. SZÁM • 2005. JANUÁR–FEBRUÁR
“A tenger és a hab zúgni fog”
(Lk 21:25)
Srí Lanka 2005 elsô napjaiban. Az ár már levonult, de mit hagyott maga után? (BSZA fotó)
Úgy látszik, nekünk embereknek újra és újra szükségünk van arra, hogy valami rettenetes katasztrófa kizökkentsen bennünket biztosnak vélt világunk, vagy éppen öntelt gondolkodásunk bûvkörébôl. Úgy látszik, hogy Isten idôrôl idôre megengedi, hogy világméretû legyen a döbbenet, hogy minden kontinens minden népe megálljon egy percre, és elismerje, kicsik és gyengék vagyunk, a tudásunk is gyermeteg. Jó lenne persze, ha ezzel egy idôben Isten nagysága is szóba kerülne. Jó lenne, ha fölismernénk és nem csak mondogatnánk – olykor csak liturgikus szövegként –, hogy „az Úr közel”. 2004. december 26-a, karácsony másnapja bizonyára sokáig emlékezetes lesz. Azoknak elsôsorban, akik átélték a katasztrófát, de megmenekültek. Azok-
nak, akik szeretteiket elveszítették, de azoknak is, akik szerte a világon látták a pusztítást megörökítô képsorokat, amelyeket Délkelet-Ázsiából röpítettek szét a tv-társaságok. Biztosak lehetünk abban, hogy a föld lakosságának nagyobbik fele szembesült a borzalommal. A döbbenet együttérzést, az együttérzés segítôkészséget szült sokakban. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat is kivette részét a mentésbôl, és teszi ezt addig, amíg teheti. Szinte mindenki segít. Egy idôs emberrel beszélgettem december 30-án. Könyvkötô. Épp a tv-t nézte a mûhelyben, amikor bekopogtam hozzá. Ismerjük egymást. Minden bevezetés nélkül rákérdezett: „Ez a Baptista Szeretetszolgálat magukhoz tartozik?” Igen – mondtam. „Érdekes, a ’60-as években szidták a baptistákat, most meg mindig
ott vannak, ahol a legnagyobb a baj, meg a tv-n.” Elgondolkodtam. A karitatív munka jól szervezett. Szinte a katasztrófákkal egy idôben megkezdôdik a mentés is, de mi van a lelkekkel? Hány embernek sikerült elmondanunk, hogy mit jelentenek Jézus szavai: „a tenger és a hab zúgni fog!” Akarunk-e, merünk-e szólni az igehirdetésekben, a bizonyságtételekben a megprófétált negatív eseményekrôl, a mostaninál sokkal nagyobb, biztosan bekövetkezô katasztrófákról? Hány lelkipásztor prédikált az év utolsó napján errôl az igérôl? Törôdünke a lelkekkel? Harcolunk-e értük vagy „elszilveszterezgetünk” és amolyan „kívánság-mûsorrá” züllesztjük a keresztyénséget? A cunami japán szó. Nem azonos a szökôárral – amivel persze gyakorta keverik –, hisz a szökôár a Hold és a Nap vonzóerejének egybeesésekor kialakuló erôs dagály, ami rendszeresen (havonta kétszer) kialakul. A cunami a tengerfenék alatt – olykor 10 kilométeres mélységben keletkezô rengés következménye. A hullámok magassága a parton akár 30 méter is lehet. A rengés központjától kiinduló víztömeg elérheti a 800 km/órás sebességet is. Amióta léteznek statisztikák, a legnagyobb cunamik halálos áldozatainak száma 60 000 fôre tehetô. Ez a mostani több mint 150 000 áldozatot követelt, a sebesültek száma is több mint 100 000, arról nem szólva, hogy mintegy 5 millió ember vált földönfutóvá, köztük közel egymillió gyermek. Azóta számos újabb, ötös, hatos erôsségû rengés volt a térségben. „Átrendezôdött a tengerfenék. Van olyan hely, ahol a tenger mélysége 1200 méterrôl 30 méterre csökkent. Új hajózási térképeket kell készíteni. Óriási a járványveszély. Számos vidék járhatatlan…” Lukács evangéliuma 21. részében a 25–36. versek számos fontos informá1
ciót tartalmaznak a mi Urunk Jézus Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelôzô idôk várható eseményeirôl. Most csak a 25–27. verseket nézzük. „És lesznek jelek a Napban, Holdban és csillagokban…” A teológia kozmikus jeleknek nevezi ezeket. Fogalmunk sincs arról, hogy Jézus szavai pontosan mit jelentenek, de az biztos, hogy a Teremtô Istennek nem „nagy ügy” ilyen jelekkel meglepni az emberiséget. Ha fölkeresnénk mindazokat az igéket, amelyek szintén errôl szólnak, tovább gazdagodna a kép. Ilyen pl. a Jel 6:12–17: „Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lôn, és a nap feketévé lôn, mint a szôrzsák, és a hold egészen olyan lôn, mint a vér; És az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyébôl elmozdíttaték. És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad, elrejték magokat a barlangokba és a hegyeknek kôszikláiba; És mondának a hegyeknek és a kôszikláknak: Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elôl, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától: Mert eljött az ô haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” Úgy tûnik, hogy az az aszteroida (kisbolygó), amely akár az egész Földet megsemmisíthette volna, most elkerül minket, de senki sem tudja, hogy hány ilyen titokzatos égi vándor kerül közel hozzánk, és mikor okoz a mainál sokkal nagyobb, bárhol bekövetkezhetô pusztítást. Idézhetnénk a Jel 8-at és számos más igét. Most azonban – az aktualitás miatt – nézzük tovább Jézus szavait! 2. „…És lesznek jelek… a földön – és pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, mikor az emberek elhalnak a félelem miatt, és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek…” Délkelet-Ázsia turistaparadicsomában, szigeteken és kontinensen, szegény ôslakók és dúsgazdag európaiak átélték mindezt. A felbôszült óceán hullámai nem válogattak. A borzasztó helyszíni tudósítások messze nem képesek visszaadni azt, ami történt – különösen 2
is a lelkekben, az életben maradottak, a szemtanúk, a gyerekek lelkében! Mi, keresztyének elmondjuk-e, hogy sokkal súlyosabb csapások várhatók? Érdemes elolvasni a Jelenések könyve 6., 9. meg a 13. részét! Elmondjuk-e, hogy óriási különbség van a hívô és a hitetlen ember „túlélési esélyei” között. Elmondjuk-e, hogy Jézus az övéit arra biztatja, hogy amikor látják ezeket az eseményeket, egyenesedjenek föl, emeljék föl a fejüket, mert elközelített a megváltásuk, mert ezek után mindnyájan „meglátják az Emberfiát eljönni a felhôben nagy hatalommal és dicsôséggel” (Lk 21:27). Tesszük-e a dolgunkat, azt, ami elsôdleges feladatunk? Hirdetjük-e, hogy a bûn bûn, hogy azt meg kell bánni és el kell hagyni ahhoz, hogy miénk legyen a bocsánat, hogy új emberekké váljunk, Isten fiaivá Jézus Krisztus által, vagy Éli paphoz hasonlóan – bár tudjuk, mit kellene tennünk – hallgatunk „a békesség kedvéért”?! A pokolba vezetô út nemcsak a jószándék, hanem az ilyen álbékesség köveivel is kövezve van. Sodoma és Gomora meg Nóé napjaihoz hasonló a mi korunk is. Mi a fontosabb számunkra? A „társadalmi” béke, vagy a lélekmentés? A gyülekezeti „béke,” vagy a megszentelôdés? Az együttmenetelés a tömeggel a széles úton, vagy a keskeny, nehezen járható, de célhoz vezetô út? 2004. karácsony másnapján bennünket „nem ért a veszedelem”, de hozzánk is szólt az Úr. Meghallottuk-e a szavát? Dávid a 65. zsoltárban így tesz bizonyságot: „Boldog az, akit te kiválasztasz és magadhoz fogadsz, hogy lakozzék a te tornácaidban; hadd teljesedjünk meg a te házadnak javaival, a te templomodnak szentségével! Csodálatos dolgokat szólasz nékünk a te igazságodban, idvességünknek Istene; e föld minden szélének és a mesze tengernek bizodalma; Aki hegyeket épít erejével, körül van övezve hatalommal; Aki lecsillapítja a tengerek zúgását, habjaik zúgását, és a népek háborgását. Félnek is jeleidtôl a szélek lakói”. Ismerjük-e igazán Istent, aki ezt mondja: „..én vagyok az Úr, a te Istened, aki megreszkettetem a tengert és zúgnak habjai; seregeknek Ura az Én nevem” (És 51:15). És ismerjük-e igazán Jézust, akinek mind a tenger, mind a vihar engedelmeskedett? Dr. Almási Mihály
A Baptista Szeretetszolgálat orvosai, aktivistái elsôként érkeztek a helyszínre… (BSZA fotók)
Srí Lanka 2004 és 2005 fordulóján
3
Az elefánt Aznap elefánttúrára fizetett be. A tengerparti homokos föveny bebarangolása még lóháton, szamárháton is izgalmas, de egy óriás elefánton még izgalmasabb. Az elefánt hátára két székszerû ülôalkalmatosság volt szerelve, egyik jobbról, mások balról. A vezetô az elefánt nyakán, vagy inkább fején egyensúlyozott, egy pálcával terelgetve a hatalmas teremtményt. Az állat méltóságteljesen lépegetett, hátán a két utas zötyögött, himbálódzott. Utazott már kényelmesebben is, egzotikusabban azonban még sosem. Megfigyelte azt is, milyen durva és erôs az elefánt szôre. Nem is gondolta volna. Egyáltalán, az elefántnak van szôre? Figyelme ezek után a tájra terelôdött. Pálmafák ringatóztak a szélben, némelyik levelével szinte a vizet érte. A nap forrón sütött, a tenger vize szikrákat vetett a napfényben. Milyen érdekes, néhány órával késôbb ugyanitt jön a dagály, majd ugyancsak néhány órával késôbb visszahúzódik, és a tengerpart megint járható. És így megy ez minden nap, menetrendszerûen. Az elefánt beleszimatolt a levegôbe, ormányát fel-felemelte, nagy füleivel legyezôszerûen csapkodott. Ô pedig arra gondolt, milyen kiváltságos, hogy ilyen paradicsomi körülmények között élvezheti a megérdemelt éves szabadságot. Az elefánt egyre gyakrabban emelgette ormányát, egyre gyakrabban csapkodott fülével, majd komótos lépteit gyorsabbra váltotta. A székek egyre jobban himbálóztak a hátán, és utasunk oldala neki-nekiütôdött a karfának, háttámlának. De hát ez is az izgalom része. Vagy mégsem? Az elefánthajcsár megpróbálta nyugalomra inteni az állatot, az azonban egyre tempó-
ORVOSOK A MISSZIÓBAN A “JÓ PÁSZTOR” két alkalommal jelentette meg azt a fölhívást, amelyben hívô orvosok jelentkezését kértük szeretetszolgálati munkára. Szenczy Sándor testvér tájékoztatása alapján a “Jó Pásztor” fölhívására eddig tizenegy orvos jelentkezett. Köszönjük. További jelentkezéseket vár a szeretetszolgálat a (06-1) 302-2929-es telefonszámon. 4
sabban, és egyre inkább a maga választotta úton haladt, el a tengerparttól, el a homoktól, el a pálmafáktól. Megôrült ez a hajcsár? Milyen elefántra ültetett bennünket!? Vissza fogom kérni a program árát, vagy legalább a felét! – morgolódott magában, miközben az elefánt egyre gyorsabban vágtázott, hajcsára pedig egyre tehetetlenebb volt. Neki is nagyon kellett kapaszkodnia, ki ne essen az ülésbôl, bordái egyre inkább nekiütôdtek a támlának. – Be fognak kékülni. Jól nézek majd ki a tengerparton napozva kék-zöld bordával – füstölgött magában. Néhány perccel késôbb az otthagyott parti fövenyt, a pálmákat, a földi paradicsomot hatalmas szökôár borította el, elpusztítva embert, állatot, növényt, darabokra aprítva mindent, amit talált... Testvér! Belegondoltál-e abba, hogy amikor egy kellemetlen dolog megzavarja egy perced örömét, az nem biztos, hogy a te bosszantásodra van? Meglátod-e, hogy egy elveszett másodpercnyi öröm vagy nyugalom egy sokkal nagyobb ajándék érdekében történik? Ha legközelebb úgy érzed, hogy már megint ellenedre történik valami, állj meg egy pillanatra, és gondolkodj, mielôtt zúgolódni kezdesz. Az elveszett pillanatért cserébe az Úr lehet, hogy egy sokkal jobbat, sokkal hosszabbat, sokkal fényesebbet ad! Légy hálás a pillanatnyi kellemetlenségért is, és tanuld meg látni az örökérvényû ajándékot! (Az elbeszélés alapja egy valós történet. Egy televíziós hír szerint így menekült meg 16 ember 2004. december 26-án.) Dr. Sajben Klára
ÚJABB SEGÍTSÉG KÁRPÁTALJAI TESTVÉREINKNEK A Jó Pásztor Alapítvány és a Budapesti Baptista Egyházkerület rendezésében december 10-én Pesterzsébeten megtartott jótékonysági hangversenyen várakozáson felüli összeg, pontosan 387 920 Ft gyûlt össze, amit 400 000 forintra kiegészítettünk. A missziókerület 120 000 forintot a hangverseny végén átadott Varga Attila misszionárius testvérnek. A Jó Pásztor Alapítvány által meghirdetett gyûjtésre 158 000 Ft érkezett, amit 160 000 forintra kiegészítettünk. Összességében tehát 680 000 forint az eredmény, a gyûjtést azonban tovább folytatjuk. A hangversenyt a Baptista Központi Énekkar adta Oláh Gábor karnagy vezetésével. Közremûködött: Kiss Rózsa (ének), Lovászné Gellén Christa és Jobbágyné Papp Tímea (fuvola), Oláh Miklós (gordonka), Nagy Olivér, Kónya Róbert, Csapó Tamás (trombita), Kovács Roland (harsona), Pátkai Imre (zongora, orgona). A szószéki szolgálatot a missziókerület, ill. a Jó Pásztor Alapítvány vezetôi (Meláth Attila és dr. Almási Mihály) végezték. A hangverseny közös énektanulással indult, a Jó Pásztor Alapítvány egyik énekét (Tóka Szabolcs: „Jézus, Te Jó Pásztor” – megjelent újságunk jú-
MAGYAR BAPTISTA ÁRVAHÁZ SRÍ LANKÁN December 5-én ülésezett a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány kuratóriuma. Kôbányán, a Bánya u. 1. szám alatt mûködô hajléktalanok számára kialakított épületcsoport egyik irodájában jöttünk össze. Nem gondoltuk, hogy karácsony után a szeretetszolgálat történelmének legnagyobb humanitárius akciójára kerül sor DélkeletÁzsiában. A „fogadj örökbe” programra eddig több mint 7000-en jelentkeztek, és gyûlik a pénz az árvaházra. Egy árvaház létesítése nagy feladat és óriási felelôsség. Nem egy-két hónapos vagy éves programról van szó, sokkal többrôl. A Jó Pásztor Alapítvány hozzá kíván járulni az árvaház-létesítés költségeihez, ezért meghirdetjük „ÁRVAHÁZ” akciónkat. Akik támogatni szeretnék ezt a munkát, a mellékelt csekk segítségével megtehetik! Kérjük, hogy a csekk jobb felsô sarkán az egyéb rovathoz írják oda „ÁRVAHÁZ”. Gyülekezeti és egyéni adományokkal is lehet támogatni ezt az akciót. Ha csak egyetlen gyermeknek tudunk segíteni, a mi Urunknál az is számít, hisz Ô nem akarja, hogy „egy is elvesszen a kicsinyek közül”. – dr. A.M. –
A jótékonysági hangversenyen a Baptista Egyház Központi Énekkara énekelt
lius–augusztusi számában) Oláh Gábor testvér vezette, és a szerzô orgonálta. A programban Pachelbel (Magnificat), Vivaldi (G-dúr szonáta két fuvolára) és Bach-mûvek után többek között Praetorius, Händel, Kirkpatrick, Lisznyai és Briegel karácsonyi darabjai hangoztak el. Az énekkar most is nagy átéléssel szolgált. A hangverseny Kodály: Szép könyörgés és Verdi: Rabszolgák kórusa (A Nabuccóból) c. mûvével zárult. Már említettem Varga Attilát, aki családjával együtt Kárpátaljára költözött. Tanárként dolgozik, amellett a misszió koordinátora. Egy vetített képekkel illusztrált beszámolót tartott. A képek önmagukért beszéltek. Kinti testvéreinknek még mindig havi tízezer forintnak megfelelô pénzbôl kell kijönniük, ha van állásuk. A többségnek azonban nincs. A központi énekkar látogatása óriási élményt jelentett Kárpátalján. A testvérek sírva mondogatták, hogy most elôször érezték Ukrajnában, hogy jó magyarnak lenni és Varga Attila kárpátaljai misszionárius Pesterzsébeten képes beszámolót tartott
baptistának – akár a beregszászi színház, akár a temetôkert volt a helyszín, ahol a sztálinizmus áldozatainak az emlékmûvénél énekeltek. Azóta lezajlott az elcsalt választás utáni második, rendkívüli elnökválasztási
forduló. Reméljük, hogy lassan konszolidálódik a helyzet, és az összegyûjtött adományokkal látogató körútra indulhatunk Kárpátaljára. Addig is tart a gyûjtés, hisz folyamatosan szeretnénk segíteni az elszakadt területeken élôknek. Az imára, az együttérzô szóra és az adományokra különösen is szükség van az után a csalódás után, amit a december 5-i magyarországi népszavazás jelentett a határon túl élô testvéreknek. Az eredménytelen népszavazásért nem okolható külsô hatalom. A teljes felelôsség a „nem”-re buzdítókat terheli, azokat, akik félrevezetô propagandával megakadályozták a magyarság szellemi egységét kifejezô igen lényeges döntés megszületését a kettôs állampolgárságról. – a szerk. –
GYÁSZOLNAK A KÁRPÁTALJAI MAGYAR BAPTISTÁK 2005. január 9-én, vasárnap reggel Jakubovich Katalin testvérünket évtizedes súlyos betegség, sok-sok szenvedés után hazaszólította az Úr. Gyászolnak a kárpátaljai magyar baptisták gyülekezetei, és velük együtt mi is. A kárpátaljai magyar baptista misszióról már több alkalommal írtunk a “JÓ PÁSZTOR” hasábjain. Most csak megemlítem, hogy az 1998-ban új alapokra helyezett magyarországi támogatás eredményeként – az Ukrán Baptista Szövetség elnökével történt testvéri megállapodás nyomán – 1998. július 20-án megvásároltuk Beregszászon az új magyar baptista imaházat. Mindenki boldog volt, hisz az 1940-es évektôl nem volt itt magyar imaház. Jakubovich Katalin testvérünk a beregszászi misszió meghatározó személyisége volt. Amikor elôször meglátogattam – Pátkai Béla akkori missziói titkár társaságában – a rozoga panellház egyik lakásában közel 30 magyar gyerek szorongott, akiknek bibliaórát tartott, énekeket tanított a bénasága miatt számára nélkülözhetetlen elektromos kerekes székbôl. Türelemmel viselte szenvedését. Rendszeresen juttattunk neki és másoknak gyógyszereket Magyarországról, mint ahogy a bibliakörös gyermekeit is segítettük. Élete alkonyát beárnyékolta, hogy a Kárpátalja felé irányuló aktív misszió 2000-ben megtorpant, a misszionárius házaspár hazaköltözött, a beregszászi magyar imaházban magyar igehirdetés már nincs, esetleg tolmácsolás néha-néha. A magyar baptista misszió szempontjából – hacsak valami csoda nem történik – elveszett Beregszász Kati – ahogy mindenki hívta – elindult hát a kerekes székkel Kígyósra, ahol Molnár Ede testvér vezetésével még él a magyar gyülekezet, mellette futottak bibliakörös gyerekei és gyakorta végigénekelték az utat. Tették ezt azért, hogy magyar istentiszteleten vegyenek részt. Kár, nagy kár, hogy minden kényszerítô körülmény nélkül, sôt: megállapodás és segítôkész környezet ellenére, csak úgy föladjuk missziós bázisainkat a határon túl. És persze míg az egyik oldalon kár, fájdalom, szomorúság, a másik oldalon missziós mulasztás is. Ma Varga Attila misszionárius testvér és családja is Kígyósra jár magyar istentiszteletre. Jakubovich Katalin missziója befejezôdött. Mi lesz a beregszászi magyar bibliakörösökkel? Ki fogja elintézni, hogy az ukránok által birtokba vett magyar imaházba járhassanak és magyarul hallják az Igét és az éneket? Ez is misszió lenne és nem akármilyen! – am – 5
ÉLETUTAK
JUHÁSZ JÁNOS Egy verôfényes december végi délelôttön sietôs léptekkel haladok a hatodik kerület egyenszürkére kormolódott házai között. Régi ismerôsöm, Isten fáradhatatlan szolgája, Juhász János lelkipásztor testvér otthona felé tartok. Még elôzô nap telefonon megbeszéltük a találkozás idôpontját, amirôl nem szeretnék lekésni. Az utcák lehangoló látványa után a régi nagy ház kapuján belépve, egészen meglepô a barátságos, tiszta, örökzöldekkel díszített, kerti paddal szépen rendezett udvar. A lépcsôn feljutva a széles körfolyosó elsô kanyarulatában már nyílik is az ajtó, János bácsi barátságos mosollyal fogad. Felüdülés betérni ebbe a kedves, meleg otthonba, ahol gondos kezekrôl árulkodik minden. Az ízlésesen berendezett, világos nagy nappaliban az asztal köré telepedünk hárman. A bevezetô csevegés után hamar kiderül jövetelem igazi célja: János bácsi szolgáló életének részletei érdekelnek, amibôl a Jó Pásztor olvasói is üzenetet meríthetnek. Kérdésemre, hogy Békésrôl hogyan vezetett az út egyenesen a Dunántúlra, csak ennyit mond: „Küldött az Úr, és nekem mennem kellett. Ilyen egyszerû!” Persze engem érdekelnének a döntés meghozatalának körülményei. 1956-ban miért költözik el valaki, rokonsága közül, egy jól organizált, nagy gyülekezetbôl olyan balatonparti községbe, ahol még evangéliumi gyülekezet sincs? Titkot szimatolok, de az ôsz öregember derûs mosollyal leint. „Ha vártunk volna az októberi eseményekig, talán el sem indulok. De az Úr tudta ezt, és addig sürgetett, amíg igent nem mondtam. Nem volt könnyû feladni a biztost a bizonytalanért, de a Lélek kényszertô parancsára menni kellett.” 6
Újabb kérdések záporoznak, de csak rövid, egyszavas válaszok. Kedves vendéglátóm két évvel ezelôtt papírra vetette, ami szerinte fontos – és ezt készséggel oda is adja –, egyébként meg úgy gondolja, senkit nem érdekel az ô gyülekezetplántáló, úttörô munkája. Próbálom az ellenkezôjérôl meggyôzni – nem sok sikerrel. Nem adom fel. Biztos vagyok abban, hogy nem hiába jöttem ide. Közben a délelôtti napsugár a hatalmas ablakokon beoson, elárasztja az egész nappalit, és homlokon csókolja a hófehér hajú, ültében is botjára támaszkodó, 90. évében járó idôs pásztort. Aztán egyszer csak váratlanul a mosolygós, fáradt, tiszta kék szempár megcsillan, a gyenge szív gyorsabb tempóra vált, látom, hogy megelevenedik a múlt, és egy nagy sóhajjal kezdenek kigördülni az emlékezés tiszta gyöngyei… „1956-ban családommal együtt Dunántúlra költöztünk. Csatlakozott hozzánk feleségem testvére, Kiss Ferenc és családja. Akkor tavasszal feleségemmel úgy indultunk el, hogy ha az Úrnak terve van velünk, mutassa meg azt a helyet, ahová küldeni akar. Az legyen az elsô hely. Amikor megérkeztünk Balatonszemesre, az ingatlanközvetítô a Fô u. 1. szám alatti üzletházhoz vezetett. Amikor beléptünk az üres üzlethelyiségbe, megálltunk középen, feleségem így szólt: „itt lesz az imaterem” – azt válaszoltam: „én is úgy gondoltam”. Két hét múlva a tulajdonunkban volt az egész objektum. Ám a költözés hosszabb idôt vett igénybe. Mindkét családnak kertészete volt, amit fel kellett számolni. Közbejött az októberi forradalom. Gyermekeink a nagymama felügyelete alatt Balatonszemesen nyaraltak és ôsszel ott kezdték az új iskolaévet. 1956. december 25-én a két család a karácsonyt együtt ünnepelte. Közös elhatározással ez lett a Balatonszemesi Gyülekezet születésnapja. Az újonnan alakult gyülekezetnek 6 úrvacsorázó tagja és 4 családtagja volt. Nem volt nekem szándékom a gyülekezetplántálás. Jól megvoltam én Békésen is. De az Úr azt mondja, „Eredj ki arra a földre, amit én mutatok néked”. És én mentem. Aztán ott dolgoztam, mint hívô kertész. De többre bíztak. Mindig többre. Hivatalosan még csak lelkipásztor se voltam ekkor. Bár tanultam a Teológián, Páth Géza tv. adott nekem könyveket, de nem volt vizsgakötelezettségem. Akkor a Teológia nem volt olyan jól szervezett, mint manapság. Nagyon jó gyülekezet volt a szemesi. Aztán hónapról–hónapra növekedett. Többfelôl jöttek össze a testvérek, de mind jóindulatú, igazi baptista hívôk voltak…” Máris visszajöttünk a jelenbe, ahol már szinte semmi sincs úgy, mint régen. Még korainak tartom, hogy párhuzamot vonjunk az itt-ott
megszépült múlt és a jelen nem mindig biztató eseményei között, ezért visszaterelem a gondolatokat. Érdekelne, hogy jöttek létre a gyülekezetek, milyen missziós módszerekkel dolgoztak; a körülmények, az eredmények, milyen szerepe volt az ének-zenének, szóval minden. János bácsi nagyot sóhajtva, mint aki újból átéli az egész embert kívánó, nehéz ugartörés minden fizikai és lelki terhét, ismét mesélni kezd: „Fölkerestük a környékben lakó testvéreket kerékpáron vagy gyalog. Mindenütt a szegénység, létbizonytalanság, félelem uralkodott. Vittük a Bibliát, az élô hitet, reménységet a csüggedt szívekbe. Három kis gyülekezetet találtunk: Somogymeggyes, Nagyszokoly községekben és Barnaháton az állami gazdaság területén. Szórványok voltak sokfelé, igen nagy távolságra egymástól, összesen 23 állomáshely. 1957. május elsô vasárnapján átadtuk rendeltetésének az üzlethelyiségbôl kialakított imatermet. A testvériség felkért a körzet vezetésére, majd 1960. december 4-én a gyülekezet kérésére lelkipásztorrá avattak (Meláth József kerületi elnök, Mizerák Sándor kerületi titkár és Sipos János lelkipásztor). A gyülekezetnek vezetôsége és szolgálattevôi voltak, hasonlóképpen a körzetnek is. Balatonszemesen népes vasárnapi iskola mûködött a lányom vezetésével. Jól mûködô énekkar, pengetôs és 16 tagú fúvószenekarunk is volt. A balatonföldvári üdülô is a körzethez tartozott, 10 évig a gondnoka voltam. Az 1960-as években a balatoni üdültetés is beindult. A hazai és külföldi vendégek örömmel jöttek át Balatonszemesre, és ez új színt és lendületet adott a gyülekezetnek. 1968-ban a gyülekezetnek 61 úrvacsorázó tagja és közel 30 gyermek, a körzetnek 125 tagja és sok lelkigondozottja volt. Az imaterem már kicsinek bizonyult, bôvítésre volt szükség. (Még 1962-ben az imaterem egyházi tulajdonba ment át igen jutányos áron, de így volt célszerû. Mindent az Úr kezébôl vettünk.) Óriási erôbevetéssel dolgoztam, 23 helyet jártam be rendszeresen, és ez nagyon nehéz volt. Azt szerettem volna, hogy a szórványokból gyülekezet legyen. Valósággal agyonhajszoltam magam. Elmondani is nehéz. Az állandó kimerítô munka felôrölte minden fizikai erômet. A balatonfüredi szívkórházba kerültem. Könnyebb munkát javasolt az orvosom. – Az a véleményem, hogy a misszió, az Úr ügye ma is többet kívánna mindenkitôl! Sokkal többet! 1968 szeptemberében hívott meg az Ôrszentmiklósi és Vácegresi Gyülekezet. Mindkét gyülekezetben önálló, intenzív gyülekezeti munka folyt. A jó levegô jót tett a szívemnek is, 20 évig nem kellett orvoshoz mennem. 10 évi szolgálat után nyugdíjba mentem, Budapestre
költöztünk, de a Vácegresi Gyülekezet továbbra is kérte, a szolgálatomat. Ebbôl újabb 10 év szolgálat lett.” Még alig esett szó a gyülekezetekben folyó zenei munkáról, pedig János bácsi szolgáló életének egyik igen fontos pillére, állandó kísérôje az egyházi ének és zene. 13 éves korában az „Igaz, hogy Jézus értem halt…” kezdetû ének hatására tért meg, amikor mélyen érintette az aznap esti igehirdetés. 15 évesen bemerítkezett, ezután imaóravezetôi, ifjúsági és igehirdetôi szolgálatokkal is megbízták. Magántanárok oktatták elméleti és hangszeres zenére a fiatal gimnazistát. Ekkor vonós zenekarban játszott, de 17 évesen a Békési Gyülekezet fúvószenekarának vezetésével bízták meg. A debreceni Konzervatórium elvégzése után ismét Békésen és a Körösvidék zenei életében töltött be jelentôs szerepet kerületi zeneügyi titkárként is. Az Úr iránti elkötelezettségét és zeneszeretetét még a II. világháború borzalma, az 52 havi front sem törte meg, ahonnan 1945. május 10én, a 4. házassági évforduló napján érkezett haza hófehér hajjal a 30 éves fiatalember. Felesége: Kiss Anna hûséggel várta. A házasságukból született két gyermek (egy fiú és lány) a zene szeretetében nôtt fel. – Érdekelne, hogy annyiféle hangszer közül mért éppen a fúvósok mellett tette le a voksot János bácsi. Meg az is, hogy a Központi Fúvószenekar megalakításánál János bácsi volt a kezdeményezô, vagy inkább a tagok kérték, hogy fogja össze ôket? „A tagok akarták nagyon. Persze könnyû a békát vízbe ugrasztani, mert a béka is akarja. Benne voltam én is. Együtt megalakítottuk, hetente tartottunk zeneórát. Késôbb fölfejlôdött 50 fôre. Több mint 70 szolgálatot végeztünk a fôvárosban és a vidéki gyülekezetekben. Egyébként meg nincs kedvenc hangszerem. Egy zenekarvezetônek minden hangszer egyformán kedves. Nekem legalábbis az. Mindig nagyon szerettem énekelni és zenélni. 1993ban betegségem és feleségem betegsége és elhalálozása miatt a zenekar vezetését átadtam dr. Csontos Sándornak. Ezután a Miskolci Gyülekezetben szolgáltam fél évig, amit a szívinfarktusom után letettem. 1986-ban alakult meg az Országos Összevont Fúvószenekar. Közel 300 tagja volt, de az idô folyamán a létszám egyre csökkent. 2001 óta dr. Csontos Sándor testvér a vezetôje. A fôváros körzetében még mûködnek fúvószenekarok és alkalmi összevonások vannak.” János bácsi fáradó szívét egyre halkuló hangján érzékelem. Még sok kérdésem lenne, de inkább jelzem, hogy elköszönök, és hagyom ôt pihenni. De ekkor váratlan fordulat történik. „Ha ennyire érdekel ez a dolog, mutatok neked valamit” – mondja felélénkülve. A nappaliból
átmegyünk a kisszobába, és a békebeli nagy szekrény ajtaját sarkig kinyitja. Elámulok a látványtól. Erre tényleg nem számítottam. A széles polcokon két stócban fentrôl az aljáig ékes rendben sorakozik 360 darab nyers színû dosszié: a partitúratár. Az elválasztó színes kis lapocskákon besorszámozva az énekek címei rajzolt betûkkel, levéltárosokat megszégyenítô precízséggel. János bácsi 360 éneket dolgozott át partitúrában és szólamonként külön is az Országos Összevont Fúvószenekar részére. Ezt minden mûködô zenekar megkapta a fénymásolási költség megtérítése ellenében. (Munkadíjról szó sem volt! Az az Úrnak felajánlás!) Aztán nyílik a másik szekrényajtó. A folytatás: régi, már-már feledésbe merült úgynevezett írott énekek gyûjteménye szöveggel és négyszólamú kottával. Ugyanazzal a precíz gondossággal… Döbbenten állok János bácsi óriási energiát, idôt és kitartást igényélô életmûve elôtt. Kimondatlan kérdésemre csak ennyit mond: „Lelkesíteni szeretném az utódokat, hogy érezzék: „Az Úrnak szolgálni érdemes!” Átmegyünk a dolgozószobába. Mint a lakás többi pontján, itt is példás rend és tisztaság uralkodik. A nap pajkos sugarai végigsimítják a nagy íróasztal lapját. Hosszú hónapok óta üres. Fegyelmezett rendben áll néhány íróeszköz a
tartóban. Régen voltak már használatban, pedig szívesen dolgoznának a hófehér kottapapírokon. Dallamokkal van tele az egész lakás, különösen ez a szoba, hisz itt kelt életre valamennyi partitúra. A szemközti oldalon a kis táskaírógép szerényen meghúzódik barna takarója alatt. Vidáman kattognának a billentyûk, de jó ideje ôk is csendben szunnyadnak. A mindig dolgos, fáradhatatlan munkáskezekbe nem küld erôt az egyre gyengülô motor, az Úr szôlôjében mindig oly szívesen dolgozó szív. Szeretne már megpihenni, hazamenni Teremtôjéhez, Akit erôtlenségében is dicsôíteni képes. Imádkozunk és most már tényleg búcsúzunk. Az utcán a szikrázó napsütésben észre sem veszem a kormos épületeket. Egy ének visszahangzik bennem:
Csak Jézusnak szolgálni érdemes itt, Ez hasznot adó és boldogító, Magához valónak Ô érdemesít, Csak Jézusnak szolgálni jó! Az Úrnak szolgálni oly felemelô, Ô mindenben mindig megáld, Ô hatalom mindenen, s örök erô, Hidd, megsegít, hogy helyed megálld! Huszta Csabáné
MEGHÍVÓ BVSZ Vasárnap – Pesterzsébet, Vác, 2005. február 6. este 5 óra – A Budapesti Egyházkerület 2005-ben két központi helyen rendezi meg a Baptista Világszövetség Vasárnapját február 6-án délután 5 órai kezdettel. Az északi régió testvérisége Vácott, a déli Pesterzsébeten ünnepel. Ebben az évben is kerestünk olyan közös helyszínt, ahol 1000–1200 ülôhely van, de nem találtunk. Ami késik, az nem múlik! Vácra körlevéllel hívják a rendezôk az északi gyülekezeteket, Pesterzsébetre ezzel a fölhívással. Szeretettel várjuk tehát a déli régió és a közeli települések gyülekezeteit, lelkipásztorait és énekeseit. Legutóbb – 2004-ben – egy 200 tagú összevont énekkar énekeiben gyönyörködhettünk és sok áldást nyertünk az egyéb szolgálatok által. A Baptista Szeretetszolgálat elnöke, Szenczy Sándor testvér a délkelet-ázsiai katasztrófa kapcsán egy filmbeszámolóval készül, amelyet mind Vácott, mind Pesterzsébeten bemutat. Ez a vetítés mintegy összeköti a két helyszínt, ami azért is fontos, mert mindkét helyen gyûjtést rendezünk a rászorulók megsegítésére – különös tekintettel az árvaház létesítésére. A Baptista Világszövetség az idén ünnepli 100. születésnapját. Természetesen errôl is megemlékezünk. Várunk tehát mindenkit, aki egy ünnepi baptista istentiszteleten örvendezéssel kíván emlékezni a megtett útra és szeretne elôretekinteni, erôt nyerni az Úrtól a 21. század evangélizációs munkájához, a lélekmentéshez. Testvéri szeretettel a Pesterzsébeti Gyülekezet 7
HISZEK A JÖVÔBEN!
elméletben sokkal könnyebbnek tûnt, mint ami elôttem állt. Mint a próbák is: ha lezajlottak, sokkal egyszerûbbek, mint mikor arra koncentrálunk, hogy vajon mi következik ezek után. Az ismeretlentôl tartunk egy kicsit (vagy nagyon), embere válogatja. Így vagyok én most a 2005-ös esztendôvel. Megállok a “sor” elején , és próbálom áttekinteni, vajon milyen lesz. Vajon mit hoz a holnap? Ahol most kapálgatok, “szôlô” az, az Úrnak szôlôje. A derekam már hamar fárad, nehezebben hajlik, és talán még jó is, hogy romlik a szemem, mert így nem is látom pontosan a nehézségeket. Az eddigiekre visszapillantva, biztosan tudom, hogy nagyon sok gyom burjánzik a nemes tôkék körül. Számos egyéb kártevô is mohón tizedeli a tôkéket az Úr kedves kertjében: “Pusztítja azt a vaddisznó, és legeli a mezei vad” (Zsolt 80:14. Károli-ford.). Azt is meg kell vallanom, hogy egyre fáradékonyabb vagyok, és sajognak a tagjaim, a szívem is kihagy, vagy eszeveszetten zakatol. De elképzelem az eredményt: az aranysárga fürtöket, az Úrhoz térô lelkeket, a gazból kiemelkedô nemes termô vesszôket, az áldást, a
gyarapodást, az üdvözülendôk csodás kicsiny táborát. – Érdemes elindulni ismét! 2005-ben is lesznek megtérések! Ebben hiszek! Ezt garantálja Isten kinyilatkoztatott Igéje. Azt olvassuk ugyanis, hogy ô “azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2:4). Ha pedig ô valamit “akar”, azt meg is cselekszi. Mert az ô szava cselekvô erô, hatalom. Így ígéri a próféta által: “Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem” (És 55:11). Lesznek megtérések, mert az Úr Jézus Krisztus földi küldetésének is ez a fô (mondhatnám: egyetlen!) célja, ahogy a “Biblia szíve”, a JÁNOS HÁROM TIZENHAT “dobogja”: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Lesznek megtérések, hiszen ez mindennapi könyörgéseink tárgya. És ezért nagyon sokan imádkozunk. Imádkozunk és dolgozunk. Engedelmeskedünk a küldetésnek, és engedelmességünk szilárd alapja az Isten szeretetébe vetett mély és rendíthetetlen hitünk.
IDÔ ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG
a 18. században indulnak világhódító útjukra. Kvarcórákat 1930-tól, atomórát 1970-tôl ismerünk. A mérés alapja a viszonyítás. Az estétôl reggelig tartó idôt 12 részre osztva megvan az éjszaka, reggeltôl estig – szintén 12 órában – megvan a nappal. Persze az ôsi kultúrákban az „órák” – ebbôl adódóan – nem voltak egyforma hosszúak. A nyári nappalok órái jóval tovább tartottak, mint az éjszakáké, télen pedig fordított volt a helyzet. A hét talán a Hold 4 fázisából alakul ki, de ez nem biztos. Lehet, hogy a hetes szám fontossága miatt. A „hold-hónap” 29 és fél napos, a „nap-hónap” 30 napos. A „nap-év” 365 és negyed nap, a „hold-év” 354 nap. Az 5, ill. a 11 nap differenciát plusz napok beiktatásával, „szökôévvel”, ill. szökôhónappal korrigálták. Az évnél nagyobb idôszakokat a „királyok” uralkodási éveihez viszonyították. A rómaiak késôbb „a város alapításától” (ab urbe condita) számolták az éveket, a görögök a négyéves periódusokat jelzô olimpiákhoz viszonyítottak, a keresztények a 6. század óta Krisztus születését tekintik az elsô esztendônek, a zsidók a 10. században visszafelé számolva a teremtés évét (Krisztus elôtt 3761) próbálták meghatározni és kezdetnek tekinteni. Az Újszövetségben az idô gyakorta a „tartamra” vonatkozik. Bár elôfordul az „óra” megjelö-
Szeminarista koromban a nyarat szüleimmel töltöttem, Gyulán. Nem “vetett föl” bennünket a gazdagság (ötvenes évek), ezért édesapám vállalt felébe-harmadába kapálnivalót, többnyire kukoricát. Természetesen ott töltöttem a szabadidôm nagy részét, hogy egy kis külön jövedelemhez jussunk. Az egyik földterületnek (két hold) – ha jól emlékszem, Sarkad vagy Doboz irányában – Bánom volt a neve. Mondogattam is mindig: Bánom, nagyon bánom! Ez egy irdatlan hosszú, úgynevezett “nadrágszíj-parcella” volt, alig láttam el egyik végétôl a másikig. Egyszerre két-két sort “fogtam”, és csak húztam-vontam keservesen a kapámat, gyakran le-lehajolva, hogy a makacs gazokat kitépjem. Amikor a sor végére értem, megálltam megpihenni. Ittam egy nagyot a langyos ártézi vízbôl, megtörölgettem a homlokomat, szusszantottam nagyokat, majd átgondoltam, vajon milyen lesz a következô menet. Tudtam, hogy nagyjából ugyanolyan, mint az elôzô volt. De ami már elkészült, az
Elmúlt egy esztendô, és Isten kegyelmébôl újat kezdhettünk. Értékeink közül a legprogramozottabban az idônk fogy. Ezt persze nem mindig vesszük komolyan – különösen fiatalon –, meg nem is tekintjük feltétlenül olyan nagy értéknek az idôt. De mit is takar valójában ez a hárombetûs szó? Mi az idô? A kérdésre számos irányból próbálkozhatunk választ keresni. Megszólalhat a fizika, a matematika, a csillagászat és persze a filozófia, vagy a teológia is. Bennünket most alapvetôen az utóbbi érdekel, az is csak annyiban, amennyiben a Bibliával igazolható. Az idô – úgy tûnik – az események egymásutániságát érzékeltetô és kifejezô fogalom. Tértôl, anyagtól, meg történésektôl függetlenül – úgy tûnik – nincs idô. Isten a teret (a világot) – az anyagot is beleértve – az idôvel együtt teremtette. A Biblia ugyan nem beszélt arról, hogy Isten idôt teremtett volna, de arról igen, hogy lett idô: „…és lôn este és lôn reggel, elsô nap” (1Móz 1:5). Az idô egyszerre „született” a fénnyel. Az idô „belefér” Isten „idôtlenségébe”, örökkévalóságába, mint ahogy pl. a halál „belefér” Isten halhatatlanságába, a véges „belefér” a végtelenbe, fordítva mindez nem igaz. Mivel vannak események és ezek a mi érzékelésünk szerint 8
idôben (egy idôben vagy egymás után) történnek, szükség jelentkezik a cselekvés vagy történés idôi meghatározására. Beszélünk: múltról, jelenrôl és jövôrôl. Nemcsak ez a három „egyszerû” igeidô létezik. A régi magyar nyelv is sokkal gazdagabb, mint ahogy az ókori nyelvek is, és persze a modern nyelvek között is akadnak bôven olyanok, amelyek többre képesek, mint csak a múlt, a jelen és a jövô megkülönböztetésére. Csak megjegyzem itt, hogy Isten JAHVE neve – amely a héber létigével hozható kapcsolatba – szépen példázza Isten idôfelettiségét. Mózes kérdésére az égô csipkebokornál Isten azt mondja: „Vagyok, aki vagyok”, ami nem csak jelent, de múltat és jövôt is jelent – a hangsúly a folyamatosságon van. Isten a létezô, ha tetszik az önmagában egyedül létezô, az elsôdleges létezô, az idôn kívül, az idô felett és az idô elôtt, és az idô után létezô, minden más létezô létoka, forrása: az Örökkévaló. Ami nekünk múlt vagy jövô, az Neki örök jelen. Az idô csak a mi világunkban – ahogy mondani szoktuk a mi idô-történeti világunkban – fontos, de itt nagyon fontos. Ebbôl adódóan elengedhetetlen az idô mérése. A napóra, a vízóra és homokóra után megjelentek a mechanikus órák (az elsô ilyen szerkezetet Kínában 1088-ban készítették – még nem találtak régebbit). Az ingaóra a 17., a rugós órák
– Aki a latornak megkegyelmezett, ne akarná az ô mai ellenségei megtérését?! Aki még engem is befogadott, bezárná az ajtót azok elôtt, akik zörgetnek az ajtón, bebocsátásra várva, mielôtt lejárna az idô?! Elkeseredem néha, amikor látom, tapasztalom a gonoszság mérhetetlen eluralkodását megromlott világunkban. Szó szerint igazolódik Pál apostol “rémes” látomása: “Nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem... A békesség Útját nem ismerik: Isten félelmével nem Törôdnek” (Róm 3:11–18). Ennek ellenére mögöttünk áll drága Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus, akitôl a küldetés parancsát kaptuk: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve ôket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva ôket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:19–20). Induljunk hát, felbátorodva és megerôsödve, szívünkben forgatva a lelkesítô igei buzdítást, melyet Pál apostol küld a kolosszei gyülés, azonban ez nem a mi fogalmaink szerinti 60 perc. Pl. amikor Jézus azt mondja, hogy „nem jött még el az én órám”, akkor ezzel azt jelzi, hogy még nincs itt az „ideje” a cselekvésnek. A hét napjai közül csak a nyugalomnapnak volt neve (SABBÁT), a többi napot „számozták” – pl. „A hétnek elsô napján…” Hasonló változatosság tapasztalható az új év kezdete körül. Egyiptomban az újév július közepén, Mezopotámiában márciusban, Izráelben ôsszel volt, csillagászati vagy mezôgazdasági szempontok alapján meghatározva. Nem akarok itt kitérni részletesen az Újszövetség idôt jelentô kifejezéseire, csak megemlítem, hogy a Jel 10:6-ban („idô többé nem lészen…”) szereplô „kronosz” jelentése ezen a helyen „idô múlás”, a szöveg tehát semmiképpen sem érthetô úgy, hogy az idô, mint olyan megszûnik – ez egyébként a szövegbôl is nyilvánvaló. Ebbôl nem feltétlenül következik az, hogy az idô, mint olyan, nem „korlátozott létû”, mint ahogy az sem, hogy egyszer vége lesz, megszûnik. Azonban ha igaz az, hogy az idô a térrel együtt értelmezhetô, akkor a tér „megszûnése” az idô megszûnését is jelenti. Mi lesz az idôvel? Nem tudjuk. Talán – mint az örökkévalóság egy pontján megteremtett kategória – egyszer beletorkollik magába az örökkévalóságba. Talán „átlényegül”, talán megszûnik. Mi lesz a tér-idô világgal? Talán ugyanaz, mint az idôvel, „átmegy” a tér idô fölötti világba,
lekezetnek: “Tökéletesen ismerjétek meg az ô akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ô tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében!” (Kol 1:9–10). Tudatában vagyok az énekszerzô által kimondott igazságnak: “Vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet” (B.Gy.É. 314:3). Istenhez nem küldeni kell a lelkeket, hanem vezetni.
Vezetni csak az tud, aki “vezetve van”. A mentôkötelet az képes tartani a szakadék fölött, akit az Úr Jézus Krisztus erôs karja tart. Segíts, Uram, hogy ez új esztendôben a napok hosszú sorának látványa ne riasszon, hanem tegye reménytelivé a szívemet, hogy 2005 a Te nagy gyôzelmeid éve lesz, mert velünk maradsz, és méltatlanságunk ellenére is méltatsz kegyelmedre és bô áldásaidra! Gerzsenyi Sándor
Honnan is kell várnunk a veszélyt?
Konferenciákon vagy gyülekezeti bizonyságtételekben lehet hallani a következô, ma már tipikus mondatot: „a világ tele van problémákkal, az iszlám és más vallások terjeszkednek, ma már nem kellene az apró nézetkülönbségeinken lovagolni”. Tényleg, milyen nagystílû is ez a gondolat, emellett olyan kicsinyesnek hat az, akinek hitvallási, erkölcsi, etikai aggályai támadnak a szép szólamokat hangoztató, de sok esetben nem biblikus eszközökkel és hittel operálókkal szemben. Egy jól ismert mondat és a hozzá kapcsolódó történet jutott eszembe minderrôl: „Te is fiam, Brutus?” Julius Caesar, ez az egyébként nagy formátumú politikus suttogta el, több sebbôl vérezve, a halál küszöbén állva ezt a mondatot. A nevelt fia, a közvetlen környezetében élô ember, akivel mindig jót tett, aki végig a hívének mutatta magát, az árulta el ôt ilyen csúnyán. A történet tanulsága: a legveszélyesebb ellenség nem az, akirôl ezt eleve tudni lehet, mert nyíltan mást képvisel. Ennek fondorkodására, támadásaira felkészül az ember. A legveszélyesebb ellenség az, aki el tudja hitetni, hogy egy oldalon áll velünk. Talán nem szenvedett János írásai korában a császárság támadásaitól a keresztyénség? Akkor miért harcolt mégis olyan erôteljesen János elsôsorban a keresztyén tanokat fertôzô, gnoszticizmus ellen? Kicsinyes lett volna az evangélista? Talán nem voltak Jézus Krisztus korában veszélyesen vad pogány nézetek világszerte? Nem kellett volna a Mesternek túltennie magát azon a „kis különbségen”, ami közte és a farizeusok között volt? Kicsinyes lett volna a Mester? Vagy talán ma is vannak olyanok, akikre Pál úgy utal, mint „befurakodott áltestvérekre” (Gal 2:4), akiktôl, ha belül vannak is, jobb óvakodni? Isten népére a legnagyobb veszély nem kívülrôl leselkedik. Attól többnyire úgyis az Isten védelmére szorulunk. Számunkra a legveszélyesebb ellenség az, ami, és aki belülrôl akarja deformált irányba vezetni hitünket, erkölcseinket, vallás és istentiszteleti gyakorlatunkat. Kotmájer Mihály talán annak árán, hogy megszûnik, talán megújul, talán „átlényegül”. Nos, ez a mi „bölcsességünk”. Nem csoda, ha az Ige arról beszél, hogy az Isten „bolondsága” bölcsebb a mi „bölcsességünknél.” Vannak azonban bizonyosságok. Ezek közül az elsô és legfontosabb: Isten örök. Nincs sem az idô, sem a tér korlátai közé zárva. Biztos, hogy Jézus Krisztus által megváltott bennünket. Biztos, hogy Jézus visszajön értünk. Biztos, hogy „mindnyájunknak meg kell jelennünk az Isten ítélôszéke elôtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett.” Amíg élünk, Isten törvénye szerint kell tennünk dolgainkat. Mivel pedig nem tudjuk, hogy mennyi idônk van, meddig élünk, minden nap kegyelmi lehetôség a jó cselekvésére. Ezért olyan jelentôs szó a Bibliában a „ma”. „Ma, ha az Ô szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!” Ma van az alkalmas idô, az üdvösséges nap, vagy ahogy énekelni szoktuk: „Ma van a munkanap…” Lehet, hogy nagyon is szorgoskodunk, de vajon azt tesszük-e, ami a dolgunk? Helyünkön
vagyunk-e? A napi hírek arról szólnak, hogy „az Úr közel!” Érezzük-e, hogy kevés az idô? Diákkoromban egy evangélizáción – talán a Klauzál téri református gyülekezetben – tanultam egy éneket, amit minden este elénekeltek. Ma is elevenen hat rám, nemcsak az emlék, hanem a Lélek erejével: „Siessetek, hamar lejár Kegyelme, már régóta vár. Ma még lehet, ma még szabad, Borulj le a kereszt alatt!” A Jó Pásztor jelen számában ezt az éneket közöljük Tóka Szabolcs testvér hangszerelésében. Örülnék, ha sokan megtanulnák, énekelnék, de legalább a szövegét jól átgondolnák, és megtennék azt, amire buzdít, még ma leborulnának a mi Urunk Jézus keresztjéhez, kérve és megnyerve bocsánatát. – dr. A.M. –
U.i.: Manapság a hangos dicsôítô énekek mellett alig lehet hallani halk bûnbánati énekeket, pedig ezekre legalább annyira szükség van, mint az elôbbiekre. – a szerk. – 9
“Nekünk Mohács kell!” LAPSZEMLE Kérdések egy “szenvedélyes cikk” kapcsán
– Gondolatok a népszavazás után –
Sajó Sándor: „Nem akarok gyáva csendet…” c. verses kötetét lapozgatom. A méltatlanul elfeledett költô 1932-ben Szász Károly ajánlása nyomán lett a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja. Négyesy professzor, akinél Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula tanulta a formamûvészet mesterfogásait, így üdvözölte az új akadémikust: „Akadémiánk mindig válogatós volt költôkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedô egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén…” Az 1868-ban született Sajó elsô kötete 1904-ben jelenik meg.1933-ban már gyászbeszédet mond fölötte Áprily Lajos. Költészete 1919 után valami különös inspiráció nyomán szárnyalt igazán. Áprily szerint lírája mögött „a gyászfátyolos Hungária az állandó inspirátor”.
MAGYAR ÉNEK 1919-BEN
Azt, amit érzek – s tudom nem magam – hadd fejezze ki néhány versrészlet:
És végül hadd álljon itt Sajó Sándor utolsó verse 1933-ból:
MOHÁCS UTÁN (1919)
NEM AKAROK GYÁVA CSENDET
Nekünk Mohács kell? – az hát íme itt van, Mi átkos sorsunk Mohácsnál mohácsabb; Verd melledet, ki itt élsz, holtodiglan, S kérdezd, bûnünkre van-e még bocsánat. Volt ezer évünk, oly szép, oly csodás, És meggyaláztuk gyáván és bután, – Nekünk Mohács kell? – itt van hát Mohács, De, Uramisten! – mi lesz ezután? …
Földi ember, bús törvényül, Vagy ifjan hal, vagy megvénül; De sohsem túl az elégen, Míg el nem ég, addig égjen.
Dús palotákban úr az idegenség, Becsület jajján becstelen mulat; A magyar gyászban nincs már semmi fenség, Csak hervadó hit, dermedt öntudat; Enyészet leng itt halmon, rónaságon, – Óh itt már meddô minden álmodás… Kalapom némán bús szememre vágom, Ezen a földön nincs már, csak Mohács… Van bûn, mit Isten századokra büntet, Van bú, mely már csak befelé zokog, Vád, melytôl némán lehajtjuk fejünket S bolyongunk holtig, mint az átkozott… Szeretném mindet keseregve zengni, De foszlott húrú lelkem daltalan, – Óh, énnekem már nincs itt hova lenni, Már jajszóm sincs, csak – szégyellem magam… 10
Mint egykor Erdély meghajszolt határán A fölriasztott utolsó bölény, Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván Búd vadonának reszketô ölén; És én, mint véred lüktetô zenéje, Ahogy most lázas ajkadon liheg, A hang vagyok, mely belesír az éjbe És sorsod gyászát így zendíti meg: Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, A szívem, ó jaj! Színig fájdalom… Mivé tettétek az én szép hazámat? Hová süllyedtél, pusztuló fajom? Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, Rút becstelenség magad és neved, – Én mit tegyek már? – romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet…
Szomorú sors megvénülni, Még szomorúbb: sutban ülni; Nem akarok gyáva csendet, Amíg élek, zúgok-zengek. Meddig bírom, majd elválik, Csak azt tudom, mindhalálig; Csendes ember lesz belôlem, De csak kint a temetôben. A gyáva csend, az érdektelenség, a megalkuvás nemcsak a nemzetre hat bénítólag, de ránk keresztyénekre is. Imádkozzunk és dolgozzunk azért, hogy Lélek-vezérelte, nyíltszívû és igaz szavú, bátor vezetôi legyenek népünknek és egyházainknak! – am –
Idézet a „Jelige” 25. számának a „Kedves?” címû cikkébôl (7. oldal): „…sokan szenvedélyesebben szeretik önmagukat, a saját igazságaikat, a saját kényelmüket és tradícióikat, az imaházukat vagy az emlékeiket, mint Jézus Krisztust. Amikor arról van szó, hogy változtatni kell a liturgián, a berendezésen, a gyülekezeti szokásainkon, akkor felállnak, szenvedélyesen szónokolnak, néha még kiabálnak is – de amikor Ninive megmentésérôl van szó, akkor nem hallani a szavukat, nemhogy szenvedély, kedv sincs hozzá, amikor imádkozunk, akkor se jönnek –, pedig a Biblia sehol se mondja, hogy el nem múló szeretettel szeressétek a liturgiátokat, a padjaitokat, a teológiai nézeteiteket – azt mondja: Krisztust szeressétek ilyen szenvedélyesen!” Mindebbôl az olvasható ki, hogy írónk szerint a mi Urunknak lényegileg mindegy, hogy az egyház milyen irányba változik, milyen nézeteket vesz fel, vagy éppen hagy el, mit vall és hisz róla, ha lelkesen rohan meggyôzni az embereket az „éppen aktuális hite” felôl, akkor minden rendben van, hiszen egyedül csak a missziós hevület a fontos, és ez az egyetlen visszaigazolása valaki keresztyén voltának. Akkor viszont miért mondta ezeket: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál” (Mt 23:15) vagy „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem te nevedben ûztünk-e ki ördögöket, és nem te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tôlem, ti gonosztevôk!” (MT 7:22–23). Tényleg minden mindegy az Úrnak csak „változás” legyen? Még egy megjegyzést szabadjon tennem: félreértés ne essék, én most nem a helyes értelemben vett misszió ellen, hanem az annak ürügyén vagdalkozók ellen szóltam. A mi Urunknak nemcsak az a fontos, hogy misszió legyen, de az sem mellékes, hogy mi a missziós üzenet tartalma, illetve, hogy ki és hogyan csinálja azt. Kotmájer Mihály
Szerkesztôi üzenet
ÜZENET HAZA
Az év utolsó hónapjában is számos adomány érkezett, köztük céladomány Kárpátaljára, imaházépítésre (Gödöllô, Sopron) és rászoruló lelkipásztorok megsegítésére.
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esônek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kô marad, a kô marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlôvé teszik is a földdel, nemzedékek ôrváltásain jönnek majd újra boldog építôk és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ôsi, hófehér kövére emelnek falat, tetôt, templomot.
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött ôrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idô lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kô marad, a kô marad.
Jön ezer új Kûmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kôbôl új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentum Istentôl való és Istentôl való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kô marad, a kô marad.
Ezúton is szeretnénk megköszönni Kedves Olvasóinknak, hogy támogatták alapítványunk munkáját. Akik megküldték adószámukat, azoknak elküldtük adócsökkentô visszaigazolásunkat. Hálával gondolunk azokra a Testvérekre, akik segítik munkánkat, és lehetôvé teszik a Jó Pásztor rendszeres megjelenését, és azt, hogy olyan Testvérekhez is eljusson – határon innen és túl –, akik nem tudnak hozzájárulni a költségek fedezéséhez. A „Jó Pásztor”-t ezután is ingyen küldjük mindazoknak, akik kérik. Adományokat szívesen fogadunk az Úr iránti hálával és az adakozók felé való köszönettel. Erre a célra is fölhasználhatók a mellékelt csekkek.
Üzenem az erdônek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erôsebb a baltánál a fa s a vérzô csonkból virradó tavaszra új erdô sarjad gyôzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt… A víz szalad, a kô marad, a kô marad.
1%
A JÓ PÁSZTOR Közhasznú Alapítvány adószáma: 18696619-1-13. A szintén közhasznú Napsugár Gyermekmentô Alapítvány adószáma: 19175955-1-13. Mindkét alapítvány jogosult arra, hogy fogadja a befizetett adó 1%-át. Jelen számunkhoz mellékelünk 2 db rendelkezô nyilatkozatot. Szeretettel kérjük olvasóinkat – ha támogatni szándékoznak valamelyik alapítvány misszióját –, hogy vagy az egyik, vagy a másik rendelkezô nyilatkozatot minden változtatás nélkül csatolják adóbevallásukhoz. A mellékelt csekk fölhasználható mindkét alapítvány támogatására, valamint a meghirdetett célgyûjtésekre is. (A csekk jobb felsô sarkán jelezhetjük az adomány célját!) Ezúton is köszönjük – ahogy azt levélben már megtettük – az adományokat. Kívánjuk, hogy az Úr gazdagon pótolja vissza mindazok szeretetét, akik nemes áldozatot hoznak nemes célokért.
És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyûlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kô marad, a kô marad. És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hûségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás ûz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: Vigyázzatok és imádkozzatok! valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok s a víz szalad és csak a kô marad, a kô marad. Maradnak az igazak és jók. A tiszták és a békességesek. Erdôk, hegyek, tavak és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Likasztják már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kô marad, de a kô marad. Wass Albert (Bajorerdô, 1948) 11
Kalandozások – pro és kontra Az évek fordulóin az ember hajlamos visszagondolni a múltra. Ilyenkor elôbukkannak a régi emlékek is. A nehézségeket az idô megszépíti és egyre inkább jólesô nosztalgiával merengünk... Vajon tényleg olyan szép volt régen? Vagy csak az új idôk szembesítenek minket olyan dolgokkal, amiktôl kicsit szomorkás lesz a hangulatunk? Az elmúlt vasárnap meglátogattam egy baptista gyülekezetet. Rögtön kezdéskor közölte az amúgy lendületes, karizmatikus prédikátor, hogy a gyülekezet 98%-ban megszavazta: „Aki úgy érzi, hogy a dicsôítés alatt VALAHOL MESSZE SUSOGNAK A LOMBOK Valahol messze susognak a lombok, Valahol messze dalol a madár. A réteken már nyílnak a virágok, S az erdô szélén ott legel a nyáj. Valahol messze egy pacsirta szól. Megérkezett már a vidám követ? Avagy csalogány volna késô éjszakán? Én nem hiszem. Azért… talán… lehet… Csak álom volt, egy szertefoszló köd. Hisz még hideg van, künn süvölt a szél. A földön lent egy megfagyott madár, Fehér ruhában temeti a tél… Hideg van… fázom… menjünk a szobába. Még nincs tavasz, fehérek a dombok; De hallga… mi ez? Vagy csak képzelôdöm? Valahol messze susognak a lombok… Wass Albert (Vadász Újság, 1924. március 1.)
Gróf Wass Albertet a román hatalom háborús bûnösnek nyilvánította és halálra ítélte. Más „bûne” nem volt, mint magyarsága, egyenessége, ôszintesége, de ez akkor „halálosnak” számított. Illendô elôször vagy újra fölfedezni, mint ahogy illendô emlékét akár szobrokkal megôrizni, ahogy ezt végre egy-két bátrabb település fölvállalja – legutóbb éppen Bonyhád.
12
állva vagy karfelemeléssel dicsérje az Urat, az tegye ezt bátran!” Nem mintha ez ügyben szavazásra lett volna szükség – egészítette ki mondanivalóját –, hiszen ez köztudottan bibliai eredetû, ezt csupán a vendégek miatt említette meg. Az ún. „dicsôítés” kotta nélküli szöveg kivetítésével történt, meglehetôsen nagy hangzavar közepette, ami teljes igénytelenségrôl árulkodott. Volt, aki kicsit korábban abbahagyta, de nem baj, mert bekapcsolódott más. Ha egy-két helyen belesültünk az sem probléma, csak szívbôl jöjjön. Ezzel kapcsolatban volt pozitív élményem is. Vácott voltam, ott Tóka Szabolcs orgonamûvész értô kezekkel nyúlt a Hit hangjai egyik amúgy is rendkívüli énekéhez. Kicsit átformálta. A gyülekezet énekelte, ahogy szokta, az énekkar föléénekelte a saját szólamát, Tóka Szabolcs pedig mindezt úgy aláhangszerelte az új orgonán, hogy a gyönyörûségtôl borsózott a hátam. Az ének szinte szárnyalt! Ezután megilletôdött, ünnepélyes csönd állt be. Az egészet a prédikátor találóan foglalta össze: „Hát igen, ami szép, az szép!” Prédikációból is volt alkalmam meghallgatni sokfélét. Személy szerint nekem fizikai fájdalmat okoz, mikor olyan maratoni igehirdetésnek lehetek részese, ami ugyan a „kánaáni nyelvjárás” ismerôs fordulatait használja, de se füle, se farka, se eleje, se (legnagyobb bánatomra) vége. Rózsaszínû ködben és közhelyekben ellebeg az „Ige szólója”. Ráadásul meg van gyôzôdve róla, hogy minden szava a „Lélektôl ihletett”. Régebben is voltak fárasztó prédikációk, de az idô jótékonyan megszépíti. Például nagyapám rendkívüli módon szeretett élni a szólás adományával. Erôlködés nélkül elôadott mondjuk egy negyedórás imádságot. És ha bizonyságtételre emelkedett, hogy röviden, velôsen, pár szóban hozzászóljon az Igéhez, akkor mi (akkori fiatalabb nemzedék) ijedten néztünk össze, mert ebbôl könynyen kisülhetett egy második prédikáció. Akkor bontakozott ki teljes szépségében szónoki tehetsége, ha valahol a gyanútlan helyiek mint vendéget felkérték igehirdetésre. Mi tapasztaltabbak, ha megláttuk valahol egy szószéken állni, gondolatban máris lemondtunk az esti tv-filmrôl. Más volt a helyzet, ha a gyülekezetnek volt olyan pásztora, aki odafigyelt arra, hogy
minden ékesen és szép rendben történjék. Ilyenkor ô megrángatta nagyapám kabátujját – ebbôl soha nem volt sértôdés –, aki megértô derûs mosollyal nyugtázta, hogy a gyengébbeknek már kicsit sok a manna, és néhány cicerói körmondattal befejezte a „szentbeszédet”. Legnagyobb kedvencem – sajnos már nem él: volt egyházelnökünk – Kovács Imre bácsi. Szorosan kötôdött családunkhoz. Testvéreimhez hasonlóan engem is ô mutatott be. Jó apámat fiának hívta (annak is érezte). Elmondhatom, hogy kora ifjúságomtól fogva hallhattam idônként beszédeit. Minden szinten érthetô volt. Már gyermekkoromban is lekötött és késôbb még jobban érdekelt. Ízes magyar nyelven, rendkívüli humorral megáldva logikusan, érdekesen és szigorúan a tiszta Ige szerint tanított. Élete folyamán sokszor próbálták provokálni, valamilyen módon belekötni, végsô esetben megrágalmazni, de ezen próbálkozások rendre elbuktak. Egy Szabó Pál nevû egyén kitalált egy történetet, miszerint a baptista szektához hozzátartozik az esti lámpaoltás után a sötétben történô „motozás”. Ezt egy traktátusban ki is adta, és mivel ez a rágalom megmozgatta az emberek fantáziáját, kellôképpen terjedt is. Imre bácsi válasza erre ez volt: „Te tudod a legjobban, hogy ez nem igaz, hiszen ha igaz lenne, te tolakodnál legjobban közénk.” Imre bácsi nem szerette az egyházak közötti teológiai vitákat, mert inkább azt nézte, ami összeköt, semmint ami szétválaszt. Ennek ellenére a kihívások elôl soha nem hátrált meg. Egyszer az egyik fanatikus katolikus ismerôse az imént említett traktátussal és más hasonló irományokkal felfegyverkezve kívánta sarokba szorítani. Alaposan felkészült és szerinte megdönthetetlen érvekkel próbálta bizonyítani, milyen rendellenes elhajlás is a baptizmus. Imre bácsi határtalan nyugalommal végighallgatta. Amikor a vitapartnere minden érvbôl kifogyva válaszra várva elhallgatott, azt meg is kapta: – Tudja, nekem otthon volt egy könyvem. Az volt a címe, hogy A pápák bûnei. – Hát… hát… – hápogott a partner. – Egy pillanat, atyámfia! Én meghallgattam, most hadd mondjam el én is amit akarok! Szóval, annyi undokságot, mocskossá-
got olvastam abban a könyvben, hogy végül a kályhába a lángok közé vetettem. – Nagyon jól tette – kotyogott közbe a másik, buzgón bólogatva. – Nohát, én a maga helyében ugyanezt tenném azokkal a füzetekkel. Talán feltûnt, hogy a „hôskorból” származó történeteim valahogy kellemesnek tûnnek. A friss élményeimnek jó sok idô kell, míg azok is megszépülnek, ha ez egyáltalán lehetséges. Mostanában pl. alkalmam volt meghallgatni egy frissen megtért bárány bizonyságtételét, ami nélkülözött minden felkészültséget, tartalmazott ellenben néhány nyomdafestéket nem tûrô kifejezést. Ez utóbbiakért mellékesen elnézést is kért, mert mint mondotta, talán nem illenek ezek a szavak az Úr házába, de hát menthetô felindulásból beszélt. Én szívesebben hallgattam volna valami mást, de hát „erre indította a Lélek”. Ismerek olyan atyafit is, aki saját bevallása szerint rendelkezik a gyógyítás adományával. Sajnálatos, hogy ezt rajta kívül más még nem tapasztalta. Imádkozott ô rendesen konkrét esetekben, azonban ezek az illetôk azóta is betegek. Nem inkább a cselekedeteinek kellene beszélni helyette?
Több esetben észrevettem, hogy eddig rendezett gyülekezetek sodródni kezdtek más felé. Szegény kis öregek ott gubbasztanak a padokban a megszokott helyükön és figyelik azt a csinn-bumm cirkuszt, ami folyik. Nagy fellángolások, mély bûnbeesések (Az Úr megmutatta bûneimet, halleluja szabad vagyok), aztán a következô héten ugyanez... Nemigen tetszik, nem is nagyon értik, de elviselik, ha ezt rendelte a Mennyei Atya. Egyébként is a legtöbbjük unokája szintén ott tépkedi a húrokat vagy üti a dobot valamelyik „dicsôítô” csoportban. Nem mondom, hogy okvetlenül rossz, hiszen legyen kinek-kinek az ô hite szerint, azt azonban gondolom, hogy eme divatos, lezser, laza irányzatoknak nincs sok köze a baptizmushoz. Szerintem imádság közben nem fontos leesni a padról. A szent áhítat és a hirtelen feltámadó bódulat messze nem ugyanaz. Az sem hátrány, ha valaki becsülettel felkészül egy szolgálatra, nem pedig „ahogy esik, úgy puffan”. Jó, hogy ma is vannak követendô példák. Pl. Budapesten az Alsóhegy utcai gyülekezetben egy fáradt vándor úgy érezheti, hazaérkezett. Nincsenek divatos sztár allûrök, mindennek rendelt ideje és helye
HIT – KULTÚRA – MAGYARSÁG BÁNYAI-EST
Február 12-én szombaton este 6 órakor a Központi Énekkar közremûködésével emlékezünk egyházunk hosszú éveken át kiemelkedô zenei vezetôjére, Bányai Jenô testvérre, aki Pesterzsébeten kezdte szolgálatát. Minden érdeklôdôt szeretettel várunk templomunkba (Budapest XX., Ady E. u. 58). Mennyei Atyánknak adunk hálát és dicsôséget igével, énekkel, zenével, miközben Testvérünkre emlékezünk.
KETTÔS KÖTÔDÉSSEL
(Split Emotions) cím alatt rendezte meg a Nationality Broadcasting Network TV, az American Hungarian TV budapesti képviselete – Kurzinczi Margit Gitta képviselet-vezetô fôszervezésében – a nyugati és a tengerentúli magyarság közösségeinek elsô kulturális hetét Budapesten 2004. december 7–13-ig, nagy sikerrel. A megnyitóra december 7-én délután 1-kor a Határon Túli Magyarok Hivatalában (Budapest I., Bérc u. 13–15.) került sor, amelynek keretében két baptista mûvész, Bodó Sándor és Bodó F. Ilona (Budapest–Nashville), valamint Ladányi Imre (New York) festômûvészek kiállításának képeiben gyönyörködhetett a protokoll meghívóval rendelkezô közönség. Az egész heti rendkívül gazdag programból hadd emeljem még ki a december 11-i esti alkalmat, amelynek keretében “Wass Albert emlékezete, a hontalanság hitvallása” címmel Sziki Károly színmûvész nyújtott feledhetetlen élményt. Ezúton is gratulálunk Bodó Sándor újabb kiállításához! – a szerk. –
van, a prédikációt pedig tágra nyílt szemmel lehet figyelni az ámenig. A lelkipásztor minden esetben igen felkészült, az igehirdetés színvonalas, világos, tartalmas és igeszerû. Ugyancsak kellemesen lepôdtem meg Fóton. Otthonos, meleg, barátságos gyülekezet, ahol a fiatalság kellô visszafogottsággal és illô alázattal szolgál. A prédikációban sincs semmi kivetnivaló. Végezetül a modern újhullámos, csinnadrattás, minden önkritikát nélkülözô összejövetelekrôl egy mondatban szeretném összefoglalni véleményemet. Ez is Kovács Imre bácsi egyik arany mondása, ami szerintem erre is igaz: „Olyan, mint a román kecskenyírás, gyapjú sehol, csak a nagy ordítás.” Petrik Teofil FEBRUÁRI ÁLOM Kint tél van még; hideg, könyörtelen, Az ablak alatt elsüvölt a szél. Fedélcsatorna pléhe felzokog, Ott fent a kémény jajgat és beszél. A képzelet varázsa messze száll, S mint ôszi pára itt-ott fennakad; Egy szürke dombon s néhány régi fán Meg-megpihen s halkan tovább szalad… Már lefolyt a bércek hó-palástja, Sötét-lilára vált a vén havas; Szalonka száll a csendes esti szélben, S a napsugár már zöld rügyet fakaszt. A kismadár is megcsendül az ágon, Tavaszi vágyak vidám dallama; Túl a ködbe burkolódzó fákon Mintha bíbor-esô hullana. Jön az alkony. Az áldott nap leszáll. Vonulnak már a szürke vadludak; A légben kezdôdik a szúnyog-bál, S a völgyben tompán harsog a patak. Azúr-egen a csillagok kigyúlnak: Arany szegek a tündér kárpiton. A földre sápadt csillagocskák hullnak: Pásztor-tüzek, a vén hegyormokon. Kint még zokog a vén fedélcsatorna, Ablakom a szürkületbe tárom. Hideg havát a szél szemembe hordja: Elsuhant már a februári álom. Wass Albert (Vadász Újság, 1925. április 1.) 13
A nyugalomnapról A Tíz Ige közül a negyedik a leghosszabb. Nem tulajdonítok különösebb jelentôséget e ténynek, mégis szent meggyôzôdésem, hogy igen fontos parancsolat. De hát melyik nem az? Isten úgy rendelkezett, hogy az embereknek, akik fáradságos munkára vannak kötelezve, hetenként legyen egy pihenônapjuk. Erre elsôsorban nem az Úrnak van szüksége, hanem nekünk. Érdekes, hogy az Ige mégis az Úr nyugalomnapjának nevezi, holott jól tudjuk, hogy a Teremtô nem fárad el soha. Hogy mégis „megpihent”, ezzel legfôbb teremtményének, az embernek mutatott példát, ahogy a szülô szokott példát adni gyermekének. Ez az isteni kinyilatkoztatás is „parancs”, nem csupán tanács vagy javaslat. TÉL Templomi csöndben, Éjjeli ködben Aszkéta-ágat zörren a szél, Valahol messze Csillag szemekre Szürke ködfátylat borít a Tél. Túl a tetôkön, Dárdás fenyôkön: Zöld diadémen pára lebeg, Sûrû vadonban Halkan, titokban Fenyô-óriások könnye pereg… Néma a szikla, Kristály patakja, Jeges páncélban tompán zubog, Mogorva ormon Nincs rhododendron, Csak sötét árnyak: Tantalusok. Mélyen a völgyben, Fûzfa berekben, Néha, titokban zörren a szél, S fent a magasban Pára alakban Halkan suhanó szellem: a Tél. Wass Albert (Vadász Újság, 1925. január 1.) 14
És ha valaki rákérdezne, hogy mégis miért kell megünnepelni a nyugalomnapot, egyszerû a válaszunk: azért, mert Isten így parancsolta. És vajon „mondhatja-e alkotójának az alkotás: Miért?...” – „Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsôségének gazdagságát az irgalom eszközein, melyeket dicsôségére készített?” (Róm 9:20, 23). Szociológusok egyik adata szerint a megkérdezettek 62%-a mondja: én már voltam kiégett állapotban. Gondoljunk a zseblámpára, amikor kiég benne az elem. Hasznavehetetlen eszközzé válik. – Szükségünk van fizikai, érzelmi és lelki újratöltésre, mint az akkumulátornak. Isten azt akarja, hogy az ember „mûködôképes” maradjon – lehetôleg élete végéig. Ennek egyik feltétele a nyugalomnap. De vajon mit jelent a „szabbat”, a nyugalomnap? – Azt jelenti, hogy megnyugodni, megszûnni. Az, amit az Ige ehhez hozzátesz, hogy „megáldotta és megszentelte” (2Móz 2:2–3), ez az isteni következmény, azok számára, akik a hetedik napon megnyugszanak. Az ember részérôl a „megszentel” – követelmény. Ennek jelentése, hogy a hét nap közül egyet elkülönítek, odaszentelek az Úrnak. Amikor állatot vittek az oltárra feláldozni, az volt a törvény, hogy az legyen ép, hím, hibátlan, elsô osztályú, ránézésre is pompás, aminek a minôségébe nem lehet belekötni. Ha termény, legyen a legremekebb, amit akár a királynak is el mernének vinni ajándékba. Ha a nyugalomnapot ünneplô emberrôl van szó, ugyanilyen kritériumoknak kell megfelelnie. – Ezért idejétmúlt az a felkiáltás, amikor Isten elôtti szolgálatról van szó, hogy „mindegy, csak fölfelé menjen!” Mert nem mindegy! És az sem, ahogy a vasárnapjainkat ünnepeljük. Nem csak leírva látjuk, hanem érzékeljük is, hogy a szabbat, a nyugalomnap az emberért lett. Adjunk hálát érte, és próbáljunk értelmesen megnyugodni az Alkotó közelében, pihenjünk, imádjuk, dicsôítsük az Urat! Hogyan tarthatjuk szentnek a nyugalomnapot? – Úgy, hogy teljesen elkülönítjük a hétköznapoktól, a profán élet zavaros sodrásától, és mássá tesszük: lelkivé, üdvösségre hangolóvá és üdvre készítôvé.
A régiek ezt úgy értelmezték, hogy amit a robotos napokon szoktak tenni, azt vasárnap lehetôleg ne tegyék. A Hitvallás 17. pontja szerint: „A nyugalomnapon az irgalmasság cselekedeteit és az elkerülhetetlen közérdekû munkákat kivéve, minden köznapi, fáradságos tevékenységtôl tartózkodunk.” – Én ezt a szabályt még a tanulás hosszú idôszakára is átemeltem, és vasárnap nem írtam leckét, nem tanultam, kikapcsolódtam a hétköznapi iskolából, mégis – Istennek hála! – sikeresen végigjártam ezt az utat. Az ésszerûen felhasznált pihenési idô növeli a hétköznapi teljesítményt. Valaki azt mondta örökké „nyüzsgô” barátjának: Nem fog széthullni az univerzum, ha egyegy napra abbahagyod annak fenntartását. Hat nap alatt nagyon kitérünk a helyes irányból. Könnyen elsodródunk, hajótörést szenvedhetünk. De ha vasárnap Istenre irányítjuk tekintetünket, akkor a lelki érdeklôdésünk helyes irányba terelôdik és az új hetet felfrissülve, megújulva, lendületesen tudjuk kezdeni, mint akiknek egyensúlyba került az életük. – Ki ne ismerné a Mt 11:28-at? Jézus nyugalmat ad azoknak, akik hozzá jönnek. A vasárnap áldása, hogy együtt lehetünk a gyülekezettel, ahol kiárad Isten bûnbocsátó kegyelme, helyreállító és gyógyító irgalma, és ahol egymás hite és szeretete által regenerálódunk, és új erôt nyerünk a keskeny úton való haladásra. A vasárnap lehet a csendesség ideje. Dávid azt mondja: csendes vizekhez vezet engem” (Zsolt 23:2). Újságban olvastam, hogy „a zajszennyezôdés világában élünk”. – A csendesség nem egyenlô az alvással. „Szükséges néha csöndben megállnunk – jelentette ki egy lelkész a szószéken –, hogy a lelkünk is utolérjen bennünket”. Érzelmi tartalékaink feltöltôdnek a csendben, és ez a depresszió egyik leghatásosabb ellenszere. Az igeolvasás és az imádkozás mindennapi program a hívô ember életében,
A JÓ PÁSZTOR Alapítvány és a Budapesti Egyházkerület Karácsonyi Jótékonysági hangversenye, a Baptista Központi Énekkar elôadása meghallgatható az Interneten is: www.jopasztor.baptist.hu
a vasárnap azonban különleges lehetôség ezek gyakorlására. Ehhez viszont már az imaórán is részt kell venni, és nem kellene elhagyni a vasárnap délutáni istentiszteletet. Pedig sok gyülekezet próbálkozik ennek a bevezetésével. A nyugalomnap elhanyagolásának következményeit Ezékiel próféta ecseteli legsötétebb színekkel. Feltétlenül ajánlom elolvasásra a 20. fejezetet, melynek legalább a felét kellene most citálnom, de tudomásul veszem a korlátozott terjedelmet. Mondogatjuk nagyvonalúan, hogy a mai életfelfogás egészen más, megváltoztak a körülmények, ez már nem az ótestamentumi kor, nem lehetünk maradiak a vasárnap megünneplésében, lám más keresztyén egyházak sokkal szabadabbak ebben a kérdésben! És így tovább… – Hadd tegyek fel egy naiv kérdést! Mikor vonta vissza Isten a Tízparancsolatot? Ha pedig nem vonta vissza, akkor ma is érvényben van. Meg kellene vizsgálnunk, nincs-e összefüggés egyházi, gyülekezeti életünk hanyatlása és a nyugalomnap „megszentségtelenítése” között. Gerzsenyi Sándor
Olvasóink írják „Kedves Testvérem! …Hadd írjam le, amit érzek! Nagyon meg vagyok elégedve a lap színvonalával. Különösen örülök annak, hogy megjelennek azok a kedves nyugdíjas – sok harcon keresztül megpróbált prédikátor arcok, akikkel valamikor személyesen is nagy öröm volt találkozni… A jó Isten áldja meg kedves munkájukat! Mi olvasók átérezzük ezt és kívánva várjuk, hogy üdítsenek fel bennünket lelket építô írásaikkal. Imádságos szívvel nyugtázzuk munkájukat…” “Kedves Testvérek az Úrban! Az elmúlt hónapban az egyik testvértôl kaptam egy Jó Pásztor címû lapot, de rám parancsolt, hogy ne mutassam meg senkinek, mert X. Y. testvér nagyon haragszik érte, ha valaki ezt olvassa. Én a Békehírnököt is járatom és én abból is minden szót elolvasok, nagyon szeretem, de a Jó Pásztor lapot is. Én nem találok benne semmi hibát, nagyon szép minden
szava, és szeretném, ha hátralevô éveimben minden számát elolvashatnám. A szerkesztôség minden tagja ismerôs… Az Úrnak gazdag áldását, békéjét és szeretetét kívánom a szerkesztôség minden dolgozójának! Azon csodálkozom, hogy van, aki ezt a lapot nem szereti. Vajon miért? Csak még azt szeretném megírni, hogy mind az öt unokám bemerített hívô. Ha a lap közli az írásomat, a nevem legyen titok, csak azt írják: egy szabolcsi asszony.” „Kedves Testvérek az Úr Jézusban! A szeretettel küldött ajándékot megkaptam, köszönöm az Úr nevében. Legyen áldott a munkájuk, ami igen hasznos. Én egyedül vagyok a faluban, gyülekezettôl távol, és ebben a kedves és áldásos ajándékban vigaszom lesz idôs koromban.. Az Úr közel!...” “Kedves Almási Testvér! Nagyon szépen köszönöm a küldeményt, a két gyönyörû könyvet… Valamikor én rengeteget szavaltam, most már csak olvasom a verseket, bár kb. egy hó-
napja még elszavaltam egyik versemet. Az Úr Jézus áldja meg kedves családjával együtt!...” „Kedves Testvéreim, kik a Jó Pásztor Alapítvány ügyeit intézitek! Kezembe került a Jó Pásztor folyóirat szeptember–októberi száma. Tökéletesen egyetértek ezzel az irányzattal, amely nem bomlasztani akarja a Magyar Baptista Egyházat (mint az … mozgalom, hanem vissza akarja állítani a szélsôséges liberális irányzattól az ôseink által vallott és bevált »Vissza Krisztushoz« mozgalomhoz. Sajnos, manapság azt tapasztalom, még a … gyülekezetben is, hogy a »dicsôítést« fülsértôen erôsítik és a rock együtteseké az elsôség… Kérem küldeni részemre a Jó Pásztor folyóiratot és fizetési csekket is mellékelni, hiszen a lap kiadása és postázása anyagi áldozattal jár, amit a jó cél érdekében szívesen támogatok én is. Kérem hát a lapot küldeni részemre, mert céljával egyetértek! Testvérük az Úr Jézusban…” 15
MEGFEJTÉS A Jó Pásztor 6–7. számában megjelent keresztrejtvény helyes megfejtése: „Meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára” (Lukács 2:30–31).
KEZDJÜNK ÚJAT A rejtvény megfejtése a vízszintes 1., függôleges 33. és függôleges 7. alatt található. Beküldendô az igevers és az igehely. Vízszintes: 1. A megfejtendô igevers elsô része 13. Mózes testvére 14. Bûnös város, amelyet tüzes esôvel pusztított el az Úr 15. Rab betûi keverve 16. Pakol 17. Tanítvány, akit kôsziklának is neveznek 18. Tiltószó 20. Helyhatározó rag 21. Cipészszerszám 22. Bánk ... 23. Ábrahám második feleségétôl való egyik fia 25. Ábrahám egyik testvére 27. A 12 egyike, akit Iskáriótesnek is hívtak 29. Jód, nitrogén és vanádium vegyjele 30. Közterület 31. Gazdasági épület 32. Közlekedési eszköz – fordítva 34. Az ôrség parancsnoka, aki letartóztatta Jeremiás prófétát, mondván, hogy a káldeusokhoz akar szökni 37. Masni közepe! 38. Edward, röviden 40. Bô 41. Az ifjú Sámuel felügyelôje a templomban 43. Fél zúza! 44. Patkány – angolul 46. Áron egyik fiát 49. Magyar férfinév 50. Mózes apósa 51. Vidék 53. Szigetcsoport, de tehergépkocsi márka is 54. Élhetetlen, ügyetlen 55. Idôs 57. A faló jelzôje 59. Noé egyik fia 60. Személyes névmás 61. Ré-
A JÓ PÁSZTOR megtalálható az interneten is: www.jopasztor.baptist.hu 16
gi egynemû betûi 62. Íme 63. Éttermek „kelléke” 65. Korábbi nevén: Saulus 66. A végén lassú! 68. A régi idôkbôl 70. Izmáel egyik fia (ld. I. Móz 25.) Függôleges: 1. Errôl a helyrôl indult elt Ábrahám Kánaán felé 2. A hegy, ahol Noé bárkája megfeneklett 3. Kínai fôzôedény 4. A kannában van! 5. „Az” öröklôdésért felelôs részecske 6. Macska – oroszul 7. A megfejtendô igevers harmadik része 8. Idôszak 9. Erek! 10. A Tízparancsolat hegye – fordítva 11. Duplázva: idôs férfi, nagyapa 12. A római gyülekezet egyik tagja, akit Pál személyesen is köszöntött a rómaiakhoz írt levelében 17. Kesztyû, zokni jelzôje 19. Kiejtett betû 22. Feldönt 23. Retesz 24. Magyar nôi név 26. Külsô burkolat 27. A fájdalom szava 28. DOÁ 31. Orosz harci repülôgép típusa 33. A megfejtendô igevers második része 35. Az áram teszi 36. Alája 39. Egyike azoknak, akik megtértek Pálnak az Aeropágoszon mondott beszéde nyomán 41. N-nel az elején: rajzfilmbeli bohóchal 42. Pusztítom 45. Tanulatlan ökör 46. Olasz, spanyol és francia autók jelzése 47. Minden, boltban vásárolható dolognak van 48. Fegyver része 50. Japán, osztrák és olasz autók 52. A királyt választó fák története az övé 54. Tölgyesérôl híres hely 55. Festmény 56. Pál börtöntársa (a Károli-fordítás szerinti írásmóddal) 58. Az ôsmagyarok harci eszköze – fordítva 59. SALM 63. Mennyei 64. Elölhátul! 65. Nitrogénmûvérôl ismert magyar helység 67. Ukrajna jelzése 69. Lángol 70. Csendesen utál! Beküldési határidô: 2005. február 28.
Akik megtalálták a helyes megfejtést: Pásztor Józsefné, Miskolc – Kovács Bálint Újkígyós – Surányi Pál Istvánné, Dunaharaszti – Vasas Margit, Tatabánya – Lukács Péterné, Tét – Vinkler György, Szigetszentmiklós – Sôrés Melinda, Körösszegapáti – Madarász Dezsô, Pécs-Somogy – Bácsi Lajosné, Karcag – ifj. Molnár József, Monor – Szabó Jánosné, Nagykôrös – Rácz Sándorné, Tokod – Mucsi Gyuláné, Budapest – Kustán Jánosné, Dunaújváros – Weller József, Várpalota – id. Kalmár Gyula, Békés – Micskei Erzsébet, Nagydorog – Radványi József, Sajóecseg – Kádár Zoltánné, Kiskunhalas – Serestyén Gyula, Debrecen – Andrásik Andrásné, Felsôpetény – Polányi István, Budapest – Andrásik Márta, Göd – Kovács Lászlóné, Mezôtúr – Körömi Károlyné, Monor – Kovács Margit, Tiszaigar – Gáncse Mihályné, Kétegyháza – Marton Sándorné, Tahi – Atkári Pálné, Orgovány – Dan János, Békés – Nagy Lászlóné, Felsôpetény – Bálint Géza, Békéscsaba – Tóthné Szûcs Csilla, Békés – Neuheiser Jánosné, Borjád – Spangenberger Rudolf, Komló – Krizsanyik József, Nógrádmegyer – Ádám Lászlóné, Sajószentpéter – Vezsenyiné Ács Magdolna, Pécel – Nagy Mihályné, Baja – Káldi Istvánné, Fót – Andrásik Ödön, Szôd – Nagy Vilmosné, Komárom – Lisztes András, Albertirsa – Pócsi Lajosné, Hajdúszoboszló – Lomjánszki János, Ôrbottyán – Csufor Gyuláné, Noszvaj – Barát Imréné, Nyíregyháza. A könyvjutalmukat postán küldtük el. A rejtvényt készítette: Dr. Sajben Klára
Kiadja: JÓ PÁSZTOR KÖZHASZNÚ ALAPÍTVÁNY PMB 12. PK 60.255/2002/4. Számlaszám: 11742252-20061533 OTP Bank Rt. Adószám: 18696619-1-13 Tel.: 06-30/9787-331 Fax: 06-1/283-1413 Levelezési cím: 1751 Budapest, Pf. 279 Internet: www.jopasztor.baptist.hu E-mail:
[email protected] Felelôs szerkesztô és kiadó: Dr. Almási Mihály Irodalmi szerkesztô: Gerzsenyi Sándor Zenei szerkesztô: Tóka Szabolcs Tördelés: rePROCOLOR Kft. Nyomás: Mátyus Bt. HU ISSN 1786-268X
