A PRÓFÉCIA ELSŐ FEJEZET

~ ELŐTÖRTÉNET ~

A PRÓFÉCIA ELSŐ FEJEZET Könyörtelenül támadtak, mikor elérték a külső tanyavilágot. Senkit sem kíméltek meg. Szemtanúja voltam, ahogy a démonok letértek az eredeti útvonalukról, csak hogy elkaphassák és leöldökölhessék a gyermekeket. Ez a fajta brutális viselkedés nem egyszerűen a háború velejárója volt; a pokolfajzatok csupán kártékony férgeket láttak bennünk, és úgy ölték le a fiataljainkat, ahogy mi pusztítjuk el a patkánykölyköket, ha azok befészkelik magukat az istállóinkba. A száműzött varázslók, akik megidézték e pokolszülötteket, nem bírtak túl nagy befolyással az események fölött, igaz nem is akadt köztük olyan, aki megpróbálta volna kordában tartani a démonok dühödt tombolását. Úgy 30 évvel ezelőtt történt, hogy Hark Ferol herceg meggyilkoltatta a nagymesterüket és elárulta a rendjüket, melynek nyomán a varázslók számüzetésbe kényszerültek. Most viszont visszatértek, hogy beteljesítsék kegyetlen bosszújukat az ellenség gyermekein. Azonban a mészárlás, amit a tanyavilágban rendeztek, néhány napos késedelmet okozott nekik, így elegendő időnk jutott arra, hogy felkészüljünk Folyóvárosban.

2

Tisztában voltunk azzal, hogy egy nyílt összecsapás a mágusok ellen biztos vereséghez és megfutamodáshoz vezetne, főleg úgy, ha egy a Káosz Urához hasonlatosan szörnyű fantom is az oldalukon áll, ezért úgy készültünk, hogy a városon belül, házról-házra, utcáról-utcára haladva fogjuk megvívni a küzdelmet. A varázslók az év leghosszabb napján, pontban éjfélkor érkeztek meg a városkapu elé. Mivel az tárva-nyitva állt, úgy gondolhatták, hogy biztos elrejtőztünk vagy elmenekültünk, és ezért bátran, hódítók módjára masíroztak be Folyóvárosba. Én magam, íjász bajtársaimmal együtt, a háztetőkön lapultunk , s megvártuk míg a betolakodók áthaladnak a kapuboltozat alatt. Ekkor elhangzott a parancsszó, mire mi égő olajosbödönöket hajítottunk le, hogy azok megvilágítsák az alattunk elterülő utcákat, majd felemelkedtünk rejtekünkből és mérgezett nyílvesszők tucatjait lőttük ki a lent vonuló fattyak felé. Ugyan a harci varázslataikkal rövidesen menekülésre késztettek minket, de addigra a varázsló-urak tucatjait küldtük át a túlvilágra, sőt, még néhány démont is sikerült visszaküldenünk a Pokol bugyraiba. A városban eltöltött következő négy hónap maga volt a megtestesült rémálom. A varázslók felperzselték az épületeket és egész városnegyedeket tettek a földdel egyenlővé, mialatt a kis démon házi kedvenceik úgy vadásztak ránk, akár macska az egérre. De mi, városlakók is kitanultuk azoknak az átkozott varázslóknak és az ocsmány démonaiknak a gyengeségeit. Csapdába csaltuk őket és rajtaütöttünk a kisebb csapataikon, elvágtuk a torkukat mialatt aludtak vagy nyílvesszőket repítettünk keresztül a fekete szívükön. Vérrel fizettek minden egyes győzelmükért. Kis létszámú csapatokat alakítottunk, melyeket ha ki is űztek egy-egy területről, rögtön 3

újraszerveződtek egy másikban. Lehet, hogy a Kárhozottak, mi így neveztük a varázslókat, hatalmas erőknek parancsoltak, de kevesen voltak, erősítés pedig nem állt a rendelkezésükre. Mégsem nyerhettünk. Egy olyan anyagtalan rettenettel, mint a Káosz Ura, lehetetlenség csatában szembeszállni, s orvul sem ölhető meg. Amikor csak megjelent áttetsző alakja valamely ütközetben, mi menekültünk volna azonnal, de ő mindig úgy irányította a kegyenceit, hogy azok elzárják a rejtekhelyeinkre vezető menekülőutakat. Lépésrőllépésre, apránként felmorzsolódtak erőink. Végül négy hónapnyi háborúskodás után el kellett hagynunk Folyóvárost. Az anyák és a gyermekek már jóval korábban az erdőbe menekültek, mi, túlélő harcosok pedig a Viharököl kastélyba húzódtunk vissza. Tudtuk, hogy végünk van, de úgy gondoltuk, hogy minél tovább tartunk ki, annál több idejük jut a szeretteinknek arra, hogy szövetségeseink földjeire eljussanak, és ott menedéket találjanak. Rengeteg élelmünk és háborús készletünk volt a Viharökölben, de a kastély igazi ereje a várkapuban rejlett. Ha azon átjut az ellenség, akkor a bástyák és a többi erődítmény hasznavehetetlenné válnak, és nekünk végleg befellegzett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a Kárhozottak varázslói, a Káosz Urának segedelmével, könnyedén berobbanthatják a kaput a pusztító erejű harci varázslataikkal, így keserű tudattal készültünk a halálra. Imádkoztunk a Jóság Hét Istenéhez, majd körbevettük a falakat lámpaolajjal feltöltött hordókkal. Azok a fattyú Kárhozottak nem kapnak mást csak egy füstölgő romhalmazt, ha mi meghalunk! Ahogy sejtettük, a Kárhozottak úgy zúzták szét a kaput, mint diótörő a diót, és a Káosz Urának kísérteties alakja átlibegett a romok felett, miközben ocsmány módon kacagott, a sarkában pedig romlott lelkű mágusok vigadtak. Mi, akik ott maradtunk, hogy visszatartsuk őket míg társaink meg nem gyújtják az 4

előkészített olajos hordókat, felemeltük fegyvereinket..., de a Káosz Ura ekkor megtorpant. Azon kisebb démonok csoportja, akiket a kastélyon kívül hagyott hátra, úgy nyerítettek, mint a pánikba esett lovak. Az áttetsző alak megfordult és meglátta a Törpe nép seregét – akikről mi azt hittük, hogy cserbenhagytak minket –, ahogy azok éppen a szentségtelen fajzatait küldték vissza a Pokol bugyraiba. A démonok a törpéktől félnek a leginkább minden halandó nép közül, mert a kőtörők minden fajt felülmúlnak, ha a pokoli teremtmények elleni harcról van szó. A csőcselék tehát pánikba esett ahogy a törpe kardok, számszeríjak és fejszék könyörtelenül vágtákszúrták őket. Ennek láttán mi is erőre kaptunk és megrohamoztuk a megrökönyödött varázslók sorait. Csak néhány démon és varázsló tudott elmenekülni; ők a Káosz Ura valamilyen hatalmas erejű ördögi varázslatának köszönhették életüket, mely lehetővé tette a számukra, hogy riadt keselyűk módjára szálljanak el a csata színhelyéről. A nyílvesszőink nem érték el őket, de örömmel az arcunkon figyeltük, amint maga a Káosz Ura is visszavonul, hogy megmenthesse démon testvéreit és varázsló kegyeltjeit. A Hét Isten sújtsa őt keserves halállal, már ha egy ilyen lény meg tud halni egyáltalán! Reuben Ferol, csatamágus, és egyben annak a Hark Ferol-nak a leszármazottja, aki háborúskodni kezdett a Kárhozottak ellen, hátradőlt a tábori székében és összecsukta a többszáz éves kéziratot. Sátrának vaskos lenvászonját vadul cibálta az éjszakai szél, és Reubent hirtelen megcsapta a hideg levegő. A könyv, csakúgy mint a többi történet, melyet az elmúlt néhány órában olvasott, nem adott ötletet arra, hogy miként lehetne legyőzni a Káosz Urát. Világos, hogy elődei a rajtaütések technikájával és egy jó adagnyi szerencse segítségével voltak képesek legyűrni a démont. Minden írásos forrás egyértelműen arról számolt be, hogy egy szemtől-szembeni küzdelem a Kárhozottakkal és azok 5

démon szövetségeseivel egyet jelent a hiábavaló öngyilkossággal, de Reuben-nek és a Szövetség seregének mégis egy ilyen küzdelmet kellett megvívnia az elkövetkezendő nap reggelén. A búvóhelyükön eltöltött hosszú és csendes időszak után ugyanis a Kárhozottak újra feltűntek, ráadásul egy a korábbinál jóval nagyobb sereggel. A Kárhozottak mindannyian természetellenesen fiatalnak tűntek – egyikük sem látszott többnek harmincnál – amely megerősítette azon híreszteléseket, miszerint a Káosz Ura örök fiatalságot ajánlott fel elfajult követőinek. A jelen helyzetet pedig csak még kilátástalanabbá tette az a tény, hogy a Kárhozottak ezúttal szervezetten, megfontoltan irányítva cselekedtek. Az ezt megelőző konfliktusban elkövettek jó néhány komoly taktikai hibát – például amikor óvatlanul úgy vonultak be egy ellenséges városba, mintha az máris a sajátjuk lett volna –, de most egy szakértő elme irányította őket. Ez a szakértő elme pedig egy Ulthring nevű ősmágus volt. Mégis, a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy a Káosz Ura ezúttal szert tett valahogyan egy anyagi formára. A legutóbbi háborúban – amikor kísértetszerű entitásként lebegett a csatamezőkön – is szörnyűséges volt, de erejének csak kis hányadát birtokolta úgy. Most viszont egy tucatnyi ember erejével biró, közel 6

négy méter magas alak formájában szelte át Rivellon felperzselt vidékeit. Ha Rivellon szabad népei győzedelmeskedni akartak ebben a háborúban, akkor valahogy módot kellett találniuk e testet öltött istenség leverésére. Ferol rápillantott a tányérra, melyen a varocsáját hozta be órákkal ezelőtt az egyik tanonca, majd a kihült ételt félretolva a borért nyúlt. Ha most nem találnak valamilyen rést az ellenség páncélján, akkor a halandó fajok elveszítik a háborút, és az idők végezetéig a démonok szolgálóiként fogják tengetni életüket. Ferol, aki normális esetben sohasem ivott alkoholt, most jókorát húzott a boroskancsóból, majd lehajította azt a lábai előtt lengedező fűbe. Tudta, hogy mit kell tennie... már azelőtt tudta, hogy nekifogott az irományok végigböngészésének..., de egyetlen ereje teljében lévő ember sem lett volna képes könnyedén elfogadni azt a sorsot. Ferol felállt, s meghallotta, amint fiatal tanítványa, Ralph, feltűnik mögötte, hogy a vállára adja harci köpönyegét. Reuben Ferol összekapcsolta a ruhadarabot a nyaka körül, majd félrehajtva a sátor bejáratát elfedő függönyt, kilépett az éjszakába. Testőreivel az oldalán megindult a hálóhelyéül szolgáló sátortól egy jóval nagyobb pavilon felé, mely tanácsteremként üzemelt. Még jó néhány óra van hátra hajnalig, jegyezte meg magában. Éppen hogy csak elegendő idő... A tanácsteremként szolgáló sátor üres volt, így Ferol elküldetett a Szövetség fennmaradó hat vezetőjéért. Aztán helyet foglalt a főszéken és várt. Egy pillanatnyi tűnődés után felrakta a lábait a tanácskozói asztalra. Csak néhány óra van hátra az életemből, jegyezte meg magának. Szeretném ezt az időt mindenféle előírásszerű kötöttségektől mentesen eltölteni. Rövidesen, testőreik és írnokaik kíséretében, megérkezett a többi vezető is. Elsőként Dylan Ferol 7

herceg, Reuben unokatestvére lépett be, aki többször volt Rivellon ember népének megválasztott vezetője, bár többször el is távolították ebből a tisztségéből. Utánuk érkezett Jemthorn és Ulf Twohuts az elfek valamint a törpék képviseletében, akik elválaszthatatlan barátok voltak annak ellenére, hogy népeik ritkán álltak szóba egymással. Nem sokkal utánuk lépett be a sátorba Grondtha, a gyíkemberek képviselője, valamint Zakx, a manók megbízottja. Utolsóként érkezett Go-Dar, az orkok vezetője; öles léptei nyomán lobogott csupaszín, ragyogón díszes köpönyege. Reuben Ferol a Káosz Ura ellen harcoló rivellon-i varázslók képviseletében volt jelen. Noha ők nem alkottak külön fajt, inkább az egyes fajok jelentős varázshatalommal rendelkező egyedeinek szövetségét képezték, ezeket a varázslókat olyannyira tisztelték, hogy Rivellon Szövetségének hat népével azonos jogok illették meg őket, s így a tanácsban is külön helyet kaptak. Emellett Reuben Ferol számított a vezető tanácsnoknak, ha a Szövetségnek harci ügyekben kellett döntenie. Amellett ugyanis, hogy páratlan képességekkel rendelkező csatamágus hírében állt, Reuben az ember fajba tartozott. Az emberek pedig híresek voltak remek taktikai érzékükről, melyet talán pont a háborús természetüknek köszönhettek. Végül is, maguk a Kárhozottak többsége is ember varázsló volt, és ahogy más fajok mondogatták gyakorta – persze úgy, hogy ember még véletlenül se hallja meg – csak az emberek hozhattak létre egy olyan szektát, mely ilyen romlottságba süllyedt aztán. Ferol felállt, mire minden szem rászegeződött. Először úgy gondolta, hogy tart egy olyasféle kis bevezető beszédet, mellyel a hadvezérek szokták feltüzelni a nehéz és hiábavaló csatába induló katonáikat, de aztán gyorsan kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Ő is túl fáradt volt, csakúgy mint mindenki más. Az utóbbi hat hónap kegyetlen harcai minden romantikus képzelgést kivertek a Hetek Szövetsége 8

vezetőinek a fejéből. Még Go-Dar, az orkok küldötte is csüggedt volt és mogorva, pedig ő egy a tréfás verseiről híres költő volt (bár Ferol túl sziruposnak találta ezeket a költeményeket). A Kárhozottak minden kegyetlenkedése, melyet a legutóbbi háborúban elkövettek csupán gyermeteg csínytevés volt ahhoz képest, melyet most szabadítottak rá Rivellon-ra. Akkoriban kis létszámban voltak csak jelen, és hagyták magukat belevonni az utcai harcokba. Most viszont több ezres sokaságot alkottak, és démonok százai álltak a szolgálatukra. A Kárhozottak elképesztő vérszomjjal söpörtek végig a vidéken. Úgy tűnt, mintha halandóságuk levedlésével párhuzamosan az összes morális kétségüktől is megszabadultak volna, és szemmel láthatóan gyönyörködtek az általuk okozott esztelen pusztításban és öldöklésben. Nem egy tanácsnoknak kellett óriási személyes veszteségeket elkönyvelnie az utóbbi fél évben, és sokuk kénytelen volt a saját szemével is elviselni a pusztítás szörnyű látványát. Reuben elszégyellte magát annak a gondolatára is, hogy hamiskás handabandázással álljon ki társai elé. „Barátaim”, — szólt Reuben nyugodt hangon, — „egyetlen tanácsot sem találtam a könyveimben arra, hogy miként győzhetnénk le a Kárhozottakat. Ennek 9

oka pedig az, hogy eddigi történelmünk során még egyszer sem kellett ilyen szörnyű fenyegetéssel szembenéznünk. Közülünk sokan ismernek néhány olyan harci varázslatot, melyet az ellenség használ előszeretettel, és sokunk vált mesterévé a fegyveres harcnak, de még így sem győzedelmeskedhetünk egy ilyen megállíthatatlan hordával szemben.” Ulf Twohuts, a törpék képviselője ingerlékenyen felmordult. „Túl sötéten fested le a helyzetünket, Ferol! Ha összevonjuk erőinket, akkor a Szövetség legalább hatezerrel több harcost tud felvonultatni, mint a Kárhozottak...” „És szerinted mennyit veszítenénk el ebből a seregből egy szemtől szembeni ütközetben?” — jött a gyors válasz. „Legalább három saját halottal kellene számolnunk mindegy egyes megölt pokolfajzatért.” „Akkor nekünk befellegzett.” — szólt bánatosan GoDar, és mindenki lehorgasztotta a fejét. „Ha csupán a Káosz Ura vezetné a Kárhozottakat, még lenne némi esélyünk, de most az ősmágus, Ulthring vezénylete alatt vonulnak. A Káosz Ura kovácsolt egy kardot Ulthring számára, mellyel az ősmágus legalább olyan erős a csatában, mint a kénköves szagú ura.” Ferol itt megállt egy pillanatra, s megvárta, míg mindenki megemészti a hallottakat, majd zordan elmosolyodott. „Mégis, nincs okunk arra, hogy csüggedten várjuk a reggelt.” Széles mosolyán értetlenül néztek végig a többiek, majd Jemthorn is elvigyorodott. „Már kigondoltál egy tervet, nem igaz, te vén róka?!” — szólt az elf, bujkáló nevetéssel a hangjában. „Egy tervet, igen.” — szólt Ferol egyetértően. „De ez a terv nem az én fejemben született meg.” — tette hozzá, majd így folytatta: „Három éjszakával ezelőtt egy furcsa álomban volt részem, s úgy vélem, hogy ez az álom isteni eredetű volt. De csakúgy, mint minden 10

isteni ajándéknak, ennek is megvan az ára.” Ferol visszaült a helyére és könyökeit az asztalra helyezve az ökleire támasztotta az állát, majd tekintete elhomályosodott, ahogy felidézte magában az álmot. „Végignéztem amint kitör a pánik a Kárhozottak között, és a seregünk végigkergeti őket eme vidéken, pedig ezt a területet soha nem is láttam idáig, egészen tegnap estig. Álmomban a Káosz Ura és Ulthring elesett, és rettegés lett úrrá a Kárhozottak sorai közt. Láttam, hogy miként vittük ezt végbe... s láttam az árat is, melyet a győzelemért kell fizetnünk.” Ferol végignézett a többieken. „Hallottam továbbá egy angyali hangot, mely egy jóslatot beszélt el... a jóslat szerint pedig a jövőben is lesz még egy küzdelem a Kárhozottak ellen”. „Így hát, barátaim, tudom, hogy ma győzedelmeskedni fogunk, mert ha most veszítünk, akkor hogyan lesz képes az a néhány rabszolgasorba taszított jövendőbeli leszármazottunk nyíltan szembeszállni a Káosszal harmadszorra is?”

11

A nap már három órája felkelt mire a szembenálló felek elhelyezkedtek és felkészültek a küszöbön álló összecsapásra. A Kárhozottak egy hosszú támadóvonalat képeztek a démonok szoros alakzata előtt. Ezek a mágusok felkészültek arra, hogy abban a pillanatban elsüssék halált hozó varázslataikat, amint az ellenség hatótávon belülre ér, de mivel magatehetetlenek voltak egy esetlegesen kialakuló közelharcban, úgy rendezkedtek be, hogy szükség esetén vissza tudjanak vonulni a démon gyalogos hadtest valamely szárnya mögé. A Káosz Ura démoni testvérei hadvonalának első sorában állt, balján az őrült Ulthring ácsorgott. Ulthring, noha varázsló volt, teljes csatavértet viselt, mely olyan vörös volt, mint a kiömlő vér. Kezében egy mágiától ragyogó pengéjű kardot tartott – a Hazugságok Kardját. A Káosz Ura 12 láb magas volt, és úgy nézett ki, mintha árnyékból alkották volna meg. Ébenfekete alakja egy szőrtelen, meztelen és fegyvertelen emberé volt, mégis szörnyű látványt nyújtott, még a csatatér túlsó feléről figyelők számára is. Velük szemben állt fel a Hetek Szövetségének serege, várva a parancsra, hogy rohamra indulhassanak. Az emberek, orkok és törpék alkották a nehézgyalogságot a középvonalban. A manók, gyíkemberek és elfek képezték az oldalszárnyakat gyorsreagálású könnyűgyalogságként. A kettő között pedig a csatamágusok foglaltak helyet, felszerelkezve harci varázslataikkal. A különböző fajok íjász egységei a gyalogság mögött helyezkedtek el két sorban, készen arra, hogy bajtársaik mögül nyílvesszők özönét zúdítsák az ellenség irányába. A Szövetség lovassága, melyben szintén minden faj képviseltette magát, hosszú, kettős sorban állt a gyalogság előtt. Zászlóikat büszkén lobogtatta a szél, míg a lovak idegességükben és türelmetlenségükben folyamatosan a földet döngölték a patáikkal.

12

Reuben Ferol és a Szövetség többi vezetője szintén lovon ültek, a fő hadtest egyik oldalán készültek harcba vezetni kétszáz elit lovast. Még abból a nagy távolságból is, ami elválasztotta a két sereget, tisztán hallották a Káosz Urának hangját, amint gúnyolódó hangnemben odaszólt a Szövetség seregéhez, azt állítván, hogy vezetőik éppen menekülni készülnek a csatatérről. Reuben és társai azonban mozdulatlanul ültek pompásan idomított hátasaikon, monoton hangon, halkan kántálva valamit, amit még a mögöttük lévő sorban álló katonák sem értettek. Ralph volt az, Reuben tanonca, aki egy trombitát megfújva jelt adott a támadásra. Ekkor a Szövetség lovassága kiugratott előre, majd teljes sebességgel vágtatni kezdett az ellenség irányába, hogy még azelőtt elérjék őket, mielőtt a Kárhozottak mágusai megtizedelhetik őket a varázslataikkal. A lovasságot gyors menetelésben követte a gyalogság, pajzsukat a testük elé tartván, hogy így védjék meg magukat a nagy hatótávolságú bűvigékkel szemben. A Kárhozottak nem tudták rendesen becélozni a varázslataikat, mert a rohamozó lovasok túl gyorsan mozogtak, de így is annyi gyilkos mágiát szabadítottak rá a Szövetség lovagjaira, hogy azok több, mint harmada elesett még mielőtt elérhették volna a varázslókat. A remekül kiképzett gyalogság azonban nyílt alakzati formát vett fel mozgás közben, mely lehetővé tette a menekülő lovasságnak, hogy átvágtathassanak közöttük, majd hirtelen megfordulva olyan gyorsan indulhassanak meg vissza az ellenséges varázslók felé, hogy azoknak nem jutott idejük újabb varázslatok előkészítésére, hanem kénytelenek voltak sietősen a démon katonák sorának legközelebbi szárnya felé visszamenekülni. Amint a varázslók eltűntek az útjukból, a Káosz Urának üvöltésére a démon gyalogosok is támadásba lendültek. A két sereg gyalogsága egymásnak feszült, mialatt a Szövetség csatamágusai és a Kárhozottak 13

varázslói gyilkos bűvigéket eresztettek útjukra, az íjászok pedig társaik feje fölött repítettek nyílvesszőket az ellenség testébe. A harcosok hullottak mindkét oldalon, de az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Szövetség serege előbb fog elfogyni, mint a Kárhozottaké. És valóban, az ember, ork és törpe harcosok egyre hátrébb szorultak a Szövetség formációjának középvonalából a Káosz Ura és az őrült Ulthring gyilkos csapásai nyomán, melyek halottak és haldoklók halmait hagyták maguk mögött. Ekkor megszólalt a Szövetség kürtje, s a nehézgyalogság középső szakasza megfordult, hogy teljes sebességgel menekülésbe fogjon. A Káosz Ura és Ulthring, vérszemet kapva, úgy rontottak utánuk, mint ahogy macskák erednek a menekülő egerek nyomába. A csapda pedig ebben a pillanatban bezárult. Az elit harcosok, melyek a menekülő alakzat két szárnyán helyezkedtek el, összezártak a Kárhozottak diadalmaskodni készülő vezetői mögött, és ezzel elvágták őket azoktól a démonoktól, akik megpróbálták követni mestereiket. Ekkor tűnt csak fel, hogy a látszólag menekülő szakasz csupán egy tervszerű visszavonulást végzett, most pedig felnyíltak soraik, hogy helyet adjanak a Szövetség vezéreinek és az oldalukon vonuló kétszáz elit lovasnak. A Káosz Ura felhördült örömében, mert úgy vélte, hogy megértette a kétségbeesett taktika lényegét. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy még ezek az erős harcosok sem kelhetnek birokra vele vagy Ulthring-gel, ráadásul csak idő kérdése és a démonok is feltörik az őket a mestereiktől elválasztó vonalat. Ebben a pillanatban Ralph, Ferol tanítványa, megszüntette azt az erőteljes láthatatlanság varázslatot, mely elrejtette őt idáig a küzdő felek szeme elől, majd gyorsan előhúzta íját és szinte közvetlen közelről Ulthring bal szemébe lőtt vele. A lövés olyan erős volt, hogy a nyílvessző hegye teljesen átfúrta a mágus sisakját. 14

A Káosz Ura azonnal ugrott volna, hogy megbosszulja a természetellenes hangon üvöltő bajtársát, de a Szövetség vezetői ekkorra már rajta voltak. Ahogy a kétszáz elit lovas keresztülviharzott, hogy segítsen a gyalogságnak az előretörő démonok visszaszorításában, Go-Dar és Ulf Twohuts a Káosz Urának mellkasába döfték lándzsáikat, de az egyszerűen csak eltörte a fegyverek nyelét, majd látszólag sértetlenül kinyúlt és a nyakuknál fogva elkapta a két harcost. Az egyszerre eltörő nyakak reccsenését Jemthorn harci fejszéjének roppanó hangja követte, ahogy a Káosz Urának koponyájába állt. A gonosz istenség azonban a fejszével mit sem törődve elkapta az elf karját, és egyetlen mozdulattal letépte azt a törzséről. Zakx a manó esett el utánuk, mikor a démonfajzat fekete ujja úgy fúrta keresztül a homlokát, mint tőr az érett dinnyét. Dylan Ferol herceg a lova nyergéből leugorván puszta kézzel próbálta volna lebirkózni a Káosz Urát, de az úgy zúzta szét a férfit, mintha csak egy bogarat taposott volna el. Grondtha a gyíkember is hasonlóképpen érezte magát, amikor egy döbbenetes erejű rúgás Jemthorn vértelen, sápadt teteme mellé repítette. Halálukban egyik vezér sem adott ki semmilyen hangot, még egy jajkiáltást sem. Végül nem maradt talpon más, csak Reuben Ferol. A démonkirály kihúzta Jemthorn fejszéjét a koponyájából és védekező állást vett fel. Ekkor, teljesen váratlanul, Ferol leugrott a lováról és minden védekezés nélkül megindult a Káosz Ura felé, miközben szája először csak mosolyra húzódott, majd nevetésbe váltott. Ez a gúnyos kacaj volt a csatamágus utolsó tette, mert a Káosz Ura ekkor nyitott tenyerét Reuben mellkasába vájta, majd visszahúzta azt, hagyván, hogy az élettelen test a földre zuhanjon. De ahogy Ferol vére ráfröccsent a talajra, hogy kövesse barátai sorsát, egy fénylő gömb emelkedett elő a földből, mely elnyelte a Káosz Urát és annak démon 15

testőreit, akik éppen ekkorra verekedték át magukat a Szövetség katonáin. Az áldozati varázslat, mely a Szövetség vezetőnek halálával aktiválódott, felkapta a Káosz Urát a levegőbe, aki csak sikoltozott tehetetlen dühében és fájdalmában, majd négy dimenzión keresztülrángatva visszataszította őt a Pokolba egy mennydörgő hang kíséretében. Egy kicsivel odébb, Ralph ott állt Ulthring vonagló teste fölött. A gonosz mágus valami természetfeletti módon még mindig életben volt. A tanítvány felkapta Ulthring fegyverét, a Hazugságok Kardját, és keresztülszúrta vele a varázsló nyakát. Mikor Ulthring végre meghalt, Ralph a magasba lendítette az átkozott kardot. A Kárhozottak és démon szolgálóik, látván mindkét vezetőjük elvesztését, pánikszerű menekülésbe fogtak, és így könnyű prédát jelentettek a Hetek Szövetsége seregének győzedelmes varázslói, manói, elfjei, törpéi, gyíkemberei, orkjai és emberei számára. A Szövetség seregének táborában minden ottmaradott üdvrivalgásban tört ki a hanyat-homlok menekülő Kárhozottak láttán, és minden sebesült, de járóképes harcos, kirohant, hogy kövesse társait a könyörtelen gyilkolászásban. Mindeközben Reuben Ferol sátrában egy pergamen hevert a néhai csatamágus íróasztalán. Reuben tudta, hogy halála elkerülhetetlen, mégsem hagyott hátra sem végakaratot, sem pedig a követőinek szóló utolsó üzenetet. A papírra csak azokat a talányos szavakat írta fel, melyeket álmában hallott, három nappal az önfeláldozó halála előtt.

16

MÁSODIK FEJEZET Ralph adeptus, Reuben Ferol egykori tanítványa, most pedig – mestere halálát követően – Rai’alor csatamágusainak vezetője és Rivellon varázslóinak kijelölt szóvivője, megőrült. Ralph tevékenyen részt vett a Kárhozottak Ütközetében, ahol ő volt az, aki egy tiszafából készített nyílvesszővel először szemen lőtte az ősmágus Ulthringot, majd felemelve földre hanyatlott ellenfelének kardját, azzal küldte át a romlott lelkű varázslót a másvilágra. De akkor, ott, a győzelme pillanatában már megérezte, hogy a lelkét megrontotta valami. Fiatal kora ellenére Ralph volt a birodalom egyik legjobb képességű csatamágusa, melyhez hatalmas akaraterő, valamint biztos kéz és szem szükségeltettek, most mégis úgy érezte, hogy az elméjét védő gátakat egyszerűen lerombolja valamilyen emberfeletti erejű akarat, melyről tudta, hogy az csak Ulthring kardjából származhat. Ralph valamikor a csata hevében vette fel a kardot. Látta, amint szeretett mestere feláldozza magát, hogy így űzze el a Kárhozottak seregét vezető ocsmány démon-istenséget, a Káosz Urát, és ez a látvány a bosszúvágy égető érzését keltette a lelkében. Ulthring, a Káosz Urának varázsló hadnagya üvöltözve fetrengett a lábai előtt, valami csodával határos módon még mindig életben volt a fejét keresztüldöfő nyílvessző dacára. A kard pedig, Ulthring saját mágikus pengéje, ott volt Ralph kezében, noha ő nem emlékezett arra, hogy mikor vette fel azt a gonosz ősmágus mellől. Amint beledöfte a kardot Ulthring-ba, örökre elhallgatattva és a Pokol bugyraiba száműzve az imént még kínjában fájdalmasan üvöltő varázsló romlott lelkét, Ralph testén a diadalmámor érzése futott át.

17

Azonban rögtön ezután, ahogy ott állt a ragyogó pengéjű karddal a kezében, valami gonoszat érzett, mely a fegyverből áradt és megpróbálta átvenni az uralmat az elméje felett. Ettől a pillanattól kezdve Ralph adeptus teste gyakorlatilag két különböző személyiségnek adott otthont. Az egyik volt a keserű ifjú, akit a csata egyetlen túlélő hősének tartottak, a másik pedig az a gonosz entitás, mely lassan, de biztosan vette át a hatalmat az előbbi személyiség, és így Ralph egésze felett. Míg magánál tartotta a kardot, az abban lakozó anyagtalan lény minduntalan belefurakodott az ifjú adeptus gondolataiba. Kezdetben azt javasolta, hogy olvadjanak egybe: kettejük elméje együtt elképesztő erőt képviselne. Ralph azonban mágus volt, és tudta, hogy egy ilyen gonosz lénnyel történő egyesülés nem vezethet máshoz, minthogy végül szolgaként kelljen élnie a saját testébe zárva. Látván az ifjú sziklaszilárd ellenállását, a kardban lakozó elme ráébredt, hogy nem maradt más hátra, mint a nehezebb út: meg kell semmisítenie Ralph elméjét. Noha nagyon vágyott arra, hogy egyszerűen csak elhajítsa a kardot, vagy szilánkokra zúzassa egy üllőn, Ralph adeptus tudta, hogy nem választhatja ezt a megoldást. Teljességgel bizonyos volt abban, hogy ha valaki más a kezébe veszi a fegyvert, akkor a Hazugságok Kardjában megbúvó erő kiszabadul és rögtön átveszi az uralmat az illető teste fölött. Ezért hát mindig magánál tartotta a fegyvert, mert csak így lehetett bizonyos abban, hogy az nem fog tudni ártani másnak. Három napon át nem aludt egy szemernyit sem, s ez idő alatt folyamatosan küzdött a fegyverben rejtőző erővel, mely a Káosz Ura lelkének egy darabja volt, míg végül megőrült. Ralph furcsa viselkedése nyilvánvaló volt az őt körülvevők számára, de a győzedelmes sereg 18

Folyóvárosba történő visszatérte utáni első néhány napban ennek senki sem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Végül is, ő csatamágus volt, azok pedig maguknak való népség, ráadásul nemrég vágták le a mesterét a szeme láttára, így senki sem találta furcsának a fiú hallgatagságát. Mikor azonban a szolgái észrevették, hogy nem alszik, napról-napra kevesebbet eszik és egyre sápadtabbá és soványabbá válik, Rivellon újonnan megválasztott uralkodójához, Morreck Ferol herceghez fordultak, és kérték, hogy látogassa meg Ralph-ot. Az ifjú herceg azonban nem vette komolyan a kérést, és ezért nem indult azonnal, hanem kivárt még egy napot, és addig más ügyeket intézett. Eme késedelem súlya később egész életén át kísértette. Ralph törökülésben ült a Viharököl kastélybeli szobájában. Már több, mint egy nap telt el azóta, hogy felvette ezt a pózt, s jóformán meg sem mozdult ez idő alatt. A herceg, belépvén a szobába, rögtön nyugtalanná vált, mert észrevette, hogy régi barátjánál egy kivont pengéjű kard van. Noha a fegyver ártalmatlanul hevert a földön Ralph előtt, Morreck-et mégis kirázta a hideg, amikor felismerte azt. A Hazugságok Kardjának ugyanis nem az volt az egyetlen nevezetessége, hogy ezzel vágták le Ulthringot: számos kimondhatatlan gonoszság is fűződött a nevéhez, mikor még régi mestere, az őrült ősmágus forgatta a kezében. Morreck és Ralph gyermekkoruk óta ismerték egymást; együtt tanulmányozták a mágia alapjait a kastélybeli tanítómesterektől. A herceg most mégis alig ismert rá egykori pajtására. Ralph nem csupán nyúzottnak, vészesen soványnak és idejekorán megöregedettnek tűnt, de amikor felpillantott Morreck-re, a herceg tisztán felismerte az őrület jeleit is a zavaros tekintetben. Ralph olyan értetlenül nézett, akár egy elvadult kutya. Mindezek ellenére, Morreck illendően szólt a varázslóhoz, úgy ahogy az Rivellon vezetői közt szokás. Mikor azonban nem kapott választ, félig-meddig haragosan, a gyermekkori 19

becenevén szólította meg a csatamágust, mely úgy hangzott, hogy „Kétballáb”. Erre Ralph tekintetébe visszatért az értelem sugara és halványan elmosolyodott, mintha csak most venné észre, hogy Morreck ott áll előtte. „Nincs sok időm.” — szólt határozottan, fájdalomtól rekedtes hangon. „A Káosz Urát nem sikerült teljesen száműznünk. Lelkének egy darabja Ulthring kardjában maradt, most pedig az én testemet próbálja megkaparintani. Ha sikerrel jár, az a Káosz Urának visszatértét fogja jelenteni. Vigyél el arra a helyre, ahova apád megtiltotta, hogy még egyszer betegyük a lábunkat, Kapafog! Kérlek, barátom! Már nem tudok sokáig ellenállni...” Morreck meglepetten pislantott egyet, de a Ralph megkínzott hangjában rejlő sürgetés hatására gyorsan akcióba lendült. Arra sem pazarolt időt, hogy szolgákat hívjon, inkább ő maga segítette lábra barátját, majd kivezette őt a folyosóra. Innen, néhány összezavarodott testőr és szolga kíséretében, elgyalogoltak egy kicsiny csigalépcsőig, melyen elindultak lefelé, a kastély alsóbb szintjei irányába. Ralph egész úton az erőtlenül lógó karjában tartva vonszolta a Hazugságok Kardját, melynek hegye végigszántotta az útjukba kerülő macskakő-kockákat. Mikor elérték a kastély legalsó szintjét, a csigalépcső egy kör alakú kamrába torkollott, melyet nyaranta húsok hidegen tárolására használtak, most viszont kongott az ürességtől. Ferrol herceg megállt a helységben, és nem törődve az őt figyelő vazallusaival, megnyomott egy titkos kapcsolót a körbe ívelő fal egy pontján, melynek nyomán egy rejtekajtó tárult fel mellette. Előttük volt hát a Viharököl kastély ősi kincseskamrája. Számtalan szobán haladtak keresztül, – némelyikben halomszámra álltak a különféle kincsek és a védelmükre hivatott trükkös szerkezetek – míg 20

végül elérték a kamrarendszer központi termét. Ezt varázslók építették még réges-rég, és úgy alkották meg a falait, hogy azok a leghatalmasabb bűvigéknek is ellenálljanak, a teremből kivezető egyetlen kijáratot pedig egy vastölgy ajtó zárta el, mely olyan erős volt, hogy egy századnyi troll sem lett volna képes betörni azt, még faltörő kossal sem. Gyermekkorukban Morreck és Ralph a kincseskamra ezen üres termét használta titkos rejtekhely gyanánt, míg Morreck apja, Dylan Ferrol herceg rá nem jött erre, és emberesen ki nem porolta a két fiú fenekét, amiért itt játszottak. Ekkor alaposan leszidta őket, és elmondta nekik, hogy ha játék közben a vastölgy ajtó véletlenül becsukódik, akkor automatikusan be is záródik, belülről nem nyitható ki, ők pedig éhen fognak halni bent, mivel senki sem fogja tudni, hogy ott vannak. Most pedig ott álltak a kitámasztott ajtajú mágikus terem bejáratánál. Ralph adeptus hirtelen ellökte magát Morreck vállától, melyre az egész eddigi út során támaszkodott, és dülöngélő, bizonytalan léptekkel megindult a terem belseje felé. Mikor átlépte a küszöböt, megfordult és a gonoszan ragyogó pengéjű karddal intett egyet barátja, Morreck felé. „Én... én már nem tudok sokáig ellenállni. A kardban lakozó teremtmény már majdnem átvette az irányítást felettem... Még egy pillanat és föladom a reménytelen küzdelmet. Attól a pillanattól fogva pedig csupán ez a test marad meg az egykori Ralph-ból, én már nem leszek többé. Tudod, hogy mit kell tenned... Viszlát, Kapafog...” Ralph ekkor újra elmosolyodott – egy nagy tehertől éppen megszabaduló ember fáradt mosolya volt ez – és lehajtotta a fejét a mellkasára. A következő pillanatban azonban, mielőtt Morreck még megmozdulhatott volna, Ralph adeptus újra felemelte a fejét. Szemei csukva voltak, csak a száját nyitotta ki, 21

és bugyborékoló-hörgő hangon ez a három szó hagyta el ajkait: „ÚJRA... SZABAD... VAGYOK!” Mikor az utolsó szót is kimondta, kinyitotta a szemeit, melyek olyan feketék és ridegek voltak, mint a csillagokat egymástól elválasztó hideg űr. Morreck herceg alig egy héttel ezelőtt, a Kárhozottak Ütközetében már hallotta ezt a hangot. A démonistenség Káosz Urának a hangja volt ez. Morreck gondolkodás nélkül sarkon perdült és arrébbrúgta azt a nehéz követ, mely kitámasztotta a mágikus terem ajtaját. Nem törődve a fájdalommal, mely az iménti művelet során eltörött lábából sugárzott makacsul, megragadta a vaskos ajtót és egyetlen erőteljes mozdulattal bevágta azt. Az ajtó zárjának finom kattanását elnyomta a Hazugságok Kardjának visszhangzó csengése, ahogy valaki folyamatosan csépelte vele belülről az áthatolhatatlan ajtót. Egy, a falakat is megrengető szörnyű üvöltés tört elő bentről, mire Morreck keserűen elmosolyodott. „Ó, jajveszékelj csak démon, üvöltözzél, ahogy a torkodon kifér!” — morogta a bajsza alatt Morreck. — „Innen ki nem jutsz, és a test melyet megszereztél magadnak, nem maradhat sokáig életben élelem nélkül. Ha pedig bevégeztetett, akkor aztán újra ott lapulhatsz abban az átkozott kardban egészen az idők végezetéig.” A herceg ekkor fájdalmas arccal elfordult és a mennyezetre emelte a tekintetét. „Ég áldjon, jó öreg Kétballáb. Tudhattam volna, hogy te leszel az, aki minden segítség nélkül, teljesen egyedül megmenti ezt a világot. Isten veled!” Ezután Morreck, testőrei segítségével, elbicegett a titkos terem ajtajától, a teremétől, mely egy istenség börtönévé vált. 22

HARMADIK FEJEZET Zenfar Blutsporn, a Fekete Kör Fő-levéltárosának és a Kárhozottak Légiója egyetlen ma is élő tagjának tollából. Gyermekeim: Haldoklom. Az örök fiatalság áldása, mellyel a Káosz Urának fekete keze ruházott fel, végül cserben hagy hát, csakúgy mint tette azt már azzal a néhány – immáron néhai – bajtársammal, akik túlélték az ocsmány és ravasz Hetek Szövetsége ellen vívott háborúnkat. Még sincs bennem keserűség. Az utolsó csatában cserbenhagytuk Urunkat, és tétlenül engedtük, hogy elűzzék őt egy aljas és bárgyú csellel. Azonban az a közel hatszáz év, melyet megéltem e csata óta a bizonyítéka annak, hogy a Sötét Úr még mindig jóindulattal viseltetik az irányunkba, noha most a Pokolban kell székelnie. Azt hiszem, hogy azért sikerült túlélnem a társaimat, mert több démon is volt az őseim között. De mindezek ellenére kevés kétségem van afelől, hogy hosszú életemet elsősorban az elkárhozott Mesterünk akaratának köszönhetem.

23

Mint a Kárhozottak – és büszkén viselem ezt a nevet, habár gyűlölt ellenségeink ragasztották ránk – utolsó élő tagjának, úgy érzem, hogy kötelességem és jogom is egyben, hogy némi értelmet verjek a folyvást civakodó, intrikáló, kényeskedő fejetekbe. Ti vagytok az új generáció! „Fekete Kör”-nek nevezitek magatokat és mindenféle ceremóniákon ünneplitek meg a jelentéktelen kis tetteiteket, de kérdem én: tudjátok-e, hogy milyen örömteli érzés vállvetve küzdeni a pokolfattyakkal? Mert én tudom. Egyikőtöknek sem kellett még szembenéznie farkasfalkaként rohamozó törpe falanxszal! Nekem viszont igen. Egyikőtöknek sem kellett nyílt ütközetben harci varázslatokat ellőnie, vagy kellett órákon át izzó vasbilloggal megjelölnie azokat a foglyokat, akiket aztán feláldoztunk a fekete szívű Urunknak. Nos, csak mert nekem kellett. És ezért viseltessetek irányomba kellő tisztelettel, ti ostoba ifjak! Fénykoromban mi, a Kárhozottak, csupán egyetlen célnak szenteltük az életünket: hogy megbosszuljuk a hatalmas Rendünkön esett ősi csorbát. Azok a halandó kis mitugrászok meg merészelték kérdőjelezni a kísérleteinket! Meggyilkolták rendünk vezetőjét és elűztek minket a Viharököl kastélyból, mintha csak közönséges csavargók lettünk volna! A túlélés és a bosszú nevében arra kényszerültünk hát, hogy magával a Pokollal kössünk szövetséget. Erre a Hetek Szövetségének van képe minket „Kárhozottak”-nak nevezni, csak mert az egyetlen szövetségeseink démonok voltak! Ahh, ők is ostobák! De tudjátok, hogy kik azok, akiket még annyira sem tartok, mint azt az esztelen gyülevész népséget, a Hetek Szövetségének tagjait, kik fekélyes kelésként terpeszkednek most szerte egész Rivellonon? Titeket! Csak ellézengtek itt fent a hegyekben, miközben elpamacsolgattok az apróbb gyűlölet-szító varázslataitokkal és a jelentéktelen vihar-támasztásaitokkal, de azt sem tudjátok, ti ijfú ostobák, hogy miért éltek! Hát hol van a céltudatosságotok? Hát hol van bennetek az a jeges, könyörtelen gyűlölet, amelyről, mi, a Kárhozottak mindig is híresek voltunk? Ha! Legtöbbetek jó, ha egy fél tucatnyi gyilkosságot elkönyvelhetett eddigi céltalan életében, és azok legtöbbje is a ti kis Fekete Kör nevű rendeteken belül vívott jelentéktelen hatalmi harcok eredménye volt. Figyelmezzétek hát szavam, ostobák! Meg kell tanulnotok, hogy egy nagyobb cél szolgálatába fordítsátok az értékes pusztító 24

energiáitokat! Alapvető kötelességetek, hogy megkínozzátok, legyilkoljátok, rabszolgasorba hajtsátok és megalázzátok a rivellon-i Hetek Szövetsége népeinek minden egyes tagját azért az ocsmányságért, amit velünk tettek! Gondoljatok csak bele, hogy milyen elégedetten élik az életüket, miközben pedig a nekik kijáró sors nem lehet más, mint hogy a lábaink előtt fetrengjenek szolgaként, vagy pedig szeretett démon szövetségeseink rabszolgáiként tengődjenek! És most jól figyeljetek, fattyú kölykök! Egyszer láttam, amint a hatalmas ősmágus, Ulthring, kikovácsolt egy kardot. Félelmetes egy penge volt, mely sötét titkot rejtett magában. A Káosz Ura belehelyezte lelkének egy kis darabját abba a kardba, miáltal az a leghalálosabb fegyverré vált, melyet halandó valaha is forgatott. De mindezeken felül, a fegyver egy második lehetőséget is jelentett. Azáltal, hogy Urunkat elűzték e létsíkról, a kard megmaradt egy felé irányuló összekötő kapocsnak. A fegyverben rejtőző lélek egyrészt önmagában is egy önálló entitás, másrészt pedig egy éteri hídként szolgál, mely a Káosz Urának visszatértét segíti.. De minő borzalom! A Hazugságok Kardja, melyet Ulthring nevezett el így, elveszett, amikor a hatalmas mágust orvul meggyilkolták a Kárhozottak utolsó ütközetében. Egy ember csatamágus, egy bizonyos Ralph ölte meg e nagy férfiút, magát a Hazugságok Kardját felhasználva eme ocsmány tettéhez! Azt, hogy miért nem lopta el a fegyverben megbúvó entitás a varázslócska lelkét és költözött bele hitvány testébe abban a pillanatban, amikor ez a Ralph megragadta a kardot, nem tudom, de valószínűleg olyan ellenálló lehetett az ifjonc mágus elméje, akár egy kőszikla. Így hát ez a Ralph fogta az áldott pengét, és elvitte magával a Viharököl kastélyba. Sem ő, sem a Hazugságok Kardja nem hagyta el többé azt a háromszorosan átkozott erődöt. Talán Ferol herceg ölte meg Ralph-ot a fegyverért, majd rejtette el azt valamerre a kastélyban? Ezt nem tudom biztosan. Kémeim azonban elárulták nekem, hogy a kastély jelenlegi személyzete nem tud eme nagyhatalmú ereklye létezéséről, mely pedig egész bizonyosan a Viharökölben rejtőzik valahol. Pontos helyének titkát talán csak a Ferol család tagjai ismerik. Érzem, ahogy egyre csak gyengülök, s ezért úgy határoztam, hogy míg elegendő erőm marad hozzá, felmegyek a Csorbafog Szirtfokra, s ott megölöm magam. 25

Mindig is élveztem az onnan nyíló kilátást. Így hát, utolsó szavaimmal azt parancsolom nektek, hogy kezdjetek bele újra bosszunk beteljesítésébe! Szítsatok viszályt, hozzatok nyomort és halált Rivellon-ra! Ha fel tudjátok bomlasztani a Hetek Szövetségét, az talán elegendő zűrzavart okoz a birodalomban ahhoz, hogy a Káosz Ura visszatérhessen. Ne feledjétek azt sem, hogy a Hetek Szövetsége úgy hiszi, hogy a Kárhozottak mind elpusztultak, s ez most, a halálommal igazzá is válik. Ők viszont talán még csak nem is sejtik, hogy ti, a Fekete Kör ifjoncai egyáltalán léteztek. Használjátok fel hát e tudatlanságot arra, hogy észrevétlenül befurakodjatok haszontalan kis életükbe. Használjátok az eszeteket és tegyetek meg minden tőletek tellhetőt azért, hogy visszaszerezzétek a Hazugságok Kardját, mert az jelenti a kulcsot a Pokolhoz. Most pedig induljatok, gyermekeim – rontsatok meg mindenkit és mindent, kémkedjetek, gyilkoljatok, raboljatok és kínozzatok! Kövessetek el mindenféle ocsmány és gonosz bűnt, ami csak az eszetekbe jut, szerezzétek vissza a Hazugságok Kardját és nyissátok meg vele a Pokol kapuit! E módon, én is visszatérhetek majd hozzátok, hogy illendőn gratulálhassak nektek – Én, és a Kárhozottak Légiójának minden halott tagja... Tiétek az örök sötétségben, Zenfar Blutsporn

26

~ VÉGE ~