Éles Csaba A NEMZETI ÖNBECSÜLÉS ÉS A NEMZETI EMLÉKHELYEK Filozofikus fölvetések a 19. század elsı felében a nemzeti örökséghez és önbecsüléshez való viszonyról
A II. József halála (1790) és a kiegyezés (1867) közötti, mintegy nyolcvan esztendı a nemzeti önazonosság keresésének és vele a nemzeti önbecsülés kiformálódásának hıskora Magyarországon. Ebbıl következik a nemzeti múlt és örökség, a nemzeti emlékezet és emlékhelyek – fizikai és szellemi vonatkozásokban egyaránt értendı – gondozásának, ápolásának elıtérbe kerülése. E folyamatok erıteljesebb fölgyorsulása és tudatosításatudatosodása az 1830-as, s fıleg az 1840-es évtizedtıl történt meg. Ebben a munkában példaszerően útitársakká váltak az irodalmárok és a politikusok, illetıleg az irodalmárpolitikusok. A nemzeti emlékezésekben látszólag a múlt megbecsülése, valójában a jelen önbecsülése és a jövı lehetısége a tét. Ott rejtızik benne a tragédia: a jövıbeli perspektívák elhalványulása majd elvesztése a múltbeli értékek „hőtlen kezelésével” kezdıdik. „A nemzet, ha nem érzi múltját, elveszti jelenét.” Ezt Erdélyi János állította 1856 tavaszán, A hazai bölcsészet jelene címő tanulmányában.1 „Nem lehetünk eléggé féltékenyek nemzetiségünkre” – írta Eötvös József. „Mi az egyesnek jelleme, az népnek a nemzetiség, s amely nép ezt elveszté és múltját megtagadta: a jelenben csak megvetést, a jövıtıl enyészetet várhat, és nem is érdemel mást.” (A hazai sportról, 1857.)2 „A múlt tiszteletén, a jelen munkáságán, a jövıbe vetett hiten nyugszik a társadalom, az állam és az egész emberiség” – figyelmeztetett Gyulai Pál. „Jaj a kornak, mely a múltat bálványimádássá, a jelent tespedéssé aljasítja, valamint annak is, mely csak rontani képes s lelkesülése a jövıért nem egyéb, mint a szenvedély és tehetetlenség rajongása.” (A kolozsvári Református Fıiskola tanévének megnyitásakor, 1861. szeptember 7.)3 Vörösmartynak az 1840 körül írt, hat emlékeztetı gondolatából kettı a múlt – azaz a jövı közvetett – tiszteletével, három a virtuális és tárgyi vonatkozásokban egyaránt értendı történelmi emlékek közösségi jelentıségével, egy pedig a Kölcsey értelmében vett gyarapítás fontosságával foglalkozik. Az Emléksorok közül példaként idézünk hármat: „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék.” „A múltat tiszteld a jelenben s tartsd a jövınek.” „Győjts, takaríts a nemzetnek s tudománynak egyenlın.”4 „A hálás népek jótevıiknek emlékoszlopokat emelnek! Vajon mit akarnak ezáltal elérni? – Miért történik ez? Mi azt hisszük, hogy a derék férfiakra való hálás emlékezeten kívül leginkább azért, hogy gyermekeiknek, s a jövı generatioknak követésre méltó például szolgáljanak. Minden nemes érzéső ember dicsérni fogja az ily eljárást, s annak megvalósítására mindent el fog követni.”5 Széchenyi szavai valamikor 1857 februárja és 1858 decembere között születtek; és elıször 1859 márciusában nyomtatták ki az Ein Blick címő kötetében. Tizenöt évvel korábban (1844. február 15-én) jelent meg Gyulai Pál Cserhalom címő cikke, amely a szőkös magyar gazdasági viszonyok közepette néz szembe a nemzeti emlékhelyek létesítésének és a nemzeti emlékezet aktív éltetésének kérdésével. „Míg nemzetünk szegény, én nem vagyok barátja a költséges szobroknak: állítsunk hát élı szobrokat. Történeti emlékő téreinken tartsunk ünnepeket az érdekességért, mennél távolabb elıkerülıket, hol dal, beszédek lelkesítsék az öszvegyőlt utódokat; állítsunk jótékony intézetet helyén, vagy ha nem oly érdekes, legalább egy egyszerő sírkövet vagy kápolnát, hová lehessen eltenni az azt érdeklı emlékmaradványokat, s hol az utód lelkesülten
imádkozhassék nemzetéért. És ha majd gazdagok leszünk, lesz nemzeti mővészetünk, s nem kényteleníttetünk Mátyást római császárnak faragni, akkor állítsunk pompás szobrokat, melyek méltók legyenek a nemzethez.”6 Mennyire becsüli önmagát, mennyire becsüli és értékeli a múltját, a jelenét és a jövıjét az a nép, az a nemzet, amely egyrészt elenyészni hagyta-hagyja régi építményeit – másrészt nem emelt-emel (kellı számban, a sürgetı szükségleteknek megfelelıen) újabb és újabb konstrukciókat, monumentumokat? A népben és nemzetben érzı-gondolkozó költıknek fáj a legjobban – helyesebben fájdalmukat ık fogalmazzák meg mindannyiunk nevében a legszebben és legszabatosabban – mindaz, ami annyira hiányzik: egyrészt ami létezett, másrészt aminek léteznie kellene. A „léteznie kellene” haragos fájdalmára az egyik legerıteljesebb példa Vörösmarty Mihály Országháza címő, 1846. augusztus 30-án befejezett, költıi „kiáltványa”. A nemzeti emlékezet kétkezi és szellemi gondozást egyaránt némán kérı helyszíneinek egyik nagy csoportja a hadtörténettel kapcsolatos. Ezen belül különösen erıs vonzerıvel bírnak a várromok, amelyekhez költıink kellı érzékenységgel közeledtek is. (Ne feledjük, hogy a reformkor egyfelıl ugyan a neoklasszicizmus, másfelıl – egyre erıteljesebben és egészen a kiegyezés körüli évekig – a romantikus mővészet kora.) A várromok vagy többé-kevésbé romos várak több költınket még számosabb versre ihlették. Ezen költemények közös lényegi jellemzıje a dicsıséges múlt és a lehangoló jelenkor, az elhúzódó mulasztások és a sürgetı tennivalók, a nemzeti szendergés és fölébredés szembeállítása. Ebben a szellemben szemlélte Kölcsey Huszt és Munkács (1831), Vörösmarty Szigetvár (1822) és Fehérvár (1823), Eger (1827) és Visegrád (1833), valamint Petıfi is Eger (1844) és Munkács (1847), úti leveleiben Salgó és Fülek várait, helyszíneit. Felvidéki, illetve erdélyi útja során, 1847 júliusának elején érintette Sárospatakot is. „Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánjai.” A Rákócziak büszke várkastélya „most valami Preczenheimé” (valójában Bretzenheim).7 A történelmi emlékhelyek sorába tartoznak a régmúlt idık csatamezıi is. Közülük különös irodalomtörténeti hírnévre tett szert pozitív elıjellel Cserhalom – és negatív értelemben Mohács. Vörösmarty 1825-ben – tehát a Zalán futása megírásának évében – alkotta meg egy énekben a Cserhalom címő elbeszélı költeményét. Cserhalom mint földrajzi hely az „erıs természet” szülötte: „nem kér emlékől oszlopot ércbıl.” A magyarázat önnön természeti és történelmi büszkesége. „Oszlop vagy magad, oh diadalmak halma, mezıddel.” A kezdısorok hangütésére rímel az utolsó: „Cserhalom, a te tetıd diadalmak büszke tetıje!”8 Vörösmarty Mihály korszakos jelentıségő poémáját Kisfaludy Károly illusztrálta a következı évben. A költı 1847-ben egy kisebb versében ismét visszatért ehhez a történelmi témához. (Cserhalom a címe és kiindulópontja Gyulai Pál föntebb idézett cikkének is.) A tízsoros Vörösmarty-vers egy történelmi tanulsággal zárul: „Nagy diadal volt ez s ha viszály nem jı vala közbe, A szent hon kebelén nem terem annyi Mohács.”9 Nemzeti sorsproblémáink történelmi oknyomozásában – a 18-19. század fordulójától kezdve – kiemelkedett Mohács elıtérbe állítása. Maga Vörösmarty már 1830-ban megírta Mohács címő versét, amelyre mint korántsem dicstelen vereségre 1847-ben utalt. Az 1820-as évtizedbıl Kisfaludy Károly elégiája (1824) és Kölcsey Ferenc tricentenáriumi történelmi tanulmánya vagy esszéje (1826) emelkedik ki. „Bizony, bizony – írta Kölcsey 1832. március 14-én Bártfay Lászlónak – mondom neked: a mohácsi nap után következı gyalázatos és forgandó élet nyomai mai napig látszanak rajtunk.” Ezután rá is térhetnénk a nemzeti önismeret problémájának részletes tárgyalására.10
2
A nemzet önmagához – mindenekelıtt a múltjához – való viszonyának kiindulópontja a teljes önelfogadás. Valahogy abban az értelemben, ahogyan azt Kossuth Lajos a Pesti Hírlap 1841. február 17-i számában megjelent, Hivatás címő vezércikkében megpendítette. „Mi szeretjük nemzetünk multját és soha nem fogjuk azt elfelejteni. Hazánknak mult idıkrıli képe nagyszerő vonásaiban a magyar elıtt mindig szívemelı, még szerencsétlensége árnyékában is igézı, még botlásaiban is érdekes marad.”11 A maradéktalan önelfogadás teszi csak lehetıvé „a múlt bevallását”, a kollektív mentális megtisztulást, a múlttal való kritikusan mérlegelı, elemzıen értékelı szembenézést. Az ıszinte össznemzeti számvetés egyik eredményeként a nemzet sohasem önmagát, hanem bőneit és hibáit, gyarlóságait és fogyatékosságait veti meg és veti el, javítja és egyensúlyozza ki. A másik eredmény a valóban méltó nemzeti önbecsülés, az egészséges közösségi önérzet, az erıs nemzeti öntudat, amelynek évszázadokban mérhetı, értékálló „aranyfedezetét” igazi erényeink és érdemeink adják. A nemzeti emlékezet helyszíneinek másik nagy csoportjába a kulturális emlékhelyek tartoznak. Ide mindazok a házak (kúriák, kastélyok) sorolandók, ahol költıink és képzımővészeink, tudósaink és komponistáink megszülettek és meghaltak, éltek és alkottak; továbbá a temetık, ahol testi maradványaik porladnak. Kulturális emlékhelyeink kultusza és láncolata az 1867-es kiegyezést követıen fejlıdött ki igazából, majd a 20. században vett még erıteljesebb lendületet. A reformkorban inkább csak ezen nemzeti kötelezettség tudatosodása kezdıdött meg, s éppen Kazinczy Ferenc kapcsán. E nemzeti feladatra történı figyelemfölhívás minden bizonnyal Erdélyi János úttörı érdeme: nemcsak konkrétan, hanem valószínőleg általában is. „Sírjának a kevéssé járt vidéken is vannak látogatói. A kövön mindig látni néhány nevet, emlékmondatot, avagy dicsıítést az utolsó hónapokból, miket még le nem törölhetett az idı” – írta 1842. január 29-én megjelent cikkében. „Vajha Kazinczynak, a mostani nagy reményő kor megindítójának, a nemzetiség elsı bajnokának a nemzet kezétıl emeltetnék érdemoszlop, hogy tanulnának lemondani, s a tett útjára tisztán lépni ki az önség korlátaiból, emlékezeténél!” (Látogatás Kazinczy sírjánál)12 Az emlékoszlopot végül özvegye, Török Sophie állíttatta, a nemzet pedig jóval késıbb, egy Ybl Miklós által tervezett mauzóleumot emeltetett 1873-ban. Petıfi a Széphalmon címő költeményében (1847. július 11.) konkrétan Kazinczy okán ostorozta ironikusan a nemzetet az elıremozdítói és értékteremtıi iránti hálátlansága (nemtörıdömsége vagy feledékenysége, egyremegy) miatt. A magyar nemzet címő versében (1845 január) viszont általában teszi meg ezt: bőnös jellemvonásaként, szégyenletes ismérveként hányva szemére azt. Ugyanis „ısi kincsét a magyar nép” – horribile dictu! – „megveti és elveti”. A versszak szövegösszefüggésébe helyezve még kontrasztosabban és tragikusabban hangzanak ezek a szavak: „Más hazában híven ırzik Mindazt, ami nemzeti; İsi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel…”13 A „nemzethalál” a nemzeti amnéziával kezdıdik. A nemzeti emlékezetvesztéstıl egyenes út vezet a nemzeti létvesztéshez. Garay János (1812) Kölcseynek (1790) és Vörösmartynak (1800) bı egy-két évtizeddel fiatalabb – Eötvösnek (1813) és Erdélyinek (1814) egy-két évvel, Petıfinek (1823) és Gyulainak (1826) bı két évtizeddel idısebb
3
pályatársaként alkotott: fıként a reformkor idején. Mindez most azért érdekes, mert Garay – a fölsoroltak közül hetedik megidézettként – értékes sorokkal járult hozzá a történelmi régmúlt, a nemzeti örökség és önbecsülés, a nemzeti emlékhelyek tiszteletének és gondozásának tudatosításához. Ha egy nemzet egy adott korban – miként a magyarság is 1830 és 1849 között – ráébred sorsfordító feladatára, akkor erıfeszítéseinek arányában egyre élesebben rajzolódik ki elıtte a jövı és a múlt horizontja. Ha a munkás jelen a múlt dicsıségében példát, öntudatot, lelki erıt talál, akkor a jövı reménységében elnyeri fáradozásainak és harcainak jutalmát. Ha a jelennek maga az erıs és ágas-bogas fa a metaforája, akkor a két másik és tünékeny idısíknak a gyökérzet és a rügyezet. Avagy a poéta hasonlatával: a „lelkes” jelen „gyújt régi fénynél új szövétneket.” Ez a poéta most például Garay János, aki 1841 és 1847 között arra az elismerést érdemlı mővészi feladatra (is) vállalkozott, hogy költıi emléket állít az Árpád-ház valamennyi uralkodójának. Elsı királyainkról szóló, Az Árpádok címő versciklusa – avagy szavakból formált monumentuma – elé illesztett egy Vezérhangot is, amelynek a vége vonatkoztatható tanulmányunk gondolatmenetéhez. A kilencedik versszak még egy nyugodt kijelentéssel zárul: a múlt képére „leng kegyelet és emlékezet sugára.” A tizedik végén azonban a költı már izgatottam kérdez. „Mid van, mi még hazám! mi lelkesíthet? Mi e kuszált jelenben egyesíthet?” A tizenegyedik versszak egésze pedig a poéta prófétikusan átszellemült válasza, figyelmeztetı fölszólítása. „Csak törpe nép felejthet ıs nagyságot, Csak elfajult kor hıs elıdöket; A lelkes eljár ısei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket. S ha a jelennek halványúl sugára: A régi fény ragyogjon fel honára!”14 Nyugat-európai útja során, mind a Széchenyivel utazó Wesselényi Miklós 1822-ben, mind a magányosan vándorló Szemere Bertalan 1836-ban természetesen eljutott Párizsba, majd Londonba is. Európai mőveltséggel bíró s az egyetemes történelmet is tisztelni tudó férfiak lévén, ugyanilyen természetes, hogy Párizsban mindketten fölkeresték a Père-Lachaise temetıt (Wesselényi még a St. Denis apátsági templomot, Szemere elıbb a Panthéont is), Londonban pedig a Westminster-székesegyházat. Ez az elsıszámú angol nemzeti pantheon (a második a Szent Pál-katedrális), ahol mindkét magyar nemest (Petıfi Pató Páljának példás ellenpólusait!) igen magasztos érzések kerítették hatalmukba. „A Westminster templomban – írja Wesselényi –, ezen nemzeti dicsı háládatosság szent helyén, oly sok nagy emberek tisztelt porai közt elfogódva s mégis felemelkedett lelkesedésben éreztem magamat.”15 Szemere szerint pedig ugyanitt „lehetetlen, hogy a nagy emlékezetek által gerjesztett tisztelet meg ne hajtsa a nézı térdét.”16 Aki európaiként magyar, az Európát idehozná; aki magyarként európai, az gondjait is magával viszi külföldre. „Magamtul kérdezem, hol fekszik Hunyadi s alig tudom megmondani” – jut eszébe Szemerének a párizsi Panthéonban. „Mintha nem volna adóságunk a múlt iránt; mintha minden emlék, mit a múltidı derékeinek emelünk, nem hozná meg gyümölcsét a jövendıben; mintha üdv volna a múlt elfeledésében némely ábrándozók balga hite szerint; mintha a nemzet, mely múltját eszébıl kitörli, nem hasonlítana a fához, melynek gyökerei elvágatnak. … Kik veték el az általunk szedett gyümölcsnek magvát? İseink. S boldog nép, mely a múltból örökölt, mit megtarthat s alapul hagyhat s mire tovább építhet. Tíz század végén nagy épületet mi nem találtunk ugyan, de igen egy kemény sziklaalapot, mi nem
4
mozdul. Szabadságérzés és alkotmányos alap azon két nagy kincs, mit a múlt hagyott nekünk. Míg más népek az utóbbinak hiánya miatt bukdosnak, tanuljuk mi becsülni apáinkat.”17 A hazai állapotok természetesen nem kerülhettek kedvezıbb megvilágításba a PèreLachaise temetıben sem. „Egyébiránt bennünk sok hálátlanság van. A hazai történet érdekesb pillanatait mi mővek ábrázolják s kötik elevenebben az emlékezethez? Nagy embereink nevét mi tartja föl a történetek hideg betőin kívül? Hol vannak képeik, szobraik, sírjaik? Ki újítja meg a megporhadt márványt? Ki söpri le róla a századok sötét porát? Ki ékesíti föl virággal, szalaggal, zászlókkal? Hol van a nép, mely lelke elmelegedésében, búcsúi csapatokban jár el a nagy hamvakhoz? Ki nem ád egy forintot egy komédiáért inkább, mint Hunyadi koporsója s híres Szigetvár meglátásáért? … Mely nép történetét s nagy embereit elfeledi elvesz – s vesszen el!!!”18 Szemere zárszavai már Petıfi idézett versének szenvedélyes haragjára utalnak. Az a nemzet, amely megbecsüli múltbeli értékeit, a jelen élı és éltetı kincseit gyarapítja: ez tehát az egyik tény. A másik, ezzel szoros szimbiózisban lévı tény viszont az, hogy adaptív nyitottságával példát teremt, kapukat tár a kortárs jelen születı-csírázó, növekvı és szárnyait bontogató értékeinek megbecsüléséhez is. Az a nemzet sem becsüli teljesen önmagát ugyanis, amelyik részvét vagy inkább támogató kezek kinyújtása nélkül nézi (vagy észre sem veszi) az élı, a kortárs kultúra alkotóinak életét és munkálkodását, sikereit és kudarcait, segélykiáltásait az otthonért és a mőhelyért, a háttérért és az eszközökért, a megmutatkozás lehetıségéért s a közönség megnyeréséért. Nem feledhetı végül, hogy a jelen kultúrája a jövı öröksége lesz. Amikor Kölcsey Ferenc a Magyar Tudós Társaság 1832. szeptember 8-i „közőlésén” megtartotta Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett címő elıadását, a befejezésben nem mulasztott el megtenni egy tanulságos kitérıt. „Epések lesznek talán szavaim; de keserő, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a néprıl, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré, mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. … Voltak ugyan, tagadni nem fogom, kik ıfelé is részvevı keblet nyitottak, s kik életének gondjait egyes jótétekkel enyhítgették: de a nemzet nagy írójának jótétekre szorúlni nem kellene; s pillantatonként nyújtott vígasztalás hosszú kínokat nem orvosol.”19 1830. január 31-én megjelent a Hitel. Széchenyi a befejezés elıtti fejezetben (Mit kell tenni s min kell kezdeni?) a legsürgetıbb és legalapvetıbb teendık közé sorolta kortárs kulturális értékeink idejekorán való megbecsülését. Mondván: „iparkodjunk, hogy itt is ne mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat, sat. hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Múzeum s Literaturánk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elı azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tőrjük, hogy megelızzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán szülteinket”.20 Széchenyi a néhány évvel késıbbi, 1835-ben íródott (de csak 1858-ban megjelent) Hunnia címő, szépen és okosan hazafias könyvében már nem intıen-figyelmeztetıen, hanem haragosan és vészjelzıen fogalmazott. „Azokra mondjunk átkot és kárhozatot, kik az önfeledés szégyenei közé sülyedve szeretik ugyan a Magyarhont, a mennyire nekik élelmet s kincset ad, de kifejlıdése, becsülete körül nem hogy legkisebbet is aggódnának, sıt ık gúnyolják azt hátramaradásában leginkább.”21 A rossz „hazafiak” olyanok, mint a legrosszabb gyerekek: mindent megkapnak az édesanyjuktól, ám a sok jóért bántással vagy legföljebb „sírva vigadással” fizetnek. Részben ık lesznek azok, akiknek Petıfi is címzi majd 1848. március 13-án a Nemzeti dal nevezetes sorait: „Kinek drágább rongy élete, mint a haza
5
becsülete.” Ha a forradalom és szabadságharc áldozatos és küzdelmes harcot kívánt, akkor a reformkor áldozatos és türelmes alkotómunkát. Ha az élı magyar költészet nem – vagy csak kevés esetben és korlátozottan – kapta meg a kortársak megbecsülését, számos képviselıje többször példát adott erre a pozitív viszonyulásra. A Magyar Nemzeti Múzeum alapítójának, gróf Széchényi Ferencnek irodalmi apoteózisához költeményekkel járult hozzá Csokonai Vitéz Mihály és Révai Miklós, Berzsenyi Dániel és Czuczor Gergely; valamint prózában Kazinczy Ferenc. A felvilágosodás és a reformkor nagy egyéniségei közül költıi-írói tisztelet övezi még mindenekelıtt Festetics Györgyöt és a két Wesselényi Miklóst, Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet. Továbbá tanulságos és tetszetıs kis kötetet töltenének meg azok a versek, amelyeket költıink különösen a felvilágosodástól a forradalomig – egymáshoz, egymásról írtak. Eötvös József 1846-ban egy jelentıs – a mi mostani témánk szemszögébıl különösen értékes – cikket jelentetett meg a Pesti Hírlapban A Nemzeti Múzeumról. Szerzıjéhez méltó ez az írás, hiszen gondolatisága a teóriától a praxisig, a nemzeti önismeret és önbecsülés elvi problémájától a múzeumi tárlók fizikai milyenségéig ível. Megjelent pedig abban az évben, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum megrendezte új épületének elsı két „premierjét”. Pollack Mihály frissen elkészült építménye elıször március 19-én „debütált”, majd augusztus 11-én. Tavasszal – Pyrker János László egri érsek képadományának bemutatásával – mint „a nemzeti mővelıdés dísze”, mint a nemzeti mővelıdés vagy kultúra reprezentatív színtere. Nyáron pedig – a III. Országos Iparmő Kiállítás Kossuth Lajos fıvédnöksége mellett történt megrendezésével – mint a nemzetgazdaság, a hazai ipari civilizáció seregszemléje. Eötvös arra a meggyızıdésre jutott, hogy a korabeli magyar ember (nem számítva most az alsóbb néposztályokhoz tartozókat) sajátosan kettıs képet mutat önmagáról. Míg ugyanis magánemberként nagyon is rátarti, addig nemzetalkotó nemesként épphogy csak ébredezget benne a „gavallérosság”. Vagyis ott hiú, ahol mértéktartóbbnak kellene lennie, s nem ott, ahol ki kellene bontakoztatnia azt. Röviden szólva: deficites az össznemzeti hiúság a Duna mindkét partján, Pozsonytól Pestig és tovább. De hogyan is lehetne ott össznemzeti hiúság, ahol a nemzetté válás folyamata is legföljebb csak 1825 körül kezdıdött meg? „Furcsán hangzik, de érett megfontolás után nem fogja senki tagadhatni, hogy a magyar mint nemzet nem eléggé hiú. Sújtásos népnek neveznek bennünket, s tán bizonyos tekintetben helyesen; de a sújtást mi önmagunkra rakatjuk, legfeljebb ha cselédeink s a megyék huszárai részesülnek e pazérságban; de a nemzetnek mint nemzetnek külsı fénye senkit sem érdekel. S ha talán nincs nemzet, melynek elıdei a legnemesb ügyért több vért ontottak volna: nálunk, úgy látszik, a deák „sit eis terra levis” (legyen nekik könnyő a föld, a rómaiaknál szokásos sírfelirat – É. Cs.) nemcsak puszta kívánat, hanem teljesítésbe is vétetik; legalább nem emlékezem, hogy dicsı bajnokaink sírját valahol emlékkıvel terheltük volna. Igen, még egyszer mondom, a magyar nemzet – jól értsük egymást, én csak a nemzetrıl szólok – nem eléggé hiú! Akár országgyőlésünk tanácskozótermeibe, akár fıvárosunkba jıjünk, akár az ország határain járjunk végig, hol csak egyetlen egy emléket sem találunk: e meggyızıdés fog bennünk támadni. S ez nagy baj, mert e hiány oly nemzetnél, hol a hiúság minden egyénné annyira kifejlıdve találtatik, arra látszik mutatni, hogy nemzeti szellemünk még fel nem szólalt, hogy magunkat mint nemzetet érzeni eddig nem tanultuk.”22 Eötvös a közelmúlt mulasztásait – sıt: „szégyenét” – a közelebbi és távolabbi jövıben remélhetı nemzeti fölemelkedés sikere érdekében marasztalja el. Az ebben az összefüggésben már távolabbi múltnak mondott Széchényi Ferenc, felesége: Festetics Júlia és más adományozók tettei viszont fölmagasztalódnak. „Nem fogok a múlt ellen panaszkodni, még egy szebb jövınek reménye tölti el lelkemet, de éppen, hogy e jövı szebb legyen, szükség, hogy a múltnak szégyenét el ne takargassuk magunk elıtt, s tisztába jöjjünk magunkkal; miként eddig a kötelességet, mellyel minden nemzet tartozik közintézeteinek magához méltó fenntartásával, eddig vagy éppen nem, vagy legalább igen hiányosan teljesítettük. – A
6
Nemzeti Múzeum még mindig inkább elsı alapítóinak tudományosságát, s honszeretetét, mint a nemzet méltóságát képviseli. Azért, hogy az intézet valóban nemzetivé váljék, a nemzet részérıl több áldozat, saját méltóságának melegebb érzete kívántatik, s jaj nekünk, ha erre fölemelkedni nem tudunk.”23 Eötvös cikkében ezután egy nagy, lendületesen áramló, befejezı gondolatmenet következik. Széles látókörő és dialektikus logikájú érvelése sőrítetten példázza a fırendiházi szónokot és a késıbbi közoktatásügyi minisztert, a publicistát és a politikust, a szellemdús szenvedélyességet és az érzelmekkel átszıtt értelmet. Egy 19. századi értelemben modern nemzetnek csak akkor van becsülete, ha részérıl a tudományoknak és a kultúrának, a polgárosodásnak és a közintézményeknek is becsülete van. A nemzet méltósága, a külföldrıl jövı tisztelet fı motiválója tehát mindezek mindennapos megbecsültsége. „Van e hazában az embereknek egy bizonyos neme, mely míg a magyar zenemővészet cigányzene s hármastánc által képviselteték, nemzetiségünket biztosítva hívé, s e tekintetben minden tudományos munkásságot feleslegesnek gondola; s nincs kedvem vele vitatkozni; de hát nem fekszik-e szívünkön e nemzet becsülete; nem érezzük-e a kötelességet, mellyel minmagunknak tartozunk, s mely abban áll, hogyha egyszer valaminek »nemzeti« címet adtuk, azt egy nemzethez illı fényben s nagyszerőségben tartsuk fel? A Nemzeti Múzeum ügye nemcsak a tudóst érdekli; benne nemzeti becsületünk ügye forog fenn… Ha valahogy idegennel találkozunk e termekben, nem lesz magyar ember – úgy remélem legalább –, ki a külföldinek bámulását észrevéve, el nem pirula; de éppen e pirulás, éppen az, hogy közintézetünk állapota felett megszégyenülve állunk, válik annak megváltoztatására ösztönné; s talán a gyalulatlan deszkák jobban szónokolnak a legsimábbra gyalult deszkáknál.”24 Eötvös végül egy fontos figyelmeztetéssel fejezte be a cikkét: „ne feledkezzünk meg utasításaink készítésekor Nemzeti Múzeumunkról, ha nem is azért, mert múzeum, miután a tanulás a legszebb politikai beszédek tartására szükségesnek nem tartatik – a tudomány nálunk sokak által a fényőzési tárgyak közé számíttatik –, de legalább azért, mert nemzeti, s mert minden nemzet, mely nevével felruházott intézetek s emlékekben önméltóságáról megfeledkezik, soha a külföld tiszteletére nem számolhat.”25 Sok állomást érintve vezetett egy hosszú út, egy sajátos fejlıdésfolyamat a Magyar Nemzeti Múzeum történetében „elsı alapítóinak tudományosságától s honszeretetétıl”, gróf Széchényi Ferenc 1802. november 25-én, Bécsben keltezett adománylevelétıl a frissen elkészült épületnek azokhoz az ominózus „gyalulatlan deszkáihoz”. Azonban ez már egy másik, egy történeti jellegő tanulmány témája. Jegyzetek 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13 14
Erdélyi János válogatott mővei. Szépirodalmi, Bp., 1961. 407. o. Eötvös József: Kultúra és nevelés. Magyar Helikon, Bp., 1976. 167. o. Gyulai Pál: Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Akadémiai, Bp., 1961. 268. o. Vörösmarty Mihály összes költeményei. Szépirodalmi, Bp., 1963. I. kötet, 424. o. Gróf Széchenyi István gondolatainak győjteménye. Válogatta: Környei Attila. IKVA, Bp., 1991. 41. o. Lásd: 3. jegyzet, 431. o. – Arany János 1848 novemberében, az Álom – való címő költeményében, már a kezdıdı szabadságharc „zsenge mártírjainak” kérte-remélte azt az emlékoszlopot, amelynél „a késı kor, e hálás tanítvány” összegyől, s a gyermek az olvasást „az oszlop betőin” kezdi meg. (Arany János munkái. Franklin-Társulat, Bp., 1902. I. kötet, 85. o.) Petıfi Sándor összes prózai mővei és levelezése. Szépirodalmi, Bp., 1960. 361. o. Lásd: 4. jegyzet, II. kötet, 259. és 281. ok. Lásd: 4. jegyzet, 588. o. Kölcsey Ferenc összes mővei. Szépirodalmi, Bp., 1960. III. kötet, 417. o. Kossuth Lajos mőveibıl. Franklin-Társulat, Bp., é.n. (1937?) 186. o. Erdélyi János: Irodalmi, színházi, közéleti írások és beszédek. Mundus, Bp., 2003. 315. o. Petıfi Sándor összes költeményei. Szépirodalmi, Bp., 1960. I. kötet, 312. o. Garay János munkái. Franklin-Társulat, Bp., 1902. 193. o.
7
15
16
17 18 19 20 21 22 23 24 25
Gróf Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselı naplók. Egy barátság kezdetei. Helikon, Bp., 1986. 169. o. Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. Helikon, Bp., 1983. 297. o. Ua., 116-117. ok. Ua., 209. o. Lásd: 10. jegyzet, I. kötet, 721. és 722. ok. Gróf Széchenyi István: Hitel. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1979. 170. o. Gróf Széchenyi István: Hunnia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1985. 22. o. Lásd: 2. jegyzet, 160. o. Lásd: 2. jegyzet, 162. o. Lásd: 2. jegyzet, 162-163. ok. Lásd: 2. jegyzet, 163. o.
8