A nagy válság nagy magyarázatai

153

Pogány Ágnes

A nagy válság nagy magyarázatai Az 1930-as évek gazdasági válsága az újabb szakirodalom tükrében* Az 1930-as évek gazdasági világválságának magyarázata, kiváltó okainak, sajátosságainak megértése iránt szinte kiapadhatatlan, folyamatos érdeklődés tapasztalható: talán nincs még egy téma a gazdaságtörténetben és a makroökonómiában, amelyre ekkora figyelmet fordítottak volna.1 A 2008-ban kezdődött „nagy recesszió” és a 30-as évek „nagy válsága” közötti sok párhuzam pedig tovább fokozta a téma vonzerejét az utóbbi években. Számos fontos publikáció született, amelyek egymástól eltérő módon magyarázták a válság okait, lefolyását és megoldását. Isabel Schnabel szerint a közgazdaságtudomány egyetlen ágára sem volt olyan nagy hatással a gazdaságtörténet, mint a pénzügyi válságok kutatására, az elméleti modellek jelentős részét a gazdaságtörténeti kutatások eredményei inspirálták.2 Ben Bernanke szerint pedig „a nagy válság megértése a makroökonómia Szent Grálja, maga a makroökonómia mint külön tudományág is a válság hatására született meg, és a 30-as évek tapasztalatai – gyakran nem kellően elismert mértékben – ma is hatással vannak a makroökonómiával foglalkozók meggyőződéseire, kutatási témáira és gazdaságpolitikai javaslataira.”3 A világméretű krízis történeti vizsgálata közelebb vitt a gazdasági válságok természetének megértéséhez, de még ma is számos a kérdőjel: Cole és Ohanian szerint a nagy válság – a sok-sok magyarázat ellenére – továbbra is talány marad.4 Írásom célja a kortárs megközelítések rövid vázolása után áttekinteni a legfontosabb mai magyarázatokat, körképet nyújtva a sokféle megközelítésből. Az első magyarázatok A nagy válság történetének elemzése egyidős magával a krízissel. A kortársak nagy része a hagyományos megközelítés alapján, egyszerűen a Say-törvény érvényesülését látta a válságban, és arra számított, hogy külső beavatkozás nélkül is megoldódik a súlyos visszaesés, a kínálat megteremti majd a maga keresletét. * A tanulmány az MTA–ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkájának keretében készült. 1 2 3 4

A Google Tudós például 2 570 000 találatot jelez a Great Depression kifejezésre (2013. szeptember 8.). Schnabel 2009: 89. Bernanke 2000: 5. Cole – Ohanian 2001: 223.

Korall 54. 2013. 153–173.

154

KORALL 54.

Az osztrák iskola korabeli képviselői (F. A. Hayek, L. Robbins) a 20-as évek túlméretezett hitelezésére visszavezethető túlzott beruházások következményének tartották a gazdasági krízist, és szintén ellenezték a kormányzati beavatkozást, mivel a súlyos gazdasági válságot a megelőző fellendülés hatására szükségszerűen bekövetkező reakciónak gondolták.5 A 30-as években, az Amerikai Egyesült Államokban, a kormány és a központi bank (Federal Reserve System, röviden Fed) köreiben is sokan osztották a likvidációs nézőpontot, vagyis hogy a válság a 20-as évek felfokozott spekulációja miatt „kiérdemelt” büntetés, egyfajta szükséges rossz, ami majd megtisztítja, rendbe teszi a gazdaságot. Hoover elnök is ennek szellemében tevékenykedett, és még 1952-ben megjelent visszaemlékezéseiben is meg volt győződve arról, hogy az ortodox pénzügyi politika elveinek következetes alkalmazása helyreállította volna a gazdaságot.6 Keynes kontra Friedman A válságéveket követően megszülető keynesiánus elméletek alapvetően a beruházások – például a lakásépítések – visszaesésével vagy a tőkeintenzív beruházások csökkenésével magyarázták a gazdasági hanyatlást, a Tinbergen és Samuelson által a 30-as évek végén megalkotott elméleti modellek pedig az akcelerátor és multiplikátor szerepét7 emelték ki. A keynesiánus megközelítések nem tartalmaztak monetáris tényezőket, mivel Keynes hatástalannak tartotta a monetáris politikát (lásd likviditási csapda elmélete), és Irving Fisher adósságdeflációs koncepcióját is figyelmen kívül hagyták.8 A domináns keynesiánus megközelítés cáfolatára született meg 1963-ban Milton Friedman és Anna Jacobson Schwartz A Monetary History of the United States, 1867–1960 című munkája, amely a monetarista megközelítés alapműve lett. A könyv a National Bureau of Economic Research (NBER) által az 50-es években a pénzügyi és gazdasági ciklusok elemzésére indított kutatási projekt részeként készült el, s legfőbb célja az volt, hogy történetileg bizonyítsa a mennyiségi 5 6 7

8

Bordo 2003: 1199. Parker 2004. Az akcelerátorelv szerint az aggregált nettó beruházás a kibocsátás várható változásának nagyságától függ. A vállalatok szándékolt tőkeállományuk és várható kibocsátásuk állandó arányának fenntartására törekednek. Ez az elv fontos szerepet játszik a gazdasági ciklusok magyarázatában a multiplikátor-akcelerátor kölcsönhatáson keresztül, és a gazdasági növekedés elméletében. A multiplikátor a jövedelem megváltozásának és az ezt kiváltó kiadás megváltozásának az aránya, amely megmutatja, hogy a gazdaságba befektetett egységnyi beruházás hány egységnyi többletjövedelmet eredményez. Fontos szerepe van a keynesi elméletben, a költségvetési többletkiadások gazdaságot élénkítő hatásának leírására használják. A multiplikátor-akcelerátor kölcsönhatás az üzleti ciklusoknak egy magyarázata, amely a multiplikátor és az akcelerátor közötti kölcsönhatásra épít. Samuelson kapcsolta össze először a keynesi fogyasztási függvényt és az akcelerátorelvet (Pearce 1993: 20, 384–386). Bordo 2003: 1199.

Pogány Ágnes

• A nagy válság nagy magyarázatai

155

pénzelméletet.9 1929 és 1933 között, az USA gazdaságában a pénzkínálat, az árak és a termelés párhuzamosan hanyatlott, a pénzkínálat 35%-kal, az árszínvonal 33%-kal zuhant. Friedman és Schwartz a pénzkínálatnak ezt a jelentős csökkenését „nagy zsugorodásnak” (great contraction) nevezte el, és bemutatta, hogy a pénzügyi szektor összeomlása párhuzamosan jelentkezett a reálgazdaság zavaraival. Véleményük szerint a 30-as évek tartós deflációját és súlyos válságát a nagy zsugorodás idézte elő, amiért egyértelműen az USA központi bankját, a Fedet tették felelőssé. A tőzsdei fellendülés megfékezése érdekében megszorításokat bevezető jegybanki politika okozta a súlyos gazdasági hanyatlást 1928–29-ben, és a következő években is kudarcot vallott. Nem alkalmazta a végső hitelezői szerepkörből adódó eszközöket, nem tudta ellensúlyozni a pénzkínálat csökkenését, nem akadályozta meg a bankpánikot, a bankok tömeges összeomlását nagyarányú hitelek nyújtásával, és nem került sor a betétállomány beváltásának a szüneteltetésére vagy az aranystandard felfüggesztésére sem. Bár a Fed bőséges aranytartalékkal rendelkezett, és számos módja lett volna a pénztömeg növelésére, egyik lehetőséggel sem élt.10 Friedman és Schwartz álláspontját vitatták az úgynevezett nem monetarista, nem pénzügyi hipotézis képviselői, például a keynesiánus elveket valló Peter Temin (1976), aki szerint a „nagy zsugorodás” nem a válság oka, hanem a kibocsátás11 csökkenésének pénzügyi következménye volt. Szerinte a krízis igazi okait a gazdasági reálfolyamatokban kell keresni, például a fogyasztás autonóm csökkenésében, ami a pénzkínálat csökkenését okozta. Az 1960–1970-es éveket a monetarista és a keynesiánus elmélet képviselői közötti ádáz viták jellemezték, amelyek nem vezettek tudományos konszenzusra. A továbblépés egyik gátja az volt, hogy mindkét irányzat kizárólag az USA gazdaságát vizsgálta, és egytényezős magyarázatokat keresett.12 Charles Kindleberger összefoglaló gazdaságtörténeti munkája, az először 1973-ban megjelent The World in Depression 1929–1939, üdítő kivételt jelentett, hiszen az elsők között hívta fel a figyelmet arra, hogy a nagy válság rendkívül összetett folyamatok eredménye volt, amelyeket nem lehet csak az Egyesült Államok gazdaságának vizsgálata alapján megérteni vagy egyetlen tényezővel magyarázni, hanem az amerikai és a nemzetközi, valamint a reál- és a pénzügyi folyamatokat egyaránt figyelembe kell venni. A nagy szintézis Az 1980-as és az 1990-es években közeledtek egymáshoz az eltérő álláspontok, létrejött egyfajta szintézis, amely ötvözte a különböző megközelítések 9 10 11

Bordo – Rockoff 2013: 2–3. Friedman – Schwartz 2008. A kibocsátás (output) a ráfordítások (input) javakká történő átalakításának végeredménye, lehet fizikai termék, de nem feltétlenül ‒ például az egészség vagy a tudás is outputnak tekinthető (Pearce 1993: 415). 12 Kindleberger 1987: 1–5.

156

KORALL 54.

e redményeit. Számos új publikáció jelent meg, amelyek többtényezős, a nemzetközi folyamatokat is figyelembe vevő magyarázatokat adtak a válságra. Az összehasonlító módszer alkalmazása és a világgazdasági összefüggések figyelembevétele nagymértékben segítette a jelenségek jobb és az Egyesült Államokon kívüli gazdasági válság mélyebb megértését. A szerzők a nagy válságot globális jelenségként mutatták be, amely a világgazdaságnak az I. világháború alatt és a 20-as években bekövetkezett strukturális változásai következtében jött létre. A változásokban fontos szerepet játszott a tartós fogyasztási cikkek piacának bővülése, a munkaerőpiac növekvő rugalmatlansága, a nemzetközi pénzügyi rendszer fokozott sérülékenysége és egyre nagyobb függősége az amerikai hitelektől, amelyek felerősítették a 20-as évek végén fellépő konjunkturális fordulat hatásait. Az Egyesült Államok elhibázott gazdaságpolitikája, az erőteljes monetáris restrikció és a többi ország ennek hatását felerősítő reakciói a pénzügyi rendszer széteséséhez, tartós és súlyos gazdasági recesszióhoz vezettek, meggyengítették és hatástalanná tették a gazdaság önkorrekciós mechanizmusait.13 A publikációkban jelentős súlyt kapott a nemzetközi aranystandard két világháború közötti működésének a vizsgálata.14 Az aranystandard közvetítette azokat a hatásokat, amelyek a válságot világszerte elterjesztették,15 az aranystandard elveihez való merev ragaszkodás pedig megakadályozta az expanzív fiskális politika alkalmazását, amely segíthette volna a válságból való kilábalást. A két világháború közötti aranypénzrendszer beható elemzése igazolta, hogy a világméretű pénzügyi zsugorodás nem a csökkenő kibocsátás pénzügyi következménye volt, hanem a rosszul kialakított intézmények, a rövidlátó politikai döntések és a kedvezőtlen politikai és gazdasági körülmények összejátszásának nem szándékolt eredményeként jött létre.16 Az új megközelítés legnagyobb hatású munkáját Barry Eichengreen, a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora írta. Az NBER sorozatában, 1992-ben megjelent Golden Fetters: The Gold Standard and the Great Depression, 1919–1939 című kötet ma is a téma legidézettebb alapmunkája, amely közérthető nyelven elemzi a nagy válság történetét. Eichengreen elsősorban a pénzügyi összefüggések szerepét hangsúlyozta, ugyanakkor sokféle megközelítés eredményeit összegezve egyfajta szintézisre törekedett. A könyv szerint az aranystandard működése jelenti a kulcsot a nagy válság megértéséhez. 1914 előtt, a világgazdaság vezető hatalmai elkötelezettek voltak a nemzetközi pénzügyi rendszer fenntartása, az árfolyamok stabilitása iránt, és ennek a hitelességét senki sem kérdőjelezte meg. Az általános választójog hiánya miatt egyik politikai csoportosulás sem gyakorolt nyomást a kormányokra, hogy az 13 14

Eichengreen 1992b: 235. Choudhri – Kochin 1980; Eichengreen 1984; Eichengreen – Sachs 1985; Hamilton 1988; Temin 1989; Bernanke – James 1991; Eichengreen 1992a. 15 Az aranystandard fontos szerepére a válság hatásainak közvetítésében már Irving Fisher, illetve Friedman – Schwartz (1963) is felhívta a figyelmet. Lásd még Temin 1989; Eichengreen 1992b. 16 Bernanke 2000: 8.

Pogány Ágnes


157

árszínvonal egyensúlyban tartása helyett inkább munkahelyeket teremtsen. Kiegyensúlyozó hatása volt a nagyhatalmak közötti pénzügyi kooperációnak is a Bank of England irányítása alatt, amely válságos helyzetekben aranyszállítással segítette a bajba jutott jegybankokat abban, hogy egyszerre tehessenek eleget az aranypénzrendszerből adódó kötelezettségeiknek, és ellássák végső hitelezői szerepkörükből adódó feladataikat is. Az I. világháború és a 20-as évek azonban drámai változásokat hoztak: a nemzetközi feszültségek továbbélése, a háborús adósságok és jóvátételek miatti konfliktusok, egyes országok súlyos eladósodása, az Egyesült Államok felemás nemzetközi szerepvállalása és Nagy-Britannia vezető pozíciójának megrendülése gyakorlatilag megszüntette a nemzetközi jegybanki együttműködést, amelynek hiánya nagyon súlyos következményekhez vezetett a válság alatt. Az aranystandard fenntartása, illetve helyreállítása a világháború után destabilizáló hatással volt a világgazdaságra. Ehhez járult még, hogy az egyes országokban a jövedelemelosztás fölötti viták, az állam megváltozott szerepe, a választójogi és a kormányzati rendszer, valamint az áru- és munkaerőpiac átalakulása aláásta a pénzügyi politika hitelességét. Az általános választójog bevezetését követően, a pénzügyi rendszer és az árszínvonal stabilitása, illetve a munkahelyek bővítése mint gazdaságpolitikai prioritások szembekerültek egymással, az ebből adódó belpolitikai konfliktusok pedig megkérdőjelezték a pénzügyi politika aranystandard iránti elkötelezettségét, ami destabilizáló hatással volt az árfolyamokra és a nemzetközi tőkemozgásokra. A 20-as években az aranystandard elveihez való ragaszkodás meggátolta a politikusokat és a jegybankokat abban, hogy megakadályozzák a bankok összeomlását és feltartóztassák a világméretűvé szélesülő pénzügyi pánikot a válság kitörését követően. A jegybankok nem teremthettek tetszőleges mennyiségű pénzt a bajba jutott pénzintézetek megsegítésére, mert az aranypénzrendszer a fedezeti előírások révén ezt szigorú korlátok között tartotta. Az elméleti alapok és a politikai konszenzus hiánya is akadályozta a válság elleni koordinált küzdelmet. Az aranystandard az I. világháború után már béklyóvá vált (innen a kötet címe – golden fetters, azaz aranybéklyók), amely megnehezítette az új problémákra való megfelelő válaszok kialakítását. A nemzetközi monetáris rendszernek a nagy válság kirobbanásában játszott alapvető szerepét igazolta az is, hogy azok az országok, amelyek letértek az aranypénzrendszerről (például Nagy-Britannia 1931-ben), növelni tudták a pénzkínálatukat és az áraikat, ezért itt sokkal hamarabb megkezdődött a gazdasági fellendülés, javult a foglalkoztatottság. Azokban az országokban viszont, ahol tovább ragaszkodtak a valuta aranyalapon tartásához (például az USA 1933-ig vagy Franciaország 1936-ig), elhúzódó recesszió, munkanélküliség és defláció jelentkezett. Valójában egyetlen ország sem tudott addig kilábalni a válságból, amíg le nem tért az aranyalapról. 17 A pénzügyi oldal döntő szerepét és a monetarista megközelítés fogyatékosságait hangsúlyozza a nem monetarista, pénzügyi hipotézis, amelynek egyik fő 17

Eichengreen 1992a, 1998; Bernanke 2000.

158

KORALL 54.

képviselője, Ben Bernanke, a Fed jelenlegi elnöke, a Princeton Egyetem korábbi professzora. Álláspontja szerint, a monetarista hipotézis nem tudta teljesen megmagyarázni, hogyan alakult a 30-as években a pénzügyi szektor és az aggregált kereslet18 közötti kapcsolat, és nem adott magyarázatot arra sem, hogy miért csökkent a kibocsátás hosszú éveken keresztül. Az általános felfogás szerint ugyanis a pénzkínálat változása leginkább az árakat befolyásolja, és nem az olyan reálgazdasági változókat, mint a kibocsátás. Bernanke újra elővette Irving Fisher 1933-ból származó, az adósságok deflációjára vonatkozó elméletét,19 és további magyarázó tényezőkkel, például az úgynevezett hitelszemponttal egészítette ki. Bernanke szerint a nagymértékű deflációs sokkok és az értékpapírok árának jelentős hanyatlása erőteljesen csökkenti a bankok értékpapírtárcáinak értékét, a bankmérlegekben a követelések a nominális értéken nyilvántartott tartozásokkal szemben csökkennek, ami a banki hitelezés visszafogását eredményezi, és a bankok tömeges fizetésképtelenségéhez vezethet. Amennyiben ez hosszabb távon is fennmarad, sokan (főként a háztartások, a kisebb cégek és a farmerek) nem tudnak hitelhez jutni, ami a kibocsátás tartós csökkenését válthatja ki, és a gazdasági recessziót nagy válsággá mélyítheti. A banki finanszírozási források eltűnése tehát az aggregált kereslet csökkenéséhez vezet, ami tovább erősíti a deflációs spirált. A történeti kutatások igazolták, hogy a válságot megelőzően valóban jelentős tartozások halmozódtak fel az amerikai háztartásokban, amelyek nem voltak felkészülve a defláció hosszú távú hatásaira.20 2000-ben jelent meg Bernanke esszékötete, amelyben korábbi, válsággal foglalkozó írásait gyűjtötte egybe Essays on the Great Depression címmel. Bernanke szerint a szakmában egyetértés van arról, hogy elsősorban az aggregált kereslet csökkenése okozta a válságot. A fő kérdés az, hogy mi okozta az aggregált kereslet csökkenését („aggregált keresleti rejtély”), miért tartott ilyen hosszú ideig a válság, és miért nem működtek azok a stabilizáló mechanizmusok a gazdaságban, amelyek a béreknek és az áraknak a kereslethez való alkalmazkodásán keresztül korlátozzák az aggregált kereslet csökkenésének reálgazdasági hatását („aggregált kínálati rejtély”). Bernanke igazoltnak tekinti, hogy az aggregált keresletet a pénzkínálat világméretű zsugorodása csökkentette. A pénzügyi zsugorodás pedig a rosszul irányított és súlyos szerkezeti hibákkal rendelkező nemzetközi monetáris rendszer, vagyis az I. világháború után helyreállított aranystandard 18

Az aggregált kereslet a gazdaságban a javak és szolgáltatások vásárlására fordított nominális kiadások összege, a fogyasztás, a beruházás és a kormányzati kiadás összege együtt az export és az import különbségével (Pearce 1993: 29). 19 Az adósság-defláció az árszínvonal csökkenése és a gazdasági válság közötti kapcsolatot magyarázta meg; az értékpapírok és a javak árának csökkenése nehéz helyzetbe hozza az adósságokkal rendelkezőket, a javaik eladására kényszerülnek, ami további áresésekhez és pénzügyi nehézségekhez vezet (Fisher 1933). Fischernek e diagnózis alapján sikerült meggyőznie F. D. Roosevelt elnököt, hogy elsősorban az árak csökkenése ellen kell küzdenie, és nem a valuta értékállóságának megőrzése a legfontosabb gazdaságpolitikai cél (Bernanke 2000: 24). 20 Bernanke 1983; 2000: 42–43; Parker 2004.

Pogány Ágnes


159

következménye volt.21 Fontosnak tartja ugyanakkor az aggregált keresletet csökkentő olyan nem monetáris tényezők szerepét is, mint a bankpánik és az üzleti csődök, amelyek akadályozták a normális hitelforgalmat, rontották a banki közvetítés hatékonyságát, és ezzel súlyosbították a gazdasági összeomlást. Ugyancsak nagyon lényegesnek tartja a munkaerőpiac szerepét. A nominális bérek meglepően kevéssé és tökéletlenül alkalmazkodtak az aggregált kereslet csökkenéséhez. A munkaadók a bérek csökkentése helyett más módon, például a munkaidő rövidítésével reagáltak a helyzetre, és a törvényhozás sem támogatta a bérek és az árak csökkentését. Mindez egyre súlyosbodó munkanélküliséghez vezetett. Az utóbbi évek válságtörténeti kutatása is kiemelte a defláció súlyos gazdasági következményeit. Ha a nominális bérek nem megfelelően követik a csökkenő árakat, akkor a reálbérek emelkednek, és a munkaadók erre a foglalkoztatás mérséklésével reagálnak („ragadós bérek hipotézise”). A két világháború közötti adatok igazolták ezt: 1930–31-ben, a világméretű defláció idején, a nominális bérek sokkal kevésbé csökkentek, mint a nagykereskedelmi árak, aminek egyik következménye a növekvő munkanélküliség és a csökkenő kibocsátás volt. Azokban az országokban, amelyek letértek az aranyalapról, az árak gyorsabban kezdtek el nőni, mint a nominális bérek, így a reálbérek csökkentek, a foglalkoztatottság pedig emelkedett. Az aranyalapon maradó országokban ezzel szemben nem javultak a munkanélküliségi mutatók.22 Súlyosan destabilizáló tényezőnek bizonyult a bankokba vetett bizalom megingása és a valutaárfolyamok leértékelésével kapcsolatos félelem is, ráadásul ezek egymást erősítve mélyítették a válság hatásait. A rövid lejáratú betétek bankokból való kivonása és készpénzre váltása (például a külföldi tulajdonú betétek kivonása, amelyet felerősített a leértékelések miatti aggodalom), illetve a bankok iránti bizalom megrendülése növelte a bankok elleni rohamok kockázatát, csökkentette a tartalékokat és a valuta konvertibilitását is fenyegette. Neokeynesiánus magyarázatok: nem monetarista, nem pénzügyi hipotézis A 20. század végére többé-kevésbé kialakult egyfajta konszenzus a gazdaságtörténet-írásban arról, hogy a nagy válságot elsősorban pénzügyi sokkok idézték elő. Továbbra is vannak azonban ettől eltérő magyarázatok: a neokeynesiánus megközelítések. A nem monetarista, nem pénzügyi hipotézis újabb képviselői a lakásépítések csökkenésében23 vagy a fogyasztói bizonytalanságban 24 látják a válság legfőbb okát. Christina D. Romer, a Berkeley professzora, Obama elnök egyik gazdasági tanácsadója, 2003 végén egy rövid írásában foglalta össze 21 22 23 24

Bernanke 2000: VIII. Bernanke 2000: 29. Anderson – Butkiewicz 1980. Romer 1990.

160

KORALL 54.

a nagy válság legfontosabb elemeit az Encyclopædia Britannica számára. A szócikk szerint, a kibocsátás visszaesését a fogyasztói kereslet csökkenése, a pénzügyi pánikok és a téves kormányzati politika okozta. 1928-ban és 1929-ben a Fed megemelte a kamatlábakat a tőzsdei árfolyamok túlzottnak ítélt növekedésének megfékezése érdekében, ami pangást idézett elő az olyan kamatérzékeny területeken, mint az építkezések és az autóvásárlások, ami a termelés hanyatlásához vezetett. A 20-as évek építőipari fellendülése következtében túlkínálat alakult ki a lakáspiacon, az építőipar különösen nagy mértékű recessziója ennek volt a következménye. A tartós fogyasztási cikkek vásárlása és az üzleti befektetések jelentősen visszaestek a tőzsdekrachot követően, ami valószínűleg a fogyasztók elbizonytalanodásának volt a következménye. Christina Romer tanulmányában Peter Temin korábbi hipotézisét kívánta igazolni a fogyasztás csökkenésének válságot generáló hatásáról. Bár szakmai konszenzus van arról, hogy a nagy válságot nem a „nagy krach” (a New York-i tőzsde 1929. októberi összeomlása) okozta, mivel a gazdasági recesszió már ezt megelőzően megkezdődött, Romer szerint mégis volt kapcsolat a kettő között. 1990-ben megjelent The Great Crash and the Onset of the Great Depression című tanulmányában arról írt, hogy a tőzsdei válság hatására a fogyasztók ideiglenesen elbizonytalanodtak a jövőbeli jövedelmeikkel kapcsolatban, ezért halasztották el a tartós fogyasztási cikkek vásárlását, és további információkat vártak a gazdaság jövőbeni alakulásáról. A költések hanyatlása pedig – a kamatlábak és a foglalkoztatottság változásán keresztül – csökkentette az aggregált jövedelmet.25 Martha Olney 1999-ben megjelent tanulmányában (Avoiding Default: The Role of Credit in the Consumption Collapse of 1930) egyetértett azzal, hogy a fogyasztás drámai zsugorodása változtatta a gazdasági recessziót nagy válsággá, vitatta azonban Temin tézisét a fogyasztás autonóm csökkenéséről. Szerinte a fogyasztási kiadások visszaesése nem autonóm folyamat volt, hanem a háztartások magas eladósodottságából következett. Az amerikai háztartások a 20-as évek végén főként az autóvásárlások miatt felvett fogyasztási kölcsönök következtében voltak eladósodva, a törlesztőrészletek magasak, a szerződések időtartama rövid volt, és amennyiben a vevő nem tudott fizetni, elveszítette a hitelbe vásárolt árut, ezért a háztartások számára a fogyasztás drasztikus csökkentése volt a fizetésképtelenség elkerülésének egyetlen lehetséges stratégiája. A New York-i tőzsde 1929-es összeomlása növelte a jövedelmek bizonytalanságát, hiszen az ezt követő elbocsátások, a munkaidő lerövidítése tovább mérsékelte a várható jövedelmeket. A fizetésképtelenség elkerülése végett az eladósodott családok szinte minden kiadási kategóriában jelentősen csökkentették a fogyasztásukat. 26 A nem monetarista, nem pénzügyi hipotézissel szemben bírálatként leginkább az fogalmazódik meg, hogy az irányzat által kiemelt tényezők nem adnak magyarázatot sem a válság elhúzódására, sem pedig más jellegzetességeire. 27 25 26 27

Romer 1990; 2003. Olney 1999: 320, 333. Parker 2004.

Pogány Ágnes


161

Neoklasszikus növekedési elméletek Az ezredfordulón egy újabb megközelítés jelent meg, amely elvetette az összes korábbi domináns teóriát és a neoklasszikus növekedési elmélet alapján keresett magyarázatot a válság okaira és sajátosságaira. A dinamikus általános egyensúlyi modellek alkalmazásával született elemzések egyrészt a negatív termelékenységi sokk szerepét emelték ki, másrészt a krízis elhúzódásáért az Egyesült Államokban Hoover elnök ipari munkabéreket rögzítő, illetve a New Deal elhibázott, monopóliumokat kialakító munkaerő-piaci politikáját (National Industrial Recovery Act, Wagner Act) tették felelőssé.28 Harold L. Cole és Lee E. Ohanian 1999-ben publikált tanulmánya (The Great Depression in the United States from a Neoclassical Perspective) sorra vizsgálja a kurrens válságmagyarázatokat, így a monetáris sokk, a pénzügyi közvetítési sokk, illetve a rugalmatlan nominális bérek kiemelt szerepét valló korábbi elméleteket, és valamennyit elveti, mivel ezek – véleményük szerint – nem adnak kielégítő magyarázatot sem a válság elhúzódására, sem az azt követő fellendülés erőtlenségére. Az NBER évkönyvében, 2001-ben megjelent, Re-examining the Contributions of Money and Banking Shocks to the U.S. Great Depression című munkájukban a deflációs hipotézist külön tesztelték. A hipotézis szerint, a pénzmennyiség váratlan csökkenése deflációt okozott, ami a munkabérek rugalmatlansága miatt emelkedő reálbéreket és csökkenő foglalkoztatást idézett elő, bankválságokhoz vezetett és mérsékelte a pénzügyi közvetítés hatékonyságát, ami a hitelezés és a kibocsátás zsugorodását váltotta ki. A szerzőpáros kvantitatív elemzésének eredményei szerint azonban ezek a tényezők egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben képesek megmagyarázni a nagy válság kivételes mélységét és elhúzódását. Nem látják ugyanakkor igazoltnak sem Irving Fisher adósságdeflációra vonatkozó tételét, sem Romer hipotézisét a tőzsdei sokk válságot fokozó hatásáról. Véleményük szerint nem pénzügyi, hanem reálsokk29 okozhatta a gazdaság recesszióját, a teljes tényezőtermelékenység (total factor productivity, TFP)30 nagymértékű csökkenése (1929 és 1933 között 14%-kal lett kisebb) okozhatta a termelékenység és a termelés visszaesését, és ez adja a válság valódi magyarázatát.31 Cole és Ohanian publikációi nagy vihart kavartak, sokan kétségbe vonták álláspontjuk megalapozottságát és módszereik megbízhatóságát. Provokatívnak és ambiciózusnak minősített tanulmányukról heves vita alakult ki az NBER évkönyvének hasábjain is.32 Következtetéseiket és az alkalmazott módszereiket megkérdőjelezték Michael Bordo és szerzőtársai, 28 29

Cole – Ohanian 1999; Kehoe – Prescott 2002; Ohanian 2009. Sokk: a gazdaságra külsődleges tényezők által gyakorolt lényeges hatás (monetáris, reál-, keresleti vagy kínálati sokk, technológiai sokk stb.). 30 A teljes tényezőtermelékenység az output azon hányada, amely nem magyarázható a termelés során használt inputok mennyiségével. Színvonalát az inputok hasznosításának hatékonysága és intenzitása határozza meg. Jelentős hatása van a gazdasági növekedésre és az egy főre jutó jövedelmek országok közötti eltérésére (Comin 2013). 31 Cole – Ohanian 2001: 221–223. 32 Bordo – Erceg – Evans 2001; Gertler 2001.

162

KORALL 54.

akik szintén a dinamikus általános egyensúlyi modell alkalmazásával kívánták igazolni a „ragadós bérek” tézisét, valamint hogy a monetáris összeomlás megmagyarázza a válság legnagyobb részét. Egyetértettek viszont Cole és Ohanian következtetéseivel a New Deal gazdaságpolitikájáról.33 A nagy válság Németországban Az európai történészek körében is intenzív érdeklődés mutatkozik az utóbbi évtizedekben a nagy válság története iránt. Számos fontos publikáció jelent meg, amelyek új összefüggésekkel gazdagították a korábbi képet, lényeges kérdésekben szóltak hozzá a válság természetéről folyó szakmai vitához, bizonyítva, hogy nemcsak az USA szerepét érdemes megvizsgálni, hanem a fejlett és kevésbé fejlett európai országok is jelentős hatással voltak a krízis történetére. Albrecht Ritschl – a London School of Economics professzora – a kvantitatív gazdaságtörténet-írás újabb generációjának képviselőjeként már régebb óta foglalkozik a nagy válság németországi történetével. Reparations, Deficits, and Debt Default: the Great Depression in Germany című, 2012-ben megjelent tanulmányában Németországnak, az USA mellett a válság másik nagy vesztesének az 1920–1930-as évekbeli makrogazdasági folyamatait vizsgálta, a világháborús jóvátétel kérdését helyezve az elemzés középpontjába.34 Az írás rámutat arra, hogy 1924-től kezdve mindig jelentős befolyással voltak a nemzetközi tőkeáramlásra és a német fizetési mérleg alakulására az egyes jóvátételi rezsimek közötti váltások – a Dawes- és a Young-terv, majd a jóvátételi kötelezettségek felfüggesztése 1931-ben és eltörlése 1932-ben. Ezek a váltások egybeestek a német gazdasági ciklus fordulópontjaival, és nemcsak a belpolitikai helyzetre voltak döntő hatással, de megszabták a belső gazdaságpolitika lehetőségeit és korlátait is. 1924-ben a Dawes-terv olyan módon határozta meg a jóvátétel teljesítésének módját, ami Németországot a minél nagyobb külső eladósodásban tette érdekeltté. A kereskedelmi hitelek adósságszolgálatának és az osztalékoknak az átutalása ugyanis elsőbbséget élvezett a jóvátételi fizetések transzferálásával szemben, ezért Németország érdeke az lett, hogy minél több kölcsönt vegyen fel külföldön, hiszen minél többet kellett törlesztenie, annál kevesebb jutott a jóvátétel fizetésére, ráadásul egy jövőbeni valutakrízis lehetővé tehette, hogy megszabaduljon a jóvátételi terhektől. Ennek következtében 1924 és 1929 között Németország nagy arányban vett fel külföldi kölcsönöket, és ebből finanszírozta jóvátételi kötelezettségeit is. 1929-ben a Young-terv már szorosabb feltételeket szabott; megszüntette a jóvátételi fizetés háttérbe szorítását. Az új, szigorúbb szabályok hatására leállt a külföldi tőkebeáramlás Németországba, ami katasztrofális 33 34

Bordo – Erceg – Evans 2001; Bordo 2003; Cole – Ohanian 1999; Ohanian 2009. Ritschl 2012.

Pogány Ágnes


163

k övetkezményekkel járt az akkor már súlyosan eladósodott országban. A pénz- és tőkepiacokon megrendült a Németországba vetett bizalom, Németország elveszítette a külföldi hitelezőit, sőt tőkeexportőrré vált, 1924 óta először. Mindezek hatására a központi bank tartalékai gyorsan zsugorodtak, és a folyó fizetési mérleg egyenlege is romlott. Hitelek hiányában a jóvátételi és az adósságterhek törlesztése miatt aktívumra volt szükség, ami belső pénzügyi megszorítások bevezetését tette szükségessé. A nemzeti termék zsugorodásával tovább nőtt a bruttó hazai termékhez viszonyított adósságállomány aránya, ráadásul az 1930. szeptemberi választásokon megerősödött a szélsőjobb és a szélsőbal is. Ezt követően Németország már egyáltalán nem tudott külföldi kölcsönhöz jutni, és további költségvetési megszorításokat volt kénytelen bevezetni. 1931 tavaszára a külföldi adósságok állománya elérte a GDP 100%-át. A monetáris tartalékok zsugorodása felgyorsult az osztrák–német vámunióterv kudarcát és az osztrák Creditanstalt bukását követően, és hamarosan bekövetkezett a németországi bankválság. 1931-től a Young-terv bukásával Németország autark, parancsgazdasági rendszert vezetett be, a tőkeáramlás szigorú ellenőrzésével és kötött devizagazdálkodással. A kormány továbbra is fenntartotta az aranystandardot és folytatta a deflációs gazdaságpolitikát, ami nehezítette a válságból való kilábalást. Ritschl számításai szerint, a fiskális politika szerepe minimális volt a válság idején, és a későbbi fellendüléshez is csak kismértékben járult hozzá. Ritschl Németország esetére is érvényesnek tartja a „ragadós bérek” hipotézisét. Az 1918. évi forradalom következtében 1924-re rendkívül intervencionista munkaerő-piaci rendszer alakult ki Németországban nyolcórás munkanappal, munkahelyi tanácsokkal, a kollektív szerződés rendszerével, a munkahelyi viták esetén kötelező állami közvetítéssel. A bérek meghatározása a pártok koalíciós politikájának része lett. Mindennek következtében 1929-ig jelentősen nőttek a bérek. Bár a kibocsátás és kisebb mértékben a foglalkoztatottság is nőtt, ahogy a gazdaság kezdett helyreállni az I. világháború utáni hiperinflációt követően, Ritschl adatai azonban azt mutatják, hogy a bérek gyorsabban nőttek a termelékenységnél, vagyis az egységnyi munkaerőköltség jelentősen megemelkedett. Vita a Borchardt-tézisekről A munkabéreknek a válságban játszott szerepéről évtizedek óta heves polémia zajlik: a Borchardt–Holtfrerich-vita. Ritschl írását voltaképpen a vitához való újabb hozzászólásként is értelmezhetjük. A polémia Knut Borchardt német történész két téziséről az 1980-as évek elején kezdődött, és még ma is tart. Borchardt több állítást fogalmazott meg a weimari köztársaság gazdaságáról és a nagy válság németországi kezeléséről. Először 1979-ben megjelent, Zwangslagen und Handlungsspielräume in der großen Wirtschaftskrise der frühen dreißiger Jahre. Zur Revision des überlieferten Geschichtsbildes című írásában azt a kérdést tette fel, hogy vajon megelőzhető lett volna-e a nagy válság és ezzel Hitler hatalomra

164

KORALL 54.

kerülése egy más, expanzívabb, keresletélénkítő gazdaságpolitikával.35 Borchardt első tézise szerint Heinrich Brüning (1930–1932 között német kancellár) kényszerhelyzetben volt, nem élhetett a refláció, az expanzív fiskális politika alternatívájával, mert mozgásterét több fontos tényező is erőteljesen beszűkítette. Egyrészt csak 1931 őszén, vagyis túl későn lett egyértelmű, hogy a válság súlyosabb következményekkel járó, elhúzódó folyamat, amelynek lefolyása jelentős mértékben eltér a korábbi válságokétól.36 Másrészt nem állt rendelkezésére megfelelő pénzügyi forrás sem a munkahelyteremtő programok finanszírozására. A pénzügyi stabilizáció óta hatályban levő törvények és a Young-terv alatt is érvényben levő nemzetközi ellenőrzés és előírások megtiltották a jegybanknak, hogy hitelezzen a költségvetésnek. Külföldi hitelek ekkor már nem voltak elérhetőek a német kormány számára, és a belföldi kötvénykibocsátásnak sem lett volna realitása a német pénzpiac helyzete miatt. Az inflációtól való félelem is akadályozta a költségvetési költekezés elfogadását, túl élénken éltek még a 20-as évek elejének hiperinflációs élményei a köztudatban. A szakszervezetek és a politikai pártok, de még a szociáldemokraták is ellenezték az inflációs politika folytatását, így politikai támogatást sem kaphatott volna ehhez a kancellár.37 Bár születtek ezekben az években olyan tervek, amelyek költségvetési forrásokat akartak a munkahelyteremtésre fordítani, ám Borchardt szerint ezek túl kis összegek voltak ahhoz, hogy valóban eredményeket tudjanak elérni, így ezzel sem tudták volna megakadályozni a válság súlyosbodását. „Nem volt ekkoriban Hitler-ellenes gazdasági csodafegyver senki arzenáljában” – írta Borchardt.38 A tanulmány további súlyos makroökonómiai problémákat is feltárt a weimari Németország gazdaságában, amelyet „nem normális, beteg gazdaságként” jellemzett.39 A német gazdaság gyenge teljesítményt mutatott fel 1925 és 1929 között. A heves elosztási viták a foglalkoztatottak, a tőketulajdonosok és a megtakarításokkal rendelkezők között, a jövedelemelosztás átpolitizáltsága súlyos strukturális torzulásokat eredményezett. Miközben a beruházások szintje 1929-ig nem érte el az 1914 előttit, addig a fogyasztás erősen nőtt 1925 után, a magánfogyasztás 16%-kal, az állami pedig 34%-kal haladta meg az 1914 előtti szintet. Alacsony maradt a termelékenység, a reálbérek viszont gyorsan emelkedtek 1925 után, az egy munkásra jutó kibocsátás arányában sokkal magasabbak voltak 1929-ben, mint 1913-ban, vagy akár 1960-ban. A bérek megállapítása a weimari köztársaságban átpolitizálódott, a bértarifákat sok iparágra egyoldalúan, politikai úton kényszerítették rá. A magas reálbérek alacsony szintre szorították a profitot és a beruházásokat, ennek következtében már a válság előtt is rendkívül magas volt a munkanélküliség. A gyenge állam csak nagyvonalú bér35 36 37 38 39

Borchardt 1982: 165. Borchardt 1982: 166–170. Borchardt 1982: 170–173. Borchardt 1982: 173–174. Borchardt 1982: 179.

Pogány Ágnes


165

és szociális politikával tudta ideig-óráig legitimálni önmagát, így kiszolgáltatottá vált a politikai és gazdasági erőcsoportoknak.40 Knut Borchardt két tézise szerint: 1) nem volt reális alternatívája Brüning deflációs politikájának, és 2) a túl magas, rugalmatlan reálbérek súlyos gazdasági következményekkel jártak 1925 után, tehát voltaképpen már a válság kitörése előtt is válságban volt a német gazdaság. Állításai heves vitát váltottak ki, nem csak a német történészek körében. A Geschichte und Gesellschaft társadalomtörténeti folyóirat 1985-ben különszámot jelentetett meg, ahol Borchardt kritikusai és támogatói is megszólaltak, többek között Charles S. Maier és Bernd Weisbrod.41 Harold James könyve, amely a német válság történetét dolgozta fel, lényegében Borchardt téziseivel megegyező módon ábrázolta a weimari köztársaság gazdaságát.42 A legengesztelhetetlenebb vitapartnernek Carl-Ludwig Holtfrerich bizonyult, aki több publikációjában is vitatta a téziseket,43 de Hans-Joachim Voth és Gottfried Plumpe is vitába szálltak velük. Holtfrerich szerint Brüning nem volt kényszerhelyzetben, számtalan alternatívája volt a restrikciónak, és a kancellárnak több közvetlen munkatársa is tanácsolta a deflációs politika elhagyását. Holtfrerich azzal vádolta Borchardtot, hogy felmenti Brüninget a történelmi felelősség alól, amikor azt próbálja igazolni, hogy deflációs politikájával nem segítette hatalomra Hitlert.44 Plumpe szerint viszont a kancellár azt akarta bebizonyítani a győztes nagyhatalmaknak, hogy a jóvátétel teszi tönkre Németországot, és azért nem tett semmit a válság enyhítése érdekében, hogy ennek révén eltöröltethesse a jóvátételt. Plumpe és Holtfrerich azt is kétségbe vonta, hogy az inflációtól való aggodalom miatt nem alkalmazott Brüning konjunktúraélénkítő gazdaságpolitikát, mivel szerintük nem volt valódi inflációs veszély.45 A bérek túlzott magasságáról szóló tételt sem fogadták el, Holtfrerich szerint Borchardt rosszul számolt és téves adatokat közölt a munkájában: vitatta az alacsony termelékenységet és a magas reálbéreket a 20-as évek Németországában. 46 Hans-Joachim Voth egyetértett azzal, hogy a beruházások szintje jelentősen csökkent a 20-as években: míg a császári Németországban 16%-os volt a beruházási ráta, a weimari időszakban ez alig érte el a 10,5%-ot. Szerinte azonban ezt nem a magas reálbérek, hanem a magas kamatok okozták, ami a nagyarányú tőkeimport és a Reichsbank (a német jegybank) restriktív monetáris politikájának következménye volt. A magas kamatlábak szerepét korábban Holtfrerich is felvetette. Voth azzal sem értett egyet, hogy Németországban magas lett volna a válság előtt a munkanélküliség, szerinte ez 1928-ban mindössze 5%-ot tett 40 41

Borchardt 1982: 174–182. Maier 1985; Weisbrod 1985. A vita összefoglalását lásd: Borchardt 1990; Holtfrerich 1990; Jurgen von Kruedenernek, a kötet szerkesztőjének a bevezetője: Kruedener (ed.) 1990; Balderston 1993; Ritschl 2001; Balderston 2002: 68–71. 42 James 1986: 110–161. 43 Holtfrerich 1982; 1984; 1996. 44 Holtfrerich 1982: 612–613f. 45 Plumpe 1985: 343f. 46 Holtfrerich 1984.

166

KORALL 54.

ki, ami alacsonyabb volt az 1925. évi szintnél, és Németországban gyorsabban nőtt a foglalkoztatottság ezekben az években, mint sok más európai országban. 47 A vitának erős aktuálpolitikai hátteret adtak az olajválságot követő évek gazdaságpolitikai bizonytalanságai és a német jóléti állam fenntarthatóságával kapcsolatban ekkoriban felbukkanó kételyek.48 Borchardt több alkalommal is reagált a bírálatokra, és az ő álláspontját támogató írások is megjelentek.49 Jürgen von Kruedener szerint Holtfrerich figyelmen kívül hagyta a munkaadókat terhelő új társadalombiztosítási terheket.50 Albrecht Ritschl pedig – aki Borchardt tanítványa volt a müncheni egyetemen – a munkabérekre vonatkozó számításokkal cáfolta Holtfrerich adatait és megállapításait, megkérdőjelezte az alkalmazott módszerek megbízhatóságát, bár maga is beismerte, hogy a megfelelő adatok hiánya miatt valószínűleg sosem sikerül majd megnyugtató választ adni és tudományos konszenzusra jutni a kérdésben.51 Tobias Straumann 2009-ben megjelent cikkében megalapozottnak találta Borchardt állításait az inflációs félelmekről. Több országra kiterjedő kutatásai azt igazolták, hogy korántsem csak Brüning tartott a valuta-leértékelés inflációgerjesztő hatásától, hanem Európa-szerte károsnak gondolták azt a 30-as évek elején.52 Ritschl 2012-es tanulmánya (Reparations, Deficits, and Debt Default: the Great Depression in Germany) is Knut Borchardt álláspontját igazolja. A kibocsátás és a foglalkoztatottság drámai csökkenése dacára a reálbérek és a termelékenység még a gazdasági visszaesés idején is tovább növekedett, ám a reálbérek ez esetben is gyorsabban emelkedtek. A tendencia csak 1934 után fordult meg, amikor az egységnyi munkaerőköltség fokozatosan a 20-as évek közepére jellemző szintre süllyedt. Ritschl véleménye szerint a reálbérek mesterségesen magas szinten tartása káros hatással volt a foglalkoztatottságra 1929 után. A válság előtt a bérek kevésbé hatottak a foglalkoztatottságra, az erőteljes tőkeimport enyhítette a kollektív szerződésekből és a politika beavatkozásából eredő feszültségeket, ám a tőkebeáramlás elapadása után azonnal érzékelhetővé váltak a kedvezőtlen hatások. Az adatok alapján Ritschl arra a következtetésre jut, hogy a reálbérek merevsége, illetve az egységnyi munkaerőköltségnek a termelékenység növekedését meghaladó folyamatos emelkedése a válság elterjedésének egyik legfontosabb csatornája volt, ami a külföldi kölcsönfelvétel megszűnését a munkanélküliség fokozódásába és a kibocsátás hanyatlásába fordította át. A bérek egyrészt közvetlenül, a munkaerőpiacon keresztül, másrészt közvetve, a beruházási döntéseken keresztül befolyásolták a foglalkoztatottságot. Ritschl szerint mindez nagyobb hatással volt a német válságra, mint a monetáris vagy a fiskális politika. 47 48 49 50 51 52

Voth 1995. Ritschl 2001. Borchardt 1983; 1990; Kruedener 1985; Ritschl 1990; 2001. Kruedener 1985. Ritschl 1990. Straumann 2009.

Pogány Ágnes


167

A német fiskális politika a válság alatt szigorúan restriktív volt, egyensúlyba akarták hozni a kiadásokat és a bevételeket, az ortodox receptnek megfelelően. Később sokan hibáztatták Brüning kancellárt emiatt, és azzal vádolták, hogy szándékosan tette tönkre a gazdaságot és a demokráciát. Ritschl azonban Borchardt álláspontját osztva nem ért egyet ezzel a nézettel, véleménye szerint inkább a fizetésképtelenség elkerülésének vágya vitte a német pénzügyi politikát az egyre nagyobb megszorítások útjára. A Dawes-terv laza feltételei után a sokkal szigorúbb Young-terv azonnali rezsimváltást igényelt a költségvetési politikában, így 1929 közepétől 1933 végéig a költségvetési egyensúly megteremtése lett a legfontosabb fiskális cél. Bár a jóvátételi fizetések terén sikerült a kötelezettségeknek eleget tenni, a kereskedelmi adósságok esetében nem. A megszorítási politika ugyanakkor nagyban hozzájárult a politikai radikalizálódáshoz is, a kormányra kettős politikai nyomás nehezedett: a külföldi hitelezők a fizetési kötelezettségek teljesítésére, a választók a fizetések felfüggesztésére akarták rávenni a kormányzatot. Mindez a weimari rendszer legitimációjának végleges erodálódásához vezetett kül- és belföldön egyaránt. Ritschl új megközelítésben vizsgálja a leértékelés vagy kötött devizagazdálkodás alternatíváját is. Szerinte Németország a pénzügyi válság kitörését követően főként azért választotta a kötött devizagazdálkodás bevezetését a valutája leértékelése helyett, mert külföldi adósságai aranyértékben voltak megszabva, és mert a külföldi hitelezői ezt követelték tőle. Az Egyesült Államok képviselői 1931-ben azt közölték a németekkel, hogy a kötött devizagazdálkodás bevezetése elfogadhatóbb lenne számukra, mint a márka leértékelése és a kölcsönszerződések aranyklauzulájának megsértése. A leértékelés a közelmúlt hiperinflációs tapasztalatai és a német bankrendszer gyengesége miatt sem volt járható út. A tanulmány végén Ritschl a levont következtetések alapján érdekes párhuzamot von az 1931. évi német és a 2009-ben kezdődött délkelet-európai adósságválság között. A német fiskális politika fordulatát a külföldi hitelfelvételi lehetőségek hirtelen befagyása idézte elő, ami emlékeztet a II. világháború utáni szuverén adósságválságokra. A mai délkelet-európai nemzetközi segélyprogramok is hasonló feltételeket tartalmaznak, mint amelyeket egykor Németországra kiróttak: a bérek és az államháztartási kiadások csökkentését. Ritschl a válság egyik fontos tanulságának tartja, hogy a rugalmatlan bérek miatt rohamosan emelkedő munkanélküliség vezetett a náci és a kommunista pártok szavazótáborának növekedéséhez és a weimari köztársaság bukásához, ami ma is fenyegeti a gyenge intézményekkel rendelkező államokat. A radikalizálódásra hajlamos választókkal rendelkező országok kormányai számára politikai szempontból tehát célszerű lehet a megszorító intézkedések elkerülése.

168

KORALL 54.

A nagy válság Európában A Cambridge Economic History of Modern Europe sorozat legújabb kötete Európa 1870 utáni gazdaságtörténetét mutatja be, s ebben a két világháború közötti időszak gazdasági ciklusairól szóló fejezetet Albrecht Ritschl és Tobias Straumann, a zürichi egyetem oktatója írta.53 A szerzők szerint, az 1914 és 1945 közötti időszak gazdasági ciklusait alapvetően két tényező határozta meg: az egyik a szociális konfliktus és azok az intézmények, munkaerő-piaci válaszok, amelyeket ez létrehozott, a másik pedig az a nemzetközi konfliktus, amely az európai gazdaság deglobalizációját okozta. E két tényező hosszú távon, még a 20. század második felében is érzékelhető módon befolyásolta az európai gazdaság teljesítményét. A két világháború között az európai gazdaság e két tényező hatására kirívóan gyenge, a szerzők szavaival „patologikus” makrogazdasági teljesítményt mutatott; az 1914-et követő három évtizedben az európai gazdaság a trendvonalához képest recesszióban volt, kumulált értéken számítva elveszítette a potenciális kibocsátása 30%-át. A szerzők a nagy gazdasági válság magyarázatára született fontosabb elméletek áttekintésekor kiemelik a nemzetközi hitelezés szerepét hangsúlyozó megközelítést mint a napjaink vitáiban domináns elméletet, amely az USA befagyasztott tőkekivitelében látja az európai pénzügyi zsugorodás legfontosabb kiváltó okát.54 A 20-as években helyreállított aranystandard idején, a rögzített valutaárfolyamok és a nagymértékű tőkeáramlás gyorsan közvetítették Európa felé a sokkhatásokat. A központi bankok Európa-szerte az aranystandard szabályainak megfelelően reagáltak a tartalékaik elveszítésére: szigorították monetáris politikájukat. A fiskális politika is részt vett a megszorításokban: az adóbevételek csökkenésére a kiadások korlátozásával reagált. Két-három év leforgása alatt az európai országok árszínvonala a negyedével csökkent. Általános a szakmai egyetértés arról, hogy az aranystandard terjesztette el a recessziós impulzusokat világszerte, és csak az „aranybéklyók” (golden fetters) széttörésével kezdődhetett meg a gazdasági fellendülés.55 Bár a két világháború közötti gazdasági krízis interpretációiban manapság leginkább a pénzügyi tényezőknek tulajdonítanak meghatározó szerepet, Ritschl és Straumann szerint ezek nem tudnak minden esetben megfelelő magyarázatot adni. A szerzők azt is bemutatják, hogy a szociális konfliktusok hogyan hatottak az üzleti ciklusok alakulására. 1914 előtt a legtöbb európai gazdaság a 19. századi piacgazdaságokra hasonlított, amelyekben alig vagy egyáltalán nem volt jóléti politika, és a szakszervezeteknek nem volt intézményi szerepük. A foglalkoztatottak nagy arányban dolgoztak a mezőgazdaságban, így az öregség- és betegség elleni biztosítást jórészt a családok nyújtották. Az I. világháború után viszont gyorsan átalakultak a szociális intézmények és a munkaerőpiac, aminek messze 53 54 55

Ritschl – Straumann 2010. Kindleberger 1987; Feinstein – Temin – Toniolo 1997. Eichengreen 1992a.

Pogány Ágnes


169

ható következményei lettek. A fejlettebb országokban általános lett az iparban a nyolcórás munkanap, intézményesültek vagy legalábbis mindennaposak lettek a szakszervezetek és a sztrájkok. Ez együtt járt azzal is, hogy megváltozott a bérek meghatározásának a mechanizmusa: a kétoldalú tárgyalások helyett kollektív szerződések keretében került erre sor. Az intézményes változások hatására a nemzeti jövedelmeken belül megnőtt a bérek részaránya az I. világháború előttihez képest. Az aktív jóléti politika részeként, fokozatosan bevezették a munkanélküliségi segélyt, a minimális bérek rendszerét, megnőtt a szakszervezetek érdekérvényesítő képessége, és megnőtt a bérekhez képest a jóléti juttatások aránya; mindez a másik oldalon tartós munkanélküliséget, lassú gazdasági talpra állást eredményezett a 20-as évek elején, a 30-as években pedig elhúzódó gazdasági válságot okozott. A nemzetközi kereskedelem és a tőkeáramlás megtorpanása is nagyban hozzájárult az európai gazdasági ciklusok kedvezőtlen alakulásához. A nemzetközi kereskedelem még 1929-ben sem érte el az 1913. évi nagyságát. A kereskedelmi volumen általános hanyatlása a piac- és az áruszerkezet változásával járt együtt. Nagy-Britannia elveszítette fontos exportpiacait, és folyó fizetési mérlege is pas�szív lett. Németország szintén tartós importtöbblettel rendelkezett, nemcsak a hiperinflációs időszakban, de a 20-as évek többi részében is. A világgazdasági válság hatására gyorsan hanyatlott a nemzetközi kereskedelem, és a 30-as évek második felében sem állt helyre a nemzetközi áruforgalom volumene, a gazdaságok nyitottsága alacsonyabb szintre zuhant, mint bármikor a 19. század közepe óta: protekcionizmus, kötött devizagazdálkodás és kereskedelmi blokkok kialakulása jellemezte a válságot követően az európai külkereskedelem helyzetét. Az I. világháború előtt a pénz- és tőkepiacok működésébe csak a legritkább esetben avatkoztak bele a kormányok, és az 1870-es évek után kialakuló klas�szikus aranystandard idején a központi bankok közötti kooperáció külpolitikai feszültségek esetén sem szünetelt. Mindez drámaian megváltozott a világháború hatására. Mindkét hadviselő oldal megsemmisítő jóvátételt tervezett már a világháború alatt. Ennek előképét abban a kíméletlen pénzügyi kizsákmányolásban látják a szerzők, amelyet Németország a megszállt Belgiumban hajtott végre, és ami később is a pénzügyi hadviselés modelljéül szolgált. A német kormány nagyszabású területi változásokat és Kelet-Európa etnikai megtisztítását tervezte a világháború alatt. Mindezek hatására a világháború utáni fegyverszüneti feltételek már nem is tűntek annyira radikálisnak, mint első látásra – írják a szerzők. Az 1919–1932 közötti időszakot beárnyékolta a német jóvátétel feletti harc, illetve a szövetségesek közötti világháborús kölcsönök kérdése. ***

A nagy válság iránt tehát nem csökken az érdeklődés a kirobbanása óta eltelt évtizedekben. Napjaink súlyos világválsága pedig új kérdéseket és vizsgálati szempontokat adott az elemzéshez. A nagy válság kutatása jelentős hatást gyakorolt

170

KORALL 54.

a gazdaságtörténet és a közgazdaságtudomány fejlődésére is. A válság mai kezeléséhez gyakran a múltban keresik a megfelelő eszközöket, a fiskális és a monetáris politika hatékonyságának mikéntjeit, érveket annak eldöntéséhez, hogy a megszorítások vagy a keresletélénkítés, munkahelyteremtés jelenti-e a kiutat; sőt, a jóléti állam és a fogyasztói társadalom hosszú távú gazdasági következményeit is jól vizsgálhatjuk a 30-as évek drámai történései alapján. A válság tapasztalatai talán abban is segíthetnek, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit, ahogy ezt Ben Bernanke mondta a Fed nevében, Milton Friedman 90. születésnapján: „igazatok van, mi tettük, de hála nektek, nem tesszük újra”.56

Hivatkozott irodalom Anderson, Barry L. – Butkiewicz, James L. 1980: Money, Spending and the Great Depression. Southern Economic Journal (47.) 2. 388–403. Balderston, Theo 1993: Coping with Catastrophies: Economic Policy, Performance and Institutions in Troubled Times, 1919–1955. Review. The Historical Journal (36.) 2. 455–468. Balderston, Theo 2002: Economics and Polititcs in the Weimar Republic. Cambridge. Bernanke, Ben S. 1983: Nonmonetary Effects of the Financial Crisis in the Propagation of the Great Depression. The American Economic Review (73.) 3. 257–276. Bernanke, Ben S. 2000: Essays on the Great Depression. Princeton. Bernanke, Ben S. 2002: On Milton Friedman’s Ninetieth Birthday. Remarks by Governor Ben S. Bernanke at the Conference to Honor Milton Friedman. University of Chicago, November 8, 2002. http://www.federalreserve.gov/boarddocs/ speeches/2002/20021108/default.htm – utolsó letöltés: 2013. március 16. Bernanke, Ben – James, Harold 1991: The Gold Standard, Deflation, and Financial Crisis in the Great Depression. An International Comparison. In: Hubbard, R. Glenn (ed.): Financial Markets and Financial Crises. A National Bureau of Economic Research Project Report. Chicago–London, 33–68. http://papers.nber.org/books/ glen91-1 – utolsó letöltés: 2013. november 2. Borchardt, Knut 1982: Zwangslagen und Handlungsspielräume in der großen Weltwirtschaftskrise der frühen dreißiger Jahre. Zur Revision des überlieferten Geschichtsbildes. In: Borchardt, Knut: Wachstum, Krisen, Handlungsspielräume der Wirtschaftspolitik. Göttingen, 165–182. Borchardt, Knut 1983: Noch einmal: Alternativen zu Brünings Wirtschaftspolitik? Historische Zeitschrift (237.) 1. 67–83. Borchardt, Knut 1990: A Decade of Debate about Bruening’s Economic Policy. In: Kruedener, J. von (ed.): Economic Crisis and Political Collapse. The Weimar Republic 1924–1933. New York–Oxford, 99–151.

56

Bernanke 2002.

Pogány Ágnes


171

Bordo, Michael D. 2003: Comment on “The Great Depression and the Friedman– Schwartz Hypothesis” by Lawrence Christiano, Roberto Motto, and Massimo Rostagno. Journal of Money, Credit, and Banking (35.) 6. 1199–1203. Bordo, Michael D. – Erceg, Christopher – Evans, Charles 2001: Comment on Cole and Ohanian. In: Bernanke, B. ‒ Rogoff, K. (eds.): NBER Macroeconomics Annual 2000. (15.) Cambridge MA, 227– 236. http://papers.nber.org/books/bern01-1 – utolsó letöltés: 2013. március 16. Bordo, Michael D. – Rockoff, Hugh 2013: Not Just the Great Contraction: Friedman and Schwartz’s A Monetary History of the United States 1867 to 1960. Working Paper No. 18828, National Bureau of Economic Research. http://www.nber.org/papers/ w18828 – utolsó letöltés: 2013. március 16. Choudri, Ehsan U. – Kochin, Levis A. 1980: The Exchange Rate and the International Transmission of Business Cycle Disturbances: Some Evidence from the Great Depression. Journal of Money, Credit, and Banking (12.) 4. 565–574. Cole, Harold L. – Ohanian, Lee E. 1999: The Great Depression in the United States from a Neoclassical Perspective. Federal Reserve Bank of Minneapolis Quarterly Review (23.) 1. 2–24. http://www.minneapolisfed.org/research/QR/QR2311.pdf – utolsó letöltés: 2013. március 3. Cole, Harold L. – Ohanian, Lee 2001: Re-examining the Contributions of Money and Banking Shocks to the U.S. Great Depression. In: Bernanke, B. – Rogoff, K. (eds.): NBER Macroeconomics Annual 2000. (15.) Cambridge, 183–227. http://papers. nber.org/books/bern01-1 – utolsó letöltés: 2013. március 16. Comin, Diego 2008: Total factor productivity. In: Durlauf, Steven N. – Blume, Lawrence E. (eds.): The New Palgrave Dictionary of Economics. Second Edition. The New Palgrave Dictionary of Economics Online. http://www.dictionaryofeconomics.com/ article?id=pde2008_T000081 – utolsó letöltés: 2013. március 16. Eichengreen, Barry – Sachs, Jeffrey 1985: Exchange rates and recovery in the 1930’s. Journal of Economic History (45.) 4. 925–946. Eichengreen, Barry 1992a: Golden Fetters: The Gold Standard and the Great Depression, 1919–1939. New York. Eichengreen, Barry 1992b: The Origins and Nature of the Great Slump Revisited. The Economic History Review New Series (45.) 2. 213–239. Eichengreen, Barry 1998: Globalising Capital. A History of the International Monetary System. Princeton, New Jersey. Feinstein, Charles H. – Temin, Peter – Toniolo, Gianni 1997: The European Economy between the Wars. Oxford. Fisher, Irving 1933: The Debt-Deflation Theory of Great Depressions. Econometrica (1.) 4. 337–357. Friedman, Milton – Schwartz, Anna Jacobson 1963: A Monetary History of the United States, 1867–1960. Princeton. Friedman, Milton – Schwartz, Anna Jacobson 2008: The Great Contraction, 1929–1933. Princeton. Gertler, Mark 2001: Comment on Cole and Ohanian. In: Bernanke, B. – Rogoff, K. (eds.): NBER Macroeconomics Annual 2000. (15.) Cambridge, Mass., 236–258. http://papers.nber.org/books/bern01-1 – utolsó letöltés: 2013. március 16.

172

KORALL 54.

Hamilton, James D. 1988: Role of the International Gold Standard in Propagating the “Great Depression.” Contemporary Policy Issues (6.) 2. 67–89. Holtfrerich, Carl-Ludwig 1982: Alternativen zu Brünings Wirtschaftspolitik in der Weltwirtschaftskrise? Historische Zeitschrift (235.) 3. 605–631. Holtfrerich, Carl-Ludwig 1984: Zu hohe Löhne in der Weimarer Republik? Bemerkungen zur Borchardt-These. Geschichte und Gesellschaft: Zeitschrift für historische Sozialwissenschaft (10.) 1. 122–141. Holtfrerich, Carl-Ludwig 1990: Was the Policy of Deflation in Germany Unavoidable? In: Kruedener, J. von (ed.): Economic Crisis and Political Collapse. The Weimar Republic 1924–1933. New York–Oxford, 63–80. Holtfrerich, Carl-Ludwig 1996: Zur Debatte über die deutsche Wirtschaftspolitik von Weimar zu Hitler. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte (44.) 1. 119–132. James, Harold 1986: The German Slump. Politics and Economics 1924–1936. Oxford. Kehoe, Timothy J. – Prescott, Edward C. 2002: Great Depressions of the Twentieth Century. Review of Economic Dynamics (5.) 1. 1–18. http://www.sciencedirect.com/ science/article/pii/S1094202501901516 – utolsó letöltés: 2013. november 1. Kindleberger, Charles P. 1987: The World in Depression, 1929–1939. London. Kruedener, Jürgen Baron von (ed.) 1990: Economic Crisis and Political Collapse. The Weimar Republic 1924–1933. New York–Oxford. Kruedener, Jürgen Baron von 1985: Die Überforderung der Weimarer Republik als Sozialstaat. Geschichte und Gesellschaft: Zeitschrift für historische Sozialwissenschaft (11.) 3. 358–376. Maier, Charles S. 1985: Nicht-Determiniertheit ökonomischer Modelle. Überlegungen zu Knut Borchardts These von der “kranken Wirtschaft” der Weimarer Republik. Geschichte und Gesellschaft (11.) 3. 275–294. Ohanian, L. E. 2009: What – or Who – Started the Great Depression? NBER Working Paper No. 15258. http://www.nber.org/papers/w15258 – utolsó letöltés: 2013. augusztus 22. Olney, Martha 1999: Avoiding Default: The Role of Credit in the Consumption Collapse of 1930. Quarterly Journal of Economics (114.) 1. 319–335. Parker, Randall 2004: An Overview of the Great Depression. In: Whaples, R. (ed.): EH.Net Encyclopedia. http://eh.net/encyclopedia/article/parker.depression – utolsó letöltés: 2013. március 16. Pearce, David W. 1993: A modern közgazdaságtan ismerettára. Budapest. Plumpe, Gottfried 1985: Wirtschaftspolitik in der Weltwirtschaftskrise. Realität und Alternativen. Geschichte und Gesellschaft: Zeitschrift für historische Sozialwissenschaft (11.) 3. 326–357. Ritschl, Albrecht 1990: Zu hohe Löhne in der Weimarer Republik? Eine Auseinandersetzung mit Holtfrerichs Berechnungen zur Lohnposition der Arbeiterschaft 1925– 1932. Geschichte und Gesellschaft: Zeitschrift für historische Sozialwissenschaft (16.) 3. 375–402. Ritschl, Albrecht – Straumann, Tobias 2010: Business Cycles and Economic Policy, 1914–1945: A Survey. In: The Cambridge Economic History of Modern Europe. Volume 2. 1870 to the Present. Cambridge, 156–180.

Pogány Ágnes


173

Ritschl, Albrecht 2001: Knut Borchardts Interpretation der Weimarer Wirtschaft. Zur Geschichte und Wirkung einer wirtschaftsgeschichtlichen Kontroverse. Vortrag, gehalten auf der Jahrestagung 2001 der Ranke-Gesellschaft, Essen, 2001. november 17. personal.lse.ac.uk/ritschl/pdf_files/BorchardtsInterpretation.pdf – utolsó letöltés: 2013. szeptember 7. Ritschl, Albrecht 2012: Reparations, Deficits, and Debt Default: the Great Depression in Germany. LSE, CEP Discussion Paper No. 1149. http://ideas.repec.org/p/cep/cepdps/dp1149.html – utolsó letöltés: 2013. november 1. Romer, Christina D. 1990: The Great Crash and the Onset of the Great Depression. The Quarterly Journal of Economics (105.) 3. 597–624. Romer, Christina D. 2003: Great Depression. In: Encyclopædia Britannica. http://elsa. berkeley.edu/~cromer/great_depression.pdf – utolsó letöltés: 2013. március 16. Schnabel, Isabel 2009: Lessons from Financial Crises. Historical Perspectives and Theoretical Concepts. Bankhistorisches Archiv. (47.) Beiheft: Die internationale Finanzkrise: Was an ihr ist neu, was alt? Worauf muss in Zukunft geachtet werden? 89–97. Straumann, Tobias 2009: Rule Rather than Exception: Brüning’s Fear of Devaluation in Comparative Perspective. Journal of Contemporary History (44.) 4. 603–617. Temin, Peter 1989: Lessons from the Great Depression. Cambridge. Voth, Hans-Joachim 1995: Did High Wages or High Interest Rates Bring Down the Weimar Republic? A Cointegration Model of Investment in Germany, 1925–1930. The Journal of Economic History (55.) 4. 801–821. Weisbrod, Bernd 1985: Die Befreiung von den “Tariffesseln”. Deflationspolitik als Krisenstrategie der Unternehmer in der Ära Brünning. Geschichte und Gesellschaft (11.) 3. 295–325.

A nagy válság nagy magyarázatai

Recommend Documents