A Kárpátaljai Magyarság a statisztikai adatok tükrében a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség eredeti szövege KMKSZ, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 1999.
A Kárpát-medence ÉK-i részén, Csehszlovákia, Magyarország, Románia szomszédságában elterülõ terület neve: Kárpátalja egyike a legfiatalabb magyar tájneveknek. Ez a 12 800 km2-es kiterjedésû régiót illetõ, közigazgatási ihletésû tájnév a trianoni békediktátum után került be fokozatosan a magyar köztudatba, és jelentõs mértékben az 1939–1945 közötti hivatalos használata miatt – mára már teljesen elfogadottá vált.
Ezen, az Ukrajnához tartozó, felsõ-tiszavidéki területen az 1989-es népszámlálás alkalmával 155 711 lakost írtak össze magyar nemzetiségûként. Ez a szám némileg eltér – számításaim szerint – a ténylegesen magyarnak minõsíthetõk (194 ezer fõ) és a magyarul is beszélõk (220 ezer fõ) számától. A kárpátaljai magyarság 1979-re becsült száma Debrecen, illetve Nógrád megye összlakosságához volt hasonlítható. E nagytájnak – az erdélyinél és a felvidékinél jóval kisebb számú – magyarjai a Kárpátmedencében élõ nemzeti kisebbségeinknek mindössze 6,1%-át teszik ki. A természeti környezet
A kárpátaljai magyarok 91%-a az Alföldnek Ukrajnához tartozó északkeleti peremén, a hivatalosan „Kárpátontúli-alföld”-nek nevezett területen él. A lecsapolt Szernye-mocsár síklápi talajától és a folyókat övezõ öntéstalajtól eltekintve réti talajokkal borított alföldi tájból számos fiatal vulkáni kúp, hegy emelkedik ki, pl. Beregszász, Mezõkaszony, Zápszony, Salánk és Nagyszõlõs mellett. A helyenként tölgyesekkel tarkított, Kárpátalja élelmezésében meghatározó szerepet játszó, túlnyomóan magyarlakta alföldet fõleg barna erdei talajokkal és bükkösökkel fedett, 700–1100 m magasságú vulkáni hegykoszorú szegélyezi (Pojána–Szinyák, Borló–Gyil, Nagyszõlõsi-hegység, Avas). Az itteni magyarok többi része (9%-a) hegyvidéki környezetben a Huszt és Kõrösmezõ közötti Tisza melléken él. A magyarok által (is) lakott területek legnagyobb folyója a Tisza, mely a Máramarosi-havasokban két ágból (Fekete- és Fehér-Tisza) ered, és 223 km-es utat tesz meg ukrán területen. A még viszonylag sebes folyású Tisza – a vulkanikus hegyláncot a Huszti-kapuban áttörve – a királyházai-öblözetben, Ugocsában szelídül meg, és épít lapos törmelékkúpot. Máramarosban legjelentõsebb mellékfolyói a Tarac, Talabor és Nagyág. Jobb oldali mellékvizei közül említésre méltó még a beregszászi hegyek által rövid úton a Tiszába kényszerített Borzsa, a lecsapolt, hajdani mocsárvidéken áttörõ, a tiszaháti hordalékkúp által elterelt Szernye, a mára már szabályozott folyású Latorca és az Ung is. Az elmúlt évszázad etnikai folyamatai
Több mint egy évszázada a mai Kárpátalja területének közel 410 ezer lakosa közül 105 ezer fõ (25,7%) vallotta magát magyar anyanyelvûnek. Az össznépesség majd 60%-át jelentõ ruszinok* száma a 244 ezret is meghaladta (1. táblázat). A különösen a XIX. század második felében a Kárpátok északkeleti lengyel, ukrán elõterébõl (Galíciából) egyre nagyobb tömegekben érkezõ zsidókat (kb. 58 ezer fõ) a statisztika nem vette nyilvántartásba, mert többnyire német vagy magyar anyanyelvûnek tüntették fel magukat. 1. táblázat
Kárpátalja népességének etnikai összetétele 1880–1979 között Év Összes lakos Magyar Román % Szlovák, cseh 1880408 971 105 343 25,7 2,1 1910605 942 185 433 30,6 1,0 1921619 304 111 052 17,9 284 3,1 1930733 956 116 584 15,9 032 4,6 1941852 546 245 286 28,8 0,8 1959920 173 146 247 15,9 289 1,3 19791 155 759 158 446 13,7 0,8 1979* 1 155 759 194 000 0,6
% Ruszin, ukrán, orosz % 244 742 59,8 . . . . . . .
%
Zsidó
%
Német
%
....
31 745
7,8
16 713
4,1 8 611
330 010
54,5
.......
....
64 257
10,6
11 668
1,9 6 346
372 523
60,1
80 132
12,9
.......
....
.......
. . . . 19
447 127
60,9
91 839
12,5
13 273
1,8
.......
. . . . 34
502 329
58,9
78 272
9,2
13 244
1,5
15 587
1,8 6 838
716 063
77,8
12 169
1,3
.......
....
18 346
2,0 12
940 319
81,3
3 848
0,3
3 746
0,3
27 155
2,3 8 914
16,8906 000
78,4
2 639
0,2
3 478
0,3
29 485
2,4 7 329
Ruszin: Az ÉK-i Kárpátok térségében élõ szláv népesség elnevezése a múltban, de napjainkban is sokféle (rutén, ruszin, magyar-orosz, kárpát-orosz, ukrán). Jelenleg az ukránoktól a múltban jórészt görög katolikus vallásában, kisebbrészt nyelvében eltérõ kárpáti szláv népességet hivatalosan pl. a volt Szovjetunióban és Csehszlovákiában ukránnak, Jugoszláviában ruszinnak nevezték. Hazánkban vegyes az elnevezésük használata. 1. Forrás: 1880, 1910, 1941 = magyar népszámlálások anyanyelvi, 1921, 1930 = csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai dr. Kocsis Károly számításai alapján, 1959, 1979, 1989 = szovjet népszámlálások nemzetiségi adatai, 1979* = dr. Kocsis Károly számítása 2. Megjegyzés: Minden adat Kárpátalja (Zakarpatszkaja oblaszty) jelenlegi területére van átszámítva! A századforduló tájékán, az 1880–1910-es népszámlálások közötti idõszakban a magyarok száma 105-rõl 185 ezerre, aránya 25,7-rõl 30,6%-ra emelkedett. A magyarok ilyen nagyfokú gyarapodása elsõsorban megnövekedett természetes szaporodásuknak, a kivándorlásban való – ruszinokhoz képest – kisebb részvételüknek, a zsidók, németek természetes, szívesen vállalt asszimilációjának, magyarosodásának, illetve az ugocsai bizonytalan etnikai hovatartozású görög katolikus magyar–ruszin népesség (Nagyszõlõs, Tekeháza, Fancsika, Karácsfalva, Mátyfalva, Szõlõsvégardó, Batár, Csomafalva stb.) ezúttal magyar érzülete felülkerekedésének volt köszönhetõ. A terület két legnagyobb, 30–40%-ában zsidó vallású városában, Ungváron és Munkácson a magyarok aránya 82–73%-ot ért el (2. táblázat). 2. táblázat A magyarok számának és arányának Kárpátalja néhány városában 1880–1981 között
Ungvár/ Uzsgorod
Év 1880 1910 1930 1941 1979 1981 1989
Összes lakos 14 783 21 630 35 628 38 659 89 037 96 300 116 101
Nagyszõlõs/ 1880 4 185 Vinogradiv 1910 7 811 1930 11 054 1941 13 331
Magyarok Év 9 165 62,0% Munkács/ 15 864 73,3% Mukacseve 7 600 21,3% 27 896 72,4% 7 619 8,5% 16 000 16,6% 9 179 7,9%
Összes lakos 1880 1910 1930 1941 1979 1981
Magyarok 13 319 6 177 23 406 13 880 34 267 6 227 36 797 21 277 71 393 6 883 75 200 15 200
46,4% 59,3% 18,2% 57,8% 9,6% 20,2%
2 474 5 943 2 630 7 372
1880 1910 1930 1941
7 695 14 470 20 897 21 540
95,6% 96,4% 51,3% 91,8%
59,1% Beregszász/ 76,1% Beregszasz 23,8% 53,3%
7 356 13 953 10 719 19 784
Csap/ Csop
1979 21 813 1981 23 100
3 042 6 700
13,9% 29,0%
1979 1981
27 810 29 116
15 759 56,7% 24 700 85,0%
1880 1910 1930 1941 1979 1981
1 164 2 294 2 082 3 416 3 434 3 500
98,1% Técsõ/ 99,0% Tyacsev 58,3% 97,6% 45,8% 44,1%
1880 1910 1930 1941 1979 1981
2 954 5 910 7 417 10 731 8 921 9 300
1 946 4 482 2 335 5 789 2 860 3 000
1 187 2 318 3 572 3 498 7 503 7 900
65,9% 75,8% 31,5% 53,9% 32,0% 32,2%
1. Forrás: 1880, 1910, 1941 = magyar népszámlálások anyanyelvi, 1921, 1930 = csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai, 1979 = szovjet népszámlálás nemzetiségi adatai, 1981 = Kocsis K. becslése 2. Megjegyzés: Minden adat a városok jelenlegi közigazgatási területére van átszámítva! Az 1910-es népszámlálás idején a mai városi rangú települések közül a magyarság aránya meghaladta a 75%-ot Beregszászon, Nagyszõlõsön, Csapon és Técsõn is. Tetemes volt a magyar etnikum térnyerése olyan központi településeken is, mint Huszt, Rahó, Kõrösmezõ, Szolyva, Szerednye és Ilosva. Ennek köszönhetõen a mai városok 1910-beli 85 ezer fõnyi összlakosságán belül 68,7%-ot ért el a magyarok aránya. A magyarság városokon belüli nagy arányát elsõsorban a városok többnyire magyar etnikai alaprétegének, a magyar nemzet államalkotó mivoltának és a városok ruszin vonzáskörzetébõl való kisebb mértékû betelepülésnek köszönhette. A kárpátaljai magyarság nagyfokú korabeli „urbanizáltságát” a magyar városlakóknak a terület összes magyarjához viszonyított 31,6%-os aránya is bizonyítja. A ruszinok esetében ez az arány akkor 4,8%-ot, a németeknél 13,9%-ot ért el. Az elsõ világháborút követõen a Károlyi-kormány az 1918. évi X. Néptörvényben Ruszka Krajna néven az itteni Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék ruszinlakta részén autonóm területet szervezett, mely a cseh és román megszállás miatt csak rövid ideig létezett. A trianoni békediktátum (1920) értelmében a mai Kárpátaljai megyét Podkarpatska Rus, Rusinsko néven a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A fõként a délnyugati határsávban élõ magyarság a magyar államtól való leválasztását a román és csehszlovák területek közötti közvetlen vasúti összeköttetést biztosító, rendkívüli stratégiai jelentõségû Csap–Beregszász–Királyháza–Nevetlenfalu vasútvonal övezetében való településének „köszönhette”. A hatalomváltás – a Kárpát-medence más területeihez hasonlóan – itt is jelentõsen lecsökkentette a vélt történelmi sérelmekért kíméletlenül elnyomott magyarság számát. Az itteni magyarok 1910-ben rögzített 185 ezernyi lélekszáma az 1921-es csehszlovák nemzetiségi statisztikákban 111 ezerre csökkent. A több mint 70 ezer fõnyi veszteség fõ okait 18 600 magyarnak a hatalomváltást követõ elköltözésében, kiutasításában, a jelentõs részben magyar anyanyelvû zsidóságnak és cigányságnak külön etnikai kategóriába való sorolásában (tehát a magyarokról való leválasztásában), a görög katolikus vallású magyarok döntõ többségének ruszinokká való átminõsítésében, a fõleg Ugocsában élõ kettõs nyelvû, kultúrájú magyar–ruszin népességnek ezúttal a ruszinokhoz történt „átpártolásában” kereshetjük. Az említett okok következtében 1910–1921 között a statisztikák szerint a városokban élõ magyarok száma csaknem felére (Munkácson 38%-ára, Nagyszõlõsön 33%-ára) csökkent (2. táblázat). A falusi térségekben a magyar etnikai terület egységét – a földreform köntösébe álcázva – cseh, szlovák, ruszin lakosság nacionalista célzatú betelepítésével próbálták megbontani. Az új telepeseket – rendkívüli kedvezményekkel – elsõsorban a csap–királyházi vasútvonal és az új magyar államhatár mellett fekvõ magyar falvakba (Csap, Eszeny, Bótrágy, Beregsom, Beregdéda stb.) költözették. A kiemelkedõ fontosságú magyarlakta bátyúi vasúti csomópont mellé pedig – a Magyarországon maradt Kis- és Nagylónya falvak Csehszlovákiához csatolt határában – egy önálló cseh telepesközséget (Svoboda–Nagybakos) hoztak létre. A történelem során elsõ ízben kisebbségi sorba került kárpátaljai magyarság száma az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai szerint olyannyira kismértékben növekedett, hogy aránya a terület össznépességén belül már a 16%-ot sem érte el (vö. 1910-ben 30,6%!) (1. táblázat). Különösen nagy volt a magyarok visszaszorulása a mindenkori államhatalom fellegvárában, a városokban és a központi fekvésû településeken (Ungváron az 1921-beli 37,4%-ról 16,9%-ra, Beregszászon 60,9%-ról 51,3%-ra, Csapon 71,3%-ról
58,3%-ra stb.) A kárpátaljai magyarok eme lassú statisztikai csökkenését a túlnyomóan magyarlakta határsávnak (ill. Ungvárnak és Munkácsnak) az elsõ bécsi döntés (1938. nov. 2.) által Magyarországhoz való visszacsatolása tartóztatta fel. Késõbb Szlovákia függetlenné válása és a cseh országrészektõl való elszakadása (1939. márc. 14.) után Magyarország birtokba vette Kárpátalja egyéb, túlnyomóan ruszin lakosságú területeit is. Ilyen események – a kárpátaljai magyarság ismét államalkotó nemzetté emelkedése – után került sor az 1941-es magyar népszámlálásra. Ebben az idõpontban anyanyelv szerint a 852 ezer fõnyi kárpátaljai népesség 28,8%-a (245 286 lakos) vallotta magát magyarnak. Az etnikai arányoknak a magyarok számát megduplázó eltolódása több tényezõnek volt köszönhetõ: cseh, szlovák állami alkalmazottak, telepesek túlnyomó részének elköltözése, a magyar anyanyelvû zsidók, bizonytalan etnikai hovatartozásúak, kétnyelvûek ezúttal ismét magyarként való számbavétele, a trianoni magyar államterületrõl nagyszámú magyar beköltözése. Az államhatalmi változásra érzékenyen reagáló városok népességének etnikai összetétele ebben az idõszakban is – most a magyarok javára – jelentõsen átformálódott. A kivétel nélkül magyar többségûvé váló városok közül Beregszászon több mint 90, Ungváron pedig közel 80%-os arányt ért el a magyarság. A ruszin lakosságú vidékek központjaiban is a lakosság tetemes része (20–40%-a) vallotta anyanyelvének a magyart (Szolyva, Perecseny, Nagyberezna, Huszt, Rahó, Kõrösmezõ stb.). A magyar fennhatóság, a kárpátaljai magyaroknak az anyaországhoz való visszacsatolása azonban – még hat évig sem – 1944 októberéig tartott. A háborús események következményeként kb. 25 000 magyar menekült, költözött át a mai magyar államterületre (DÁVID Z. 1982). A hatalomváltást követõ véres indulatoknak (pl. Baranya), illetve 1944 novemberében a hadköteles, munkaképes korú magyar férfiak többségének (több mint 40 000) gyûjtõtáborokba, kényszermunkára Ukrajnába és a Szovjetunió távolabbi vidékeire való deportálásának sok ezernyi magyar esett áldozatul (KOVÁCS V. – BENEDEK A. 1970). A magyarságon revansot vevõ intézkedésekkel párhuzamosan a Csehszlovákia és Szovjetunió közötti 1945. június 29-i megegyezés alapján Kárpátalja a Szovjetunió részévé vált. Maga a Kárpátontúli Terület 1946. január 22-én alakult meg mint Ukrajna egyik közigazgatási egysége. Ugyanakkor a Kárpátokból az 1944–1947 közötti földreform keretén belül több ezernyi ruszint, ukránt telepítettek a magyarlakta alföldi tájakra (Beregszász, Szvoboda, Badov, Danilovka, Russzkije Gejevci, Demecsi, Cservonoje, Petrovka, Kastanovoje, Zatisnoje, Velikaja Bakta, Puskino, Novoje Klinovoje stb.). A háború utáni elsõ szovjet népszámlálás (1959) a terület 920 ezernyi lakosából mindössze 146 ezer fõt tekintett magyar nemzetiségûnek. Az 1941-hez viszonyított csaknem 100 ezer fõnyi csökkenés okát – a fentiekben említett eseményeken kívül – a jelentõs részben magyar anyanyelvû zsidóság nagy háborús veszteségeiben, kivándorlásában, a kétnyelvû, fõleg ugocsai népesség egyre inkább ruszinná válásában, a görög katolikus magyarság kategorikusan ruszinként való számbavételében kereshetjük. A helybeli magyar nemzetiség politikai helyzetének javulása, illetve a Kárpátmedencében csak a csallóközi, szabolcsi, szatmári, csíki magyarokéhoz mérhetõ magas természetes szaporodása következtében számuk 1967. január 1-jén a Területi Statisztikai Hivatal szerint 163 100 fõre emelkedett (ROT, A. M. 1968). Több mint egy évtizeddel késõbb – a nemzetiségi hovatartozásnál a személyes bevallást továbbra is jobbára mellõzõ – népszámlálás idején (1979) a hivatalos statisztika már csak 158 ezer kárpátaljai magyar nemzetiségû létérõl tudott (1. táblázat). Ez a szám – települési szintû becsléseink alapján – 36 ezerrel tekinthetõ kevesebbnek, mint a kárpátaljai magyarság 1979-ben valószínû létszáma (194 000). A kárpátaljai magyarság jelenlegi településterülete
A hazánk északkeleti határa közelében élõ nemzeti kisebbségünk településterületét – részben a tanácsi székhelytelepülésekre vonatkozólag rendelkezésre álló 1981-es népességadatok segítségével elvégzett – becsléseink (Benedek A. – Kocsis K.) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség adatai alapján mutatjuk be. A magyarok döntõ többsége (73, 8%) a Magyar Köztársaság határától legfeljebb 20 kmes távolságban él. Harmadrészük a beregszászi, negyedük pedig az ungvári járás lakója. Annak köszönhetõen, hogy a magyaroknak 2/3-a él kb. 90 olyan településen, ahol abszolút többséget
alkotnak, illetve az anyaország közelségébõl eredõ zavartalan tömegkommunikációs (tévé, rádió) kapcsolatok, a jó közlekedési és helybeli munkavállalási lehetõségekkel összefüggésben a nem magyar többségû városokba irányuló elvándorlás alacsony szintje miatt a magyaroknak oroszul csak 42,9%-a, ukránul pedig mindössze 13,4%-a (!) beszélt 1989-ben. A terület 324 ezernyi városi lakosából 74 ezer (22,8%) tekinthetõ magyarnak. A városlakó magyaroknak nemzetiségük összlétszámához viszonyított aránya (38,1%) még nem érte el 1941-es színvonalát (39,2%), de – Kárpátalja „legurbanizáltabb” etnikumaként – továbbra is meghaladja a ruszinok, ukránok, oroszok hasonló mutatóját (27,3%). Ennek megfelelõen a legnagyobb magyar közösségeket is a vidék városai tömörítik (Beregszász, Ungvár, Munkács, Nagyszõlõs) (3. táblázat). Tekintélyes számú, több mint 2000 fõnél nagyobb magyar közösségnek nyújt otthont 12 falu is (pl. Nagydobrony, Visk, Vári, Mezõkaszony, Gát). 3. Táblázat 2000 fõnél népesebb kárpátaljai magyar közösségek 1981-ben (Kocsis K. becslése, népszámlálási és KMKSZ-adatok alapján) Beregszász Ungvár Munkács Nagyszõlõs Nagydobrony Visk Csap Aknaszlatina
24 700 16 000 15 200 7 600 5 000 4 200 3 500 3 200
magyar
Az ungvári járásban, ahol a magyarság tetemes része Kárpátalja megye fõvárosában, Ungváron él, a nyelvhatár az elmúlt évszázadokban kevéssé változott. A magyar többségû terület továbbra is az Ungvár– Korláthelmec vonaltól délre esõ területen található, ahol azonban Csap városában, a Csap–Ungvár vasútvonal melletti és az ungvári agglomeráció településeiben az ukránok fokozódó betelepülése miatt számottevõ a magyarok arányának visszaszorulása. A járásban a legtöbb falusi magyar Nagydobronyban, Eszenyben, Kisdobronyban, Tiszasalamonban, Ráton és Szürtén él. A magyar határral legnagyobb szakaszon érintkezõ beregszászi járás magyarjainak közel 40%-a a járás székhelyén – a ma már Bulcsut és Beregardót is magába foglaló – Beregszászon lakik. A járás magyar etnikai egységét csak néhány régebbi (Kovászó, Nyáras-, Csikósgorond) és újabb telepítésû (Badov, Danilovka, Kastanovoje, Zatiskovka, Velikaja-Bakta stb.) ruszin nyelvsziget bontja meg. Beregszászon kívül a legtöbb magyar a Tisza-parti Váriban, a hajdani járási székhelynek számító Mezõkaszonyban, a lecsapolt Szernye-mocsár melletti Gáton, Makkosjánosin, Nagyberegen, Beregújfalun, a Beregszász melletti Nagymuzsalyon, Beregdédán és a várossá nyilvánítását váró, vasúti csomóponton, Bátyún él. A szomszédos munkácsi járás magyar nemzetiségûinek több mint fele már Munkácson talált otthonra. A többiek a beregszászi járás magyar falvainak szomszédságában, (Dercen, Fornos, Izsnyéte, Csongor, Szernye, Barkaszó stb.) élnek. Egyetlen falu, Beregrákos – Munkácstól nyugatra – a középkori magyar nyelvhatár õrzõjeként évszázadok óta dacol – ruszin környezetben – a beolvadással. A nagyszõlõsi járásban, a hajdani Ugocsa vármegyében, ahol a Tisza az Alföldre lép, a magyarság három évszázada meglehetõsen vegyesen él a ruszin lakossággal. Az évszázados együttélés és a sok esetben közös (görög katolikus) vallás miatt e táj falvaiban voltak a legnagyobb eltérések tapasztalhatók az egyes népszámlálások etnikai statisztikáiban. Jelenleg a legtöbb magyart Nagyszõlõs városban, Tiszaújlakon (hivatalosan „városi jellegû településen”), Salánkon, a Szatmár megyétõl elcsatolt Nagypaládon, a Tisza melléki Tiszapéterfalván, Csepén és Feketeardón találjuk. A Tisza mentén felfelé haladva a korábbi Máramaros megyében elterülõ huszti járás területére érünk, ahol a középkori – jelentõs német polgárságot asszimiláló – városi magyarságot jobbára már csak a viskiek képviselik. Jelentõs a huszti magyar kisebbség létszáma is (2000 fõ). A viskihez hasonló lélekszámú magyar közösség (3000 fõ) él a szomszéd járás székhelyén, Técsõn is.
A Tisza jobb partján, a romániai Máramarosszigettel szemben terül el a híres sóbányász település, a Feluszlatinával egyesült Aknaszlatina, mely kb. 3200 magyarnak jelent lakóhelyet. A járásban jelentõs számú magyar él még Bustyaházán, Kerekhegyen, Taracközön és Királymezõn is. A Kárpátok láncai között a Tisza forrásvidékén megbúvó rahói járásban már csak 5000 lakos képviseli nemzetünket. Döntõ többségük rahóinak, kõrösmezeinek, nagybocskóinak és gyertyánligetinek vallja magát. Forrás: Kocsis Károly–Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl. Tankönyvkiadó, Budapest 1992.
