A hétköznapok historikuma

A hétköznapok historikuma Szegények, bűnözők,

paráznák

Igazságszolgáltatás és autonómia

0 A falusi élet rendje

é Fürdők és fürdővendégek Ünnep és

politikum

Szarvasi nevezetességek és csodajelek Egy főúri esküvő Füzesgyarmat

és Békés a 19. század elején

Kisvárosi társasélet és szórakozás

A hétköznapok historikuma

A hétköznapok historikuma Szerkesztette Dusnoki-Draskovich József és Erdész Adám

Gyula, 1997

Körösök Vidéke 5. Sorozatszerkesztő: Erdmann Gyula

Kiadja a Békés Megyei Levéltár Felelős kiadó: Erdmann Gyula ISSN 0865-2570 ISBN 963 7239 27 8 Készült a Békés Megyei Levéltár nyomdájában

Tartalom

Előszó 7 /. TANULMÁNYOK Gyáni Gábor: A hétköznapok historikuma 11 Szenti Tibor: A szegénység, kiszolgáltatottság és bűnö­ zés örvényében 28 Erdmann Gyula: Autonómia és igazságszolgáltatás Bé­ késcsabán a kései feudalizmus végén 50 Jároli József: A népéletre utaló adatok Újkígyós 1842ben készült községi rendszabályaiban 67 Kósa László: A fürdővendégek társadalmi összetétele a kiegyezéskori Magyarországon 76 Erdész Ádám: Ünnep és politika 109 II. FORRÁSOK Dusnoki-Draskovich József: Bevezető 147 Markovicz Mátyás: Szarvasi csodajelek és egyéb neveze­ tességek 154 Antonius Hueber: Iratok, vagyis különféle mulatságos történetek évek szerint (részlet) 162 Skolka András: Adalékok Békés vármegye geográfiájá­ hoz - Békés 185 Skolka András: Adalékok Békés vármegye geográfiájá­ hoz és természetrajzához - Füzes Gyarmath 198 Scherer Ferenc: Hogyan szórakoztak Gyulán a múlt szá­ zad első felében? 212 Czeglédi Imre: Társasélet, szórakozás, ünnepek egy kis­ városban. - Újságcikkek a Békés 1896. évi számaiból... 219

Előszó

1988-tól 1991-ig a Körösök Vidéke című honismereti füzet­ sorozatnak négy kötete jelent meg. Diákok és a történelem iránt érdeklődő széles rétegek számára kívánta elősegíteni a jelenben való jobb eligazodást és az akkori válságos átmeneti időszakban a történelmi múlt megismertetése és a kiemelkedő egyéniségek mintát adó példái által kívánt orientáló jövőké­ pet adni. A rendszerváltozás körüli izgalmas és lelkes évek­ ben a kötetek összeállítói arra törekedtek, hogy felmutassák a polgári értékeket és hagyományokat, a radikális változás szükségességét, hogy erősítsék a nemzeti önismeretet és ön­ tudatot. E törekvések lényegében ma is folytathatók, de már nincs szükség bújtatott, rejtjeles jelentésadásra, vége a rend­ szerváltozás drámai és ünnepi, politikum uralta idejének, a kutató visszatérhet a hétköznapok csendes, saját útján járó tudományosságához. A jövőben e sorozatban a Körösök vidékének történetét kutató, feltáró, valamint a történetírás újabb hasznosítható eredményeit reprezentáló tanulmányokat, esszéket kívánunk - lehetőleg tematikus kötetekben - közzétenni. A jelen kiad­ vány a mindennapi élet történetéről szóló, annak valamely mozzanatáról informáló tanulmányokat és forrásokat tartal­ maz. A hétköznapi élet, illetve az életmód története régóta tárgya a kultúrtörténeti és a néprajzi, szociológiai kutatá­ soknak. Az utóbbi évtizedekben azonban a történettudomány önálló szakterületévé fejlődött, amely egyfelől a társadalom­ történettel, másfelől a mentalitástörténettel érintkezik. Az itt

közölt különböző jellegű írások természetesen csak töredék­ darabokat nyújtanak a lehetséges kutatási témákból és mód­ szerekből. Mindazonáltal, amikor útjára bocsátjuk ezt a kis összeállítást, bízunk hasznos voltában, tudományos színvo­ nalában, és ezért számítunk a nyájas Olvasó jóindulatú érdek­ lődésére.

Tanulmányok

GYÁNI GÁBOR

A hétköznapok historikuma (Az új narratív történetírás)

A mindennapi élet mint kutatási probléma A mindennapok múltja, történeti antropológia, új narratív történetírás, mikro történet vagy németből kölcsönzött kife­ jezéssel, Alltagsgeschichte - mind-mind olyan címke, amely újfajta történészi érzékenységet, szokatlan kutatási témát és módszert fejez ki. Ha szeretnénk lényegretörően meghatároz­ ni, hogy mi a tartalma ennek a látásmódnak, következőkép­ pen fogalmazhatunk: tárgya a mindennapi élet és fogalmi ka­ tegóriái, tehát minden olyan tevékenység, amely a munkával, a magánélettel és a társasélettel kapcsolatos, egyszerűen a rutinszerűen zajló hétköznapi élet megannyi banális eseménye, s természetesen az is, ami erről mint tudás a fejekben rejtőzik. De nemcsak a pozitív ismeretek, hanem a viselkedésnek irányt szabó normák, gondolkodási kategóriák, az erkölcs és hit egyaránt fontos kutatási témái az új narratív történetírás­ nak. Az átlagos és hétköznapi ember gondolatvilága és csele­ kedetei nem tárhatóak fel sem a hagyományos politikatörté­ neti, sem a strukturális összefüggéseket vizsgáló „társada­ lomtudományos" történetírás szokványos eszköztárával. A sajátos tárgy kiválasztásának első és döntő következménye, hogy az életmód kutatásának idő- és terheli keretei határozot­ tan összeszűkülnek s konkréttá válnak. A múltnak ez a vizs­ gálata, következésképpen, előnyben részesíti a mikrotörténetet, a kis egységek aprólékos analízisét. A behatárolt koordiná­ ták között folyó kutatás annak ered nyomába, hogy hogyan zajlott az élet a faluban, a kisközösségekben, a családban, ki hogyan vélekedett halálról és nemiségről, kinek milyen viszo-

nya volt a természethez és önmagához. Az eleven élet folyása, az elemi emberi cselekedetek és rejtett erkölcsi vagy gondolati mozgatórugók képezik e kutatások anyagát, melyek formák­ ba rendeződő összefüggő struktúráiról a „társadalomtudomá­ nyos" makrotörténetírás szokott számot adni. Az utóbbi gya­ korta a kvantifikálás, a korrelálás, az elméleti modellek al­ kalmazása révén látja el feladatát, a mikrotörténet viszont egyfajta antropológiai (helyesebben talán: hermeneutikai) megismerésmódot és kutatási metodikát részesít előnyben. Amint a két történetírás közötti különbségeket számbavéve Natalie Z. Davis írja: „A legfontosabb változók, legnagyobb valószínűséggel, kulturálisak: a kommunikáció és a befogadás eszközei, az észlelés formái, a történetek struktúrája és előál­ lítása, valamint más egyéb szimbolikus cselekedetek. Ezeket nem számszerűsítik vagy korrelálják, hanem »olvassák«, »fordítják« vagy »értelmezik«. Az újabb társadalomtörténet számára a nemzetállam és a birodalom is szolgálhat keretül, legkedveltebb terepe mégis a helyi közeg, egy kiválasztott történet vagy történés, melyet etnológiai leírás formájában tár fel... Az újabb társadalomtörténet a klasszikus társada­ lomtörténettől eltérő sorrendben adható elő, mivel a születési arányszámok, a szántási és öröklési szokások bemutatását megelőzi a hitekről és a gondolkodás kategóriáiról szóló be­ számoló." A félreértések elkerülése végett jegyezzük meg: ez a fajta történetírás, melyet nálunk főleg mint életmódkutatást tar­ tanak számon, nem merül ki a részletek mindenre kiterjedő hűséges rögzítésében. Az ilyen, ugyancsak fantáziátlan, gon­ dolatszegény és erősen antikvárius pozitivizmus messze áll az új narratív történetírástól. Az Alltagsgeschichte Németországban pl. a bielefeldi tör­ ténészek által képviselt „társadalomtudományos" makrotörténettel szembeni reakcióként, annak éles kritikájaként jelentkezett a hetvenes évtized második felében. De ez a „neohistoricista" (Jürgen Kocka minősítése) törekvés nem valami­ lyen eredendő elméletellenesség jegyében tör pálcát a közis1

2

merten ugyancsak elméleti alapozású strukturális történetírás fölött. Elmélethez fűződő viszonya más mint a szcientikus történetírásé, mert célja nem az objektív struktúrák rekonst­ rukciója, hanem hogy bemutassa az objektív folyamatoknak és struktúráknak az emberekre gyakorolt hatását, a reakcióju­ kat értelmezze. De miután az ember - a behaviourista és a reflextanon nyugvó pavlovi pszichológiák emberképétől eltérően - nemcsak válaszoló lény, hanem olyan valaki, aki maga is aktív teremtője saját világának, a föléje tornyosuló összefüggő struktúráknak, „rekonstruálni kell az életvilágot és a cselekvésmódokat, fel kell tárni részüket az általános folyamatokban és struktúrákban, amelyek emberek nélkül sohasem léteznek". így kerül azemberi tapasztalatkategóriája a mikrotörténet középpontjába, helyébe lépve a struktúra fo­ galmának, mert itt az az igazán izgató kérdés, hogy tetten érhető-e az uralom, a gazdaság kulturális és társadalmi „lét­ rejövetele", „strukturálódása" és módosulása a mindennapi életfolyamatokban. Másként, az adott és létrehozott viszonyok egyidejűsége és kivált az a kölcsönhatás válik kutatási problé­ mává, amely az átfogó struktúrák és a „szubjektumok" között áll fenn. A látószögnek ilyetén módosulása értelmetlenné teszi a történelmi folyamat szokásos feldarabolását az uralom (poli­ tika), a gazdaság és a kultúra részterületeire: ezek együtt, egymástól elválaszthatatlanul alkotják az „életvilágot", az elemi emberi cselekvésmódokat. A kultúra, melyben mindez fogalmilag hiánytalanul feloldódik, az egyedül létező entitás a történelmi antropológia számára, s ez határozza meg a „tár­ sadalomtudományos", többnyire a szociológiai elméletekhez, fogalmakhoz és magyarázó sémákhoz fűződő viszonyát. Mint Dülmen kifejti: „A kultúrát és a kulturális megnyilvánulási formákat nemcsak normák, értékek és szimbólumok rendsze­ reként értelmezi, a kultúrát társadalmi tapasztalatok és a szociális cselekvés közegének, társadalmi viszonyok és élet­ gyakorlat kifejeződésének tekinti." Az emberek mindennapi életének monoton folyását, csele3

4

5

kedeteik rutinszerű egymásutánját ezért tekinti a narratív történetírás e válfaja „kulturális dokumentumnak", afféle szövegnek, melyet, mint Natalie Z. Davis írja, olvasni, fordíta­ ni és értelmezni kell. Az antropológus Clifford Geertz által kidolgozott „sűrű leírás" megismerési technikának a történé­ szek körében megfigyelhető nagy közkedveltsége is e tőről fakad. Péter Bürke gondolatmenete szerint a történésznek „a kultúrát kommunikációs rendszerként kell kezelnie, olyan (írott) nyelvként, melynek »nyelvtana«, tehát arról szóló sza­ bályai vannak, hogy hogyan kell étkezni vagy ruhát hordani stb. A kultúrát esetleg mint a »jelek rendszerét« tekintik, melyet szövegként »el lehet olvasni«... Az antropológus által használt »sűrű leírás« akként is újrafogalmazható, hogy az a fordítás egy formája, az adott kultúrában implicite benne rejlő szabályoknak a kívülállók számára történő explicitté tétele." Az tehát a lényeg, hogy a mindennapi élet rekonstruálása nem csak abból áll, hogy dokumentumok alapján elbeszéljük annak tartalmát, részletezve tárgyi világát és eseményeit. A feladat valójában az, hogy rekonstrukciónk nyomán a múlt banális vonatkozásai a már elfeledett eredeti jelentésükben és természetes összefüggéseikbe ágyazottan, az akkor és ott nekik tulajdonított értelem, funkció és jelentőség szerint váljanak megismerhetővé. Az ilyen „historicista" célkitűzés tagadhatatlanul fokozza azt a veszélyt, hogy elvesztjük a távlat biztosította elméleti „rálátás" többlettudását, feláldozva ezt annak az illúziónak a kedvéért, hogy előzetes elméleti feltevések nélkül is rendsze­ rezhető és elemezhető a feltárandó anyag. Anélkül, hogy túlságosan elmélyednék a „társadalomtudományos" makrotörténetírás és az antropologizáló mikrotörténetírás egymás­ sal folytatott fogalmi vitájában, azt azért megjegyezném: több ponton is kikezdhető az Alltagsgeschichte művelőinek az a szilárd meggyőződése, miszerint „vissza kell utasítani min­ den instrumentálisán felhasznált magyarázó elméletet", mert - folytatja Dülmen - a „kérdésfeltevések és a hipotézisek 6

7

ebben az esetben nem a forrásokban adott értelemösszefüg­ gésekből, hanem az elméletből erednek". Kár lenne ugyanis tagadni, hogy minden történelmi ese­ ménynek vagy folyamatnak van jövőbe mutató „idő-horizont­ ja", amely igen sokat hozzáad az adott esemény vagy folyamat tényleges értelméhez. „A jövő-horizont nélkül, amely az »utótörténetben« (afterhistory) »bizonyítja önmagát«, a múltaknak nincs történelmijelentősége." A múlt meghosszabbodik a jelen irányába, ezért is teremthetjük mi magunk is a múltat. „A történelem mindig a mi történelmünk is egyúttal: az ese­ mények olyan egybekapcsolódása, amely a számunkra adott utótörténet fényében válik egészen felfoghatóvá." . A mindennapi életre vonatkozó történeti kutatás egyes elméleti kérdéseit, a témának elkötelezett történészek szem­ léletmódját és önmeghatározási törekvéseit, a strukturális történetírással folytatott elméleti vitájukat így és ennyiben igyekeztem tömören összefoglalni. írásom ezt követőrészében megpróbálom fő vonalaiban áttekinteni az e törekvések jegyében folyó nemzetközi és hazai kutatásokat, ráirányítva a figyelmet a legfontosabb publikációkra. 8

9

10

A téma nemzetközi szakirodalma Nem kétséges, a francia Annales-iskola történészei játszot­ ták ezen a téren is a kezdeményező szerepét. Hadd emlékez­ tessek Fernand Braudel elsőként 1967-ben publikált híres művére, melynek az alcíme legalábbis sokatmondó: A min­ dennapi élet struktúrái - a lehetséges és a lehetetlen. Brau­ del könyvében a kora újkori és nemcsak európai világról festett történeti korrajzot úgy, hogy abban sem uralkodókról, sem nevezetes csatákról nem esik szó, ám annál többet olvasha­ tunk az egyszerű emberi élet menetét mélyen befolyásoló gazdasági, demográfiai fejleményekről, az étkezési szoká­ sokról, a lakás és az otthon bensőséges világáról, a pénz köznapi használatáról, a technikai fejlődés életformát érintő vonatkozásairól vagy a városi univerzum szociális és térbeli 11

rendjéről. Braudel műve ugyanakkor nem kifejezetten mikrotörténeti analízis, hanem globális és a hosszú időtartam átfo­ gására hivatott szintézis, tehát voltaképpen makrotörténet. Mégis: Braudel felvillantja a mikro történe ti megközelítés szemléletmódját. Ő maga így vall történetírói szemléletéről a mű összegző fejezetében: „az anyagi élet mindenekelőtt ezer és ezer apró »napihír« anekdotikus formájában nyilvánul meg... A történelem apró porszemecskéi ezek, amolyan mikrotörténelem abban az értelemben, ahogy Georges Gurvitch határozta meg a mikroszociológiát: apró tények, amelyek azonban a végtelenségig ismétlődve végül is összefüggő valóságláncnak bizonyulnak. Mindegyik tanúskodik arról az ezernyi másról is, amelyik csendben vonul át az idők sűrűjén, és tartós marad." Természetesen nem felejtkezünk meg róla, hogy Braudel nem minden előzmény nélkül lépett a színre: elég utalni Nor­ bert Elias harmincas évek végén írt, de csak a hatvanas évek­ ben ismertté vált és hamar nagy hatást kifejtő civilizáció könyvére. Vagy: a marxista orientációjú angol társadalom­ történészt, E. P. Thompsont említhetnénk, aki 1963-ban je­ lentette meg máig példamutató, terjedelmes és iskolateremtő könyvét az angol munkásosztály keletkezéséről. Amikrotörténetírás irányzattá formálódása azonban majd csak a hetvenes évtizedben történt meg az olasz Carlo Ginzburg, a princetoni (amerikai) Natalie Z. Davis és Lawrence Stone, az angol Alan Macfarlane, a (nyugat)német Hans Medick s a göttingeniek (Dávid Sabean, Alf Lüdtke és mások) fellépése nyomán. Ez a fajta történetírás nem korlátozza a figyelmét egyetlen korra vagy tárgyra, érdeklődése univerzális mind kronoló­ giai, mind tematikai téren. Igaz, a középkor viszonylag ritkán vonzza a kutatókat, bár tagadhatatlan, hogy a műfaj számos kiemelkedő, azt mintegy hitelesítő terméke éppen a középkor­ ról szól: mindenekelőtt Le Roy Ladurie bestsellerré lett Montaillou című könyve (1975) említhető e helyen. A magyarul is 12

13

14

15

hozzáférhető művek közül Georges Dubynek a középkori francia házasságról szóló könyvére utalhatok. A szakirodalmi termés java része azonban főként a kora újkor és a modern kor századaival foglalkozik. Ami egyáltalán nem véletlen, mivel a mikro történet igényelte források több­ nyire ezekből az időszakokból maradtak fenn nagyobb menynyiségben, illetve napjainkhoz közelítve először nyílik mód az orális förtérceíbekapcsolására, mint a forrásfeltételeket javító lehetőség kiaknázására. A mikrotörténetírás, az eddigi publikációk legalábbis ezt igazolják, nagy előszeretettel fordul a magánélet problémái­ hoz. Philippe Ariés úttörő, elsőként a hatvanas évek elején megjelent könyvét a család és a gyermek történetéről némi késéssel a hetvenes évtizedben a hasonló témájú feldolgozá­ sok népes raja követte. A téma Ariés után talán legismertebb monográfusa az angol-amerikai Lawrence Stone, aki 1977ben publikálta a kora újkori angol családról szóló terjedelmes művét; mellette szót érdemel Jean-Louis Flandrin a kora új­ kori francia családról és magánéletről szóló tanulmányával, de ide kívánkozik Philip Greven neve is, aki a kora újkori ame­ rikai családról és gyereknevelésről jelentette meg fontos köny­ vét, vagy a német kora újkori család és mindennapi élet leg­ újabb monográfusa, Richárd van Dülmen. A nemek szerinti társadalmi elkülönülés, a gender társa­ dalomformáló szerepe, vele a „domeszticitás" 18. és főleg a 19. századi kiterebélyesedése képezi Leonore Davidoff és Catherine Hall egyetlen közép-angliai régióra koncentráló köny­ vének a tárgyát. A viktoriánus nemi erkölcs és viselkedés újszerű értelmezése jelentkezik Péter Gay ambiciózus könyv­ sorozatának első kötetében. Ennek kapcsán nem kerülhet­ jük meg Michel Foucault nevének a megemlítését, aki élete utolsó nagy vállalkozásának, A szexualitás története című többkötetes, posztumusz kiadott műve első, bevezetésként írt részével ösztönözte a viktoriánus szexualitás átértelmezését. Foucault azonban más, korábbi könyveivel is közvetlenül hatott a mikrotörténetre, elsősorban a Felügyelet és büntetés 16

17

18

19

20

21

22

23

24

című művével. Ebben Foucault olyan hatalomfelfogást fejtett ki, amely az uralom jelenségét mint társadalmilag diffúz, s nem tőle intézményesen elválasztott, pusztán az állami erő­ szakban testet öltő erőként ábrázolta. Ezzel hatott - többek között - a porosz rendőrség 19. század eleji történetét vizsgáló Alf Lüdtke felfogására, és mindazokra, akik az uralom tár­ sadalomba ágyazottságát, a mindennapokat átszövő voltát mutatták ki vizsgálataikkal. Igen gyakori eljárása a mikrotörténetírásnak, hogy eset­ tanulmányt választ műfaj gyanánt, amikor egyetlen személy életvitelét, gondolat- és érzésvilágát tárja fel hihetetlen adat­ bőséggel és nagy interpretációs leleménnyel. A korábbiakban már említett A sajt és a kukacok című könyv, Carlo Ginzburg méltán klasszikus tanulmánya mellett ebbe a sorba tartozik Alan Macfarlane könyve egy 17. századi puritán lelkészről. Természetesen ez a metódus csak ritkán alkalmazható, hiszen kevesekről maradt fenn elegendő dokumentáció, olyan, amely megengedné ilyen mélységű esettanulmány elkészítését. S még mindig nem szóltunk a mikrotörténet és a mentalitás­ történet olyan jeles képviselőiről, mint Natalie Z. Davis, Péter Bürke vagy Róbert Darnton és mások. Bizarr témák, történészektől szokatlan irányú érdeklődés, afféle különcködés - látszatra ezek jellemzik a szóba hozott és az említetlenül hagyott tanulmányokat. Pedig többről, helye­ sebben másról van itt szó. A látszólag marginális kérdések különösen alkalmasak a mindennapi élet szürkeségéből nehe­ zen kibányászható másságnak és á'korban ugyan magától ér­ tetődő, éppen ezért artikulálatlan jelentésnek a rekonstruá­ lására. Van azonban ennek egyéb oka is: a deviancia, a nem szokványos viselkedés közösségi beavatkozást, hatalmi fi­ gyelmet, sőt szankciót szokott kiváltani, s ez szüli azokat a dokumentumokat, melyek az ügy írásbeli (törvénykezési vagy más bürokratikus-igazgatási) eljárások tárgyává válásának a velejárói. Nem véletlen, hogy pl. a vallási eretnekségek egymást követő évszázadokon át újra és újra felbukkanó eseményei, melyek inkvizíciós perek anyagainak nagy tömegeit hagyták 25

26

27

az utókorra, mindig is kiváló anyagául szolgáltak az ilyen kutatásoknak (1. Le Roy Ladurie vagy Carlo Ginzburg műveit). De a 18. században fellángoló boszorkányság elleni harc, s vele a sok per és fennmaradt irat szintén kedvelt témáját adja a történeti antropológiának. Mellettük, noha talán kisebb tömegben, sok napló, magánlevél és emlékezés lappang több­ nyire még felderítetlenül - ilyen és hasonló forrásokra alapoz­ ta kutatásait Lawrence Stone éppúgy, mint Leonore Davidoff és Catherine Hall vagy Péter Gay és a többiek. Az írni tu­ dásnak a kora újkortól számítható társadalmi elterjedése könnyebbé teszi a tömegkultúra vizsgálatát. Az alsó társadal­ mi csoportok alfabetizációja, amely elsősorban a 19. század fejleménye, a paraszti és városi munkás népesség mind több tagjáról szolgáltat fontos „személyes dokumentumokat". A 20. századot tekintve pedig tovább bővül a lehetséges for­ rásarzenál az oral history intenzív kihasználása nyomán. 28

29

Az életmódkutatás itthon: törekvések és lehetőségek A következő néhány oldalon arra teszünk kísérletet, hogy vázlatosan áttekintsük a mindennapi élet történeti kuta­ tásának hazai eredményeit és mérleget vonjunk a mikrotörténet itthoni gyakorlatáról. Előre kell bocsátani: nálunk nem lépett fel olyan programatikus történészcsoportosulás, mint a németeknél a göttingeniek; az életforma, a hétköznapi mentalitás stb. kutatása és a strukturális, társadalomtu­ dományosán ihletett társadalomtörténet idehaza szimbiózis­ ban áll egymással, a kettő együtt alkot külön áramlatot his­ toriográfiánkban. Beszédes bizonyítéka a differenciálatlan­ ságnak a Történeti antropológia címmel 1983-ban rendezett konferencia programja: ezen az összejövetelen, s ezzel a cégér­ rel egyszerre képviseltette magát Faragó Tamás és Andorka Rudolf révén az ekkor nemzetközi színvonalon mozgó tár­ sadalomtudományos történeti demográfia és a családtörténet olyan „lágyabb" stílusú, narratív, antropologizáló válfaja, melyet Fügedi Erik, Tóth Zoltán vagy éppen Gyáni Gábor reprezentált ez alkalommal. 30

Q

Nincs tehát szó hazai történeti antropológiai történész iskoláról vagy irányzatról, az ami e címen létezik, nem több egyéni kutatásnál, individuális és elszórt teljesítményeknél. Ennek a megközelítésnek nálunk is a család, háztartás és a magánélet az elsőrendű célpontja. E kutatások a kora újkori családi és szexuális élettől a 19-20. századi paraszti család és magánélet konkrét helyi vizsgálatáig terjednek. Ami azután kiegészül a migráns városi nőnépesség, főleg a házi­ cselédek kutatásával. Az előbbiekhez szorosan kapcsolódik a lakás- és otthonkultúra rekonstrukciója: kivált a 19. század végi, 20. század eleji városi (elsősorban a budapesti) polgári közép- és felső középosztályi otthonok tárgyi világa, a polgári életforma feltárása terén születtek eddig komoly eredmények. Éppen csak megindult a nagyvárosi proletár lakáskultúra- és életmód történeti vizsgálata. A kora újkor a boszorkányperek különösen nagy számával kínál alkalmas terepet a mentalitástörténeti megközelítéshez, amely e különleges esetek kapcsán keletkezett iratok fel­ dolgozásával világít bele a mindennapi hiedelmek múltjába. A hazai mikro történetírás művelői is gyakran folyamodnak az esettanulmány módszeréhez, melyet esetenként prosopográfiai tablóvá tágítanak. Esettanulmány írására a kivételesen gazdag egyedi forrásadottságok teremtenek lehetőséget, ezért a témákat illetően itt sok az esetlegesség. Figyelemre méltó tanulmány született a középkor végi udvari kultúráról, a közép- és a kora újkori köznemességről, a 19. század ipari vállalkozó nagypolgárairól vagy a kispolgárság alakjairól, a budapesti szatócsról és a vidéki kisvárosi iparosmesterről, szintén a múlt század végéről. A prosopográfiai módszert eddig elsősorban az új vállalkozói elittel kapcsolatban alkal­ mazta a kutatás. Ugyanakkor a rituális és nemegyszer nem is verbális szimbolikus cselekedetek és hétköznapi viselkedés­ formák (a térhasználat) történeti vizsgálata még igen kezdeti stádiumban tart. A mindennapok történetének feltárása századunk időha­ tárai között nagyobb forrásanyagot, több adekvát információt 31

32

33

34

35

36

37

38

39

40

41

42

hasznosíthat. Ennek ellenére sem könnyű a történész hely­ zete, mert ebben az esetben az interpretátor és az interpretá­ landó közti szűk időbeli távolság nem biztosít kellő rálátást. Mivel a kutató ekkor maga is közvetlenül részese a vizsgált kultúrának, hiányzik belőle a kívánatos érzékenység a másság felismerésére, a sajátszerű, a valóban történeti megkülön­ böztetésére, s nem „tűnik fel" neki, hogy ez vagy az az eviden­ cia magyarázatot, értelmező rekonstrukciót kíván. Számára ugyanis mindaz nem támaszt értelmezési feladatot, mert a reflektálatlan mindennapi evidenciák világába tartozik. A 20. századra irányuló kutatások kétségtelen előnye ugyanakkor a viszonylagos forrásbőség. Az írásbeliség töme­ gessé válásával megnő az átlagemberektől származó szemé­ lyes dokumentumok köre, immár nem csak az elit tagjai hagy­ nak maguk után írásos feljegyzéseket. Közismert például, hogy az első világháború katonaélményei annyira elementári­ sak voltak, hogy sokakat írásra késztettek. Az utólag papírra vetett, esetleg naplófeljegyzéseken nyugvó, közkatonáktól származó háborús emlékezéseket eddig nem gyűjtötték rend­ szeresen, de ami ebből a forrásból már eddig is ismert, igazol­ jam népi írásbeliség külön műfaja jött létre ebben a formában századunk húszas éveiben. A már publikált harctéri naplók és memoárok, valamint a birtokomban levő néhány ilyen doku­ mentum ismeretében úgy vélem, hogy elérkezett az idő e források elemző feldolgozására, a népi gondolkodás és men­ talitás e szövegek alapján történő rekonstruálására. Ehhez fogható a magánlevelezés ma még többnyire lappangó anya­ gainak az értéke, melyek történetírói kiaknázására egy sajá­ tos réteg, az első világháborús közkatonák és családjaik esetében már két évtizede izgalmas kísérlet történt. Ter­ mészetesen a második világháború eseményei (és következ­ ményei) szintén olyan nagy tömegeket érintő élményanyagot halmoztak fel, melyek „kibeszélese" átélőik részéről az utóbbi néhány évben jelentősen gazdagította ezt a történeti doku­ mentációt. Gondoljunk itt az internálás, a hadifogság, a kény­ szermunka stb. keserves élményeire, melyekről nemcsak visz43

44

szaemlékezések születtek, de az oral history eszközeivel dolgozó kutatók is növelték az írásos dokumentumok spektrumát. A teljes termésről ma még nincs kelló áttekintésünk, de az eddigi legfontosabb közlemények alapján is kijelenthető: a forrásanyag ihletett történeti antropológiai feldolgozásra vár. Ám nemcsak a rendkívüli állapotok, hanem a békés és „eseménytelen" átlagos hétköznapok világa is a mikro történet­ írás tárgyát képezheti. Ehhez az utóbbihoz jó forrással szol­ gálhat, egyebek mellett, a paraszti írásbeliség sok-sok termé­ ke. A nemegyszer asszonyok által papírra vetett önéletírások, melyekből a néprajzosok már korábban publikáltak, e doku­ mentumfajta becses példányai. Végére maradt a sorsdöntő kérdés: önmagán túl mire is jó a hétköznapok története, miért érdemes a témával foglalkoz­ ni, milyen hozadéka lehet a történetírás egésze számára? A mikrotörténet tárgya elsőrendűen a „civil társadalom" maga, az az életvilág, amely szociokulturális egészet alkot az egyéni és a társaslét elemi szintjén. E különös mélyvilág rekonst­ ruálása, a mindennapi gondolkodás fogalmi kategóriáinak az értelmezése, az átlagemberi tapasztalat történeti tényként tisztelése - ezek együtt mind segíthetnek bennünket abban, hogy pontosítsunk számos nagy történeti problémát. Hadd utaljak, pusztán a példa kedvéért, egy lehetséges kérdéskörre. A német történetírásban, de mutatis mutandis nálunk is, viták folynak a polgárosodás, a polgárság történeti szerepéről. A polgári fejlődés, vele a liberális eszmerendszer történeti súlya aligha ítélhető meg a maga teljes mélységében a polgári életvilág mikrotörténeti vizsgálata nélkül. A német „Sonderweg" vita számára is új irányt mutathat annak módszeres kutatása, hogy mit jelentett polgárnak lenni adott helyen és időben a vilmosi császárság korában. Aminek a feltárása továbblépést ígér a német különútról folytatott, s nemegy­ szer túlideologizált vitában. Az effajta történetírás lehetséges hasznáról és forrásai po­ tenciális köréről eddig elmondottak pusztán csak vázlatos gondolatok. Szinte bizonyos, hogy a kutatás lehetőségei mind 45

46

47

a források, mind a megválaszolandó történeti kérdések olda­ láról, sokkal szélesebbek, mint amennyi kiaknázására eddig sor került. írásunk is akkor éri el neki tulajdonított célját, ha mind többekben sikerül felkeltenie a kíváncsiságot a mikrotörténetírás és a mindennapok historikuma iránt. S ha emel­ lett konkrét szakirodalmi kalauzként vagy fogalmi eligazítóként is segítheti a vállalkozó kutatót, akkor a szerző elvégezte a magára vállalt feladatot. JEGYZETEK A „társadalomtudományos" történetírás fogalmáról 1. Robert W. Fo­ géi: „Tudományos" és tradicionális történetírás. Világtörténet, 1986/3-4. 7-40.; Jürgen Kocka: Elméletek és kvantifikáció a történetírásban. Uo. 53-63. Natalie Zemon Davis: The Shapes of Social History. Storia della Storiografia - Hist. Historiographie, 1990. 17. 28-29. Richard van Dülmen: A történeti antropológia a német társadalom­ történetírásban. In: A német társadalomtörténet új útjai. Tanulmányok. Szerk.: Vári András. Bp. 1990. 98. Hans Medick: „Misszionáriusok a csónakban?" Néprajzi megismerés­ módok kihívása a társadalomtörténettel szemben. In: Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Vál.: Vári András. Bp. 1988. 65. Richard van Dülmen: i. m. 99-100. Clifford Geertz: Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In: Misszionáriusok a csónakban i. m. 13-62. Peter Burke: The Historical Anthropology of Early Modern Italy. Essays on Perception and Communication. Cambridge, 1987. 5-6. Richard van Dülmen: i. m. 100. T. Nijhuis: Towards a Synthesis of Social Scientific and Anthropologi­ cal Oriented Historiography. In: 17th International Congress of Historical Sciences. Madrid, 1990.1. Köt. 190-191. A téma bővebb kifejtését 1. Gyáni Gábor: Amakro- és mikrotörténet vitája. BUKSZ, 1992. Tél, 492-496.; vö.: A társadalomtörténet mint retrospektív kulturális antropológia? Replika, 15-16. (1994. december), 191-199. Erről részletesen szól Reinhard Sieder: Was heisst Sozialgeschichte? Österreichische Zeitschrift für Geschichtswissenschaften (ÖZG), 1. Jg. Heft 1/1990. 25-49. 1

2

3

4

5 6

7

8

9

10

Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus, XVXVIII. század. Bp. 1985. Uo. 562. Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Bp. 1987. Mélyenszántó értékeléséhez 1. Wessely Anna: Uralom és önuralom. BUKSZ, 1990. tavasz, 6-16. E. P. Thompson: The Making of the English Working Class. London, 1963. Hazai recepciójához 1. Gyáni Gábor: Közösség és munkásradikalizmus. Történeti-antropológiai problémák. Valóság, 1984/7. 81-83. Közülük egyedül Ginzburgnak és Macfarlanenek jelent meg könyve magyarul is. Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Bp. 1991. Alan Macfarlane: Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. Bp. 1993. Ám a szerző klasszikus mikrotörténeti műve a 17. századi naplóíró anglikán lelkészről még nem jutott el magyarul olvasó közönséghez. - A történeti antropológiai irányzatról széles irodalmi áttekintést ad a nyolcvanas évtized elejéig tartóan Klaniczay Gábor: Történeti antropológia. In: Uő: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok. Bp. 1990. 88-115. és 337-343. L. még Alltagsgeschichte. Zur Aneignung der Verhältnisse. Ein Gespräch mit Alf Lüdtke. ÖZG, 2. Jg. Heft 2/1991. 104-114. Georges Duby: A lovag, a nő és a pap. Házasság a középkori Fran­ ciaországban. Bp. 1987. Először 1981-ben jelent meg. Philippe Ariés: A gyermek és a családi élet az ancien régime korában. In: Uő: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Bp. 1987. 7-319. Lawrence Stone: The Family, Sex and Marriage in England 15001800. Weidenfeld & Nicholson, London, 1977. Jean-Louis Flandrin: Families in Former Times. Kinship, Household and Sexuality. Cambridge, 1979. Első (francia) kiadása: 1976. Philip Greven: The Protestant Temperament. Patterns of Child-Re­ aring, Religious Experience, and the Self in Early America. New York, 1977. Richard van Dülmen; Kultur und Alltag in der frühen Neuzeit. 1. Das Haus und seine Menschen. Verlag C. H. Beck, München, 1990. 2. Dorf und Stadt. Verlag C. H. Beck, München, 1992.3. Religion, Magie, Aufklärung. Verlag C. H. Beck, München, 1994. Leonore Davidoff-Catherine Hall: Family Fortunes. Men and Women of the English Middle Class 1780-1850. Hutchinson, London, 1987. Ma­ gyarul 1. Leonore Davidoff: A „domeszticitás" mint téma az angol történelmi tanulmányokban. In: „Változás és folytonosság". Tanulmányok Európa XIX. századi társadalmáról. Vál. és szerk.: Gyáni Gábor. KLTE, Debrecen, 1992. 49-61. Peter Gay: The Bourgeois Experience. Victoria to Freud, vol. I. Education of the Senses. Oxford Univ. Press, New York, 1984. 11

12 13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

Michel Foucault: The History of Sexuality, vol. I. An Introduction. Vintage, New York, 1980. Első (francia) megjelenése: 1976. Már magyarul is megjelent: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz, Bp. 1996. Uő: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Bp. 1990. A könyv 1975-ben jelent meg először. Lüdtke maga vall erről a hatásról: 1. Alltagsgeschichte... i. m. 105. Vagy 1. a francia Michelle Perrot munkáit, így Az ipari fegyelem három korszaka a XIX. századi Franciaországban c. tanulmányát. In: „Változás és folytonosság" i. m. 81-103. Alan Macfarlane: The Family Life of Ralph Josselin. A SeventeenthCentury Clergyman. Cambridge, 1970. Natalie Z. Davis: Society and Culture in Early Modern France. Stanford, 1975. Peter Burke: i. m. és uő: Népi kultúra a kora újkori Európá­ ban. Bp. 1991. Először 1978-ban jelent meg Angliában. Robert Darnton: Lúdanyó meséi - A nagy macskamészárlás. Bp. 1987. Darnton e tanulmá­ nyai eredetileg 1984-ben jelentek meg. David Vincent: Bread, Knowledge and Freedom: A Study of Nine­ teenth-Century Working-Class Autobiography. Methuen, London, 1982. Reinhard Sieder: Housing Policy, Social Welfare, and Family Life in „Red Vienna" 1919-34. Oral History, vol. 13. no. 2. (1985.) 35-49. Uő: „Vata, darf i' aufstehn?": Childhood Experiences in Viennese Working-Class Families around 1900. Continuity and Change, vol. 1. part 1. (May 1986.) 53-89. Jerry White: Rothschild Buildings. Life in an East End Tenement Block 1887-1920. Routledge & Kegan Paul, London, 1980. Történeti antropológia. Szerk.: Hofer Tamás. Bp. 1984. Tóth István György: A törvényes és törvénytelen szerelem konfliktusai a 18. századi magyar falvakban. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1991. 45-51.; Tóth Péter: A sze­ xuális deviancia, mint egyéni és társadalmi konfliktusok feloldása és újab­ bak generálása a 18. században. Uo. 51-59.; Szenti Tibor: Paráznák. Hód­ mezővásárhely, 1993. Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Bp. 1989.; Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gazdák emlékezése Vásárhelyről. Bp. 1985. Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Bp. 1983. Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll.: Hanák Péter. Bp. 1992. Buzinkay Géza (A középosztály lakásideálja), Gyáni Gábor (Polgári otthon és enteriőr Budapesten), Pékár Zsuzsa: (Egy belvárosi polgárház története), Hanák Péter (Bérház a körúton), Visi Lakatos Mária (Élet egy régi pécsi polgárcsaládban), Mazsu János (Egy debreceni bérpalota és lakói a századelőn), valamint Sármány-Parsons Ilona (Villa és családi ház) tanulmányaival; Teplán István: Szent Imre Kertváros. Tér és Társa­ dalom, 1990/1. 15-33. 24

28

26

27

28

29

30 31

32

33 34

S. Mialkovszky Mária: Adalékok az otthonkultúra-kutatás kérdéséhez az Allt-féle hagyaték kapcsán. In: Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1979-1980. Bp. 1981.43-123.; Peterdi Vera: Az Alit család ház­ tartási eszközei. In: Uo. 151-195.; Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomor­ telep. A budapesti munkáslakás múltja. Bp. 1992., különösen 95-107. és 158-172. Klaniczay Gábor: A civilizáció peremén... 230-324.; Kristóf Ildikó: Közösségi konfliktusok és boszorkányvád a 17-18. századi Debrecenben. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 3. 59-67. Gábor Klaniczay: Daily Life and the Elites in the Later Middle Ages; the Civilized and the Barbarians. In: Environment and Society in Hun­ gary. Ed.: F. Glatz. Bp. 1990. 75-91. Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja. Bp. 1992. Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. századközepén (Parraghy László hagyatéka). Agrártörténeti Szemle, 1984/1-2. 1-84. Károly Halmos: Vergleich der Geschichte von zwei Unternehmerfamilien aus dem 19. J ahrhundert. In: Bürgertum und Bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. Hrsg. Vera Bácskai. Bp. 1986.1. köt. 285-335.; Katalin Koncz E.: Vergleich der Unternehmerstrategien von zwei Grossunternehmerfamilien (Die Familien Haggenmacher und Hatvany-Deutsch). In: Uo. 335^19. Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Bp. 1995., főleg 53-63.; Tóth Zoltán: Schiszler Károly kádármester Szek­ szárdon. Esettanulmány. In: Uő. Szekszárd társadalma... 130-160. Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Bp. 1989.; Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Bp. 1989. Szabó Dániel: Kortesdalok. In: Polgárosodás Közép-Európában. Szerk.: Somogyi Éva. Bp. 1991. 229-243.; Uő: Párbaj a dualizmus korában, avagy a haza a vívóteremben. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 3. 331339.; Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben. In: Uo. 345-355.; Uő: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón. Századok, 1994/6. 1057-1078. Dombi Kiss Imre: Pokoljárásom. Bp. 1983.; Szenti Tibor: Vér és pezs­ gő. Bp. 1988. Ezek a dokumentumok, kivétel nélkül, Hódmezővásárhelyről származnak, ahol igen elterjedt szokás lehetett a műfaj művelése. Hanák Péter: Népi levelek az első világháborúból. In: Uő: A Kert és a Műhely. Bp. 1988. 222-275. és 298-302. A tanulmány 1973-ban jelent meg először. Csak néhány a zavarbaejtően bő publikációs áradatból: Vásárhelyi 36

37

38

39

40

41

42

43

44

45

leventék háborús kálváriája. Közreadja: Herczeg Mihály. Szeged, 1990.; Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munka­ táborokban. Összeáll.: Erdmann Gyula. Gyula, 1990.; Modern rabszolgaság. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban. írta és szerk.: Füzes Miklós. Bp. 1990.; Gulyás Gyula-Gulyás János: Málenkij robot. Bp. 1990.; Szenté Zoltán: Magyarok a Gulag szigeteken. Szeged, 1989. A teljesség igénye nélkül: „Emlékül hagyom az unokáknak, déd­ unokáknak... Önéletírások. Bp. 1974.; Berényi Andrásné: Nagy Rozália a nevem. Bp. 1975.; Túriné Cseh Viktória-Keskenyné Kovács Veron: Csongrádi szegényasszonyok. Szeged, 1967. És külön említendő az erdélyi parasztmemoárok nagy tömege, pl. Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Bukarest, 1971.; Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája. Emlékezés. Bukarest, 1975.; Kovács István: Egy parasztfiú elindul. Kolozsvár, 1977.; Ráduly János: Mikor a szolgának telik esztendeje (Kibédi gazdái szolgák életéből). Bukarest, 1987.; Kocsis Rózsi: Megszépült szegény­ ség. Vallomás a gyermekkorról. Bukarest, 1988. Vö. David Blackbourn-Geoff Eley: The Peculiarities of German History. Bourgeois Society and Politics in Nineteenth-Century Germany. Oxford Univ. Press, New York, 1992. 15.; Jürgen Kocka: The European Pattern and the German Case. In: J. Kocka-A Mitchell, eds.: Bourgeois Society in Nineteenth-Century Europe. Berg, Oxford, 1993. 3-40. (1995) 46

47

SZENTI TIBOR

A szegénység, kiszolgáltatottság és bűnözés örvényében*

1. Gazda és cselédviszony A feudalizmus kori gazda és cselédviszony tisztázása az egyik legnehezebb fbiadat, mivel valamennyi társadalmi rend­ szer a maga szemszögéből, ideológiai kérdést alkotott belőle. Egyes jelenségeit sarkítva vagy eltorzítva, hol a gazdák, hol pedig a cselédek javára vagy rovására értékelték. A téma nem szűkíthető le a jobbágy-zsellér ellentétre, mert egy „vazallus jellegű" társadalomban e két társadalmi réteg is kiszolgálta­ tott volt, és a robot-, dézsmakötelezettséggel, a taxás ellen­ őrzéssel stb. a gazdaréteg olykor kiszolgáltatottabb helyzetbe került, mint a nincstelen zsellérek. A feudalizmus mindenkit elnyomorított, aki nem tartozott az uralkodó osztályba, de mint közismert, itt is ádáz harc folyt a hatalomért. A gazda önálló gazdálkodást folytatott, de a földesúr meg­ szabta, hogy a művelési területéből mekkora darabot, mivel vessen be, és ezt a termést neki értékesítse. Mint azt pl. a 70/ 1805. pör is mutatja, bár jobbágyvilág van, még az úriszék sem jobbágynak, hanem gazdának nevezi afölddel,birtokkal rendelkező szántóvetőt, és miként a 71/1828. pörben olvas­ hatjuk, a nőket is inkább a „paraszt" jelzővel illették. A * Tanulmányunkban részleteket mutatunk be feudalizmus kori (1723-1843), dél-alföldi szexuális bűnperek életmódot kutató földol­ gozásából, amelyet az Eötvös JózsefAlapítvány ösztöndíj-támogatá­ sával „Paráznák" címmel készítünk.

gazdálkodásban a jobbágy gazdát segítették az 1/8 teleknél kisebb földön gazdálkodó, illetve nincstelen zsellérek, akik mezőgazdasági bérmunkából éltek. A gazda vállalkozó és munkáltató volt, aki meghatározott bérért igyekezett a cseléd­ jéből a legtöbb hasznot kihúzni. A módosabb portákon előbb a „katonaházak", vagyis a Mária Terézia rendelkezése óta a lakosságnak kötelezően eltartandó katonák elszállásolására épített kis házak tűntekföl,amelyek később „zsellérlakások", „cselédházak" lettek. Ebből látni lehet, hogy az életmódjuk, az egymás közelségében való lakásuk szoros köteléket jelen­ tett. A 300/1800. pörben a cseléd mondja, hogy a gazda „[...] házánál, a' hol én béres-házba lakom". Miután az 1772-ben bevezetett urbárium hatására lezárult a fölemelkedés és a földhöz való szabadon jutás lehetősége, egyrészt azoknak a száma szaporodott gyorsan, akik a va­ gyonból kirekedtek, másrészt azoknak, akik az öröklődés révén elaprózódó birtok miatt elszegényedtek. Nem véletlen, hogy például Vásárhelyen már a 18. sz. végén a zsellérek száma két-, háromszorosa volt a jobbágyokénak. A térség viszonyaira jellemző, hogy a megélhetési gondok, a társa­ dalmi kényszerhelyzetek elől való menekülés során a Ti­ sza-Maros-Körösök árterében egyre több a katonaság és a földesúri terhek elől megugrott szegénylegény; kialakul a betyárvilág. Arról persze szó sincs, hogy a határban elfogytak a művelésbe fogható földek, csupán a földesúr birtokában voltak, aki eze­ ket bérbe adta, de elsősorban a gazdáknak. A szegénysorban élők sem fizetni, sem a dézsmakötelezettségnek eleget tenni nem tudtak. Vásárhelyen 1781-ben a „Méltóságos Uraság Publikáltatta": „Minden gazda a' ki mellett Maradvány föld van és fel akarja venni, jelenese magát az Urasagnal." Vagy 1782-ben: "A Mé[l]t[ósá]gos Uraság a' Sz[ent] Erzsébeti út mellett lévő Barta György Szállása mellett Hód számra födet fog osztani akinek szüksége légyen holnap oda menyen." Mint Herczeg Mihály megjegyzi: „Vásárhelyen ahhoz, hogy valaki elmehessen a »szomszédos uradalomba« cselédnek, 1

2

3

erkölcsi bizonyítványt kellett váltani." Ezzel a társadalom­ mal nagyon könnyű volt összeütközni, hiszen a megkötések és a szabályozatlan földesúri tilalmak, amelyeket az ura­ ság intézői gyakran kényük-kedvük szerint szaporítottak, minduntalan súlyos korlátozást jelentettek. Wellmann Imre jellemző idézetet hoz a 18. századból: „Cserei Mihály még óva inti fiait: »A jobbágyokon ne kegyetlenkedjetek, erejük felett ne szolgáltassatok, ha vét, mindjárt ne verjétek, megemlékezzetek arról, hogy ők is szintén olyan emberek, mint ti vagytok[...]«" Wellmann az országos kép alapján velünk hasonló megállapításra jut, amikor azt is leírta, hogy a szegénység egy része kerüli a munkát. Idézzük: „Ország­ szerte elszaporodtak a koldusok, a csavargók, a betyárok, a szegénylegények, mint az ellenük hozott nagyszámú ren­ delkezés mutatta. Kétségtelen, egy részük nem is akart szol­ gálatot vállalni (a »rideg legények«, »betyár« kifejezések ere­ detileg ilyen el nem szegődött emberekre vonatkoztak), fő­ képp ha bő volt a termés, s a megélhetés kevesebb gondot okozott." De más gond is gyakran adódott. Azokon a portákon, ura­ dalmakban, ahol mindkét nemű cselédség nagyobb számban élt, előfordult, hogy egymásra kaptak. A szerelmeskedés „el­ vonta" figyelmüket és idejüket a munkától. A147/1769. pörben a 17 éves béres és a 16 éves cselédlány paráználkodtak, ,,[...]mellyet észre vehetett a' Gazda Asszonyom is, mert eleget látta hogy jágyzott véllem, és mondotta is hogy Semmi hasznomat nem veszi, mikor itthon vagyok[...]" és nem a szálláson. A 186/1782. pörben olvashatjuk ezt a vallomást: „[..JHorgosi Kertész Ménesh András[na]k a fia, a ki ottan a Kertészek csordássá volt, azon Kertészek előtt beszéllette, hogy (:úgy mond:) Hetes Ersók tűle esett Teherbe, mikor Hetes Ersók ottan Szedte a' Dohánt, ezt tudgya Horgoson lakó Nemes Panna Leányzó is, hogy Hetes Ersók Dohány Szedéskor több üdőt tőtőtt azon Legénnyel, mint Sem Dohány Szedés­ ben." Mindezek ellenére, azt vitatni se szabad, hogy a cselédség 4

5

6

általában jobban kiszolgáltatott volt, mint a gazdaréteg. A gazdák érdekét a vagyoni háttér mellett egyre sokasodó ren­ delkezések védték. Más kérdés, hogy úgy általánosítani történelmi tévedés lenne, hogy a gazda mind gonosz kizsák­ mányoló, míg a cseléd kisemmizett mártír. Az együttélést az emberek közösen alakították és „embere válogatja", hogy k i miként bánt a cselédjével. Elsősorban vizsgáljunk meg néhány, az egész területre és korra jellemző előírást, amelyeket a vásárhelyi hirdetőkönyvek őriztek meg. A 18. század utolsó harmadában megszigorították a cse­ lédség munkavállalását. „Sem szolga sem szolgáló a gazdáját el ne hadja: Mert a Katonának való Katonának adatik; a ki pedig Nem arra való 50 pálczája leszen." „Hogy minden féle oláh cselédet el bocsássanak most Demeter Napkor." Majd: „Amelly gazda oláh Cselédet el nem bocsattya 50. paltzaja lészen." Ez a rendelkezés nem faji diszkriminációt fedett, hanem a helyi magyar cselédség munkabérét védte. Ugyanis területünkre elsősorban Bihar vármegyéből olyan szegénység­ ben élő román pásztorok érkeztek, akik szolgálataikat keve­ sebb bérért is elvállalták, mint a magyarok. Nem véletlen, hogy a következő rendelkezést hozták: ,,AT[ekintetes] N[eme]s Var[me]gye által cselédek szamára ki szabott bér és komentio ezután jobban meg tartassék." A hirdetőkönyvben 1783-ban találkozunk az „Embörpiac" elrendelésével, amelynek egyértelműen az volt az oka, hogy a gazdák könnyen rátalálhassanak a munkaerejüket áruba bocsátó cselédségre és válogathassanak közöttük. Más kérdés, és ez is az igazsághoz tartozott, hogy a munkavállalónak sem kellett házalni, hanem tudta, hogy ha kiáll a „köpködőre", oda helyébejönnek és létrejön a találkozás. „A* munkások ezután a' Piaczon keressék a' Gazdát, és a' Gazdák a' munkásokat." A társadalmi jelenség árnyaltságát az is jelzi, hogy a gazdák többletfizetés beígérésével munkaerő-csábítást végez­ tek, amelyet a vármegye igyekezett szabályozni: „A' T[ekin]t[ete]s N[eme]s V[árme]gye parancsolatja, melly már publicaltatott is, hogy a' Kaszásnak egy Máriásnál többet 7

8

9

10

11

senki ne adjon, a kaszás is többet kérni ne merjen, mert akár Gazda, akár kaszás, a' ki ez ellen tselekszik, 25 pálczát kap." Az év kezdetén minden munkásnak kezdetben mintegy kétheti éves pihenő járt. Mivel a jószágot és egyéb házkörüli munkákat a gazdaságban ekkor is el kellett végezni, a gazdák gyakran vétettek az előírás ellen, a cselédet pedig a több kereset vonzotta, ezért föladták a szabadságukat. 1784-ben a szigorítás erre is megszületett: „Senki Új esztendő nap túl fogva kezdődvén, semmiféle Cselédet, Sem Juhászt, Sem bérest [etcl oláhot tartani Sem bé fogadni 100. pálcza büntetés alatt ne merészeljen." A jó cselédet megbecsülték, a tisztességesen dolgozó, ren­ des magaviseletű munkásnak „ára" volt. A munkaerő-csábítás elsősorban őket érintette: „Senki a Gazdák kőzzűl a máshoz bé állott cselédet ne tsalogassa, sem a Cseléd, a mely Gazdához már bé szegődött, azt, másoktól jobb fizetést várván el ne hagya, kűlőmbfenl mind a Gazda mind a Cseléd meg bűntettettnek." Könnyebb egy rendeletet meghozni, mint azt betartatni, így járt a hatalom az „Embörpiac"-cal is! Cseléd és gazda ugyanis a kocsmákba húzódott a szerződéskötést nyélbe ütni, mert magyar embernél minden vétel-eladás után járt az áldomásivás, amelyről le nem mondtak. A templom előtti piacon ezt viszont nem lehetett megejteni. Ezért 1795-ben a korábbi rendelkezést pontosítással és kiegészítéssel megis­ mételték: „[..Jhogy senki többé a' Korcsmákon Munkásokat keresni és fogadni ne merészelyen, hanem a' midőn a' nép a' Templo­ mokbúi ki megy, az közönséges piaczon; kűlőmben a' kik ezt nem cselekedik, mind a' fogadó, mind a' fogadandó múlhatat­ lanul azonnal arestomban vitettetni 's meg bűntettetni fog­ nak." A hatalom a gazdát és a cselédet szinte elválaszthatatlanul összekötötte és a szerződést mindkét félnek egyre nehezebb volt fölbontania. így gyakran előfordult, hogy a cseléd egy éven át is kiszolgáltatott volt a rossz gazdának, amíg a 12

13

14

15

szerződése le nem járt. 1806-ból való ez a tilalom: „Senki a' maga szolgáját avagy Szolgálóját helyes ok nélkül a szolgálat­ ból el ereszteni ne bátorkodjon; hasonlóképpen a' Szolgák és Szolgálók is bizonyos ok nélkül a' gazdájukat el hagyni meg ne próbállyák 12 pálcza, avagy Korbács büntetés alatt." A feudalizmus rideg, emberi méltóságot sértő világa fölszínre hozta az alantas indulatok tömegét. A cseléd és a gazda egymást igyekeztek kijátszani és becsapni. 1834-ben látott napvilágot az a rendelkezés, amely újév után elvette a férfi cselédek addig kötelező pihenőidejét és azonnali munkába állásra kötelezte őket. Ez a megkötés a gazdáknak kedvezett. A rendelkezés első fele viszont arról is árulkodik, hogy a cselédség egy része az újév utáni pihenőidőt arra fordította, hogy kocsmákban dorbézolt és munkavállalás címén több gazdát becsapva, előleget vettek föl, amit azután soha meg nem fizettek. Gyakran távoli vidékre is elmentek ezzel a trük­ kel. Fölfogadták őket, azután hazaszöktek. Bottal üthették a lábuk nyomát! „Minden bérért szolgáló Cselédek[ne]k kőz hírűi adatik, hogy két helyre el állani, 's mindenik helyen foglalót venni, nem szabad s akik illyen esetben találtatnak 12 Páltzával fognak bűntetődni. Továbbá keményen tíltatik a Cselédeknek való Czéczozás múlatás — az illyenek szintén 12 Páltzákkal büntetődnek — Valamint az ollyan Cselédek is kik az ujj Esztendő után 2 nappal Gazdájokhoz nem állanak." A cselédség lelküsmeretlen része, miután a birtok nem az ő tulajdonában volt, nem törődött vele. 1783-ban Vásárhelyen így figyelmeztettek: „A* Szállások kőzött Sok károkat tesznek a' Semmi tilalmat nem tartó Cselédek, a' kikis nem tsak a' füvet, de a' búzátis vagy meg étetik, vagy annyira le gázol­ tatják jószágaikkal hogy el szenvedni épen nem lehet: azért kiki ezek kőzűl úgy vigyázzon, hogy ha kézben kerül és a' kár tetei reá bizonyosodni fog, dupla büntetését fogja venni." Ezek a tilalmak azután évente megismétlődtek, majd a kapitalizmus korában szinte már feloldhatatlan osztályellentét 16

17

18

alakult ki a cseléd és gazda között. Csoda-e, ha a dölyfös parasztindulatok már a 18. század végén megszülettek és a gazdaréteg nem egy tagja lenézte az alacsonyabb paraszti sorból származókat. A 36/1796. pörben egy sátorba került a feltörekedett újgazda és a régi, módos paraszti sarj. Előbbi a borozásnál koccintani és barátkozni akart a másikkal, mire ó így utasította vissza: „[...] nem iszom én veled, hiszen tsak most lettél te Gazda Kanász voltál Te [...]" Az eddigiek során elsősorban a férfi cselédséget érintő tilalmakat és kötöttségeket láttuk. írnunk kell arról is, hogy ebben a korban a női cselédséget a vizsgált területen általában nem egész évre fogadták. Leggyakoribb volt a 229/1766. pör­ ből ismert tipikus munkaidőszak. Balogh Sára például így szegődött szolgálónak: „[...] a mult Eöszel Szegődtem hozzá Sz[ent] György napig." Ettől az időtől fogadták a juhászokat, csordásokat, csikósokat és a kondásokat, amikor az istállózó jószágot - a kezesállatokat kivéve - kiverték a pusztákra. A 103/1780. pörből megtudjuk, hogy „[...] az eőcseledgye voltam Sz[ent] György naptol kaszállásig[...]". A munka időszaka ebben az esetben még rövidebb volt. Nem véletlen. Aki csak tehette, a betakarítás idejére szabaddá téve magát elállt aratóbetyárként, summásként, takaróként dolgozni, mert így a keserves nyári hónapok alatt összegyűjthette az évi fej­ adagját. Vásárhelyen olyan tilalom is született, amely a gazdák ellenében a cselédséget igyekezett védeni. 1790-ben hirdet­ ték, hogy az inség miatt a gazdák a cselédeiket nem bocsát­ hatják el január 1-jéig, utána pedig fogadják meg őket újra. A termést az időjárás viszontagságai elől - vihar, elszóródás, a szem „megszorulása" stb. - minél hamarabb biztonságba kellett helyezni, ezért az egész parasztság - gazda és cseléd egyaránt - keményen dolgozott. Fölfigyelt erre az egyház, amely szigorúan tilalmazta az ünneprontókat, akik a vasár­ napokat és a vallási ünnepeket nem tartották be, hanem dolgoztak. így járt 1805-ben a vásárhelyi Kádár János „föl­ desgazda" is, akit azért vádoltak asedria előtt, mert a részesei 19

vasárnap aszűrűről a gabonát a városba hordták. Munkájukkal a termést kívánták biztosítani attól való félelmükben, hogy a közelgő „eső az életöt elrontja". Végezetül szólnunk kell arról, hogy az általunk vizsgált poranyag tanulsága szerint, milyen volt a cselédség sorsa a gazda házában vagy szállásán, amikor és ahol szorosabb csa­ ládi közelségbe kényszerültek egymással, ahogy a 373/1775. pörben említik: „[...] háza tele légyen élettel [...]" Az eddigiek­ ben elsősorban a negatív jelenségeket vettük sorra. Azonban figyelmeztetnünk kell: hazug és igazságtalan történelmi kép lenne a gazdaréteget úgy beállítani, mint kegyetlen elnyomó, basáskodó, korhelykedő, henye életet élő urakat, akik a ki­ szolgáltatott cselédlányokat „megszeplősítik", béreseiket pedig kiszipolyozzák. A néprajz korábban már föltárta, hogy volt egy patriarkális kép is, amelyben a gazda együtt dolgozott, egy asztalnál étkezett a cselédjeivel. Becsülettel megfizette őket, gyakran elnézte nekik, ha megkárosítják. Ha a cseléd férjhez ment vagy megnősült, de még a nagy vásárok idején is, ajándékokat adott, olykor a kialkudott bérén felül is juttatott neki. A társadalmi ítélet tehát úgy jogos és valósághű, ha egy réteg fölött nem pantokrátorként, sommásan úgy ítélünk, hogy ,jó" vagy „rossz", hanem egyedenként vizsgálunk, mert a munkás­ tartójelleme épp úgy egyéni, „embere válogatja", mint a mun­ kásé! Az igazság az, hogy igen nehéz volt a jó gazdának és a jó cselédnek egymásra találni, de ha ez megtörtént, gyakori volt, hogy családtagként éveket töltöttek és dolgoztak együtt. Gondoljunk bele, mit ért az a munkaerő, akit mindennap látómtól vakulásig dolgoztattak, nem volt megállása, rosszul kosztolták és még lelkileg is megalázták. Néhány hét múlva a munkája már semmit sem ért. A jó gazda emberségből és számításból egyaránt mérsékletes maradt, mert neki sem volt mindegy, hogy a fogadott munkásai miként látták el a fölada­ tukat. Tehát ebben a történelmi, szociológiai kérdésben is kettős magatartás érvényesült, akár az erkölcsi élet területén. 20

Ismert képet kapunk a 354/1826. pörből, amikor megtud­ juk, hogy „[...] a Béres és a Gazdafia kimenvén feküdni a' Jószághoz [...]" az éjszakát rendszeresen az istállóban töltöt­ ték. A Dél-Alfbldön ez a szokás egészen a hagyományos parasztélet megszűnéséig jellemző volt. Hasonló volt a helyzet a gazdalányok és cselédlányok vonatkozásában is. Ok a ház­ ban aludtak. Ahol cselédház volt és télen hidegnek bizonyult, a szolgálókat fölengedték a gazda házába. Erről ad hírt a 396/ 1827. pör is. Az egyik megesett cselédlány titokban akart szülni: „[...] az Asszony [a gazdaasszony] szobájába 9. órákkor lefekűvén, Martsó Judka nem jött - be, hálni, - hanem a' hideg Tseléd házba maradt, holott őis bent szokott hálni az asszony szobájába [...] 's a'mikor kétízbenis érte küldött az asszony [...]", magát azzal mentette ki, hogy fejfájása miatt nem ment be a többiekhez. 2. „Mi vagy ónod van ?" 1

Szegénység, munkakerülés, bűnözés és kegyetlenkedések A főcímben szereplő kérdést a per tárgyalása során, a sze­ mélyazonosság tisztázásakor tették föl, nem véletlen. Az ál­ talunk vizsgált levéltári anyagban 1796-ban találtuk meg az első olyan büntetőpört, amely a vádlott és tanúk vagyonhelyzetét tisztázta. Hazánkban ez a polgárosodás kezdete, amikor a polgári jólét föltételeként a vagyon került előtérbe. A francia forradalom reformgondolataitól, főleg az egyen­ lőségtől, a velejáró vagyonmegosztási törekvésektől is féltek. Ebben a korban I. Ferenc császár (1792-1835) viszonylag hosszú, 33 éves uralkodása idején a napóleoni háború a nép számára elszegényedést, a polgárosodó réteg számára a had­ sereget kiszolgáló ipar és a kereskedelem révén konjunktúrát idézett elő. A vagyoni helyzet tisztázása az úriszék vagy a megye­ törvényszék előtt azért is fontos, mert ha valakinek van vagyona, a testi fenyítésről mindinkább a bírságolás felé

tekintő büntetés-végrehajtó joggyakorlat tudni akarja, hogy az ítélet milyen mértékű legyen. Hiába ítélnek valakit je­ lentős pénzbírságra, ha szegény és a büntetést vagyonelkobzás és árverezés útján sem lehet rajta behajtani. Az is kellemetlen lehet, ha valakit megsarcolnak és kiderül róla, hogy a vagyona miatt befolyásos ember, aki bosszút állhat. A jog tehát mind­ inkább az uralkodóvá váló új társadalmi réteg, a polgárság érdekeit kezdte szolgálni. Ebben a törvénykezésben a Dél-Al­ föld zömében szegényparaszti tömege hátrányos, sőt kiszol­ gáltatott helyzetbe került. A nyomor szinte elképzelhetetlenül nagy. Egész csalá­ doknak alig van betevő falatuk. A gyengék: elsősorban a kiskorúak, a nők és az öregek teljes kiszolgáltatottságban éltek. Az újszülöttgyilkosságok egyik motivációja a szegénység. Félnek az újabb éhes szájtól és az eltartható lélekszám szabá­ lyozását emberöléssel próbálják megoldani. Az emberek sokat éheznek, koldulnak és előbb-utóbb vagyon elleni bűncselek­ mény elkövetésére kényszerülnek. A nők szolgálóként gaz­ dáiknak tartoznak teljes odaadással, ha férjhez mennek, uruknál élnek kegyelemkenyéren. Viszonyuk gyakran meg­ romlik és tűrhetetlen életük miatt olykor még meg is szöknek, íme egy korabeli körözés: ,,[...]Tar(jánil: Becsei Jánosnak Felesége Bartók Mária, ez előtt 2. hetekkel a' Férjétől egy Ingvállba, mezít-lább, kék-babos rokojába alattomossan el­ szökvén, holléte nem tudatik; a'zon személy 18-esztendős, Lutherána, magas sugár termetű, sovány, tiszta ábrázatú [...] a' ki hol-tartózkodása felőli valamit tudna, adjon hírt a' Férjének[...] avagy késérje a' város házához 1. k[rajcár] jutalma lészen." Ez a társadalom a szellemi elmaradottságban, analfabétiz­ musban élő rétegek között kitermelte a lustaságot, munkake­ rülést, züllött erkölcsi életet. Megállapításunk nem egyenlő azzal, hogy „ha már szegény, mind becstelen", mert számta­ lan család inkább a nyomort vállalta, mint a bűnözést. A pontos társadalomrajzhoz hozzátartozik e jelenségcsoport szépítés nélküli bemutatása is. Kialakult egy jelentős szub1

kulturális réteg, amely a családban uralkodó szellem következ­ tében „belenő" a lopásba, hazudozásba, kurválkodásba, bűnö­ zésbe és nem is keresi az életének megjobbításához vezető utat. Bél Mátyás így jellemzett: „A betűvetést és a többi tu­ dományt nem lusta, vagy lomha jellemük miatt, hanem a szegénység miatt kénytelenek elhanyagolni [...] A lányok azonban itt is sietnek megházasodni. Nem így a férfiak." További okulásul tallózzunk a vásárhelyi hirdetőkönyvben és idézzünk néhány idevonatkozó tilalmat: „Káromkodók fenyegettetnek 50. pálczával. Az Innep szegesek tilalmaztatnak." Egy másik példa: „[..Jnémelly szegénnyebb sorsú Lakosok számossabb fiaikat, és Leányikat időrűl időre haszontalan magok által tartván ezeket egy részről a henye hivalkodó, és buja életre reá szoktattyák más részrűl pedig a kőz jót annyiban károsíttyák hogy az helybéli jobb tehetségű gazdák ésmérős, és ithon való családokat nem kaphatnak, az ollatén számossabb gyermekek[ne]k pedig az főllebb emiétett szegénnyebb Atyák sem dolgot magok kőrűl adni nem tudván ell nem kerülheti, sem az Attya sem a' gyermek, hogy ha mindenkor nem rosz[aslágbolis de leg alább szűkség bői leg gyakrabban tolvajságra ne adgy[a] magát." Végül: „Bővebben lévén mindenüt mindenféle életnek a termése, és e szerént a Kenyér Keresésnek módja, oly annyira el húzta magát a Szegénység az aratás, és nyomtatás által való élet kereséstől, hogy az Uraság, ki a szükség idején sok irgalmassággal viseltetett, a Szegénységhez, takarókra és nyomtatokra alig tehet szert [...]" A 21/1827. pörben a kuruzsló öreg kurvát így jellemezték: „[...la' henyéléshez szokott testét, a' terhesebb munkát ki kerülvén táplálhassa gyógyítgatni, s mérges italokat készíte­ ni nem irtódzott." Amikor a 112/1753. pörben megkérdezték az asszonyt, hogy „Miért hagyott el az urad?", a nő így válaszolt: „Azért hogy rosz ember. Nem akar dolgozni[...]" Nem véletlen, hogy Kiss Lajos a vásárhelyi „Szegény emberek élete" című munkájában még a 19. század második felében, a 2

3

4

5

20. század elején talált ezen rétegbeli embereket is a „könynyen élők" csoportjába osztotta és élesen elkülönítette azok­ tól, akik becsületes életet éltek, de a szipolyozó társadalom miatt maradtak nincstelenek. A szegénység és munkakerülés gyakran szétválaszthatat­ lan szövevényébe tartozik a 404/1756. pörből ismert Barta István, akit a saját sorstárs tanúk is így jellemeztek: [...]eö csak egy tekergő volt, Se jó Paraszt[...], Se jó Deák[...] a Szálláson Sem sokat volt, mert eö néki a dolog büdös vólt[...]"; vagy: „[...] eö egy durczás, és erkölcsös Iffjú volt, leg kissebbért fel pattant, nem szánta volna mindgyárt az embert által késelni, és így eö vélle Senki nem tarthatott[...] maga Fe­ leségétmás alá adó gonosz embert...]" volt. Barta önérzetesen így indokolta többszörös csecsemőgyilkosságukat: ,,[...]minthogy szegény állapottal voltunk, rajtunk el szaporodnak gyer­ mekünk, nem tarthatyuk, más kezei lábai lesznek[...]" Ehhez a súlyos társadalmi képhez hozzátartozott még a kegyetlenkedés is. Ez a bűnök megtorlásában épp úgy meg­ nyilvánult, mint a gazdag és szegény viszonylatában, de a nép szenvedő rétegében sem kímélték egymást. A 382/1803. pörben az éhező anya késsel szurkálta össze csecsemőjét, hogy megszabaduljon egy tehertől. Jellemző, hogy amikor a szom­ szédok rátaláltak a még vergődő kislányra, kinek „[..Ja* testén lévő, bé dugva volt Jukból a' vér ki bugyant [...]", nem a gyermek életének megmentésére törekedtek. A házigazda bosszútól ajzva a szomszédba ment segítségért, hogy az anyát megkötözzék. A nő olyan szegénységben élt, hogy könyöradományból tengette életét. Férje béresként szolgált. Tragikus történetéről így vallott a gyilkos: ,,A' gyermek ágyamat csak egy hétig feküdtem; de azután kéntelenittettem fel kelni a' gyermek ágyamból, mivel Kenyerem nem volt, és a' Férjem gazdája is, a' bériből, Búzát vagy Kenyérre valót nem adott, és így, hogy másnak dolgozhassam a' Kenyérért, azért sza­ kasztottam félbe a' gyerek ágyamat. - Addig pedig, míg a' gyermek ágyamat feküdtem 1. hétig, a' szomszédok tartot­ tak." 6

M

A 373/1775. pörben a terhes koldusasszonyt senki se fo­ gadja be. Ott szült meg az utca porában fényes nappal és a gyermek elpusztult. Elbeszélte, hogy a gyermeke az inge aljában „[...] egész estvélig ott volt, mert a' Bába tsak Uzsonna tájba jött ki, a ki az után el vette alóllam". Közben jöttekmentek, nézegették, de egyetlen szegény vagy gazdag nem segített rajtuk. A sanyarú szociális helyzetre és a nép közömbösségére jellemző, hogy a 396/1827. pörben a cselédlány titokban meg­ szülte gyermekét, aki utána elpusztult. Az anyát magzatvesz­ téssel vádolták. O így fakadt ki bírái előtt, vádolván mind a cselédtársait, mind a gazdáját: „Nem lévén reám senkinek gondja a' Gyermek könnyen meghalhatot a' hideg főldőnf...] otthagytak engemet magamba, világot sem gyútottak[...]" Egyébként a legtöbb gyilkosságnak nem találtuk valódi in­ dítékát, ha a primitív, szadista ösztönkésztetést nem soroljuk ide. A gyilkosságok kisebb része származott a végső elke­ seredésből, kiúttalanságból, a negatív indulatok korlátlan elszabadulásából. A 34/1790. pörben a szerető hosszúból késsel elvágta a kurvája orrát, amiért az nem volt hajlandó vele közösülni. A 41/1831. pörben „[...] a'multt Szombathon a' feleségemet egy Legénnyel rajta kapván - [peczkes] nyűggel megvertem" vallotta a férj. A 157/1775. pörben nem várták meg, amíg a rajtakapott szeretkezők befejezik az aktust, hanem a nőnek „[..Jegy Kanászt a' hasárul húztak le". Róheim Géza KözépAusztráliából írt le hasonló példát: „[...] az arandák társadal­ ma a nemi ösztön megnyilvánulására éppúgy reagál, mint bármely más társadalom: vannak, akiket bosszant a dolog, s megpróbálják szétválasztani a szerelmeseket." A 22/1833. pörben „[...] Szabó Anna, a' 3 Béressel Pintér Jánossal, annak Subájával bé takarva öszve ölelkezve feküdött - melly fekvésekbe mi Ujj Jánossal láboknál fogva őket öszve nyűgözni akartuk[...]" A 269/1807. pörben a házaspár a fiát sem kímélte: „[...] mintegy 3. óra kor éjjfél után Kiss Pál Fele­ ségestől együtt feljővén a Város Házához, a Város Cselédgyeit 7

k

fel költötték, hogy jönnének, és fognák meg a Fiját Kiss Já­ nost a Város Kotsissát, mert Kurva vagyon vele az Istállóba." A bírói ítéletekben gyakran olvasható, hogy a büntetést azért enyhítik hivatalosan, mert - pl. a 386/1816. pörben „[.••] ezen a Vidéken nem tsak Jó Barátyaik, Ember Társaik, hanem Szűlői-is, az efféle meg esett Személyeket, üldözőben vévén, őrőkőssen szokták gyűlölni és Atyai és Anyai Ke­ gyelmekből, ki rekeszteni[...]" A 285/1827. pörben a csélcsap asszony elhagyta férjét, aki viszont gondoskodni kívánt a vele maradó kisgyerekeiről, ezért összeállt egy idegen nővel, aki gyermekei gondviselését vállalta. Ekkor az álhumánus keresztény erkölcsön alapuló törvény lépett közbe és hatalmi erővel zavarta el a pótanyát, így beszélt a kárvallott férj: „Én nem vetettem meg a' magam Feleségit - de már az az ő természete, hogy ell-ell hágy, 's minthogy Gyermekeim Vannak nem élhetek egyedül hanem most már [a másik nő] ellment tőlem, minthogy ellparantsolódott." A 292/1836. pörben az ötgyermekes apa a fiatal sógornőjével hagyta el a családját. A család nyomorba került. Közben az új kapcsolatból is született három gyer­ meke, de velük mit sem törődve, visszatoloncolták a korábban elhagyott családjához. Ekkor meg a sógornője került koldus­ botra. A nő könyörgése az úriszék előtt: „[...] Már most harmad magammal vagyok. Az Melyeknek is élelmeknek meg adatásajert az Legnagyobb alázatoságai esedezem[...]" A kiszolgáltatott fiatal lányok, asszonyok a nekik ígért pár forintért, kendőért, csizmáért hajlandók magukat odaadni. Sok férfi visszaélve helyzetével, apróságokért, vagy csak há­ zasságot ígérve kapja meg és ejti teherbe a szerencsétlen teremtéseket, akiket kiszolgáltatva a hatalomnak és ke­ gyetlen embereknek, magukra hagynak. A 264/1801. pörben vallja a leány: ,,[...]sokszori untatásával a' lábomról le vett de azólta hogy teherbe estem, már reám sem néz." A 292/1836. pörben a leány 1 köböl vetés ígéretére adja oda magát. A test árulása és a megélhetés biztosítása nyilvános prostitúció nélkül, családon belül is kialakult. Nem csodál-

kozhatunk azon, ha a házasságkötés gyakran puszta vagyon­ szerzésből jött létre, és ez a hideg számítás olykor még a vadházasságok során is érvényesült. A 278/1819. pörben arról panaszkodott a parázna nő, hogy ,,[...]a' Szegénységem nem engedi, hogy magam legyek [...]". A 304/1827. pörben a férfi így indokolta kapcsolatteremtését: ,,[...]mert Szennyesbe nemle­ hettem kellet az asszony." Az általunk vizsgált korban 40 pörben kérdeztek a vádlott vagy tanú vagyoni helyzetéről, 58 személyt. Közülük 27 főnek volt kisebb-nagyobb vagyona. Semmije sem volt 31 embernek, de közülük hajadon, legény, illetve kiskorú volt, akit a szülei tartottak el: 8 fő. Megítélésünk szerint, ebbe a csoportba sorolhatók még azok a korosabb feleségek is, akik úgy vallot­ tak, hogy vagyonuk nincs, hiszen ők eltartottak és a családban egyedül a férjüknek vagy az apósuknak, a mindenkori család­ főnek volt csak vagyona. 3. Az alkohol szerepe a bűnperekben A feudalizmus utolsó másfél évszázadában a magyar DélAlfbldön jelentős számú réteget érintett a szegénység. Ez a társadalmi helyzet az alkoholizálást is elősegítette. Férfi és nő egyaránt hozzájutott a szeszes italhoz és igen nagy mértékben fogyasztották. A nép szeszes itala a bor és a pálinka volt. Mindkettőt zugban, maguk is előállították, de gyártási, főleg kimérési joga elsősorban a földesúrnak volt. A kocsmák is zömében az ő tulajdonában vagy használatában voltak, és ezeket évente árendálta, vagyis bérbe adta. Magyary-Kossa Gyula írta, hogy „Az alsóbbrendű osztály­ hoz tartozó nők, s különösen a dajkák közt azonban elég gyakori lehetett a borral élést...]" Kósa László a 19. sz. első feléből, Gyuláról ad hasonló képet. Hévi András ,,[...]az ő Feleségével való kegyetlenül bánásának okául a Felesége részegeskedéseit adja, a kinek is osztán a bor többek között a nyelvét is felvágja és Szenvedhetetlenné teszi". Az általunk vizsgált pörökben is gyakori a részeges, kor1

2

hely, vagyont elprédáló, akik egy része „hitös feleség". A kor egyik népi típusává vált és beletartozott az akkori életmódba. A 117/1755. pörben a 31 éves Bozó Jutkát Mindszenten lopáson érték. Vallomásában így beszélt korábbi életéről: „Makón laktamban Gazdaszszonyommal való részegedésért és paráznaságért[...] jól meg korbátsoltak." A 45/1843. pörben így beszélt a férj: ,,[...]nevezett feleségem csak egy dolog kerülő, szóhajtó személy lévén [...]" A 47/1756. pörből a férj vallomásának részletét idézzük: „[..Ja feleségemet részegen találtam négy kéz láb mászkálva a házam kőzepin[...] Sertést ölvén, annak aprólékját nagyobb reszént mind elhorta, három sák búzámat elprédálta, 4. Sák kölesemet és hat Sák árpámat. Volt 30Ősöm marhácskámból annak nagyobb részét elprédálta. Egy szóval eleitől fogva valamim volt mindenemet elprédálta. Az Város Quartélyos Pénzétis tőlem ellopta[...] egy káromkodó és részeges Asszony volt." A 64/1763. pörben Nagy Kata kurva áll vádlói előtt, mert „[..Ja Szomszédok miatta Ludat, Tyúkot sem tarthatnak, mind meg emészti a bor ivókkal". A 231/1767. pörben Csuka Ferenc 50 éves vásárhelyi ember így vallott a feleségéről: „[..Jrészeges soha semmire sem me­ hettem véle, meg az fejér ruhámat is bé itta, búzám - egyem s—másom mind el prédálta." A127/1769. pörben Szántó János elcsapta korhely feleségét, aki így vallott: „Az való, azt mon­ dotta: hogy mindenét meg iszom s. el prédálom, nemis taga­ dom, mert a mikor kaphatom meg iszom." A 301/1805. pörből megtudjuk, hogy „[..Ja' Feleségem sokszor ugy meg itta ma­ gát, hogy azt sem tudta hol légyen". Az italozó életmód maga után hozta, hogy a nők is halmo­ zottan követték el a bűncselekményeket. A 227/1764. pörben a vádlott így vallott magáról: „[..Jrészeges vagyok, és Sokat loptam[...], es parázna életetis éltem[...]" A 241/1774. pörben is őszinte beismerést olvashatunk: „[...] Kurvaságomért voltam fogva [...] Részegségemért, lopásomért és káromko­ dásomért [...]" A 267/1804. pörben a férfi volt a bűnös. A cselédlány így

vallott gazdájáról: „[..^részegeskedik, káromkodik, és korhelkedik, még most is ben vagyon a bérem nálla." Amikor fér­ fi és nő halmozottan követtek el élet-és vagyonellenes bűn­ cselekményeket, két közös kapcsolat mindig kimutatható volt közöttük: az alkoholizálás és a paráználkodás. Pörgyűjteményünkben külön fejezetben helyeztük el a „mulatozások paráználkodással" témakörbe tartozó pöröket. Részben a nyilvánosházakban, részben a kocsmákban, csár­ dákban, de a „dorbézoló házakban" is rendszeresen pajzán­ kodtak alkoholos befolyásoltság hatása alatt. A dorbézoló házak gyakran eltűrt, vagy üldözött, helyei voltak a kocsma és nyilvánosház sajátos keverékének. Ezekben a magánházak­ ban a tulajdonos - aki maga is feslett életű volt - kerítők közreműködésével fiatal lányokat és erre kapható férjes aszszonyokat fogadott. A betérő férfiakkal táncoltak, dorbézol­ tak, hol nyiltan szeretkeztek, hol pedig a párok el-eltűntek egy másik helyiségbe, esetleg a nő lakására mentek. A 180/1758. pörben így vallott Kiss Mihály 25 éves legény: ,,[...]magam megh borosodván, s az út félen 4. Aszonyt elöl találván, bé haitottam a Csárdára s tánczoltam Vélek[...]" A 181/1759. pörben Szabó Samu 30 éves vallotta: „A Zanóczi házába kéz fogás lévén meg oldottam s. v. a gatyámat s úgy akartam tánczolniKrístoMártonnéval[...]"A 182/1766. pörben: „Szent Katalin Napján ittak mézes bort is, és majd 11 óráig tánczoltak, s danoltak[...] Deák István Nyékinét meg csókol­ ta, Nyékiné pedig Deák Isvánnak az nyakában ugrott, és az egyik lábát Nyékiné Deák Istvánnak egész csípőig fel tette, 's ugy által is kapcsoltat...]" A 185/1777. pörben Kovács Györgyre ráolvasták bűnét: „A midönn dobzodtál es tánczoltál nagy Jutkával azt el vegezvin [...] hát miért mondotta azt Nagy Jutka regvei azután a' midönn Pálinkát ivott readköszönvénn igyuk az Ur Pina áldomását?" A csoportosan vagy triolitásban elkövetett közösülések egy része is alkoholos állapotban és többnyire kocsmákban történt. A 305/1758. pörben Boros Jutka 18 éves leány ,,a' Turiné

Korcsmáján" ivott a katonákkal, de ,,[...]Csak a ketteivel volt kdzóm egyszer egyszer[...]" A 306/1763. pörben „Gaján Ilona az Hajdai korcsmán ivott a' Németekkel és ott számtalanszor paráználkodott [... ]" Némelyek az italkészítésben mesteri fokra fejlődtek és magukat kínáló, egyre különlegesebb keverékeket állítottak elő. A mézes bor közönséges volt, minden kocsmában mérték. A 76/1748. pörben a legény „eget borért", vagyis égetett borért ment a kocsmába. Ez lehetett borpárlat, de inkább pálinka. Whisky jellegű égetett szeszt is készítettek, mert a vásárhelyi tanácsnak tilalmaznia kellett a gabona ilyen jellegű föl­ használását: „Minden féle életből a pálinkának főzése tilalmaztatik." Nem véletlen, hogy a vizsgált korban az alkoholfogyasztás általánossá vált. Ezt bizonyítják az általunk gyűjtött büntetőpörök is. A 408 per közül 54 esetben motivált az alkohol, ez 13,2%-ot jelent. Különösen szembetűnő volt az alkoholos be­ folyásoltság a nemi erőszaktételek és a fajtalanságok során; de rendre megtalálhatók az általunk nem vizsgált egyéb bűn­ tények: a lopások, „erőszakos ragadozások", betörések stb. között is. Néhány jellemző példát hozunk saját gyűjtésünkből: A18/1824. pörben „[..JHalasi Sámuel Felesége ugy le részege­ dett hogy az ház ban el esvén Kiment és az Italt engedelemmel légyen mondva a Ház előtt Kihányta[...]" A 36/1796. pörben a vádlott így vallott: ,,[...]olly boros voltam, hogy más vezetett Házamhoz is[...]" A 47/1756. pörben a megvert asszony így beszélt az alkoholbefogadó-képességéről: „En bizony 3. vagy 4. fazék mézes bort ittam meg és mind kihánytam, betegis vagyok belé[...]" A sör ivása ebben a korban a nép között még mérsékeltebb volt. A 70/1805. pörben azt kérdezték a nemi erőszaktevő, részegségéért többször büntetett gazdától, hogy tettét miként cselekedte? így válaszolt: „Én nem tudom tettem é, vagy sem, mert seres vóltam[...]" A 156/1774. pörben ,,[...]Molnár András Úr részeg fejjel bé jött az ivó házbaf...]" és ott szeméremtestét mutogatta. 3

A 223/1763. pörben ,,[...]ott levén[...] Sátora, melybe bort árult többnyire ott mulatak, és paraznalkottak edgyűt[..J" A 248/ 1778. pörben kérdezték a 27 éves Oláh Katát: „Hán Némettel volt közöd?" Válasza: „Kettővel közösködtem csak lenyom­ tak, és meg tették mind a ketten egymás utánn." Kérdezik: „Hogy mertél véllek paráználkodni?" Magyarázata: „Mert részeg voltam[...]" A 326/1765. pörben a férfi azért erőszakoskodott egy 8 éves kislánnyal, mert ,,[...]részeg vóltam[...]" A 341/1809. pörben a férfi a cselédlánnyal erőszakoskodott, mert ,,[...]boros lévén tréfáltam vele[...]" A 355/1764. pörben „[...] az Aszszony meg nevezett szekeressé részeg lévén[...]" egy borjúval közösült. A 361/1774. pörben „[...] én akkor boros voltam[....]" - vallotta a legény, amikor egy borjút hágott. Ehhez a társadalmi képhez hozzátartozott az a körülmény is, hogy a Dél-AlfÖldön ebben a korban nagyon sok ivóhely volt, ahol gátlástalanul lehetett alkoholizálni. Magyary-Kossa Gyula a térség legnagyobb települését így jellemezte: „Sze­ geden már a 18. század közepén (1750-ben) 81 kocsma, 53 pálinkamérés és 16 sörmérés virágzott [...]"* IRODALOM Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980/81-2. Szerk.: Trogmayer Ottó és Zombori István. Szeged, 1984. Bürke, Péter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest, 1991. Herczeg Mihály: Szolgák és cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt. 81-Í58. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből. Szeged, 1979. Szerk.: Farkas József. Kiss Lajos: A szegény emberek élete. Budapest, 1955. Kósa László: Erkölcsi kihágások és büntetések Gyulán a XIX. század első felében. In: Békési Élet, 1979. 1. 118-125. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek 1-4. Budapest, 1929. Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Buda­ pest, 1984. Wellmannlmre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrár­ történeti tanulmányok 6. Budapest, 1979.

180/1758. D. 1758. 7br. 30a. 181/1759. a. 4.:14-15. 182/1766. a. 4.: 878-897. 185/1777. b. 1.: 291-293. 186/1782. b. 2.: 607-608. Sedria. 223/1763. a. 4.: 230-240. 227/1764. a. 4.: 544-546. 229/1766. a. 4.: 771-772. 231/1767. b. 115.: 681. Sedria. 241/1774. a. 5.: 659-662. 248/1778. a. 6.: 59. 264/1801. D. 3. 26 8br. 267/1804. D. 7. Máj. 14. 269/1807. D. 26. és 27. Boldog Asszony hava 26. 278/1819. a. 11.: 49-50. 285/1827. a. 12.: 300. 292/1836. a. 13.: 236-237. 300/1800. D. 7. és 8. Máj.12. 301/1805. D. 29., 30., 31. Máj. 13. 304/1827. a. 12.: 286-287. 305/1758. a. 3.: 947-948. 306/1763. a. 4.: 330-334. 326/1756. a. 4.: 580. 341/1809. D. 64. Jan. 23. 354/1826. a. 12.:128. 355/1764. a. 2.: 435^39. 361/1774. a. 5.: 636-640. 373/1775. a. 5.: 905-909. 382/1803. D. 1. Szept. 386/1816. a. 10.: 342-344., 506., 664. 396/1827. a. 12.: 278. 404/1756. a. 3.: 415-444., 492-545., 810-838. a

ERDMANN GYULA

Autonómia és igazságszolgáltatás Békéscsabán a kései feudalizmus végén

A volt hódoltsági területen fekvő, a 18. század első felében - zömmel evangélikus szlovákokkal - újranépesülő Békéscsa­ ba jogilag jobbágyközség volt, 1840-ben lett földesúri mezőváros. Nagy határa (80 ezer hold) és egyre növekvő lakossága (a 18. század végén 8 ezer, 1847-ben már 23 ezer fő), ill. a betelepedéskor elnyert kedvezmények miatt - hasonlóan sok más alföldi úrbéres községhez, mezővároshoz - jelentős önállósággal rendelkezett. így földesúri szolgáltatásait több­ nyire pénzben váltotta meg, bérelte a földesúri haszonvétele­ ket és beligazgatásában (az egyházkormányzatról nem is szólva) nagyfokú autonómiát élvezhetett. Ez az autonómia érvényesült a bíráskodásban, az igazságszolgáltatásban is. A bíráskodás az elöljáróság folyamatos, a helység életének, mindennapjai rendjének biztosítását szolgáló feladata volt. A feudalizmus végén érvényes jog szerint Csaba mint jobbágy­ község önálló bírói jogkörrel - papíron - csak kisebb kihágásiszabálysértési ügyekben rendelkezett 12 Ft összeghatárig és 12 bot, mint testi büntetési határig. így volt ez pl. Cegléden és a dél-alföldi Károlyi-uradalomban is. A nagyobb értékekre vonatkozó polgári perek s az összes büntetőügy már első fokon is az úriszék hatáskörében volt. Az ügyek előkészítését azon­ ban a kiterjedt határú és nagy népességű település esetén az elöljáróságra kellett bízni, s ez a gyakorlatban a bíró és es­ küdttársai jogkörének erőteltes kiszélesedését eredményez­ te. Egy 1802. évi úriszéki jegyzőkönyv anyagából, amely a csa­ bai bírák ítéletei elleni fellebbezésekkel foglalkozott, kiderül, 1

2

hogy a bírák nagy összegű örökségi ügyekben, ingatlanok, (úr­ béres földek, beltelkek, házak, szőlők) adásvételénél s szinte minden jobbágyok közti peres ügyben eljártak első fokon. Igaz, az úrbéres ingatlanok adásvétele hatályossá csak az uradalmi tudomásulvétel után vált: ez azonban a 18. század­ ban végig mechanikusan megtörtént. Az uradalmat akkor csak az érdekelte, hogy a kialkudott taxát a telkesektől meg­ kapja. Az önállóság egyik forrása az volt, hogy jelentősebb, első fokon az úriszékre tartozó ügyekben is jogában állt a bírónak megkísérelni a felek közti barátságos megegyezést. Úgy tű­ nik, sok esetben sikerült a feleket arról meggyőzni, hogy jobb, ha a sorstársai ítélnek a helyi szokások alapján, mint ha az „urak" kezére jut a dolog... Az így kialakult tényleges önállóság példájaként említsük meg: 1822-ben 800 forint értékű föld eladásakor, amit a bíró lényegében Jóváhagyott", a vételárból a község 600 forintot egyszerűen lefogott az illető tartozásai fejében. Az úriszék már csak utólag jegyezte meg, hogy a helység nem lehet „önmaga bírája". 1839-ben is tiltakozik az úriszék, mivel a csabai bírák jelentős ügyekben is nemcsak ítéltek, de a végre­ hajtást is foganatosították - úriszéki felülvizsgálat nélkül. Ugyanezt látjuk 1843-ban is: ítéleteit az elöljáróság már fel sem terjesztette az úriszékre. Az úriszék általában tűrte a csabai bírák önállóságát s beérte a fellebbezett ügyek elbírá­ lásával. Egy kivétel volt a polgári ügyek között: a jobbágyföl­ dek adásvétele, ¡11. öröklése, ahol főként a 19. század elején, amikor az uradalmak szélesíteni igyekeztek nemcsak bevéte­ leiket, de jogosítványaikat is és erőteljes, de végül is sikerte­ len erőfeszítéseket tettek az úrbéres földek forgalmának kéz­ ben tartására. A Csabán birtokos uradalmak közös úriszéke végül is, a beletörődés határozott jeleként 1835-ben a csabai tanácsot „ítélő és végrehajtó tehetséggel" ruházta fel - hivatalosan is. Egyúttal azonban előírta, hogy a bírói ügykört gyakorló ta­ nács ne csak a lakosok közül választott esküdtekből, hanem 3

4

5

6

szakképzett személyekből is álljon. Az elöljáróság (tanács) minden jobbágyok közti perben kompetens lett, sőt, ha felleb­ bezés nem történt, ítéleteit végre is hajtathatta. Időről időre jegyzőkönyveit be kellett mutatnia az úriszéknek, de ez már valóban merő formalitás volt. Az örökváltsági szerződésben (1845) az uradalmak el is ismerték, hogy Csaba az elsőfokú bíráskodási jogkört nemesekre, nemtelenekre és úrbéri tár­ gyakra nézve is „dicséretes buzgósággal" gyakorolta. Figye­ lemre méltó fejlemények ezek: Csabán lényegében erőteljes jogkiterjesztés történik az országgyűlési jogalkotást meg­ előzően! További lépés volt az önállóság növekedésében az 1840-es évek elején bevezetett szóbeli perek intézménye; ez azt jelen­ tette, hogy adóssági ügyekben 1836-tól 60, majd 1840 után 200 forint értékhatárig a város nemcsak ítélhetett, de a fel­ lebbezés kizárásával rögvest végre is hajtathatta ítéleteit; mindez a kereskedelem élénkítését, a hitelezők biztonságát szolgálta. A 60, majd 200 forint értékhatárt aztán messze­ menően nem tartották be. Az örökváltság némi tanácstalanságot idézett elő a bírásko­ dási hatásköröknél. Az uradalmak - miután Csaba összes úrbéres tartozását és a regálé benefíciumokat is örökre meg­ váltotta - lényegében lemondtak a földesúri joghátóságról, ám a vonatkozó törvénycikk értelmében ehhez nem volt joguk: a feudalizmus nem ismert úriszéktől is független jobbágyi közösséget. Ezek szerint a megváltakozott helységekre néz­ ve is fennmaradt - papíron - az úri joghatóság. A csabai képviselő-testület úgy vélte, nem lesz akadálya annak, ha a városi bíróságról a fellebbezett ügyek egyenesen a megyei törvényszékre kerülnek. Megoldásként felmerült második fokként városi űriszék tartásának lehetősége is. Az alispán azonban azt javasolta - áthidalásként - , hogy Csaba az ura­ dalom nevében tartson úriszéket; ennek hiányában nem fo­ gadhat el - mint írta - a megyei törvényszékre történő fellebbvitelt. Végül is úgy oldották meg a problémát, hogy az 7

8

9

10

11

12

uradalmak 1847-ben tartottak a forma kedvéért egy úriszé­ ket, melyen elintézésre kerültek a függő ügyek. A csabai bíróság a háztulajdonosok által választott bíróból (aki a helyi igazgatás és bíráskodás feje volt egyben) és az ügyek fontosságához mért számú esküdtből állt. Kisebb je­ lentőségű ügyeknél beérték két esküdttel, máskor viszont hatot hívtak be az ülésre és még további „hivatalos" személye­ ket is felkértek a részvételre. (A lakosság által választott esküdtek száma eleinte 10, később 12, majd 16 lett.) 1836-tól a bírósági ügyekkel foglalkozó elöljárósági ülést „ítélőtanács", „ítélőszék" ülésnek nevezték. (A közigazgatási ügyeket tár­ gyaló elöljárósági ülést ugyanakkor tanácsülésnek is mond­ ták. Korszakunkban a községi bíráskodás és közigazgatás nem volt szétválasztva.) Az ügyek után a bíróságot taxa illette: 20 forint értékhatá­ rig 1, 20-40 forint közti érték esetén 2 forint, és így tovább; ezen túl az ügyfeleknek az idézés átvételekor le kellett szur­ kolniuk 17 krajcárt. A végrehajtási díj napi 17 krajcár volt a felmerült költségek fedezése mellett. A polgári perek számára 1836-41 közt van adatunk: ezek­ ben az években 207 peres ügy került a bírák elé (amibe a szabálysértési és kisebb adóssági ügyek nem számítottak be). Végrehajtást (executio) 1831-1840 közt 86 esetben foga­ natosított a tanács. A perek vitelének alakisága, adminisztrálása sok kívánni­ valót hagyott maga után, főként a 18. században. 1792-ben a gyulai uradalom fiskálisa instrukciót dolgozott ki az urada­ lom községei számára. Ebben az uradalom elrendelte a szigo­ rúan kötelező írásbeliséget, kivált olyan ügyekben, melyek fellebbezés révén az úriszékre is feljuthattak. A bíró az átvett panaszt azonnal köteles volt az alperessel közölni és ügyelni arra, hogy az 15 napon belül beadja jól megszerkesztett válaszát, amit megintcsak rögvest a felperes tudomására kellett hozni. A fel-, illetve alperesi iratokat, beadványokat a jegyzőknek világosan el kellett különíteniük és a pertesthez csatolniuk. A fel- és alperesi tanúkat a bírónak nemcsak ki 13

14

15

16

kellett hallgatnia, de a vallomásokat írásban is rögzíteni kellett. Ugyanaz a jegyző - a 18. században Csabán csak egy jegyző szolgált - nem vihette mindkét peres fél ügyét. A perlekedő felekkel rokonságban álló elöljárók nem vehettek részt - ezt külön el kellett rendelni... - az adott ügy tárgya­ lásán. Tilos volt az utasítás szerint a pereket hosszú ideig elnyújtani. Az ítéletet mindkét félnek meg kellett magyaráz­ ni; ha egyikük fellebbezett, akkor az úriszéki döntés előtt a városi bíróság nem bocsátkozhatott a végrehajtásba. Az uta­ sítás ezeken túl számos alaki előírást is tartalmazott. Az ítélet késleltetésének azonban így is maradt számos lehetősége. A pert az egyik fél magánál tarthatta s feleletét időre nem állította össze; lehetett újabb tanúkat kérni, újabb körülményekre felhívni a figyelmet. Egyetlen példa: Petrovszky János perének iratait két évig is magánál tartotta (tarthatta...). 1831-ben Csabán 54 per volt folyamatban; ezek jó részében az év során született is ítélet, ám a perek kezdő éve zömmel 1828-30 közé esett, sőt akadt per, amely már 1813 óta tartott... A jelentősebb polgári perekben, az összes úrbéri és büntető perben - papíron - az első fokú bíróság az úriszék volt. A valóságban - láttuk - a polgári perekben, beleértve a jobbá­ gyok közti, úrbéres földekre vonatkozó ügyeket is, az úriszék csak fellebbezési, azaz másodfokú bíróságként funkcionált. A Harruckern-uradalom felosztása után a Csabán birtokos föl­ desurak közös ügyeikben, mint pl. a regálé benefíciumok kérdései, ún. közös úriszéket tartottak, míg a csak az egyes uradalmakat érdeklő ügyekben külön-külön is rendeztek időről időre úriszéket. A pallosjogot a Harruckern-örökösök együtte­ sen, éspedig Gyulán gyakorolták, fenntartva ott a közös tömlöcöt is. A veszélyesebb bűnözőket általában Gyulán tar­ tották fogva. Az úriszék szervezete követte az országos gyakorlatot: általában az uradalmi prefektus elnökölt, jelen volt két me­ gyei táblabíró is és - törvényes bizonyságként - az illetékes főszolgabíró és esküdtje, valamint az uradalmi tisztek, ügyvé17

18

19

dek. Csaba és az uradalom közti per esetén a megyei kiküldött elnökölt s a táblabírákat is a megye jelölte ki. Ez sokat nem segített Csabán, hiszen a megyei táblabírák és „független" kiküldöttek is általában jó ismerősei, rokonai vagy lekötele­ zettjei voltak a csabai földesuraknak, vagy az uradalmi pre­ fektusnak, tiszttartóknak. Érdekesség, hogy az 1820-30-as években Csabán nemegyszer a helybeli plébános, Erdélyi József volt az úriszék elnöke. Az úriszéken csabai bírák is részt vehettek. Az úriszék sem tűnt ki gyors ügymenetével: 1811. novem­ ber 10-én pl. „kezességre" kiengedték a fogságból azt a Pulyák Györgyöt (mivel az ellene felhozott vádakat nem bizonyítot­ ták be), aki már május óta volt bezárva... 1835 januárjában pedig az derült ki, hogy az 1827. óta hozott úriszéki ítéletek jó százánál még nem történt meg a végrehajtás... Az úriszékről fellebbezett perek a megyei törvényszékre jutottak, amely külön polgári, úrbéri és büntetőperes törvény­ székként működött a megyei közigazgatást is vezető alispán elnökletével, s általában közvetlenül az évnegyedes nemesi közgyűlés előtt vagy után ülésezett ésszerűségi okokból. A különösen súlyos büntetőügyeket már első fokon is a megyei büntető törvényszék tárgyalta és ítélte el. Visszakanyarodva a csabai bírósághoz: 1842-ig a fő bünte­ tési mód a botozás (nők esetén a korbácsolás) volt; a bírák sorra rótták ki a 8-24 botot. 1842-ben a megyei közgyűlés - a liberális eszmék terjedése jegyében - kivette a botot a községi elöljárók kezéből. Ettől kezdve a megyei szolgabíró is csak törvényes eljárás és ítélet után, jegyzőkönyvezés mellett szab­ hatott ki botbüntetést. A 18. század első kétharmada az Alföldön a kemény, mai szemmel megdöbbentően kemény ítéletek kora. Hajdúhadhá­ zon pl. 1731-ben bigámia miatt fővesztés volt az ítélet... Paráznaság vagy tolvajlás esetén a bűnös házát lerombolták és az illetőt kikergették a városból. Szigorú református erköl­ csiség érvényesült, mégpedig a tanács és az egyház együttes fellépése nyomán. A tanácsi büntetést egyházi is követte: 20

21

22

23

káromkodásért 80 pálca, majd eklézsiakövetés járhatott. Békés megyében sem voltak enyhébbek az ítéletek: 1729-ben lefejeztek egy békési asszonyt, aki hamisan özvegynek vallva magát újra férjhez ment. Hamis passzusért 50 botot is el lehetett szenvedni. 1766-ban paráznaságért lefejezték Hartvik Krisztiánt... Természetesen a 19. század elejére már sokat szelídült a bíróságok szigora szerte az Alföldön: volt miből engedni. A bot azonban sűrűn zuhogott Csabán is. Ha a csabai, illetve csabaiakkal foglalkozó úriszéki peres ügyek és ítéletek közt tallózunk, feltárul előttünk a mezőváro­ si élet - bár a fonákjáról, ám a maga sokszínűségében és a hétköznapok valóságában. Ezúttal csak ízelítőül meríthetünk a gazdag forráscsokorból, megjegyezve, hogy a bírói, úriszéki és törvényszéki irategyüttesek alapos vizsgálata és elemzése - nemcsak Csaba esetében - el nem hanyagolható intenzitás­ sal egészítheti ki a kutatók által sűrűbben forgatott források­ ból nyerhető képet; emberközelbe hozza azt, felfedve a helyi szokásjogot, erkölcsi, életmódbeli normákat, azok kisebbnagyobb megsértéseit, a családi, főként örökségi konfliktuso­ kat és ezek kapcsán az egyes rétegekhez tartozók részletes vagyoni-kereseti viszonyait, a súlyosabb - időnként kirobba­ nó - társadalmi ellentéteket a maguk konkrétságában, a kisbűnözővé válni kényszerülő marginális csoportok és sze­ mélyek nyomorúságát stb. Zsibrita Józsefet fogházba zárták, mert bírói ítélet ellenére sem fizette ki cselédjét; elfogtak egy kóborló volt katonát is, aki megszökött a felkelő seregtől, ahová pénz fejében állt be és hamis útlevelet használt, amit 5 forintért lehetett akkor megvásárolni (személyi okmányai ugyanakkor zálogban vol­ tak Szarvason 15 forint fejében...). Kiss Tamás, Hontból származó cseléd agyonütötte gazdáját, miután az megütötte, amiért elakadt a szekérrel... Volt nem egy nő, aki tömlöcbe került, mivel gyermeke nem a férjétől született. A véget nem érő állatlopások mellett találkozunk olyan bebörtönzöttel is, akinek vétke istenkáromlás volt; a másikat meg azért ültet­ ték le, mivel lakodalomkor az egyébként a varjak és seregé24

25

26

27

lyek elriasztására rendszeresített mozsárral durrogtatott megyei rendelkezés ellenére. Áchim Mátyást „érdemtele­ nül" gyalázta Osztár András: botbüntetést kapott, amit aztán testi gyengesége miatt háromnapi fogházra módosítottak (kenyéren és vízen). Szegény Osztárra rájárt a rúd, mert 1813-ban, mint káromkodót a gyulai uradalmi tömlöcbe kí­ sérték - ami már önmagában is súlyos büntetésnek számí­ tott. A csikósoknak szerződés ellenére kenyeret nem adó gazdákat 12-12 bottal fenyegették meg. Varga Kata 8 kor­ bácsütést szenvedett el, mert „a katonasággal ismét szövetsé­ get mert folytatni". Az egyik csabai molnárt 24 botra ítélte a főszolgabíró, mivel káromolta Istent és ráadásul egy özvegyet is szidalmazott. Vargha János 15 éves szolga meglopta gazdá­ ját (bundát és ostort tulajdonított el) - 12 korbácsütés után kiutasították Csabáról, Az 1824-1830 közti büntetéseket tartalmazó jegyzőkönyvi kötet fennmaradt. E szerint verekedéssel fűszerezett korhely­ kedésért 12 botot, rucalopásért a kártérítés mellett 8 botot „utaltak ki"; egy nő, aki éjjel az utcán énekelt és a hadnagyot illetlenül szólította meg, 10 korbácsot, egy másik nő éjjeli zenebonát is okozó tiltott pálinkamérésért 6 korbácsot, két férfi lólopásért 12-12 botot, a tanítót szidalmazó részeg nő 12 korbácsot, a tilosban legeltető juhász 10 pálcát, egy korhely, aki apósát és Istent is szidta, ráadásul feleségét megverte -12 botot, a terhes feleségét megverő férj 10 botot kapott. A dologidőben gazdáját „ok nélkül" cserbenhagyó szolgát 12 botra, a törvénybírót letolvajozó legényt 12 botra büntették. A közmunkára hívó tizedesre rátámadó szűcsmester 12 botot, a három tyúkot lopó két asszony 5-10 korbácsot, a szolga, aki őrizetlen hagyta a szállást - és a marhákat három napig éheztette - 6 botot, az istentisztelet alatt rendetlenkedő, verekedő gyerekek 6-6 pálcát, egy éjjel az utcán pipázó és így tűzveszélyt okozó szolga 12 botot, 4 nő, akik - nem egy ilyen eset akadt - katonákkal kurválkodtak, 12-12 korbácsot kap­ tak és ezen felül kettőt (az egyik torontáli, a másik itáliai volt!) kitoloncoltak a városból. A férjet, aki feleségét verte és a 28

29

30

31

32

közbelépő hadnagy ingét eltépte, 12 pálcára ítélték az ing megtérített árán felül. A disznót tilalom ellenére perzselő (tűzveszély!) cigányt 12 pálcára, egy bérest, egy ló tilalmas­ ban legeltetéséért és a csősz bántalmazásáért 6 pálcára, apát és fiát, akik a tanyán a tilalom ellenére sertést tartottak, és ezzel a környező vetéseket veszélyeztették, s a szót emelő szomszédot jól helybenhagyták - 40 forintra büntették s a fiú még 12 pálcát is kapott ráadásul. Egy számadó, aki igazolá­ sok nélküli csikóst alkalmazott (aki aztán lovat lopott) s ráadásul hanyagsága miatt a ménes elrühesedett - 12 botot kapott, s mivel rögtön ezután kifejezésre juttatta azt, hogy a dolgot semmibe veszi, még négy ráadást is kiutaltak számá­ ra. Látható, hogy a bírák jogosultsága csak 12 bot kiutalásá­ ig terjedt; e jogukkal viszont szinte átalány büntetésként él­ tek. * Erdélyi József plébános sokakat beperelt, mivel a házas­ pároktól nem kapta meg hosszabb időn át az ún. ágybért (páronként 1 tallért) s követelése 3 ezer forintra növekedett. Bizony, az is megesett, hogy Kecskeméti András egy lóért elcserélte a feleségét, aki aztán egy tanyán új tulajdonosával paráználkodott. A csereszerződőket 12-12 botra, az asszonyt pedig 12 korbácsra ítélte a bíró. Az idők változására utal, hogy 1844-ben az elöljáróság az úriszéken indított pert az evangélikus egyház ellen, mivel az 1200 forinttal tartozott a tűzi kasszának s nem fizetett... Néhány évtizeddel korábban ez elképzelhetetlen lett volna. Az ítéletek keményedtek, ha a felsőbbség elleni fellépésről, akárcsak tiszteletlenségről volt is szó. A megyei tisztviselők érezhetően tartva a nagy számú parasztságtól - igyekeztek szigorral venni elejét a komolyabb összetűzések lehetőségének, így Lakos Jánost, aki a megyei rendeleteket „megvetette", a tiszteket „gúnyolta" és feleselt a megyei törvényszéken, 25 pálcára ítélték, miután már heteket töltött a tömlöcben vas­ ban, s „mellékbüntetésül" alkalmatlannak nyilvánították az elöljárósági munkakörök betöltésére. Stummer főszolgabíró utasítására Petrovszky István egynapi elzárás után 24 botot 33

34

35

36

37

kapott, mivel nemcsak engedetlen volt, de vasvillával is megfenyegette; a főszolgabíró aztán hajlott a bírák kérésére, s Petrovszky részegségét enyhítő körülményként fogadva el, 12-re mérsékelte a botok számát. Az uradalom sem szívelte az ellenkezést. Sulán Sváb And­ rást és Jánost a gyulai tömlöcbe zárták, mivel nem törődtek bele, hogy az uradalom „törvényesen" elvette úrbéres földje­ iket. Kiszabadulásukkor visszafoglalták a földeket, mire 1212 botot kaptak azon utasítás kíséretében, hogy ez minden újabb engedetlenség esetén kijár... A jelentősebb lopások úriszék vagy törvényszék elé kerül­ tek. 11 véka búza ellopásáért már 20-30 bot járt. Két ló eltulajdonításáért Pulyák György egy évet húzott le a csabai tömlöcben, s csak akkor tették át ügyét a gyulai „közös" úri­ székre. Két férfi búzalopást tervezett, de még a terv kivite­ lezése előtt elfogták őket: hetekig álltak vasban, s azután csak 25-25 bot után engedték el őket. Öt sertés ellopásáért és másik 5 orgazdaként történő átvételéért egy évet és 50 botot lehetett kapni (az ügyben résztvevő másik személy, aki pus­ kával lőtt is - igaz, csak „fojtással" - fél évet és 50 botot kapott). Egy 27 ludat ellopó asszony 30 korbácsot szenvedett el. Megesett, hogy egész bűnszövetkezet bukott le: 1839-ben pl. több módos gazdát ítéltek el két-két hónap vasbani börtön­ re és 25-25 botra, mivel Stummer főszolgabíró tanyájáról 18 zsák búzát, egy-egy szekér árpát és kukoricát loptak el. A pusztakerülő, aki „szemet hunyt", mivel megvesztegették, egy évet kapott vasban, negyedévenkénti 25 pálcával tetéz­ ve. Verekedési ügy számtalan volt. 1810 decemberében a bíró jónak látta az úriszékre áttenni annak a két legénynek az ügyét, akik egy harmadikat úgy megvertek, hogy sérve lett, s alkalmatlanná vált a paraszti munkára. A bíró azért nem ítélt maga, mert már nagyon elszaporodtak a verekedések. Kazay János szolgát napokra bezárták, mivel a kocsmában egy társa fején szétverte a boroskancsót. A korhelykedést a helyi szokásrend nem szívelte, ám a bíró sokszor szembesülni 38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

kényszerült vele; így pl. 1820-ban 7, ismételten éjjel kóborló, hangoskodó legényt ítéltek 6-16 botra, majd egyszerre 15 legényt is bezártak azért, mert éjjel, bár csendben, de kóborol­ tak. A gazdák érdekét nagyon szívükön viselték a bírák. Azt a bérest pl., aki kukoricával agyonetette Zahorán Pál lovait s egy el is pusztult - a ló árában elmarasztalták. A megesett lányokkal szemben nem sok kíméletet tanúsí­ tott a közösség Csabán, miként másutt sem. Mária Terézia nem véletlenül rendelte el 1769-ben és 1781-ben is, hogy a gyermekgyilkosságok elkerülése érdekében a bírák figyeltes­ sék a terheseket, a szüléseket, másrészt arra is utasított, hogy a megesett nőket se a papok, se a tanács ne büntesse. II. József is rendeletet hozott, mely szerint tilos volt a megesett lányokat nyilvánosan megszégyeníteni, pl. megvesszőzni, mi­ vel ez egyik oka volt a csecsemőgyilkosságoknak. Rendele­ tekkel azonban nem lehet megrögzött lakossági szemléleten változtatni. Aligha véletlen, hogy 1833-ban is volt példa arra, hogy egy 18 éves lány újszülött gyermekét elásta a kertben. A lányt az édesanyja jelentette fel. Az újszülöttekkel más bajok is voltak; a bábák nem egy esetben a születés után néhány napon belül elhaltakat kereszteletlenül eltemettették (a sír­ ásó ilyenkor kapott egy kis borravalót) - „a papok híre nélkül". Alighanem a szegénység szomorú jelei ezek: a szülők nem tudták előteremteni az egyháznak járó összeget. Más­ részt ily módon is meg lehetett szabadulni a nem várt gyerek­ től. Az elöljáróság egyik leginkább folyamatos jogi munkája az ingatlanforgalom bonyolítása, regisztrálása volt. A csabai parasztság úrbéres jogállása ellenére meglehetősen szabadon adta-vette a házakat és telkeket, kötelező mindössze a tanács­ házi bejelentés volt. Az adásvételek jogerőssé az uradalmi helybenhagyással váltak, ami viszont 18. században szinte végig, de a 19. század első felében is jórészt csak formaság volt, ha időnként az uradalmi tisztek tettek is kísérletet az érdemi beavatkozásra; a sokezres létszámú és nagyhatárú helység48

49

50

51

52

53

ben végül is képtelenek voltak az ingatlanügyletek folyama­ tos áttekintésére. A jobbágyi öröklési rendet illetően lényegében Csabára is áll az, amit Szilágyi Miklós Gyoma esetében szokásjogként rögzített: következetesen érvényesült a fiúági öröklés s a lányok egyenlő részesedése a földből csak az 1840: VIII. tc. után kapott nagyobb teret. 1843-ból ismerünk ítéletet, mely szerint két lány és két fiútestvér azonosan örökölt az „ősi javakból". Korábban a lányok csak az ingóságokból és a készpénz örökségből kaptak arányos részesedést. A fiúk az ősi apai javakon lényegében egyenlően osztoztak, de úgy, hogy a legkisebb fiú, aki a szülőkkel maradt a házban és gyámolította azokat öregkorukban, valamivel többet részelt. Az idősebbek sokszor már korábban megkapták illetőségüket. Az eszmény az azonos szintű gazdálkodási lehetőség biztosítása volt; így a legkisebb fiú gyakran kapta meg a teljes földörökséget, s bátyjait ez esetben pénzben volt köteles kielégíteni (ami nem lehetett könnyű 2-3 fiútestvér esetén). Különbség volt az ősi, illetve a szülők által szerzett javak között; az utóbbiaknál messzemenő volt a szülők végrendelkezési szabadsága. Em­ lítsük meg, hogy a szokás fő vonala mellett, annak némileg ellentmondva, esetenként a közösség az ősi javakra nézve is elnézte-pártolta az öregek végrendelkezési jussát (bizonyára a konkrét családi helyzet ismeretében s az igazság nevében). Az özvegyek esetében nem volt egyértelmű a helyzet; ha volt fiú árva is, akkor az özvegyet illette a birtok kezelésére és a tartására szükséges évi összeg; a végső örökös azonban a fiúgyermek lett. A leánygyermekeket általában csak a kiházasítás illette, illetve a már említett ingóságokból, készpénz­ ből való részesedés. Az anya hozománya is zömmel a lányoké lett. Az örökségi szokásrend Csabán lényegében ütközött a feudális jogrenddel, amely nem ismerte el se a jobbágy végren­ delkezési jogát, se a telkek adásvételének lehetőségét (egé­ szen 1836-ig, amikor is törvényesen szabaddá vált az ún. usufructuáció adásvétele). Megemlítendő még, hogy az 1836: 54

55

56

XX. tc. után a 60 forint érték feletti örökségi ügyeket nem ítélhette el a tanács, csak az úriszék. A szokás és az ezen alapuló - az imént vázolt - bírói gyakorlat azonban csak tendenciaszerűen érvényesült Csa­ bán is. A valóságban igen bonyolult esetek is adódtak, melyek egyedi elbírálást igényeltek, másrészt az ítélkezés nem egy­ szer - a végrendelkezési eseteken túl is - eltért a sablontól, ha az éppen ítélők ösztönös jogérzéke vagy netán érdeke úgy kívánta. A befolyásolásnak is bizonyára megvoltak a le­ hetőségei. így megesett, hogy a gazda négy lányát kirekesztette az örökségből, s a fogadott fia javára végrendelkezett, amit a bírák elfogadtak, sőt támogattak, mivel a fiú rendesen viselte a terheket. A lányok - említettük - nem örököltek arányo­ san, de volt kivétel is: ha a lány nem ment férjhez, akkor a fiúkkal azonos mértékben is részeltethették. A fiúk között is tettek, időnként érdekes alapon különbséget: 7/8 teleknyi örökséget két fiú közt 2/8-5/8 arányban osztott meg az elöljá­ róság s fellebbezés után az úriszék is, mivel a 2/8-ot kapott fiú lakatos volt, s így őt - úgymond - mestersége folytatásában csak gátolta volna a több föld... Volt nem is egy eset, amikor a tanács, az úriszék és a megyei törvényszék ellentétesen foglalt állást. Egy apa pl. - megsértve a szokás szerinti fiújogot - eladta földjét idegennek; a fiúk perelték az apát - az úriszék az apai jog (az eladás jogossága) mellett, a megyei törvényszék viszont a vér szerinti örökösök javára döntött. Olyan döntést is ismerünk, melynél a fiú örökös mellett azonos arányban részesedett az elhalt férfi két férfitestvére, azaz a vérszerinti örökös két nagybátyja is. Úgy tűnik, az özvegyasszonyokat időnként több illette az örökségből, mint amit általános szabályként említettünk. Előfordult, hogy az özvegy eladta a házat és a telket, s így három fia „zsellérségbe" jutott: mindez az elöljáróság tudtá­ val történt... Ugyanez megesett 1804-ben is, ám ekkor a megyei törvényszékig jutván a per, az az árvák javára dön­ tött. 1833-ban pedig az anya és öt gyereke között folyt per s 57

58

59

60

61

62

a megyei törvényszék végső döntése szerint a földet eladták s az árát hatfelé osztva, az anya is azonos arányban részesedett (a per kezdetén egyébként a teljes örökséget akarta mint „a férje nevét viselő" özvegy). Említettük, hogy az úrbéres telkek forgalma is szinte korlátlan volt a 18. században. 1794-ben az uradalom elren­ delte, hogy a továbbiakban a telekmegosztás tilos, mivel úgymond - a telkesek száma nem lehet nagyobb, mint amenynyi az úrbéri tabellába bekerült az urbárium idején. A telekaprózódás csak az elszegényedéshez vezethet - állt a rendel­ kezésben, ami azonban kivételt is tartalmazott: egész telek, ha a gazdája jómódú volt, alkalmanként mégis megosztható lett. Sok sikere nem lehetett e tilalomnak, hiszen 1805-ben a megyei közgyűlésnek kellett elrendelnie: 1/4 telek alá aprózás „ezentúl" tilos... Időnként az uradalom igyekezett magá­ hoz vonni a telekadásvételek engedélyezését, de ennek nem lett soha tényleges eredménye. 1836-ban, az urbárium kodifikálásakor törvényben is tilal­ mazták az 1/4 teleknél kisebb úrbéres földek további darabo­ lását. Ezt - érdekes módon - az örökváltság után már maga a csabai képviselő-testület is betartatni törekedett: 1/4 telek alatti földterület eladását csak akkor engedélyezte, ha a vevő már legalább 1/8 telekkel rendelkezett. Ezzel a nincsteleneket rekesztette ki a város jórészt gazdákból álló vezetése, mivel ekkor már az adózó képesség megtartását, s így az örök­ váltsági summa fizetésének biztosítását tekintette alapvető­ nek. Korábban, a 18. sz. végén-19. sz. elején az uradalmak is ha­ sonló okokból igyekeztek erőteljesebben beavatkozni az ingat­ lanforgalomba, törekedve a Harruckern-időszak „rendetlen­ ségeinek" felszámolására. Az uradalmak döntéseiknél nem vettékfigyelembea helyi szokásjogot, valóban csupán a lakos­ ság adózó képességének megőrzésére törekedtek. így pl. ha valaki elzálogosította telkét és - mondjuk - tíz év múlva vissza kívánta váltani, az uradalom gátolta ezt, s inkább azt a felet pártolta, aki az adót tíz éven át fizette; volt eset, hogy 63

64

65

66

67

le is szögezték: a jobbágynak végrendelkezési joga nincs, a döntés teljes szabadsága a földesurat illeti... Az úriszék nemegyszer a gazdaságot éveken át működtető mostohaapá­ nak ítélte - szemben a községi határozattal - a telket, méghoz­ zá az árvák ellenében. A konfliktust tovább élezte az, hogy a megyei törvényszék viszont az árvák javára döntött. Az úriszék egyébként több esetben is következetlen volt: egyszer elutasították az apai végrendeletet, máskor viszont éppen annak rendelkezéseit ismételték meg határozatként... 1811 májusában egy napon hozott az úriszék ellenkező értelmű döntéseket. Az uradalmi érdek jól látszik pl. abból a döntés­ ből, amely szerint az egyik fiú örökölje az 1/8 telket, két fiútestvére pedig ne kapjon semmit. Az elöljáróság nemegy­ szer kérte, s nem ok nélkül, hogy az uradalom tartsa meg az öröklésnél is a helyi szokásokat, mert ellenkező esetben se vége, se hossza nem lesz a pereknek. Ezt az 1812. évi kérést ismételték meg 1839-ben is. Végül is az uradalmak beavat­ kozásaikkal nem mentek sokra; egy-egy konkrét ügyben érvé­ nyesülhetett az akaratuk, de az élet általában a helyi szoká­ sok szerint folyt, s a beavatkozási kísérletek azt eredményez­ ték, hogy még kevesebb ügy jutott el az úriszékig, mert eldőlt minden a bíró előtt „barátságos megegyezéssel". Az 1848-as áprilisi törvények után a volt úrbéres földek szabaddá váltak s megszűnt az 1/4 telkes határ is az adásvételeknél. 68

69

70

71

72

73

74

75

JEGYZETEK L. ehhez: Erdmann Gyula: Békéscsaba társadalma, gazdasága és önkormányzata 1772-1848. (In: Békéscsaba története I. Szerk. Jankovich B. Dénes, Erdmann Gyula, Békéscsaba, 1991. 645-713.) Nóvák László: Cegléd mezőváros a XVIII. században és a XIX. század első felében (In: Cegléd története, szerk. Ikvai Nándor, Szentendre, 1982. 137.); Kovács Ágnes: A mezővárosi önkormányzat és a földesúri joghatóság a dél-alföldi Károlyi uradalmakban 1722-1848. (Magyar történeti tanul­ mányok X., Debrecen, 1977. 67.) Úriszék 1802. dec. 14. - BML, Békéscsaba (ezentúl: Bcs.) ir. - a/7. 360. Úriszéki jegyzőkönyv 1822. márc. 27/4. p. - Bcs. - a/14. 128. 1

3 4

Úriszék 1839. dec. 13/62. p. - uo. a/22. Úriszék 1843. máj. 17/6. p. - uo. a/25. Úriszék 1835. jan. 19/65. p., 1836. ápr. 27/25. p. - uo. a/20. Uo. a/26. 1836: XX. tc. - Corpus Juris... 1836-1868. évi törvénycikkek, Bp. 1896. 61., 1840: XI. tc. - uo. 108. - vö. ítéletek - 1843. jan. 7/12. - Bcs. - a/ 25.. ül. 1844. máj. 30/6. p. - uo. a/26. 1840: VII. tc. 9. §. - Corpus Juris... i. m. 92. Képv. test. jegyzőkönyv 1847. jan. 5. - Bcs. - a/l. Eördögh Frigyeshez, Csaba főjegyzőjéhez írott levél, 1847. márc. 8. Bcs. - a/27. 5 6

7 8

9

0

13 _ _ M

18

Uo. Úriszék 1844. máj. 30/6. p. - uo. - a/26. Polgári perek jegyzőkönyve - uo. - a/29. Végrehajtások jegyzőkönyve - uo. - b/10. Instructio - uo. - a/28. Úriszék 1813. márc. 29/15. p. - uo. - a/11-75.

19

Perek jegyzéke 1831. - uo. - a/19. Vö. úriszéki iratok szétszórtan - uo. - a/9-26, csomókban. 21

22

f

Úriszéki jegyzőkönyv 1811. nov. 10/2. p. - uo. - a/10. Úriszék 1835. jan. 18. - uo. - a/20.

23

Palugyay Imre: Magyarország történeti, fóldirati s állami legújabb leírása. IV. Pest, 1855. 70.; Karácsonyi János: Békésvármegye története. Gyula, 1896.1. 413. Molnár Ambrus: A hajdúhadházi ref. egyház története (In: Hajdú­ hadház múltja és jelene, szerk. Komoróczy György, Gyula, 1972. 251.); Komoróczy György: Az önkormányzati igazgatás 1606-1948. - uo. 361. Haan Lajos: Regesták Békés vármegye közgyűlési jegyzőkönyveiből 1715-1795. - A Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társ. Évk. X. (1883-84.) 85. Úriszék 1803. - Bcs. - a/8-88. 26

27

29 30

31

Vö. bírói levelek, büntetőügyek 1804. - uo. - a/8-106. Bírák leveleskönyve, „bűnügyek" 1807. - uo. - a/9-553. Úriszék 1812. jún. 24/12. p. - uo. - a/10. Űriszék 1813. márc. 29/17. p. - uo. - a/11-76.

Elöljárósági jegyzőkönyv 1813. szept. 13/25. p. - uo. - a/11-214. Elöljárósági jegyzőkönyv 1818. febr. 27/10. p. -1819/1. p. - uo. - a/11253 s köv. Uo. - a/15. Úriszék 1835. - uo. - a/20. Bírói ítéletek 1839. - uo. - a/22. Uriszék 1844. máj. 30/20. p. - uo. - a/36. 32

33 34 35

Büntető*törvényszék 1813. Szent Mihály hó 16/38. p. - uo. - a/l 1-303. Elöljárósági jegyzőkönyv 1817. júl. 6. - uo. - a/12-251. Úriszék 1812. jún. 24/8. p. - uo. - a/10. Úriszék 1813. márc. 29/3. p. - uo. - a/11. "Úriszék 1812. jún. 24/15. p. - uo. - a/10. Békésvármegye törvényszéke, 1816. Pünkösd hó 8/10. p. - BML Törvényszék - a/3, k. - 546. old. Uo. 11. p. - 546. old. Uo. 1818. Karácsony hó/103, p. - a/3. K. - 802. old. Uo. 1839. május 2/83. p. - c/4. k. - 445. old. Úriszék 1810. dec. - uo. - a/10. Bírói levelesfüzet 1806. júl. 6-7. - uo. - a/9-529. Uo. - a/12-255. O. 316- uo. - a/25. Kurrensek 1781. júl. 7. - uo. - a/2. Kurrensek 1786. júl. 20. - uo. Úriszék 1833-34. - uo. - a/20. Úriszék 1812. jan. 13. - uo. - a/10. Úriszék 1843. máj. 17/28. p. - uo. - a/25. Szilágyi Miklós: Mezővárosi társadalom és műveltség. (In: Gyomai tanulmányok, szerk. Szabó Ferenc, Gyoma, 1977., 581.) Az öröklési rendhez 1. még: Révész László: A Békés megyei jobbágyság rétegződése a 18-19. században. - Körös Népe, 1956/31. Peres levél 1803. -Bcs. - a/8-16. 38

39

40

43

44 45

46 47

48

50

51 52 53 54

5

58 t

60 61 62

64 68

67 68 69 70 71 72

74

Uriszék 1807. jan. 28. - uo. a/9. BML Törvényszék, polgári perek, 1811. márc.9/12. p. Bírói ir. 1830. - Bcs. - a/17. Úriszék 1806. - uo. - a/9-228. Úriszék 1804. ápr. 14. - uo. - a/8-237. Uriszék 1833. - uo. - a/20. Feljegyzések 1798/1800. - uo. - a/28. Megyei közgyűlés 1805/376. - BML. Képviselő-test. jegyzőkönyv 1846. dec. 28/155. - Bcs. - a/l. Úriszék 1802. dec. 14/5. - uo. - a/7-360. Uo. dec. 14/11. - a/7-762. Úriszék 1810. dec. 10./9. - uo. - a/10. Úriszék 1811. máj. 20/11. - uo. - a/10. Úriszék 1811. máj. 20/3. - uo. 20/5. Úriszék 1820. dec. 10/16. - uo. Uriszék 1812.-uo. Úriszék 1839. dec. 9/9. - uo. - a/23.

75

Képviselő-test. jegyzőkönyv 1848. máj. 18. - uo. - a/1-429.

JÁROLI JÓZSEF

A népéletre utaló adatok Újkígyós 1842-ben készült községi rendszabályaiban

Újkígyós községet 1815-1816 között alapította gróf Wenckheim József Antal. Az új telepesek a Szeged környéki, ő-zó nyelvjárást beszélő falvakból kerültek a kígyósi pusztára. A földesúrral 1814. szeptember l-jén kötött árendális szerző­ dés alapján mint dohánykertészek keresték kenyerüket it­ teni lakóhelyükön. A dohánytermelés török közvetítéssel megismert kertkultúráját még a kibocsátó városból, Szeged­ ről, illetve az őseik által benépesített más kertészközségekből hozták magukkal. Újkígyós és a kibocsátó város között szinte a mai napig nem szakadt meg a kapcsolat. Az újkígyósi nép tradíciói az ősi, a középkorig visszanyúló szegedi kultúrkörhöz kapcsolódnak szoros szálakkal. Bálint Sándor ismert szegedi néprajz­ tudós, aki maga is végzett kutatómunkát Újkígyóson, mu­ tatta ki munkáiban a Szegedről elszármazott községek és az anyaváros közti szoros kapcsolatot. Szeged néprajzának is­ meretében, amelynek egyedülálló alapossággal történt fel­ dolgozását Bálint Sándor végezte el, a „szegedi törzsök"-ből elszármazottak népi kultúrájára vonatkozóan is alapvető fontosságú adatokat nyerünk, azonban a speciális helyi adat­ gyűjtésre ma is számos területen szükség lenne. (Nem hagy­ hatjuk figyelmen kívül a Békés megyei környezet hatását a szegedi eredetű alapnépesség kultúrájára, amely a recens anyagból még sikerrel kimutatható lenne.) Újkígyós tehát a szegedi szakrális kultúrkör része, lakói római katolikusok,

vallásuk gyakorlása ugyancsak a kibocsátó város jámbor tradícióinak televényéből nőtt ki. A község és a birtokos között nem földesúr jobbágy viszony állott fenn, hiszen a dohánykertészek nem jobbágyok, csupán bérlők voltak a földesúri birtokon, amit allodiumként hasz­ nosított Wenckheim József Antal. Kötelezettségeiket az árendális szerződés írta le, és amennyiben annak teljesítését a község elmulasztotta, a bérbeadó minden kötelezettség nélkül a szerződést felmondhatta. Ilyenkor a bérlőknek az általuk használt földet el kellett hagyni, az azon épített falut le kellett bontani. Újkígyós esetében erre nem került sor, és a múlt század végén a lakosság meghatározott feltételek mel­ lett a bérelt földre tulajdonjogot is nyert. A község igazgatása sem volt azonos a jobbágyfalvakéval. A bérbeadó viszonylag nagy szabadságot engedélyezett ezen a téren a közösségnek. Nyilván abból a meggondolásból, hogy a bérleti feltételek teljesítése speciális megoldások meglétét tette szükségessé, és a szerződés felbontásának állandó ve­ szélye a községet is arra ösztönözte, hogy mindenkit rászorít­ son a vállalt feltételek maradéktalan teljesítésére. 1842 no­ vemberében a község elöljárói és 40 dohánykertész családfő közösen fogadták el a község rendszabályait, amelyben aprólékos részletességgel igyekeztek megszervezni a falu­ közösség életét.* Mint minden közösségi rendszabály, statú­ tum, az újkígyósi is, a falu életének rendje mellett a lakosok magánéletéhez is zsinórmértékül szolgált. (Itt különösen a bérleti szerződés teljesítése miatt gondosan kellett ügyelni arra, hogy a kertészcsaládok ne adósodjanak el, mert akkor az egyén fizetésképtelensége az egész közösség érdekeit veszé­ lyeztette.) * Cím nélkül, 1842. évi községi rendszabályok. Római Katolikus Plébánia Levéltára, Újkígyós. A forrást közzétettük az Újkígyós mindennapjai a XIX. század első felében c. kötetben. Sajtó alá rendezte: Jároli József és Szigeti Antal. Gyula, 1991. 91. p. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 14. Szerk. Erdmann Gyula.)

Az újkígyósi rendszabályok készítői is az élő gyakorlatból indultak ki, annak helytelennek ítélt mozzanatait megszün­ tetni és a követendő példákat pedig pártolni szándékoztak. Emiatt a rendszabályok a népélet számos olyan jellegzetességét őrizték meg, amelyek a dokumentum elkészültekor még meg­ voltak, (így némi túlzással a statútum egyfajta keresztmet­ szetét adja a faluközösség XIX. század eleji életének is.) A rendszabályok olvasója az előírások mögött is megláthat­ ja az embert, akiért a korlátozás született. Nem merev, lelketlen előírások ezek, nem csupán tilalomfa állításról van szó, hiszen a szabályok mögött a keresztény felebaráti szere­ tet és irgalom is jelen van. A szabályok a falu erkölcsi nor­ máját is reprezentálják, az attól eltérőket fokozatosan sú­ lyosbodó büntetéssel sújtották a pénzbüntetéstől az elzárásig. A rendszabályok a múlt század közepéig megőriztek a középkor századaiba visszanyúló mozzanatokat. (Büntetés­ ből viaszgyertya vásárlása a templomnak, a perbehívás ősi, még az idézőbilyogra visszamenő, pecsétnyomat küldésével történő lebonyolítása.) Jelen dolgozatunkban csupán a népélet néhány jellegzetes vonására kívánunk rámutatni, a korabeli erkölcsi normák, a gazdálkodás szabályainak részleteire nem térhetünk ki. Itt is csak arra van módunk, hogy a rendtartás­ ban leírtakat vegyük számba, a már meglevő néprajzi iro­ dalommal és a recens anyaggal nem tudjuk összevetni az előmutatottakat. A gyermekélet a múlt század közepi Újkígyóson A régi újkígyósiak az iskolát tekintették az „összes lakos­ ság boldogítására" alkalmas eszköznek, így nem véletlen, hogy a rendszabály első pontja a szülők kötelezettségeiről szól a gyermekek iskolába járatásával kapcsolatban. Ebből ismerhetjük meg a korabeli gyermekélet néhány jellemző vo­ nását is. Minden gyermeket 7 éves kortól 11 éves koráig a ta­ nító elé kellett küldeniük a szülőknek. Az „igaz ok nélkül" mulasztók szüleit pénzbírsággal sújtották, minden elmulasz-

tott fél nap után. A sokgyermekes szülőket anyagilag tették érdekeltté a gyerekek iskolába küldésére. A korabeli népéletről vallanak azok a „kimentő okok", amelyek miatt a gyerekek iskolai mulasztása elfogadható. Első helyen a „valódi szegénységet" említi a rendszabály, ami nyilván azt jelenti, hogy a szülőknek nincs éppen pénze arra, hogy a gyereket az időjárásnak megfelelő ruházattal, lábbelivel ellássák. Sürgős mezőgazdasági munka is számbajöhet, nyilván azért, hogy az esetleges gazdasági kárt a család elkerülhesse, illetve amikor a gyermek erejét meg nem haladó munkára is szüksége van a gazdának. Ilyennek az ostorosságot említik, amikor a szántásnál a nagyobbacska fiúgyermek az igásállatok hajtását végzi. Libapásztorságra, vagy más állatok őrzésére nem állít­ hatja el a családfő az iskolára kötelezett gyermekét. Az iskolá­ ba járás kötelezettsége előírás ugyan, de a gazdasági kény­ szer miatt csak akkor kell a nebulónak az iskolapadot kop­ tatnia, amikor nincs sürgős, a gyerekeket is foglalkoztató munka. Október 15-től, Teréz napjától advent első vasárnap­ jáig, (november utolsó, vagy december első vasárnapja), majd hamvazószerdától áldozócsütörtökig (a húsvét előtti negyven­ napos nagyböjt első napjától, a húsvétvasárnapot követő 40. nap, Krisztus mennybemenetelének ünnepe) határozták meg a kötelező iskolába járás idejét. Az adventtől hamvazó­ szerdáig terjedő időben a gyerekek munkájára a dohány feldolgozásánál (csomózás) lehet szükség, ami erre az idő­ szakra esett. Az újkígyósiák vallásos élete A szegedi gyökerekre vall az újkígyósiak szakrális hagyo­ mányvilága is. A szegedi dohánykertész hagyományból való a község két fogadott ünnepe: június 13., Páduai Szent Antal (1195-1231) és július 20-a, Illés próféta napja. Szent Antal a dohánykertészek és paprikatermelők védőszentje, Illés prófé­ ta pedig az időjárás egyik patrónusa, ünnepe körül eső, szélvihar támad, aminek a pusztítása ellen keres oltalmat a

szegedi nép Illés próféta közbenjárására. (A másik Békés megyei dohánykertész községnek, Csanádapácának is Illés napja a fogadott ünnepe, templomában Illés próféta képe látható.) Ugyancsak szegedi eredetű az újkígyósiak Mária tisztelete is. Minden szombat délutánt ún. félünnepként ültek meg húsvéttól Nagyboldogasszony napjáig (augusztus 15.), „részint fogadásból a Boldogságos Szűz tiszteletére, hogy hathatós közbenjárása által a veszedelmes jégcsapásoktul oltalmazzon, részint, hogy az asszonyok foltozgatásra, tiszto­ gatásra, a férfiak pedig a ház körüli takarításra időt nyer­ jenek, nehogy ebbéli foglalatosságukat másnapra halasztva, azt munkával, vagy templomkerüléssel szentségtelenítsék" írja a rendszabály. A félünnep azt jelentette, hogy a mezei munkát a rendtartás szerint déli 12 óráig be kellett fejezni, a megrakott szekérrel a határból haza kellett érni a délutáni vecsernyére hívó harangszóig, 3 óráig. A községből ezért szombat reggel csak olyan távolságba lehetett fuvarba is elindulni, hogy a délutáni munka tilalom idejére hazaérhes­ sen a szekér. Az egyházi év két nagy ünnepét, a karácsonyt előkészí­ tő advent, illetve a húsvétot megelőző nagyböjt idején a lár­ mát, a muzsikaszó melletti mulatást tilalmazta a rendtartás, amellyel a község vezetői mintegy a hatóság erejével gondos­ kodtak arról, hogy az egyházi előírásokat a magukról megfeledkezettek megtartsák. Hasonló visszafogottságot és fe­ gyelmet kívánt meg a búcsúról hazatérőktől is. (Az újkígyósi nép Radnára, illetve a Szeged-Alsóváros Segítő Máriájának kegytemplomába szervezte meg búcsújárását, gyalogosan.) A vasárnapokon és a hétköznapokra eső ünnepeken a mezei munkától mindenkinek tartózkodnia kellett, lovaival nem fuvarozhatott, kivéve ha vásárba indult, vagy valamilyen halaszthatatlan ok miatt szükség volt a községből való távozás­ ra. Újkígyóson a múlt század közepén még a vasár- és ünnep­ napokon is csak egy reggeli szentmise volt, prédikációval. A szentbeszédre, amely az aznapi evangéliumi szakasz kifej­ tésére és magyarázatára hangzott el, a szentmise után került

sor, mert a kisbíráknak a templom kapujában kellett ál­ lamok, és a templomból a szentbeszéd alatt távozókat vissza­ küldeni. Délután 3 órakor az egyház hivatalos imádságának, a Zsolozsmának az Esti dicséretét, az úgynevezett vesperázst, népi nyelven vecsernyét végezték a hívek papjaik vezetésével. Erre a szülőknek, ha maguk nem tudtak elmenni, gyerme­ keiket kellett elküldeniük, ugyanis a vecsernyén a vasárna­ pi evangéliumhoz kapcsolódó keresztényi tanítást tartott a plébános vagy a káplánja. Mindszenttől Szent Györgyig (no­ vember l-jétől április 24-ig) minden 10 éven felüli gyermek­ nek kötelező volt a tanítás meghallgatása. A leányoknak az év további részében is jelen kellett lenniük a keresztényi tanítá­ son, a fiúk közül csak azok maradhattak távol Szent György után, akik lovakat legeltettek, nyilván a községhez közeli legelőn. A vecsernye utáni vasárnapi „iskolai előadásokon" való részvételre a felnőtteket nem kötelezték, de ha ezt az időt a kocsmában töltötték, büntetést kellett elviselniük. A templomban a hely szentségéhez illő viselkedést követelt meg a faluközösség minden tagjától. Tolakodni, lármázni sem felnőttnek, sem gyermeknek nem lehetett, aki netán részegen merészkedett bemenni az Isten házába, 6 órai fogsággal súj­ tották. A templom előtt dohányozni tilos volt, főleg vasárnap és ünnepeken. A községben élő népszokások A fonóka tartása szokásban volt Újkígyóson is, ahová legények is belátogattak és a leányok társaságában „fajtalan beszédeket folytatnak" - írja a rendszabály, ezért a legények fonóbéli megjelenését tiltja a rendtartás. A mulatságokon vagy éjszaka, onnan hazatérőben a legények puskával durrog­ tattak, ami gyakori volt másutt is ebben az időben. Házról házra járva húsvétkor locsolkodtak a legények, amit tiltott a rendtartás, sőt otthon, az „illendőség sértésével" véghezvitt öntözködés is büntetést vont maga után.

A lakodalmas szokások tetemes kiadással jártak, ezért a falu lakosainak elszegényedését okozhatták: adósságba kel­ lett vernie magát a dohánykertész családnak, hogy a költ­ ségek fedezetét előteremtse. Már az eljegyzés, a „kézfogás", ahogyan a rendtartás nevezi, felért egy kisebb lakodalommal, hiszen „behívott vendégekkel, pazar evéssel s ivással, vagy muzsikával s tánccal" egybekötve esett meg. A házasulandó fiataloknak a házasság templomi kihirdetésének bejelentése­ kor a plébánián számot kellett adni tudásukról, hogy a „tud­ nivaló imádságokat" pontosan ismerik-e? (Ha nem, abban az évben nem köthettek házasságot, hiszen hogyan nevelik gyer­ mekeiket istenfélő emberekké, ha maguk sem ismerik a legalapvetőbb hitbéli dolgokat.) A menyasszonyt a templomban tartott esküvő után a vőlegényes házhoz kísérték, nemegyszer „fajtalan" beszédeket folytatva. (Nyilván a hujjogatókat értik ezen.) A lakodalmi mulatság csak a reggeli szentmise előtti első harangszóig tarthatott, tehát a többnapos lakodalom, ami itt is bizonyára szokásban volt, eltiltatott. Tilos volt az ún. kárlá­ tó is, amikor a lányos ház válogatott fiatal násznépe a lako­ dalom másnapján meglepetésszerűen ellátogatott a legényes házhoz, ahol megnézték az új asszonyt. Ez természetesen újabb alkalom volt a vendégeskedésre, táncra. A lakodalom tehát két színhelyen, a vőlegény, illetve a menyasszony család­ jánál külön-külön zajlott le Újkígyóson ebben az időben. Vidám mulatság követte a disznótort is, ahová a disznóölés munkájában részt nem vevő, „behívott" vendégek megjelené­ sét is elvárta a házigazda. (Torozni csak a munkában részt vállalóknak lehetett a rendtartás előírása szerint, hiszen a nagy vendégség egyszerre feléli a később elfogyasztandó élel­ met.) A halotti tort még a XVIII. század második felének végén II. József rendelete tiltotta meg népünknek, annak ellenére szo­ kásban volt Újkígyóson is, mégpedig nagyobb szabású lehe­ tett, mert a rendtartás igen súlyos büntetést helyez kilátásba a hozzátartozóknak, ha a tilalmat megszegik. Az. új szabályok

csak a temetésre jött vidékieknek, sírásóknak és a koporsócsinálóknak a „sovány megvendégelését" engedték meg. (A vidéki vendégek nyilván a kibocsátó városból, Szegedről, illetve azokból a dohánykertész községekből jöhettek, ahon­ nan a kígyósi telepesek származtak, jól bizonyítja ez az adat a szegedi nagytájhoz fűződő kapcsolatokat. A sírt bizonyára ekkor is a közeli, távoli rokonok ásták ki, a koporsót sem asz­ talos, hanem a famunkához értő, barkácsoló parasztemberek állították össze.) A gazdálkodásra, falurendre utaló adatok A földesúrral kötött árendális szerződés szerint a bérbevett földön elsősorban dohányt kellett termeszteni a kertészségnek. Ezek a földek a belterületen lévő portákat, az ún. belső földet alkották. Az egyéb növényeket ugyancsak az uradalomtól bérelt, ún. külső földeken termelték. Mind a belső, mind a külső földeken a telekhatárt minden év pünkösdig köteles volt minden gazdakaróval megjelölni, „kipéczezni". Ez az óvintéz­ kedés azért kellett, nehogy a szomszéd a másföldjébőlleszánt­ son magának egy-egy sávot, amivel megrövidíti a mellette élő gazdát. A forgó szántását a szomszédoknak közösen kellett elvégezni, nehogy a telekhatárba, vagy a dűlőútba szántsanak bele. (Forgónak azt a területet nevezték, ahol a szántáskor a gazda igásállatával befordul a következő barázdába és ezért a jószág ezt a földsávot keményre tapossa.) Mind a külső, mind a belső földeken sem kocsival közleked­ ni, sem állatokat áthajtani, legeltetni tilos volt. Egyedül a téli fagyok idején tekintettek el ettől. A legelő védelmét szolgálta, hogy csak a kijelölt úton lehetett rajta kocsival közlekedni, nehogy a kerekek felvágják a gyepet, ami egyébként is gyen­ gén termett. A falu határában a pihenő igáslovakat legeltető legények előszeretettel gyújtottak tüzet, hogy melegedjenek, vagy a parázson nyers kukoricát, krumplit süssenek, ezzel is múlatva az időt. A dolog vége sokszor komoly tűzkár lehetett, mert a tüzet gyújtókat, a köréje gyűlt melegedőket, a parázson

sütögetőket megbüntetni rendelte a statútum. A tűzveszély elkerülésére nyáron a községben lóháton járó legények égő pi­ pával nem közlekedhettek, nehogy az utcán tárolt szemét tüzet fogjon. A kemencéből kikerült pernyét az udvarra, kertbe, nem ritkán az utcára szórták ki, olykor még parázsló állapotban. (A parázsló pernyét sehová sem volt szabad eloltás nélkül kilökni, az elhamvadt tüzelőt pedig csak a portán lehe­ tett elhelyezni, az utcán semmiképp.) A nád- vagy szalmatetős házak szabadkéményei fából, sövényből készültek, amit sárral tapasztva védtek meg a szabadtűzhely, illetve a kemence tüzétől. A sárzás azonban a felfelé törekvő lángnyelvek melegétől hamar lepattogzott és a csupaszon maradt fa vagy sövény könnyen tüzet foghatott, ami az egész házat elhamvasztotta. A téli fűtés megkezdése előtt, amikor még nem fagyott és agyagot a tapasztáshoz könnyen ki lehetett termelni, a statútum a kémények szigorú megvizsgálását rendelte el, és a kijavítás elmulasztóit súlyos büntetéssel sújtani rendelte. Hasonlóképpen kellett eljárni a tavaszi fagyok elmúltával is. A statútum készültekor élő fában szegény volt a község, ezért minden házas gazda nősülés előtt álló legényfiának 1842. szeptember 29-től 3 általa ültetett fát kellett „előmu­ tatni". 1848 Szent Mihály ünnepétől pedig három általa ülte­ tett, beoltott és „megfogamzott" gyümölcsfát kellett prezentál­ ni, mert különben nem eskette őket össze a statútum értel­ mében a plébános. A községi utcákra hordtak a lakók mindenféle tűzrevaló gizgazt, a tűzrevalónak előkészített, megszárított trágyát. A házak elé, az utcára ásták a gabonás vermeket, mert a ház mindig partosabb helyekre épült, így a verem is védve volt a víztől, a gazda is rálátott a házból a verem szájára. A rend­ szabály életbeléptetése előtt kiásottakat nem kellett betöm­ ni, ha még használta a gazda, de új vermet már nem ásat­ hatott az utcán. Igen gyakori lehetett az udvaron levő kútból kihasznált víznek a gyalog-, illetve a kocsiútra engedése a portákról, amit szintén tilalmazott a rendtartás.

KOSALASZLO

A fürdővendégek társadalmi összetétele a kiegyezéskori Magyarországon

A 19. század fürdőélete, melyben még nem vagy alig vált szét a gyógyulás, a nyaralás és a szórakozás, egyértelműen kapcsolódott a polgári létformához. Akkor is igaz ez, ha tudjuk, hogy a század első felében még inkább nemesi, mint polgári divatnak számított Magyarországon. A kiegyezés korában már a munka - tágabb értelemben a feladatvégzés - és a pihenés szétválasztódásával megjelenik a szabadidő korábban nem ismert fogalma, ami tiszta formá­ jában polgári gondolkodásra vall. Az embereknek tudatosan ki kell kapcsolódniuk megszokott, leginkább fárasztó, testet, lelket igénybe vevő életkörülményeikből és roborálódniuk kell, hogy a jövőben teljesíthessék kötelességeiket, leküzdhessék a jelentkező nehézségeket és gondokat, azaz ered­ ményesebben végezhessék a létfenntartáshoz és a vagyoni gyarapodáshoz szükséges tevékenységet. Kik, mely rétegekhez tartozók jártak és milyen arányban fürdőhelyekre? Ezekre a kérdésekre próbálunk meg válaszolni tanulmányunkban. Azt, hogy a fürdőre járás a múlt század második felében általános társadalmi szokássá vált, számos adalékkal bi­ zonyíthatjuk, legszemléletesebben és legegyszerűbben azon­ ban a társadalmi és vagyoni különbségeket figyelembe vevő fürdőhelyi díjszabásokból derül ki. Legismertebb ezek közül a gyógydíj vagy kurtaxa, a mai üdülőhasználati díj elődje és a hozzákapcsolódó zenedíj. Nem tudjuk, pontosan mikor vezet­ ték be Magyarországon ezt a típusában jellegzetesen kapita­ lizmuskori illetményt. A rendi korszak jobbágyi szolgáltatá-

sokat, vámokat, „ajándékokat" szedő földesurai nem gondol­ tak rá, hogy csupán azért kérjenek pénzt az emberektől, mert a birtokukon fölbuggyanó gyógyforrás mellett tartózkodnak, szívják a jó levegőt, gyönyörködnek a szép tájban. A nagyobb ausztriai és csehországi fürdők 1850-es években megalkotott és évtizedekig változatlanul érvényben lévő Kurordnungjai (rendtartásai) már ismerik a gyógydíjat. Nálunk az 1876-i egészségügyi törvény mint meglévőről rendelkezik róla, de megengedően fogalmaz, azaz nem teszi kötelezővé és nem is tekinti általánosnak. Valószínű azonban, hogy korszakunk­ ban már az egész Osztrák—Magyar Monarchiában általános volt. Ritkaságszámba ment, hogy a századelőn az egyébként szerény szolgáltatásokat nyújtó tordai sósfürdőben nem kérték. A gyógy- és zenedíjat mindig előre kellett fizetni. A gyógy­ díjat törvényes előírás szerint a fürdő fejlesztésére kellett fordítani, a zenedíjból a zenekarokat fizették. Úgy látszik, akadtak, akik megpróbáltak a fizetésről elfeledkezni. A futóvendégeknek nem volt kötelező, de hogy kit tekintettek annak, az helyenként és az időmúlásával változott. A kiegyezés utáni években még átlag hat-hét nap után minősültek át a futóvendégek fürdővendégekké, az első világháborút közvetlenül megelőzően már többnyire három, de volt hely, ahol már két nap elteltével. Az előre kért összegek rendszerint heti tartóz­ kodásra szóltak, de például Szliácson (Zólyom m.) a hatodik hét után már nem kellett fizetni (1911). Ugyanekkor Párádon (Heves m.) heti két korona, a csonka hetet töltőknek napi harminc fillér volt a díj. Nem lévén központi szabályozás, a gyógy- és zenedíjak összegének igen változatos rendszere alakult ki, mely egyfelől híven tükrözte a társadalmi hierarchiát, másfelől különfajta kedvezményekben is kifejeződött. „Tekintettel polgári és vagy­ oni állapotukra" legkevesebb kettő, gyakrabban három, ám nem ritkán ennél is több kategóriába osztották a vendégeket. Néhány példa 1913-ból, az utolsó békeévből a Monarchia osztrák felének tartományaiból: Baden bei Wienben és Ischl1

2

ben kettő, Badgasteinben öt, Karlsbadban, Marienbadban, Franzensbadban négy-négy osztály volt, de például Abbá­ ziában és Gleichenbergben nem tettek ilyen fizetésbeli különb­ séget a vendégek között. Hasonlókat tapasztalunk Magyar­ országon Párádon (1911), ellenben Bártfán 1886-ban két, 1889-ben már három „osztály" volt érvényben. 1892-ben Pöstyénben két, Stubnyán (Túróc m.) három, Herkulesfürdőn 1901-ben szintén három, Bikszádon (Szatmár m.) 1911-ben szintén csak két kategória létezett. Maga a fizetés intézménye egyértelműen tudatosította a fürdőkön is érvényesülő társadalmi különbségeket, ugyanak­ kor volt egy másik arca is. Nem tagadható, hogy szociális kedvezményt nyújtott, hiszen ugyanazért a vagyonosok töb­ bet fizettek a kevésbé tehetőseknél, sőt ingyenesség is léte­ zett. Legtöbb kategóriarendszerben a belső határokat megle­ hetősen homályosan fogalmazták meg, mert ingadoztak a származás és a vagyoni állapot között. Igaz, a tendencia mindinkább a jövedelem bevallásának alapul vétele volt, mint azt a vihnyei (Bars m.) beosztás változása példázza. Itt 1895-ben a következő osztályok voltak érvényben: „I. osztály: Főnemesség, főpapság, nagybirtokos, bankár, nagyiparos, nagykereskedő, államtisztviselő, a közös had­ sereg és a m. kir. honvédség tisztikara a VI. díjosztályig bezárólag" fizetnek 6 forint gyógy- és 5 forint zenedíjat; II. osztály: „Földbirtokos, okleveles egyén, lelkész, tanár, köztisztviselő (VIII. osztályig), a közös hadsereg és a m. kir. honvédség tisztikara (VII. és VIII. díjosztályból), megyei és magántisztviselő" fizetnek 4, illetve 3 forintot; III. osztály: „Kevésbé vagyonos elem, kisbirtokos, néptanító, segédlelkész, köztisztviselő a LX. és X. díjosztályból" fizet 2, illetve 1 forintot; IV. osztály: „Minden 12 évnél idősebb, de nem önjogú fürdőlátogató után, ki a családfő kíséretében jelenik meg, valamint a családfővel együtt érkező hitves, nevelő, nevelőnő, társalkodónő, a családfő megélhetési osztály illetményének felét fizeti"; 3

4

5

adata. A jelentéktelen kis fürdőben egy szobára 36 vendég jutott, szemben a vezető magyarországi fürdőhelyekkel, ahol ez a szám három és öt között mozgott. Egészen másként látjuk a helyzetet, ha tudjuk, hogy Kisbelicen mindössze három szobácska várta a gyakran cserélődő közönséget. A társadalmi elkülönülés archaikus formájáról tudósít az 1860-ban Szliácsra kerülő Hasenfeld Manó orvos. Szolgálat­ ba lépéséig a három fedett medencét „úri", „polgári" és „pa­ raszti" megoszlásban használták. Szinte humorosan hangzik, hogy a forrásokat korszerűen elemző Hasenfeld gyógyászati szempontból a „paraszttükör" vizét találta a leghatékonyabb­ nak. Működésének első évében még négyszer adott enge­ délyt a sebészsegédnek érvágásra és 1936 köpölyözést is re­ gisztrált, amin a fenti adat ismeretében már nem is kell cso­ dálkoznunk. A rendi különbségtételt a polgári korban sok helyen a népfürdő váltotta föl. Általában ragaszkodtak a medencék nemek szerinti elkülönítéséhez, vagy ahol ez nem volt lehet­ séges, ugyanazt a medencét más-más órában használhatták a nők és a férfiak. Ellenben a népfürdők medencéjében rend­ szerint, ám mindig kedvezőtlenebb technikai és egészségügyi feltételek között, együtt fürdőzött a két nem. Idevágó groteszk példa a jelentéktelen kis Jegenyefürdőé (Kolozs m.), ahol 1902-ben domboldalban lépcsőzetesen kialakított három medencét használtak. A legmagasabban fekvőt közvetlenül a forrásra építették úgy, hogy az aljazatnak lefektetett geren­ dák közt folytonosan bugyogottföla víz. Itt a nők fürödtek. Mi­ vel több forrás nem volt, túlfolyással jutott a fölösleg az ala­ csonyabb szinten lévő második medencébe, amely a férfiaké volt, majd innen ugyanúgy a népfürdőbe. Egyetlen olyan adatbázis létezik, amely nemcsak a fürdőre járás általános társadalmi szokását dokumentálja, hanem részletesen a publikum réteg-hovatartozását is, ez a vendég­ névsor, korabeli nevén kurlista. „Ismeretes dolog, hogy a fürdőhelyeken általában a névsor megjelenése és elolvasása a vendégek egyik legártatlanabb 10

11

12

szórakozását képezi, alig várják és mohón lesik a curlistákat, amelyekből barátaik, ismerőseik és rokonaik esetleges megérkezéséről tudomást szerezhetnek..." - olvashatjuk az 1899-i bártfai ismertetőben. Valóban, a gazdag időszaki für­ dőhelyi sajtóban egyedül a kurlista megjelentetése mond­ ható általánosnak. Szinte kötelezőnek számított a vendégnév­ sor közzététele, olyannyira, hogy a századvégén még a buda­ pesti Lukács-fürdő is kiadta, pedig a nagyvárosi környezet­ ben vendégei nem panaszkodhattak információéhségre. Cél­ ja ugyanis elsősorban annak a természetes kíváncsiságnak a kielégítése volt, amely tudni szerette, kik tartózkodnak a fürdőhelyen, egyúttal a tájékoztatást unaloműzőnek is szánták. Akurlisták a kötelező bejelentkezésnél kitöltött ívek adataira támaszkodtak, azaz a néven kívül tartalmazták a foglalko­ zást, az állandó lakhelyet, az érkezés napját, a fürdői szál­ láshelyet, de a távozást nem. Az igazgatóságnak illett a kurlistát minél sűrűbben megjelentetni. Nagyobb fürdőkön főidényben naponta, másutt gyakran több napot összegezve vagy hetente nyomtatták ki. A névsorokon kívül sokszor tar­ talmazott üzleti hirdetéseket, közölte a fürdők nyitva tartá­ sának idejét és a legfontosabb vasúti menetrendet. Ma már gépi eszközök lehetővé tennék a kurlisták adatso­ rainak nagyarányú statisztikai összesítését és kiértékelését. Erre most mégsem keríthettünk sort, mert forrásaink nagyon töredékesen maradtak fenn vagy jelenleg közgyűjteményeken kívül lappanganak. Feltevésünk szerint a meglévő és hoz­ záférhető anyag nagyobb arányú földolgozása sem hozhatna lényegesen más eredményt, mint az alábbi „szúrópróbák". A magyarországi fürdőhelyek számához képest még a budapes­ ti Széchényi Könyvtár állományában is esetleges a kurlisták előfordulása. Bár 1840-ből már tudunk balatonfüredi ven­ dégnévsorokról, de csak 1880 után találkozunk nagyobb számban sorozatokkal. Azonban ezek folytonossága gyakran megszakad és az egyes évfolyamok is gyakran csonkák. A töredékesség miatt a „szúrópróbák" voltaképp kényszerűek, mert csak a szűkös lehetőségek közt törekedhetünk földrajzi 13

14

tájak, valamint divatos és kevésbé látogatott fürdő szerinti válogatásra. Az egyes névsorok statisztikai egymásra vonat­ koztatásának erősítését kívántuk segíteni azzal, hogy évenként - ahol alkalom nyílt, fürdőhelyenként meg is ismételve megközelítően azonos időszakot vizsgáltunk, az érkezők társadalmi hovatartozásának szempontjából. Ez a főidény eleje, a legtöbb vendég érkezésének ideje, a július 4. és 10. közötti hét vagy néhány ehhez közel eső nap volt. 1. példa a) Balatonfüredre (Zala m.) 1884. július 4-10. között érke­ zett: 15

kereskedő iparos tőkés vállalkozó tisztviselő földbirtokos földműves magánzó alkalmazott tanuló értelmiségi foglalkozást nem jelölt meg

45 6 4 16 20 1 12 5 3 40 3

29,0% 3,9% 2,5% 10,3% 12,9% 0,7% 7,8% 3,2% 1,9% 25,8% 1,9%

155

100%

A legnagyobb létszámú csoport, a kereskedők, megközelí­ tik az érkező vendégek egyharmad arányát, Balatonfüred azonban ekkor még elevenen őrzi a hajdani nemesi társasági élet színterének hagyományát. A vendégek egyötödét kitevő földbirtokosok között egykori nevezetes köznemesi családokat találunk: Fáy, Tallián, Bárczy, Csapó, Jankóvich. Arisztokra­ taként, foglalkozás megjelölése után ide osztottunk be egy Keglevich grófot, gróf Nádasdy Ferenc viszont nem jelölt foglalkozást, gróf Berchem német birodalmi főkonzult pedig

diplomataként az értelmiségnél vettük számba. (Továbblapoz­ va a kurlistákat, a nyár folyamán többen Balatonfüredre érkeztek az Esterházy, Zichy, Széchenyi, Andrássy, Almásy grófi családokból, továbbá a báró Dőryek, és a volt közne­ mességből (dzsentri) például Noszlopyak, Kenesseyek, Vaszaryak). A tisztviselők viszonylag nem népes csoportja (köztük van Máramarossziget és Miskolc polgármestere) és a nagy szá­ mú értelmiség eredeti családi kötődéséről nem tájékozód­ hattunk, csak feltehetjük egy részük köznemesi hagyomá­ nyát. Az értelmiségen belül sok ágazatot megtalálunk. Az igazságügyben és a tanügyben dolgozók együttesen a felét teszik az érkezőknek (12, illetve 8 fő), a teljes létszám 7,7 illetőleg 5,1%-a. Van még néhány lelkész, orvos, gazdatiszt, újságíró, mérnök, akad egy gyógyszerész is, de nincs katona­ tiszt, ami valószínűleg a véletlenen múlott. Említést érdemel még a tőkés vállalkozók kis csoportja, melyben két háztulajdonos, valamint egy-egy bankigazgató és (nem tudni, mivel foglalkozó) vállalkozó kapott helyet. b) Balatonfüredre 1908. július 4-10. között érkezett: kereskedő iparos tőkés vállalkozó tisztviselő földbirtokos magánzó alkalmazott tanuló értelmiségi foglalkozást nem jelölt meg

25 6 5 18 8 16 5 2 39 3 127

19,7% 4,8% 3,9% 14,1% 6,3% 12,6% 3,9% 1,6% 30,7% 2,4% 100%

16

Huszonnégy évvel később ugyanazokban a napokban mint­ egy ötödrésszel kevesebb vendéget regisztráltak. Ez ön­ magában még nem jelenti Balatonfüred divatjának múlását, elképzelhető, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt kevesebb a vendégszám, az érkezők társadalmi összetétele azonban arról árulkodik, hogy a sokévtizedes nemesi hagyomány megko­ pott. Igaz, a kereskedők arányszáma is visszaesett, de ehhez képest felére csökkent a földbirtokosoké, ami abszolút szám­ ban még nagyobb fogyás. Majdnem hiába keressük a történel­ mi családok nevét, legalábbis ebben az időszakban csak egy Noszlopyval és egy gróf Batthyányval találkozunk, aki Zala­ egerszegről jött és főispán. (Továbblapozva a névsorokat, később is igen kevés arisztokrata és neves birtokos család bukkan föl). Az iparosok változatlanul kevesen vannak, a tisztviselők és a magánzók száma valamennyit nőtt. Az alkalmazottak közt a vasút és a posta foglalkoztatottjait és egy komornát is találunk. A tőkés vállalkozók gyárigazga­ tóval, bankigazgatóval, gyárossal, háztulajdonosokkal képvi­ seltetik magukat. Számra nem, de arányában növekedett az értelmiség. Belső ágazati tagolódása azonban majdnem azonos a 24 esz­ tendővel korábbival, noha csak egy személy jelenti a foly­ tonosságot, Roboz István jeles kaposvári újságíró, immár ki­ rályi tanácsosi címmel. Legtöbben az orvosok vannak (9, a tel­ jes létszám 7%-a, a saját csoportnak majdnem egynegyede. Pedagógus 8, lelkész 7 (mind római katolikusok) érkezett, most nem találkozunk gazdatiszttel, viszont két katonatiszt jött. 2. példa a) Tátrafüredre (Szepes m.) 1886. július 14-20. között érkezett: 17

kereskedő iparos

8 1

6,3% 0,8%

gyáros tisztviselő* alkalmazott földbirtokos földműves magánzó értelmiségi tanuló foglalkozást nem jelölt

1 22 8 8 1 2 62 4 10

0,8% 17,3% 6,3% 6,3% 0,8% 1,6% 48,8% 3,1% 7,9%

127

100%

A 20. század elejére Európa-hírűvé lett Tátrafüred, az első jelentős tátrai üdülőhely csupán 1872-től, a nagyobb arányú tervezett fejlesztésekkel párhuzamosan kezdett ismertté vál­ ni Magyarországon. Csak ezután épült ki a többi pompás tátrai üdülőhely. Az újdonság és a divat hozzájárult nép­ szerűségükhöz, ugyanakkor nem kevés idegenkedést kellett a hírverésnek legyőznie a más típusú fürdőhelyekhez szokott közönség körében. A tátrai források ugyanis nem emelkedtek ki a korabeli Felső-Magyarország közönséges savanyú­ vizeinek átlagából, így elsősorban a hidegvíz-gyógykezelés és a sajnálatosan széles körben terjedő tébécés fertőzés ellen ajánlott magaslati levegő (Luftkurort), továbbá a témánkat most nem érintő téli üdülés vonzotta a vendégeket. (Korábban sem magaslati, sem téli üdülőhelyek nem voltak hazánkban.) Föltűnő a kereskedők, iparosok és magánzók igen alacsony száma, de földbirtokos sincs sok. Az egyetlen földművest név szerint megnevezzük: Gyalog János Mezőtúrról. Valószínűleg módos gazda, aki tüdőbetegségét jött gyógyíttatni. Az alkal­ mazottak közé soroltuk a postánál dolgozókat, egy csendőr­ tisztet és komornákat meg komornyikokat, akiket külön tün­ tettek föl. Kiemelkedően magas az értelmiség száma. A tan­ ügyhöz tartozók (17) a teljes vendéglista 13,3%-át, az értel­ miségiek 27,4%-át teszik. A másik nagyobb csoportnál, mely­ nek tagjai jogi pályán működnek (18), ezek a számok a követ18

kezűképpen alakultak: 14,l%-29%. Aránylag sok az egyházi személy (8), viszont föltűnően kevés az orvos (3) és a katona­ tiszt (3). A hat művész közt szerepel egy karmester, egy he­ gedű- és egy zongoraművész, valamint koncerténekesnő, akik talán elsősorban szerepelni jöttek. Különben az értelmisé­ gi névsorban egyetlen máig ismert vendég akad, a moszkvai főkonzul, a fiatal Burián István, a későbbi „közös" pénz- és külügyminiszter, a Monarchia utolsó két évtizedének sokat szereplő politikusa. Burián ekkor még nem viselt arisztokrata címet, egyébként statisztikánkból nem derül ki, hogy a kiválasztott időszakban több arisztokrata és magas közéleti állást betöltő személy érkezett Tátrafüredre: gróf Pongrácz István közös hadsereg­ beli ezredes, gróf Szapáry István Pest-Pilis-Solt-Kiskun vár­ megye főispánja feleségével, egy Ráday grófnővel, báró Fiáth Ferencné főispán-özvegy, egy Beckers grófnő, Baross Gábor államtitkár felesége, Gerlóczy Károly, Budapest alpolgármes­ tere, Pálfy Ferenc, Szeged polgármestere és még két ország­ gyűlési képviselő. Külön figyelmet érdemel a július 15-én érkezőnagy társa­ ság, melynek tiszteletére a fürdőigazgatóság a kurlista rend­ kívüli kiadását díszkeretben jelentette meg. A bizonyára házigazdái szerepet betöltő gróf Csáky Albin szepesi főispán és gróf Hunyady László képviselő kivételével, akiknek ál­ landó lakhelyéül Szepesmindszentet, illetőleg Szikszót tün­ tették föl, a többiek mind Szliácsról (Zólyom m.) érkeztek. Ott tölthették a nyár nagyobb részét és onnan kirándultak a Tátrába, a kurlistát alapul véve a társaság legbecsültebb tagjai egy szerbiai gróf (Takovo) és egy román hercegi pár (Ghica) lehettek. Kíséretükben volt a szerb királyi udvar főudvarmesterhölgye, két udvarhölgye, egy kormányzói rangú egyén, továbbá a szerb király szárnysegédje is. Csatlakozott még - nyilván Szliács miatt - Zólyom megye főispánja, báró Radvánszky Béla és neje, Tisza Paula, valamint báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselő. A listát egy csendőr­ tiszt, komornyikok és komornak zárják, akiket már említet-

tünk. A tisztviselők és a foglalkozást nem jelölők csoportja tetemes részben a fölsoroltakból került ki. b) Tátrafüredre 1908. július 4-10. között érkezett: kereskedő iparos tőkés vállalkozó tisztviselő alkalmazott földbirtokos magánzó háztulajdonos értelmiségi tanuló foglalkozást nem jelölt

18 2 8 26 5 3 11 2 53 2 43

10,4% 1,2% 4,7% 15,0% 2,8% 1,8% 6,3% 1,2% 30,6% 1,2% 24,8%

173

100%

19

A több, mint húsz évvel korábbi adatsorhoz képest szem­ betűnő a kereskedők megnövekedett - bár más fürdőhelyek­ hez képest nem magas - aránya, míg az iparosok igen ke­ vesen vannak. A tisztviselők százalékos részesedése válto­ zatlannak mondható, az értelmiségé pedig az 1886-os igen magas százalékhoz viszonyítva csökkent, de még mindig a legnagyobb létszámú csoportot jelenti. Belső megoszlásában a korábbival azonos módon vezetnek a tanügyben és az igazság­ szolgáltatásban dolgozók. (A teljes létszámban 11,5%-os és 8,6%-os tekintélyes aránnyal, ami saját csoportjukon belül 37,7%, illetőleg 28,3%, meglehetősen magas. Kevésnek találjuk az orvosok (5), a katonatisztek (3) és a lelkészek (1) számát, újságíró csupán kettő, művész egy érkezett. Megjegyzésre méltó a földbirtokosok egészen alacsony számú jelenléte. Föltűnő a foglalkozás megjelölése nélkül kinyomtatott nevek nagy száma. Ezek között mindössze két alkalommal szerepel­ nek arisztokraták: Szirmay Sarolta grófnő, udvarhölgy és gróf Pongrácz Ferenc császári és királyi tanácsos feleségével, egy

német grófnővel. Egy harmadik arisztokrata, báró Vay Sán­ dor földbirtokosként jelentkezett be. A jelöletlen foglalkozá­ súak nagy részénél itt feltétlenül arra kell gondolnunk, hogy olyan budapesti társasági ok) tagjai, akikről a jelenlevőknek illett tudni, kik Ők, tehát nem tartották fontosnak a bemu­ tatkozást, csupán megérkezésükről tudósított a kurlista. Feltevésünket megerősíti a csepeli Weisz Manfréd és csa­ ládjának példája. Ok mind a hatan pusztán nevükkel szere­ pelnek. (A listán közvetlenül utánuk következik egy bizo­ nyos Miss Morrison, valószínűleg a gyermekek angol nevelő­ nője.) Különös kiemelést jelent, hogy a családfőt és a család­ tagokat egyenként tüntette föl a fürdőigazgatóság, holott rendszerint az arisztokrata házaspárok is csupán egy sorszá­ mot kaptak. Fentebb közreadott statisztikánkon módosított volna, ha saját besorolásunkban Weisz Manfrédok a „tőkés vállalkozók" között szerepelnek, ahol nélkülük öt gyárossal és három bankárral találkozunk. Ám a következetesség ked­ véért meghagytuk őket a foglalkozást nem jelölők között, gondolván arra, hogy így is jellemző jelenlétük. 3. példa Herkulesfürdőre (Krassó-Szörény m.) 1899. július 4-10. között érkezett: 20

kereskedő 47 iparos 31 tőkés vállalkozó 2 tisztviselő 50 földbirtokos 18 földműves 10 magánzó 14 alkalmazott 13 tanuló 5 értelmiségi 101 foglalkozást nem jelölt 4

16,0% 10,5% 0,7% 17,0% 6,1% 3,4% 4,7% 4,4% 1,7% 34,2% 1,3% 100%

A századvégen igen divatosnak számított Herkulesfürdó. 1896 őszén a Vaskapu-csatorna megnyitásakor itt adott egy­ másnak találkozót I. Ferenc József osztrák-magyar, I. Károly román és I. Sándor szerb uralkodó. Ferenc József már első magyarországi útján, 1852-ben is megfordult itt, de I. Károly­ nak sem volt ismeretlen a hely, mert 1887-ben meglátogatta a hat hétig itt nyaraló Erzsébet királynét. Magasrangú vendégekben nem lévén tehát hiány, föltűnő, hogy időmet­ szetünkben a magasabb rétegekből csupán „mutatóban" akad néhány személy, egy bankár és egy gyáros, valamint egy képviselő és egyetlen arisztokrata, gróf Keglevich Géza pénz­ ügyminisztériumi titkár. A társadalmi piramis talpazatából a fbldésznék írt parasztok nevük és állandó lakhelyük után ítélve, magyarországi és romániai románok. Az alkalmazot­ takközt találunk vasutast, hajóskapitányt, erdőőrt, uradalmi szolgákat, hét pincért (közülük egy „pincérmester"-ként sze­ repel), akikről gyanítható, hogy nem üdülni vagy gyógyulni, hanem dolgozni érkeztek. Furcsa, hogy egy-egy szakácsnőt és cselédet külön tüntettek föl, holott őket kísérőként, névtelen szokták jelölni. Talán szintén munkavállalók voltak. Az összes érkezők több mint egyharmada értelmiségi. Nem­ csak számuk magas, hanem belső rétegzettségük is gazdag. Tizenkét csoportot képviselnek. Minthogy a török kiűzése, a hajdani határőrvidékek megszervezése (18. sz. eleje) óta Her­ kulesfürdő hagyományosan a katonaság gyógyulását és pihe­ nését szolgálta, nem meglepő a katonatisztek nagy száma (32), mellettük sokan vannak még pedagógusok (21) és az igazságszolgáltatásban dolgozók (14). Arányszámuk a teljes fürdői publikumban 10,8%, 7,1% és 4,7%, a csoporton belül 32%, 21%, 14%. Rajtuk kívül orvosok, lelkészek, mérnökök, művészek, újságírók, gyógyszerészek, sőt egy-egy gazdatiszt, állatorvos és diplomata is érkezett. 21

4. példa a) Buziásra (Temes m.) 1908. július 6-12. között érkezett: kereskedő iparos tisztviselő földbirtokos földműves magánzó tőkés vállalkozó alkalmazott munkás napszámos tanuló értelmiségi foglalkozást nem jelölt

30 31 29 4 20 3 2 14 7 3 7 36 16

14,9% 15,3% 14,2% 2,0% 10,0% 1,5% 1,0% 6,9% 3,4% 1,5% 3,4% 17,9% 8,0%

202

100%

A felső rétegek méginkább hiányoznak, mint a kilenc évvel előbbi herkulesfürdői névsorból. A tőkés vállalkozók egyike gyárigazgató, a másikuk gőzmalom-tulajdonos, a négy föld­ birtokosból egy bérlő, ha a vendégek társadalmi összetételét nézzük általában, valószínű, hogy kisebb vagyonú vállal­ kozókkal állunk szemben. A herkulesfürdőinél jelentősebb az alsó rétegek részvétele, ami talán Buziás kevésbé elegánsnak számító voltával és - bár gyógyhatását a korabeli hirdetések igen jelentékenynek minősítették - inkább regionális, mint országos vonzásával függhet össze. Tekintélyes a birtokos parasztság jelenléte (10%), de mellettük már néhány napszá­ most, sőt munkásnak írtakat is találunk, esetleg mindnyájan kedvezményezett, szegénységi bizonyítvánnyal érkező be­ tegek. Az alkalmazottakhoz soroltuk a vasút és a posta fog­ lalkoztatottjait, továbbá a pincért, kiszolgálót, portást, sza­ kácsnőt, szülésznőt, akikről ismét nem lehet tudni, vajon

munkát vállalók vagy vendégek. Figyelemre méltó a ke­ reskedők, iparosok, tisztviselők ezúttal majdnem azonos számú jelenléte. Az értelmiség részaránya az eddigi példákhoz mérten mérsékeltebb, de így is a legnépesebb csoport. Belső réteg­ zettsége összetett, de csupán egyetlen nagyobb egységet lehet kiemelni, a pedagógusokét (13), akik az egész létszám 6,4%át, az értelmiség 36,1%-át teszik. Föltűnően kevés az igazság­ ügyhöz tartozók (3), az orvosok (4) és a katonatisztek (4) szá­ ma. A foglalkozást nem jelölők feltehetőleg a temesvári társa­ sági élet alakjai (többen e várost jelölték lakóhelyüknek), akik jól ismerik egymást, amit valószínűsít, hogy a század­ előn Buziás a temesváriak kedvelt mulató- és kirándulóhelye volt. b) Buziásra 1909. július 5-11. között érkezett: kereskedő iparos tisztviselő földbirtokos földműves magánzó alkalmazott munkás tanuló értelmiség foglalkozást nem jelölt

57 32 38 1 23 3 18 10 5 40 14

23,7% 13,3% 15,8% 0,4% 9,6% 1,2% 7,5% 4,1% 2,0% 16,6% 5,8%

241

100%

23

A társadalmi-foglalkozási megoszlás nagyon hasonló az előző év hasonló időszakához. Felső rétegbelit most az egy földbirtokos kivételével, aki egyébként lehet elszegényedett dzsentri is, nem találunk. A birtokos parasztok és a munkások aránya nagyjából változatlan. Az alkalmazottaké emelke­ dett, némiképp összetételük is eltér az előző évtől. Ide sorol­ tuk most is a vasutasokat, postásokat, továbbá a rendőrség,

csendőrség tagjait és a katona altiszteket. Változatlanul az értelmiség a legnagyobb csoport és változatlanul csupán a pe­ dagógusok létszáma emelhető ki (24), akik az egész publikum 9,9%-át, az értelmiségnek viszont jóval több mint a felét te­ szik (60%). Viszonylag többen jöttek orvosok (7), s valószínűleg csak véletlen, hogy a kiemelt hét alatt egyetlen igazság­ szolgáltatásban dolgozó vendég sem érkezett. 5. példa Bártfafürdőre (Sáros m.) 1909. július 3-10. között érkezett: kereskedő iparos tisztviselő földbirtokos, bérlő földműves tőkés vállalkozó magánzó alkalmazott tanuló értelmiségi

48 24 20 6 2 6 24 13 4 45

25,0% 12,5% 10,4% 3,2% 1,0% 3,2% 12,5% 6,8% 2,0% 23,4%

192

100%

24

A 19. század első felében Bártfafürdő Felső-Magyarország egyik kedvelt nemesi fürdője volt. Természetesen előszeretet­ tel látogatták a Sáros vármegyei birtokosok, ehhez képest az öt birtokos és egy bérlő igen alacsony szám. Az ugyanennyi tőkés vállalkozóhoz soroltunk két háztulajdonost és egy nyír­ egyházi „szódagyárost" is, akik inkább a középréteghez tartoznak, mint a helyi társadalom elitjéhez. A nagypolgárság és arisztokrácia az általunk vizsgált időszakokban nem láto­ gatta Bártfafürdőt, pedig a nyaralóhely a századelőn sem elhanyagolt. Erőteljesen fejlődött és dicsekedhetett magas­ rangú látogatóval is. Erzsébet királyné 1895-ben több hetet

töltött itt, ami a korabeli tájékoztató szerint „epochális je­ lentőségű" eseménynek számított Bártfafürdő történetében. A középréteg legnagyobb csoportját ezúttal a kereskedők adják, az érkezettek 25%-ával. Nevek alapján kérdéses meg­ bízható etnikai vagy vallási statisztikát készíteni, ezúttal sem kíséreljük meg, annyit azonban megjegyezhetünk, hogy a kereskedők nagy része valószínűleg Felső-Magyarország zsidóságához és németségéhez tartozott. Jelentékeny számú a magánzók csoportja is. Az értelmiség ezúttal a kereskedők mögé került, de így is jelentékeny csoport. Az értelmiségen belül ezúttal az orvosoké az első hely (13), a teljes közönség 6,7, a saját csoport 28,8%-a. Bár nem pontos a megjelölés, mert a tízből hat rabbi, az egyháziaké a következő legnagyobb csoport, az igazságszolgáltatásban (9) és a tanügyben (7) dol­ gozók csak ezután következnek. Két neves vendéget em­ lítünk: Kunos Ignácot, a Keleti Akadémia igazgatóját, a neves orientalistát és dr. Szalay Józsefhét, a budapesti rendőr­ főkapitány feleségét. Az alkalmazotti csoport nagyon sokféle tagból áll: a vasút­ nál, postánál, rendőrségnél és csendőrségnél dolgozók mel­ lett ide soroltunk egy-egy kocsist, liftkezelőt, önállóan beje­ lentett szobalányt is, valószínűnek tartva, hogy az utóbbiak munkavállalók lehettek. Tanulságosan egészíti ki a bártfafürdői képet egyedi for­ rásunk, a néhány évvel korábbról, 1901-ből származó épület­ tulajdonosi összeírás. A telep 84 épületéből 15 a fürdő­ igazgatóság tulajdonát képezte. Ezek többsége központi szolgál­ tatásokat látott el. A 69 épület viszont egyéni tulajdonban lévő villa volt. Gazdáik legnagyobb csoportja (26-an, tehát több, mint egyharmadnyian) egyszerűen „háztulajdonosának tün­ tették föl magukat. Legnagyobb részük valószínűleg bártfai polgár, amit nemcsak a város közvetlen közelsége magyaráz, hanem az is, hogy a 90-es évek elejéig Bártfa házilagos kezelésben működtette a fürdőt. A második legnagyobb tulaj­ donosi csoport (13) földbirtokos volt. Nagyobb részük Sáros megyei illetőségű, néhányan távolabbi kis községben laktak. 25

26

Ők azok, akiket a vendégnévsorból hiányoltunk. A további tulajdonosok foglalkozása igen nagy szóródást mutat: 5-5 ügyvéd és vendéglős, továbbá egy-egy orvos, tanár, kereskedő, törvényszéki bíró, főesperes, főszámvevő, fényképész, szállo­ datulajdonos, magánzó, vasúti üzletvezető és mások. Noha az eddig elemzett névsorok hangsúlyos csoportjait, a keres­ kedőket, iparosokat és pedagógusokat alig találjuk a villatu­ lajdonosok között, a középréteghez tartozók itt is meghatáro­ zók. Ezzel szemben ketten írtak foglalkozásként császári és királyi kamarást, egy vendég udvari tanácsost, hárman pedig bárói címet a nevük elé. Azonban mind az arisztokrácia, mind a tőkés vállalkozók képviselete - így is ezt kell mondanunk, meglepően alacsony a tulajdonosok között. 6. pé,lda Élőpatakra (Háromszék m.) 1909. július elején érkezett: kereskedő iparos tisztviselő földbirtokos földműves magánzó alkalmazott értelmiség foglalkozást nem jelölt meg

13 7 10 2 5 7 5 18 1

10,0% 10,3% 14,7% 3,0% 7,3% 10,3% 7,3% 26,5% 1,5%

68

100%

A múlt század második felében erdélyi földbirtokosok és havasalföldi előkelőségek által szívesen látogatott, de 1909ben már hanyatló székelyföldi fürdőhelyet, mint kevésbé forgalmas és divatos példát választottuk elemzésünk tár­ gyává. A két említett csoport a kiválasztott időszakban már

valóban alig képviseltette magát, jóllehet korábban Élőpa­ tak még I. Károly román királyt is látogatói közé számíthat­ ta, ám hiányoznak a tőkés vállalkozók is. Az értelmiség a leg­ nagyobb csoport, több, mint egynegyede az érkező vendé­ geknek. Legtöbben a tanárok vannak (9), a csoporton belül ép­ pen 50%-ot tesznek ki. Az alkalmazottakból négy a vasútnál, egy a postánál dolgozik, az öt földműves egészen bizonyosan paraszt, mert Csík megyéből érkeztek, ahol nagybirtok nem volt. A példákat követő összegzést a kiértékelés további prob­ lémáira való figyelmeztetéssel kell kezdenünk, mindenekelőtt arra az ellentmondásra mutatunk rá, hogy a valóságban több vendég érkezett a fürdőkre, mint statisztikánkban szerepel. A vendégek (a magyarországiakat és a külföldieket nem válogattuk szét) jelentős része nem egyedül, hanem család­ jával, barátaival és személyzettel érkezett fürdőre. Például Buziásra (Temes m.) 1908. július 6. és 12. között 134-en egyedül, 44-en másodmagukkal (=88), 19-en harmadmagukkal (=57), ketten ötödmagukkal (=10) és egyen-egyen negyed-, hatod-, nyolcadmagukkal jöttek. Tehát az összes érkezőknek (307 fő) még felét sem tették ki (43%) a magányos vendég. Egyedi példaként említjük, habár nem ritkán fordultak elő hasonló esetek: „Freistádler Antal földbirtokos családjával és cselédjeiver tizenhatodmagával érkezett Budapestről Ba­ latonfüredre 1884. július 5-én. Az egymáshoz tartozókat azonban következetlenül tüntetik föl a névsorok. Egyfelől jel­ zik az előrehaladó sorszámot, ami feltehetően a bejelentőlapok számával azonos, másfelől megadják a növekvő vendégszá­ mot is, ami ennél jóval több (buziási példánk 307 érkezője 202 sorszámon szerepel), de azt, hogy az egy sorszám alatt föltün­ tetettek közül hányan és kik a családtagok (feleség, gyerekek, rokonok)., továbbá a visszatérő „kísérőjével" szó, kit takar, a kurtaxa szerint is megkülönböztetett cselédlányt, szolgát, nevelőnőt, társalkodónőt, vagy barátnőt, rokont, azt megle­ hetősen ritkán lehet megállapítani. A megkülönböztetés kiemelkedő megnyilvánulásaként említjük, hogy az 1908. évi 28

29

balatonfüredi vendégnévsor első számának első oldalán nagy­ betűvel, díszes keretben egyetlen név kapott helyet, Vaszary Kolos esztergomi érsek, hercegprímásé, aki május 2-án érkezett „udvarával" saját nyaralójába. A következő, szintén külön kiadású lap egyre kisebb betűkkel tudósít a kíséret tagjairól, egy püspökről, egy prelátusról, kanonokról, egy apácáról, a „kulcsárné"-ról és a „főszakács"-ról (még nevükön nevezve őket), végül nyolc fő „szolgaszemélyzet"-ről név nélkül. A következetlenségek és kivételezések késztettek arra, hogy a sorszámot és a hozzá tartozó bejelentő nevét, foglal­ kozását tekintsük elemzésünk alapegységének, nem a fog­ lalkozások szempontjából bizonytalanul követhető vendég­ számot. Tehát, ha kísérők vagy családtagok külön sorszámon szerepelnek, figyelembe vettük őket, egyébként nem. Itt azon­ ban újabb problémával kerülünk szembe. A bejelentőlap kitöltője - akár egyedül érkezett, akár többedmagával nagyon sokszor nő, aki korunkban ritkán önálló kereső, ezért férje foglalkozását jelöli meg, hiszen a férj társadalmi és vagyoni helyzete jellemzi őt és - jobb híján nevezzük így - az együtt érkező „csoportot". Úgy gondoljuk, vizsgálati szem­ pontjainkat tekintetbe véve, nem vétettünk a történeti hite­ lesség ellen, ha mi is a férj foglalkozását vettük számba, noha őgyakran nincs is együtt a fürdőhelyen a családjával. (Ugyan­ ez a helyzete az özvegyeknek és a szülő nélkül érkező gye­ rekeknek.) A társadalomtörténeti szempontok és a korabeli önbeso­ rolás indítékainak különbözőségei gondot okoztak társadalmi kategóriák megragadásánál és vizsgálatunk számára szóló kialakításánál. Az egyes fürdőhelyek - olykor egyetlen idé­ nyen belül - eltérő adatszolgáltatása és a foglalkozások meg­ jelölésének szubjektív ingadozása sajnos nem tette lehetővé a tévedések biztos elkerülését, az egyértelmű besorolást. Fino­ mabb elhatárolásokra nem mindig kerülhetett sor. A használt kategóriákat a sokféle megnevezés tömörítésére magunk for­ máltuk meg. A kereskedőkhöz számolt utazókat és ügynököket, akikről

ugyan nem derül ki, vajon vendégek-e vagy a munkájukat végzik a fürdőhelyen, még el tudnánk különíteni, de hogy melyik név birtokosa nagykereskedő, melyiké falusi szatócs, már nem. Russay Gábor Lajos szobránci (Ung m.) fürdőorvos fürdői magatartásról írott könyvében maliciózusan említi, mennyire csodálkozik a csupa nagyságos és méltóságos meg­ szólításokon. Érdekes - teszi hozzá tekintetes úr alig téved ilyen helyre, a fürdői névsorokon pedig majdnem mindenki nagykereskedőnek, nagybirtokosnak stb. mutatja be magát. Ha a magunk vizsgálatában nem is találkoztunk sorozatnyi, az idézett orvost igazoló példával, valószínű, hogy a társadal­ mi helyzet fölértékelése vagy a foglalkozás megnevezésének „szépítése" elterjedt gyakorlat volt. Az utóbbira példa, hogy a pék olykor „sütőmester"-ként, a kőműves „építész"-ként sze­ repelt a kurlistán, különben a módosításokat lehetetlen ellen­ őrizni. Az iparos foglalkozások is takarhatnak komolyabb vagyoni különbségeket, ezeket azonban még annyira sem lehet sejte­ ni, mint a kereskedőkét. Az iparosok sorában meggondolkoztató néhány szakma (pl. varrónő, fodrásznő és más szolgáltató ágazatokban dolgozók), vajon munkavállalókat vagy ven­ dégeketjelent, de nem tudjuk eldönteni, mi a valóság. A gyár­ iparosok, akár más nagyobb vállalkozók viszont jól elkülö­ níthetők, hasonlóan az ügynökökhöz és utazókhoz. Egyértelmű kategória a földbirtokosé, mely magába fog­ lalja a közép- és nagybirtokosokat, azaz az úri birtokosokat. Hozzájuk soroltuk a bérlőket is. Afóldész vagy gazda, esetleg kisbirtokos biztosan parasztembert fed, de birtokának jöve­ delmét éppúgy nem lehet megállapítani, mint az uradalma­ két. Nagyon heterogén a tisztviselők csoportja, mert ideso­ roltuk a magán- és közhivatalnokokat, sőt a képviselőket is. Tudjuk, hogy fizetésben és társadalmi tekintélyben igen je­ lentős különbségek léteztek köztük, de a pontatlan foglal­ kozásjelölések mellett ez a megoldás adódott kielégítőnek. A feltehetőleg szintén igen változó vagyonú magánzókat külön 30

vettük számba, mert semmilyen utalás nincs megélhetésük valóságos forrására, ami tőkepénz, életjáradék, bérleti díj, földbirtok és más egyéb egyaránt lehetett. Az alkalmazot­ tak címszó részint valóban alkalmazásban, szolgáltatásban dolgozókat foglalja magában, részint nehezen beosztható, egyéb, fürdőn ritkán megjelenő foglalkozású vendégeket soroltunk ide, helyenként változó elbírálással. Az értelmiség vizsgálatunkban diplomásokat jelent, bár lehetnek köztük kivételek (művészek, újságírók). Az egyes alcsoportok szétválasztása nem okoz különösebb nehéz­ séget, ám szükségtelennek tartva az aprólékos részletezést, csupán néhány példára utaltunk. Kivételt a jogi végzettségűek képeznek, akik közül ezúttal az ügyvédeket, bírákat és ügyészeket osztottuk be az értelmiségi csoportba, mint az igazságszolgáltatás foglalkoztatottjait. Bizonyára sok jogász diplomás húzódik meg a tisztviselők között is, de őket nem tudjuk elkülöníteni. Tanulót, diákot csak akkor vettünk szám­ ba, ha egyedül érkezett. A kurlistákon változó számban fordulnak elő foglalkozás nélkül szereplő nevek. Bizonyos, hogy ezek nem „foglal­ kozásnélküliek" abban az értelemben, ahogyan ma fölfogjuk, tehát az eltartó (a férj vagy apa) foglalkozása után beoszt­ hatok lennének. A hiány oka származhat egyszerű figyel­ metlenségből is, de valószínűbb, hogy a fürdőhelyen, pon­ tosabban a fürdőhelyi társaságban ismert vagy önmagát is­ mertnek tudó személyekről van szó, akikről illik tudni, kik, hogy nevezetes családhoz tartoznak, amint erre utaltunk is. A fürdőhelyi látogatók csoportjait nagyobb egységekbe so­ rolva, a felső társadalmi rétegbe kerültek a gyárosok, a tőkés vállalkozók, a földbirtokosok, a középsőbe a kereskedők, az értelmiségiek, a magánzók és a tisztviselők, az alsóba a földművesek, a munkások és az alkalmazottak (1. a függelék­ ben az 1. táblázatot). A hármas tagolódásnál majdnem ugyan­ azokkal a problémákkal kell szembenéznünk, mint amelyek­ kel az egyes kategóriáknál találkoztunk. A tartalmi pontat­ lanságot változatlanul nem tudjuk kiküszöbölni. Negyedik

egységünk, ahová a töredéknyi tanulót és a foglalkozást nem jelölőiket osztottuk be, gyakran rejt társadalmi elitbe tartozó személyeket, mindenekelőtt arisztokratákat és nagypol­ gárokat, akiknek a felső rétegben volna a helye. A tisztviselők közé besorolódott egy-egy elszegényedett arisztokrata, aki állapota ellenére a születési elitbe tartozott. A földbirtokosok közül viszont nem tudjuk kiszűrni a kor jellegzetes alakját, azt a parlagi dzsentrit, akinek gazdasága már nem nagyobb egy gazdag paraszténál. A származási és a vagyoni tagolódás tehát az általunk kialakított szerkezetben sem válik szét egyértelműen, amint az a kor társadalmi hierarchiáját is jellemezte. Az arisztokrácia fürdőhelyi jelenléte különösen fontos, mert korszakunkban még töretlenül őrzi társadalmi divat­ csináló szerepét. A magyar balneológiai és idegenforgalmi irodalom és sajtó az 1880-as évektől az első világháborúig foly­ tonosan panaszkodik azokra a tőkeerős magyarországi nya­ ralókra, akik a hazaiak helyett a külföldi fürdőket pártolják. „A hazai fürdők sajnos edigelé még mostoha gyermekei a magyar arisztokráciának. Főrangú hölgyeink és főrangú uraink nem egy külföldi fürdőnek oszlopai még ma is." „...A magyar társadalom, legelsősorban pedig az arisztokrácia köteles követ­ ni az intő szót, s példát venni az udvartól, melynek fenséges tagjai már az utóbbi időben méltányolni tudták azt a fenséges kincset, melyet a magyar közönség szeme még nem eléggé lát tündökölni" - olvashatjuk egy másik fürdőügyi lapban az általunk is említett királyi látogatásokra célozva. Nem sokkal korábban, az 1885. évi budapesti országos kiállítás jelentésében megtalálható a hazafiságra hivatkozó sajtóban elhallgatott ok: ^A földbirtokosok általában nem törekednek fürdőiket úgy berendezni, hogy azok céljaiknak megfeleljenek. Alegtöbb fürdő még a legegyszerűbb egészségtani kívánalmakra sincs tekintettel..." Változtak az igények és változtak a közle­ kedési lehetőségek. A századfordulóról visszatekintő erdélyi emlékező úgy festi le a kiegyezés előtti erdélyi fürdőéletet, mint a társadalom idilli együttnyaralásának korszakát. 31

32

33

„Mágnásaink, nemességünk és az értelmiség is szépen itthon maradt, nyaranta megtöltötte Borszéket, Élőpatakot, Koron­ dot, Tusnádot stb. békés egyetértésben keresvén a gyógyulást a tömegesen átjövő romániai és moldvai bojárokkal. Mikor azonban a vasutak nálunk is elterjedtek, az erdélyi urak is nyugatra repültek, sőt a bojárok is hűtlenek lettek hozzánk és beállott a hanyatlás." Tény, hogy például az 1882-es idény­ ben a nagyon nehezen megközelíthető, de kitűnő gyógyhatású Borszéket mindössze hatszáz vendég kereste föl, ám köztük egy herceget, egy hercegkisasszonyt, tizennégy grófot és bá­ rót találunk, a katonatisztek közül pedig egy tábornoki, kettő pedig ezredesi rangot viselt. A századelőn már más volt a helyzet. Legalábbis a maliciózus szobránci fürdőorvos így látta: „A szegény fürdők óbé­ gattak, jajveszékeltek, egy-egy rosszul beütött nyár után, a befektetett tőke kamatjának még hírét sem látták, a fürdőt az úgynevezett jó vendég, a jó falat elhagyta, csak az itthon maradt szegény, kódis középosztály, a tönkrement dzsentri kereste föl, aki soha sincsen a helyzettel megelégedve. A szegény, jobb sorsra érdemes fürdők még mindig a hazafiságra apellálnak, hogy hazaíiatlanság külföldre menni, de a pénz, a tőke nem ismer hazafiságot, neki fény, pompa kell, hol szétterjeszkedhetik, ahol a fénnyel vetekedve feszíthet, azt pedig itthoni szegénységünk neki nem nyújthatván, mentek oda, ahol azt feltalálták. A pénz, még noha a köszvény gyötri is, még akkor is úgy szereti, ha fény közt kínozza." Ennek a tanulmánynak nem feladata a hazai és külföldi érdekeket és lehetőségeket összevetni. Tény, hogy a kurlistaelemzések nem feltétlenül igazolják a fentieket, igaz, az ellenkezőjét sem, hiszen viszonylag kis létszámú felső tár­ sadalmi rétegről van szó, mintavételünk pedig szűk pásztájú. Az 1884-es balatonfüredi és az 1886-os tátrafüredi névsorok a nyaralóhelyek előkelő voltáról tanúskodnak, a felső rétegbe tartozók aránya: 15,5% és 7,1%. Az előkelő jelleget mindkét fürdőhely megtartja majd negyedszázad múltán is, habár az egyiknél süllyed (10,2%), a másiknál emelkedik (7,7%) az 34

35

36

arány. Láttuk, hogy a valóságban az elit jelenléte nagyobb lehetett. Tátrafüreden az 1908-as mintában a 26% foglalko­ zást nem jelölő sokakat magában foglal közülük, nem csak Weisz Manfréd családját. Állításunkat a többi mintában sze­ replő, 10%-ot meg sem közelítő felsőrétegarány még inkább alátámasztja. Különösen föltűnő a Buziáson megfordultak arányszáma: 3% és 0,4%. Az egyértelműnek mondott tartalom ellenére vitatható a földbirtokosok egyöntetű felső rétegbe sorolása. Egyfelől az önbesorolás idézett „szépítése" miatt, másfelől a statiszti­ kában követhetőa lassú visszaszorulás, ami az ismert történeti folyamattal, társadalmi méretű bomlásukkal függhet össze. A még mindig birtokos, de tönkrement parlagi dzsentrit azon­ ban nem tudjuk kiszűrni. Feltevésünk szerint a besorolási hibaszázalék valamelyest kiegyenlítődik azzal, hogy a kereske­ dők és a magánzók csoportjába kerülhettek igen vagyonos elemek, akiket szintén nem tudunk elkülöníteni. Az alsó rétegbe egyértelműen beletartozó munkások-pa­ rasztok-napszámosok fürdőre járásának aránya nemcsak ah­ hoz képest rendkívül alacsony, hogy korszakunkban még a társadalom túlnyomó többségét alkotják, hanem a fürdői pub­ likumon belül is. Munkások csak Buziáson jelennek meg na­ gyobb számmal (3,4%, 4,1%), ugyanígy a napszámosok is (1,5% 1908-ban). A parasztok aránya szintén itt a legmaga­ sabb (10%, 9,6%), de többen megfordulnak Herkulesfürdőn is (3,4%), másutt a számuk elhanyagolható. A valóság nemcsak a tanulmány elején említett parasztfürdők működése miatt lehetett mégis más, ezek kiépítetlenségük, eldugottságuk mi­ att nem adtak ki kurlistákat, hanem a paraszti futóvendégek nagy száma miatt is. Az idényzáró borszéki Szent István napi ingyenes fürdőzés lehetőségét a környékről erre az alkalom­ ra érkező parasztok nagyban kihasználták. A Nagyvárad melletti Püspökfürdő a századfordulón még szinte a búcsú­ járóhely szerepét is betöltötte, ugyanis pünkösdkor lepték el a gyógyulni vágyó falusiak. Egy herkulesfürdői fürdőkalauz 37

38

a gyógyhelyet sűrűn látogató román parasztok vízhasználó babonáiról tudósít. Az alsó rétegbe is kerülhettek statisztikánkban olyan vendégek (posta- és vasúti tisztek), akiknek helye talán a középső kategóriában lett volna. A közelebbi foglalkozást ritkán megjelölő iparosok sorába ugyancsak belekerülhetett néhány vagyonos (pl. ékszerész, aranyműves), akiket esetleg nem indokolt idesorolni. Valószínű, hogy a többség egyedül vagy néhány segítséggel dolgozott. A történetírás tanulsága szerint társadalmi méretekben ez a réteg is hanyatlik, mert az előretörő gyáriparral nem bírja a versenyt. Fürdőhelyi jelen­ léte azonban, ha nem is magas, de egyenletes, sőt növekvő arányt mutat. (L. a 2. táblázatot.) A középrétegek dominanciája egyértelmű. Őket tekint­ hetjük a magyarországi fürdőhelyek korabeli törzs- és töme­ ges közönségének. Utaltunk rá, hogy főleg a tisztviselők kö­ zött biztosan sokan kötődtek a nemesi múlthoz (hivatalnok dzsentri), mégis egészében polgári életformában élőkről van szó, amihez szervesen hozzátartozott a nyaralás, a fürdőre járás is. Negyedszázadot áttekintő mintavételek alapján ará­ nyuk állandónak mondható, kétharmad-háromnegyed között mozog. Kivétel Buziás, ahol az alsó réteghez tartozók nagy aránya a középső kategória összehúzódását vonja maga után. (L. az 1, táblázatot.) A kereskedők és az értelmiség a létszámban és arányban vezető csoportok. Mindkettő a kibontakozó polgári társada­ lom jellegzetesen növekvő alkotóeleme. Az önmagán belül nagyon színes, számos szakmai ágazatra tagolódó értelmiség nagy súlya talán azzal magyarázható, hogy olvasottsága, mű­ veltsége, világban való tájékozottsága folytán nagyobb mérték­ ben érdeklődött a fürdőhelyek iránt, azaz leginkább belátta a nyaralás szükségességét jótékony élettani és kedélyt élén­ kítő hatását. A pedagógusok és az igazságszolgáltatásban dolgozók kiugró arányát a nyári szünet és a rendszeres hiva­ tali szabadságolás növelhették. Ugyanez fónnállhatott a tiszt­ viselőknél is. A kereskedőknél a nyitottság, a vállalkozó szel39

lem, a divatokra fogékonyság a számbajöhető motivációk, azonban jelenlegi ismereteink bővebb következtetéseket nem engednek meg. (L. a 2. táblázatot.) Anélkül, hogy a kérdéses fogalmak taglalásába belebocsát­ koznánk, figyelmeztetünk rá, hogy a vizsgálatból kikereke­ dett középréteg, nem azonos a korban középosztálynak, külö­ nösen nem a történelmi középosztálynak nevezett rétegekkel, mindkettőnél kiterjedtebb, de a földbirtokos dzsentri nélkül szűkebb is, nem egységes, lazább alakzat, és mint láttuk - a jelzett tartalmi problémákkal együtt -, a társadalom vagyon és foglalkozás szerinti középső részét foglalja magába. A foglalkozást nem jelölők kapcsán utaltunk arra, hogy a „tár­ saságok" jelen voltak a fürdőhelyeken s többségük „középosz­ tályi társaság" lehetett. A névsorok több fölvilágosítást nem adnak, a korabeli fürdőügyi írások azonban gyakran fölróják, hogy a vendégek társadalmi helyzet alapján tömörülnek tár­ saságokba, és egymástól elkülönülnek. „Hazai fürdőinkben a társadalmi élet árnyoldalai még pedig rang, állás, vagyon, születés, nemzetiség, s mi sajnos de így van - vallásfelekezeti különbségek gyakorolják kár­ tékony befolyásaikat... Huszonhetedik éve működöm mint fürdőorvos, egész füzeteket tudnék írni hazai gyógyhelyein­ ken uralkodó társadalmi rendellenességekről" - fogalmazta meg véleményét Hasenfeld Manó Szliácson. Másfél évtized múltán fia, Oszkár Bártfafürdőn még mindig hasonlóan kénytelen vélekedni: „A társas fürdőélet, egészen úgy, mint más hazai fürdőben, hágy ugyan még kívánni valót, de majd idővel ez is megjavul; egy fürdőhelyen, ahol annyi heterogén elem találkozik, ott annak összeolvasztása természetesen nagy nehézségekbe ütközik." Bolemann István is azt tapasz­ talta, hogy „á társadalom más - a vendégek nézete szerint alantabb való osztályába tartozó betegek igen rosszul érzik magukat, mert a többiek körükbe őket befogadni vonakod­ nak". Közvetve érzékeljük ugyanezt a problémát, amikor a ko­ rabeli - főleg vendégcsalogató írások - visszatérően hangsú40

41

42

lyozzák, hogy az illető fürdőhelyen nem érvényesülnek a társadalmi korlátok, nincsenek klikkek éskottériák, a hangu­ lat családias. „Korytnica a Felföldön messzire az egyetlen oáz, mely úgy nyelv, mint szellemre nézve tiszta magyar s a társadalomban egyéni, rang, fokozati különbségeket nem ismer" - írta Szontágh Miklós, az ugyancsak jeles fürdőorvos a Liptó megyei magaslati üdülőhelyről. Az efféle biztatások nyilvánvalóan azoknak szóltak akiket a társaságok kirekesz­ tettek, hiszen az elzárkózókat pontosan fordítva, az nyugta­ lanította, ha köreikbe illetéktelenek akartak belépni. A fürdőorvosok között számos demokratikus érzelmű akadt, akik mind üzleti szempontból, mind meggyőződésből törekedtek a társadalmi válaszfalakat ledönteni. Szorgal­ mazták a panziórendszer és a vele többnyire együtt járó table d'hote elterjesztését. A table d'hote, a közös vendégasztal a bemutatkozás szertartásos gátjait és nehézségeit átlépve, ét­ kezéseknél együvé ültette a különböző rendű-rangú vendé­ geket. A magyarországi idegenforgalom korabeli fáradhatat­ lan szervezője, Porzsolt Kálmán újságíró-író így látta a párt­ fogolt közös asztalt: „Ki valaha egy fürdőhely table d'hote-jának rendes vendége volt, annak fogalma lehet még royalista államban is a legkellemesebb köztársaságról. Sőt, határozot­ tan állíthatom, hogy a köztársaságot sokkal könnyebben be lehetne hozni minden államba table d'hote segítségével, mint a véres forradalmakkal. Az a szabadság és könnyűség a megismerkedésben, az a fesztelenség és könnyedség a társal­ gásban és az a természetesség és mesterkéletlen kedvesség sehol a világon nem élvezhető annyira, mint egy fürdőhely table d'hote-jánál." Eltűnt-e - az egyébként az egész Monarchiát jellemző Kastengeist a magyarországi fürdőhelyekről vagy sem? Sta­ tisztikánkra pillantva, a közép- és alsórétegek növekvő arány­ számát látva, sejthető, hogy gyöngült, de valószínű, hogy az idézett Bolemann doktornak továbbra is igaza volt. Szerinte az orvosnak nemcsak a gyógyvíz összetételét kell mérlegelnie, ha azon gondolkodik, hová küldje páciensét, hanem vigyázni 43

44

kell, nehogy oda utalja, ahol „zárt" társaság uralja a helyet. Ott a „félig művelt kézműves neje" a közös asztalnál sem ta­ lálna magának való társaságot, ami kedvezőtlenül befolyá­ solná kedélyállapotát. Ilyen esetekben tanácsos „nyílt" fürdő­ helyet választani. Függelék 1. táblázat A vendégkategóriák rétegek szerinti összegzése %-ban

Balatonfüred Balatonfüred Tátrafured Tátrafüred Herkulesfürdő Buziás Buziás Bártfafürdő Élőpatak

Év

Felső

Közép

Alsó

Egyéb

1884 1908 1886 1908 1899 1908 1909 1909 1909

15,5 10,2 7,1 7,7 6,8 3,0 0,4 6,4 3,0

72,9 77,1 74,0 62,3 71,9 48,5 57,3 71,3 70,6

7,8 8,7 7,9 4,0 18,3 37,1 34,5 20,3 24,9

3,8 4,0 11,0 26,0 3,0 11,4 7,8 2,0 1,5

2. táblázat A jelentősebb kategóriák jelenléte %-ban a vizsgált fürdőhelyeken Bf Bf Tf Tf Hf Bu Bu Bá Elő 1884 1908 1886 1908 1899 1908 1909 1909 1909 kereskedő tisztviselő földbirtokos értelmiségi iparos

29,0 19,7 6,3 10,4 16,0 10,3 14,1 17,3 15,0 17,0 12,9 6,3 6,3 1,8 6,1 25,8 30,7 48,8 30,6 34,2 3,9 4,8 0,8 1,2 10,5

14,9 14,2 2,0 17,9 15,3

23,7 15,8 0,4 16,6 13,3

25,0 10,4 3,2 23,4 12,5

19,1 14,7 3,0 26,5 10,3

JEGYZETEK 1876. évi XIV. tc. A közegészségügy rendezéséről. 105. §. Magyar Tör­ vénytár 1875-1876. évi törvénycikk. Bp., 1896. 380-381. Magyar fürdőkalauz. Erdős József szerk. Tata, 1911. 135. 1

2 3

Az Österreichisches

Báderbuch 1913 adatai.

A magyar szent korona országaina gyógyfürdői és gyógyforrásai. Pros­ pektusgyűjtemény. Bp.,1911.; Pártos Sándor: Herkulesfürdő és gyógyforrá­ sai. Kalauz orvosok és fürdővendégek részére. Bp.,1904. 84.; Szőts Pál: Stubnya-fürdő. Bp.,1892.58.; Gipsz Ignác: Pöstyéni fürdővendégek útmuta­ tója. Pöstyén,1906. 14. Bolemann István: Vihnye vastartalmú hévíz Bars megyében. Bp., 1895.71.; A magyar szent korona országainak gyógyfürdői és gyógyforrásai. Prospektus gyűjtemény: i. m. 274. Szita László: Harkány fürdőtörténete 1823-1973. Harkány,1973.4748. Pártos Sándor i. m. 113. Niel, Alfréd: Die grossen k.u.k. Kurbáder und Gesundbrunnen. GrazWien-Köln,1984. Vajkai Aurél: Parasztfürdőhelyek. Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei I. 1955. 78-84. Preysz Kornél: Fürdőügyünk haladása 1893-ban. Bp.,1894. 31. Hasenfeld Manó: Orvosi szemle az 1860-ik évi fürdőidény fölött Szliácson, egybekötve a fürdőintézetek leírásával rövid vázlatban. Pest, 1861. 4. Erdély nevezetesebb fürdői 1902-ben. Sajtó alá rendezte Rigler Gusztáv. Bp., 1903. 207-208. Hasenfeld Oszkár: Bártfa gyógyfürdő. Szemle az 1898. évi fürdőidény fölött. Bp., 1899. 12. Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és ven­ déglátása a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve. Bp., 1982.149-150. Balatonfüredi fürdővendégek névsora. 1884.5-7. sz. Itt jegyezzük meg, hogy statisztikai számításainkban a törtrészeket tizedesekre kerekí­ tettük. Balatonfüredi fürdővendégek névsora. 1908. 7-8. sz. A Tátra-füredi fürdő-vendégek névsora. Curliste von Tátra-füred (Schmecks) 1886. 4-6. sz. Szontágh Miklós: Képes kalauz a tátraalji fürdőkbe és a Magas Tátra hegyvidékére. Igló,1885. 25 kk. Tátra-Füredi fürdő-vendégek névsora: 1908. 6-7. sz. Curliste - Idegenek névsora - Liste des Étrangers. 1899. 7-8. sz. 4

5

6

7

8

9

10 11

12

13

14

15

16 17

18

19

20

Pártos Sándor i. m. 9-26. MuschongBuziási Gyógyfürdője. Agyógyfürdó" vendégeinek hivatalos névjegyzéke. 1908. 7. sz. Muschong Buziási Gyógyfürdője. A gyógyfürdő vendégeinek hivatalos névjegyzéke. 1909. 7. sz. Bártfa Gyógyfürdő vendégeinek névsora. 1909. 4. sz. Hitz Henrik: Bártfa gyógyfürdő Sáros vármegyében. Bp., 1901. 76. Hitz Henrik i. m. 120-125. Az előpataki gyógyvendégek névsora - Élőpatak Liste d'Hotes. 1909. 2. sz. Lásd a 22. jegyzetet! Balatonfüredi fürdővendégek névsora. 1884. 5. sz. Russay Gábor Lajos: Szobránc gyógyfürdő. A fürdő története, leírása, javallatai. Ungvár, 1902. 84. Fürdő és Turista Újság, 1892. április 8. (Az arisztokrácia és a hazai fürdők.) Fürdői Szemle, 1898. március 15. Hivatalos jelentés a Budapesti 1885-i Országos Általános Kiállításról I-IV. k. Szerk.: Keleti Károly. Bp., 1886. IV. k. 439. Rigler Gusztáv i. m. 181. Moldován Gergely: Egy fürdőidény Borszéken. Kolozsvár, 1883.129. Russay Gábor Lajos i. m. 48. Moldován Gergely i. m. 157. Kazay Kálmán: A Félix-gyógyfürdő (Nagyvárad mellett) ismertetése. Nagyvárad, 1899. 5. Pártos Sándor i. m. 86. Hasenfeld Manó: Gyógyhelyeink és ásványvizeink. Bp., 1885.46-47. Hasenfeld Oszkár i. m. 14. Bolemann István: Fürdőtan. Kiváló tekintettel a magyarhoni gyógy­ helyekre. Bp., 1887. 14. Szontágh Miklós: Korytnicza gyógy- és fürdőhely egyedirati vázlata orvosok, természettudósok és fürdővendégek számára. Bp., 1873. 6. Porzsolt Kálmán: Fürdői emlékek. Bp., 1887. 78. 21 22

23

24

25 26 27

28

29

30

31

32 33

34 38

36

37

88

39 40

41

42

43

4 7

ERDÉSZÁDÁM

Ünnep és politika Március 15-i ünnepek a dualizmus korában egy alföldi városban Barátaimnak, akikkel együtt ünnepeltük 1989. március 15-ét

Minden társadalom életében kitüntetett szerepet töltenek be az ünnepek: az ünnep - amennyiben azt az adott közösség valóban sajátjának tekinti - lehetőséget teremt a társadalom belső kohéziójának megerősítésére, azaz alkalmat ad arra, hogy az egyes ember a múltját és jelenét történeti távlatokban értelmező s pozitív önképét felmutató közösséggel azonosítsa magát. A19. század második felében az egyházi ünnepek és a jeles napokhoz kötődő világi ünnepek mellett megjelentek a korábbi protokolláris ceremóniáktól eltérő jellegű, a társada­ lom jelentős részét érintő politikai tartalmú ünnepek. Az új, politikai tartalmú ünnepek együttese koncentráltan jelenítette meg egy-egy társadalom belső struktúráját, politikai tagolt­ ságát, a különböző rétegek kulturális és viselkedésszocioló­ giai jellemzőit. Tanulmányomban - kihasználva az ünnep kínálta sokrétű közelítési lehetőséget - egy alföldi város, Gyula dualizmus kori ünnepkultúrájának legjellegzetesebb részét kívánom be­ mutatni. Az önmagában is fontos művelődéstörténeti jelensé­ gen túl, egy-egy ünnep tartalmának és szertartásának vizs­ gálata révén pontos képet kaphatunk a választott település társadalmi és politikai viszonyairól, a város polgárainak mentalitásáról és értékválasztásairól. Az osztrák kisvárosi polgárság történetét tanulmányozó Elisabeth Ulesperger sze­ rint a 19. század második felében meghonosodott, látványos külsőségek mellett megrendezett ünnepek a nyilvánosság nagyon fontos fórumai is voltak. Mivel e fórumokon - az ün1

nepi időben és az ünnepi térben - látens társadalmi jelen­ ségek is megmutatkozhattak, az ünnepek történetének elem­ zése során talán a vizsgált város múltjának rejtettebb dimen­ zióiba is bepillanthatunk. A dualizmus évtizedeiben, ahogy más magyarországi váro­ sokban is, igen gyakran rendeztek Gyulán társadalmi-poli­ tikai tartalmú ünnepeket. Ha a külsőségekben - zászlódísz, kivilágítás, bandériumos fogadtatás a vasútállomáson, váro­ son belüli „körmenetek", népgyűlések - részben hasonló na­ gyobb ünnepeket, ünnepségeket megvizsgáljuk, öt ünneptí­ pust regisztrálhatunk. Az 1870-es évek közepétől a város pol­ gárai rendszeresen megemlékeztek március 15-éről; ugyan­ csak gyakran került sor jeles személyiségeknek emléket állító ünnepélyes szobor-, emléktábla- és sírkőavatásokra. Önálló ünneptípusnak tekinthetjük a megye vezető tisztségviselőinek beiktatásakor s munkálkodásuk évfordulóin tartott nagysza­ bású rendezvényeket. Különösen a főispáni „installációkat" vette körül nagy fény és pompa. Az 1890-es években vált ün­ neppé - a március 15-i szertartás számos elemének átvételé­ vel - május 1-je. Noha az előzőekkel ellentétben nem ismét­ lődött, de a részvétel nagysága és intenzitása miatt önálló ünneptípusnak kell tekintenünk a millenniumot is. A városban lezajlott ünnepek keletkezésük és szertartás­ rendjük alapján két kategóriába sorolhatóak: voltak válasz­ tottéi kijelölt ünnepek. A spontán módon kialakult választott ünnepek, egy-egy, az adott társadalom nagy többsége számára kedvező változást szimbolizáló történelmi fordulóponthoz, a társadalom döntő részét megmozdító koncentrált közös erőfeszítéshez - a nemzetiségi függetlenségért vívott harchoz - kötődtek. A választott ünnepek többnyire központi kez­ deményezés nélkül alakultak ki: a politikai akaratképzésben részt vevő rétegek önmaguk számára megszervezték az ünne­ pi szertartást, saját soraikból szónokokat állítottak, s látványosan megjelenítették a maguk ünnepi szimbólumait. A választott ünnepek sajátossága, hogy azokat tartósan még a hatalmi pozíciókat birtokló csoportok sem tudták kisajátí-

tani. Látni fogjuk, jellegzetes választott ünnep volt március 15-e. A választott ünneptől eltérő szertartása és funkciója volt a kijelölt ünnepeknek. A kijelölt ünnepek általában egy-egy, a társadalmi hierarchia kitüntetett helyét elfoglaló csoport közvetlen érdekeit szolgálták. Az ilyen ünnepek kialakulásából hiányzott a spontaneitás, a szertartást a megszervezettség, a gondosan kialakított, többnyire hierarchikusan felépített ünnepi terek jellemezték. A kijelölt ünnepeknek a vizsgált időszakban számos variánsát regisztrálhatjuk: a kiemelkedő tisztségekbe való beiktatási ceremóniák, a magas állású tiszt­ ségviselők működésének kerek évfordulóin rendezett ünnep­ ségek, a jelentős kitüntetések átadása alkalmával tartott rendezvények mindegyike a kijelölt ünnepek sorába tarto­ zott, mert ezek a jól körülhatárolható csoportok érdekeit szolgáló protokolláris szertartások az ünnepség révén a tár­ sadalom többsége számára jelentős eseményként jelentek meg. Természetesen a választott és kijelölt ünnepek körét nem lehet mereven elválasztani, hiszen a társadalom állandó változását követve formálódtak át az ünnepek is, sőt a külön­ féle ünnepek rituáléja hasonult is. Tartalmi szempontból a felsorolt gyulai ünnepek'egy része egyetlen ünnepkörhöz, az 1848-as ünnepkörhöz tartozott. A jeles embereknek szentelt ünnepek többsége is a forradalmat és a szabadságharcot szimbolizáló személyiségeknek állított emléket. Ez utóbbiak közül kiemelkedett két, hatalmas rész­ vétel és szinte teljes azonosulás mellett lezajlott Kossuth-ünnep. Ugyancsak 1848-at idézték Gyula polgárai, amikor em­ léktáblát szenteltek a város szülöttének, Pálffy Albertnek, vagy amikor közadakozásból síremléket állítottak a „hős honvédleánynak", Pfiffher Paulinának. A Gyula fejlődésében kiemelkedő szerepet játszó Lukács György főispán a megye polgárait jellemezve éppen rendkívül erős 48-as elköte­ lezettségüket emelte ki. „Jellemző az alföldi ember menta­ litására - írta visszaemlékezéseiben -, hogy az 1848-1849-iki dicsőséges szabadságharcban látja megtestesítve mindazt, 2

ami nagy és szent előtte, ehhez képest ünneplésének és örömének is 1848 nianifesztálásával tud legmegfelelőbb kife­ jezést adni." Az 1848-as ünnepkör legfontosabb napja március 15-e volt, e nap egyszerre jelképezte a reformkorban induló és a forra­ dalommal diadalra jutó modernizációs folyamatot és a nemzeti függetlenségért vívott heroikus harcot. A nap ünneppé válá­ sának története, majd pedig a március 15-i ünnepek tartalmi és szertartásbéli változásai alkalmasak a dualizmus kori ün­ nepek jellegzetességeinek vizsgálatára. 3

Az ünnepválasztás Március 15-ét először 1849-ben ünnepelték meg Gyulán. A pesti forradalom évfordulójának ünneppé emelését a megye­ székhelyen működő kaszinó választmánya kezdeményezte. Az 1849 márciusában már Honvédelmi Kör néven működő kaszinó irányítását a forradalom lendületében - az országos tisztségekbe előlépő korábbi vezetők távozásával párhuza­ mosan - lelkes, a honvédelmi harc iránt végsőkig elkötelezett fiatal politikusok vették át. A hivatalosan továbbra is civil egyesületként működő Honvédelmi Kör vezetőinek rendkívü­ li aktivitása következtében bizonyos hatósági feladatokat is magához vont, elsősorban a mozgósítás terén. A forradalom évfordulója az emlékezésen túl kitűnő alkalmat kínált a függetlenségi harc melletti lelkesítésre, a szabadságharc e nehéz szakaszában mutatkozó csüggedés oszlatására. A kör vezetői, számítva arra, hogy a nagyobb településeken lesznek megemlékezések, javasolták a megye Állandó Bizottmányának március 15-e szélesebb keretek között történő megünneplését. Az Állandó Bizottmány már másnap utasította a városok, községek világi és egyházi elöljáróit a „magyar népszabad­ ság" kezdő napjának népünnepként való megünneplésére. Egyben kérték a különböző felekezetek papjait, hogy a szó­ székről „a népet felvilágosító, áldozatra és kitűrésre, testvéries összetartásra buzdító s a szabadság szent ügyének mindin-

kább megnyerő felvilágosító tanítást tartsanak. A nemzeti kormány és szabadságmozgalmaink élén álló, s az egésznek lelket adó, rendíthetetlen nagy hazafi, Kossuth Lajos drága életéért, úgy a csatatéren naponta elszántabb vitézséggel harcoló lelkes hadseregek és azok hős vezéreinek fennmara­ dásáért az igazságos Istenhez buzgó imát mondassanak." A felhívás nyomán azokban a városokban kerekedett nagy ünnep, ahol volt egy-egy olyan értelmiségi mag, amely gon­ doskodott az ünnep megszervezéséről és tartalommal való megtöltéséről. Gyulán az ünneplést kezdeményező Honvédel­ mi Kör vállalta magára ezt a szerepet. A város vezetésével együtt hatásos, több színtéren zajló, tömegmozgással kísért ünnepet szerveztek. A vármegyeháza előtt nemzetőr-, a város központjában lévő templom előtt honvéd díszszázad állott. Az ünnepi rendezvény a katolikus templomban kezdődött egy hazafias szellemű egyházi beszéddel, majd a vármegye székhá­ za előtt Szombathelyi Antal alispán szólt a város és a környék­ beli falvak nagy számban megjelent polgáraihoz. Ezt követően a résztvevők - több főutcát érintve - énekelve a gyulai kaszi­ nó, vagyis a Honvédelmi Kör épülete elé vonultak. Ott egy fiatal református lelkész, volt képviselőjelölt beszélt. Mind­ egyik ünnepi szónok a szabadságharc kitörésének okairól szólt, hangsúlyozva a küzdelem jogszerű voltát, majd össze­ fogásra, áldozatvállalásra szólították a város polgárait. A Táncsics Mihály lapjában gyakran publikáló Kenézy Lajos lelkész különösen nagy hatást ért el, mert beszéde közép­ pontjába a sokat szenvedett s március 15-én az alkotmányos jogok magaslatára emelt népet állította. A nagy részvétel jelezte, hogy a város társadalmának döntő része valóban a maga ünnepének tekintette március 15-ét. Az ünnepi szertartás - a honvédek és nemzetőrök valóságos és szimbolikus centrumba állítása - a honvédelmi harc melletti mozgósítás szándékát fejezte ki. 1849 amolyan bevezetője volt a március 15-i ünnep tör­ ténetének. Még egyáltalán nem lehetett tudni, hogy ez a nap lesz-e a forradalom és szabadságharc szimbolikus megje4

5

lenítóje, avagy megmarad egy mozgósításra felhasznált egyszeri alkalomnak. Az első ünnep emléke bizonyos mértékig el is mosódott, a szabadságharc bukása után több mint 20 évig nem volt nyilvános megemlékezés Gyulán. Ennek ellenére március 15-e - bár ellenkező előjellel - az abszolutizmus évei alatt is Jeles" nap maradt. Amikor valamelyest nőtt a feszült­ ség az országban, a helyi közigazgatás irányítóinak számol­ niuk kellett egy esetleges március 15-i demonstratív ünnep­ pel, így történt ez 1860-ban - az első fővárosi megemlékezés előestéjén - , mikor is az országos feszültséget érezve a békés­ csanádi megyefőnök puhatolódzni kezdett, vajon várható-e valamilyen megmozdulás a forradalom évfordulóján? A kér­ désre a gyulai szolgabíró azt jelentette, hogy „a tett magánnyomozódás után azon biztos tapasztalatra jöttem, hogy már­ ciusi ünnepély tartása nincsen célba véve". Egyik-másik szol­ gabíró kommentálta is információit. A szeghalmi járás irányító­ ja hozzáfűzte jelentéséhez, „úgy látszik, hogy a múltnak azon napokhoz kötött emléke az itteni nép kebelében egészen ki is halt". A békési szolgabíró viszont a „míveltebb néposztály és a közlakosság" körében mutatkozó óvatossággal és a várható büntetéssel magyarázta az ünnep elmaradását. Rövid idő múltával kiderült, a csend okát a békési főszolga­ bíró értette jobban: szó sem volt „azon napok" elfeledéséről. Az októberi diploma kiadása után csakhamar bebizonyoso­ dott, hogy a megye nagy közigazgatási gyakorlattal bíró politi­ kai elitje pillanatok alatt képes visszavenni korábbi pozícióit, s világossá vált az is, hogy a reformokért folytatott küzdelem­ ben és a szabadságharc csatáiban edződött vármegyei poli­ tikusok legitimációja minden korábbinál erősebb. Az 1860 de­ cemberében a gyulai református templomban „sok ezer főnyi hallgatóság jelenléte mellett" megtartott megyegyűlésen min­ den megszólaló 1848 kontinuitása mellett tört lándzsát. A tisztújítás során pedig eufórikus hangulatban újraválasztot­ ták a vármegye 1848-49-ben szerepet vállalt politikusait. Ugyancsak az 1848-hoz való visszatérést jelezte az 1861. évi országgyűlési választás, mikor is a város szavazati joggal bíró 6

7

polgáraitól újra mandátumot kapott Gyula 1848-ban megvá­ lasztott képviselője. Bár a provizórium idején ismét csendes évek következtek, 1860-6l-ben világosan megmutatkozott, hogy az 1848-as alkot­ mányos változások és a függetlenségért vívott harc a társada­ lom legkülönbözőbb rétegeinek érzelmekkel átszőtt eleven élménye. Sejteni lehetett, amint az adminisztratív akadályok elhárulnak, a helyi társadalom legaktívabb csoportjai gon­ doskodni fognak arról, hogy a forradalom és a szabadságharc kitüntetett napjai ünneppé váljanak; s 1848 szimbólumát megjelenítik a köztereken és középületeken, alkalmat terem­ tenek a szabadságharc eseményeinek számbavételére, értel­ mezésére, valamint az arra alkalmas szereplők és események mitizálására. A gyulai „ünnepteremtés" a pesti forradalom 25. évfor­ dulóján kezdődött: 1873. március 15-én mintegy 40-50 fiatal­ ember gyűlt össze a szabadságharc és a passzív ellenállás évei alatt egyaránt jelentős szerepet játszó Terényi Lajos sírjánál, hogy a „hálaadójukat" leróják azoknak, „kik [..Ja szabadsá­ got megszerezték, s kik annak védelmében a világ bámulatát felkeltő hősies lelkesedéssel s kitartással harcoltak". Az ünnepi szónok a kegyeletteljes megemlékezéssel párhuza­ mosan a reformkori elődök érzelmeit, gondolatait és fogalom­ készletét idéző beszédben megfogadta, hogy az örökséget, saját koruk feltételeihez alkalmazkodva, gyarapítva fogják továbbadni. Az ifjúság feladatait sorolva hangsúlyozottan szólt a tudomány, azaz a műveltség terjesztésének fon­ tosságáról: „[...] eljövénk, hogy fogadást tegyünk e sírok szent emlékére, miképp legjobb tehetségünket, az ifjú kebel és szív legmagasztosabb és nemesebb érzelmeit a haza szolgálatára szenteljük, úgy lankadatlan szorgalommal s kitartással igyek­ szünk a szabadság nélkülözhetetlen feltételét, a tudományt természetadta tehetségünkhöz mérten nemcsak elsajátítani, hanem annak terjesztését lelkiismeretes kötelességünkké tévén, önhibáján kívül elmaradott népünket ez úton fogunk igyekezni a művelt államok népeihez emelni." 8

9

A gyulai fiatalok Himnusszal, Szózattal keretezett megem­ lékezése a környék első március 15-i ünnepei közé tartozott. Még nem voltak kialakult, átvehető minták, az 1848 által jel­ képezett eszmék elkötelezettjei - többnyire a szabadságharc egykori résztvevői - keresték azokat a formákat, amelyekkel széles körben élővé tehették március 15-e emlékét. Az 1870es évek legelején Békéscsabán a Polgári Kör tagjai társasva­ csora keretében ünnepeltek, a békésszentandrási népkörben a helyi plébános - egy volt honvéd - szervezett ünnepi megem­ lékezést, Gyomán az egyik tehetős polgár március 15-én meg­ vendégelt a város szegényei közül 70-et, s a vacsora adta az ünnep foglalatát. Nem tekinthető véletlennek, hogy Gyulán a fiatalok tették meg a kezdőlépést: a megyeszékhely ifjúsága szoros - részben családi - kapcsolatban állott a vármegye 48as elkötelezettségű politizáló elitjével, s a megyei tisztikar tagjaival. Köreikben szabályszerű nimbusza volt a szabad­ ságharc szereplőinek: „Kortársaimmal együtt félistenek gya­ nánt tiszteltük őket. Mindenikről tudtuk, hol, mikor és mely csatában küzdött, minő sebet kapott; tudtuk, kit vetett fel a puskapor, látni véltük arcán az égést, és nem volt titok előttünk az sem, hogy mért volt mindeniknek a járásában valami sajátságos bátortalanság, mit az éveken át hurcolt bi­ lincs okozott!" - írta Zsilinszky Mihály a fiatalok körében különösen népszerű Terényi Lajosra emlékezve. A március 15-i ünnepeknek kezdettől fogva nagy figyelmet szentelő sajtó megsokszorozta az első, szűk körben zajló megemlékezések hatását; s a helyi lapoknak része volt abban is, hogy e megemlékezések néhány év alatt normatív mintává alakultak. A Gyulán megjelenő megyei hetilap, a Békés a dicséret mellett a feddő szóval sem fukarkodott, ha valahol megfeledkeztek a fokozatosan gyökeret verő ünnepről. A gyulai ifjak második alkalommal társasvacsora keretében emlékeztek, ám a következő évben -1875 - megfeledkeztek az évfordulóról. A helyi újság szerkesztője nagyon szigorúan megrótta az „előkelőbb osztályhoz" tartozó, tehát a politikai akaratképzésben majdan részt vevő ifjakat feledékenységük 10

11

és nemtörődömségük miatt. Utóbb kiderült, a fiatalok az el­ ső, mintaadó megemlékezések megszervezésével elvégezték a maguk feladatát, s a rendezői szerepet csakhamar átvették a jól működő gyulai körök. Az 1870-es évek második felétől a március 15-i ünnepek egyik székhelye az 1841-ben alapított s 1856-ban újra engedélyezett megyei kaszinó lett. A vármegyei tisztségviselőket, a megyei közéletben részt vevő arisztokra­ tákat s az országos politika színterén is szerepet játszó helyi politikusokat tömörítő, nemzeti liberális szellemiségű kaszi­ nó alapításától a kiegyezést követő évtized végéig a város legfontosabb politikai centruma volt. Meghatározó személyi­ ségei - pl. Wenckheim Béla, Terényi Lajos - vezető szerepet vállaltak a szabadságharc idején. Amint arról korábban szó esett, a kaszinó 1848-49-ben a mozgósítás intézményesült szervezeteként működött. Természetes, hogy ebben az egyesü­ letben - a szabadságharc egykori résztvevőinek aktív közremű­ ködésével - korán ünnepelni kezdték március 15-e évfordu­ lóját. Az 1870-es évek közepétől a Polgári Kör is minden évben megrendezte a maga népes társasvacsoráját. A körhöz tartozó - több-kevesebb alkalmazottal dolgozó - iparosok és keres­ kedők, honoráciorok az 1848-as jogkiterjesztés nyertesei közé tartoztak. Az egyesület tagjai közül többen részt vettek a sza­ badságharcban, így nem csoda, hogy az egylet szellemi ön­ meghatározásának 1848 lett a fundamentuma. A Polgári Kör az 1880-as évek legelejére létszámát, gazdasági erejét és politikai befolyását tekintve a város első számú társaskörévé lépett elő. S mint ilyen, mintát adott a városrészenként alakult, nagyobbrészt földmíveseket tömörítő olvasóköröknek és a szaporodó érdekvédelmi jellegű szakmai szervezeteknek. Az etnikai és felekezeti határokat is tükröző városrészi olvasókörök közül a református tanítók és egyházi tiszt­ ségviselők irányítása mellett működő Újvárosi Olvasókör rendezett először március 15-i megemlékezést. Az 1880-as évek közepétől fogva megszaporodtak az ünnepi színterek. Csaknem valamennyi kör és egylet megrendezte a 12

maga közvacsoráját; a népszerőbb vendéglőkben alkalmi részt­ vevőkkel kiegészült baráti társaságok ünnepeltek. Emellett magánházaknál is voltak megemlékezések: előfordult, hogy a csizmadia ipartársulat elnöke közel 70 szaktársát látta ven­ dégül házában. Jól látható, hogy az 1880-as években egy élő, folyamatosan terebélyesedő 48-as kultusz alakult ki a város­ ban, mégpedig anélkül, hogy ezt bármilyen intézményesült központi akarat támogatta volna. Az ünnep spontán kifej­ lődését a kortársak is regisztrálták: „Március 15-e nincs ve­ res betűvel jegyezve a naptárakban, nem tette azt ünneppé sem kánon, sem világi törvény paragrafusa, de arany betűkkel van az megörökítve honunk történetének könyvében, s nemzeti ünneppé vált önmagától..." - állapította meg az ünnepi rituálé aktív formálója, Dombi Lajos református lelkész. A körök és a különféle informális társaságok által rende­ zett megemlékezések a falakon belül maradtak. Mindegyik egyesületben azonos helyzetű, hasonló kultúrájú, „mi"-tudattal rendelkező csoportok gyűltek össze. A körök tagságá­ nak társadalmi és kulturális együvétartozását mutatja a kö­ zös asztalnál való étkezés, a kommenzalitás. Egyelőre még egyik csoport reprezentánsai sem gondoltak arra, hogy a saját ünnepüket kiterjesszék, hogy 1848 „egyedül hiteles megje­ lenítőinek" tekintsék magukat. A társasvacsorák keretében, feszélyező ünnepélyesség nélkül zajló megemlékezéseken hangsúlyos szerep jutott a szabadságharc résztvevőinek. Ok már személyükben is hordoztak bizonyos szimbólumokat - pl. a honvédek - , másrészt beszédeikben ők idézték fel az egyko­ rú eseményeket. A kultusz kialakulása idején, amikor a sza­ badságharc országos és helyi történetét feldolgozó munkák még nem álltak az érdeklődők rendelkezésére, az ünnep fon­ tos funkciója volt az események felidézése és a kollektív emlé­ kezetbe való beemelése. A szónokok az ünnep egymással öszsze nem kapcsolódó színterein azonos értékeket jelképező szimbólumok alatt eltérő hangütéssel interpretálhatták a múltat, s más-más jelenre vonatkozó következtetéseket fogal­ mazhattak meg. Ez a szertartásrend egy-egy helyszínen is 13

14

15

16

többféle beszédmódra adott lehetőséget, sőt serkentette a sok szereplős, a múlt és a jelen kérdéseit érdemi módon tárgyaló kommunikációt. Ugyanis a közvacsorák fő attrakciói a po­ hárköszöntők voltak. Ha volt is kijelölt első szónok - ez főként a hierarchikusabb felépítésű városrészi olvasóköröket jelle­ mezte - , a többieknek is adódott alkalmuk a megszólalásra, s a közélet szereplőinek illett is egy szépen formált tószttal megemlékezni a szabadságharc valamelyik szereplőjéről vagy eseményéről. így az egymást követő pohárköszöntőkben Kos­ suth felmagasztalása után a kör egy másik tagja sort kerített Széchenyi munkásságának méltatására, a hazával való ma­ radéktalan azonosulásról szóló beszéd után bátran feláll­ hatott valaki, hogy „a különféle nemzetiségű és vallású polgárok közti egyetértésre" ürítse poharát. A köszöntők alkalmat teremtettek a 48-as ünnepkörhöz kapcsolódó kez­ deményezések felvetésére és aktuális kérdések felemlítésére is. Az egyszer emelkedettebb, másszor kedélyesebb hangulatú közvacsorák keretében tartott március 15-i ünnepek rendje 1887-ig nem változott. Sőt, mindegyik színtéren speciális szokások vertek gyökeret: a nagyobbrészt református földmíveseket tömörítő Újvárosi Olvasókörben mindig 48-as füg­ getlenségi hangulatban folyt le az ünnep, s a tüzes beszédek után „ízletes egytálételt" szolgáltak fel. A Polgári Körben hangzott el a legtöbb beszéd és köszöntő; a gondosan készített jó vacsora mellett az éppen legtöbbre taksált prímás zenekara muzsikált. Az idő előrehaladtával mind vidámabb tósztok következtek, a banda a hazafias dalok után a szélesebb repertoárt is elővette, s a tudósítások rendszerint úgy végződ­ nek, hogy „egy víg töredék hajnalig elmulatott". 17

Küzdelem az ünnepért A nyolcvanas években már akadtak olyanok, akik úgy vélekedtek, a körök és egyletek ünnepeire mind jobban ráte­ lepszik a megszokottság szürkesége. A megye első számú

hetilapja, a helyi elit kiegyensúlyozott képviseletére törekvő jBé^ésünnepi beszámolóiban újra és újra felszólította a Polgári Kört, hogy megemlékezéseinek szellemi nívóját megemelve saját ünnepi rendezvényét terjessze ki a város egészére: „Nem először indítványozzuk, hogy a Polgári Kör ne csupán - az utóbbi években még emelkedettnek sem mondható - va­ csorával ünnepeljen" - írta a lap egyik munkatársa 1885ben. A következő évben a szerkesztő ismét visszatért erre a kérdésre: „Ezen az egy napon célszerű lenne az amúgy is széthúzó társadalmi osztályokat egyesíteni, politikai színezet nélkül, ezzel tartoznának a napnak." A Polgári Kör címére adresszált sürgetések mögött természetesen ott volt március 15-e fényesebb, nagyobb szabású megünneplésének igénye is, de az ünnep kiszélesítését és egységessé tételét szorgalmazó cikkek szerzőjét elsősorban más célok vezették. A Békés helyi viszonyokat pontosan ismerő szerkesztője jól érzékelte, hogy a széles körben elfogadott és erős érzelmi töltéssel bíró már­ cius 15-i ünnep alkalmas lehet a városon belüli konfliktusok megjelenítésére. Konfliktusok pedig voltak szép számmal. Éppen 1885-ben zajlott le Gyulán a korszak egyik legnagyobb belső konfrontációja: a város egyenes állami adójának nagyob­ bik részét fizető 2135 polgár képviselői kezdeményezték Gyu­ la rendezett tanácsú város státusának feladását és a nagyközsé­ gi szervezet felállítását. A rendezett tanács az értelmiségi­ tisztviselői réteg, míg a nagyközségi szervezet a jómódú föld­ mívesek városon belüli dominanciáját segítette elő. Az 1880as években állandó összeütközések forrása volt a Körös­ szabályozás ügye: az árvíz elleni erődítések költségeinek elosztása körüli szűnni nem akaró zűrzavar újra és újra jelen­ tékeny erőket fordított a város vezetése ellen. A források tanú­ sága szerint ezekben az években néhány rendkívül népsze­ rűtlen tisztviselő is hozzájárult ahhoz, hogy - a korabeli sajtó terminológiáját átvéve - az „intelligencia" és a „nép" konflik­ tusai ne csillapodjanak. A legelőhasználat és a kisebb királyi haszonvételek körüli, negyven évvel korábbi sérelmekre rára­ kodó dualizmus kori ellentétek, ha arra alkalmas keretek 18

19

20

adódtak, azonnal felszínre törtek. A vizsgált korszak ország­ gyűlési, helyhatósági, sőt református presbitériumi választá­ sai során gyakran jelentkezett a vázolt ellentét. A Békés idézett újságírója - másokkal egyetemben - attól tartott, hogy az országos minta szerint kiszélesedő március 15-i ünnepek is az 1880-as években különös erővel jelentkező városi társadal­ mi konfliktusok kereteivé alakulhatnak át. Mégpedig úgy, hogy bizonyos, politikai célokkal bíró csoportok 1848 szim­ bólumait felmutatva, a többségében földmíveseket tömörítő városrészi olvasókörökön keresztül a helyi elit ellen mozgó­ sítják a város lakosságának egy részét. Az ünnep ilyetén átalakulása rendkívül káros hatásúnak tűnt, hiszen a tanult kisebbség és az iskolázatlan többség indulatoktól is motivált szembenállása éppen a március 15-i ünnep eredeti, nemzeti és társadalmi összefogást szimbolizáló üzenetét gyengíthette volna. Az ünnepi szertartás megújítását és kibővítését sürgetők mindegyike a Polgári Körtől várta a kezdeményező lépést. A 80-as évek közepén már egyértelműen a Polgái Kör volt a város legerősebb, legbefolyásosabb és leginkább kezdeményező egyesülete. A kör 250-300 tagjának többsége a módos - alkal­ mazottakat is foglalkoztató - iparosok, vállalkozók és a városi tisztviselők, alkalmazott értelmiségiek közül került ki. Ebben az egyletben etnikai és felekezeti különbség nélkül otthonra lelhettek mindazok, akik a kiegyezést követően frissen sze­ rezték meg a középréteget jellemző anyagi és szellemi tőkét. A kör erejének növekedésével és a megyei kaszinó befolyásának csökkenésével párhuzamosan a helyi elit legelőkelőbb cso­ portjához tartozó magas rangú vármegyei tisztviselők is bekap­ csolódtak a Polgári Kör életébe. A felfelé és lefelé egyaránt nyitott, erős polgári identitástudattal bíró egyesületet mind a tagok, mind a kívülállók „a szabadság, egyenlőség, testvériség gyakorlati megjelenítőjének" tekintették. Mivel a kör nagyon szorosan kötődött a reformkor és a szabadságharc hagyomá­ nyaihoz, a Polgári Kört valóban minden körülmény predesz­ tinálta arra, hogy megszervezze a városi elit többségének 21

ízléséhez és érdekeihez igazodó március 15-i ünnepséget. Ám a kör tagjai a kapott biztatás ellenére sem éreztek késztetést az ünnep kiterjesztésére és újraformálására. Valószínű, a li­ berális szellemű egyesület vezetői és tagjai nem is érezték vol­ na illendőnek az ünnep kisajátítását. Másfelől a Polgári Kör­ nek címzett, aggodalmat tükröző jelzések következetes figyel­ men kívül hagyása bizonyítja, hogy egy ünnep tartalmának, szertartásának gyors és tudatos átszabására csak egy határo­ zott célokkal rendelkező csoport, vagy egy ilyen mag irányítá­ sa alatt álló nagyobb szervezet képes. A Polgári Kör másféle szervezet volt - maradtak a kedélyes közvacsorák, így viszont semmi akadálya nem volt a másik számba jöhető forgatókönyv megvalósulásának. Az ünnep több mint tízéves hagyományait egy városon kívülről érkezett politikus rúgta fel. 1887-ben június közepén kezdődtek és július végén fejeződtek be az országgyűlési vá­ lasztások. A választási kampány közelsége miatt megnőtt a március 15-i szereplések értéke. Kiváltképp az ellenzéki poli­ tikusok aktivizálódtak ilyenkor: akinek volt mandátuma, meglátogatta választóit, aki pedig csak remélte a képviselői helyet, keresve sem találhatott volna jobb alkalmat a kiszemelt kerületben való bemutatkozásra és egy kis előkampányra. 1887. március 15-e táján Gyulán is felbukkant egy idegen politikus - egy Csatár Zsigmond nevű fura szerzet. Csatár kü­ lönös figurája volt az 1880-as évek választási csatározásai­ nak: a kortársak a róla szóló megemlékezésekben a nem túl hízelgő minősítések mellett kiemelték „népszónoki" képes­ ségeit. „Úgy kezelni a népet, úgy beszélni a magyar paraszttal és úgy hatni rá, mint ő, sem előtte, sem utána nem adatott meg senkinek[.. .1" - írta róla gyulai szerepléseinek egyik közvetlen tanúja. Az olyan kerületekben, ahol a fóldmíves szavazók nagy többségben voltak, az országos politikusok sem szívesen vállaltak képviselőjelöltséget ellene. Mivel nem válogatott a mandátumszerzés eszközeiben, egy-két nagyobb botrány széles körben ismertté tette a nevét. Emellett számon tartották mint bérkortest, azaz megfelelő honorálás mellett szívesen kor22

teskedett a demagógia képességének híján lévó gazdag jelöltek mellett. Ebbéli tevékenységében kicsinyes pártszempontok szerint nem korlátozta önmagát. Csatár Zsigmond megítélését jellemzi, hogy amikor ellenzéki programmal feltűnt Gyulán, a Békés megyében óriási tekintélynek örvendő Irányi Dániel sietett értesíteni a gyulai 48-asokat, hogy parlamenti frakciójuk Csatárt győzelme esetén sem fogadja be padsoraiba. A modora s külleme miatt a sajtóban „hegypárti sünnek" elkeresztelt képviselő nevezetes volt még arról, hogy másodszor egyetlen kerületben sem választották meg. A városon kívülről érkezett Csatár Zsigmondot célja meg­ valósításában sem a helyi hagyományok, sem az illendőségi szabályok nem kötötték. Egy kicsiny, városon belüli pozíció­ jával elégedetlen, de bizonyos közéleti tapasztalattal rendel­ kezőcsoportra támaszkodva a legcsekélyebb töprengés nélkül átformálta a március 15-i szertartást. A „természet szent templomában", vagyis köztéren tartott ünnepi beszédet; 1848ról alig szólt, mondandója 9/10-ét a város képviselője -Göndöcs Benedek - elleni támadásoknak, valamint a város vezetése és a helyi sajtó ostorozásának szentelte. A Csatár Zsigmond által használt nyelv is alapvetően különbözött a korábban meg­ szokott ünnepi beszédmódtól. Gyakran szőtt mondataiba homályos tartalmú metaforákat és hasonlatokat, s szívesen alkalmazott erős, sőt durva kifejezéseket. Gyulán a 48-as elvek diadalra nem juthattak - fejtegette első beszédében, mert „nem volt ember, aki a fát megrázni bátor lett volna, hogy arról az elsenyvedt levelek lehullva, rajta a szabadság áldásos virágai tenyésszenek". Az „elsenyvedt levelek" kife­ jezést azután minden hallgató tetszés szerint értelmezhette, anélkül, hogy egy pillanatig is töprengett volna afelett, vajon a 48-as eszmék megvalósultak-e a városban, avagy valóban elbuktak. Nagy hatást tettek a molnár kezéhez ragadt lisztről szóló példálózásai is. A képes beszédet egy-egy erőteljes kife­ jezés - pl. „a hazaárulók a városból való kikorbácsolást érde­ melnék" - tette lendületessé. Csatár Zsigmond tehát sokszor bevált receptet alkalmazott: 1848 szimbólumait idézve felvil23

24

lantott egy ideális állapotot, majd elégedetlen hallgatóinak közvetve, nemegyszer közvetlenül megjelölte azokat, akik akadályai az ideális állapotok megvalósításának. Mellesleg önmagát mint a jó úton tornyosuló akadályok elhárítására kész személyiséget mutatta fel. Élt az ismétlés eszközével is: este végiglátogatta a három, nagyobbrészt földmíveseket tömörítő városrészi olvasókört, s az egyesületek szokásos társasvacsoráin „mindenki által érthető közvetlenséggel" szólt a jelenlevőkhöz. A korábbi szertartáshoz képest három döntő jelentőségű új elemet regisztrálhatunk: az ünnep egyik rendezvénye kike­ rült a közterekre, s mivel a köztéren tartott rendezvény von­ zotta a legtöbb résztvevőt, az új ünnepi színtér felértékelődött. A népgyűlés jellegű megemlékezéseken - ellentétben a körök társasvacsoráival - a résztvevők nem váltak szét társadalmi állásuk szerint. A szónokoknak, ha sikerre vágytak, a továb­ biakban többféle kultúrát és értékrendet kellett ötvözniük, s ha közvetlen politikai céljaik is voltak, nagyobb mértékben kellett alkalmazkodniuk a többnyire földmíves többségű hall­ gatóság ízléséhez és beszédmódjához. A második fontos vál­ tozást a városrészi olvasókörök rendezvényei mutatják. Ko­ rábban a közvacsorák rendje azt sugallta, hogy mindenki egyenrangú résztvevője a megemlékezésnek. Noha voltak az adott népkör belső hierarchiájának megfelelően kijelölt szónokok, de mindenki megszólalhatott s néhány percre az egylet bármelyik tagja a figyelem középpontjába kerülhetett. Az új szituáció a köztéren tartott népgyűléshez hasonlóan a középpontba állított egy - vagy néhány - mindenkinél fontosabb, beszédet mondó személyiséget, a többi résztvevő pedig közönséggé változott. Ezt az átalakulást tükrözte a szónoki emelvény, amely a beszélőt a sokaságból valóságosan és szim­ bolikusan is kiemelte. A harmadik újdonság az volt, hogy megkezdődött a március 15-i ünnep személyes, illetve közvet­ len pártpolitikai érdekeket szolgáló kiaknázása. A március 15-i ünnep szertartásrendjének átalakulása Csatár Zsigmond gyulai fellépése nélkül is lezajlott volna, hi25

szen a sokat próbált képviselő sikereit elsősorban annak köszönhette, hogy volt a városban több, a városvezetéssel elégedetlen s bizonyos közéleti ambícióval bíró csoport, ame­ lyek mozgósítására a negyvennyolcas jelszavak tökéletesen megfeleltek. E csoportok találkozását és megszerveződését gyorsította fel Csatár Zsigmond megjelenése. 1889-ben meg is alakult egy újabb szervezet, a 48-as Kör, amely otthont adott a radikálisabb függetlenségi jelszavak iránt fogékony, alkal­ manként városi ügyekben is konfrontációra kész csoportoknak. A 48-as Kör létrejöttekor Csatár Zsigmondot támogatta, s a március 15-i ünnep kínálta a legjobb lehetőséget az egyesület helyi nyilvánosság előtti megjelenésére. A kör kezdeményezésére 1890-től megindult a hasonló tár­ sadalmi rétegeket tömörítő városrészi olvasókörök együtt­ működése. Először egy-egy küldöttség látogatott el más egyesü­ let ünnepi bankettjéra, majd a 48-asok szervezésében nagy közös március 15-i társasvacsorákra is sor került. Volt olyan esztendő, hogy a politikai hovatartozás alapján szerveződött 48-as Kör, a katolikus németeket tömörítő Németvárosi Olva­ sókör és a nagyobbrészt református magyaroknak otthont adó Újvárosi Olvasókör együtt tartott közel 300 fős ünnepi ban­ kettet. A tekintélyes és nagy létszámú olvasókörök támogatá­ sa révén alaposan megnőtt a 48-as Kör ünnepi szertartásra gyakorolt befolyása. Az egyesület élt is a kezdeményezés lehe­ tőségével: 1890-ben a 48-as Kör társasvacsoráján döntötték el, hogy a következő évben impozánsabb ünnepet tartanak, s Gyulán is megrendezik a más városokban is szokásos „kör­ menetet". A „körmenet" kifejezés világosan utal arra, hogy egyházi előképe volt az ünnepi vonulásoknak. Kedvezett a rendezvények bővítésének az, hogy 1891-ben az ünnep vasár­ napra esett. A kellő támogatottsággal bíró kezdeményező csoportnak tág tere nyílt az ünnepi szertartásrend alakítására és tarta­ lommal való megtöltésére. Eleve a 48-as Kör jelölte ki az ün­ nep szűkebb és tágabb helyszínét. Az ünnep központi színte­ réül a belváros szívében, a Reinhardt-cukrászat előtt lévő te26

27

ret szemelték ki, ám az ünnepi színteret alaposan meg is nö­ velték azzal, hogy a „körmenet" a város két egymástól távol lévórészéből, a 48-as Körből, illetve a Németvárosi Olvasókör­ ből indult el. A város centrumába való látványos bevonulás közösségi-politikai esemény színterévé tette az útba eső for­ galmas utcákat és tereket is, s megnövelte az ünnepi ese­ ményt legalább megszemlélő passzív résztvevők számát. A 48-as Kör képviselői gondoskodtak az ünnepi szimbólumok rendjéről is, s a soraikból kikerülő rendező bizottság alakítot­ ta ki a programot, és ők jelölték ki az ünnepi szónokot is. Mindez egyet jelentett az ünnep rendjének meghatározásával, de egy jól körülhatárolható célokkal rendelkező politikai cso­ port csak akkor könyvelhetett el igazi sikert, ha az ünnepi rituálé megszabásán túl azt is el tudta érni, hogy a konkurens politikai erők elfogadják a forgatókönyvben nekik kijelölt helyet. Erre törekedett a 48-as Kör is, terveik keresztülvitelét egyedül az akadályozta, hogy az első számú szónokuk a helyi elit soraiban továbbra is csaknem osztatlan ellenszenvvel körülvett Csatár Zsigmond volt. A kör vezetői céljaik meg­ valósítása érdekében többféle taktikai eszközt bevetettek: a szervezés során hivatalosan szó sem esett Csatár Zsigmond­ ról, sem más, a város lakosságát megosztó tényzőről. Éppen ellenkezőleg, az ünnep közös voltát emelték ki s a meghívó plakátokon hangsúlyozottan megszólítottak minden gyulai polgárt: „Tisztelt Polgártársak! Elérkezett valahára annak az ideje, hogy Gyula város n. é. polgárai március 15-ét a fontos nap elvi jelentőségű magaslatára emelkedve ünnepeljék meg. Hagyjunk fel minden politikai demonstrációval, felekezeti vagy nemzetiségi különbséggel s minden olyan emberi gyar­ lóságokkal, melyek a nagy nap méltóságához nem illenek! Jöjjetek azért e város minden rendű és rangú lakói, mint e sza­ bad hon szabad polgárai a folyó évi március 15-én du. 4 órakor a Reinhardt-féle cukrászat előtti téren tartandó emlékünne­ pélyre..." A plakáton a rendező szervezet neve nem szerepelt, „az ünnepélyt rendező végrehajtó bizottság" elnevezés pedig éppen bizonytalanná tette a meghívó közreadóinak kilétét. 28

29

A szervezéssel párhuzamosan a háttérben folytak a tárgya­ lások: a 48-as Kör képviselői mindent megtettek azért, hogy a helyi elit egyik képviselője is ott legyen az ünnepi szónokok között. A megállapodás meg is született, de az utolsó pillanat­ ban valami váratlan történhetett, mert az ünnep napján a felkért szónok visszalépett. A március 15-i ünnepekről mindig bő terjedelemben beszámoló Békés tudósítója az eseményt kommentálva csupán annyit jegyzett meg, „indokoltan". Talán az egyeztetés során a 48-asok elhallgatták, hogy az első számú szónok Csatár Zsigmond lesz, de az is lehet, hogy az együttműködésre nemigen hajló képviselő teremtett kész helyzetet hívei és ellenfelei számára. Mindenesetre a nép­ gyűlést sok résztvevő jelenlétében megtartották. Ha a 48-as Kör vezetőinek félig tudatosan, félig ösztönösen készített forgatókönyve nem is valósult meg teljes egészében, mégis komoly sikert könyvelhettek el. Az ünnep legtöbb embert megmozgató s a város központi tereire is kiterjesztett rendezvényét a maguk szándékai szerint alakították át, s a köztéren zajló ünnepi események szervezői szerepét véglege­ sen magukhoz ragadták. A következő évben ismét új elemmel bővült a március 15-i ünnepi szertartás: 1892-ben először emlékeztek meg a for­ radalom évfordulójáról templomban, istentisztelet keretében. 1848 emlékének ápolásában országszerte nagy szerepet ját­ szottak a református intézmények, nem véletlen tehát, hogy először Gyulán is a református egyház nyitotta meg temploma kapuit a márciusi forradalmat felidéző ünneplők előtt. Az ünnepi istentisztelet egyszerre volt kiegészítője és ellensúlya a 48-as Kör nagyszabású rendezvényeinek. Az 1889 óta Gyu­ lán szolgáló Dombi Lajos református lelkész - hívei több­ ségével egyetemben - elkötelezetten 48-as érzelmű polgár volt, gyakran vállalt szerepet a 48-as és Függetlenségi Párt rendezvényein. Az általa kezdeményezett ünnepi istentiszte­ let jól illeszkedett a '90-es években megsokasodott és látványo­ sabbá vált március 15-i rendezvények közé. Ugyanakkor a templom biztosíték volt arra, hogy az ünnep nem alakul át po30

31

litikai csatározássá, s a helyi elitnek sem kellett attól tarta­ nia, hogy valaki a város vezető körei elleni támadásra fogja felhasználni a rendkívül népszerű ünnepet. Éppen ezért a március 15-i istentisztelet inkább a megyei és városi tiszt­ viselők ünnepi színtereit bővítette. A helyi lap tudósítója hangsúlyozta is, hogy a templomban megjelent „nagy szám­ ban, felekezeti különbség nélkül a város intelligenciája". A látványos részvételt a forradalom és szabadságharc eszméi­ vel való azonosuláson túl azért is fontosnak tartották a helyi elit reprezentánsai, mert így demonstratívan elháríthatták Csatár Zsigmond s közeli hívei azon, többször is hangoztatott vádját, hogy a város vezetői nem tekintik magukénak 1848-at. Mellesleg a későbbiekben évről évre ismétlődő istentiszteletek hozzájárultak 1848 mind teljesebb szakralizálódásához. A március 15-i ünnep 1887 és 1892 között megjelent elemei az évtized első felében új, a korábbinál gazdagabb és látványo­ sabb szertartássá szilárdultak. Az állandó konfliktusveszély megszűnt, ugyanis az 1892-es választáson megbukott Csatár Zsigmond, s az ő dicstelen távozása után jó ideig senki nem akadt, aki a forradalom évfordulóját közvetlen, városon belüli konfrontációra használta volna fel. A viszonyok rendeződését jelzi, hogy a következő évben a népes felvonuláson a város minden rétege képviseltette magát: „Ünnepi ruhába öltözött csoportok gyűltek zászlóik alatt a városháza s a 48-as Kör előtt fekvő térre. Rohamosan szaporodott az ünneplők száma, úgyhogy két óra felé már két-három ezerre lehetett tenni azok számát, kik a 48-as Kör előtti téren álltak. Iparosokfonj, földmíveseken kívül ott volt, ami Gyulán még eddig nem tör­ tént meg, teljes számban a város intelligenciája." (Kiemelés E. A.) A '90-es évek elején állandósult s egy évtizeden keresz­ tül alig változó március 15-i ünnepi szertartásrend a követ­ kezőképpen épült fel: az ünnep előtti napon fellobogózták a házakat, az emléknap reggelén tarackok durranása ébresz­ tette a későnkelőket, majd nyolc vagy kilenc órakor megkez­ dődött az ünnepi istentisztelet a református templomban. Gyakran előfodult, hogy az istentiszteletre érkezők egy része 32

33

nem fért be a templomba. Tekintve, hogy a dualizmus idején március 15-e nem volt munkaszüneti nappal járó állami ünnep, a legnagyobb tömeget megmozgató köztéri népgyűlést általában délután tartották. A legnagyobb hatású ünnepi ren­ dezvényt a '90-es években 48-as és függetlenségi pártkörként működő 48-as Kör egy pillanatra sem engedte ki a kezéből. A Kör vezetői jelölték ki az ünnepi népgyűlés helyét, a városré­ szi olvasókörökkel való konzultáció után ők határozták meg a „körmenet" útvonalát, s a pártkör tagjai hívták a helyi és fővárosi ünnepi szónokokat is. Ellentétben az első köztéri rendezvénnyel, a szervezők már nem rejtegették kilétüket, a meghívó plakátokat „a gyulai 48-as kör bizottsága" aláírással adták ki, a meghívott politikusok neve mellett pedig szerepelt a „Függetlenségi és 48-as párti képviselő" megjelölés. Az ünnepi népgyűlést kezdetben a Kossuth téren, később a Népkertben tartották. Rendszerint a 48-as Kör előtt volt a gyülekezőhely, innen már legalább egy-két ezer ember indult el, s útközben - volt rá eset hogy minden egylet székházát érintve alakították ki a vonulás rendjét - még egyszer ennyien csatlakoztak a menethez. A nemzeti és egyleti zászlók alatt vonuló sokaságot általában valamelyik kör fúvószenekara is kísérte, az utcák, a házak ablakai tele voltak integető nézőkkel, úgyhogy nem túlzás azt mondani, a város polgárainak közel fele aktív, illetve passzív módon részese volt az ünnepnek. A délutáni gyűlés fő szónoka általában a Függetlenségi Párt egyik képviselője volt. Ha ismert politikus érkezett, az ünnep része lett a vendég díszes fogadása is. A neves parla­ menti szónokokat olykor ezer vagy még több ember várta a vasútállomáson; a rövid köszöntő és válaszbeszéd után hintósor kíséretében vitték a vendéget szálláshelyére vagy pedig egyenesen az ünnep színhelyére. Március 15-i szónokként megfordult Gyulán többek között Bartha Miklós - 1897 és 1901 között a város képviselője -, Meszlényi Lajos, Hentaller Lajos - 1901-ben próbálkozott a gyulai mandátum megszerzé­ sével -, Barabás Béla. Ha nem érkezett fővárosi vendég, a 48as Kör helyi vezetői beszéltek. Noha közöttük is igen jó szó34

nokok akadtak, igazi vonzerővel mégis csak a parlamenti küzdelmekből ismert országos politikusok bírtak. Az ünnepi beszédek többnyire erősen pártpolitikai töltetűek voltak, a szabadság, a függetlenség, esetenként bombasztikus formában történő emlegetése mellett, a szónokok majdnem mindig érin­ tették az éppen zajló parlamenti vitákat. S a függetlenségi párti ellenzéki képviselők beszédeiből hol nyíltabban, hol bur­ koltabban mindig kicsendült bizonyos Ausztria ellenes él. Nemegyszer nyílt korteskedésbe csaptak át a szónokok. A Gyulán képviselőjelöltként fellépő Hentaller Lajos például úgy próbált maga iránt rokonszenvet kelteni, hogy „hatáso­ san szőtte beszédébe a magyar nép szívéből fakadt néhány dalt, ami Kossuth Lajosról szólt". A nagypolitika kereteit viszont sohasem lépték át az ünnepi vezérszónokok, s Csatár Zsigmonddal ellentétben senki sem próbált városon belüli konfliktusokból politikai tőkét kovácsolni. A 48-as Kör a háború kitöréséig megtartotta rendezői­ szervezői pozícióját. Időnként a város és a megye első számú lapja, a Békés tett egy-egy eredménytelen kísérletet a füg­ getlenségi pártkörként működő szervezet március 15-i sze­ repének csökkentésére. A „polgárelem" kiegyensúlyozott s nem pártérdekek szerinti képviseletére törekvő újság szerkesz­ tője időről-időre szóvá tette, hogy a nagy nemzeti ünnep rend­ jét függetleníteni kellene a közvetlen pártbefolyástól: „...jobb lenne, ha - mint máshol - pártszínezet nélküli rendezőség alakulna, de amíg a polgárság 48-asokon kívüli része tétlensé­ gével önmaga nyilvánítja magát illetéktelennek, természetes, hogy a parlagon maradó tért a Függetlenségi Párt elfoglalja és kihasználja" - kommentálta a lap a Bartha Miklós főszerep­ lésével lezajlott 1895. évi ünnep eseményeit. A 48-as Körön kívüli polgároknak címzett biztatás a századfordulót követően, mikor is új típusú társadalmi feszültségekjelentkeztek, határo­ zott sürgetéssé változott. A nemzet egységét is szimbolizáló ünnep békéjéért aggódókat igazolta az 1904-ben tartott nép­ gyűlés, amelyen egy 150-200 fős, az egykorú tudósító által „nemzetközi szociáldemokratának" mondott csoport megza35

36

várta az ünnepet. Bekiabálásaikkal megakadályozták, hogy Barabás Béla, a neves függetlenségi párti képviselő elmondja beszédét. A 3000 fős gyűlésen addig soha nem látott jelenetek zajlottak le: „Népbolondító! [...] Általános szavazati jogot a népnek! [...] Nem hallgatjuk meg!" - kiabálták a protestálok kórusban Barabás felé. A képviselő hasonló stílusban vála­ szolt: „Éretlen és neveletlen dologkerülőknek nevezte Bara­ bás a tüntetőket, akiknek nem szólásszabadság, de szájkosár való." Noha voltak igen feszült pillanatok, a konfrontáció nem fajult el. Regisztrálhatjuk, hogy az ünnep leginkább átpolitizálódott része az adott társadalmi és politikai rend ellenfelei számára is kitűnő alkalmat kínált a megjelenésre és a demonstrálásra. Egyelőre a résztvevők megosztására és az ünnepi tér megket­ tőzésére a szociáldemokratáknak nem volt erejük, de a har­ cias kisebbségek fegyverével, a rendezvény megzavarásával egyértelművé tették jelenlétüket. A későbbiekben március 15-én hasonló összeütközésekre nem került sor, a város szo­ ciáldemokrata érzelmű polgárai a maguk által bevezetett ünnep, a május 1-je mind látványosabbá tételével manifesz­ tálták törekvéseiket. Az országos politikai feszültségek erősödését korán meg­ érző Kohn Dávid éppen 1904-ben tett a mintateremtés szán­ dékával kísérletet március 15-e pártpolitikai küzdelmekből való kivonására. A Békés helyi ügyekben nagy befolyással bíró főszerkesztője kezdeményezte, hogy 1904. március 15-én városi rendezvény keretében koszorúzzák meg a gyulai szü­ letésű Pálffy Albert emléktábláját. Az ünnep új színterén hangsúlyozottan helyet kapott minden fontosabb társadalmi csoport, s a megszólalók gondosan kerülték az aktuálpolitikai kérdéseket. Azonban az ünnep kiegyensúlyozását célzó kísér­ let hatástalan maradt. Minden alkalommal bebizonyosodott, hogy az ünnepi rituálé átalakítására csak egy-egy, határozott célokkal rendelkező, szervezett s a többség szándékait jól kitapintó csoport képes. A kor szabadelvű városi és megyei tisztviselői, egy-egy 37

38

különleges alkalomtól eltekintve, végképp nem tartották fel­ adatuknak a városi ünnepek szervezését és lebonyolítását. A többséget azért sem sarkallta cselekvésre az ünnepi szertartás­ rend bizonyos politikai szempontú eltolódása, mert a sok rendezvény között ki-ki megtalálhatta a maga értékrend­ jének és ízlésének megfelelő ünnepi színteret. A legkorábban meghonosodott társasvacsorák ugyanis a '90-es években is az ünnep fontos részei maradtak. Hogy mennyire élő ünnep volt március 15-e, azt jelzi az esti bankettek nagy száma. Előfor­ dult, hogy egyleti székházakban, vendéglőkben, magánhá­ zaknál nyolc-tíz társasvacsorát is rendeztek a városban. Egyegy helyen 50-120 személy jelent meg, de volt arra precedens, hogy a 48-as Kör kibővített esti vacsoráján kétszáznál is többen voltak. Szinte minden önszervezésre, érdekei fel­ mutatására képes csoport ünnepelt március 15-én. A már bemutatott körök és egyletek mellett a '90-es években - a gazdaság és a társadalom differenciálódását tükrözve - külön esti összejöveteleken emlékeztek egyes foglalkozási csopor­ tok: például a csizmadiák, a kereskedők és kereskedő ifjak. Ugyancsak rendszeresen megrendezte a maga esti összejöve­ telét a város pénzügyi, ipari és kereskedelmi elitjének jelentős részét tömörítő Kereskedelmi Csarnok is. Az ötvenedik évforduló Az 1890-es évek ünnepeinek sorából kiemelkedik a forrada­ lom félszázados jubileuma: a kerek évfordulón a szokásosnál is szélesebb keretek között lezajlott ünnep alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljuk, a dualizmus virágzó időszakában a tár­ sadalom különböző rétegei milyen eszméket és milyen szim­ bólumokat társítottak március 15-éhez. 1898 más szempont­ ból is kitüntetett esztendő volt: ebben az évben kétszer is megemlékeztek 1848-ról, ugyanis az 1898. évi V. törvénycikk nemzeti ünneppé nyilvánította április 11-ét, az 1848-as törvények szentesítésének napját. A két ünnep rituáléjának alakulása, a megjelenített szimbólumok közötti különbségek, 39

a részvétel eltérő volta igen pontosan tükrözi a választott és a hivatalosan kezdeményezett, kijelölt ünnep közötti óriási különbséget. Az ötvenedik évfordulóért való küzdelem a nagypolitika színpadán kezdődött el 1897 elején. Kossuth Lajos fia, Kos­ suth Ferenc a képviselőházban indítványozta, hogy „avassák »a korszakalkotó 48-iki események* emlékére március 15-ét nemzeti ünneppé". Az ellenzék képviselői hangsúlyozták, hogy a nemzet csupán emlékezni akar, ám a kinevezésekor a Kossuth-kultusz letörésével és a nemzeti ellenzéki szellem háttérbe szorításával megbízott Bánffy Dezső miniszterelnök ezt is sokallta. Éles parlamenti és sajtócsaták után a kormány keresztülvitte, hogy a forradalom és szabadságharc jeles napjai közül a nemzet és az uralkodó találkozását szimboli­ záló április 11-e, az 1848-as törvények szentesítésének napja legyen a nemzeti ünnep. A kormányfő döntését talán az is befolyásolta, hogy Ferenc József főhercegi minőségben jelen volt 1848. április 11-én Pozsonyban a törvények kihirdetése­ kor. A törvény elfogadása után sem csitultak az indulatok, sokan leírták, hogy ez a kétségkívül kiemelkedő fontosságú esemény a törvényalkotókat és a királyi szentesítést ünnepli, nem pedig a törvényeket és azok helyreállítását nagy áldoza­ tok árán kivívó egész nemzetet. S nem csak ellenzéki oldalról fogadták ellenérzéssel az új törvényt, néhány, más ügyekben lojális kormánypárti képviselő is elégedetlenkedett. Rohonczy Gedeon - Obecse képviselője - , aki húsz év óta erősítette a kormánypárt sorait, rezignáltán jövendölte meg az ünnep megkettőződését: ,,[...]mi fel fogunk ugyan menni Budára és ünnepies díszben hódolni is fogunk alkotmányos, szeretett uralkodónknak, de nem visszük fel a szívünket, meggyőződésünket[...] A hódolatot bemutatjuk a koronának, de a nemzet nagyobb része a jövőben két ünnepet fog ülni: egyet mintegy tüntetésképpen, március 15-én, és egyet - hivata­ losan április 11-én." 40

41

42

Gyulán szó szerint megvalósult Rohonczy Gedeon jóslata. Március 15-e soha nem látott hatalmas ünnepet hozott. Ezút-

tal az ünnep rendezésében szerepet vállalt a városi önkor­ mányzat is: Jókai Mór, a szabadságünnep méltó megrende­ zésére alakult országos bizottság elnöke felhívással fordult az önkormányzatokhoz, kérve azokat a nagy ünnepben való ak­ tív részvételre. Gyula város képviselő-testülete a felhívásnak eleget tett, s a képviselek úgy döntöttek, hogy március 15-én díszközgyűlést tartanak és hálaadó istentiszteletek tartására kérik fel a helyi egyházakat. Párhuzamosan a város polgárait házaik fellobogózására s az ünnep estéjén az ablakok kivilá­ gítására kérték. A délutáni ünnepet a városi tanáccsal együtt­ működve továbbra is az olvasókörök szervezték. A képviselő-testület kérésének a polgárok többsége eleget tett, s ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy március 15-én az ünnep színterévé alakult át az egész város. ABékés tudósítója külön is hangsúlyozta, hogy nemcsak a város központi részei öltöttek ünnepi külsőt: „A belvárosban alig volt épület, ame­ lyen háromszínű nemzeti lobogó ne lengett volna, de a kül­ városok házait is igen sok zászló ékesítette." Azaz a cent­ rumtól távol eső, politikailag kevésbé aktív rétegek is kifejez­ ték az ünneppel való azonosulásukat. A korábbiakhoz képest más szempontból is kibővült az ünnepi tér: ünnepi események színhelyei lettek olyan kitüntetett jelentőségű épületek, mint a templomok és a városháza. Hogy az ünnep a templomokba is beköltözött, az egyértelműen 1848végleges szakralizálódását jelentette. Dombi Lajos református lelkész és az izraelita templomban vendégként beszélő - Gyulán nagyon népszerű Kecskeméti Ármin rabbi leghatásosabb mondataikban bibliai hasonlatokkal idézték meg a forradalom és a szabadságharc eseményeit és szellemiségét, azaz áttételesen ki is hangsú­ lyozták 1848 "szent" voltát. Dombi Lajos gondosan felépített beszédében egymás mellé zárkóztatta a hit és a hazaszeretet eszményeit. Kecskeméti Ármin közvetlen hasonlatokkal élt: a forradalom 12 pontjának hatását a Sinai hegyen kapott pa­ rancsolatok hatásához hasonlította, Kossuthot ihletett nagy prófétaként említette, s szájába valóban ószövetségi prófétákat idéző mondatokat adott. 43

44

45

46

Nemcsak az ünnepi tér kiterjesztése, hanem a résztvevők száma is megemelte az ünnep jelentőségét. Majdnem minden rendezvény óriási részvétel mellett zajlott: a délelőtti díszköz­ gyűlés alatt megtelt a városháza előtti utca, mert a megjelen­ tek többsége a folyosókra sem fért be. A református templom is a „szorongásig megtelt", mégis nagyon sokan kinnrekedtek. A délutáni népgyűlésre pedig közel 8000 ember ment el. A tömeges részvétel mellett az azonosulásnak számos apróbbnagyobb jele volt: a kereskedők például, dacára annak, hogy március 15-e munkanap volt, délben egyöntetűen bezárták üzleteiket. A tudósítások arról számolnak be, hogy nemcsak a résztvevők száma volt szokatlanul magas, de az ünneppel való azonosulás intenzitása is páratlan erejűnek bizonyult. Utal erre az egykorú beszámolók mellett az a tény, hogy a nagy tömegek mozgása zökkenőmentesen történt, apróbb konflik­ tusokra sem került sor. A mai ünnepeket vizsgáló Bodó Julianna szerint a tömeg az ünnep kontextusában akkor válik közösséggé, ha az ünneplési, önfelmutatási készség jelzésén túl hagyja magát szervezni, ugyanakkor szervezi is önmagát ünneplő közösséggé. Az 1898. évi gyulai március 15-e tökéletesen megfelelt e követelménynek, a helyi lap tudósítója is külön szólt az ünnep zavartalan lefolyásáról: „Az óriási - majdnem 8000 főre terjedő - , tehát Gyulán eddigelé páratlan nagy számban felvonult tömeg pillanatra sem zavar­ ta meg a rendet, a népgyűlést nem csorbította a legkisebb disszonancia, az ünnepi hangulat olyan fenkölt, olyan ma­ gasztos volt, hogy hogy méltán büszkék lehetünk Gyula váro­ sa minden rangú s osztályú közönségének magas értelmi fokára, higgadtságára, tapintatára s hazafiúi érzületére." Az ünnepi tér egész városra való kiterjedése, a résztvevők korábban nem látott nagy száma, az ünnep hangulata egyaránt azt mutatja, hogy a város társadalmának többsége nagy mér­ tékben s aktívan azonosult a társadalmi szabadságot és az ország függetlenségét szimbolizáló ünneppel. A megszólalók hangsúlyosan ki is emelték a márciusi forradalom nemzetet összeforrasztó hatását: a korabeli eseményeket idézve majd 47

48

mindegyik szónok beszélt arról, hogy a jogegyenlőség megte­ remtésével válhatott egységessé a nemzet. Az ünnepről szólva is azt hangsúlyozták, a forradalom évfordulója „rang-, ruhaés pártkülönbség nélkül" a „Kárpátoktól az Adriáig", „palo­ tában és kunyhóban" mindenki számára ünnep. Vajon a való­ ságban is megmutatkozó, s a beszélők által még erősebben hangsúlyozott egységen találunk-e olyan repedéseket, ame­ lyek az ünnep pillanatában szimbolikusan megmutatkoztak? Ha a korabeli beszámolókat tüzetesebben megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a tudósítók szó nélkül elsiklottak amellett a tény mellett, hogy a görögkeleti, azaz a román templomban nem volt ünnepi istentisztelet. A képviselő-tes­ tület februárban átadott kérésére a lelkész nem válaszolt, így a díszközgyűlés résztvevői csak a másik három templomba vonultak át. Utóbb a görögkeleti lelkész a polgármesternek címzett levelében arról számolt be, hogy „a hálaadó istentisz­ teletet a nagyrománvárosi templomban megtartotta, de arra senki sem jelentkezett". A képviselő-testület a levelet meg­ jegyzés nélkül tudomásul vette. Az, hogy sem a Békés, sem a képviselők nem fűztek kommentárt az esethez, arra utal, hogy nem kívánták a zavartalan, szép ünnep emlékét egy utó­ lagos vitával elhomályosítani. Másrészt a hallgatásban alkal­ masint szerepe volt annak is, hogy nem akartak egy városon belül nem jelentkező, ám a nagypolitika síkján időről-időre kirobbanó konfliktust Gyulára behozni. A vélhetően az egyhá­ zi felsőbbség utasítására elmaradt istentisztelet mindeneset­ re jelezte, hogy mely területen hatástalan az 1848-as mítosz. Volt az ünnepnek egy másik pillanata is, amely a konflik­ tusokat állította a középpontba. A délutáni, 8000 fős hall­ gatóság előtt zajló népgyűlés fő szónoka Bartha Miklós, Gyula város akkori országgyűlési képviselője volt. Az ismert poli­ tikus beszédében éppen arról szólt, ami az ünnepen különös erővel demonstrált társadalmi és nemzeti egységet leginkább fenyegette: a nemzetiségi és az osztálykonfliktusokról. Noha Bartha a konfliktusokról szólt, az ünnep hangulata nem vál­ tozott, már csak a beszéd erőteljes nemzeti hangoltsága miatt 49

50

sem, s a hallgatóság egyelőre még nem sejthette, hogy a képviselő olyan konfliktusforrásokról beszél, amelyek nem is sokára fel fogják borítani azt a világrendet, amelyet a nagy­ szabású 1898-as ünnep minden mozzanatában szimbolizált. Az egész várost megmozgató emléknap után a valóságosnál is szerényebbnek tűnt az április 11-i, törvénnyel kijelölt hi­ vatalos ünnep. Három zárt színtéren emlékeztek meg az 1848- as törvények szentesítéséről. A megye törvényhatósági bizottsága rendkívüli közgyűlést tartott, a díszközgyűlés prog­ ramjának részeként a bizottsági tagok és a vendégek a római katolikus templomban hálaadó istentiszteleten vettek részt. Emellett a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletére ünnepélyeket tartottak az állami és az államilag segélyezett községi elemi és polgári iskolákban. A március 15-ét mozgal­ mas, élő ünneppé avató önálló kezdeményezéseknek nyoma sem volt. Noha a helyi sajtó bő teret szentelt a frissen beveze­ tett ünnepnek, egyetlen nem hivatalos rendezvényre sem került sor. Az egyetlen igazán érdekes kérdés az volt, hogy a díszköz­ gyűlés szónokai hogyan és milyen hangsúlyokkal szólnak „nemzet és uralkodó találkozásáról". Az ünnepi beszédet Oláh György, vármegyei főügyész, Békés megye kitűnő 18481849-es monográfiájának szerzője mondta. O mellesleg egyi­ ke volt az első március 15-ét megszervező ifjaknak. A gon­ dosan rögzített beszédekből kiderül, hogy sem neki, sem az ugyancsak megszólaló megyei vezetőknek nem okozott gondot az 1848 eszméi melletti kiállás és az uralkodó iránti hűség egyidejű kifejezése. Oláh György is, a megye alispánja is azt hangsúlyozta, hogy a szabadságharc éppen a törvények védelmében kezdődött el. „A mi harcunk nem volt forradalmi harc. A mi harcunk a törvények védelmének harca volt. Mi, magyarok a nemzeti átalakulás nagy feladatát 1848-ban nem pillanatnyi kitöréssel, de egy negyedszázad munkásságával lerakott szilárd alapokon törvényekkel oldottuk meg" - mon­ dotta Oláh György. Hasonlóan érvelt Fábry Sándor alispán is: „A nemzet [...] alkotmányos úton kívánta biztosítani nemzeti 51

52

törekvéseit; 1848-ban is, midőn forradalom lángjába borult egész Nyugat-Európa, csak midőn a már szentesített törvények hatályát, az ország függetlenségét s erejét akarta megsemmi­ síteni a külső behatások alatt felidézett erőszak, ragadott fegyvert a nemzet - törvényes képviseletének határozata sze­ rint - a szentesített törvények s önállósága védelmére." Az április 11-ét nemzeti ünneppé avató törvényt azután mind­ ketten úgy értelmezték, hogy annak aláírásával az uralkodó mintegy visszamenőlegesen is elismerte az ötven évvel koráb­ bi harc jogszerűségét. - S ezek után már semmi akadálya nem volt a hódoló felirat elküldésének. A hatásos és a nemzet függetlenségi harca mellett határo­ zottan kiálló közjogi érvelés mellett figyelemre méltó, hogy a szónokok milyen könnyedén lemondtak a forradalom minősí­ tésről. Oláh György beszédében indokolta is, hogy miért nem volt forradalom 1848: „Vajon a szabadság s az alkotmányos jogok minden állampolgárra való kiterjesztésének szükség­ érzete a szolga nép lelkében kelt-e életre, s a szolga népet ra­ gadta-e forradalmi kitörésre, mint hajdan a szenvedés Dózsa népét? S a véráldozat, melyet az átalakulás mégis követelt, a szolga nép szabadság-vértanúságának megszentelt áldozat e? Nem! A mi harcunk nem volt forradalmi harc." Ez a forrada­ lom-értelmezés nem az 1848-at és Ferenc Józsefet összeillesz­ teni akaró törvénynek szólt. 1898-ban az agrárszocialista megmozdulások első hullámának levonulása után a megye politikai elitje a maga számára igazodási pontot jelentő 1848ban már elsősorban a kiváltságokról való önkéntes lemondás­ sal megteremtett jogegyenlőséget, az alkotmány védelmében indított harcot látta, s elfeledkezett arról, hogy a szabadság­ harc sikerének egyik legfontosabb feltétele éppen „a szolga nép szabadság-vértanúsága" volt. Az április 11-i nemzeti ünnep története születése pillana­ tában be is fejeződött. A következő évben voltak még kisebb, elsősorban iskolai megemlékezések, de azután a feledés homá­ lya borult a mesterségesen kreált ünnepre, annak ellenére, hogy az 1898. évi V. törvény 1927-ig, március 15-e hivatalos 53

54

ünneppé tételéig hatályban maradt. Ismét bebizonyosodott, hogy a társadalom választását nem fedő kijelölt ünnepek csak addig élnek, míg valamilyen mesterséges támogatást kap­ nak. Az ünnep megfakulása A március 15-i ünnep 1890-es években kialakult keretei az első világháború kitöréséig változatlanok maradtak, tartalmi változást annál inkább regisztrálhatunk. Az 1905 utáni esz­ tendőkből való ünnepi beszámolók fakóbbak, jól érezhető, hogy a korábban a város társadalmának nagyobbik részét megmozgató ünnep fénye megkopott, a résztvevők száma és a részvétel intenzitása csökkent. A rég kialakult s lényegében intézményesült keretek játszották a legnagyobb szerepet az ünnep fenntartásában: ajeles nap továbbra is istentisztelettel kezdődött, délután a Függetlenségi Párt megtartotta a maga népkerti nagygyűlését, este a társaskörök megrendezték szoká­ sos bankettjeiket, s mégis nagy a különbség a '90-es években és az egy évtizeddel később tartott ünnepek között. Ezekben az években már gyakran előfordult, hogy a nap emlékét oda­ adóan ápoló Békés nem vezércikkel, hanem a „vonal alatt", azaz a tárca rovatban verssel idézte a forradalom emlékét. A jól ismert frázisokat a lap szerkesztője kerülni kívánta, s vélhetően úgy érezte, egyre nehezebb hitelesen felidézni és a jelen aktualitásaival összekötni 1848 eszméit. 1905 és 1910 között K. Schriffert József személyében helyi képviselője volt a Függetlenségi Pártnak, s ő nem törekedett Bartha Mik­ lóshoz, Barabás Bélához hasonló, széles körben ismert, neve­ zetes ellenzéki politikusok meghívására. így csökkent a délutá­ ni népgyűléseket körüllengő izgalom is. Ennek ellenére 23000 ember a helyi 48-asok vezéreit is meghallgatta. Változott az ünnep hangulata is: a nyolcvanas-kilencvenes években magabiztos társadalmat reprezentáló szónokok idéz­ ték fel azt a történelmi pillanatot, amely megnyitotta az utat az ország fejlődése előtt. 1907-től, 1908-tól valami rosszkedv

is beszüremlett az ünnepi megszólalásokba. „A 48-iki vív­ mányokból egyedül a közteherviselés maradt meg a maga tel­ jességében, s persze a fokozatos [progresszív] adórendszer be­ hozatalának reménye nélkül" - írta 1907-ben a maga korát 1848 fonákjaként bemutató cikkében a publicistaként igen népszerű fiatal megyei tisztviselő, Kiss László. A következő évben a vezércikk szerzője azon borongott, hogy igazi, szívből fakadó ünnep egyedül a honvéd menházban van. „Mi lesz ve­ lünk - folytatódik a kissé kesernyésre sikerült írás -, ha az utolsó öreg honvéd is lehunyja a szemét? Kinek gyűjtünk ak­ kor szivarvégeket?" A hagyományos ünnepi színterek leértékelődését jelzi, hogy a tudósításokban mind nagyobb teret kaptak az iskolai ün­ nepélyek, noha a gondosan megszervezett, „szavalat, ünnepi beszéd, ének" típusú megemlékezések messze elmaradtak a korábbi rendezvények erejétől és frissességétől. Az ünnep megfakulásában minden bizonnyal része volt annak, hogy lassan-lassan távoztak a szabadságharc azon aktív szereplői, akik tekintélyükkel, szervezőkészségükkel mindig fényeseb­ bé tették március 15-ét. 1916-ban halt meg az utolsó gyulai honvéd, s a honvédek távozásával eltűnt a korábbi két évtized ünnepeinek egyik eleven szimbóluma is. Az ünnep je­ lentőségének csökkenését mégis a kor viszonyai magyarázzák elsősorban: a század első évtizedében jelentkező gazdasági, politikai, szociális feszültségek sok területen bizonytalanná tették a vizsgált város társadalmának meghatározó rétegeit. A megváltozott gazdasági és társadalmi körülményekből fakadó kérdésekhez már nem illeszkedtek a 19. század jogki­ terjesztő demokráciájában született válaszok. S egyelőre még a dualizmus kori Magyarországot sem társadalmi, sem nemze­ ti téren nem érte olyan kihívás, melynek nyomán a március 15-i ünnep újra gyúanyaggal telt volna meg. 55

56

Törvényszerűnek kell tekintenünk, hogy a 19. század má­ sodik felében a magyar társadalom - benne az általunk vizs­ gált kisváros polgárai is - az ország modernkori történetének legígéretesebb fejlődési szakaszát és a nemzet függetlensé­ gért folytatott heroikus harcát együttesen szimbolizáló napot választotta első számú ünnepéül. A reformkor társadalmi és gazdasági átalakulásért vívott küzdelmei, majd a forradalom minden politikaformálásban részt vevó rétegnek meghatáro­ zó élménye volt. Az 1848-49-es függetlenségi harc az abban résztvevőkön túl az ország lakosságának többségét érintette. S még szélesebb volt a társadalom azon rétegeinek köre, amely a jogkiterjesztésnek, a tőkés gazdasági átalakulás előtt tornyosuló akadályok lebontásának nyertese lett. A társada­ lom többsége számára 1848 érzelmekkel átszőtt közvetlen élmény és változatlanul érvényes eszmék szimbóluma volt. Magától értetődő, hogy amint erre mód nyílt, a társadalom legaktívabb rétegei hozzáláttak az ünnepteremtéshez. Mint a gyulai példán láttuk, március 15-e nagyon gyorsan szabályos ünnepkörré terebélyesedett. Március 15-e jeles napként való általános elfogadását köve­ tően a nevezetes ünnep önálló életre kelt, azaz az 1848-as forradalom emléknapjából az egykorú történésektől többékevésbé független társadalmi-politikai eseménnyé vált. Az ünneplők március 15-ét idézve sokkal inkább önmaguk viszo­ nyaira reflektáltak, mintsem a múltat idézték. Az ünnepi szertartás, a színterek, a beszédmód, a szimbólumok használa­ ta pontosan tükrözte az ünneplő társadalom belső viszonyait, konfliktusait, politikai kultúráját és mentális állapotát. Ilyen formában ez a nap az ünneplő társadalom próbatétele is lett, hiszen minden alkalommal az jelent meg koncentrált formában, amit a társadalom a hétköznapokban rejtettebben sugározott tagjai felé. - Március 15-e a dualizmus óta sok­ sok metamorfózison ment át, de funkciója mit sem változott: mindig az ünneplők tükre és mércéje maradt. 57

JEGYZETEK Kleinstadtbürgertum inNiederösterreich. Szerk. Stekl, Hannes. Bécs, 1994. 73. Az ünnepről általában: Hernádi Miklós: Az ünnepi viselkedés néhány vonása. Valóság, 1979.7. sz. 81-92.; —: A szabályozott ünnep. Világosság, 1984. 7. sz. 424-431.; - -: Ünneplő társadalom. Bp., 1985. 293.; Andor Csaba: Ünnep és kommunikáció. Világosság, 1978. 8-9. sz. 469-473. Lukács György: Eletem és kortársaim. I. köt. Bp., [1936.] 79. Békés Megyei Levéltár - a továbbiakban BML-V. B. 142. Németgyula város ir. szn. 1849. márc. 6. Oláh György: Békésvármegye 1848-1849. II. köt. Gyula, 1892. 288292. BML IV. B. 152. ABékés-csanádi cs. kir. Megyehatóság ir. 199/1860. eln. BML IV. B. 253. Békés vármegye Bizottmányának ir. 1860. évi jkv. Március 15-ét...: Kratochvill Gyula felolvasása. Békés, 1873. március 23. Uo. B.-Csaba mártius 20.1873. Békés, 1873. márc. 23.; Levelezés. Békés, 1874. márc. 22.; Gyoma, március 18. Békés, 1875. márc. 21. Zsilinszky Mihály: Terényi Lajos emlékezete. A Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társulat évkönyve 1885/86. Gyula, 1887. 6. Újdonságok. Békés, 1875. márc. 21. Március tizenötödike Gyulán. Békés, 1885. márc. 22. Dombi Lajos: Március 15. Békés, 1894. márc. 11. Noha a dualizmus kori politikai tartalmú ünnepek jellemzésénél nem alkalmazhatjuk a ma­ gyar szakirodalombanAfihail Bahtyin nyomán elterjedt, népi illetve hiva­ talos ünnep megjelölést, mégis utalunk rá, hogy a felidézett március 15-i ünnepekre a népi ünnep számos jellemező jegye illik, míg a hivatalos ünnep kritériumai közül jóval kevesebb. Vö. Hernádi Miklós.- A szabályozott ünnep i. m. 425. és 431. Weber, Max: Gazdaság és társadalom I. köt. Bp., 1987. 307. A korai megemlékezéseken például többször szerepelt Gyula 1848-as országgyűlési képviselője, Huszka Mihály. A megyei kaszinó egyik első ünnepi összejövetelén nagy lelkesedés közepette felolvasták a korabeli Pesti Hírlap március 15-i eseményekről beszámoló terjedelmes cikkét. Békés, 1884. márc. 23. és Békés, 1883. márc. 18. A megyei kaszinó egyik tagja például az 1883. március 15-i közvacsorán mondott pohárköszöntőjében javasolta Pfiffner Paulina síremlékének fel­ állítását. Scherer Ferenc: Gyula város története. Gyula, 1938. II. köt. 261. 1

2

3 4

8

6

7

8

9

10

11

12 13 14

15

16

17

Március tizenötödike Gyulán. Békés, 1885. márc. 22. Március 15-ét... Békés, 1886. márc. 21. Erdész Ádám: Városi mozgalom nagyközségi szervezetért. In: Paraszti kiszolgáltatottság-paraszti érdekvédelem, önigazgatás. (Rendi társadalom - polgári társadalom 5.) Gyula, 1994. 94-101. Erdész Ádám: Régi gyulai választások. Gyulai Hírlap, 1994. márc. ll.-ápr. 22. Kósa László: A gyulai református egyház története. Gyula, 1994. 101-106. p. Kóhn Dávid: Gyulai régi követválasztások. In: Az élet alkonyán. Gyu­ la, 1937. 131. Március 15. Békés-Gyulai Híradó, 1987. márc. 16. Uo. Március tizenötödike Gyulán. Békés, 1887. márc. 20. Március tizenötödike. Békés, 1896. márc. 22. Március tizenötödike. Békés, 1890. márc. 23. Vö. Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a század­ fordulón. Századok, 1994. 6. sz. 1071. BML V. 173. Gyula város polgármesterének ir. 31/1891. Eln. ir. Március tizenötödike. Békés, 1891. márc.22. Március tizenötödike. Békés, 1892. márc. 20. Uo. Március 15. Gyulán. Békésmegyei Lapok, 1893. márc. 18. BML V. 173. Gyula város polgármesterének ir. 68/1900. Eln. ir. és 35/ 1901. sz. Eln. ir. Március 15-ike. Békés, 1901. márc. 17. Március tizenötödike. Békés, 1895. márc. 17. Március 15. Békés, 1904. márc. 20. Uo. 1898. évi V. tc. Hanák Péter: 1898 a nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. Medvetánc, 1984. 2-3. sz. 57. Gerő András: Március 15.: Fejezetek a nemzeti szabadságünnep há­ nyatott történetéből. In: Magyar polgárosodás. Bp., 1993. 404. Hanák Péter: i. m. 62. BML V. 171. Gyula város képviselő-testületének ir. 1898. évi közgyűlési jkv. 18/1898. kgy.sz. Március 15-ike. Békés, 1898. márc. 21. Dombi Lajos szónoklata. Uo. Kecskeméti Ármin szónoklata. Uo. Bodó Julianna: Március 15. Csíkszeredában. In: Változásban : Elem­ zések a romániai magyar társadalomról. Szerk. Túrós Endre. Csíkszereda, 1995. 201. 18

19

20

21

22

23 24 25

26 27

28

29 30 31

32

33 34

35

36 37

38

39

40

41

42 43

44

45

46 47

A népgyűlés. Békés, 1898. márc. 21. BMLV. 171. Gyula város képviselőtestületének ir. 1898. évi közgyűlési jkv. 53/1898. kgy.sz. Bartha Miklós díszbeszéde. Békés, 1898. márc. 21. Hogy az iskolai ünnepélyek is mennyire egyformán, a tanfelügyelő körlevelében leírt minta szerint bonyolódtak le, arra utal a Békés iskolai beszámolókra reflektáló néhány sora: „Tanférfiaktól sok tudósítást kap­ tunk, de azok közléséről, részint térszűke folytán, részint azért, mert kö­ rülbelül azonos tartalmúak, sajnálatunkra le kell mondanunk..." Április tizenegyedike. Békés, 1898. április 17. BML IV. 402. Békés Vármegye Törvényhatósági Bizottságának ir. 1898. évi közgyűlési jkv. 327/898. kgy.sz. Uo. Uo. ss-ó. [Kiss László]: Tarka képek. Békés, 1907. márc. 17. Sz[ékely Sándor]: A szabadság ünnepe. Békés, 1908. márc. 15. Vö. Hernádi Miklós: Ünneplő társadalom i. m. 13-14. és Bíró ZoltánBodó Julianna-Gagyi József et al.: A közvetlen emberi környezet - kom­ munikációs szempontból. Janus, 1991. VIII. 1. 42-43. 48 49

50 51

52

53 54

58

56 67

Források

Bevezető

Kötetünk második részében olyan régi írásokat, forrásokat közlünk, amelyek a 18-19. századi Békés megye mindennapi életének ismeretéhez fontos adalékokkal járulnak hozzá. Az itt éld emberek életmódjáról, életviteléről, hétköznap­ jairól igen gyéren tudósítanak az említett századok helyi történetírói, krónikásai. Kivételt leginkább az evangélikus értelmiség jelentett, amely már a 18. század első felétől egy sajátos iskolai, oktatási hagyomány hatására (a pozsonyi líce­ um rektora, a 18. századi Magyarország egyik legnagyobb tu­ dósa, Bél Mátyás, valamint a német egyetemek szerepe emel­ hető ki) vonzódott a történeti-földrajzi-statisztikai leírások műfajához, amelyek bizonyos mértékben képet adtak a hét­ köznapi élet alapjairól, feltételrendszeréről is. Az evangélikus lelkészeknél, tanároknál tapasztalható leginkább a népélet, a népszokások iránti érdeklődés, s ez látható még a 19. század második felében is, amint azt pl. Haan Lajos és Zsilinszky Mihály történészek műveinek egyes fejezetei mutatják. Markovicz Mátyás (1707-1762) szarvasi lelkész, a pest-bé­ kési egyházmegye alesperese a Felvidékről Békés vármegyé­ be került evangélikus értelmiségi elit egyik kiemelkedő kép­ viselője volt. Tessedik Sámuel is említést tesz a neveléstu­ dományban, földrajzban, történelemben és bölcsészetben való kiváló, azon időben szokatlan nagy jártasságáról. A latinul és szlovákul író Markovicz néhány vallási tárgyú munkája nyom­ tatásban is megjelent, de legtöbb műve kéziratban maradt, s egy részük el is kallódott. Több kéziratváltozatban is fennma1

radt azonban rendkívül érdekes leírása a Maros-Körös közéről és az ottani evangélikus egyházközségekről. Újabban három írásának másolatát találtuk meg Kristóffy György szarvasi tanító protocollumában. Ezek egyikét tartalmazza jelen kötetünk, de a két további mű (az egyik Szarvas történetéről szól, a másik a szarvasi egyház rendtartásának kivonata) fordítása is kiadás előtt áll. Markovicz itt publikáltőtearuasi csodajelek és egyéb neveze­ tességek című írása 1734-ben, Markovicz szarvasi lelkészségé­ vel kezdődő és 1760-ig haladó, pontokba szedett krónikás fel­ jegyzésekből áll, amelyhez a 26. ponttól következő részt utólag toldották hozzá, valószínűleg Markovicz egy másik kéziratából merítve. Számunkra elsősorban mentalitástörténeti szem­ pontból figyelemre méltó ez a forrás. Kiderül belőle, hogy mit tartott egy művelt értelmiségi, akire már a korai felvilá­ gosodás eszméi is hatottak, a hétköznapok életét megszakító, azokon túlmutató eseményekről jelenségekről. Ilyen neveze­ tességek (memorabilia), amelyek feljegyzőjük szerint valóban kiemelkedtek a hétköznapokból: a szentandrási parasztfel­ kelés és az 1738-39. évi pestis, valamint néhány természeti csapás. Számos nevezetes esemény pedig Szarvas mezőváros és egyháza krónikájába tartozik. A harmadik csoportba a cso­ dajelek (prodigia) számíthatók. Ezek rendkívüli természeti jelenségek, amelyek lehetnek égi jelek (meteorit, üstökös, különös csapadékok stb.), de előjelként értelmezhették az emberi vagy állati torzszülötteket (monstra) is, nemcsak kuriózumként jegyezték fel ezeket. Markovicznál két égi jelenség jövendöl egy jelentős eseményt, a szentandrási felkelést. Ezen kívül az 1740. évi fagy és a rá következő áradás természeti csapásaihoz is kapcsolódik egy csodás égi jelenség. Egészen a pogány antikvitásig visszamenő gondolkodásmód­ dal van itt dolgunk, amely nemcsak a középkorban, hanem még a kora újkorban is élő volt. A protestánsok közül különösen a lutheránusok körében volt elterjedt az előjelek figyelése. Ezt látjuk Markovicz esetében is, pedig a régi mágikus világképet már megingatta a 17. század végi tudományos forradalom. 2

1682-ben jelent meg Pierre Bayle könyve (Pensées diverses sur la cométe), amely egy üstökös megjelenése kapcsán vette fel a küzdelmet a csodahittel, az előjelek keresésével. Zuberecz János feleségének betegségét, valamint egy szám­ vevő állatainak elvesztését bűneik isteni büntetésére vezeti vissza Markovicz. Mint a szövegből kiderül, a számvevő vi­ szont ökrei elvesztésének okát a szemmelverésben kereste, tehát a kézzel fogható okot valamely embertársának rontó mágiájában vélte megtalálni. Markovicz feljegyzéseit érdemes összevetni Tessedik SámuelSzarvasi nevezetességek című krónikájával, amelybe sok részletet elődjétől vett át Tessedik, aki azonban már a felvilá­ gosodás szemléletének jegyében fűzött kommentárokat a rög­ zített eseményekhez. Jellemző az is, hogy milyen részleteket hagy el Tessedik, hogy melyeket nem tart feljegyzésre érde­ mesnek: pl. a torzszületések legtöbbjét, az állatok szokatlan viselkedéséről írtakat, tehát sok, korábban csodásnak minősülő dolgot. Antonius Hueber (1715-1768) ferences szerzetes emlékira­ ta 1743-tól 1758-ig 11 gyulai tartózkodás, valamint egy auszt­ riai utazás eseményeit és mulatságos történeteit örökítette meg, sokszor színesen, anekdotikusan, helyenként egy napló elevenségével. Az eredeti kézirat ugyan elveszett, de rendel­ kezésünkre áll jelentős része (az 1757. és 1758. évek teljes egé­ szében) Éble Gábor levéltáros és családtörténész másolatában. Antonius atya először 1743-ban járt Gyulán, aradi zárda­ főnökével együtt, hogy tisztelgő látogatást tegyenek a gyulai uradalom birtokosánál, báró Harruckern Ferenc Domokosnál (1696-1775), akit akkor iktattak ünnepélyesen Békés vár­ megye főispáni székébe. A báró megkedvelte Antonius atyát, aki rendelkezett a vidám, szórakoztató történetek mesélésének képességével, s így a továbbiakban mint a Harruckern család házi káplánja és egyben mulattatója időzhetett a gyulai kas­ télyban. Emlékiratában mindenekelőtt a szórakozások, játé­ kok és ünnepek részletes leírására vállalkozott. Rendkívül izgalmas képet ad a gyulai nyári kastélyban folyó mindennapi

életről, a kastély kultúrájáról, amint ezt az emlékiratból kiválasztott és lefordított részlet tanúsítja, de ezentúl mental­ itástörténeti, pszichohistóriai megközelítésre is alkalmat ad az emlékirat, illetve írójának személyisége. Az itt közzétett részlet Harruckern Jozefa (1740-1802) és Károlyi Antal (1732-1791) esküvőjének, egyben Harruckern Ferenc felesége, Diriing Mária Antónia és Károlyi Antal név­ napjának (1757. június 13.) eseményei köré szerveződik. Saj­ nos, Antonius atya tájékozatlansága miatt az esküvő napját megelőző előkészületekről lemaradunk. Ezután azonban már részletesen megörökíti a Harruckernek kastélyában történ­ teket. Terjedelmi okok miatt az ünneplésnek a Károlyiak birtokán történő folytatásáról szóló részt itt nem közölhettük, bár ez - ha lehet - még fényesebb volt mint a gyulai, és bizony­ nyal gondosan előre elkészített, megtervezett koreográfia sze­ rint zajlott. Bár Eble szerint a két fiatal között szerelem szövő­ dött, házasságuk természetesen érdekházasság volt, amely mindkét családnak jól megfelelt. A Harruckern család ugyan még nemrég jutott báróságra, de jelentős készpénzvagyonnal rendelkezett, gyulai uradalma pedig megyényi nagyságú volt. A Károlyiak a nagy birtokszerző, Károlyi Sándor gróf által emelkedtek a legtekintélyesebb magyar arisztokrata csalá­ dok közé. Csongrád-vásárhelyi uradalmuk szomszédos volt a Harruckernek uradalmával, és mivel Harruckern Ferenc bá­ rónak nem volt fiú utódja, leányágon, Jozefa révén öröklésre is joggal számíthattak. Skolka András (1777-1816) Markoviczhoz hasonlóan a Felvidékről Békés vármegyébe származott evangélikus értel­ miség kiemelkedő alakja volt. Tessedik Sámuel hívta meg szarvasi iskolájába tanárnak, ahol 1800-tól kezdve tanított, majd 1804-ben a mezőberényi evangélikus gimnázium rekto­ rának választották meg. 1809-ben elkerült a megyéből, Újverbászon vállalt lelkészséget. Különös szerencse, hogy Skolka két helységleírását, amely­ ek egy sorozat részeként készültek, egyszerre tudjuk közread­ ni kötetünkben. Békés leírásához készült bevezetőjében Soós 3

István röviden összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat Skolkáról, ezért elég csak néhány részletre kitérnünk. Skolkára is hatottak a teljességre törekvő országleíró munkák, amelyek közül Magyarországon Bél Mátyás befeje­ zetlenül maradt műve, Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetése emelkedett ki. 1800 körül már nem próbálkoztak hasonló, óriási vállalkozással. Helységnévtárszerű lexikonok készültek, illetve a kifejlődő leíró statisztika volt képes újfajta összegzést nyújtani. Viszonylagos teljességre törekedni leg­ inkább még mikroszinten volt lehetséges, egy-egy település ismertetésével. Ezek alapján alakulhat ki átfogó kép az ország­ ról, amint azt leginkább Bredeczky Sámuel és Csaplovics János munkássága tanúsítja. Skolkára láthatólag hatott Bre­ deczky, őis töredékekből, kis képek mozaikdarabkáiból, vagyis egy-egy helység részletekbe menő, de élvezetes leírásával sze­ retett volna egy összefüggő egészet, egy nagy összefoglaló ké­ pet alkotni. Míg két társa az ország képét, Skolka Békés me­ gyéét tervezte megrajzolni helységleírásaival. Ezt fejezik ki Békés leírásához fűzött, célját meghatározó bevezető monda­ tai Schedius folyóiratában: „amit Korabinszky, Windisch, Vályi és más geográfusok már följegyeztek és leírtak, nem akarom itt unos-untalan ismételgetni, hanem csak röviden kiegészíteni mindazzal, amit kirándulásaim során magam láttam és hallottam. Azoknak a fő tárgyaknak, amelyeket szem előtt tartok, vidékem történetének, természetrajzának és gazdaságának kell lenniök. Talán sikerül egyszer ezekből a töredékekből összeállítanom a vidék teljesebb leírását, hiszen bármily kevéssé méltatták is eddig figyelemre, e tájnak is megvan a maga érdekessége. Sok eredményt egyetlen megfi­ gyelőtől nem lehet remélni, de azért a kevés is olyan hoz­ zájárulás, amely egy tudománytárban, amilyen ez a folyóirat is, nem teljességgel haszontalanul kap helyet. Csak ilyen földrajzi résztanulmányokból jöhet létre idővel teljes egész." Tehát friss, saját tapasztalatokon alapuló, a helyszínen gyűjtött információkat, adatokat kívánt közölni. 1802-től 1806ig tartott munkásságának első, termékeny periódusa. Békés 4

és Füzesgyarmat után még Mezoberény hasonló, rövid leírása készült ekkor, de ezenkívül beszámolt a mezőhegyesi mé­ nesbirtokról, és az Alsó-Tiszavidéken látható kunhalmok ke­ letkezéséről is írt egy tanulmányt. Tanártársait is hasonló to­ pográfiai, honismereti dolgozatok írására szólította fel. Hely­ ségleírásai ekkor még nem alapultak előre kidolgozott kérdő­ pontokon, nem annyira módszeresek és teljességre sem töre­ kedtek, egyrészt azért, mert nem akart ismert szerzőket is­ mételni, másrészt pedig mindenekelőtt az adott helység tör­ ténetét, természetrajzát és gazdaságát kívánta bemutatni. Míg Békés esetében megpróbálja a történeti adatokat is össze­ gyűjteni, Füzesgyarmatnál a hely sajátosságainak megfele­ lően a természeti földrajz és a természetrajz kerül előtérbe, vagyis a természeti adottságok, a természeti kincsek, a növényés állatvilág. Itt a mindennapi élet természeti, ökológiai fel­ tételeit ismerteti részletesen. Láthatólag Skolka érdeklődésé­ nek előterében a természetrajz állt. Tudjuk, hogy tagja volt a regensburgi botanikai társaságnak. Füzesgyarmat esetében alkalma nyílott arra, hogy alighanem elsőként tudományos leírást adjon egy sajátos természeti tájról, a Sárrét világáról. 1813-1815-ben egy újabb, érettebb szakasz következett munkásságában, amikor írásai módszertanilag alaposan ki­ dolgozottá váltak, az adott helység legteljesebb bemutatására törekedtek, és kétségkívül a legjobb tudományos színvonalat képviselték az országban. Egy 13 pontba foglalt részletes ter­ vezetet közölt arról, hogy mit tartalmazzon egy „topográfiai­ statisztikai helységleírás". (Emellett egy topográfiai gyűj­ temény és társaság felállítását is szorgalmazta.) Mintaként Mezoberény részletes, terjedelmes monográfiává bővült le­ írását közölte ekkor, amelybe belefoglalta az egész békési vi­ dék legtöbb jellemzőjének bemutatását is. Korábbi írásaihoz képest megnőtt a leíró statisztika súlya jóval több számszerű statisztikai adatot gyűjtött össze. Nagy helyet szentelt ezen­ kívül a lakosság életmódjának, szokásainak is. Segítségével és szempontjai figyelembe vételével névrokona, Skolka Sá­ muel orosházi iskolaigazgató elkészítette Orosháza hasonló

helységleírását, de a további folytatás már elmaradt, mivel Skolka András 1816-ban, fiatalon elhunyt. A következő írás a kötetben a közelebbi múltból, Scherer Ferenc (1889-1987) tollából származik, aki Gyula város tör­ ténetének megírásával vált ismertté. Emellett háttérbe szorul­ nak egyéb munkái, mint pl. az Erkel Ferencről vagy a Békés vármegye társadalmáról írott dolgozatai. A Békés című újság lapjain tárcaként közölt és kötetünkben újra publikált, le­ véltári források feldolgozásával készült előadását bizonnyal érdemes megmenteni a feledéstől. Kevés ehhez hasonló írás jelent meg vidékünkön a két világháború között a mindennapi élet történetéről, azok is néprajzi tárgyúak (Banner János és Implom József néhány írására gondolunk). Végül nem szükséges külön bevezetőt fűznünk Czeglédi Imre forrásközléséhez, amelyet a Békés című újság 1896. évi számaiból állított össze. Ez a válogatás érdekes képet nyújt arról, miként szórakoztak, ünnepeltek egy kisvárosban a mil­ lennium évében. 5

JEGYZETEK Tessedik Sámuel: Szarvasi nevezetességek. In: Tessedik-Berzeviczy: A parasztok állapotáról Magyarországon. Bp., 1979. 285. Markovicz Mátyás leírása a Maros-Körös közéről és az ottani evan­ gélikus egyházközségekről. In: Békés megye és környéke 18. századi törté­ netéből. Szerk.: Erdmann Gyula. Gyula, 1989. 35-75. (Közlemények Bé­ kés megye és környéke történetéből 3.) Ezen kívül Markoviczról még: Dusnoki József: Békés vármegye felfedezése. In: Bél Mátyás: Békés vármegye leírása. Gyula, 1993.83-86. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 18.) Antonius atya személyiségének és emlékiratának részletes vizsgálata mikrohistóriai esettanulmányban: Draskovich József: Egy XVIII. századi arisztokrata család mulattatója. Antonius atya históriái. In: Békés megye és környéke XVIII. századi történetéből. Szerk.: Erdmann Gyula. Gyula, 1989. 179-277. Skolka főbb műveit és a róla szóló legfontosabb irodalmat is megadja bevezetőjében Soós István. Békés vármegye társadalma 1695-1848. Gyula, 1941. (Gyulai Dolgo­ zatok 3.) Erkel Ferenc. Gyula, 1944. (Gyulai Dolgozatok 5.) 1

2

3

4

5

MARKOVICZ MÁTYÁS

Szarvasi csodajelek és egyéb

nevezetességek

1

Latinból fordította Pánczél Barnabás Jegyzetekkel ellátta Dusnoki-Draskovich József

1. Megkereszteltem egy csecsemőt, Rossa János szarvasi lakos gyermekét; dülledt szeme, szemhéj híján, mindig nyitva volt, orra horgas, erősen hajlott; nem sírt, hanem bömbölt; hátát szőrzet borította; fejebúbját valamiféle, meglehetősen nagy húsdudor csúfította el. A kisded egyébként formás volt, ékesen tanúsítva férfinemét. Az 1737.esztendőben, január 26. napján született, de csakhamar meghalt. 2. Az 1734. esztendőben a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapot követőleg, rendszeres egyházlátogatásaim során Csetnekre indultam Szarvasról; midőn átkelve a Körös folyón, kocsira szálltam, s még pirkadat előtt, holdvilágnál szemem az égre emeltem, hogy utamra Isten segedelmét kér­ jem és szerencsét: a Hold közelében valamiféle lobogó tüzet láttam, kard alakút, amely Szentandrás falu irányába muta­ tott, de csakhamar elenyészett. Ez a csodajel - értelmezésem szerint - előre jelezte a Péró-féle lázadást, amelyet valójában majd a következő, 1735. esztendőben, Szent György napja tá­ ján Szentandráson lobbantott lángra a falu bírája, Vértesi, utóbb azután a kunok és jászok nemzeti katonasága fojtotta el. 3. Ugyanazon 1734. esztendőben, Krisztus születésének ünnepe előtt, este 8 és 9 óra között éggömbre emlékeztető ha­ talmas, kerekded tüzes golyóbis tűnt fel az égen; szikrákat szórva szerteszét, rohanvást haladt el napenyészet felől nap­ keletnek a szarvasi határ fölött, majd darabokra hullva akko2

3

4

5

6

8

7

ra dörejt hallatott, hogy földünk megremegett belé. Ugyan­ azt jelezte, mint a korábbi jelenség. 4. Az 1735. esztendőben a szarvasiak közül egyetlen lélek sem csatlakozott aPérd-féle lázadáshoz; viszont egy embert, aki ideszökött a lázadók közül, őrizetbe vétettem s megkötözötten Szolnokra kísértettem; utóbb ilyen módon tisztáz­ tuk magunkat O Királyi Felsége előtt a lázadás gyanúja alól. 5. Ugyanazon esztendőben két rutén házastársnak: Má­ riának és férjeurának,Gá6or Andrásnak szertartásunk szerint kiszolgáltattam a szent úrvacsorát, végakaratuknak megfele­ lően, minthogy már-már halálukon voltak. Akkoriban rész­ esítettem szertartásunk szerint ugyanabban a szentségben egy oláh embert, Tatár Mihályt is; később azonban vala­ milyen okból ismét visszatért korábbi vallásának gyakor­ lásához. Leánya azonban, akit már lutheránusként nemzett, a mi hitünkben nevelkedett, s mint szolgálónak szegődött hajadon, ma is él. 6. Az 1736. esztendőben parancsba adták, hogy a lázadók tisztjeinek holttestét fegyveres katonai őrizet alatt Budáról Szarvasra szállítsák s ott temessék el; némelyikük szétszab­ dalt testrészeit azonban utóbb többfelé, úgymint Szentandrá­ son, Sarkadon, Aradon és Nagyváradon bitófákra függesztik, ennek a vidéknek a megfélemlítése végett. 7. Az 1738. esztendőben rendszeresítettük a mindennapos esti könyörgést, ez ugyanis korábban nem volt szokásban Szarvason. Javaslatom alapján azt is elrendeltük, hogy az a határozat, amelynek értelmében az éjszakai csavargók esti 9 órán túl őrizetbe vétetnek, napközben is végrehajtassék. 8. Az 1739. esztendő február havában a pestisjárvány, amely már addig is mindenfelé sok száz embert elpusztított, végtére a mi városunkba is betört, én azonban 15-nél több pestisben elhaltat nem temettem el. 9. Az 1740. esztendőben, a Vízkereszt ünnepe utáni 4. vasárnapot megelőző szombaton, éjnek idején, még pitymallat előtt oly hatalmas fény ragyogta be városunkat, hogy minden részlete tisztán látszott, s láttára csodát kiáltottál 9

10

11

12

13

volna. Ámde mihamar elenyészett. Továbbá decembertől májusig oly iszonyatos fagy dühöngött, hogy megszámlálha­ tatlan barom veszett éhen ezen a pusztaságon, a Körösben pe­ dig elpusztultak a halak. Tavasszal azután olyannyira meg­ áradt a Körös, hogy a határ egyharmadát elöntötte. 10. Az 1741. esztendőben, a Vízkereszt ünnepe utáni 3. va­ sárnapot megelőző napon egy elaggott, a maga számítása sze­ rint 120 éves rutén asszonyságot kellett szentségünkben részesítenem, minthogy maga könyörgött érte;124 éves ko­ rában halálozott el. Ez a tisztességben megőszült matróna, egész testében bénán, betegen, mankón érkezett ide, s legott a földre rogyott; minthogy csakis templomunk fedele alatt kívánt meghalni, befogadták; ott töltötte éjszakáit, s váltig rimánkodott, hogy majd ott ravatalozzuk fel; midőn odaléptem hozzá, hirtelen felülve, szemtől szembe ilyen iszonyatos sza­ vakkal támadt rám: Odejdi odemne nebo se Bohu módiim! Alighanem azt hitte, valamiféle gonosz szellem vagyok. 11. Az 1742. esztendőben egy katonai zászlóalj, új parancs­ nokának vezénylete alatt Túrról Szarvasra tartott, és fél úton borzalmas módon megölte parancsnokát, Katóczy kapitányt: hasát felhasítva, önnön zsírjával kenték be csizmáját; később azután a gonosztevők főkolomposai közül 12-t halálra ítéltek Szolnokon; ezek ugyanott, ahol Katóczyt felkoncolták, kerékbe töretve végezték be életüket. 12. Az 1744. esztendőben a szarvasiak kibérelték a földes­ úrtól a dézsmát, (illetve kilencedet), és évente néhány száz forintot fizetnek érte. Ezt a város bírája, Lestyán András in­ tézte. 13. Az 1744. vagy 1745. esztendőben 8 mázsa súlyú ha­ rangot vettünk 510 forinton, Pesten való újraöntetésének költsége azonban majd 100 forintra rúgott. Rajta olvasható a nevem. 14. Az 1746. esztendőben március havának 26. napján a Csabai út mellett fekvő új temetőben hantoltuk el Matuschik nevű elsőhalottunkat. Úgyszintén ugyanabban az esztendőben zárult le Bari, más néven Bánrév miatti viszályunk a túri14

15

16

17

18

akkal, ezzel a nevezett birtokok közepes porciója a szarva­ siakra szállt át. 15. Az 1747. esztendő novemberének 19. napján a város bírája, Rarus Mihály elhelyezte tornyunk alapkövét. (Oda kerülnek majd a harangok meg az óra.) Ez a megjegyzés utal­ jon vissza a torony megépítésére 1746. november 19-én tett ja­ vaslathoz! 16. Az 1748. esztendőben iszonyatos sáskaseregek lepték el földjeinket, s két egész nyáron át itt lakoztak velünk. 17. Az 1749. esztendőben némely, a szarvasi tanáccsal szembehelyezkedő lakosok, úgymint Dinay György, Skorka György ésPasztorovicz Sámuel a tekintetes uradalom nevében példásan megfenyíttettek. 18. Ez idő tájt egy Kisputi nevű lakosunknak gyermeke született; szájüregében a szájpadlástól a torokig eleve oly erős csontos kinövés nyúlt végig, hogy veszélytelenül nem lehetett eltávolítani. Ennélfogva a kisded, minthogy - szája folyvást nyitva lévén - sem anyja emlőjét szopni, sem a szájába juttatott eledelt megfelelő módon lenyelni nem tudta, éhen halt. 19. Vége az esztendőnek. A következőkben az igazsághoz híven fogok előadni egy csodás eseményt. EgyKolimár Pál ne­ vű lakosunk kancája olyan eleven öszvércsikót ellett, amely­ nek egy teste volt ugyan, ám testéből két nyak nőtt ki, egy-egy nyakon külön-külön tökéletes lófej, a hozzátartozó szemekkel és fülekkel; a farka alatt pedig különnemű ivarszervek, s egyazon lábán kettős pata. Az öszvércsikót magam is láttam önnön szememmel. 20. Az 1754. esztendőben a szarvasiak bizonyos bérért ha­ szonbérbe vettek az említett uradalomtól&éí birtokot, neveze­ tesen Kisdécsát és Nagykondorost. 21. Az 1757. esztendőbenKotsis Jánosnak olyan gyermeke született, akinek sem karján kézfeje, sem térden alul lábszára nem volt; miután megkereszteltem, meghalt. 22. Az 1760. esztendőben Zuberecz János feleségén dühro­ ham tört ki; ő ugyan epilepsziának nevezve átkozta betegsé19

20

21

gét, holott ez a nyavalya Istentől kiszabott büntetés volt rajta. 23. Az említett esztendőben egy bizonyos számvevőnek egyszerre kilenc, a Körös-parton legelésző jól megtermett ökre fulladt vízbe, legalább 450 forintot értek; néhány hónap­ pal azelőtt ugyanez a számvevő, ugyanazon a parton iszonya­ tosan becsmérelte a szarvasiakat, s egyebek közt nem csupán kurucoknak nevezte őket, de a templomról is káromló sza­ vakkal szólt; ezt maguk a szarvasiak idézték fel emlékezetük­ ben, alkalomszerűen megemlítve, miképpen sopánkodott fogát csikorgatva a mi emberünk, úgy vélekedve, hogy szemmel verés következtében érte a roppant kár. Isten nem feledkezik meg a vétekről, de meg is bünteti a vétkezőt keményen, mégpedig többnyire ott, ahol az ember vétkezik. 24. Ugyanazon esztendőben egy derék férfiú, Zacharides János, a szarvasi gyülekezet kántora és a leánykák iskolájának mestere a következő csodának volt szemtanúja: egy girhes cica rendszeresen a malacokkal együtt táplálkozott, háborítat­ lanul szopta az anyakoca emlőit, miközben ez sem röfögéssel, sem orrával nem zavarta táplálkozás közben. 25. Szolgálatom első esztendeiben magam is tartottam a parókián macskát is, kutyát is; ezek az állatok, amelyek egyébként természettől fogva egymás ellenségei, csodálatos egyetértésben éltek egymás mellett; naphosszat játszadoz­ tak, s játékos csatákat vívtak; az eb kedveskedő csaholással s kényeskedő rohamokkal, váltakozó méretű ugrásokkal, errearra tekintgetve, hol félre-félreszökkenve, hol meg-meghempergőzve, színlelt, nem pedig bősz ellenségeskedéssel intézett támadásokat a macska ellen. A cica meg, majdhogynem moso­ lyogva, a foga fehérét mutogatta, egyszer fenyegető fújással, félelmet keltőén viselkedett, másszor egész hosszában elnyúlt a földön, s kinyújtott mancsával könnyedén megpofozta vagy mindkét lábával szelíden átölelte a rárohanó kutyát. Min­ denesetre mindenkor együtt szunnyadtak el, mihelyt azon­ ban megvirradt, álmukat elűzendő, folytatták szokásos ját­ szadozásukat. Ezenfelül kölcsönös rokonszenvet tanúsítva

egymás iránt, mindennemű ellenségeskedés nélkül, együtt fogyasztották el eledelüket; amikor pedig vemhes lett a macs­ ka, majd világra hozta kölykeit, a kutya három napon át őrizte őket, egész idő alatt koplalva. Ha azután a macska máshova szállította kölykeit, az eb nyomon követte, és el nem mozdult a kölykök mellől, valahányszor a cica zsákmányszerző útra indult. Vajon így viselkedel-e te ellenségeddel szemben? 26. Az 1736. esztendőben, április 7. napján végezték ki azo­ kat a lázadókat, akik az előző esztendőben zavart keltettek Békés vármegyében; mindenekelőtt felnégyelték Pérót, ke­ rékbe törték Matulát, a többiek pedig egyéb halálnemmel pusztultak el. 27. Az 1737. esztendőben torz fejű s orcájú kisdedet keresz­ teltem meg; orra horgas volt, szeme dülledt és mindig nyitott, olyannyira, hogy a halálban sem csukódott le; szája olyan bőgő hangot hallatott, mint a marha; homloka mintegy kettős volt, azzá tette egy erősen kidudorodó, veres színű húskinövés; teste egyébiránt formás volt, féríinemét is ékesen tanúsítot­ ta. 28. Az 1737. esztendőben 150 forinton oltárt szereztünk be Szt. Tamásnak. Két hónappal ezelőtt pedig aranyozott ezüst kelyhet vásároltunk 50 forinton. Ugyanabban az esztendőben, december havának utolsó előtti napján első ízben léptem át a nekem szánt új parókiális lakás küszöbét; különféle patrónusok segítségével az 1736. esztendőben indult meg az építkezés, s eddig elhúzódott, és még mindig hiány mutatkozik bizonyos szükséges dolgokban. A legutóbb Kristóffy György iskolames­ ter lakott benne, majd az 1798. esztendőben alapjáig lebon­ tották az üresen álló, egészen romos épületet. 29. Az 1739. esztendőben, az Advent második vasárnapját megelőző szombaton, este 6 és 7 óra között szokatlan lát­ ványként villámlott, s mennydörgés hallatszott szarvasi ha­ tárunk fölött. 30. Az 1740. esztendőben meghalt VI. Károly császár, Krmann Dániel, a pozsonyi várban letöltött tízévi rabsága után, továbbá Michalides Sámuel, mindketten evangélikus 22

23

24

25

szuperintendensek voltak. Híre jár, hogy egyazon napon halt meg két pápa, egyikük a moszkovitáké, Canissa, vala­ mint V. Fülöp, Spanyolország királya és Szászország válasz­ tófejedelme. 27

28

JEGYZETEK Prodigiosa quaedam et memorabilia Szarvasiensis. Kristóffy György protocollumában. A Szarvasi Evangélikus Gyülekezet Levéltára. Tessedik Sámuel idézi ezt az eseményt Szarvasi nevezetességek című írásában, amelyben több részletet Markovicz feljegyzéseiből merített. (In: Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyar­ országon. Bp. 1979. 264-339. 272.) Június 20. Október 10. Szegedinác Péró a marosi határvidék rác kapitánya segítséget ígért a Békés megyei felkelőknek, de erre nem került sor, mert előbb elfogták. A lázadás Szentandráson pattant ki, és közrejátszott benne a parasztoknak a szentandrási uradalom bérlőjével, Tolnay Istvánnal megromlott viszonya. Április 27-én. (Szent György napja április 24.) Vértesi Mihály volt a felkelés egyik vezetője. A rác határőrök verték szét az Erdőhegynél táborozó felkelőket május 9-én, de a nemzeti katonaságot is kiküldték ellenük. Az esetet Tessedik is említi, nyilván Markovicz feljegyzései alapján, de őmár nem értelmezi előjelként. (I. m. 270.) Amint Tessedik Sámuel írja: „Egyetlen szarvasi lakost sem lehetett rávenni, hogy a lázadókkal együtt érezzen, mert jóságos földesurukkal va­ lamennyien nagyon meg voltak elégedve. (I. m. 271.) Markovicz is nyuga­ lomra intette őket. Az is fontos tényező volt, hogy a szarvasi evangélikus szlovákokkal szemben a lázadók főleg református magyarok voltak. Ez nem volt veszélytelen, ezért is jegyezte fel Markovicz. Az 1731. évben megjelent első Carolina Resolutio a katolikusról a protestáns vallá­ sokra való áttérésért szigorú büntetést szabott ki. A rutének görög­ katolikusok voltak, az utóbb említett „oláh ember" ortodox vagy szintén görögkatolikus lehetett. A pestisjárvány 1738 júniusától 1740 januárjáig tartott a megyében. A vármegyei jegyzőkönyv alapján Szarvason 18 áldozatot szedett, amely valóban nagyon kis szám volt. (Vö.: Cseh Edit: 250 éve kezdődött a nagy pestisjárvány. A „dögletes mirigy" Békés vármegyében. 1738-1740. In: Körösök Vidéke. Gyula, 1988.9-13. Szerk.: Erdmann Gyula) Ebben Tessedik 1

2

3

4

5

6 7 8

9

10

11

12

szerint Markovicz tanácsainak és az elöljárók hathatós intézkedéseinek nagy szerepe volt. Nemcsak imákat mondtak ugyanis a pestis ellen, de a pestisrendeleteket is betartották. (I. m. 272.) "Január 30. Ezt a jelenséget és az utána említett természeti csapásokat Tessedik is felsorolja (I. m. 273.), de azt is hozzáfűzi, hogy praktikus intézkedésekkel e csapások nem okoztak volna oly nagy károkat. Úrvacsorában. Távozz tőlem, mert az Istenhez imádkozom! Az asszony ezt bibliai cseh nyelven mondta. Ezt is említette Tessedik az intézkedés előnyeit részletezve és a föl­ desúr, Harruckern Ferenc bölcsességét dicsérve. (I. m. 275.) Tessedik is szól erről az 1745. évnél (I. m. 275.) Tessedik az 1746. évnél ír a torony építéséről. (I. m. 276.) Ezt a csapást szintén leírja Tessedik. (I. m. 277.) Tessedik szerint a bíró ellen lázongtak. A 26. ponttal kezdődő részt más kézírással toldták hozzá a szöveghez. Akivégzés április 4-én, rögtön az ítélethirdetés után volt. A négy főbűnöst, Pérót, Sebestyén Jánost, Pásztor Andrást és Szilassy Istvánt kerékbe tör­ ték, testüket négyfelé vágva Aradon, Nagyváradon, Sarkadon és Szent­ andráson akasztófára függesztették. Matula Pált, Barta Istvánt, Szabó Pétert és Szántó Mihályt pallos általi halálra és ezután következőleg kerékbe törésre ítélték. További 12 főbb bűnös kockát vethetett, s közülük a legkisebb számot vető négyet fejezték le. Ez azonos az 1. pontban leírt esettel. Ez a legkésőbbi dátum a szövegben, s jelzi, hogy a kiegészítést valamikor ez után fűzték a feljegyzésekhez. December 5. III. Károlyként egyben magyar király. Krmannt (Kermann) 1729-ben juttatták börtönbe ellenségei hamis ürügyek alatt. Michalidest 1732-ben választották püspökké, valamikor ezután börtönözték be. A római pápa XII. Kelemen volt. A másik pápa alatt a moszkvai pát­ riárkát érthette Markovicz. 14

15

16

17

18

19

20

21

22

23 24

25 26

27

28

ANTONIUS HUEBER

Iratok, vagyis különféle mulatságos évek szerint..

történetek

1

(részlet)

Németből fordította és jegyzetekkel ellátta Dusnoki-Draskovich József XI. RÉSZ

Az 1757. év 1. pont A váratlan gyulai meghívás és a nagy jelentőségű utazás Valóban váratlan és nagy jelentőségű volt ez az utazás. Váratlan, minthogy sohasem képzeltem volna, hogy a nagysá­ gos uram ilyen időpontban (amikor a legnagyobb forróság kezdődik) ilyen fáradságos útra határozza el magát, és nagy jelentőségű, mert általa egy olyan jelentős vállalatba fogtak, amelyről immár az egész világ örvendezve beszél, és amely számomra is örök emlék marad. És, bár nem ismertem ennek az oly váratlan utazásnak az okát, és nem is tudtam mit gon­ dolni felőle, azután mégis a legboldogabb földi halandónak tarthattam magam, amint történetesen tudomásomra jutott, hogy a nagyságos uram május 10-én kegyelmes levelével evégből odarendelt, és a legkegyelmesebben meghívott. Mert még alig fogtam fel örvendező szívvel a nagyságos kisasszony­ nak a nagyságos úr nevében írott angyali meghívó sorait, már ott volt az engedély keresztény elöljáróságomtól, nemcsak arra, hogy Gyuláig utazzam, hanem akár keresztül-kasul az egész világon. Felkészültem ezért az utazásra, és örömmel vártam a nagyságos urat, aki május 25-én késő este érkezett meg Pestre. 26-án minden cókmókommal egyetemben a leg2

3

alázatosabb tiszteletemet tettem nála, és aznap a nagyságos úr mellett maradtam Pesten. 27-én ellenben a szentmise meghallgatása után kora reggel útnak indultunk, és még aznap Kecskemétig jutottunk, ahol az elfogyasztott vacsora után nyugovóra tértünk. 28-án hajnali négykor továbbutaz­ tunk onnan, és délután 2 órakor a Tiszán átkelve Szentesre értünk, ahol aznap ott maradtunk és kipihentük magunkat, másnap, május 29-én azonban ott végeztük az istentisztele­ tet, mivel pünkösd vasárnapja volt. Elfogyasztottuk az ebé­ det, és este 7 órától az egész éjjel utaztunk Gyulára, s május 30-án hajnali 6 órakor megérkeztünk, és ott az uradalmi tisz­ tek tüstént a kijáró tisztelettel köszöntöttek bennünket. 4

5

2. pont A fáradságos szúnyogvadászat Habár a vadászatot különösképpen kedveltem, és nem telt el év, hogy Gyulán az én nagyságos uram jóindulatából ne a vadászat és a madárfogás lett volna gyakori, legfőbb mulat­ ságom, ebben az évben viszont egy egész másféle vadászatra és különös madarászaira kaptam meghívást, amelyhez ha­ sonlót soha életemben nem műveltem. Az elején azt sem tudtam, hogy vajon az efféle madarakat hálóval vagy lépvessző segítségével fogjam-e el. Azt a feladatot kapom, hogy éjszakára minden szobából ki kell űznöm, hajtanom a szúnyogokat azért, hogy ne maradjon egyetlen egy sem, és netalán éjjel háborgassa az embereket. Én ugyan minden igyekezetemmel serénykedtem, hogy a szúnyogokat az ajtókon és ablakokon át söprűvel és rongy­ darabokkal kiűzzem, de utána - mivel ebben az újfajta vadá­ szatban még nem voltam járatos - a nagyságos urat többször is háborgatták az éj folyamán. Tanakodtam, tépelődtem, hogyan lehetne ettől a kellemetlenségtől megszabadulni. Végül is minden ajtót és ablakot kinyitottam; estére, amikor a sötét 6

éj leszállt, az ajtók és ablakok elé égő fáklyákat állítottam, a szobákban jó nagy füstöt csináltam, fogtam egy söprűt és minden falat végigcsapkodtam, úgyhogy arcomról csurgott a veríték. Igen, el kell ismernem, gyakran jártam vadászván hegyet-völgyet, erdőt-mezőt életem során, sok ezer madarat fogtam, mind léppel, mind hálóval, sebeztem és öltem erre is, arra is, mégsem verejtékeztem annyira, és soha nem hullat­ tam oly sok verejtékcseppet, mint e szúnyogvadászaton. En­ nek ellenére sem tudtam mindet kihajtani, így hát a vacsora után megintcsak végig kellett járnom gyertyával, fáklyákkal, kiráznom minden ágyat, és ha itt-ott megbújt még egy-egy szúnyog, vagy a seprűvel kellett szétnyomnom, vagy lecsap­ nom kézzel, vagy elégetnem a gyertyával, csakhogy végre megszabaduljak ezektől a férgektől. Amikor azonban az egyik szobával végeztem, mehettem is a másikba, onnan a követ­ kezőbe, és így munkálkodhattam naponta, úgyhogy ezáltal a saját szobám megtisztítását elmulasztottam, és emiatt egész éjjel csipkedtek a szúnyogok. Ezt nem tűrhették szobatár­ saim, a doktor és a komornyik, ezért szúnyoghálót készítet­ tek ágyuk fölé, hogy éjjel nyugton alhassanak. Annál rosszabb volt nekem, mert ők így már nem szolgáltak eledelül a szúnyogoknak, ezért mind egyedül fölém sereglett, és minden szúnyogot a véremmel táplálhattam. Akkor aztán tapasztal­ nom kellett, hogy nem is annyira én, mint inkább ők fogtak meg és űztek engem, mivel nem volt nálam bőszebb ellen­ ségük, ezért senkin sem álltak úgy bosszút, mint a szúnyog­ vadászon; és ez egészen addig tartott, amíg Gyulán voltunk. - Azt kívántam, bárcsak törne ki a foguk, de nem volt nekik. 7

A váratlan és örömteli esküvő Kis idő múlván, midőn a legnagyobb örömök közt éltünk Gyulán, azt a parancsot kaptam a nagyságos asszonytól, hogy írjak egy tréfás színdarabot, amely egy előkelő esküvőről szóljon. Kész voltam rá, és rögtön nekikezdek a gondolkozáshoz és a vázlat elkészítéséhez. Ám amikor már belemerültem a munkába, ismét egymás feladatra kaptam megbízást a nagysá­ gos asszonytól. Készítsek az étkezéshez csemegeként egy nagy asztaldíszt csupa magyar katonával, közöttük azonban középen egy magyar hölgy és egy magyar nemes úr álljon, amint egymásnak bókolnak. És el kell készülnie Szent Antal ünnepére, ameddig még nyolc nap volt. Erre tiltakozni akar­ tam az ilyen sokféle feladat miatt, hogy a színdarabbal együtt nem győzöm, de nem volt mentség, hanem azt a választ kaptam, hogy a csemegének június 13-án az asztalon kell állnia, míg a színdarabra később is sor kerülhet. Hiába törtem azután a fejemet, nem értettem, miért éppen magyar kato­ nák, miért nem németek. És mindamellett még a mundér szí­ nét is elmagyarázták. Úgymint gyalog süveggel és fehér pa­ szománnyal, fehér köpönyeg vörös hajtókával és fehér szíj­ hurkokkal, vörös dolmány sárga gombocskákkal és sárga zsi­ nórokkal, sárga övszíj, vörös nadrág szintén gombocskákkal és zsinórokkal, fekete bocskor stb. Sehogyan nem ment a fe­ jembe, mit jelent ez az egész. Szent Antal ünnepére különböző figurákkal díszített csemegét feltálalni (gondoltam magam­ ban) még csak érthető, mivel nagyságos asszonyunk névnapja következik. De éppen csupa katonákat, és ráadásul magya­ rokat? Méghozzá ilyen mundérban. Fel nem foghatom, és in­ kább gondoltam volna halálra, minthogy esküvőről álmodjak. Időközben nekiláttam a munkának. Összeragasztottam egy vastag papírt, és jól megtermett katonákat festettem rá kü­ lönféle testtartásban; némelyeket lábhoz tett fegyverrel, má­ sokat fegyverrel a vállon, néhányat tisztelegve, másokat dob8

9

bal, sípokkal, kürttel, s ily módon valami harmincat. Kivág­ tam óket, és befestettem mindkét oldalukat. Egy nemes urat is készítettem ilyen mundérban és egy magyar hölgyet, amint a táborban állnak, köröttük sátrak és ágyúk. Készítettem hozzá egy nagy deszkalapot, és erre helyeztem őket, körülük egy-egy szép fát vagy szép virágot is. Mindez még nem volt elég, hanem néhány verssort is kivágtam és ráhelyeztem. Végül űrnapján, amikor a nagyságos úrral mindnyájan részt vettünk a körmeneten, én a magyar prédikáció közben egyedül hazamentem, hogy sürgős munkámat folytassam. Az ebéd közben azonban megkérdezte tőlem a nagyságos aszszony, hogy mi hír a városban. Én azonban semmit sem tud­ tam mondani. — Nem hallottam-e valami újságot a templom­ ban? Nem válaszoltam semmit. O eközben nevetni kezdett, és nem mondott egyebet. Megint csak nem tudtam, mit jelentsen ez. Mind nevetni kezdtek, és én nem tudtam, hogy miért. Végül is nem hagyhattam annyiban a dolgot, hanem a káp­ lánt kérdeztem meg, aki mellettem ült, hogy milyen újság lenne hát. Akkor kapom a választ, hogy ma a magyar prédikáció után a nagyságos kisasszonyt először hirdették a templomban az ifjú Károlyi gróffal. Elámultam, s először nem is akartam elhinni, mivel azonban többen is megerősítették, majdnem magamon kívül voltam, és egy szót sem tudtam szólni a nagy csodálkozástól. Amikor egy kissé magamhoz tértem, arra gondoltam, miként történhetett, hogy a nagyságos úrnőm ilyen sokáig eltitkolhatta ezt előttem, és végül idegenektől kellett meghallanom. Ekkor megvilágosodott előttem, miért kellenek csupa katonák a csemegére, miért ilyen mundérban, miért a magyar nemes úr és a magyar dáma. Időközben megjön őméltósága Károlyi generális úr az ifjú gróffal, vagyis a vőlegénnyel együtt, és megtörtént minden előkészület az esküvőhöz. Az ezüst étkészletet vették elő, az élelmiszereket a konyhára rendelték, és a vendégek lassacskán megérkeznek, hogy köteles hódoló jókívánságaikat kifejezzék. A következő vasárnapon, tehát június 12-én másodszorra hirdették őket a templomban, az arra következő napon, vagyis 13-án, amelyre 10

11

12

13

14

nagyságos asszonyunk és az ifjú Károlyi gróf úr névnapja esett, harmadszorra, és az esküvőt is megtartották. 4. pont Az esküvő örvendetes napja és legmagasztosabb ceremóniái Ezen a napon korán reggel mindenki talpon volt, és a leg­ kegyelmesebb úr elvégezte ájtatosságát. Ez után kikészítet­ ték az esküvői ruhákat, és nagyságos kisasszonyunkat ma­ gyar módi szerint öltöztették fel, úgyhogy nem lehetett eléggé betelni a látásával. így felékesítve és deli termettel hajtat a templomhoz szeretett vőlegényével, az ifjú gróffal. Kísérte őket nagyméltósága, a generális, szintúgy a nagyságos papa és a nagyságos mama, őket követte a nagy méltóságú Engl gróf, a csanádi püspök, emellett Haller gróf és más nemes urak, a vármegye és az uradalom tisztjei. Alighogy a templom­ hoz értek, a földesúr emberei, akik rendben egy emberként ott álltak és parádéztak, díszsortüzet adtak le. Ezután elsütötték a mozsárágyúkat, és az uraságokat dobpergés és trombitaszó mellett a plébániatemplomba kísérték. Ezek után a zenés nagymise következett, amely alatt nemcsak a ministránsok, hanem a hat fáklya vivő is koszorúkat tartott a karján az esküvő ünnepnapjának jeleként. A nagymise után előlép nagyméltósága, a püspök, felöltötte püspöki méltósága jelvényeit, és elvégezte az esketést a legnagyobb ünnepélyes­ séggel, dob- és trombitaszó, valamint az ágyúk gyakori el­ sütése és üdvlövései mellett. Amint mindez befejeződött, ismét hazahajtottak és a lehető legnagyobb reverenciával és hódolattal fejezték ki jókívánságaikat. Ezután egy nagy asz­ talt állítottak fel, és ebédhez ültek, az ágyúk elsütögetése mellett sűrűn ürítették poharukat az ifjú pár egészségére, és ezüst étkészlettel ettek. Utána feltálalták a csemegét, ame­ lyen már több mint tíz napja dolgoztam. A középső részén 24 katonát lehetett látni a dicsőséges Esterházy tüzérezred 15

6

mundérjában: négy kürtöst, 4 dobost, 4 sípost, 4 zászlóst, né­ gyet fegyverrel a vállán és négyet lábhoz tett fegyverrel. Köröttük helyenként egy-egy csokor virág, a lábuk alatt a cukrászsütemény, de mintha az édességeket észre sem ven­ nék, hanem inkább elszánt arccal az ellenséggel fordulnának szembe. Középen pedig, a katonák között egy üvegből készült magaslaton tábor állott sátrakkal és az ágyúállásokban felál­ lított ágyúkkal, amelyek között az előbbi mundérban egy ma­ gyar nemes úr és egy magyar dáma volt látható, amint ked­ vesen bókolnak egymásnak. Fölöttük egy ív volt, boltívhez ha­ sonló, amelynek mindkét oldalán a következő kronograíikont olvashatták: 17

18

Éljen szép élete párjával Károlyi gróf, Hosszú életet kívánok és minden jót! A tábor alatt az egyik oldalon, szintén egy felfüggesztett íven a következő verssorok voltak olvashatók: Antonius Antóniának, kit tisztelve szeret, Szívből sok jót kíván és alázattal csókol kezet. A másik oldalon, de szintén ugyanilyen formában: Itt ma nagy napnak örülünk, amilyen nem volt még, Névnappal esküvőt ülünk egyszerre az idén. Ezzel ért véget az étkezés, és a muzsika két zenekarral fél éjszaka tartott. Amikor a kürtösökből és hegedűsökből álló ze­ nekar abbahagyta, a másik kezdett bele dobokkal és sípokkal. E muzsika mellett a jobbágyok meglehetősen gyakorolták ma­ gukat a táncban. A következőkben vacsorához ültünk, amely közben a zene és az ágyúlövések egyaránt hallatszottak, és végül nyugovóra tértünk.

19

A nagyságos ifjú uraság különféle mulatságai Sohasem volt Gyula oly vidám, sohasem oly örömteli és víg, mint azokban a boldog, sőt fölötte boldog napokban. Nemcsak a városlakó, hanem az egész vármegye is fölötte boldognak tartotta magát, hogy egy ilyen nagy és dicső menyegzői napot élt meg, amilyen itt sohasem volt, és amilyet senki sem re­ mélt. Hangot is adtak annak, hogy életükben nagyobb öröm­ ben nem lehetett volna részük, mint ebben, a szívüket felál­ dozták volna, s ifjú nagyságos uraiknak - amint csak merészel­ hették - kezük és lábuk alázatos csókolásával akartak gratu­ lálni. Igen — mondtam én erre - , meg is van rá az okotok, hogy ezt tegyétek, mivel védköpenyetek most megerősödött és megnagyobbodott. A tartópillér megszilárdult, és az épület erős támaszt kapott. Legyetek vidámak és örvendjetek szíve­ tekben. Midőn a menyegző boldog napja utáni következő nap megvirradt, minden előkészületet megtettek, hogy a temp­ lomhoz hajtsanak, ahol a plébános úr fogadta ismét az ifjú nagyságos urakat, és az egész nép a legnagyobb kegynek tar­ totta, ha csak távolról is láthatta ifjú urait. Az étkezés után rendszerint befogták a nyeregkocsit más szükséges kocsikkal együtt, és sétakocsikázásra került sor. Hol a szőlőskertbe, hol a nyílt mezőre, hol egy kellemes liget­ be, hol zöld erdőségbe, s eközben az ifjú Károlyi gróf gyakorta előre lovagolt és lovát egzecíroztatta. Csodálkozva láttam ek­ kor, hogy mily nemesen üli meg lovát, és mily ügyesen irá­ nyítja, milyen műfogásokkal kormányozza és fordítja, majd táncolva, majd szökellve, majd ugorva, majd futva, majd áll­ va, hol erre, hol arra, milyen sebességgel galoppozik és ezer­ féle szökellést mutat be, hogy öröm és boldogság volt nézni. És minekutána a szabad mezőségen voltunk, mintegy ezer lépés­ sel távolabbra kellett mennem, akkor az ifjú Károlyi gróf heves kiáltásokkal egzecíroztatott, amiként a csapatot szok­ ták az ellenség előtt. Akkor hol jobbra, hol balra, hol féljobbra,

hol félbalra kellett fordulnom, majd ide és oda masíroznom és minden vezényszót ezer lépésnyiről ismételnem. Akkor oly­ annyira kiordibáltam magam, hogy néhány napig nem tud­ tam hangos szót szólni. De mindez még nem volt elég, hanem amikor hazafelé hajtottunk, a fiatalúr felült hozzánk a nye­ regkocsira, és szörnyűséges hangon elvégezte az egész ka­ tonai egzecírozást, amit mindegyikünknek külön utána kel­ lett kiáltanunk, hogy az emberek ámulatára majdnem halálra üvöltöztük magunkat. És amikor az egzecírozásból már elegünk volt, akkor különböző áriákat és concertációkat hallgattunk, nemcsak Terézia kisasszony, hanem a nagyságos ifjú grófné előadásában is. Akkor a papnak is és mindenkinek, aki velünk ült a kocsin, énekelni kellett. Néha a fiatalúr maga hajtott, és a lovat olyan ügyesen irányította, hogy egy tanult kocsis sem tudta volna úgy kormányozni a lovakat. S ami még inkább csodálatra méltó, nemcsak a fiatalúrtól lehetett ezt ámulattal látni, hanem a nagyságos fiatalasszonytól is. Kora reggel, amikor a templomba mentem misézni, gyakran láttam őt, amint ifjú férjével hazatér a sétakocsikázásból, és maga hajtott, fordította, rendezte a lovakat, amit néhány nap alatt tanult el ifjú férjétől. - Bizonnyal összeillő pár. 20

21

6. pont A lovasiskola Különös és mulatságos volt nézni, amint az ifjú nagyságos uraság kocsizott és a lovakat hajtotta, még különösebb és mu­ latságosabb volt azonban a lovaglás, mivel erre a nagyságos asszonyok mulattatására majd minden nap sort kerítettek. Először is az istállómestertől a lovakat egymás után a lovas­ iskola helyéhez vezették, és hosszú kötélen egy nagy kör körül járatták és gyakoroltatták a futásban. Azután majd az istál­ lómester, majd a fiatalúr ült a lóra, hogy szabályos járásra tanítsa és mindenféle elképzelhető módon gyakoroltassa, úgyhogy egyszer-egyszer közvetlenül a ló füle mellett pisz-

tolyt sütöttek el. Végül az ifjú grófnő nagyságos asszonyt is felültették, aki szép lovaglóöltözékében hercegnőhöz hasonla­ tosan és mindenki bámulatára ült a nyeregben, s kezdetben lassan poroszkált körbe az ifjú gróf úr és az istállómester segédletével. Ez azonban nem tartott sokáig; az ifjú nagyságos asszony úgy nekibátorodott, hogy teljesen egyedül, minden segítség nélkül ülte meg a lovat, és fel s alá lovagolt, s csudálatosan jól tudta irányítani a lovat. Ekkor valami olyat láttam, amit még sohasem, és nem is képzeltem volna az én nagyságos asszonyomról. Olyannyira kedvem tellett e csodás látványban, hogy rögtön asztalhoz ültem és lerajzoltam ezt a históriát, amely valóban bámulatra méltó volt, és mivel a képet más foglalatosságok miatt nem tudtam teljesen befejez­ ni, magammal vittem haza; ott azután élénk színekkel ruház­ tam fel, és minden franciskánusnak megmutattam, akik szin­ te el sem hihették, hogy a nagyságos asszony ilyképpen neki­ bátorodott volna. Az ifjú Károlyi gróf is nagyon rajta volt ezért, hogy grófnéjának kis testű és szelíd lovacskákat szerezzen be, amelyek a gyakori lovaglásra és mulatságra szolgálhatnak. Amiként hamarosan hoztak is néhányat, sőt még a szobákba és az asztal köré is beengedték őket, s a lovak elűzték az ott ülő hölgyeket. Igen bölcsen és okosan viselkedett ebben a helyzetben a nagyságos asszony, mivel jól tudta, hogy a katonai regula szerint senki sem lehet ezredes, ha nem volt előbb alezredes és lovaskapitány, így tehát a grófné is előbb lovaskapitány akart lenni, hogy azután mint ezredesné job­ ban és méltóbban járjon elöl. Gyakorolta magát a lovaglásban, úgyhogy később teljesen egyedül tudott ellovagolni oda, ahova csak akart. - Valóban vitéz katonaszív, amilyen ezer hölgy között sem akad.

A napforduló ünnepe és a vele járó vigasság Ha a ház urának hű és szolgálatkész jobbágya és jó cselédje van, úgy annak mindenkor örvend szívében, és a világ előtt dicsekszik vele, sokféle dicsérettel és megtisztelő címmel nyeri meg. A legnagyobb dicséret, amit mondhat róla, az, ami­ kor azt mondja, olyan engedelmes cselédje és hű szolgája van, hogy parancsára akár a tűzbe menne. Az én nagyságos uram jobbágyai nem csupán készek voltak szeretetből tűzbe menni, hanem nagyságos uruk kedvéért fiatalok és öregek egyaránt valóban örömmel ugrottak a tűzbe és a tűzön által, és olyan tömegesen, hogy nem lehetett volna megszámlálni őket, és egy olyan tűzön át, amely a legmagasabb embernél néhány könyökkel magasabbra csapott fel. A tüzet Keresztelő Szent János ünnepén gyújtották a szabad mezőn. Nemcsak egy, hanem három, sőt négy máglya alatt. Akkor azután csupa tüzes férfiakat, tüzes asszonyokat, tüzes fiúkat és tüzes lány­ kákat lehetett látni, akik rendben és sorjában, egymás után oly módon ugrottak keresztül a legnagyobb lángokon, hogy ruházatukba belekapott a láng, és azt egy-két lépésre ma­ gukkal vitték. Csodálkozva kellett néznem, mily gyorsan és fürgén ugrottak a tűzbe a kisfiúk és a leánykák, mint csaptak össze a fejük felett a lobogó lángok, mint kúsztak föl felsőruhácskáik alatt, és mint ragadtak öltözékükre, hogy minden pillanatban azt hittem, a gyermek porrá ég. A szem nem tu­ dott betelni e tűztánc csodálatával, mert ahol csak erősebben, magasabbra csapva lobogott a tűz, ott annál inkább ugráltak át rajta. Ezalatt a muzsika is szólt. Ezen örömtűz után min­ denki kedvére táncolhatott, és ha a tűztánc közben sok csodái­ nivalót láttunk, úgy utána, a hideg tánc közben még különbe­ ket, miután a cigányok, oláhok és más ügyes ugrók és tánco­ sok többnyire mind ott voltak, és nagy tudományukat bemu­ tatták a nagyságos úr színe előtt. Élvezettel néztük akkor a mindenféle komédiázást, buk22

fenceket, szökelléseket és dévaj ugrásokat. Mindenkinek, akinek csak lába volt, táncolnia kellett, és utána a nagyságos úr a táncolók számára bőséges jutalomról gondoskodott. A nagyságos úr annyira kedvét lelte a táncban, hogy ezeknek és hasonló táncosoknak néhány nap múlva az urasági kastélyba is el kellett jönniök, és ott asszonyaikkal, lányaikkal kedvük­ re táncolniok, ahol azután bámulatunkra ezernyi mulatságos figurát és mutatványt láthattunk, amelyeket nem tudok tol­ lal leírni. - Valóban pompás mulatság volt. 8. pont Az örvendetes dámvadvadászat Boldog az olyan ember a földön, aki élni tud idejével és óráival. így volt ez a nagyságos urunkkal, mert, miután a korai órákat rendesen az Úrnak szentelte, a nap többi óráit mesterien tudta eltölteni, és mivel a vitéz és nagylelkű szívnek a lovaglás és a vadászat általánosan veleszületett tulajdonai, így a mi Károlyi gróf urunk is a legdicséretesebb módon, mindannyiunkat mulattatva tudott élni az idővel. Bizony nem telt el nap, hogy ne lovagolt vagy vadászott volna, bizonyára helyesen: aki nem vonakodik saját vérét ontani, az más vérének kiontásától sem borzad. Ezt megtapasztalhatták a kert szegény állatai, amelyek közül valami 12-nek vagy 13nak az életét kellett adnia, s nem [ok] nélkül, mivel a dám­ vadak csapatában igen elhatalmasodtak a kártevő bikák, és a szaporodást illetően különböző akadályokat okoztak, sőt egyik a másikát elpusztította, s ezért szükséges volt kissé megritkítani őket, amelyre az ifjú gróf úr a legalkalmasabb­ nak érezte magát, és szinte naponta eltett közülük egyet láb alól. A vadászat során azonban tapasztalnunk kellett, hogy mily szívós életük van ezeknek a bikáknak, mivel nem egy, hanem gyakorta két-három golyóbisra is szükség volt egy ilyen állat megöléséhez. Előfordult, hogy az egyik, amikor

telibe találták, még átugrott a kerítésen. Egyszer az történt, ami valóban nevetséges volt, hogy a fiatalúr egy erős bikát két golyóval mesterien elejtett, és miután az a földön fekve még vergődött, majd kinyújtózott, két markos legénnyel a kony­ hára vitette azért, hogy a bőrét lenyúzzák és ételül szolgáljon. De akkor egy olyan dolog történt, amilyet senki sem képzelt volna, mert alighogy az emberek letették a vállukról a bikát, az a lábára állt ismét, új életre éledt és elfutott, mintha kutya baja sem lett volna. Mindenki kiáltozni kezdett és odaszaladt, a nagyságos úr kinézett az ablakból nem tudván, mi történt; mindenki a bika után fut, és senkinek sem sikerült megfogni. Mindenki álmélkodott, és nem volt képes felfogni, hogyan ka­ pott új és friss erőre ez a dámvadbika. Addig űzték össze-viszsza, míg egy sarokba nem hátrált, az ifjú Károlyi gróf úr azon­ nal megtöltötte a puskáját, és végre földre terítette. E lövés után még egyszer feltápászkodott a bika, kirohant egy bozót­ ból, és végül a lábaink előtt esett össze, ahol is kiadta lelkét; a konyhára vitték és pecsenye készült belőle számunkra. Hogy micsoda súlya van egy ilyen dámbikának, egy másik napon magam is megtapasztalhattam, mivel az ifjú nagysá­ gos úr elejtett egyet, és a szolgák közül különben senki sem volt kéznél, nekem kellett hát segítenem a kastélyba cipelni Hibner doktor úrral, az istállómesterrel és a vadásszal együtt. Én megfogom az egyik hátsó lábát, a doktor úr a másikat, az istállómester az egyik fülét, a vadász a másikat, és mind a négyen annyira belefáradtunk a cipelésbe, hogy azt hittük, nem lehetséges elvinni a konyháig, ha nem vezényeltek volna minket igen keményen, ugyanis a fiatalúr mint parancsnok fegyverével mögöttünk jött, és erőszakkal hajtott előre. Akkor három egész napon át éreztem azt a súlyt a karjaimban, és alig tudtam felemelni őket. A dámvadvadászat mellett az ifjú nagyságos uraság a vadá­ szat egy másik különös módjával is mulatta magát; majd a ví­ zimadarakra puskázott, majd a vízen csónakázgatott, és midőn egyszer én is abban a kegyben részesültem, hogy velük mehet­ tem, a Körösön megkerültük az egész urasági kastélyt rend-

kívüli örömrivalgások, katonai egzecírozás és zengő éneklés közepette. A nagyságos ifjú gróf úr a kormányos szerepét látta el az evezővel, és arra fordított minket, amerre csak akart. Akkor az ifjú grófné nagyságos asszony olyan merész szívet és víg kedvű bátorságot mutatott a lovaglásnál és a csónakázásnál, vízen és szárazföldön egyaránt, hogy mindenki csodálta. Arra gondoltam, vajon van-e ennél boldogabb élet a földön, és nem kívántam egyebet, mint azt, hogy bárcsak mindörökké így lenne, és én megállapodhatnék itt. 9. pont Az örömteli muzsika és éneklés A vidám szív és tréfás kedv leginkább az ének és a zene iránti gyöngéd vonzódásról ismerszik meg, és ha előkelő és alacsony rendbéli embernél egyaránt igen dicséretes a zene, amely nem máshonnan eredt, mint az égből, midőn a hajnali csillagok együtt dicsérték Istent, és Isten gyermekei, azaz az angyalok, örvendeztek a Szentírás szavai szerint, amelyek­ ben sohasem találni szomorúságot. Az ilyen angyali és vidám kedély veleszületett tulajdona volt az ifjú nagyságos úrnak, aki nemcsak szívesen hallgat ilyen zenét, hanem ő maga is mesterien ért hozzá; és az ifjú grófné, a mi nagyságos asszo­ nyunk gyakorta több mint angyalian játszott nekünk hang­ szerén, ráadásul nemcsak őhallatta kellemes hangját, hanem Terézia kisasszony is csatlakozott hozzá mint remek mu­ zsikus és énekes, tökélyre vivén a muzsika kellemetességét, úgyhogy sokszor az ég angyalait véltem hallani. Mindez azonban még nem volt elég, elhívták a városi isko­ lamestert is, egész kürtös, hegedűs, gordonkás és négyszólamú pereputtyával. A karmesteri teendőket ő akarta ellátni. Ki­ terítette kótáit, és hozzálátott egy egész kórus szervezéséhez, és azért, hogy a kórus teljes legyen, az ifjú nagyságos úr min­ denkit összekürtölt, aki csak énekelni és kiabálni tudott. A látvány elviselhetetlen volt. Az iskolamester meglehetősen

ittas volt, és szólistái sem voltak józanok, de nagy kurázsi feszítette mindet. Az iskolamester kiosztotta a szólamokat. A basszust és egyben a gordonka kezelését is magának tartotta meg, az altot nekem és a doktornak adta, a tenort az ifjú nagyságos úrnak kellett énekelnie néhányadmagával, a szop­ ránt a grófné nagyságos asszonyra bízta, hegedűn saját fiai­ nak kellett játszaniuk, Terézia kisasszonyt pedig a klavírhoz rendelte. Végre meg kellett volna kezdeni az éneklést, de nem tudtuk a folytonos nevetés miatt, amint víg kedvű karveze­ tőnkre néztünk. Az iskolamester meg is adta a jelet, de in­ kább a tekintetével, mint a kezével, és ahányszor csak az arcára esett pillantásunk, az ének nevetésbe fulladt. O azon­ ban nem hagyta zavartatni magát, mert amikor a szóló követ­ kezett, minden szólamot átvett, és hol a basszust, hol az altot, a tenort vagy a szopránt énekelte, hogy ezt látván szinte roszszul lettünk a nevetéstől. Újra meg újra megragadta a gordon­ kát, a vonóval húzott rajta egyet-kettőt, a lábával verte a tak­ tust, és ehhez egész testét igénybe kellett vennie. A hegedűsök sem zavartatták magukat, hol a kürtöket, hol a hegedűket kapták föl, és ez a zenélés olyan szánalmas lárma volt, hogy azt lehetett vélni, a zsidók ülnek örömünnepet zsinagógájuk­ ban. Az emberek, idegenek és cselédek egyaránt, összeszalad­ tak, és nem tudták, mit jelentsen ez a laméntalas. Férfiak és nők odafutottak a munkájuktól, és nem tudták, miféle szörnyű tumultus keletkezett. Én ugyan az összhang teljes hiánya miatt kimenekültem néhányszor, de újra visszamentem, hogy kivárjam a végét. Sőt, nagyságos urunk kedvéért fel kellett nyitni a szobák ajtajait, hogy ő is hallhassa ezt a csudálatos zenét, mert ő még kissé gyöngélkedett az utolsó szobában. Amint valaki kiszökött, rögtön megkeresték, hogy a muzsika teljes maradjon. És ez a muzsika éjszakáig tartott, emiatt még sokáig zúgott tőle a fülem. Igen, amikor már éjszaka az ágyamban feküdtem, még mindig ezt a zenét véltem hallani, és még álmomban is az egész éjjel ez járt a fejemben, úgyhogy másnap reggel is ezen nevettem, amikor felébredtem, és egész életemben nem fogom elfelejteni ezt a muzsikát.

A gyermekeknek és más szegényeknek adott alamizsnák Amit a jóságos ég elvesz, ismét máskor visszaadja azt. Ma­ gához veszi a föld nedvességét és páráit, és visszaadja őket ismét hasznos és termékenyítő eső formájában, amely által számunkra gazdag termést és napi eledelt juttat. így van ez a mi kegyelmes és jóságos urunkkal is. Amit bal kezével be­ szed, jobbjával ismét szétosztja a szegény és rászoruló em­ berek között, s ezáltal a földön bő termést takarít be, amit utóbb az égben örökké élvezni fog. És nem tudtam róla, hogy még valakit, aki kért tőle valamit, vigasz nélkül elutasított volna, hanem még azokat is, akik nem kérik, gazdag alamizs­ nával segíti meg, amint ezt én ezer más hasonlóval meg­ tapasztalhattam, és ezer köszönetet mondva bizonyíthatom. Egyszer az történt, hogy az egész Gyulán minden iskolames­ terrel, bírával, családapával és családanyával közölték: vonul­ jon ki minden gyermekük, kicsik és nagyok, fiúcskák és lány­ kák, csecsemőtől a tizenöt évesig egy meghatározott helyre, ebben és ebben az órában, és amelyik nem tud járni, azt vigye az édesanyja, és amelyik beteg, annak vigyék el az alamizsnát. És amikor elérkezett az az üdvös és érdemteljes óra, a nagysá­ gos asszony befogatott annyi kocsit, amennyire szükség volt, beváltatott ezer forintot csupa garasokra, és átadta nekem ezt a pénzmennyiséget, hogy a gyermekek között szép sorjá­ ban osszam ki. Ott álltam két zsák pénzzel, amit alig bírtam. Végül a nagyságos urasággal kikocsiztam oda, ahol a gyerme­ kek összegyűltek. Gyermekek és asszonyok egész seregét pillantottam meg ott, hogy a földet szinte nem is láthattam. A császári és királyi hadseregek esetében, amikor egy vá­ rost vagy várat ostromolnak, az asszonyokat és a gyerme­ keket, akiket a harcra alkalmatlannak találnak, ki szokták válogatni, és elküldik őket. Itt azonban csupa gyermeket és asszonyt választottak ki, és egy kis hadsereget gyűjtöttek egybe a mennyei Jeruzsálem megostromlására és bevételére. 23

24

Szent hadicsel! Megrémültem, midőn a gyermeknépet meg­ láttam, és azt hittem, nem lesz elegendő a pénz. A Körös partjának egyik oldalán álltak hasonlatosan az izraeli néphez, amelyik a tengeren akart átkelni, a nagyságos uraság pedig a másik oldalon állt, és várta a gyermekeket az ígéret földjén. Én viszont a pallón álltam egy kalap pénzzel, két szolgát vettem magam mellé, akik csak egyesével engedték áthaladni az embereket, és az átmenőket meg is számlálták. Végre hozzáláttam a pénz szétosztásához, és aki megkapta a garast, annak a hídon át a nagyságos uraság elé kellett járulnia. Amidőn már egy órája osztottam a pénzt, úgy éreztem, mintha még el sem kezdtem volna, és még sehol sem láttam a végét. Egy kissé fölegyenesedtem, mivel már megfájdult a hátam és a derekam. Ismét eltelt egy óra, és még nem voltunk készen, hanem csak most jöttek az anyák gyermekeikkel, akiket részint keblükön, részint karjukon hordozgattak, részint kezüket fogva vezettek, és azt láttam, hogy némely anyával gyakran négy, sőt öt kisgyermek volt, az egyik a keblén, másik a karján, a harmadik, negyedik, ötödik a ruhájába kapaszko­ dott. Miután ezek sorra kerültek, csak akkor következtek azok az asszonyok és betegápolók, akik a gyermekágyasok és a beteg gyermekek számára vették át az alamizsnát, utánuk az oláhok, rácok és cigányok nagy rakás gyermekükkel. És amidőn már 3 egész óra telt el a pénzosztással, összeszámlál­ tuk, hány gyerek volt ott. így pontosan [megtudtuk], hogy ott a téren, az asszonyokat nem számítva 1370, vagyis ezerhárom­ százhetven gyermek jelent meg, akiknek mindegyike egy garast kapott. Ezek után a nép körülvette a nagyságos uraságot, és a kijáró köszönetnyilvánítás és ezer, Istenhez intézett fohász után hazasiettek. Emellett naponta a házi szegényeknek, akik negyvenegynéhányán mindig déli tizenkét órakor Nepomuki Szent János oszlopánál gyűltek össze, fejenként fél garast kellett kiosz­ tanom, s ez teljes két hónapig tartott. Ezenkívül a börtönben lévő minden rabnak szombatonként egy-egy máriást kellett kiosztanom, ezek rendesen tizennégyen vagy tizennyolcan, 25

26

néha valami húszan is voltak. Nem akarok szólni azokról, akik folyamodvánnyal, kérelmező levéllel, kérelemmel jöttek, és azokról, akik az utcákon és utakon alamizsnáért esedeztek, azokról a szerzetesekről, akik csapatosan tették tiszteletüket, s akik mind gazdag alamizsnában részesültek. - Valóban kegyelmes és jóságos uraság. 11. pont Különféle ritkaságok és furcsaságok Az ember többnyire ritka és különös dolgokra vágyik, és sosem telhet be, míg szeme nem lát, füle nem hall, szája nem ízlel valamit, ami vagy ritkán látható, vagy nem a maga meg­ szokott idejében látható és élvezhető. Még ha olyan dolog is az, amit a maga idejében nem tartanak sokra. Ilyen ritka és cso­ dálatos látvány volt az a szép érett és tökéletes sárgadinnye is, amely június 13-án került őnagysága a nagyságos úr aszta­ lára, és amelyet jó étvággyal elfogyasztott. Hazánkban, ahol egyébként a dinnye augusztus közepén kezd érni, még soha­ sem láttam ilyet. Újólag július 19-én az urasági asztalra feltá­ lalt érett szőlőt kóstoltuk meg, amely különben szeptember végén kezd érni hazánkban. Item a nagyságos úr földesúri haszonvétel gyanánt egy vadkacsát kapott a birtokáról, amelynek az egész teste egészen zöld, a csőre pedig szép ég­ színkék volt. Item két másik szürke testű és vérvörös csőrű vadkacsát, amilyet még senki sem látott. Item két fiatal hatytyút. Egy mutatványt azonban, amelyet őnagysága a nagysá­ gos ifjú Károlyi gróf mutatott be, nem hallgathatok el itt, mivel a mi Hibner doktorunkból porosz katonát csinált. A dok­ tor úrnak puskával a kézben a szabad mezőn kellett állnia, kalapjával a karján, fejét felvetve és oldalra fordítva, dacos arckifejezéssel és bősz szemekkel, a mellet kidűtve és a hasat behúzva, és amikor a fejét egy kicsit lehajtotta, egy olyan ütést kapott az állára, hogy utána fájdalmasan nézte az eget. így egzecíroztatta őt az ifjú gróf úr, és amidőn ezt a csodálatos és 27

28

különös mutatványt szemléltem, szívből nevetnem kellett rajta. De alighogy megpillantott az ifjú gróf, hozzám jött, és belőlem is egy épp ilyen figurát csinált, amiért azután min­ denki kinevetett. Amikor végre beesteledett, kártyázni gyűl­ tünk össze, és nem tudtam felfogni, micsoda rendkívüli trük­ köket mutatott be nekünk az ifjú gróf úr a kártyával. Ámulva néztem, miként húzott ki előttünk három kártyalapot, még­ pedig három egyest, és miután szemünk előtt összekeverte ezeket, ugyanazon kártyákból három hármast mutatott fel; item a kezembe adott egy csomag kártyát, amelyből egyet meg kellett jegyeznem, és össze kellett kevernem a kártyát, ezután elvette a kártyacsomagot, és éppen azt húzta ki belőle, ame­ lyet megjegyeztem magamnak. Item megint a kezembe adta az összes kártyát, kedvem szerint össze kellett kevernem s eközben egyet megjegyeznem, ismételten összekevernem, és oda dugnom a kártyát, ahova akarom, eközben ő nem néz oda. Félrehúzódtam, megjegyeztem egyet, jól összekevertem és belehelyeztem az egészet a kártyatartó zacskóba. O azonban vaktában belenyúlt, és kihúzta a csomagból azt a kártyát, amelyet megjegyeztem. Akkor elgondolkoztam ezen, és úgy véltem, nem természetes ez, nem szólva más hasonló trükkökről, amelyeket nem tudtam megőrizni emlékezetemben. Másnap az uraság előkészíttette a nagy mérleget azért, hogy mind megméretkőzhessünk, és így kiderüljön, ki lehet a háznép között a legsúlyosabb. Este kimentünk, és az ifjú gró­ fon kezdtük a sort, aki 107, id est százhét fontot nyomott, az ifjú grófnő ellenben 78 fontot, a nagyságos asszonyunk 89 fontot, Terézia kisasszony 138 fontot, az alispán úr 148 fontot, Hibner doktor úr 143 fontot, végül Antonius atya 106 fontot; ezt mindet felírtam, és utána nyilvánosan felolvastam. 29

30

12. pont A színjáték elkészítése Azért, hogy a legdicsőbb és legjelesebb grófi díszünnep esküvői ünneplésében a tökéletes örömnek és vigasságnak a

legkisebb híja se legyen, hanem minden kívánt mulatság közepette folyjon le, azt a magas parancsot kapom nagyságos asszonyomtól, hogy most már egy vidám színjátékot kell készítenem, és egy általa meghatározott napon bemutatnom, és amikor a nagyságos asszonnyal arról tanácskoztam, mi­ lyen tárgyról szóljon a színdarab, azt a választ kapom, hogy nemesi esküvőről, amely kapcsán különböző bonyodalmak adódnak elő, vegyítve mulatságos intermediumokkal. A ka­ pott utasítás szerint rögtön asztalhoz ültem, és hozzáláttam a költéshez, hasonlatosan egy kalitkában lévő pontyhoz. Az urasági cselédekkel is tanácskoztam, akikkel végül egy vázla­ tot állítottam össze, amelynek ezt a címet adtam: „Az elve­ szített és újra megtalált kincs, avagy Sylvius az elcserélt her­ ceg", akit hercegi atyja még mint kétéves gyermeket mene­ külése közben Dorosra, a pásztorra bízott, hogy az felnevelje. Húsz év múltán azonban, amikor a herceg visszakövetelte, Sylvius helyett Hánselt, a pásztorfiút adták oda, de mert Hánsel már korábban beleszeretett egy pásztorlányba, a rábízott Rosanda hercegnőt megvetette, és az udvari életbe egyáltalán nem akart beleszokni, a herceg színleg szigorúan elfogatta, és a pásztorlánnyal együtt megbüntette. Rosanda azonban, aki a vadászaton eltévedt, beleszeret Sylviusba, és titokban az udvarba hívja, de mivel elárulják őket, Rosanda elveszti a herceg kegyét, és Sylviust halálra ítélték. Ezenközben Doros megérkezik a hírrel, hogy Sylvius a jog szerinti herceg, Hánsel pedig a pásztor, Doros fia, amire befejezésül Sylviust tisztelet­ tel veszik körül, és Rosanda hercegnő gondjaira bízzák. Ezzel a vázlattal mentem nagyságos asszonyomhoz, és elő­ adtam neki, ő pedig jóváhagyta és elfogadta. Kiválogattam hamar a szereplőket is az urasági cselédek közül, úgymint a herceget, az első minisztert, a második minisztert, akinek a táncmester szerepét is játszania kellett, a harmadik minisz­ tert, akinek a vadászmester szerepében is fel kellett lépnie, a negyedik minisztert, aki ceremóniamester is volt, a fővadászmestert, Hánsel herceget, Rosanda hercegnőt, Sylviust, a lát­ szólagos pásztorfiút, Dorost, az öreg pásztort és a feleségét, a 31

hercegnő bizalmasát és Drinschlt, a pásztorlányt. Ezután megírtam a szerepeket, és kiosztottam közöttük. Majd a jelmezek miatt voltam gondban; megkérdeztem nagyságos asszonyomat, aki nyomban megvigasztalt, és a jelmezek gond­ ját teljesen levéve vállamról mindent maga akart beszerezni. Budára küldetett, és minden, a szereplők ruházatához szük­ séges holmit Gyulára hozatott. Ezalatt összehívtam az ácso­ kat, asztalosokat, festőket, szabókat és varrónőket, hogy a színpadot készítsék (amely részint egy erdőt, részint egy pa­ lotát ábrázolt), miután ez elkészült, folytak a próbák. Eközben Budáról is megérkezett a kelme és minden szükséges a jelme­ zekhez. Akkor azután éjjel-nappal dolgozniuk kellett a sza­ bóknak. Végül összehívtam a zenészeket is, és tartottam egy zenés próbát, és mivel minden rendben folyt, a világítást is elkészítették, amely 50 lámpásból és 30 viaszgyertyából ál­ lott, és emellett megtartottam a főpróbát. Mivelhogy megle­ hetősenjói ment, tiszteletemet tettem nagyságos uraimnál és jelentettem, hogy most már készen állok, hogy a színjátékkal szolgáljak, válasszanak egy tetszőleges napot és órát, mikor kerüljön rá sor. Miután tehát megkaptam az időpontot, megtettem minden intézkedést, hogy mindenki készen álljon azon a napon és abban az órában. Azt látni kellett volna, micsoda tömeg gyűlt össze még a kezdés előtt, hogy a színjátékot láthassa, micsoda könyörgés folyt, és micsoda üvöltés tört ki az emberek között, hogy beeresszék őket, és mivel a tömeg túl nagy volt, minden ajtó és ablak elé kettőzött őrséget állítottak, míg az uraságok a színházban voltak. Miután tehát eljött az ideje, dob- és trombitaszóval megadattam az első jelet a színdarab kezde­ téhez, meggyújtattam minden lámpást és gyertyát, majd a dobokkal és trombitákkal megadattam a másodikjelet, azután a nagyságos úrékhoz mentem, és a legudvariasabban meghív­ tam őket a színjátékra, visszamentem, és harmadszor is jelet adattam a dobokkal és a trombitákkal. És amikor az uraságok méltóztattak megjelenni, jelt adtam a kezdésre. Az előadás alatt olyan hőség keletkezett, részint a nép

sokasága miatt, részint a sok gyertya miatt, részint mert anél­ kül is meleg volt az idő, mint az július 10-én lenni szokott, hogy alig lehetett elviselni, s emiatt a darabot kissé lerövidítettük. A színjáték befejeztével ismét a nagyságos uraságokhoz men­ tem, és a legudvariasabban köszönetet mondtam, hogy méltóz­ tattak megjelenni és türelemmel viseltetni. Akkor minden­ kitől azt az örvendetes választ kapom, hogy nagyon tetszett nekik a színjáték, mindent jól csináltunk és minden jól sike­ rült. Minden nap álljunk ezért készen, és amikor nekik tetszik, a színjátékot meg kell ismételni, amit mindjárt ki is hirdettem mindenkinek, és gondosan a lelkükre kötöttem, hogy a szerepeiket naponta szorgalmasan gyakorolják. De azért, hogy mindenki tudja, miként és mi módon mutattuk be a színjátékot, ez a következőképpen hangzik:... 32

JEGYZETEK „Akten daß ist Unterschidliche Lachenswürdige Jahrsgeschichten..." A kéziratról Eble Gábor készített másolatot, amely a Magyar Országos Le­ véltár könyvtárában található meg. Címlapján ez áll: „Hueber Antal kapisztránus barátnak 1743-1758-ig vezetett naplójából a Károlyi grófokat érdeklő részek". Az eredeti kézirat elveszett. Harruckern Ferenc Domokos báró, a gyulai uradalom birtokosa. Harruckern Jozefa, a báró leánya. A bárónak Pesten is volt háza, a későbbi Károlyi-palota mellett. Gyulára utaztában ott szállhatott meg. Ezzel Harruckern birtokára értek. A gyulai kastély szobáiból. A Harruckern család háziorvosa, dr. Hübner (Hibner). A báró felesége, Diriing Mária Antónia. Június 13. Június 9. A magyar és német lakosság által közösen használt plébániatemp­ lomban mindkét nyelven tartottak istentiszteletet. Az 1724-től kezdve Gyulára telepített németek a magyar lakosságtól területileg elkülönülten éltek, s Gyula ily módon Magyargyula és Németgyula mezővárosokra osz­ lott, amelyek csak 1857-ben egyesültek. Németgyulának nem volt vásártar­ tási joga és önálló plébániája. 1

2 3

4

5 6 7 8

9

10 11

A németek 1730-ban kaptak állandó káplánt, s a század közepén ká­ polna is épült Németgyulán. Károlyi Antal, Károlyi Ferenc gróf fia. Károlyi Ferenc gróf, Károlyi Sándor fia. Wagremi Engl II. Antal, csanádi püspök (1750-1777), aki sókat tett egyházmegyéje újjászervezése érdekében. Valószínűleg Károlyi Ferenc unokaöccse, Haller Gábor gróf (17181784). Károlyi Antal 1755. jan. 25-től ugyanis a gróf Esterházy József gya­ logezredben szolgált gyalogsági ezredesként. A kronografikon vagy kronosztichon olyan vers, amelynek bizonyos betűiből egy római szám olvasható ki. Antonius atya német verséből az 1756-os évszámot kapjuk meg. Az elsőbizonnyal Harruckern Ferenc, vagyis a házigazda német zene­ kara volt, a másik a Károlyiak magyar zenekara. Corzan Terézia, Jozefa zene- és énektanárnője. (Éble Gábor jegyzete.) Vagyis Antonius atyának. Vagy másként Szent Iván napján, június 24-én. A garas háromkrajcáros ezüstpénz. (1 forint = 20 garas = 60 krajcár) Jeruzsálem a világvége és az utolsó ítélet vízióiban olyan mitikus hellyé vált, ahol az üdvözültek és a pokolra kárhozottak szétválasztása megtörténik. A „mennyei" vagy az „új Jeruzsálem" a földi város ellenképe, a kiválasztottaknak szánt Paradicsom. János apokalipszise szerint a mennyből száll alá, mint Isten szent városa. Magyar- és Németgyulát a mai Béke sugárút helyén húzódó Szent János árka választotta el, amelyen a mai Jókai Mór utcánál híd vezetett keresztül. 1730-ban a németgyulai hídfőnél Csík Péter vármegyei jegyző szobrot állított Nepomuki Szent Jánosnak, az utak és folyók védőszentjének. A szobor eredetileg egy oszlopon állt, amint Antonius atya szövegéből kiderül. 1 máriás értéke 17 krajcár volt. Hasonlóképp. Rév- és vámjog, vásártartási jog, malom-, kocsma- és mészárszéktartási jogok. Azaz. A bécsi font 0,56 kilogramm volt. Közjátékokkal. A következő, 13. pont a színdarab teljes szövegét tartalmazza. A kézirat további részét ebben az évben az ünneplésnek és mulatságoknak a Károlyiak birtokán történő folytatása tölti ki. 12

13

14

15

16

17

18

19

20 21

22

23 24

25

26 27

28

29 30 31

32

SKOLKA ANDRÁS

Adalékok Békés vármegye

geográfiájához

1. Békés Németből fordította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Soós István* Skolka András (1777-1816) Tessedik Sámuel egykori szar­ vasi munkatársa, a mezőberényi gimnázium első igazgatója, Újverbász lelkésze és jeles iskolaszervezője jelentős szerepet játszott a múlt század eleji Békés megye kulturális életében. Elsősorban oktatómunkájával vált nevezetessé, de nem cse­ kély elismerést szerzett magának statisztikai, geográfiai, topográfiai leírásaival. Az e tárgyban kidolgozott közleményei kezdetben a hazai német nyelvű sajtó egyik legjelentősebb lapjában, a pesti egyetem esztétika-tanára, Schedius Lajos által kiadott „Zeitschrift von und für Ungern"-ben publikálta, később pedig Carl Christian Andre folyóirataiban (Hesperus, Oekonomische Neuigkeiten). Skolka németországi topográfi­ ai-statisztikai példákat és a magyarországi statisztika legki­ válóbb képviselőit követve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy Magyarországról részletes statisztikai-topográfiai leírást ké­ szítsen. Ebben a nagyszabású vállalkozásában korán bekö­ vetkezett halála megakadályozta, de számos résztanulmányt sikerült közzétennie. Ezek nagy részét szűkebb pátriája, Békés megye, illetve egyes helységei bemutatásának szentel* Szeretném hálás köszönetemet kifejezni Dr. Dusnoki József levéltá­ ros úrnak azért az igen lelkiismeretes és pontos munkáért, amellyel fordí­ tásomat lektorálta és jegyzeteimet újabb adatokkal kiegészítette, ill. a Bé­ kés vármegye történetével kapcsolatos igen jelentős kutatásokra és kuta­ tási eredményekre felhívta a figyelmemet. Hasznos tanácsait és észrevé­ teleit igyekeztem beépíteni a fordításba és jegyzetekbe. (Soós I.)

te. Ezen első dolgozatok közé tartozott két Békés megyei helység, Békés és Füzesgyarmat szakszerű leírása. Skolka August Ludwig Schlözer, illetve Schwartner Már­ ton leíró módszerét követve, értekezéseiben a helységek tör­ ténetére, természetrajzára és gazdasági állapotára koncent­ rál, azaz mindarra, amit maga látott, hallott és tapasztalt a falvakban tett kirándulásai során. Tehát azokat a feljegyzése­ ket, melyeket a hazai tudósok, mint pl. Korabinszky János, Kari Gottlieb Windisch vagy Vályi András ezekkel (Békéssel és Füzesgyarmattal) kapcsolatban tettek, nem kívánja megis­ mételni, hanem csak röviden érinteni. Sok eredményt persze - hangsúlyozza Skolka - az egyszeri megfigyelés során szer­ zett ismeretek közlésétől nem lehet elvárni, de az a kevés dolog is, amiket közread, hasznos adalékul szolgálhat. Skolka Békés mezőváros leírásában vázolja a helység fek­ vését, lakosainak számát, a hozzá tartozó pusztákat vagy egyéb településeket. Különböző történeti művek adatait fel­ használva röviden összefoglalja a helység történetének főbb eseményeit, sorsának alakulását. Bemutatja a helység épüle­ teit, azok állagát, építészeti módjukat és sajátosságaikat. Részletesen ismerteti a helység vízrajzát, növény- és állatvi­ lágát. Szót ejt a barangolásai során megfigyelt különleges ter­ mészeti képződményekről. Beszámol a helybeliek életkörül­ ményeiről, földjeiről, a földeken megtermelt terményekről, a különböző egyéb gazdasági tevékenységről, az állattenyész­ tésről, az évenként tartott vásárokról. Skolka főcélja ezekkel a földrajzi-statisztikai értekezések­ kel az volt, hogy felhívja kortársai figyelmét hazánk geográfi­ ai, természetrajzi, demográfiai viszonyaira; hogy valósághű­ en, tényszerűen megismertesse a hazai és külföldi olvasókö­ zönséggel Magyarország egyes vidékeit, tájait, s ezzel mint­ egy eloszlassa azokat az egyoldalúan téves képzeteket, me­ lyek külföldön hazánkról kialakultak. 1

2

Békés, melyről a megye el van nevezve, a legrégibb, bár nem a legnagyobb település. Mezőváros, melynek 11 000 lakosa van, és most a Harruckern örökségből a jelenlegi birtokosok­ ra, a Wenckheim grófokra szállt. A helység nyugati végén egyesül a Fehér-Körös folyó a Fekete-Körössel. A régi időkben Békés nagy szerepet játszott az alsó vidéken. Vára volt és több környező (szomszédos) megyére kiterjedő hatáskörrel ren­ delkező legfőbb ítélőszék (fórum superrevisiorum) működött itt, melyet később Túrra helyeztek át. Továbbá ugyanolyan nemesi kiváltságokkal volt felruházva, mint egy szabad kirá­ lyi város és még ma is Nemes Békés Város-nak nevezik. Az utolsó török inváziót megelőzően Békés jelenlegi terüle­ tén 5 település volt , melyek neveit a területükhöz tartozó puszták és szántóföld darabok még őrzik. Egyáltalában azt látjuk, hogy a vármegye abban az időben, mikor nem volt népesebb, mégis jóval több helységgel rendelkezett, mint most. A megyei levéltárban állítólag őriznek egy körlevelet* (currens), melyben e vármegye sokkal több helysége van meg­ nevezve, mint amennyi manapság benne található, és közü­ lük jelenleg csak tizennyolc van a vármegyében. Ha ehhez a dokumentumhoz hozzájutok, akkor teljes jegyzékkel fogok szolgálni. Bizonyára ismeretes, hogy Berény 4, Orosháza 3, Gyarmat 3, Tárcsa 2, Csaba 8 helységből állt, amint azt a maga helyén részletesebben ki fogom fejteni. A régi vár a jelenlegi helység délnyugati részén, a két Körös folyó összefolyásánál állt. A hely, melyet még ma is kastély­ nak (régi vár) neveznek, és most a község számára bekerített 3

4

5

6

7

* Currens: A vármegye írásos közleménye, melyet annak sorrendjében küldenek meg minden helységnek, ahogy azokat a körlevélben megjelöl­ ték. Valamit ily módon közzétenni, ti. helységről helységre, ez a köröztetés. (Schedius Lajosnak, a folyóirat kiadójának jegyzete. Hozzá kell fűz­ nünk ehhez még, hogy Skolka pontatlan, szóbeli adatközlés alapján ír a currensről. Valójában a vármegye 1561. évi adóösszeírásáról van szó, amelyet 1717-ben a bécsi Udvari Kamara bocsátott az újjáalakult várme­ gye rendelkezésére. Ennek a dokumentumnak az alapján sikerült tisztáz­ ni és megtartani a vármegye egykori, feledésbe merült határait.)

rétként szolgál, egy mesterséges úton létrehozott kiemelkedő földdarab, mely körülbelül 3 teleknyi (jobbágytelek) földet foglalhat magában négyszög alakban, és melyet az egyesült Körösök nagy kanyarulata keletről északnyugat felé félszi­ getté alakít. A megerősített kettős gát vezette valaha egy árkon keresztül a Körösök egyik ágát dél felől az egyesült folyóba és így a földdarabból egész szigetet alakított ki. Az árok és a gátak még jól láthatók. Epületek ezen a földdarabon aligha állhattak, mivel legcsekélyebb nyomaik sem fedezhetők fel rajta. Mindazonáltal azonban a mesterséges sziget — ha szabad így neveznem - keleti részén, a Körös túloldalán, ahol most a malom áll, romokat találunk. A XVI. században itt, mint a szomszédos Gyulán, híres gimnázium volt, melyről Rezik János „Gymnasiologia Evan­ gélica Hungáriáé" és Ribinyi „Memorabilia Aug. Conf. in Hung." című művében több található. Belnay is említi „His­ tória Literarum et bonarum artium in Hungária" c. munká­ jának 97. lapján. Itt semmi többet nem tudnak már róla. Furcsa, hogy Békésen egyetlen olyan régebbi írásos dokumen­ tum sem létezik már, amilyenekkel viszont Gyula községe az 1801. évi szerencsétlen tűzvészig rendelkezett. A gyulai ura­ dalmi levéltárban valószínűleg őriznek egyet s mást. Nadányi „Florus Hungaricus"-ában, amit azonban még nem láttam, szintén kell valaminek lenni e terület történetéről, ahol a szerző maga is élt. Talán Pápai Páriz „Rudus redivivum"ában is találnék valamit. Aki ezeknek a már eléggé ritka műveknek a birtokában van, utánanézhet ennek. Az itt fellelhető különleges régiségek közé tartozik: a) a mezőváros pecsétje, melyet kb. 50 évvel ezelőtt állítólag egy mocsárból (Fásrét) húztak ki. Le kívánom írni, milyen­ nek láttam; a pecsétszakértők meghatározhatják korát és eredetét. A pecsétet egy kerek (egy húszas nagyságú érme) ezüstlapocskára vésték, a lapocska pedig egy acél alapra van ráforrasztva. Egy osztatlan nemesi pajzs egy páncélos jobb kart ábrázol, mely egy lobogó zászlót tart, a zászlóra pedig a rúd irányába egy kis, egyszerű kereszt van raj zolva. A koronás 8

9

10

11

12

13

14

sisak felett ismét egy páncélos kar nyugszik, mely egy kardot tart. A feliratot - NEMES. BIKISI + VARASSÁ + PECSETI. - mindkét oldalról vékony hullámvonal fogja közre. A pecsét legkülső szélét egy csinos, négy rózsával megkötött sűrű babérkoszorú alkotja. Sem évszám, sem heraldikai szín nincs jelölve. Ezt a pecsétet használja a község még most is, és ezért acélból egy másolatot készíttetett róla. b) Egy kb. hárommázsás harang, melyet Ölyved pusztán ástak ki. Hogy ez egy régi harang, az csúcsos formájából és magának a harangércnek a finomságából is látható. A ha­ rangnak nincsen felirata. A reformátusok a fent említett pusztán valaha létezett református közösségtől eredeztetik, és két másik, még nagyobb haranggal együtt, templomi harangozáshoz használják. c) A községházán egy szarvnak a darabja függ, melyet szar­ vasagancsnak tartanak, s melyet a Körösből húztak ki. Én túl hosszúnak találom az agancs gyökerét ahhoz, hogy szarvasé legyen. Inkább rénszarvas agancsának tűnik, amellyel az egész töredék sok hasonlóságot mutat. Mivel azonban csak két arasz hosszú, s az agancs legelső ágából csak csonkok vannak, és már a szarubevonatát is elvesztette, így erről semmi bizonyosat nem lehet mondani. Amennyiben ez a csonttöredék valóban a vidékről való és nem a Körös hozta ide máshonnan, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy a helybéli, most már csaknem teljesen eltűnt erdőkben efféle kolosszális állatok élhettek, mivel a szarvasagancs még most is - szaruja nélkül - egy arasz kerületű. Ez párdarabja annak a kolosszá­ lis ökörfejnek, melyet kísérőm,i?íegZer doktor és körorvos úr, a gyulai területen talált és Tolnay professzor úrnak, Pestre elküldött. Riegler az ökör homlokán az egyik szarvgyöktől a másikig két araszt mért. d) Mivel a régi korokból oly kevés adat áll rendelkezésünk­ re* egy mendemondát kell még itt megemlítenem, amely eléggé közismert errefelé. Azt mesélik, hogy a közeli kis erdőben kb. 15 évvel ezelőtt egy helybéli juhász egy idős fa gyökere alól állítólag egy csomó Rudolf-tallért ásott ki, és

15

16

11

ezzel Havasalföldre ment. Ezekből körülbelül 60 darabot a juhász állítólag már a helységben forgalomba hozott. A bíró­ sági kihallgatás során semmit nem vallott, és rövid idővel később eltűnt. A kincskeresést a pórnép az egész alsó vidéken igen nagyban űzte és űzi még napjainkban is. Különösen az őrdombokat és más kiemelkedéseket láthatjuk össze-vissza túrva. Kétségkívül itt-ott pénzt találnak és néha jelentős mennyiségben; ez a sok háborús pusztítással magyarázható, melynek ezek a területek igen gyakran ki voltak téve: az is igaz azonban, hogy a pórnép minden egyes lakótársánál, aki szorgalommal, spekulációval és a kedvező éveknek köszön­ hetően felemelkedett, talált kincset feltételez. Megemlíteném a nevét annak a helybéli félszemű koldusnak, aki a kincske­ resők főnöke, és aki nemcsak a parasztokat, de még a rangos embereket is számos alkalommal az orruknál fogva vezette, hacsak ezzel nem részesíteném túl nagy megtiszteltetésben a nyomorult embert. A fogdában ismerkedtem meg vele, és én is osztottam azt a véleményt, amit általában róla állítanak: ti. ugyanolyan tehetsége van ahhoz, hogy a legkiválóbb ember és nagy kópé legyen. Amellett mindenkor készséges, mindig vidám és néha szellemes fűzfapoéta is. Csínytevései egy második Eulenspiegeliádához nyújtanak anyagot. Az éves vásárok, melyeket itt tartanak, különösen az ál­ latkereskedelem miatt jelentősek. A lakosok túlnyomórészt magyarok és reformátusok. Egy utcában szlávok (szlovákok) is laknak, akik katolikusok és többnyire Csabáról költöztek ide, de nincs úrbéres földjük. A szép templomot az uraság épít­ tette. Benne az egykori földesúr,Harruckern számára szép márványemlékművet helyeztek el. A helybéli néhány román többnyire juhász és cseléd. Néhány itt megtelepedett, nem egyesült (vallású) görög kereskedő templomot épített szá­ mukra. A lakosok földművelésből és állattenyésztésből élnek. A legnagyobb legelővel rendelkeznek a megyében, amely ked­ vező fekvése és a közeli cserjés miatt is általában a legjobb szokott lenni, amiért is igen sok szép állatot tartanak. Most 18

19

20

21

22

23

24

augusztusban a legelőt igen kövérnek találtuk, s attól tartot­ tunk, hogy ez az állatokra rossz következményekkel jár. És valóban elkezdett az állat a marhadögvészben hullani. Riegler körorvos úr elrendelte, hogy az állatot legelőször a legsová­ nyabb legelőre hajtsák ki. Mivel a békésieknek sok kertjük van és ezeket igen szorgalmasan meg is művelik, így a környező helységeket, főleg Gyulát és Csabát is ellátják zöldséggel, mely helyeken, mint a városokban, heti vásárt tartanak. Különösen a csabai hagyma nagyon híres. Ezt a Heves me­ gyei, Tisza-menti vezsenyi hagymával egyenlőnek tartják. Ebben tehát kivételt képeznek az alsó vidéken, ahol egyéb­ ként a magyarok, bár a legszebb kertnek való területek állnak rendelkezésre, vagy teljesen elhanyagolják a kertművelést, vagy igen-igen rosszul űzik azt. E tekintetben szorgalmasab­ bak a szlovákok és a németek. Boruk csak közepes, jóllehet a megyében nekik van a leg­ több szőlőjük. Annál jelentősebb azonban a méhészet, amire nagy gondot fordítanak. Persze ehhez is nagyon jól jön nekik az a csodálatos méhlegelő, amellyel területük kedvező fekvé­ sénél fogva rendelkeznek. 15 évvel ezelőtt csupán Békésről 500 akó mézet szállítottak el a Gömör vármegyei Mihályfal­ va környékéről idejáró mézkereskedők. Voltak olyan évek, mikor a mézből több nyereségük volt, mint az összes szőlőből. Néhány méhésznek már egyévi méz- és viasztermelése 1000 forintot jövedelmezett. Bizonyos Török Mihály ésNagy János jelenleg a legnagyobb méhészek. Tavasszal már mindegyi­ küknek több mint 200 anyakaptára volt. Hogy hány rajzó kaptáruk van, maguk is alig tudják. Az elmúlt évben egyikük 45 akó mézet adott el, akóját 30 forintért. Most egy akó méz és viaszkeverék 30 forintnál is többe kerül; mivel ez az év kitűnő volt, ami a méhészkedést illeti, így ebből szép summa pénz fog befolyni Békésre. Az uraság tizedként minden kilencedik kast kapja. Semmit sem tudnakChrist tárolási mesterkedéseiről, hanem agyaggal betapasztott kasaik vagy nagy, földön fekvő üreges tönkjeik vannak. Télen a kasokat beássák a földbe. A 25

26

27

megfelelő eljárást alkalmazva ritkán megy tönkre emiatt a kaptár, csak be kell tartani azt a szabályt, hogy ehhez közepes kaptárakat használjanak. A túlságosan teli kaptárak könynyen megpenészednek és befulladnak a földben, és lusta dolgozóik vannak tavasszal; a túl rosszak elpusztulnak. A halászat is jelentős. A Körösben nagy mennyiségben található ponty, valamint elegendő süllő is. A három templomon kívül a figyelemreméltóbb épületek közé tartozik a) az e járás egész katonaságának ellátására szolgáló rak­ tár (magazin). b) A kétemeletes uradalmi épület. Az egész nagy épület cö­ löpökön nyugszik, mert a sok homok miatt semmilyen szilárd alapot nem találhattak. Az épület alatt egy nagy urasági pince van, e fölött vannak az uradalmi tisztek lakásai (most egy tiszttartó lakik bennük) és fölöttük pedig egy hármas hombár vagy gabonaraktár van, melyek közül egyik a másik felett helyezkedik el. Ahogy beszélik, az uraság az épületet le akarja rombolni és helyébe egy kastélyt kíván emelni. c) Egy magtár (granárium), melynek 15 Fagott-féle négy­ szögletes tartálya (tubus) van. A gabonatartályok két egy­ mással szemben álló sorban helyezkednek el; ezeket egy középfolyosó választja el. Egy masszív, ívekre épített lépcső vezet fel a tartályok legfelső részéig, ahonnan a gabonát beleöntik. A gabona tudniillik, mint minden más romlandó anyag, biztosítva van a rothadás és tönkremenés ellen, ha folytonosan új és új levegőáramlatnak teszik ki, vagy ha teljesen légmentesen tartják. Az első elv alapján tervezik a szokásos léghuzatos granáriumokat, a második alapján pedig v mint ismeretes - a Fagott-féle tartályokat. A tartályokat ezért fent egészen beboltozzák a kis töltőnyílás kivételével; ez a nyílás egy masszív kőben végződik, és a feltöltés után egy másik kővel szorosan lefedik. A gabonát lent egy vas oldalajtó retesszel ellátott nyílásán keresztül engedik ki, mely a folyo­ sóra nyílik, a leeresztéskor fent légmentes tér jön létre, és így a gabona mindenféle tönkremenés ellen biztosítva van. Az új 28

tartályokat a feltöltés előtt szalmával egyszer s mindenkorra kiégetik; ezt a gabonavermek esetében minden egyes új feltöl­ tést megelőzően el kell végezni. Carbon kapitánynak, a gróf Wenckheim-féle birtokok fel­ ügyelőjének az érdeme, hogy ezeket a Fagott-féle granáriumokat vidékünkön először meghonosította. A másik hasonlót, de jóval nagyobbat most építik Berényben, melyről ha erre a helységre térek rá, többet fogok szólni. Az uradalmi ügyeket egy tiszttartó és egy ispán irányítja, akik hetenként egyszer (szombatonként) kötelezően (ex offi­ cio) megjelennek Gyulán gazdasági konzultációra. 29

JEGYZETEK Az itt publikált tanulmány Ludwig von Schedius folyóiratában jelent meg. (Beytráge zur Geographie des Békescher Comitats. 1. Békés. Von Andreas Skolka, Rector und Lehrer der evang. Schule zu Mezó Berény. Zeitschrift von und für Ungern,1803. IV. k. 4. füzet, 236-244.) Skolka életéről és munkásságáról részletes képet ad a MezÓberényt ismertető, legfigyelemreméltóbb dolgozatának fordítását tartalmazó kö­ tet: Skolka András: A Békés vármegyei Mezőberény történeti-topográfiai leírása. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta, az eredeti német nyelvű szövegszemelvényeket válogatta Soós István. Békés­ csaba, 1988. („Fekete könyvek" kultúrtörténeti sorozat 12.) Skolka hely­ ségleírásairól és módszertani írásairól újabban ld. még: Dusnoki József: Békés vármegye felfedezése. In: Bél Mátyás: Békés vármegye leírása. Gyula. 1993. 79-106. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 18.) Skolka további, Békés vármegye helységeit és vidékét ismertető leírásai, illetve ezek készítésének módszereit és elveit tartalmazó tanulmányai, valamint egyéb publikációi felsorolása is megtalálhatók az előbbi kötetek­ ben. Az általa kidolgozott kritériumok alapján az Orosházáról készült részletes leírást érdemes még kiemelni, amely eredetileg Skolka Sámuel orosházi rector tolla alól került ki, s melyet Skolka András nemcsak lefordított németre és a Hesperus c. folyóiratban közzé is tett, de megjegy­ zéseivel kibővítette és végleges formába is öntötte azt. így ez a leírás is részben az ő művének tekinthető. Ld.: Orosháza topográfiai leírása 1815. Fordította és jegyzetekkel ellátta Soós István. In: Békés Megyei Múzeumi Közlemények 11. Szerk. Szabó Ferenc. Békéscsaba, 1985. 145-175. Összehasonlításul: Békés mezőváros lakosainak száma az 1786/87. 1

2

3

évi népszámláláskor 7803, az 1817. évi népösszeíráskor 13 273, míg 1828/ 29-ben 13 756 volt. Lásd: Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban. Gyula, 1986. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 13.) 65. - Karácsonyi János: Békés vármegye története, Gyula,1986. c. munkájában (II. kötet, 41.) 1773-ban 4836, 1827-ben ;>édig 14 682 (!) lakos élt Békésen. Ez utóbbi adatot valószínűleg ifj. Palugyai Imrétől vette át. Lásd: Békés, Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest, 1855. 200. (Magyarország történeti, földrajzi s állami leg­ újabb leírása.4. köt.) Békés 1798-ban került a Wenckheim-család (Wenckheim József gróf) birtokába. Lásd: Karácsonyi: i. m. II. 39. és Durkó Antal: Békés nagyköz­ ség története. (Történeti és kulturális monográfia) Békés, 1939. 69. Békést 1405-ben említik először a források városias mezővárosként. Lásd: Karácsonyi: i. m. II. köt. 27.; továbbá Karácsonyi nyomán Durkó: i. m. 28-29. Skolka itt nem azokra a városrészekre gondol, melyek Békés területét alkották. Ezeket már Petik Ambrus is megemlíti Békés megyéről készített leírásában, nevezetesen: Malom-vég, Új-város, Ibrán (Ibrány) és Hatház, Bánhida, Zug. Lásd: Petik Ambrus: Békés megye leírása 1784. Sajtó alá rendezte Dankó Imre. Erkel Ferenc Múzeum, Gyula, 1961. 13-14. Kará­ csonyi: i. m. II. 40. úgy véli, hogy Békés öt kerülete közül a Malom-vég és a Bánhida régi keletű elnevezés, a többiek újkoriak. Vö. erről még: Durkó: i. m. 69.; Haan Lajos: Békés vármegye hajdana. Pest, 1870. c. művében (I. köt. 122-123.) hét területrészt nevez meg. A török időkben elpusztult falvakról szóló értesülése helyes volt Skolkának. A kastélyt a XV. században a korábbi irodalom szerint a Maróthycsalád építtette az ún. Kastély zugban. Lásd erről bővebben: Karácsonyi: i. m. II. 17. és Durkó: i. m. 2—28. - Haan: i. m. I. 123-126. tudni véli, hogy már az Árpád-házi uralkodók idején itt királyi vár állt. Petik A.: i. m. 1213. szerint egy régi földvár helye volt látható a Körösök'partján. Az utóbbi idők ásatásai ezeket az adatokat nem igazolták. A török időkben emelt palánkvárat sikerült feltárni. Rezik János fő műve: Gymnasiologia, seu história scholarum et rectorum evangelicorum in Hungária több kéziratos példányban is fenn­ maradt. Az Országos Pedagógiai Múzeumban és a budapesti Egyetemi Könyvtárban található - a mű I—II. részét tartalmazó - exemplárokban nincs szó a békési gimnáziumról. Feltehetően a Szarvason még ma is fellelhető, II-IV. részt magába foglaló példányban említi meg Rezik az iskolát. Valószínűleg Skolka ezt használhatta és innen meríthette a békési gimnáziumra vonatkozó ismereteit. - A reformáció eredményeként felvirágzott békési és gyulai latin iskolákra, vagyis gimnáziumokra vonat­ kozó adatok a későbbi krónikákban, protestáns egyháztörténeti kompen4

5

6

7

8

diuniókban mind-mind Skaricza Máté Szegedi Kis Istvánról írott életraj­ zára vezethetők vissza, amelyben a szerző röviden beszámol a reformátor békési és gyulai működéséről. Szegedi Kist 1552-ben hívták meg Békésre, ahol „az iskolában is korábbi szokása szerint a tanulóknak számos elő­ adásttartott". (Vö.: Skaricza Máté: „Stephani Szegedini vita". In: Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Bp., 1974.95., ill. 122.) Az ismert reformátorok közül Ozorai Imre működött prédikátor­ ként Békésen. Rajta kívül Gálszécsi István és Sztáray Mihály terjesztette még az új hitet a vármegyében. Vö. erről: Kósa László: A gyulai református egyház története. Gyula, 1994.15-35. Az idézett mű pontos címe: Memorabilia ecclesiae augustanae confessionis in Regno Hungáriáé a Ferdinando I. usque ad III. Recensuit Joannes Ribinyi. Posonii, 1787. - A békési gimnáziumról magáról nem találunk adatokat. Békés csak annyiban van érintve, hogy Szegedi Kis István reformátor egy ideig a helységben tevékenykedett. (Lásd: 244.) Skolka valószínűleg erre a részletre utal. Belnay György művének pontos címe: História literarum bonarumque artium in Hungáriáé. E probatissimis Scriptoribus synopticae deducata. Posonii, 1796. - Belnay Rezik kéziratos munkájára hivatkozik a békési gimnázium említésekor. A török hódítás jóformán eltörölte a Gyulán és Békésen virágzott mezővárosi kultúra emlékét. Skolka idejében egyedül a gyulai vár 1566. évi török ostroma volt a vármegye régebbi történetének részletesen meg­ örökített és közismert mozzanata. Nadányi János a vidék reformációjáról művének (Florus Hungaricus. Sive Rerum Hungaricarum ab ipso exordio ad Ignatium Leopoldum deductarum Compendium... Amstelodami, 1663.) 215-216., a gyulai vár ostromáról a 256-257. oldalain számol be. Ő valóban a vármegye egyik ősi nemesi famíliájának leszármazottja volt. Békés vármegyei birtokuk köz­ pontján, Körösladányban született, de tanulmányai után nem Békés vár­ megyében, hanem Nagyenyeden, Nagykállóban és Vitkán működött lel­ készként, ill. tanárként, s csak pályája végén telepedett le a békési birtok­ hoz közel eső Biharnagybajomban. Vö. erről: Zoványi Jenő: Magyarorszá­ gi protestáns egyháztörténeti lexikon, Bp., 1977. Pápai Páriz Ferenc művének teljes címe: Rudus Redivivum seu Breves Rerum Ecclesiasticarum Hungaricarum Juxta et Transilvanicarum inde a príma Reformatione Commentarii. Cibinii, 1684. Palugyai: i. m. 195. (1. sz. jegyzet) úgy tudja, hogy a helység pecsétjét a Fekete-Körös vizében találták meg, de nem ismeretes, mikor; azt sem tudni, mikor került oda. A pecsét körirata Karácsonyi szerint (i. m. II. 38.) a következő volt: Nemes Bíkis város pecsétje"; Palugyai szerint viszont, aki - talán (i. m. 9

10

11

12

13

14

15

195. 1. sz. jegyzet) Skolka nyomán - nemcsak a régi pecsétről, hanem az újabbról (feltehetően az eredetiről készített másolatról) is említést tesz, a felirat így hangzott: „Bíkis várassa pecsété". Riegler Zsigmondról és érdemeiről Skolka bővebben szól Mezőberényről készített topográfiai leírásában. Ld.: A Békés vármegyei Mezőberény történeti topográfiai leírása, (i. m. 130., 151-152.) Tolnay Sándor (1747-1818) orvos, állatorvos, pesti egyetemi tanár. Skolka itt a XV. századi német néphős, Thyl Ulenspiegel (Till Eulenspiegel) kalandor történeteit elbeszélő népkönyvre utal. Utalása a német népkönyv hősére igen találó, mivel a békési fogdában a táltos hírben álló (és ezért a földbe rejtett kincsek holléte ismerőjének tartott) Csuba Ferencet láthatta, aki a néphiedelmet és a hiszékenységet a maga javára fordítva, a vidék (főleg a Sárrét) legnagyobb szélhámosaként, csíny­ tevőjeként vált ismertté. Leghíresebb esete a „csökmői sárkányhúzás" volt. Csuba „működéséről" egyébként számos néprajzi írás is tudósít. Békés heti piacát 1405-ben említik először. A török kiűzését követően a vásártartási privilégiumot az új földesúr, Harruckern János újította meg 1730-ban. Lásd erről: Karácsonyi: i. m. II. 27., 39., Durkó: i. m. 29., 60. Petik (i. m. 14-15.) szerint a református templom 1780-ban épült (ez Haannál: i. m. 130. 1775/6.), míg a katolikus imaházat 1783-ban emelték a gyulai földesúr adományából. Ez utóbbi építését Karácsonyi 1784-re teszi (i. m. 41.). - Ezzel szemben, Sisa Béla szerint (Békés megye műem­ lékei. Békéscsaba,1981.1. k. 103.) a római katolikus templomot a plébánia kegyura, a Harruckern-család építtette 1792-1795-ben. A református és a katolikus templom történetéről bővebben ld. még: Durkó: i. m. 124-125. Harruckern János 1720-ban lett Békés földesura. Erre Skolka rosszul emlékezik, ill. pontatlan információt kaphatott. Harruckern Ferenc Do­ mokos báró síremléke a gyulai római katolikus plébániatemplomban volt és található jelenleg. A békési katolikus templomnak Harruckern Borbála (özv. Siskovicsné) ajándékozta az oltárképet, valószínűleg erre akart utal­ ni Skolka. Vö. erről: Sisa: i. m. uo. Ld. erre még: Karácsonyi: i. m. II. 38. és Durkó: i. m. 50. Ezt a templomot 1783-ban emelték és 1789 ben szentelték fel. (Ka­ rácsonyi: i. m. II. 41.) - Haan viszont (i. m. 1.130.) az 1784. évet jelöli meg az építés dátumául. Sisa (i. m. 93.) a görögkeleti templom építésének kez­ detét 1786-ra teszi és befejezését a toronysisak évszáma alapján 1791-re. Karácsonyi: (i. m. II. 41.) és az ő nyomán Durkó: (i. m. 57.) szerint a békésiek 16 217 hold szántó mellett 30 408 hold nagyságú legelővel rendel­ keztek. Összehasonlításul: 1828-ban a békésiek 1933 lovat, 461 jármos ökröt, 880 tinót és üszőt, 488 fejős vagy borjas, 414 meddő tehenet, 7189 juhot és 1395 sertést tartottak. Lásd: Erdei: i. m. 68-71. 16

17

18

19

20

21

22

23

24

Az 1828. évi országos összeírás szerint a békésieknek 3506 (recte 3747) kapás szólójuk volt. Lásd: Erdei: i. m. 68-71. Mihályfalva (németül Michaelis), ma Gemerské Mihalovce Szlová­ kiában. Johann Ludwig Christ (1739-1813) német teológus, híres pomológus és méhész. Több munkát írt a gyümölcstermesztésről és a méhészetről. Ez utóbbiak említhetők: „Anweisung zur Bienenzucht", „Bienenkatechismus für das Landvolk" és „Allgemeines theoretisch-praktisches Wörterbuch über die Bienenkenntniß und Bienenzucht". Skolka minden bizonnyal jól ismerte ezeket a német nyelvterületen kézikönyvként használt, népszerű, több kiadásban napvilágot látott munkákat. Ezeket a tartályokat korabeli fordításban fiók-nák nevezték. Ld. erről: A Békés vármegyei Mezőberény történeti-topográfiai leírá­ sa, (i. m. 147.) 25

26

27

29

SKOLKA ANDRÁS

Adalékok Békés vármegye geográfiájához és természetrajzához 2. Füzes Gyarmata

1

Németből fordította és jegyzetekkel ellátta Dusnoki-Draskovich József 1802-től mezőváros, Wenkheim Ferenc báró örököseinek birtoka, 400 házat és 3500 lelket számlál. Földjén az utolsó török pusztítás előtt négy helység állt: Pázmány, Jármi, Harang, Ösvény. 1708 óta a helységet újra betelepítették, főleg a szomszédos Túr és Ványa lakosai, akik mind magyarok és református vallásúak. Földjén Almásy gróf birtokol egy szép pusztát. A helység egykor a Nádasdy családé volt. Meglehetősen szabályosan épült, utcái szélesek, egyenesek, a házak csi­ nosak, az udvarok nagyok, legtöbbjük náddal van kerítve. A nádkerítést, amellyel a Kunságban gyakran találkozunk, minden évben meg kell újítani, mivel a nád alul elrothad, s ezentúl is gyakran szorul javításra, mert kevéssé képes el­ lenállni a széllökéseknek és a homok támadásainak. Tűzvész esetén növeli a veszélyt, mert a láng futótűzként terjed rajta végig. Sárfalak vitathatatlanul jobbak lennének minden te­ kintetben, hiszen ezekhez anyag is mindenütt könnyűszerrel található. A nádkerítések védelmére az itteniek a következőket hozzák föl: először is a nád könnyen beszerezhető, mivel a közeli mocsarakban roppant mennyiségben terem. Másod­ szor, a tűzveszélyt nem növelik, mivel ilyen esetekben az emberek első dolga mindig az, hogy ledöntsék őket, és ez sokkal könnyebben és gyorsabban végbevihető, mint a fonott vagy más fa- és sárkerítések esetében, amelyek útban is állnak, és emiatt nem lehet könnyen és kényelmesen a tűz közelébe férkőzni. Végül, az itteni talaj, amelyből ásásnál már 2

3

4

5

6

jelentéktelen mélységből is feltör a víz, nem alkalmas földfalak építésére, mert ezek nagyon könnyen beomlanak. Hogy a nádtetők, mint az egész vidéken, itt is szokásosak, az magától értetődik. Biztosítottak afelől, hogy egy jó nádtető Ötven évig is kitart, ha csak a koszorút vagy, ha szabad így kifejeznem magam, a tető hajógerincét időről időre felújítják. Egy szokásos zsindelytető nem tart így ki. Ám nem ért akárki ehhez. Minden helységnek megvannak már a maga bizonyos saját nádfedői, akik az építtetővel általában az egész tető elkészítésére szerződnek. Az ügyes nádfedőket a környező helységekbe is elhívják. Habántetőkről nem álmodnak itt. Az itteni építési módhoz való alkalmazásának lehetőségéről az alábbiakban Szarvasnál többet. Tűz esetén a nádtetőknél az a legrosszabb, hogy a lángot kapott nád mindkét oldalon lecsúszik, és a házat körös-körül megközelíthetetlenné teszi. Az itteni kútvíz keserű és ihatatlan. A víz itt és vármegyénk legtöbb helységében azért olyan rossz (bizonyára ez az oka), mert az emberek nem ásnak (gyakran nem is tudnak) elég mélyre, és az első legjobb, bőséges vízerekkel, amelyek több­ nyire a felszín közelében folynak, megelégszenek, illetve ezek­ kel kell megelégedniük. Ezért száradnak is ki azután oly gyakorta a kutak. Azt hiszem, hogy ennek az egész alsó vidéknek a kútvizeit ekképpen lehet osztályozni: a) Tiszta, egészséges, iható, jó ízű kutak, amelyek, mint mondtuk, mindenütt ritkák. b) Kutak, amelyek ugyan nem ihatok, de főzésre és mosásra megfelelő vizet adnak. Ezek valamivel gyakoribbak. Vél­ hetőleg a másnemű részt, amelytől a forralatlan víz kellemet­ len ízű és sárgán szennyez, a forralás elemeire bontja, kicsap­ ja vagy valamiféle módon feloldja. c) Kutak, amelyek vize nem alkalmas sem ivásra, sem főzésre és mosásra, hanem csak elöblítésre, s ilyenből igen sok található. Az étel barnássárga, keserű és kellemetlen ízű lesz tőle, a vászonnemű sárga. A másnemű rész alighanem ugyan­ olyan jellegű benne, mint az előbb említettnél, de erősebben 7

kötött, mintsem hogy a puszta forralás felszabadíthatná és elkülönítené. Erdemeket szerezne valaki e vidéken, ha egy könnyen alkalmazható szeparáló szert feltalálna. A kémikus­ nak itt hasznos kutatásokra nyílna alkalma. d) Kutak, amelyekből a jószág egyáltalán nem, vagy csak egészsége károsodásával ihat, mivel ezek még a b) és c) pont alatti tulajdonságokkal sem bírnak. A jószág még a legjobb ta­ karmány és a legokszerűbb gondoskodás mellett is lesoványo­ dik, kiszárad, erős hasmenése van és már nem tud újra erőre kapni. Egy barátom, aki először hívta fel erre a figyelmemet, a szállás-án újonnan ásott kúttal majdnem egész állatállomá­ nyát tönkretette volna, ha nem eszközölt volna változtatást. Sekély kutak esetében többször észrevették, hogy a szor­ gos vízkimerés ellenére idővel a jószág egészségére károsab­ bá válnak. A mélyebbek minősége állandóbb. Az ilyen megfi­ gyelések intő jelül szolgálhatnak a puszták és távoli legelőhe­ lyek kútjait illetően. Talán nem volna egészen megalapozat­ lan, ha némely kellemetlenséget, némely betegséget, amely megtámadja a szegény jószágot, erre az okra vezetnénk viszsza. - A lakosok jobb híján a helység északi oldalán elterülő nádas mocsár vizét használják ivásra, amelyet most két hely­ beli, Mokra János és Huszár Mihály az általuk épített vízima­ lom miatt egy, mintegy 1V öl széles és 1100 öl hosszú árok se­ gítségével egészen a településig vezetett. A víz esése a malom­ nál alig több 2 lábnál, ennélfogva futása lassú. Maga az árokban folyó víz - bár nem színez - feketének látszik a fenekén lévő tőzeg- és lápfóldtől, amely fel is oldódik benne. Pohárba töltve, különösen, ha leülepedik, majdnem szalmasárga színt kap, amelynek oka bizonyára a sok elrot­ hadt nádgyökér. Kissé édes, állott íze van, mindazonáltal nem tudom, hogy kényelmesség vagy megszokás miatt - a lakosok előnyben részesítik az egyetlen megfelelő mélységű, iható vizet adó kúttal szemben, amelyet néhány évvel ezelőtt ástak a helységen kívül közköltségen, a szükségtől hajtva, mivel az aszályos időben az árok kiszáradt és a helységet az a veszély, fenyegette, hogy teljesen víz nélkül marad. 8

2

9

A víz általában az egész területen nagyon magasan áll, és ez az oka annak, hogy a kútásás oly bajos. Egy másik kellemet­ lenség, amely ebből, valamint a könnyű, homokos talaj miatt adódik, az, hogy a lakosoknak nem lehet pincéjük. Még a községi pincében is, amelyet ennek dacára ástak nagy költsé­ gen, gyakran úsznak vízben a hordók. A tavalyi nagyon száraz nyáron is víz állt benne. Ugyanez okból lehetetlen itt még gabonavermeket is ásni. Azokra a Tisza fölötti vidékeken szokásos palackforma föld alatti tárolókra gondolok, amelyek közül egy 100-200 pozso­ nyi mérőt képes befogadni, és amelyeknek mindannak elle­ nére, amit ellenük szóban és írásban felhoznak, mégis csak megvan a maguk előnye - még a csűrökkel szemben is -, amint azt egy más alkalommal bővebben tervezem kifejteni. Ezek hiányában gabonás sírokkal (sír vermek) kell beérni, amelyek rendszerint egy öl mélyek és 1V öl szélesek, de ezek­ ben a gabonát egy évnél tovább tartani nem lehet, mivel könynyen megmelegszik és megpenészedik. Ezeket a sírvermeket alul szalmával, oldalt náddal bélelik ki. A gabona fölé ismét csak nádat és szalmát helyeznek, és a sírvermet azután föld­ del temetik be. Ezeknek a sírvermeknek viszont a javukra írható, hogy a gabona nem lesz bennük földszagú. A református lakosoknak három éve új templomuk van, amelyhez - ami szépségét és belső kényelmét illeti - kevés hasonló akad a hazának egész déli részén. Az elmúlt év nyarán szentelték fel ünnepélyesen az istentiszteletre. Az építkezésben az volt a legnehezebb, hogy szilárd alapot talál­ janak. Az ügyes építőmester vasrudakat húzott át mindegyik oldalfalon azért, hogy az oldalfalak kidőlését megakadályoz­ za, amely különben elkerülhetetlen lenne az épület jövendőbeli erős megsüllyedése miatt. Egy másik nehézség, amellyel meg kellett birkózni, a megfelelő, jó malterhoz való homok hiánya volt. Emiatt 6 mérföldnyi távolságból kellett hozatni. A szép torony úgy van elhelyezve, hogy templom felőli oldala egy boltíven nyugszik. Ez a szokás, amelyet a legtöbb itteni templom esetében megfigyeltem, sehogy sem tetszik nekem. 10

2

Azt hiszem, legalábbis ebben vélem megtalálni az okát annak, hogy néhány év után a legtöbb torony többé-kevésbé (az épület irányába) meghajolva az épületre támaszkodik és ledőléssel fenyeget. A laza talaj miatt Gyarmath -on kétszeresen nagy ez a veszély. A helység földjeinek nagy része mocsaras, különösen az északi oldalra esők, ezért a szilárdabb helyeken sem terem egyebet sásnál, amelyet az emberek a száraz és a csapadékos években nagy mennyiségben kaszálnak le, és szarvasmarhá­ ikat ezen tartják. A nagy állóvíz a helység északi oldalán tulajdonképpen két csatornavízből (Nagy és Kis Hallás) áll, amelyeket egy ter­ mészetes tőzeggát különít el egymástól, ez azonban csak száraz évszakban járható. Ám akkor is különleges elővigyáza­ tosságot kell tanúsítani a járásnál. Rendszerint egy az utat ismerő ember megy elől, kifelé fordított lábfejekkel, járás közben mindkét oldalról letöri a nádat és letapossa. A következő ugyanúgy tesz, és sorban így tovább. így törnek utat maguk­ nak. Amennyiben ennek ellenére, amint az gyakran megtör­ ténik, valaki beszakad és derékig lesüllyed, még sincs életve­ szélyben, ha nincs egyedül, mivel a sok gyökérzet a teljes elmerülést lehetetlenné teszi. Ezekben a sohasem kiszáradó mocsarakban, mint könnyen sejthető: 1. iszonyú mennyiségű nád nő, amelyet a lakosok gyakorta learatnak, tüzeléshez, kenyérsütéshez, továbbá tetőfedéshez és kerítésekhez van szükségük rá, évente nagy tömegben adják el a szomszédos helységeknek is, amelyek nem nélkü­ lözhetik azt. Most a helyszínen nyalábja 4 krajcárba kerül. Egy középszerű parasztház befedéséhez legkevesebb 1000 nyaláb szükséges. A földesúr minden lakostól harminc nyalábot kap évi jára­ dékként. - Egyébként mindenkinek szabadságában áll annyit kivágni belőle, amennyire szüksége van és amennyit tud. E mocsaras terület produktumai közé számítom még ezenkí­ vül: 11

2. a teknősbékákat, amelyek különösen a mocsár egyik részén (Halas tó) nagy mennyiségben találhatók. Ezek közön­ séges folyami teknősök. (Testudo orbicularis Lin.) A leg­ szebb darab most 17 krajcárért kapható, amely az itteniek szemében drágának tűnik, mivel néhány évvel ezelőtt 4-5 krajcárért vehették meg. Az uraság évente 140 darabot kap a községtől. Egyébiránt oly kevéssé becsülik és keresik itt, mint 3. a rákot, amelyből ugyancsak elég van. Ennek egy előítélet az oka. Az emberek közönségesen azt hitték, hogy a rákok csak a folyóvízben lehetnek jók, és Visztőről hoztak maguk­ nak. A földesúr, Wenkheim bárónő azonban meg akarta szabadítani őket ettől az előítélettől, minthogy egy idő óta nem kerülhet asztalára más rák, mint a Gyarmath-i. Természete­ sen megfogni nehezebb őket, de különben nem találtam sem­ mi specifikus különbséget köztük és a folyami rákok (Cancer astacus) között. Abba a fajtába tartoznak, amelyet a német­ ben „Schwaben"-nek neveznek, inkább szürkék, mint feke­ ték, és főzés után sárgásvörösek. 4. A sokféle vízimadár között, amelyek itt fészkelnek, és amelyekről közelebbi megvizsgálás után ebben a folyóiratban önállóan is értekezni szándékozom, különösen két gémfajta említendő. A lakosok mindkettőt egy fajtába tartozónak tart­ ják, amelyek csak nagyságukban különböznek, és kótsaknak nevezik őket. Ám valójában két különböző fajta. Az egyik az éjjeli vagy tarkagém (Quack- vagy Schildreiher), Ardea nycticorax Lin., a legkisebb az ismert 78 fajta között; kb. varjú nagyságú, három, mintegy 5 coll hosszú, rendkívül finom és puha, a nyaktól vízszintes irányban elálló tollal, amelyek közül a középső a legrövidebb. E tollak ezüstbe vagy aranyba foglalva szolgálnak becses, drága fejékül nagyjainknak. Mellének és nyakának fehér tollazatát is gyakran fel­ használják a tolldíszkészítők. Ennek megfelelően ellent kell mondanom itt tanárom, Beckmann göttingeni professzor vé­ lekedésének, aki „Vorbereitung zur Waarenkunde"-jában (I. rész 464. o.) azt hitte, hogy bizonyossággal mondhatja: fehér kócsagtollai kizárólag az Ardea garzettá-nak vannak, 12

13

14

15

16

17

18

amely voltaképpen a Levantéban, Perzsiában és így tovább honos, mérete a házityúkéhoz hasonló, teljesen fehér, csak véletlen folytán vetődik el néha Európa déli részére, és amely­ ről Marsigli szép ábrázolást közölt. (Danub. V. tab. 5.) Bizonyosan tudom, hogy a kócsagtollak, amelyek vidékünk­ ről Bécsbe kerültek, és amelyekből Wenkheim gróf Gyulán birtokol most néhányat, semmivel sem maradnak alatta a franciák valódi aigrettes-jeinek , amelyek tollaiból egy bok­ rétáért olyan drága pénzt kell fizetni. Talán sikerül néhány jövőbeli nyári kirándulás alkalmával, pontosabb megfigyelé­ sek és összehasonlítások segítségével némileg csökkenteni azon zavarokat, amelyeknek ez a madárfaj alosztályai tekin­ tetében ki van téve. A másik gémfajta, amely gyakran fészkel e mocsárban, na­ gyobb, ez a tulajdonképpeni szürke gém (Ardea major seu cinerea). Fészke bizonnyal egyike a legkevésbé művésziek­ nek. Néhány nádszálat felül körülcsippentgetnek, egymásba fűznek, és ezen ül a madár a fiókáival. Csodálni való, hogy a legkisebb széllökés nem tépi szét ezt a nyomorúságos tákol­ mányt. Nagyságuk ellenére azonban e madarak rendkívül könnyűek. Ezt megerősíti finom, könnyű, zajtalan repülésük. Hogy itt nagy mennyiségű vízinövény található, az magától értetődik. Leginkább feltűnő volt számomra a veszélyes 5. gyilkos csomorika vagy méregbürök (Cicuta virosa Lin.) nagy mennyisége, amely nemcsak a vízben és a vízparton, hanem a kákával benőtt legelőkön is gyakran tenyészik, és igen nagy kárt tesz a szarvasmarhában. A legnagyobb vigyá­ zat ellenére is elhullik minden évben néhány állat. Az itt lakók nagyon jól ismerik ezt a káros fűfélét, tsomoriká-nák vagy méreg-bürök-nék nevezik (másfelé a Ranunculus sceleratus-t nevezik így), és erősen félnek tőle. E méreg kiirtása érdekében, amely ugyan nehéz, de nem lehetetlen, mégsem tettek még semmit. A tapasztalat arra oktat, hogy virágzás előtt mindig sokkal ártalmasabb, mint utána. Útitársam e kiránduláson, Riegler megyei főorvos úr, elkészítette ponto­ sabb leírásukat, mivel az eddigi leírások nekünk nem tűntek 19

20

21

22

23

24

kielégítőnek. A botanika barátai számára itt közlöm jellemzé­ sét. [...I Ez a leírás minden lényegest tartalmaz: a) Az egész növény kenderhez hasonlatos. b) A gyökér hófehér, egyébként alakja olyan, mintha né­ hány karórépa nőtt volna egymásra. c) Ha a szétnyomott gyökeret vagy a szétzúzott szárat gyorsan víz alá merítjük, akkor egy különös jelenség jön létre. A víz színén mindjárt egy kéken csillogó felhőcske keletkezik, amelyet az egyszerű emberek lángnak tartanak. Én ezt az állítólagos lángot éterikus olajnak tartom, amely szétdörgölés vagy szétzúzás hatására felszabadul, és a víz felszínén kéken csillogva láthatóvá válik. Ez az olaj oly könnyen elillan a levegőben, hogy a kísérletet nem lehet elvégezni, ha a gyökér csak néhány percig is a szabadban állt. A legjobb ellenszernek (antidotum) a lakosok a sót tartják. Ezért is, ha idejekorán észreveszik, hogy a marhát megmér­ gezte, erősen dörzsölik a nyelvét sóval, sóval telített vizet is itatnak vele. A hasznos termények közé sorolom, bármennyire is külö­ nösnek tűnik ez első pillantásra, az ismert gyomnövényt, 6. az Amaranthus hypochondriacus-t, a piros amarántot. A lakosokdisznóparéj-nak nevezik, máshol az ország nyelvén lúd-lábú /w-nek is, amely oly nagy kárára van a kerteknek és a szántóföldeknek, s még csak a szénának sincs javára, az itt lakók azonban nagyon előnyösen felhasználják. Ugyanis júli­ usban és augusztusban összegyűjtik néhány más parlagi madármályvával és papsajtmályvával együtt, egy halomba hordják össze, és elégetik a szabadban. A hamut azután kilúgozzák, és mivel rendkívül sok kálisót tartalmaz, szap­ panfőzésre hasznosítják, mint a fahamulúgot. Más helyeken jobban végzik ezt. A gyomnövényt földdel takarják be, úgy­ hogy egy valódi boksa készül, és nem hagyják nyílt lángon elégni a növényeket, hanem csak elhamvadni, és így sokkal több sóhoz jutnak. Különös, hogy aballangó-t amelyet Winterl professzor úr 25

26

21

Salsola hungaricus-nak nevez (én terjesen egyezőnek találom a Salsola tragus Lin.-vel), nem használják e célra, holott ha­ talmas tömegben tenyészik itt, és fehérítőhöz, a legjobb szap­ panhoz, a legfinomabb üveghez a legtisztább hamuzsírként szolgál. A marha szívesen megeszi ezt a növényt fiatalon, de erős hasmenése lesz tőle. A száraz növény augusztusban és késő ősszel, mint az eringium, a legkisebb széltől hajtva mindenfelé szállong, megriasztja a lovakat, és semmi másra nem alkalmas, mint tüzelésre. Csak nemrég jutott olyannyira túlsúlyra ezen az alsó vidéken, 20 évvel ezelőtt még új jelen­ ségnek számított. Orosházi-fű-nek nevezték, mivel várme­ gyénkben először Orosházán észlelték. Theschedik javasolja takarmányként való termesztését, a) mivel nagyon korán termő, b) a legrosszabb földdel is beéri, c) a növényt minden­ féle jószág szívesen fogyasztja, d) a legszárazabb évszakban is jól terem. Én azonban azt hiszem, hogy e gyomnövény szándé­ kos termesztésével szántóföldjeinkre újabb baj származna. Inkább gondoskodjunk a Lolium perenne és más kitűnő takarmányfüvek és takarmánynövények elterjesztéséről, ame­ lyek nálunk hasonlóképp vadon nőnek. 7. Az Artemisia absinthium-ból (fehér üröm) és az Artemisia vulgaris-ból (fekete üröm) a lakosok nagyon jó taplót ké­ szítenek, amelyet különösen pipázáskor és egyébkor a fatapló helyett használnak, és elég különös módon kálvinista tapló­ nak nevezik. Készítési módja egyszerű. Megszárítják a nö­ vényt, először csupán csak a kezükben dörzsölik, utána a ballangó (Salsola tragus) hamujával. E hely figyelemre méltó produktumai közé számolom még végül 8. a tőzeget (turfa) is. Hogy vármegyénkben bizonyára sok tőzeg van, arról tanúskodik a) a vármegye sok vidékének mély, évente az áradásoknak kitett fekvése, b) A gyakori földhalmok az ilyen vidéken, amelyek az ország nyelvén zsombék néven ismertek, c) A gyakori tőzegnövények. Egy ilyen, éspedig tekintélyes tőzegraktárt telepített ide a természet az utókor számára. Ezt különösebb további vizsgá­ lat nélkül is elárulja: 28

29

30

1. a sok zsombékföld (ittréí-nek nevezik), mert a számtalan kis kiemelkedés (zsombik), amely úgy néz ki, mint a kis vakondtúrás, bizonyosan filces földet jelez, és mint Struve a Reichsanzeiger 1799. évi 168. számában nagyon helyesen kifejti, sok összecsomósodott, mélyen a föld alá nyúló fa- és növényi gyökérkét. Ezeket a kiemelkedéseket szittyós fű és carex borítja. Szántóművelés céljára az ilyen földet csak el kell egyengetni. Ha néhány száraz év következik egymás után, a halmok maguktól szétesnek, és megkönnyítik a műve­ lés alá vételt. A rajtuk növő árva kákát az uradalom leka­ szálja szűkös takarmányul a szarvasmarhának. A birkapász­ torok időnként meggyújtják az ilyen zsombék-ókat, ha a do­ hányzáshoz vagy a szalonnasütéshez tűzre van szükségük, ez azonban, ha nádas van a közelben, szomorú következmények­ kel járhat, amint alább mindjárt említeni fogom. 2. Mint fentebb megjegyeztük, a víz éppúgy a malomárok­ ban, mint a mocsárban fekete; ezt a feketeséget egyesek a mindent összefűző gyökerek színezőanyagainak vagy a föld­ ben lévőfának tulajdonítják, én azonban a kioldódott tőzegföld­ nek, amely nem más, mint bitumintartalmú humusz. 3. Az is gyanítható, hogy ezen a talajon egykor fák nőttek. Bizonyságul szolgál erre a) az idős emberek elbeszélése, akik azt állítják, hogy még látták itt egy erdő maradványait, b) Ittott még szilfákat és hasonló cserjéseket találunk. Azt hiszem, hogy a mocsár csak az erdő kiirtása után keletkezett itt, mert a víz, amelyet annak előtte a fák tömege felszívott, ennek a vízelvezetőnek eltűnte után gyűlt össze ezen a mélyen fekvő síkságon, és az évenkénti áradások miatt állandósult. Hiszen ez a keletkezéstörténete több mocsárnak, c) Az úgynevezett Disznó túrás a Szeghalom felé vezető úton szükségképpen egy egykori erdő gondolatát idézi fel bennünk. így nevezik itt a kiemelkedéseket, amelyek még éppen észrevehetők, és ame­ lyeket egy régi monda a vaddisznók turkálásával magyaráz; innen származik elnevezésük is. 4. Az úgynevezett tőzegnövények sem hiányoznak. Az egész talajt spaghnum palustre, juncus effusus, scirpus cespitosus, carex cespitosa és kemény szőrfű borítja. 31

32

33

35

34

36

0

5. Különösen ha a vízhez közelebb lépünk a talajra, akkor az úgy imbolyog alattunk, mintha egy rugalmas párnára lép­ nénk, és csekély nedvességtartalom esetén is elsüllyedünk. 6. Az ásó fekete, filces gyökéríbldet hoz felszínre, amely szárítás után nagyon jól izzik, amint azt az itteni parasztok is tapasztalatból tudják. Ezek azok az ismertetőjelek, amelyeket rendesen mint tőzeget jelzőket elfogadnak. És itt ezeket mindet együttesen megtaláljuk; örök időkre szóló kár lenne, ha ezt a kincset kihasználatlanul hagynánk parlagon heverni. Éppen ezért mindenképpen dicséretes Wenkheim József 'báró úr elhatáro­ zása, hogy a dolgot közelebbről megvizsgálja, és hogy egy tőzegásót állít fel itt. Ha ez az elhatározás megvalósul, köze­ lebbi híradást fogunk küldeni róla. Egy hannoverinak valami 40 tőzegfajtát sikerült találnia hazájában. Közelebbi vizsgálatig két fő fajtára redukálom a Gyarmath-i tőzeget: a) a szilárd tőzegre az úgynevezett rét-en, amelyet a tele­ vény eltakarítása után ásóval téglaformára lehet vágni és a levegőn megfelelő módon szárítani. b) Az iszaposra, amelyet Hollandiában és a braunschweigi hercegségben hálókkal emelnek ki vagy kikotorják, a legdur­ vább idegen részektől megtisztítják, lábbal dagasztják, fél­ szárazon téglaformára vágják és azután teljesen kiszárítják. Kreuzenachban a weimari hercegségben ez utóbbi az előző alatt található, és emellett - amint azt 1799-ben láttam - egy hasonló, de mégis egyszerűbb eljárást alkalmaznak, amelyet itt is fel lehet használni. Az olyan külföldiek előtt, akik erdős vikékeken laknak, hiába dicsérik a tőzeg előnyeit. Hozzászoktak egykor a ké­ nyelmesebb fatüzeléshez, és kitartanak mellette, amíg fájuk van. Türingiában, különösen a Türingiai erdő lábánál hatal­ mas tőzegvidékeket láttam, amelyek még évszázadokig ki­ használatlanul fognak heverni, hacsak nem tesznek más intézkedéseket. Azok az emberek, akik rajta és mellette él­ nek, nem ismerik és nem is akarják megismerni. Nem csoda,

ha a mi hazánkban még kevéssé törődnek vele. Hiszen amennyiben a tőzeghasználatot el kell kezdeni, úgy azt hi­ szem, hogy ezen az alsó vidéken kell belefogni, és hogy ezen új tüzelő bevezetésének itt kell a legkevesebb akadállyal meg­ küzdenie, és nemcsak azért, mert itt nagy távolságra egyálta­ lán nem nő fa, vagy legalábbis jelentéktelenül kevés, hanem különösen azért, mert a mi alföldi embereink - ha így nevez­ hetem őket - már beláthatatlan idő óta hozzászoktak egy fapótlóhoz, amely nagyon közel áll a tőzeghez. Ok ugyanis olyan téglákkal főznek és fűtenek, amelyeket tehéntrágyából és szálmából gyúrnak, azután szárítanak és ölbe raknak, amelyről majd egy más alkalommal többet. Mező Berény-i embereink a pálinkát is ennek tüze mellett főzik. Amint a tőzeg, úgy ezek a téglák sem égnek lánggal, hanem csak állandó izzással. A szag, amelyet a tőzeg elégeté­ sekor kibocsát, nem kellemetlenebb, mint a tehéntrágyáé, amelyhez már hozzászoktak az emberek. A weimari herceg - amint láttam -Kreuzenachhan a sófőző serpenyőket is úgy készíttette el, hogy tőzeggel lehessen főzni. Reményem sze­ rint itt a tőzeget téglaégetésnél és sörfőzésnél tudnánk fel­ használni, és már ezzel is mennyi fát lehetne megtakarítani. Néhány évvel ezelőtt a sok nádas majdnem pusztulással fenyegette a helységet. A juhászok meggyújtották egy helyen, és a tűzvész egy hétnél is tovább tartott. Megnövelte a veszélyt a keletkezett szél, amely a lángokat a község irányába hajtot­ ta. Már csak néhány száz lépés távolságra voltak, és bizonyá­ ra felperzselték volna, ha az egész falu emiatt felriasztott lakossága nem vágta volna le a közeli nádat, és ha nem támadt volna ellenkező irányú szél, amely a tűz terjedését visszatar­ totta. A nádas hamujába a lakosok minden további előmunkálat nélkül árpát és zabot vetettek, csak beboronálták, és a legáldottabb aratásuk volt belőle. Ekképp járnak el a svédek is felégetett erdőrészeikkel. Az országos vásárok itt ez idáig még jelentéktelenek. No de, mi volt a híres békési vásár még csupán 15 évvel ezelőtt? 37

38

39

JEGYZETEK Füzesgyarmat. Andreas Skolka: Beyträge zur Geographie und Physiographie des Békescher Comitats. 2. Füzes Gyarmath - Zeitschrift von und für Ungern. 1804. VI. k. 139-154. Wenckheim Xavér Ferenc (|1794) altábornagy, 1766-tól báró. A fiú­ ágon kihalt Harruckernek gyulai uradalmát az örökösök közösen kezelték, osztályára csak 1798-ban került sor. Az öt egyenlő részre osztott birtokból a békési ráta került W. Xavér Ferenc örököseinek, W. Józsefnek (17781830) és lánytestvéreinek tulajdonába. Járomteleke. Pontosabban: Kis- és Nagyharang. Almásy Ignác (1723-1804). Félreértésről vagy elírásról van szó, a falu a Nadányi családé volt. Szarvas leírása azonban már nem készült el. Skolka sorozata a Békés megyei településekről abbamaradt a folyóirat 1804. évi megszűntével. A habántetőkről, vagyis a habáncserép használatáról Mezőberény leírásá­ ban ír részletesebben. (A Békés vármegyei Mezőberény történeti-topográ­ fiai leírása. Békéscsaba, 1988. 145-146.) Egy öl (bécsi) =1,896 m. Egy láb = 0,31 m. Űrmérték. Búzából 1 pozsonyi mérő = 42,6-50,4 kg. Nagy- és Kishalas; a Berettyó Sárrétjében lévő tavak. Lin. = Linné nevének rövidítése, aki az illető állatot vagy növényt először leírta. Vésztő. Wenckheim József felesége, szül. Orczy Terézia. Kócsag. Egy coll, vagyis hüvelyk = 0,026 m. Felkészítés az áruismerethez. Kis kócsag. Luigi Ferdinando Marsigli: Danubius Pannonico - Mysicus. 1726. V. rész. 5. ábra. Földrajzi, botanikai és állattani mű a Dunáról. Marsigli mint császári hadmérnök tábornoka visszafoglaló háborúk idején gyűjtötte adatait. Wenckheim József Antal (1780-1852). Nagy- vagy nemeskócsag (Egretta alba). Csomorika és méregbürök (mételytorzsa). Torzsikaboglárka. Riegler (vagy Rigler) Zsigmond megyei főorvos, aki az 1801. évi himlő­ járványkor már alkalmazta a tehénhimlő védőoltást, az angol Jenner 1798-ban közzétett találmányát. 1

2

3

4

5 6 7

8 9

10 11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23 24

Mivel valóban csak a botanika barátait érdekelheti, és Skolka rögtön utána amúgyis összefoglalja a latin leírás lényegét, a szöveg lefordítását feleslegesnek ítéltük, de itt a jegyzetben közöljük: Cicuta virosa Lin. Radix crassa instar brassicae caulorapae, tubulosa, spongiosa, molli pulpa repleta per interstitia. Tuberi huic adnexae sunt radiculae multae fibriosae. Caulis texuosus, tortuosus, interne vacuus, inferior longissimus, geniculatus, e singulo geniculo erumpente folio, cujus petiolus amplexicaulis est. Caulis pars infima atrocoerula et rubra. Fólia caulina maxima, superiora omnia minora amplexicaulia, petiolo ubi caulem amplectitur marginato, sulcato, striato. Foliolorum partitio terna est vicibus tribus constanter usque ad apicem. Petiolus, ubi caulem non complectitur amplius vacuus est et tubulosus, 25

veluti caulis ipse. Fólia accedunt ad fólia cannabis.

Flos est umbellatus, in umbellulas divisus; umbellulae calyce polyphillo et setiformi circumdatae. Universale involucrum nulluni. Fructus semen ovatum, inflatum, lateraliter complanatum, striatum. Pedunculus in exitu in capitulum tumescit. Id praeterea notandum, quod caulis contusus, velut et radix, aquae immerfus oleum volatile dimittat, quod in aqua instar flammae sulphuris coerulae apparet. Mint a tanulmány végén olvasható helyesbítés figyelmeztet rá a folyóiratban, elnézés miatt tévesen Aegopodium podagraria (Geißfuß), azaz podagrafű áll itt a szövegben. A piros amaránt az Amaranthus, vagyis a disznóparéj egyik fajtája. Ballagófű. Eryngium, magyarul iringó. A mezei iringót (Eryngium Campaestre) ördögszekérnek is nevezik. Tessedik Sámuel több helyen is írt az alföldi legelők, rétek állapotáról és javításáról. Angolperje. Sás. Bütykös szittyónak is nevezik. Tőzegmoha. Békaszittyó. Gyepes káka. Gyepes sás. A tüzelőt ölmértékbe rakják. Karl August (1758-1828) herceg, aki sokat törődött a tudományok és művészetek támogatásával, Weimart Németország szellemi központjává tette. Goethét meghívta udvarába és miniszterré nevezte ki. Skolka gyakran tesz praktikus javaslatokat is helységleírásaiban, nemcsak rögzíti a tényeket. 26

27

28

29

30

31

32

33 34

35 36

37

38

39

SCHERER FERENC

Hogyan szórakoztak Gyulán a múlt század első felében? 1

Gyula város XLX. századának első felét az 1801. évi borzal­ mas tűzvész vezeti be, melynek áldozatul esett 600 ház, az összes középületekkel és templomokkal; záróakkordja pedig az 1848-49-es szabadságharc nagy erőfeszítése, az orosz meg­ szállás s az önkényuralom bevezetése volt. A közbeeső ötven évben Isten különböző csapásai sűrűn látogatták meg ezt a várost: árvíz, tűzvész, fergeteg, kolera, marhadög váltogatták egymást. A lakosságnak tehát szinte emberfeletti küzdelmet kellett folytatnia a puszta létért, emellett úrbéri szolgáltatá­ sokkal tartozott földesurának, szolgálnia kellett a várost és a megyét is. A lakosságot „hajtották" ki a vízmentő töltések készítésére, az utak és hidak karbantartására, ők szállították ezer és ezer társzekéren a milovai és paulisi kőbányákból a gyulai kőhidak készítéséhez és az utcák „flastromozásához" szükséges termésköveket. Ezt az életet búfelejtő szórakozá­ sok nélkül alig lehetett volna elviselni. Ártatlan szórakozásai­ kat nem jegyezte fel a krónikás, annál inkább találkozunk azonban a hivatalos iratokban azokkal, melyeket a felsőbb rendeletek tilalmaztak. A férfiak három fő szórakozása akkor is: a pipa, a bor és a kártya. Abban az időben, amikor az udva­ rokban álltak a szénaboglyák és a szalmakazlak, veszedelmes mulatság volt a pipázás, ennélfogva a hatóságok szigorúan tilalmazták. A vármegye által 1800-ban kiadott tűz ellen való rendelé­ sek kimondják, hogy akit az utcán pipával találnak, azonnal kísérjék be a városházára, hol a bírák által kérdőre vonattas2

sanak. Aki pedig kupak nélkül való égő pipát az udvarra, vagy bárminemű pipát az istállóba, színbe vagy házhéjára viszi, mindannyiszor 12 pálca, vagy korbáccsal, ha pedig nemes, vagy honorácior volna, ugyanannyi forinttal büntettessék a tűzikasszára, „mert kivált a részeg, vagy gondatlan hetyke legény szájában a pipa szokott leginkább az oka lenni a tűznek és sok jámbor emberek holtig való szerencsétlenségének". Az 1801. évi szörnyű tűzvész után Tomcsányi főszolgabíró tudatta a bírákkal, hogy a vármegye 50 botra, illetve ugyan­ annyi forintra emelte fel a büntetést. Az emberek mégis vígan tovább pipáztak, pedig a deres állandóan ott állt figyelmez­ tetőül a városháza kapuja előtt az utcán. A hatóságok újból és újból tiltották a pipázást, de úgy látszik, kevés eredménnyel. 1811-ben a főszolgabíró elrendelte, hogy a pipatilalom újra és gyakorta meghirdettessen, azok iránt a bírák a legnagyobb felvigyáz ássál legyenek, mert a két Gyula városában „ezen rossz erkölcsöt semminek tartják". 1818-ban felhívja a bírák figyelmét a sok idegen mesterlegényre, akik megvetvén a parancsolatot, leginkább vasárnap és hétfői napokon az egész heti keresetüket a korcsmákon eltékozolják, részeg fővel égő pipákkal az utcán járnak és kevés szikra által a várost hamuvá égethetik. Ezek pedig azért cselekszik, mert a város­ ban semmi felvigyázás nincs. 1833-ban azt írja a főszolgabíró, hogy „ezen parancsolatot csak addig tartják, míg hallják, már délután a (német) kápolnán túl akár 100 pipást is látni az utcán, mert ott hosszú szárú pipából dohányoznak, sőt, ha elöljárókat látnak is, nemigen félnek. Egyszer a pipázás örömét a halászgatás idegcsillapító élve­ zetével kapcsolták össze. Az összes gyulai hidakon és pallókon naphosszat halászgattak, akadályozva a forgalmat és veszé­ lyeztetve a járókelők testi épségét. A vármegye 1812. évi má­ jus 2-i közgyűlésén „alispán úr előadván Gyula magyar váro­ sában szokásban lévő azon henyelésnek módját, hogy ti. a do­ logtehető izmos emberek is egész hónapokat a hidak mellett haszontalan halászattal eltölteni szoktak és ezáltal sokszor az utasoknak is veszedelmet és szerencsétlenséget okoznak,

akkor a hidaknál hálójukat felhúzván, amikor azon keresztül utazó útját folytatná és így a lovakat elragadásra gerjesztik, noha ugyan már keményen az illyetén henyélő halászatokról a dologtehető lakosokat eltiltotta és egyáltalában a hidakról eltilalmazta, azonban szükségesnek tartja ezen tilalmazást az egész megyére kiterjeszteni". Bár minden házban mértek bort, mégis nagyon sok korcsma volt a városban. A nagyob­ bakban - „a nagyszerű vendéglőkben" - , mint pl. a Korona, Lebuki, Sas, Aranysas, Kulcs, Nap és Szarvas korcsmákban estvéli 10 óráig, a kurtakocsmákban pedig 9 óráig volt megen­ gedve a „dorbérozás". A vármegye 1807-ben a „tolvajok zabolázására" regulákat adott ki, melyek értelmében „télen 9 órakor, nyáron pedig 10 órakor a legnagyobb haranggal hú­ zasson takarodó, mely után senkinek a lakosok közül lámpás nélkül járni, korcsmákban mulatni tilalmaztatik, mely rende­ let általhágói a vigyázók által minden személyválogatás nél­ kül a város áristomába kísértetvén, 24 pálcákkal fognak büntettetni". Persze ezeknek a rendszabályoknak csak akkor lehetett sikere, ha az elöljárók jó példával fogják követni. Még ugyanazon év augusztusában szomorúan hallotta a főszolga­ bíró, hogy a takarodó után „meghitelt esküdtek s cselédek, imitt-amott ittak és kóborlottak". 1820-ban pedig meghagyja a bíráknak, hogy a bakterek mellé, „mint akik tökéletlen, részeges rossz gazemberek és az elöljáróságnak legnagyobb gyalázatjára szolgálnak", esküdt embert adjanak, s annak vezérlése alatt járják fel 10 óra után a korcsmákat és mulató­ házakat. 1831-ben Gyula német városa új rendeleteket tesz a strázsák felállítására és megjegyzi, hogy ezen patrulok néha irigységből, vagy bosszúságból a legtisztességesebben mula­ tozó lakosokat is megtámadván, gyalázatba ejtik. A paraszt­ embernek egyedül a barátságos összejövetel lévén a mulatsá­ ga, attól senkit elzárni nem lehet, sem a maga pénzére való mérsékletes borozástól, mert abból szereznek a szegény adó­ fizető szőlősgazdák, valamint a város is egy-két krajcárt. Ugyanezért a tisztességes, másnak megbántása, vagy károso­ dása nélkül való mulatság megengedtetik. Bekövetkezvén 3

4

végre, az esztendőnek azon szakasza, mely örömrésznek, vagyis farsangnak neveztetik, amikor senkit becsületes mu­ latságában megakadályozni nem lehet, a tisztességes mulat­ ság megengedődik olyformán, hogy amennyiben netalán vala­ ki bál-napon kívül valami ártatlan mulatságot szerezne, ha órán túl lenne is, ha ismeretes és lámpással jár, feltaláltatása esetén meg ne gyaláztasson. Már a következő évben Kalló József csendbiztos nem kis megütközéssel tapasztalta a két város bíráinak azon megfelejtkezésüket, hogy a vármegye rendeléseinek ellenére az éjjeli strázsák kiállításáról egészen megfeledkeztek. Magyargyulán mintha soha rendelés se lett volna, Németgyulán pedig 10 óráig a korcsmába beülnek, az­ után hazaszélednek. A mesterlegények hétköznap nem értek rá korhelykedni, vasárnap itták el keresetüket. Vasárnap egybefolyt tehát a mesteremberek és a földműves adózók mulatozása, s a szigorú tilalmak ellenére - amint a főszolgabíró 1820. június 27-i levelében megállapította -, „vasárnapokon a korcsmákon majd szinte kivilágos kivirradtig a muzsikaszó mellett kor­ helykednek a lakosok". Ebből származnak az excessusok folytatja - , a mesterlegények pedig a következendő hétfő nap­ ját a kegyelmes parancsolatok ellenére elheverik. Ismét ke­ ményen meghagyja tehát a bíráknak, hogy „minden vasárnap és ünnepeken estvéli tíz óra után minden muzsikák megszűn­ jenek, és a korcsmák bezárassanak, ide értvén a Korona ven­ dégfogadót is, mint aki csak farsangi napokon élhet több enge­ delemmel". A korcsmákban, de a magánházaknál is nagyban folyt a szerencsejáték. Hírül futamodott - írja a főszolgabíró 1812. január 17-én hogy a gyulai köznépek és mesterembe­ rek a felséges királyi kegyelmes parancsolatok ellen különös házakban, különféle tilalmas játékokat játszanak, s nem te­ kintvén szegénységüket, feleségeiket és gyermekeik nagy hátramaradását, pénzüket vesztegetik. Azért a bíráknak a felvigyázás meghagyatik, és ahol oly játékosok találtatnának, azonnal minden pénzüket és játékukat konfiskálják és neki bemutassák. Egy későbbi főszolgabírói rendeletből megtud5

6

7

juk, hogy a gyulaiak makaót, halbert, fáraót és ferblit ját­ szottak. A bálák tartása engedélyhez volt kötve. A már említett 1807. évi regulák kimondják, hogy az olyan vendégfogadók­ ban, ahol kivált farsangi napokon mulatságok tartatnak, a bált adó az elöljáróktól egy esküdt embert kérjen ki, aki a garázdálkodókat, vagy veszekedőket azonnal áristomba kí­ sértesse és a csendességet fenntartani igyekezzen. Az esküdt­ nek és a mellette lévő bakteroknak a bált adó illendő fizetést adni volt köteles. Ezen korszak legemlékezetesebb táncvigalmai azonban nem a városi vendégfogadókban, hanem a megyeházán ját­ szódtak le. 1838. február 28-án az első- és másodalispán, Nóvák Antal és Wenckheim Béla, továbbá a „kórházi gondos", Virágos Sándor közös leiratot intéztek a főszolgabírákhoz, egy létesítendő vármegyei közkórház pénzalapjának növelése tár­ gyában, miután „tekintve ama hazaszerte divatozó példákra, mik szerint sorsjátékkal érdekesített nyilvános táncvigalmak másutt már annyi sok jó sikert szőltenek, a vidorságot jóté­ kony irányzattal egybefűzendő ily nemű táncvigalomtól me­ gyénkben is hasonló siker várható". Ezért elhatározták, hogy őfelsége közelgő születése napján, április 19-én sorsjátékkal egybekapcsolt táncvigalmat rendeznek. Egyben felszólították a főszolgabírákat, hogy miután a táncvigalmat főképpen a sorsjáték tenné jövedelmezővé, „ennek pedig senki sem ad­ hatna nagyobb érdeket, mint ha tárgyai a megye lelkes leá­ nyai készítette, avagy adta műdarabokból alakulhatnának össze", egész illedelemmel kérjék meg a hölgyeket, hogy ilyen tárgyakat készíteni, vagy adni legyenek szívesek. Vidovits, a békési járás főszolgabírája március 3-án közölte az alispáni leiratot a jegyzőkkel, felszólítva őket, hogy a minden renden lévő szép nemet kérjék meg a tettleges részvétre. Március 12én hírt kapunk az első sértődésről, amennyiben Virágos Sán­ dor azt írta Magyargyula jegyzőjéhez, hogy „ma Beliczay-né sógorasszony nálam lévén, hallom tőle, hogy ő még fel sincs szólítva a kórház javára kijátszandó valamely munkálat ké-

szítésére". „Ha már - írja tovább - nótárius úr magára vállalta a felszólítgatást, kérem fáradságát ne sajnálja, hogy a kitűzött időre a munkák elkészülhessenek. Igen szép volna, ha a céhek is felszólítódhatnának, hogy azok is valamely kisded remekforma munkát készítvén, szinte segítnének a kórházi pénztár alapja megvetésének." A táncvigalom fénye­ sen sikerült, s 1839-ben az alispán „ismét egy sorsjátékkal párosult nyilvános táncvigalomnak Gyulán, a megyeházában jövő 1840. év február 26-án illő dísszel leendő megtartását ha­ tározta el". A lakodalmakat nagy fénnyel tartották. A lakodalmas né­ pek nagy lármával, muzsikával, lövöldözéssel jártak az utcá­ kon fel és alá, amit a hatóságok keményen tiltottak, mégpedig a lakosok hasznára - „mert ha a muzsikusnak fel S alá kell járni, annyival drágább annak konvenciója". Miután gyakran megtörtént, hogy némely szegényebb sorsú adózók több esz­ tendei szolgalatjuk alatt szerzett élelembelieket a több napo­ kon tartatni szokott lakodalmak alkalmatosságával elpaza­ rolták, a főszolgabíró 1830. szeptember 21-én elrendelte, hogy a jövőben a vagyonosoknál a lakodalom egy napon túl ne terjedjen, az olyanok pedig, kiknek a mondott végre elegendő költségük nincs, annak tartásától eltiltassanak. Ezeket a rendeléseket sem tartották be, mert 1833-ban újra el kellett rendelni, hogy a lakodalmak egész csendességben tartassa­ nak, az utcákon való lármás muzsikáitatások, zászlókkal való megjelenések, lövöldözések, fajtalan rigmusok ejtése pedig újból tilalmaztattak. A maskarában való járás is nagy, de tiltott mulatság volt. Miklós napját püspöki és ördögi ruhákba felöltözött, és legin­ kább német mesterlegények praktikálták, s ezt a szokást nem lehetett kiirtani. Miután a maskarák rémületbe ejtették a gyermekeket, s megbotránkoztatták a szülőket, 1815. novem­ ber 20-án a főszolgabíró a legkeményebb felelet terhe alatt meghagyta a bíráknak, hogy Miklós napja előtt és alatt az éjszakai strázsákat elegendő erővel kirendeljék, az ilyen ijesz­ tőket befogják, a város tömlöcébe zárják, s ha ő éppen aznap 8

nem találna Gyulán lenni, a következő nap „azon ijesztő ruhákba befenve, bekenve, náluk lévő láncokkal és eszközök­ kel együtt, az időnek legnagyobb viszontagságában is, fényes nappal Békésre kísértessenek". A farsangi tyúkverő, vala­ mint farsang napján a „Hans és Krédl maskarás járkálások" szintén tilalmazva voltak. Ezek voltak a nép kisebb mulatságai. A nagy solemnitások leírása - mint pl. az évente megismétlődő bíróválasztá­ sok, továbbá a főispáni beiktatások, fejedelmi személyek át­ utazása a városon stb., amikor a népünnepélyeken ősi szokás szerint magas emelvényről állandóan csurgott a bor - túlha­ ladná ezen cikk kereteit. 9

11

JEGYZETEK Megjelent a Békés c. újság 1933. március 1. és 4-i számában. (Fel­ olvasásként elhangzott a Szociális Misszió febr. 23-i ülésén.) A cikk megértéséhez tudnunk kell, hogy Gyula 1734-től 1857-ig két mezővárosra, Magyar- és Németgyulára oszlott. Németgyulának azonban nem volt vásártartási joga és önálló plébániája. Milova és Paulis (Opálos) Arad vármegyében fekvő települések. Börtön, fogház. Őrjáratok. Kihágások, rendzavarások. Régi országos szokás volt, hogy a mesterlegények jó része a hétfői napot (Blaumontag) elhenyélte, "kisvasárnapot" csinált. Eztszentheverdel napjának is nevezték. Elkobozzák. * Szegődmény. A tyúkverő lakodalmakban és farsangkor volt kedvelt játék. Egy tyúkot földbe vert cövekhez kötnek, s a tyúkot egy bekötött szemű legény­ nek kell cséppel agyonütnie. Maskarás felvonulás farsang harmadnapján, nevét egy kerékre erősített s azon forgó két báburól (Hans és Gretel) kapta. Ünnepek. 1

CZEGLÉDI IMRE

Társasélet, szórakozás, ünnepek egy kisvárosban Újságcikkek a Békés 1896. évi számaiból

Az alábbi közlésben egy századvégi kisváros, Gyula társas­ életét kívánom bemutatni a Békés című helyi újság cikkei alapján. Gyula a millennium évében 21-22 000 lakosú város. Alföldi viszonylatban nem nagy, de jelentőségét növeli, hogy több száz év óta Békés megye székhelye. Ez elsősorban admi­ nisztratív központot jelentett, a céhkorszakban meglévő vezető szerepét épp a század utolsó harmadában veszítette el a ked­ vezőbb fekvésű megyei településekkel szemben. Mindez meghatározza a város lakosságának összetételét. A hagyományos paraszti rétegek itt is jelen vannak - a sze­ gényparaszttól a többszáz holdas gazdákig -, mellettük a cé­ hes ipar hagyományait erősen őrző kisiparosság, élén jó né­ hány jó nevű, többnemzedékes iparoscsaláddal, akik a gaz­ dagparasztság egy részével már a középosztályba tartoznak. A középosztály gerincét azonban a városi és megyei tiszt­ viselők adják. Természetes, hogy minden egyes rétegnek megvolt a maga szórakozása. Nem a családi hangulatú, kis közösségeket je­ lentő összejövetelekre (fosztókákra vagy zsúrokra) gondolok, hanem a nagyobb nyilvánosságot, közösségi épületeket igény­ lő rendezvényekre. Ezeknek intézményes kereteit teremtették meg először is a parasztok, iparosok összefogását, szórakozását, szinte napi összejöveteleit szolgálóolvasókörök. 1868 és 1890 között mind az öt városrésznek megalakult az olvasóköre: az Újvárosi (1868), a Nagymagyarvárosi (1869), a Katolikus (1870), majd

a Nagyrománvárosi, Krisztinavárosi olvasókör és a Függet­ lenségi 48-as Kör. A város jelentós számú kézműiparosa az 1872-ben meg­ szüntetett céhek helyett 1874-ben három ipartársulatba tö­ mörült. Közülük azonban csak a csizmadia ipartársulat lép nyilvánosságra sikeres rendezvényeivel. Közvetlenül ide tar­ tozik az Iparosifjúsági Egylet, amely önképző és segélyező cél­ lal alakult 1878-ban, 1888-ban már saját székházat avatott, s 1884-ben megalakult a Kereskedőifjak Önképző és Betegsegé­ lyező Egyesülete is. Közel állt az iparossághoz az 1886-ban végleg megalakult Önkéntes Tűzoltóegylet. Báli rendezvé­ nyeinek társaságát egyre inkább az iparosok adták. Ezzel eljutottunk a középosztályhoz. Összejöveteleinek köz­ pontja, aPolgári Kör 1861-ben alakult, tagsága a városi tiszt­ viselők, tanárok, tanítók előkelőbb iparosok, kereskedők és gazdák. Saját épülete a mai Béke sugárút-Jókai utca német­ városi sarkán állt. A polgárosodás hozta létre a dalármozgalmat. A század második felében Gyulán újra meg újra alakul és átalakul a dalegylet, 1896-ban épp újraszületik a gyulai dalkör Erkel Ferenc dalkör néven. Ugyancsak a polgári kor termékei a sportegyesületek. Gyu­ lán előbb a tűzoltóegyesület keretében jelenik meg 1870-ben, majd többszöri megszűnés és újjáalakulás után 1885-től folya­ matosnak tekinthető a korcsolyázóegylet működése. Pályájuk előbb a homokgödör területén volt, az évtized közepén az Élő­ víz-csatornán, a Menyhárt-híd mellett alakítottak ki új pá­ lyát. 1896-ban alakult meg a gyulai teniszklub, akkor még füves pályán játszottak (lawn tennis). A múzeumépület mö­ gött létesített teniszpálya közel száz évig létezett. Nyári szórakozást jelentett a séta. A sétatér előbb a megye­ háza előtt volt, majd a pavilon megépítésével átkerült a Göndöcs-kertbe. A gyulai társadalom élén álló elit a megyei tisztikarra épült, élén a grófi Almásy családdal. Központjuk a Gyulai Kaszinó, akkor a mai Kossuth u. 1. sz. épületben volt. 1

2

3

4

A középosztály és az elit közös társaskeretei voltak a jóté­ konysági egyesületek. Elnökei a grófi vagy főispáni családból kerültek ki. Kiemelkedő tevékenységet folytatott a Gyulai Nőegylet Még 1870-ben alakult, gróf Wenckheim Józsefhé kezdeményezésére, majd halála után Wenckheim Krisztina volt az elnöke 45 éven át. Az Izraelita Nőegylet 1888-ban alakult meg. A következő évben a Vöröskereszt Egylet Békés megyei fiókja, majd 1896ban a Fehérkereszt Egylet Békés megyei fiókja. A gyulai társasélet a felsorolt egyesületek, körök egy ré­ szének rendezvényeiből állt, valamint a Gyulára jövő külön­ böző műfajú vándortársulatok előadásaiból a színháztól a cir­ kuszig s alkalmi műkedvelő csoportokig. 5

6

A társasélet színterei Nagyobb rendezvények befogadására három épület volt al­ kalmas Gyulán: mindenekelőtt az alig hét éve épültpavilon a megye legnagyobb termével, ezenkívül a Komló Szálloda és étterem (még a régi, a mai Hét vezér utcai emeletes épület), és a belső vásártér sarkán aMagyar Király (röviden csak Király­ nak nevezték)vendégfogadó. (A mai tűzoltólaktanya épülete.) A belvárosban sűrűn voltak egymás mellett a vendéglátó­ helyek; különösen a Komló környékén: közvetlenül mellette az Otthon kávéház, mögötte a mai Corvin utcában a nyomda helyén a Vadász kávéház. Szemben, a nagyhíd túlsó lábánál a vegyiárubolt helyén a Zóna kávéház. A Polgári Kör a mai Bé­ ke sugárút és Jókai utca sarkán a fényképészüzlet helyén állt a maga két termével. A régi városháza (ma könyvtár) melletti telken a Körös-partra néző, ma is meglévő épület volt a Központi kávéház, közelében a Kossuth u. 1. sz. alatt aGyulai Kaszinó. A vasútnál az út jobb oldalán a „Fazekas-féle kerthe­ lyiség", Oszuszky János fiatal vendéglőssel (a gyulaiak az 1940-es években is Oszuszkynak hívták az épületet), de volt rendezvény a megyeháza dísztermében, sőt kistermében s a városháza dísztermében is. Az Aranykorona a régi arénával 7

egyetlen alkalommal sem szerepel az újságban - a Pénzügy­ igazgatóság költözött az épületbe -, egy évtized múlva le is bontják a patinás épületet, s megépül helyén a polgári leány­ iskola. (I. Sz. Altalános Iskola.) A kávéházak közül a Közpon­ tit úgy felújította új tulajdonosa, „hogy hozzá hasonlítható nemcsak Gyulán, de a vármegyében még nem volt". A katonaság az abban az évben nyílt gyalogsági tiszti étkezdében tartott rendezvényt (az épület ma is megvan a Dobay utca sarkán). Nyáron a szabadban, a Göndöcs-kertben, a grófnő városszéli kiserdejében s a Városerdőben mulattak a gyulaiak, utóbbi épp 1896-ban kapta ma is meglévő vasúti megállóhelyét. Az iparosifjak székháza a mai ipartestületi székház (a volt Erkel mozi) helyén alig nyolc éve épült, de épp az iparosoknál volt szokás, hogy valamelyik mesternél tartották összejövete­ leiket, báljaikat. A gyulai vigalmaknálhárom cigányzenekart említ a Békés: mindenekelőttBadé Pista zenekarát a Központi kávéházban, Tóth Józsefét a Komlóban. De Badé, az első számú zenekar szórakoztatta hetenként kétszer a népkerti sétálókat is, őket hívták a dobozi főúri vadászat vendégeinek szórakoztatására, az ifjúság városerdei majálisára. Ebben az évben júniustól szeptemberig Tusnádfürdőre kaptak meghívást az ottani ven­ dégek szórakoztatására, helyettük a népkerti térzenét a har­ madik zenekar, Rácz Jancsi bandája adta. A régi gyulai zenekarok közül csak a németvárosi gyermekzenekart említi a Békés, szerepeltek - télen - a korcsolyapályán több alkalom­ mal is, máskor maguk rendeztek bálát saját hangszeralapjuk javára. Lenni kellett egy magyar fúvószenekarnak is, mert karmestert kerestek számára, s egy alkalommal említik a Székely zenekart is. 8

9

10

11

12

Évfordulók A történelmi évfordulók napjai közt különös módon keve­ rednek a magyar államiság ünnepei és emléknapjai a szabad­ ságharcot leverő uralkodó kötelező ünneplésével, s a gyakran egymáshoz közel eső megemlékezések beszédes bizonyítékai a hivatalos Magyarország és a nép érzésvilágának. Március 15. A millenniumra való tekintettel a három olva­ sókör (a 48-as, a németvárosi és újvárosi) a délelőtti Kossuth téri megemlékezés után közös elhatározással a pavilonban tartott közös ünnepségen és bálon ünnepelte „hazai történe­ tünk egyik legszebb, legmagasztosabb eszmékkel telt napját". A Polgári Kör — mint máskor - most is külön ünnepséget szervezett saját helyiségében. Március 20. Kossuth halálának évfordulója. Az istentiszte­ letekkel egybekötött megemlékezést a református templom­ ban tartották. Az egyletek zászlók kitűzésével emlékeztek meg a nemzetet ért gyászról. A templom „szószékét, ajtaját, mutató tábláit gyásszal bevonta Sal József iparos polgártár­ sunk, hazafias keblének sugallatát követve. A gyülekezet szép számmal látogatta az úr házát, felekezeti különbség nélkül, iskolás fiú és leány növendékek úgy a polgári iskola növendékei tanáraikkal együtt..." Május elseje. „A legszebb tavaszi hónap bevonulását" zené­ vel, virággal, májusfákkal ünnepelte a város. Az orosházi és csabai „zendülés" megismétlődését az engedélyek megtaga­ dásával akadályozta meg a hatóság. Egyébként sem igen kér­ ték engedélyt munkásgyűlésre. Május 12. Millenniumi ünnepség. Délelőtt a négy felekezet templomában istentisztelettel kezdődött a megemlékezés. 10 órakor a megyeháza dísztermében tartották Békés vármegye ünnepi közgyűlését, amelyen több beszéd hangzott el. 1 óra­ kor a plébánián díszebédet adott a plébános mintegy 30 meghívott vendég részére. Délután 2 órakor a galbácskerti katonai gyakorlótéren kezdődött a több futamból álló lóver­ seny, ennek befejezte után ugyanott népünnepély kezdődött, 13

14

15

amelyen mintegy 8-10 000 ember vett részt. A gyulai millen­ niumi ünnepség másik kiemelkedő programját, az Erkel­ szobor leleplezését már korábban júniusra halasztották. Június 26. Az Erkel-szobor leleplezése. Az ünnepség a nap délutánján folyt le, este pedig az Operaház művészei adtak hangversenyt a pavilonban. Utána a pavilon előtt 160 fős ünnepi vacsora, majd hajnalig tartó tánc fejezte be az ünnep­ napot. Augusztus 18. „O felsége a király 67-ik születésnapja". „A gyulai róm. kath. plébániai főtemplomban díszes nagy mise tartatott, melyen a közhivatalok, állami, megyei és községi tisztviselők testületileg megjelentek." A megyeháza előtt a honvéd huszárezred gyulai osztálya foglalt állást teljes dísz­ ben, a templom előtt a gyalogságának két zászlóalja állt díszőrséget, s négyszeres díszsortüzet adott. A misét díszebéd követte a gyalogsági étkezdében, ahol a tisztikaron kívül a plébános, a polgármester és a vármegyei főjegyző vett részt. Az ebéden Lázár alezredes mondott felköszöntőt a királyra. Augusztus 20. Szent István napja. Az idén is „fénnyel ünnepelte" a város „első királyunk emlékünnepét". A nagy­ templomban tartott szentmisén megjelentek testületileg a közhivatalok, a templom előtt a helybeli honvédgyalogság egy díszszázada állt díszőrséget s adott háromszoros díszsortü­ zet. Október 4. „O felsége a király névnapja" alkalmából a belvárosi templomban tartottak ünnepélyes misét, amelyen részt vettek „az állami, törvényhatósági tisztviselők, a városi tanács és a Gyulán állomásozó tisztikar is." Október 6. „1848. október 6-ika a kegyelet ünnepe marad." A református templomban tartott „gyász-istentisztelet"-en „Józsa Károly lelkész költői szárnyalású és kegyeletteljes gyönyörű könyörgéssel, Csiszár Sámuel kántor pedig hazafi­ as énekkel hatotta meg a különben kevés számú ájtatoskodó közönséget". Feltűnő, hogy a hivatalos ünnepeken a római katolikus templomban, a 48-at idéző ünnepen a református templomban tartották az istentiszteletet. (A millenniumi 16

17

18

19

20

21

sebben folyt le, s két bál rendezésére került sor: a 48-as Kör immár harmadik bálja s a csizmadia ipartársulat Szabados István házánál rendezett jótékony célú bálja. Július és augusztus akkor is „uborkaszezon" volt. A nyári meleg, a dologidő s az intelligencia fürdőbeli nyaralása nem kedvezett a rendezvényeknek. A tűzoltók rendeznek újabb bált a pavilonban, ugyanitt tartja dalköri bemutatkozását műsorral s bállal egybekötve az újonnan alakult Erkel Ferenc dalkör, majd a „mulatni vágyó fiatalság" rendez majálisszerű játékos-műsoros táncmulatságot a grófnő városszéli kiserdejében. Szeptemberben a tűzoltók tartják harmadik báljukat a pavilonban látványos ünnepség után, s ekkor volt az Újvá­ rosi Olvasókör egyetlen bálja saját helyiségében. Október­ novemberben három bál volt a pavilonban: az iparosbál, a 48as Kör bálja és a Katalin-bál. December 8-án a Kaszinó rendez bált egy más szervezet által rendezett délutáni felolva­ sáshoz kapcsolódva, s év végén a kereskedő ifjak zárják az évet szokásos szilveszteri báljukkal, most a fényesen újjáva­ rázsolt Központi kávéházban. A felsorolásból is kitűnik, hogy a bálok szervezésében a Függetlenségi 48-as Kör - 4 pavilonbeli bállal -, s a „mulatni vágyó fiatalság" név mögött rejtőző, mindenképpen polgári ifjúság járt elöl — a Kaszinó zártkörű rendezvényeit nem számítva. A bálok közül többnek bevétele határozott célt szol­ gált: a fiatal 48-as Kör könyvtárgyarapításra, a gyermekzene­ kar a hangszerfelszerelési alap javára, az iparosok a budapes­ ti vakok intézete javára adták át tiszta jövedelmüket. A bálok sikerének egyik mércéje a négyeseket táncoló páro­ sok száma volt - a Békés beszámolói szerint. A Kaszinóban 25-40 közötti pár járta a négyest, a nőtlen urak báljában 60 pár, az Iparosifjúsági Egylet bálján pedig százon felül volt a négyeseket táncoló párok száma. A beszámolók szerint — ahol közlik - a legmagasabb báli bevétel 3-400 forint között volt, a legalacsonyabb - érthetően - az iparostanulók Geiszt János házánál rendezett bálján: 5 forint. 26

27

28

29

30

ünnepségek és az egyházi ünnepek külön fejezetet igényelné­ nek, ezért nem részletezem.) Bálok A társas szórakozás legkedveltebb formája volt, s változa­ tos sűrűséggel egész éven át végigkísérhető. Egy-egy jól sike­ rült bál hajnalig, sőt reggeli 6-7 óráig tartott. Legfőbb idősza­ ka a farsang (január és február), s legfelkapottabb színhelye a pavilon. 1896-ban 15 bált jegyeztek fel a pavilonban. A farsang idején ugyan csak négy bál volt itt - utólag gyenge farsangnak is nevezte az újságíró az 1896. évit-, éspedig a 48as Köré, a Katolikus Kör jubileumi bálja, a németvárosi gyer­ mekzenekar bálja hangszerbevételi alapjajavára s a „nőtlen urak bálja". Ez utóbbit nevezi a krónikás a farsang egyetlen elitbáljának. A Nagymagyarvárosi Olvasókör Ludvig József házánál tartott farsangi táncvigalmat, s a Kaszinó is egy „estélyt" rendezett a farsang idején. A farsangi bálokat az Önkéntes Tűzoltóegylet farsangi karneválja zárta február 17én, s ez valóságos népünnepéllyé vált. A Budapestről hozatott jelmezek, a szerződtetett bohócok, a dalárda szerepeltetése, az előttünk ismeretlen fogalmat takaró „velencei karneváljá­ ték", sőt „színház-égés" sejteti a látványos, vidámságra törekvő karneváli hangulatot. A következő két bál március 15-e ün­ nepléséhez csatlakozik (az olvasókörök pavilonbeli bálja és a Polgári Kör bankettje). Május és június a majálisok ideje, az ifjúság szabadban ren­ dezett tavaszi kirándulásai, de a felnőttek is jól érezték ma­ gukat a zeneszóval kísért rendezvényeken: május 20-án a ró­ mai katolikus iskola majálisa az uradalom remetei majorjá­ ban, 26-án a református iskola rendezvénye az egyik presbiter eleki úti tanyáján június 3-án a polgári iskola juniálisa a Vá­ roserdőben. A pünkösdi ünnepek is vidámsággal szoktak eltelni, most azonban közel lévén az elmúlt millenniumi ünnepség, csende22

23

24

25

Alkalmi bankettek, vadászatok Tisztán úri szokás volt az alkalmi bankettek rendezése. Februárban a Kaszinó nagytermében Pullay Jenó távozó tör­ vényszéki bíró búcsúztatására rendeztek társas vacsorát ba­ rátai és tisztelői. Augusztusban a gyulai huszárok város­ szerte közkedvelt parancsnokát, Molnár Ákos alezredest bú­ csúztatták tiszttársai a „gyalogsági étkezde csinos új helyisé­ gében" rendezett banketten. Szeptemberben a megye főis­ pánja, Tallián Béla töltötte 25 éves jubileumát, ennek ünnep­ ségét a megyeházán tartották. A város is csatlakozni kívánt a tisztelgéshez, ezért fáklyás felvonulást szervezett. A Kossuth téren gyülekező tömeg este 7-kor vonult a vármegyeháza elé, s ott Dobay Béla polgármester tolmácsolta a város polgárai­ nak jókívánságait. Visszatérő téli ünnepi alkalmak voltak a vadászatok. A gyulai vadászterületet Csausz Lajos bérelte, aki december 8án tartotta szűk körű vadászatát, s az Otthon vendéglőben „kedélyes lakoma"-val fejezte be tágabb körű társaság részvé­ telével. Jóval nagyobb szabású volt a földesúri vadászat. A dobozi földesúr kezdte a körvadászatot, majd az Almásy-uradalom sarkadi és gyulai uradalmában folytatódott az ott már egy hétig tartó körvadászat, „esténként kedélyes lakomával" zár­ ván a napot a meghívott előkelőségek számára. A részt­ vevők a környező grófi családok, rokonok s néhány „civil" előkelőségből kerültek ki. 31

32

33

34

Dalkör, hangverseny, színház Az Erkel Ferenc dalkör több alkalommal szerepelt ünnepi rendezvényeken, a Békés szerint „első dalkörré vált a megyé­ ben, hogy nyilvánosan is bárhol felléphet". Augusztus 16-án tartotta első önálló estjét a „magas zenei színvonalon álló társulat". November végén a millenniumi kiállítás „Ősbudavár" nevű részének mulatóhelyén működött Serly Lajos 76 35

tagú ének- és zenekarának egy része vidéki körútján Gyulát is útjába ejtette, s három előadást tervezett be. A csoport leg­ nevesebb tagja Veress Sándor (Róth Mór) baritonista, 18901895 között az Operaház tagja. A gyulai előadást azonban oly gyér közönség tekintette meg, hogy a másik két előadásról a társaság kénytelen volt lemondani. Júliusban végre megérkezett a rég várt színtársulat - egy éve nem járt színtársulat Gyulán -, s az alig hét éve épült pavilonba 12 előadásból álló bérletet hirdetett meg Halmay Imre szabadkai színigazgató. A társulat július 20-tól augusz­ tus 9-ig megszakítás nélkül játszott, előadásain minden szín­ házi műfajt képviselve. A társulat azzal az elképzeléssel távozott, hogy szeptemberben újból visszatérnek, amikor a fürdőkről visszatérő gyulaiak is láthatják a társulatot, az ígéret azonban csak ígéret maradt. 36

37

Cirkuszok, kengyelfutók és egyebek A köznép számára rendezett előadások színhelye a pavilon, a Komló étterem, a cirkusz helye a belső vásártéren (a Kos­ suth téren) volt. Még februárban mutatta be zsúfolt közönség előtt a Homes és Fey „világhírű" antispiritiszta pár a „hypnozis és a telepathikus mutatványok bámulatos csodái"-t. Márciusban két este énekkel és tánccal fellépő amerikai szerecsen társulat mulattatta a Komló közönségét. Április­ ban ugyancsak a Komlóban bácsalmási szerb tamburások szerb népviseletbe öltözve valcereket és más darabokat adtak elő - kevés sikerrel, s egy előadás után tovább is álltak. Ugyanígy kevés közönséget vonzott a pavilonba egy lengyel házaspár papagáj színháza,* s egy előadás után a további előadások elmaradtak. így érkezett el a nyár, a cirkuszi elő­ adások ideje. Előbb egy kisebb társulat, Küncs Katalin akro­ batái és idomított lovai szerepeltek a vásártéren felállított „bódé"-ban, kevés sikerrel, s látogatók hiányában a társulat a vasárnapi előadás után „megszökött". Az ő bódéjukban produkálta magát egyetlen alkalommal egy fakír, a gyengébb 38

39

40

1

42

idegzetűekre borzalmasan ható mutatványokkal, de közön­ ség hiányában ő is továbbállt. Végre jó néhány előzetes beharangozó cikk után megérke­ zett Könyöt L. „nagyhírű lovardája", amelyet 43 személy, 20 ló és 16 idomított kutya alkotott. Két hétig minden nap tar­ tottak előadást változatlan sikerrel. Aradról érkeztek s innen Szentesre utaztak tovább. Október elején egy pénteki piaci nap délutánján egy lengyel házaspár futotta körül tízszer a nagytemplom körüli „megle­ hetősen nagy" távolságot, a produkció után „a piacz közönsé­ ge... szétoszlott". Hogy mennyit kerestek a „kengyelfutók", arról nem szól a krónika. A könnyű műfajt novemberben az a liliputi kis ember zárta, aki a Komló étteremben meglehetős nagy számú közönség előtt produkálta magát mint gondolat­ olvasó, majd „magánrendelésén" ajtaja előtt hosszú sorok álltak, hogy ki-ki megtudja féltett titkának megfejtését. 43

44

45

46

Téli sportok Az enyhe december után „szibériai" hideggel köszöntött be a január, s megkezdődhetett a rég várt korcsolyázás a Menyhárt-híd melletti korcsolyapályán. Napi 10 krajcár vagy 1 fo­ rint 50 krajcár szezonbérleti díj volt a taksa, de az év végén a díjak megkétszereződtek. Hogy mennyire nemcsak az ifjú­ ság szórakozása volt a korcsolyázás, bizonyítja, hogy a korcsolyaegylet elnöke maga az alispán, dr. Fábry Sándor volt, pénztárnoka pedig Bertóthy István. A felduzzasztott Élővíz-csatornán nyert széles víztükrön akkor is szívesen „bógniztak" a párok, írták a nyolcasokat, a legegyszerűbb figurákat. Több alkalommal zenés délutánt rendeztek, egy alkalommal Jégünnepélyt", aminek műsorát közelebbről nem részletezi az újság. A tél másik passziójáról, a vadászatról más helyen szóltunk. 47

48

49

A nyár örömei A tavaszi egyházi ünnepek után május végével beköszön­ tött a nyár, aminek biztos jele volt, hogy Herbert Alajos megnyitotta a városháza mögött az Élővíz-csatornán három éve felújított uszodáját s a népkertben megkezdődött a térze­ ne, hetenként kétszer - hétfőn és csütörtökön - , rossz idő esetén a következő napon tartották meg; Badé Pista távollét­ ében Rácz Jancsi „igyekvő zenekara" közreműködésével. Elő­ kerültek a szalmakalapok s a fehér napernyők, s júniusban az esti séták már „túlságosan látogatottak" is voltak. Akinek nem telt fürdőre - nagy divat volt a magyarországi vagy külhoni fürdők látogatása - , azok szívesen kirándultak a természetbe. A grófnő ugyan épp ez idő tájt zárta el a kastély parkját a közönség elől, s így vált felkapottá a város tulajdo­ nában lévő Városerdő, amely ezért kapott ebben az évben külön vasúti megállót. A polgári iskola növendékei el is halasztották majálisukat június elejére, hogy már a megálló igénybevételével kényelmesebben juthassanak ki a városer­ dei majálisukra. 50

51

Tánc és sport Áprilisban és májusban két hónapos tánctanfolyamot veze­ tett egy Nagyváradról érkező táncmester, s május végén a pa­ vilonban tartottak bemutató vizsgát az iskolai növendékei, a mulatságot a növendékek bemutatója után a vendégek foly­ tatták. Minden bizonnyal az ifjúság vette igénybe Benedek Sándor mester vívótanfolyamait. Fél éven át több turnust oktatott előbb egy magánháznál, majd a pavilonban kard- és tőrvívás­ ban. De hogy felvetődött egy sportegylet megalakítása is, épp Benedek meghívása bizonyítja, akit a sportegylet vezetőjéül szemeltek ki, ha sikerült volna megalakítani. Mindennél „előkelőbb" sportolási módot jelentett a tenisz megjelenése. 52

53

Márciusban olvashatjuk az első hírt, hogy alakulóban van egy „lawntenis"-klub (füves pályás tenisz), s áprilisban már a múzeum mögötti terület feltöltéséről, a klub megalakulásáról tudósít a Békés. Ez a sportág nemcsak életrevalónak bizo­ nyult, de a teniszpálya is ott maradt eredeti helyén közel nyolc évtizeden át. 54

JEGYZETEK Mivel a jegyzetek túlnyomó többsége a Békés 1896. évfolyamából való, a jegyzeteknél az újság címét és az évet elhagytam. Scherer Ferenc: Gyula város története II. 165., 170-171., 234., 257-259. III. 8.-X. 11-ig. Scherer i. m. 264-266. III. 29., IV. 19. Scherer i. m. 257. V . 13. X . 11. XI. 22. 1. 5., VIII. 9., IX. 13. V. 24., X. 25., XII. 6. I. 26. VI. 24. III. 8., III. 22. III. 22. V. 3. V. 13. VI. 28. VIII. 23. VIII. 23. X. 11. X.ll. I. 19. II. 2., II. 9., I. 19. 1. 19. V. 24., V. 31. V. 10., V. 17. VIII. 2., VIII. 9. 1

2 3

4

6

7

8

9

10

12 13 14

15

16

17

18 19

20

2 1 22

23 24

25

IX. 6.,X. 4. X. 4., X. 11., XI. 15. XII. 13. II. 16. VIII. 9. IX. 20., X. 4. XI. 29. VIII. 9., VIII. 16. XI. 22. VII. 5., VII. 12., VII. 19., VII. 26., VIII. 2., VIII. 9. II. 9, II. 16. III. 1. III. 29. IV. 19. VI. 28. VII. 5. IX. 20-tól-X. 18-ig. X. 4. XI. 29. 1. 5., I. 12. XII. 6. 1. 26., II. 2. V. 24. VI. 7. IV. 19., VI. 7. 28

29 30

31

32 33

34

35

36

37

39

40

41

42

43 44

45

46 47

48 49

50 51 52

Sí

26 27

54

V. 24.-VIII. 2. III. 29., IV. 19., IV. 26.

\&logatás a Békés cikkeiből 1. Évfordulók Március tizenötödike Gyulán [...] Városunkban, a megye székhelyén, különösen impo­ záns ünnepély folyt le, ami az előzetes lelkesedésből, mely három népkört együvé forrasztott a hazaszeretetben, előre is látható volt. Már kora reggel megjelent több helyen a nemzeti lobogó, az ünnepély azonban reggel 9 órakor vette kezdetét az ev. ref. templomban. A nagyszámú, a társadalmi osztályok minden egyes elemét magában foglaló közönségnek Domby Lajos lelkész mondott költői, lendületteljes beszédet, mely megindultságot és lelkes rokonszenvet keltett a közönség soraiban. Beszéde egyike volt azoknak a meggyőző igazi beszédeknek, melyek nem „csinált"-ak, hanem egyszerűen szívből fakadnak és minden keresetlenség nélkül, őszinte igazságukkal törnek biztos utat a hallgatók szívéhez. Az ünnepély maga a délutáni Kossuth téri ünnepély volt. Ezrekre menő néptömeg várta a vonatnál a 48-as körből lúindulvaMeszlény iLajos országgyűlési képviselőt, a csepergő eső dacára is, esernyő alatt, mi önkéntelenül is eszébe juttatta a szemlélőnek, az igazi 48-beli március „parapli-cug"-ját. Meszlényi képviselő a fél három órai pesti vonattal érkezett s zúgó éljenzés fogadta, midőn egy piros szegfűvel gomblyuká­ ban, egy első osztályú kocsi ablakában megjelent. A polgárság nevében Sal Sebestyén fogadta, a három egyesült népkör nevében meleg szavakkal üdvözölvén őt. A menet ezután az újvárosi fúvószenekar indulói mellett a Kossuth térre vonult. 1

2

Lelkesült hangon tartott beszédében ismertette itt Rácz János a teret megtöltő nép előtt a márciusi nagy vívmányo­ kat, hazaszeretettől duzzadó beszédébe beleszővén az ezer­ éves haza emlékét is, beszéde végén pedigMesz/é/iyiképviselőt mutatta be, ki az egybegyűltek éljenzése közben foglalt helyet a zászló-környezte piros szövettel bevont emelvényen. Temperamentumos fellépésével, mely kifejezése egyénisé­ gének, maga részére hódította a hallgatókat. Beszéde mindvé­ gig le tudta kötni a hallgatóság érdeklődését s demagógiától mentes zamatos hasonlataival méltó is volt az érdeklődésre. Szépen fejtegette a 48-as események nagy horderejét, a job­ bágyság eltörlését, a gondolat szabadságát, s szónoklatának csak ott volt erős pártszínezete, midőn a szétszakadt függet­ lenségi pártról megemlékezett. Beszédét sűrű éljenzések közt fejezte be. Utána Gulyás János tartotta meg záró beszédét, gyújtó hangon, imaszerű befejezésével mély nyomokat hagyván az egybegyűltek szívében. A népünnepély ezután véget ért, s a néptömeg eloszlott a csepergő esőben. Este a pavilonban és a polgári körben voltak nagyszabású bankettek. A polgári körben. A polgári kör hazafias tagjai között már hetekkel ezelőtt élénk érdeklődés és törekvés volt aziránt, hogy bankettjüket minél szebbé és méltóbbá tegyék a márci­ usi nagy nap kellő ünnepléséhez. A kör mindkét termét megtöltötte a felterített asztaloknál helyet foglaló publikum, melynek sorai közt Gyula város in­ telligenciájának krémje vegyült a gyulai polgárság és föld­ művelő osztály derék tagjaival. A lelkes és sikerült tósztok elsejét Terényi Lajos országgyű­ lési képviselő mondotta, ki szeretetre méltó modorával, ara­ nyat érő kedélyével és kiváló szónoki képességével lelke volt az egybegyűlt társaságnak. [...] Metzner Mór a 48-beli honvédek közül itt jelenlévőkre,£artík Elekre és Herbert Alajosra mond sikerült, szellemes köszöntőt. 3

o o n

[..JA kedélyes bankett a legvidámabb hangulatban az éjfél utáni órákig tartott. A kitűnő ételeket és italokatZíe/oawerjó magyar konyhája, a jó magyar nótákat pedig Tóth József zenekara szolgáltatta. A pavilonban. Az újvárosi, németvárosi s 48-as kör, ame­ lyek eddigelé külön-külön, most együttes banketten ülték meg március tizenötödikét, neutrális helyen a népkerti csar­ nok tágas termében, ahová csakis előre megváltott jegyekkel lehetett belépni, s így hitelesen konstatálható, hogy a banket­ ten részvevők száma 282 volt, ezek között feltűnő nagy szám­ ban, százon felül nők, többnyire az újvárosi részről. A társas lakoma, mely csupán egy fogásból állott, de ez Huszka József konyháját dicsérő, igen ízletes marhapörkölt volt, V 8 órakor vette kezdetét, a „Szózat" első versszakának eléneklése, majd Rácz János - mint az újvárosi olvasókör elnöke - megnyitó beszédével. Ezt Bene Ferenc tanító csinos szavalata követte (Inczédy László március tizenötödike), majd Gulyás János történelmi reflexiókból álló sikerült felolvasás­ ban méltatta a nap emlékét. A vacsora folyamán még Gáspár László ref. segédlelkész hévvel szavalta el Petőfi Nemzeti dalát a Talpra magyar!-t. A felköszöntők sorát dr. Berényi Ármin nyitotta meg. [...] A polgári kör.és pavillon bankettjén kívül még Ludvig József polgári vendéglőjében is megülte egy asztaltársaság március tizenötödikét. 2

4

(Békés, 1896. 12. sz. március 22.)

Gyulai élet [...] Egy nemzeti színű plakát már megjelent az utcasarkon, hirdetvén, hogy Meszlényi Lulu lejön hozzánk segíteni, már­ cius 15-iké^megünnepelni. [...] Évről évre tudom, hogy milyen lesz s meg tudom írni előre, a március 15-iki ünnep receptjét. „Talpra magyar!" melyet

ásítozó publikum hallgat végig, mint egy verkli nótát, egy cso­ mó hazafias frázis, bankett és malacpörkölt. [...] A legszentebb, leghazafiasabb ünnep a fiatalság és az intel­ ligencia 80 százalékának szemében „heccé" süllyed, és a leg­ több nem is érdeklődik iránta. Oka akenyérés adivat. Az egyik hazafiatlan divatból, a má­ sik, mert félti a kenyerét. Hazafias érzés, ma már csak a szabad iparos rendelkezik vele! Természetes, hogy ilyen körülmények közt, midőn a szel­ lem birtokosai részint kenyérféltés, részint divatból visszavo­ nulnak az ünnepélytől, az teljesen a polgárság kezében ma­ rad. Igaz, hogy ezek szebben és mélyebben érezhetnek, mint a náluk magasabb műveltségi fokon álló úri osztály, de érzésük­ nek nem tudnak oly szép formát adni, közvetlenül és impo­ záns módon kifejezésre juttatni, nem tudnak eredeti új dolgot produkálni s így válik a márciusi szent ünnep sablonszerűvé, mint ahogy kopottá válik a legremekebb dal, melyet sokszor hallunk. Ezen kellene segíteni valahogy... (Békés, 1896. 11. sz. március 15.)

A millenáris ünnep Gyulán [...]A város már napokkal ezelőtt zászlódíszbe öltözött. Vasárnap délelőtt tolongó sokaság népesítette be az utcákat a délelőtti órákban, s az egyes templomok különböző időben tartott isteni tiszteletein hatalmas közönség vett részt. Zsúfo­ lásig megtöltötte a templomokat, s a közönségnek igen nagy része, kik a zsúfolt templomokba be nem juthattak, az utcá­ kon álldogáltak. A templomokat megtöltő közönség soraiban volt látható a vármegye teljes számú tisztikara, élén Tallián Béla főispán-

nal, ki festői díszmagyar öltözetben vett részt a szertartáso­ kon, s díszmagyarban követték őt Fábry Sándor dr. alispán, Oláh .György, dr. Zöldy János, Kövér László, Chrisztó Miklós és ünnepi feketében a megye többi tisztviselői. Ugyancsak díszmagyarban vett részt a szertartásokon Terényi Lajos országgyűlési képviselő is. Akir. törvényszék, a városi tanács, a kir. pénzügyigazgatóság és adóhivatal, az államépítészeti és folyammérnöki hivatalok teljes számú tisztikarai és főnökeik vezetései alatt testületileg vettek részt az ünnepélyes isten­ tiszteleteken, azonkívül a helybeli honvédgyalog- és huszár­ tisztikar, élükön Lázár Sándor és Molnár Ákos alezredesek­ kel, a kat. templom előtt pedig a helybeli honvédezred díszbe öltözött két század legénysége állott sorfalat, míg a templo­ mok ajtajánál az ónk. tűzoltóegyletegyenruhás tagjai sorakoz­ tak. [...] Békés vármegye ünnepi közgyűlése A zsúfolásig megtelt nagyterem, melyben a fekete ruhák ünnepélyességét festőileg tarkítja a sok ragyogó díszmagyar, bájos honleányok csoportjaitól tömött karzat és az egészen átömlő ünnepélyes hangulat - ez a vármegyei székház nagyter­ mének képe. Már a reggeli vonat megérkezte után csoportonkint gyüle­ kezni kezdtek a vármegye minden részéből teljes számmal be­ érkezett bizottsági tagok, és a gyűlésterem, hol az összes hely­ beli hivatalok és a helyőrség:tisztikara, küldöttségileg képvi­ seltette magát, nem volt képes befogadni az összegyűlt közön­ séget, melynek egy nagy része a szomszédos hivatali helyisé­ gekbe és a folyosóra szorult ki. - Pontban kilenc órakor mint­ egy 20, díszruhába öltözött bizottsági tag kíséretében megje­ lent a vármegye főispánja, és felhívta az egybegyűlt közönsé­ get, hogy a gyulai négy hitfelekezet templomában tartandó hálaadó isteni tiszteleteken vegyen részt. [...] A küldöttségek a templomokból visszatérvén pontban 10 órakor kezdetét vette a közgyűlés. [...]

[Az alispán beszédének vége:] És most, midőn ezen zárszó beszéddel e magasztos ünnep véget ér, lehet-e mással befejez­ ni azt, mint imával, hálaadó imával az egek urához a múltért, könyörgő fohásszal a jövőért: Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart Ha küzd ellenséggel, Balsors, a kit régen tép, Hozz reá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s a jövendőt. Befejezésül a főispánnak a királyt éltető szavait sokszoro­ san visszhangozta a közönség, és az általános éljen riadalom­ ból erőteljesen emelkedett ki a Szózat, mit oszlás közben az egész közönség énekelt, és ezzel az emlékezetes díszközgyűlés véget ért. A lóverseny Húsz év óta nem volt Gyulán lóverseny, s a tegnap délután óriási közönség részvétele mellett lefolyt, minden tekintetben elsőrangúnak mondható versenyhez hozzáfogható még Békés vármegyében nem volt, és a résztvevők, épp mint a tengernyi nézőközönség előtt, hosszú időkön át feledhetetlen kedves emlék marad. — Akárhány fővárosi versenyre emlékszünk, mely sem látogatottsága, sem a futamok érdekessége tekinte­ tében hasonlóan sikerültnek nem mondható. Már kora délutáni órákban fogat fogat után robogott ki a Galbácskertbe, úri- és parasztfogatok egyaránt, a személy­ szállítókká átalakított teherkocsik a lóvontatú pályán, szin­ tén nagy tömegekben szállították ki a közönséget. Délután két órakor a tribünök zsúfolásig megteltek közön­ séggel, s az összes ülő- és állóhelyek mind elkeltek. A verseny színhelyére vezető út elején a nagy érdemeket

szerzett, buzgó ésfigyelmesrendezőség diadalívet emeltetett a megye színeiben, nemzeti lobogó, megyei és nemzeti címe­ rekkel díszítve. Valóban festői látvány volt, midőn a futamok kezdete előtt végigtekintettünk a tarka sokaságon, a gyönyörű női közönsé­ gen, mely toilettekben is nagy pompát és ízlést fejtett. Az egész vidék szép lányai a tribünökön voltak. A tribünöket két oldalt hatalmas karéjban, mintegy tízezer főnyi sokaság sze­ gélyezte. A debreceni katonazenekar a körönd belsején állott. [...] Népünnepély A lóverseny befejezte után vette kezdetét a város által rendezett népünnepély. Az ünnepély kezdetét taracklövések jelezték. A lóverseny jurije a népünnepély színhelyére vonult át, hogy az ott végbemenő népies versenyeken bíráskodjék. Az ünnepély részleteit képezték az egyes programpontok. Volt táncverseny, amelynél a legjobb táncos 1 tajtpipát, a legjobb táncosnő 1 fejrevaló selyemkendőt kaptak nyereményképp. Szépségversenyben egy gyulai, szemreValó parasztleány vitte él a díjat. - A program többi pontja is, a mászóverseny, ver­ senyfutás, perec- és virslidobás, tánc és szabadjáték a jelen voltak általános jókedve mellett történtek meg. Az ünnepé­ lyenjelen voltak számát nyolc-tízezerre lehet tenni. Este gyö­ nyörű tűzijáték fejezte be az ünnepségeket, s a város kivilágí­ tott ablakai hirdették az örömnap jelentőségét. 5

A kivilágítás Este kilenc órakor a város fényárban úszott. Nemcsak a fő utcák, hanem a külvárosok ablakai is ki voltak világítva. Gyönyörű fényárba ragyogott a vármegyeház, Kossuth Lajos és Jókai utca, pazarul világítva a középületek, a vármegye­ ház, a városháza, a kastély, takarékpénztári épület és néhány üzleti kirakat. A kivilágítás 10 óra utánig tartott, úgyhogy a vereskereszt egylet bálba igyekvő fogatok majdnem nappali fényárban robogtak a pavilon felé. (Békés, Rendkívüli

szám. 1896. május 13.)

Gyulai élet Ha végigtekintek a héten lefolyt millenáris ünnepén a mi megyénknek, a mi szűkebb hazánknak, büszke önérzettel merem bevallani, hogy impozáns, erőteljes, minden ízében hazafias és az ezerév felemelő hatását kifejező ünnepély volt, minden „mucsai" jelleg nélkül! Inkább cinikus a természetem, mint rajongó, de mikor végigtekintettem a zsúfolásig telt megyeház teremben, a díszmagyaros megyebizottsági tagok csoportjain, mikor sorra jártam a templomokat, melyeknek különböző rítusai mind az ezeréves haza fenntartásáért esdett az egek Urához, mikor magamba szívtam, a megye jelesei szónoklatának hazafias eszméit, mikor a túláradó lelkesedés a Szózatot adta az oszladozó közönség ajkára, elfogott valami szokatlan érzés, a miről a mostani magyar józan, nagyon reális, nagyon modern, nagyon színtelen világban, meghaladott álláspont beszélni. Hazafiasság! Ugyan ki hiszi el ma, hogy ezt csakugyan érezni is lehet s nem csak hangoztatni szokták. K i hiszi, hogy erről az érzésről nemcsak az évzáró iskolai vizsgák diák szereplői szavalnak beszajkózott verseket, hanem beszállhat néha egy modern úriember szívébe is, aki törődik a ruhája fa-

zonjaival, aki trafik szivart szív, érdeklődik az orfeum iránt és lelkesen tapsol pikáns francia operettek sikamlós kupiéinak. A századvégi szív nem jó talaja a hazaszeretetnek. Kietlen, kopár és hideg. - Ha magja is volna benne ennek a ritka növénynek, melynek melegre, verőfényre, duzzadó életerőre van szüksége, hogy virulhasson, kiszárad, elcsene­ vészesedik a sivár talajban, a kiélt, köznapi munkában kifá­ radt modern szívben. Azonkívül mennyi ellensége is van. - A gyönge csírát kitépi a megélhetés küzdelmének forgószele, s egyéni anyagi érde­ kek apró férgei rágnak gyökerén. S nem e tűnik fel nevetségesnek, túl naivnak, világtól el­ maradottnak az olyan ember, aki ma hazaszeretetről beszél... S mégis, mikor a kat. templom ünnepélyes csendjében meg­ szólalt az iparos dalárda Isten áldd meg a magyartja, mikor a díszközgyűlés lelkes publikuma rázendítette a Hazádnak rendületlenült, melyeknél bizony akad szebb opera prelúdium is; valami szokatlan, hogy szinte rosszul esett; megborzongott bele a hátam s meleget éreztem a szempillámon. Ne nevessenek ki érte - könny volt! Felnéztem a kacagó, zsibongó karzatra, lenge toilettekben színes, tollas kalapokban pompázó szépeire a vármegyének, kik üde arcaikon mosollyal fehér fogsoraikat mutatva, néztek le az oszladozó terem-publikumra és kitöröltem ezt a hívatlan vendéget a szememből. [...]

S a legcsodálatosabb a 12-iki nagy nap eseményei közt, hogy a bál is sikerült. A szegény publikumnak - mely előtt máskor eseményszám­ ba megy egy kis kaszinói estély - most alig volt annyi ideje, hogy magához térjen az egyes impressziók hatásai alól, s már­ is más vonta igénybe, figyelmét, szemét és gondolkodását. Alig gyönyörködte ki magát a megyegyűlésen, alig gondol­ kodhatott egy kicsit a hallott eszmékről, ebéd után már a lóverseny terén kellett lennie.

Onnan gyors tempóban haza, kivilágítani, felöltözni, vacso­ rázni, fiákkert keríteni, aztán a bálba robogni! Egy kicsit még is meg látszott a fáradtság a fiatalság kedélyén s ha más napra halasztotta volna a vereskereszt egylet, bizonnyal kétszer annyi publikum és kétszer annyi kedv lett volna, bár így sem volt egyikben sem hiány. [...] És most Isten veled millenniumi szép nap, díszközgyűlés, lóverseny, népmulatság, vereskeresztbál. Két szál ceruzát jegyeztem el, egy pár cipőmet tettem tönk­ re és három tollat törtem el izgatottságomban, de azért elis­ merem, hogy szép voltál! Isten veled! Most csend ül újra a városra és vékony tárgya lesz az újságírói pennának. Az én krónikám is belefúl majd a porba, s a tárgyatlan gyulai élet egyre vékonyodik, senyved a kánikula alatt. Ez is olyan, mint a hazaszeretet - tárgyra, táperőre van szüksége. (Ez az utolsó hasonlat különben sántít egy kicsit.) - re (Békés, 20. szám. 1899. május 17.)

2. Bálok, mulatságok Dankó Pista gyulai szereplése óta kiváló érdeklődés és ál­ talános tetszés tárgyát képezik az ő szép balatoni nótái, me­ lyek az Új Idők pályázatán díjat nyertek. A hangulatos eredeti magyar dalokat melyek országszerte hamar ismerősek lettek, a gyulai Tóth testvérek zenekara is kiváló ügyességgel sajátította el. A zenekar különben, a közeledő farsangra való tekintettel, erős haladást tanúsít. Meglepő cimbalomszólói, úgy összes zenekarjátéka, magas színvonalon álló példánya a magyar cigányzenének. A jól szervezett zenekar, mely a leg­ nagyobb igyekezettel sajátítja el a legújabb, divatos magyar dalokat, figyelmet érdemel a közönség részéről. - Nem marad 6

hátra a Tóth testvérek zenekara mellett aBadé Pista zeneka­ ra sem, mely eleven játékával, talpalávaló ropogós magyaros dalaival erős versenyre kel az előbbi zenekarral az elsőség kérdése fölött. Cigányaink e konkurenciája mindenesetre a publikumra nézve a legelőnyösebb, mely a farsang alatt a két igyekvő zenekar precíz játékában gyönyörködhetik. Mindkét zenekar megérdemelné a kellő támogatást, ami tekintettel az eredeti magyar zene e fenntartóinak egzisztenciájára csaku­ gyan méltányos is. (Békés, 1. sz. 1896. január 5.)

Gyulai élet [...] És most, mikor a mulatság készülőfélben, valamint maliciózus kolportőrök azt a hírt terjesztik széjjel, hogy nem lesz táncos. íme szolgálok egy kis statisztikai adattal. Van húsz, vagy legalább tíz táncosnak számítható gyalogos tiszt, van hat huszártiszt, van hét táncos megyei tisztviselő, a törvényszék és pénzügyigazgatóság együttvéve se igen sokat tesz ki, de onnan is kerül egypár, van három gyógyszerész, két takarékpénztári tisztviselő, egy ügyvéd, két ügyvédjelölt, aztán vannak foglalkozásnélküliek, akik részint urak, részint nem urak, de valamennyien táncosok, summa summárum circa 35 táncos fiatalember az intelligencia köréből. [...] Vagy, hogy többet is beszéljek még az egyenruhásokról, hát a tűzoltómulatság, melyet szintén egyenruhába bújtatott pol­ gártársaim rendeztek a múlt vasárnapon az „Ős Budavár"-ra átalakított népkertben, melynek kapuja előtt két „török", (az egyik gyulai, a másik pósteleki születésű) ájtatos muzulmán állott őrt, hatalmas füstfelhőket bocsátván az égnek debrece­ ni makrapipájukból. [...] (Békés, 38. sz. 1896. szeptember 20.)

Ozsonna, monológ és tánc [...] A gyulai kaszinó által rendezett s remélhetőleg a jö­ vőben is rendezendő kedélyes s a priori kitűnőnek ígérkező estélyek immár hovatovább életszükségletét képezik a hely­ beli társas összejövetelek, felolvasás, szavalat, de legfőbbkép­ pen a tánc iránt érdeklődő hölgyközönségének, úgyannyira, hogy a csak nemrég megerősített alapszabályait a kaszinónak már is módosítania lenne célszerű s kimondani: az egylet áll továbbá lelkesedő s fiatal foglalkozó tagokból, kiknek kötele­ zettsége hónapról hónapra egy-egy tánccal egybekötött felol­ vasás, szavaló, vagy monológgal elegyes estély rendezésére terjed ki. Különben nem kell búsulni, alapszabály-módosítás nélkül is megteszik ezt a gyulai fiatalok. Dehát, hogy is ne tennék meg? Mikor minden egyes alkalommal, legyen az nőtlen urak bálja, vagy felolvasó estély, avagy ezekhez hasonló vigasság, fáradhatatlan ügybuzgalmuknak oly bőséges jutalmát nyer­ ték s nyerendik ki a gyulai hölgyek részéről, kik elismerésük­ nek minél tömegesebben megjelenésük által adnak kifejezést. így történt ez a múlt szombati estélyen is. A kaszinó nagyterméből alighogy kikerült a tekéző asztal s helyét a székek komolykodó sorai váltották fel, Dubányi Imrének már alig maradt annyi ideje, hogy a felolvasó asztal­ kához lépjen, s próbát tegyen, most még üres ház előtt, hogy miként fogja majd magát meghajtani - midőn egyszerre csak feltárulnak a benyíló ajtó szárnyai, s egymás után lépkedtek be rajta [...] a minden áldozatra kész mamák által gardírozott gyulai menyasszonyjelöltek, és a velők vetélkedő gyulai ele­ ven kedélyű menyecskék, ez utóbbiak természetesen férjeik kíséretében. Helyet foglaltak - s piros kis ajkaikat nyugalomra erősza­ kolva várták a következendőket. Következett pedig a „nyitány". A felolvasó kis asztalnál amelyen mellesleg megjegyezve két szál gyertya is égett s köz­ bül egy pohár víz állott (a felolvasók ezen ősi jelvényei - ész7

revétlenül, mintha csak a földből nőtt volna ki, megjelenik Dubányi Imre (úgy lehet, hogy asztal alá bújva várta a ked­ vező pillanatot) s helyet foglalt. Új tagja a felolvasó gárdának, s úgy látszik, reform-párti. Meghajtja magát, széjjel sem néz, nem mosolyog, s hallgató­ ság felé nem kacsingat, nem köhécsel, mint a legtöbb felolva­ só, vizet nem iszik, nem tart diskrét s indiskrét természetű pausákat, hanem, mint aki jól felfogott érdekeit szolgálja egy amerikai yankeétől is irigylésre méltó gyorsasággal igyekszik minden lehetőt elkövetni, hogy a hallgatóság különben is finom dobhártyáit az odáig elható hang - ha ugyan elhatha­ tott addig - valahogyan meg ne sértse. A lehető legjobb felolvasó: nem ül a közönség nyakán óra­ hosszat, hanem jön, olvas és távozik. A rózsás tenyerek örömrepesve ütődtek össze, s a csillag ragyogású szempárok hálásan mondtak köszönetet: íme egy felolvasó, aki maga is táncos, s aki bármennyire szeresse is a jó ozsonnákat, képes azt a legjobb falatnál otthagyni egy toirért. [...] 8

(Békés, 1896. március 15.)

Gyulai élet [...] íme a TaZZiára-ünnepély statisztikája: Elégett 200 da­ rab Emmerling-féle magnesium fáklya, 5 kiló bengalian tűzanyag, 500 milly-gyertya, pacallá ázott a fáklyavivő pol­ gártársak 200 lábbelije és elfogyott annyi szó, amennyivel egész életre beérné egy bőbeszédű öreg kisasszony, no meg valószínűleg a főispáni pince tartalma sem nőtt meg. Ezzel a statisztikával azt hiszem teljesen híven kifejezhe­ tem azt az impozáns lelkesedést, ami népszerű főispánunk 25 éves jubileumán Békés megye részéről megnyilatkozott, s mellőzhetem a Fábry alispán hatalmas, érzelemtől duzzadó beszédét, mely majd-majd megríkatta a kis teremben össze9

10

11

gyűlt feketeruhás komolykodó urakat, s mellőzhetem annak a fáklyásmenetnek részletezését, mely impozáns arányaival végighömpölygött az utcákon, elhomályosítva magnesium fé­ nyével a fényben úszó ablakokat, sőt még azokról a szellemes és lelkes tósztokról sem kell megemlékeznem, melyek mind­ egyike „hosszantartó lelkes éljenzést" provokált maga után... - re (Békés, 41. sz. 1896. október 4.)

A gyulai r. kath. iskolák ezredévi ünnepélye és majálisa május 20-án rendkívül kedvező időben pompásan sikerült. Szép látványt nyújtott a szentmisére zászlókkal, teljes dísz­ ben templomba felvonuló gyermekcsoport, a fiúk, de különö­ sen a lányok festőién szép serege. A templomban a temérdek zászlók között díszmagyarba öltözött lányok, a felvirágozva térdeplő és kettős hangon éneklő mintegy 1000 gyermek, kiknek arcán kisugárzott a boldogság - fenséges, szívemelő látvány volt, s a meghatottság könnyeket csalt a felnőttek szemébe is, akik a templomot teljesen betöltötték. Az egész je­ lenet a magyar nemzeti érzés, a hazaszeretet impozáns nyil­ vánulása, párosulva az áhítat, a vallásosság bensőségével és melegével, egy kép, egy perc a renaissance korából. Az iskolai ünnepélyek osztályonként külön tartattak, az iskolaszék tag­ jainak elnöklete alatt; kezdetül a Hymnusz énekeltetett a felső osztályokban kettős, sőt hármas hangon. - Majd alkalmi szavalatok történelmi visszapillantásokkal váltakoztak; vé­ gül a püspöki kar által rendelt szép ima és a Szózat éneklésé­ vel záródott be. Minden terem zsúfolva volt a szülők és vendégekkel. 9 órakor ismét a zászlók alá sorakozott a lelke­ sült sereg s a józsefvárosi gyermekzenekar és cigányzene mellett érdekes díszmenetben vonult a gyulai uradalom reme­ tei majorjába, megelőzőlegGróh Ferenc lelkész igazgató előtt tisztelegvén. - A menetben elől 4 díszmagyar fiú az or-szág címerét vitte vállán zöld lombsátor alatt, majd a majáiisi elefánt következett hátán sátor és gyermekekkel. - Sok tarka

bohóc sürgött és futtatott messze a menet előtt velocipédeken, egyszóval változatos és mulatságos volt. A gyermekek megelégedésére fordíttatott: egy 82 kgr-mos malac kolbász­ nak és cigánypecsenyének, 1 borjú, 16 friss kenyér, 450 vajas kalács, 500 sósperec. Künn folyt a játék, tánc, zenekíséret mellett együtt énekelt az egész sereg s a Hymnust és Szózatot az erdő tízszeresen visszhangozta. Igen nagy közönség volt künn, sok előkelő nő, de különösen a polgárság tüntetett nagy részvételével és kedélyességével. Vidámság, kedv, öröm volt mindenütt, mely a felnőttek mulatságánál éjfélen túl is tar­ tott. [...] (Békés, 21. sz. 1896. május 24.

A reform, egyházközség iskolás növendékei mintegy 400 körül e hó 26-án tették meg mezei kirándulásukat az eleki úton fekvő Fábián Ferenc presbiter tanyájára, melyet ő már másodszor ajánlott fel játszó- és mulatási terül, az iskolás növendékeknek és a tanítói karnak örömére. - Az odaindulás délelőtt 10 óra után történt a Székely zenekar kíséretében, tömérdek, az utcát ellepő közönség lelkes kiáltásai közben egy órai menetelés után előttünk állott a tanya szép épületével, fáktól gazdag környezetben, tágas legelőjével, melyen a zene­ szóval vonuló, zászló- és virágdísztől jó kedvvel ékesített dalos növendékek letelepedének. Azután kezdetét vette a növendé­ kek tánca, mely csaknem 2 óra hosszig eltartott, most már az érkezett vendégek a tanítói karral ebédhez ültek, mely alatt szinte sokan érkeztek gyalogosan úgy, mint fogatokon, rész­ ben már otthon ebédelő, de étellel s itallal megrakodva érkező vendégek. Az ebéd végeztével a növendékek versenyképessé­ ge lőn bemutatva mulattató futtatás s egyéb testedző játékok kíséretében, melyeket Gulyás János lelkész tanító intézett, szerény díjakat osztván csak ki a nyertesek között. Ennek végeztével szétmentek a növendékek csoportokra oszolva, hogy ki-ki kedvenc játékában magát jobban tökéletesítse, míg a vendégek, nők és jókedvű piros leányok táncra kerekedtek,

mely eltartott majdnem esteiig, a növendékek hazafelé indul­ tak 6 órakor, a többi felnőtt vendégek csak az este hűsében oszladozának széjjel. (Békés, 22. sz. 1896. május 31.)

A gyulai önk. tűzoltó egyl. érdekes programmal összeállí­ tott ünnepélyt rendez 13-án. A város közönségének figyelmét felhívjuk a pártolásra méltán számítható humánus egylet ünnepélyére, melyről egyébiránt a következő szövegű plaká­ tok értesítik a közönséget: Meghívó. A gyulai önkéntes tű­ zoltóegyesület 1896. évi szeptember hó 13-án a „Göndöcsnépkert" helyiségeiben 5 és 10 éves szolgálati érmek kiosztá­ sával kapcsolatos díszgyűlést, ezt követve népünnepélyt és táncvigalmat rendez, melyre a n. é. közönséget tisztelettel meghívja Gyulán, 1896. szeptember hó 6-án. Az ünnepélyt rendező bizottság. Az ünnepély sorrendje: 1. Hálaadó isten­ tisztelet a róm. kath. főtemplomban, az ünnepély napján reggeli 9 órakor. 2. Díszközgyűlés a városháza nagytermében. 3. Társas ebéd. Délután 2 órakor a népünnepély kezdete. 1. Repülő vadállatok a szabadban. 2. Koronás lepény-verseny jutalmakkal. 3. Tornakúszás nyereményekkel. 4. Hölgyek versenye tojással. I. díj: Selyemkendő. 5. Millenniumi tánc­ verseny nyereményekkel. 6. Futamok, gyalog, 3 díjjal. 7. Szerecsenek tánca a szabadban. 8. Japán és chinai háború a népkerti gyepen. 9. A Zulu fejedelem bevonulása, néma kép­ let. 10. Nagy tűzijáték, ezután tánc. - Belépti díj személyen­ ként 20 kr., kezdete délután 2 órakor. Felülfizetések köszö­ nettel fogadtatnak és a Békésben nyugtáztatnak. (Békés, 36. sz. 1896. szeptember 6.)

3. Zenei élet, színház Az opera hangversenye Mintegy V 6 órakor oszlott el a közönség a leleplezés szín­ helyéről az ünnepi aktus után. - A közönség egy csekély része a német templomtérre vonult azon hiszemben, hogy - mint tervbe volt véve - itt a szülőházat koszorúzza meg az opera. Ez az ünnepélyes megkoszorúzás azonban Nopcsa Elek báró intendáns közbejött betegsége folytán elmaradt. A közönség másik része ezalatt elszéledt az utcákon. Az idesereglett újságírók lázas sietséggel sürgönyöztek a távíróhivatalnál, a közönség többi része nagyobbára haza, vagy a kaszinók, kávéház és vendéglőkbe széledt el. Már 6 óra tájban érdekes képet nyújtott a pavilon tájéka. A publikum gyülekezni kez­ dett a népkertben, előkelő aristokraták, viruló szép asszo­ nyok, leányok, és egyáltalán oly díszes közönség töltötte be csakhamar a pavilon termét, milyet Gyulán még színházban nem láttunk, bár a koncert közönség aránytalan csekély része volt vidéki, miután akik nem jegyeztettek elő jegyet, a rende­ zőbizottság őszinte sajnálatára nem kaphattak már helyet. A pavilon terme ízlésesen volt ez alkalommal feldíszítve drapériákkal, virágokkal és zöld lombbal egyképpen dicsérve a rendezők ízlését és buzgalmát, kik közül dr.Drec/iseZbáró és Bertóthy napokat töltöttek ott a díszítéssel. A publikum a ritka alkalmat és megtiszteltetést - Gyulán az opera művészeit hallani, - igazán megbecsülte. A legna­ gyobb érdekkel és óriási lelkesedéssel hallgatta végig azErkel Ferenc halhatatlan műveiből összeállított műsort, s az egyes piec-ek után felhangzó, szűnni nem akaró taps és „éljen"-zés bizonyította legjobban az óriás lelkesedést. Fél 7 óra után pár perccel jelentek meg az emelvényen Er­ kel Gyula karnagy és Moshammer Román hárfás. Erkel a zongoránál, Moshammer a hárfán vett pár futamot, s az Ará­ nyi Dezső megjelenésével felhangzott a taps. Alig csendült 13

2

14

15

16

18

17

meg tenorja, kiült a legmagasabb zenei élvezet az arcokra. A Hunyadi Lászlóból énekelt szólót zongora- és hárfakíséret mellett, a szép tenor hangja, mely az operaház méreteihez van szokva, mindazonáltal kvadrált a terem akusztikájával is. Szűnni nem akaró taps fejezte ki az általános lelkesedést. Következett a La Grange áriával sorrendet cserélt Duett ugyancsak a Hunyady Lászlóból. Ábrányiné W. Margit egy rendező karján jelent meg a színpadon gyönyörű csokorral, mellyel a szoborbizottság igyekezett hódolatának kifejezést adni, ésArányival hozzáfogtak a gyönyörű kettős énekléséhez zongorakíséret mellett. AzAbrányiné lágy, hajlékony sopránja, mellyel a legnehezebb trillázások, fejhangok és íistuláknál könnyedén játszik, azArányi érces tenorjával általános óriási tetszést keltett. Mindkettőjüket kétszer hívta ki a szűnni nem akaró taps, s Ábrányiné operabeli ismerősei mondták, hogy ekkora dispositióval énekelni az operában is régen hallot­ ták. A La Grange áriaF. Pewny Iréntől előadva volt a hangver­ senynek az a pontja, melyet a közönség már előre is óriási érdeklődéssel várt. Ez az az ismert nehéz ária, mely a legtá­ gabb regiszterekben mozgó hangot is óriásilag kimeríti, s melyet igazán csak Isten jókedvében teremtett művésznőjétől érdemes hallani.Peuwy Irén bájos megjelenése, ki szintén egy rendező karján, ugyancsak a szoborbizottság által adott re­ mek virágcsokorral lépett a pódiumra, eleve is lekötötte a közönség kiváló érdeklődését. Csodálattal hallgatta közönsé­ günk az ária minden nehézségeit játszva legyőző, színpompá­ ban, hajlékonyság és közvetlenségben is gazdag hangját, melynek terjedelme Erkel zongorakísérete mellett, bámulat­ ra és óriási lelkesedésre ragadta a közönséget. Háromszor hívták ki lelkes tapsokkal a nagy művésznőt, ki kecses hajlon­ gásokkal köszönte a vidék hódolatát a művészet iránt. Takács Mihály az operaház kitűnő baritonistája jelent meg tapsok közt a színpadon. Utána a hátsó ajtón agyulai dal&órtagjai léptek fel, MkSzékely Lajos karmesterükkel élükön elhelyezkedtek a színpad bal oldalán. Az általánosan ismert 19

20

21

22

23

24

Ha férfi lelkedet kezdetű bordal viharzó melódiája, melyben Takács Mihály erőteljes baritonja a lelkesedés óriási fokára emelte a hallgatókat, a gyulai dalkör kórusa mellett remekül sikerült. A dalkör már hetek óta nagy igyekezettel tanult a hangversenyre, s ez meg is látszott előadásán, s hatalmas hangú partnerük tüneményes szólója mellett sem vesztek el. A gyönyörű bordalt falrengető taps között újrázták meg. Öt hangszer, a viola, zongora, hárfa, cimbalom és tárogató együttes bájos preludiuma után, melyek közül a zongorát Er­ kel Gyula karnagy, a cimbalmot Állaga Géza, a hárfát MoshammerRomán, a viola damurt -rTrancsoi>JcsDragomir és a tárogatót, ez oly érdekes kuruckorbeli ősi magyar hangszert Mayer Adolf operaházi művészek kezelték, újból egy bájos duett, Pewny Irén és Arányitól ragadta a közönséget egyönte­ tű lelkesedésre. Háromszor hívták ki a szereplőket. A program III. része a Takács Mihály magándala Brankovics Györgyből a művész hirtelen közbejött indispositioja folytán a közönség a legnagyobb sajnálatára elmaradt, mit Berthóty rendező azonnal ki is hirdetett a színpadról azzal, hogy helyette Ábrányiné énekli el a Névtelen hősök Ilonkadalát. Lelkes taps fogadta Abrányinét színrelépésekor, s a szép áriát, melynek minden egyes, szépségekben gazdag rész­ letét teljesen érvényre juttatta a művésznő, háromszoros kihívással honorálták. Csak a jelzők superlativusával illethettük a kiváló művé­ szek szereplését, minden műkritikai méltányolás nélkül, mely­ re sem méltók, sem hivatottak nem vagyunk, azt azonban a legnagyobb elismeréssel tudjuk méltányolni, hogy a művé­ szek nem helyezkedtek arra a fővárosi művészektől már tapasztalt álláspontra a vidékkel szemben, hogy csak lemor­ zsolják minden igyekezet nélkül szerepüket, nem vágyódván a vidék babéraira. Az operaház itt szereplő tagjainak mind­ egyike ambícióval és kedvvel játszott, megbecsülvén a vidék őszinte, igaz lelkesedését is. A Honvéd takarodó, a Névtelen hősökből volt az utolsó piece agyulai dalkör kísérete mellett, Káldy Gyula ésErkel Gyula 25

26

27

28

29

30

31

művészi négykezes zongorajátékában. A megismételt és túl­ áradó lelkesedéssel megtapsolt előadás után még Káldyt és Erkel Gyulát - akit közben is zajos ovaczioval illettek, és ki most is bizonyította, hogy elsőrangú zongoravirtuóz - hívták ki, s a közönség ezután eloszlott az előadás impressioja alatt dicsérőleg és lelkesedéssel beszélve a lefolyt hangversenyről. - re 32

33

Békés, 1896. június 26.

A gyulai dalkör dalestélye augusztus 15-én a pavilon termé­ ben középszámú, de lelkes közönség jelenlétében tartatott meg. Az előadott darabok nagy tetszésben részesültek, s erre a dalkör derekasan rászolgált, amennyiben aDalár induló- és étlap, a férfikarok eme legkritikusabb darabjainak nehézsé­ geivel szép sikerrel megküzdött, s a solók biztos intonálása, a karok tiszta hangtartása, az összkar fegyelmezettsége di­ csérendő. Minden darab ismételtetett ugyan, de legnagyobb tetszést nyert azlsten veled szerenád. Kár, hogy az ugyanazon nap két helyen tartott nagy vásár és radnai búcsú az estélyen való megjelenésben a polgárság egy részét akadályozta. A dalestélyt tánc követte, egy igen kedélyes, jókedvű mulatság [...] A mulatság tiszta jövedelméből a dalkör felszereléseire vonatkozó összes adósságait kifizette ugyan, sőt a felülfizeté­ sek egy harmóniumra félretétettek, de azért a harmónium megszerezhetése még a messze jövő zenéje s a farsang előtt aligha sikerülend. A harmóniumra felülfizetni szívesek vol­ tak: [...] (Békés, 34. sz. 1896. augusztus 23.)

Veress Sándor hangversenye. A Serly-féle ősbudavári ének­ karból alakult, Veress Sándor hírneves baritonista jeles veze­ tése alatt szervezett kitűnő társulat három estén keresztül hirdetett előadást a pavilon termében. A gyulai közönség azonban nem tartotta érdemesnek ügybe venni az első rangú 34

társulatot, mely különben ama, kulturális szempontból fel­ fogva, kiválóan üdvös célt is tűzte ki maga elé, hogy a hazában elterjedt idegen nyelvű, idegen romlott ízlést terjesztő orfeu­ mokat kiszorítsa, s helyette magyar zenét terjesszen s a régi magyar zene kincseit őrizze meg a nemzet számára, s így tör­ tént, hogy a három előadás közül kettőt publikum hiánya mi­ att nem tarthatták meg. A szó legnemesebb értelmében művé­ szi magaslaton álló társulat, melyet annak idején a redoutbel i első fellépés alkalmával a legmelegebben fogadott a fővárosi sajtó, csak egy előadást tartott, ezt is oly gyér közönség előtt, hogy a pavilon nagy termére bátran mondhatjuk, hogy üres volt. Az előadás különben mindezek dacára legkevésbé sem volt kedvetlen. A Veress Sándor hatalmas baritonja, melyet legutóbb Gyulán a Káldy- hangversenyen hallottunk, most is a régi fenomenális hang, s tenoristájuk, Eőry Szabó sem ma­ rad mögötte tiszta csengésű, kellemes, erős hangjával. A Kalapom szememre vágom duett sokakat meleg érzésre han­ golt, s a V. Molnár Erzsi, Szuszky Amália bájosan előadott dalai s keringői, valamint az egész kar megérdemelt tapsokat arattak. Buffójuk,£o&or Tivadar úgy eredetisége, mint ügyes mimikájával tetszést keltett, s „rímnélküli" kupiéi nagy derültséget okoztak. A közönség közönye bizonyára hosszú időre megfosztott bennünket hasonló műélvezettől, e közöny annál kevésbé menthető, mert ugyanaznap, amelyen a Veress-társulat publikum hiánya miatt előadást nem tarthatott, elég nagyszámú közönsége volt a Komló éttermének, holzengeráf mulattatta a gyulai publikum ama részét, melynél bizonnyal számíthatnánk egy kis művészetpártolásra is. No de hát, de gustibus... 35

6

37

(Békés, 48. sz. 1896. november 22.)

Színészek jönnek Gyulára: Halmay Imre színtársulata, mely e hó közepén kezdené meg Gyulán előadásai sorozatát. Az igazgató maga - mint a legkiválóbb színtársulatoknál műr ködött jeles erő - régi jó ösmerőse közönségünknek, úgyszin38

tén neje,Halmayné Emma, ki a vidék legkiválóbb koloratúrája [...] A bérletgyűjtést Kun László fogja a napokban esz­ közölni, s tekintettel ama körülményre, hogy egy esztendeje múlt, amióta színészek nem voltak Gyulán és így közönsé­ günk nemcsak hogy túlterheltségről nem panaszkodhatik, de szükségét érezheti már a nemesebb irányú szórakozásnak, a jeles igazgatót és társulatát melegen ajánljuk intelligenciánk szíves figyelmébe. Az előleges színházi jelentés a következő­ leg szól: Előleges színházi jelentés és bérlethirdetés. Van sze­ rencsém mély tisztelettel értesíteni Gyula város és vidéke n. é. közönségét, hogy jól szervezett dráma-, vígjátéki, népszín­ mű-, és operetté színtársulatommal folyó évi július hó kö­ zepén megérkezem s előadásaimat a Göndöcs-népkertben levő nyári színteremben megkezdem. Társulatom névsora következő: [...] Színre kerülnek: Színművek és vígjátékok: Pillangó csata, Honthy háza, Századvégi leányok, Nők barátja, Kisvárosi nagyságok, Otthon, Gauthier Margit, Létért való küzdelem, Mintaférj stb. Operettek: Brigitta, Bőregér, Kornevillei ha­ rangok, Cigánybáró, Hoffmann meséi, Kis molnárné, Koldus­ diák, Királyfogás, Kertészleány, Kisasszony feleségem, Nap és hold, Rip van Winkle, Orfeusz a pokolban, Angot asszony leánya stb. Népszínművek és énekes színművek: Holtomig­ lan, Gyerekasszony, M i történt az éjjel? lüs hörcsög, Három Kázmér, Szép Darinka, Felhő Klári, Piros bugyelláris stb. Bérletfeltételek 12 előadásra: Kör szék 8 frt. Zártszék 6 frt. A bérlet eszközlésével Kun László társulati tag van megbízva. Teljes bizalommal fordulok Gyula város és vidéke n. é. közön­ ségéhez, s kérem pártfogásukat, melyet igyekezni fogok teljes mértékben kiérdemelni. Tisztelettel:HaImay Imre, a Szabad­ kavárosi színház igazgatója. (Békés, 27. sz. 1896. július 5.)

Színészet „Megfbgyva bár, de törve nem" játszotta le a Halmay tár­ sulata a gyulai színi szezon utolsó hetét, amennyiben a tár­ sulatnak csak fele, a drámai rész maradt itt, míg az operettisták Pöstyénfürdoben szerepeltek. [...]

Szerdán este intelligens közönség elótt Tanay Frigyes végzett színinövendék lépett fel szülővárosában, három ked­ ves kis vígjáték egyikében, a Murai aranyos humorú Virágfakadásában mint vendég. Színreléptekor melegen megtap­ solták s rokonszenv kísérte egész debut-je alatt. Minden el­ fogultság nélkül írva, rutinirt és önálló egyéniséggel bíró szí­ nész s a legszebb reményekre jogosít bennünket. A Rákosi­ iskola és Somló Sándor tanárjának hatása ugyancsak meglát­ szik rajta. A Rákosi képezdéjének tudvalevőleg a sablon kiirtása, az egyéniség növelése, az önállóságra szoktatás ké­ pezik methodusát, s Tanayn meglátszik, hogy nem az utolsó volt a tanítványok között s megérdemelte a jelen diplomát. Laci szerepét sok eredetiséggel, otthonos mozgással és rutin­ nal adta, s a különben is pezsgő humorú kis vígjátékot Csige Böskével (Nelli) együtt teljes sikerre juttatta. 39

40

[...]

Pénteken nem volt előadás, tegnap a Franciilon ment, ma pedig aBúbospacsirtát adják búcsúelőadásul, s ezért is, mert Tanay mint vendég újból fel fog lépni, bizonnyal telt ház fogja befejezni az idei sikerült színi szezont. A társulat már kedden Csabán az új arénában fog játszani, hol - reméljük és kívánjuk -, hogy Gyuláéhoz hasonló párto­ lásra találjon az ezt megérdemlő társulat. Mi pedig a szeptemberi viszontlátásig sok szerencsét kívá­ nunk a derék színtársulatnak! (Békés, 32. sz. 1896. augusztus 9.)

4. Sport, vadászat Gyulai élet Míg más városokban vízkereszt után egymást éri a sok mulatság, piknik és táncestély, s az ország területén átlag kétszáz báli tudósítót, és megszámlálhatatlan mennyiségű apai bugyellárist ejt sorvadásba a farsang, addig a mi váro­ sunkban bizony csak a kalendáriumból tudjuk, hogy Carnevál herceg megtartotta „ünnepélyes bevonulás"-át. [...] Halifax úrfi kiütötte Carnevál herceg ő fensége kezeiből a hegemóniát s most ő a farsang uralkodó planétája. Annyi sok szép leány és menyecske a farsang összes báláit nem látogatja, mint amennyi csak egy délután vendége a kor­ csolyapályának. Hidegtől majd kicsattanó piros arccal korcsolyázó szép leá­ nyok és komoly fiatalemberek, kik másutt még az orrukat is a bon-ton követelményei szerint fújják, kiabálnak, kacag­ nak, bukdácsolnak itt a simára fagyott elemen, élénken de­ monstrálva, hogy a tizenkilencedik század embere nemcsak „megél a jég hátán" is, hanem még mulatni is tud. Nagyokat perdül egy-egy csapó vége, sikongatnak a höl­ gyek, elterül egy-egy kifogástalan viselkedésű gentleman úgy a jégen, hogy csak úgy nyekken bele. Ha a parketten történnék ez vele, bizonyosan két hétig sa­ vanyú arculatúvá válna, de itt fel sem veszi, akárhogy nevet­ nek is rajta a hölgyek. Kedves, vidám képet nyújtanak a mostani jég-délutánok, elkezdve azoktól a félénk kis kezdő korcsolyázó lányoktól, kik ügyetlenségükben is oly bájosak, kedvesek a bravour-korcsolyások merész „nyolcas"-áig, melyeket nagy ambícióval rónak a publikum előtt a sima jégre. Hogy a megfigyeléseknek milyen hálás talaja a hideg jég, mennyi szerelmes forró pillantásai és az imádott „Ő" felé vezető íveiből lehetne olvas­ ni a szívében is, azt elmondanom felesleges. 41

42

Én nem figyelek különben. Megteszik azt helyettem a mamák is, kik a jég szélén sawlakba burkoltan gardírozzák a röpülő, kacagó jégvirágokat s kritizálják a jégpublikumot. Node félek többet írni a mamákról [...] - re 43

(Békés, 3. sz. 1896. január 19.)

Gyulai élet „Advantics!" azaz hogy ... Üdvözöllek téged óh lawn-tennis! Üdvözöllek, mint ki hivatva vagy a gyulai társadalmi életet felélénkíteni, a papák zsebét pedig lelapítani. Mert hiszen te vagy a nap, mely feljöttél a gyulai társadalmi élet borongós egére, hogy bearanyozd a láthatárt jókedvű sugara­ iddal, és ismét te vagy az éjjel, mely sötét gondokba meríted a „sparzam" családapák ritkuló hajfürtökkel rendelkező fejeit, kik egyre dörmögnek, hogy már megint ruhát, még pedig tennis-costume-ot kell a szabószámlára felíratni. - Ördög vigye el a tenniseteket, dörmögi egy-egy családfő, odahaza bizalmas családi körben, anyátok sohse tennisezett, mégis férjhez ment! - Hát igaz biz az öregem, de sajnos, manapság könnyebb tennisverővel férjet fogni, mint fakanállal - igyekszik a csa­ ládfőt a mama kapatzitálni. Az öregúr pedig mit tehet egyebet. Dörmög és fizet. Elvégre is a leányai jövőjét szívén viselni apai kötelesség, s ha a mo­ dern kor a tennispályáról és a bálteremből szedi a menyasszo­ nyokat, akkor kénytelen őket a tennispályára küldeni és nem a konyhába. így alakul a tennis-klub, és így óvatolják meg a papa váltó­ ját. Hanem a tennis-pálya, a tennis-pálya mégis csak tennispálya! Lapdázni, játszani, azt tud minden utcagyerek, hanem tennisezni, tetszik tudni tennisezni, az olyan-olyan - elegáns! 44

45

És azért üdvözöllek téged óh tennispálya! Legyen a te ural­ mad hosszú és sok tagot számláljon a te országod. Hiszen volt nekünk sportklubunk is valaha, volt csónakázó egyesületünk is a homokbányán, vívóklubunk is egykor. Be­ lefogtunk mi mindenfajta egyletbe, mert mi gyulaiak tűzzel fogunk bele mindenbe - és roppant kitartók vagyunk, dacára annak, hogy a rossz nyelvek ránk fogják, hogy „szalmatűz" a mi lelkesedésünk! De hát ez nem igaz! Tanú rá az a sok megalakított és eltűnt, tervbe vett, félig kivitt, vagy kiviendő klub, vagy egylet, me­ lyektől egykor a Gyula város társadalmi életéről megírandó monográfia hemzsegni fog. Hát csak azért mondom neked, szép tennispálya, hogy kár volna, ha te is úgy begyepesednél, mint a népkert hajdani két kuglipályája, mely kezdetben fejbetörések okozója is volt, mi­ után csak két társaság játszhatott rajtuk egy időben, holott akkor mindenki kuglizni szeretett volna a népkertben. Azóta megváltozott a világ. Most már nem szeret senki kug­ lizni a népkertben. A kuglipályákat benőtte a fű, a deszkáját elhordták fűteni. A tekepálya pedig felvette a „néhai" nevet, éppen úgy, mint a csónakázó egylet, a sportklub, a vívóegylet meg többi elődje. Most lawn-tennisezünk! Vidám kacajtól, lenge toalettektől nyer bájt a tavaszi mezbe öltözött népkert, s hangzik a „fifti", „szerti", „advantics" s más angol csudabogár nevű játékszavak, melyeket olyan sikkel tudunk kimondani, mert hát... hát nem értünk! Nevessenek ki jámbor paraszteszemért Magyarhon összes lawn-tennis klubjai, de nem tudom miért kell nekünk angolul kiabálni, mikor magyarul is tudunk. Hát nem lehetne magyar vezényszavakat használni ehhez a csinos játékhoz? 46

[...3 (Békés, 17. sz. 1896. április 26.)

- re

Körvadászatok. A gróf Almásy uradalom sarkadi és gyula­ vári vadászterületén hét napon keresztül folytak a nagysza­ bású körvadászatok és pedig december 2-, 3- és 4-ik a sarkadi, december 5-, 6-, 7-, 8-ik napjain Gyulaváriban. A vadászaton gróf Almásy Dénes vendégszeretete folytán részt vett vendé­ gek gróf Károlyi Tibor, gróf Szapáry István, gróf Almásy Dénes, báró Trauttenberg Frigyes, gróf Széchenyi Antal, gróf Wenckheim Dénes és József, ifj. Tisza Kálmán, Tallián Béla, Inkey Antal, Ladics György és Szekér Gyula voltak. A vadá­ szat igen szép eredménnyel végződött, s a két területen öszszesen 6327 darab vad ejtetett el, és pedig a sarkadi urada­ lomban 2082 nyúl, 760 fácán, 9 fogoly, 1 őz, 1 szalonka, agyulavári uradalomban pedig 2340 nyúl, 1087 fácán, 31 vadpulyka, 7 fogoly, 2 őz, és 5 róka. A sikerült vadászati napokat esténkint kedélyes lakoma követte grófAlmásy Dénes gyulai vendégsz­ erető kastélyában. - A gyulai városi vadászterületen annak bérlője, Csausz Lajos december 8-án rendezett sikerült hajtóvadászatot, amelynek vendégei voltak: Terényi Lajos, Pogány Sándor, Haan Béla, Ambrus Sándor, Deimel Lajos, Balogh Sámuel, Steinekker Gábor, Oláh György és Hoffmann Mi­ hály. Elejtetett 129 nyúl és 124 fácán. A vadásznapot Herodek „Otthon" vendéglőjében, kiválóan kedélyes vadászlakoma fejezte be, pazar menüből összeállítva, mely a legvirágosabb hangulatban, a hajnali órákig tartott, s melyen Gyula város intelligenciájából igen sokan részt vettek. [...] (Békés, 51. sz. 1896. december 13.)

JEGYZETEK A cikkek íróinak nevét általában nem tüntette fel az újság. Egyéni hangjával kiválik közülük a gyulai életről rendszeresen tudósító, „-re" betűjelű szerző, azaz Dubányi Imre, egy fiatal gyulai tisztviselő, akinek Gyulai élet címen állandó rovata volt a lapban. Parapli czug (ném) - esernyős felvonulás, menet. Sal Sebestyén - a németvárosi Olvasókör elnöke. Rácz Jenő - az újvárosi olvasókör elnöke. 1

2 3

dr. Berényi Ármin, ügyvéd. Jury (ang) - versenybíróság, zsűri. Dankó Pista (1858-1903) nótaszerző, 1895-ben Pósa Lajos verseinek megzenésítésével megnyerte az Új Idők szépirodalmi lap pályázatát. 1895 decemberében játszott először Gyulán. A priori (lat) - a tapasztalatot, a tényeket megelőző. Tour (fr) - itt táncmenet, táncforduló, következő tánc. Magnesium fáklya - a Napnál többszázszor erősebb fényt adó magné­ ziumot sötét helyiségek megvilágítására használták, így fáklyák készítésére is. Bengalian tűzanyag - bengáli tűz. Színes fénnyel égő porkeverék tűzijátékokhoz. Milly-gyertya - A gyertyaöntést a 19. század elejétől a Milly által tökéletesített módon végezték iparilag. Velocipéd (fr) - kerékpár. Leleplezés - az Erkel Szobor leleplezési ünnepsége. , Nopcsa Elek báró - Paulay Ede halála (1894) után az Operaház második intendánsa. Piéce (fr) - zenemű. Erkel Gyula (1842-1919) karnagy, 1878-tól a Zeneakadémia tanára. Moshammer Gyula (1868-1902) hárfaművész, 1889-től játszott az Operaház zenekarávan, 1897-től a Zeneakadémia hárfatanára. Arányi Dezső (1859-1923) a kor egyik legkitűnőbb lírai tenoristája. Külföldi szereplések után 1893-tól az Operaház tagja. Kvadrál (lat) - illik valamihez, összevág valamivel. Ábrányiné Wein Margit (1861-1947) operaénekesnő (szoprán). Ábrányi Emil író felesége. Fisztula (lat) - gurgulázó fejhang. Diszpozíció (lat) - kedv. Pewny Irén (1866-1916) szopránénekesnő. Külföldi sikerek után 1895-től az Operaház tagja. Takács Mihály (1861-1913) az Operaház kiemelkedő művésze, baritonista. Aliaga Géza (1841-1913) zeneszerző, gordonka- és cimbalomművész, 1884-től az Operaház tagja, 1891-től a Nemzeti Zenede tanára. Viola d'amour (ol, fr), vagyis viola d'amore (ol) - a mai mélyhegedűvel kb. megegyező nagyságú, 6-7 bélhúrral és 7-14 rezonálóhúrral felszerelt vonós hangszer. Krancsovics Dragomir (1847-1929) hegedűművész, 1893-tól az Operaház hangversenymestere. Mayer Adolf - adatait a lexikonok nem tartalmazzák. Indiszpozíció (lat) - kisebb rosszullét, gyengélkedés. 4 5 6

7 8 9

10

11

12

13

14

15 16

17

18

19

20

21

22

23

24

26

26

27

28

29

Szuperlatívusz (lat) - felsőfok. Káldy Gyula (1838-1901) karmester, zeneakadémiai tanár, 1895-től az Operaház igazgatója. Ováció (lat) - viharos, zajos ünneplés. Impresszió (lat) - hatás, benyomás. Ősbudavár - A millenniumi kiállításon (1896) a Városliget egy részén felépült, s a török kort idéző épületegyüttes. Benne mulatóval, melyben Serly Lajos 76 tagból álló ének- és zenekara lépett fel. Veress Sándor (Róth Mór) előtte öt évig az Operaház tagja volt. Redoute (fr) - vigadó. Zengeráj (ném) - énekes kávéház. De gustibus... - de gustibus non est disputandum (lat) - az ízlésekről nem kell vitatkozni. Halmay Imre (Vizsai) - színész, színigazgató. 1894-1897 között a szabadkai színház igazgatója. Tanay Frigyes (1875-1925) színész, Rákosi Szidi növendéke, majd az iskola tanára. A lexikonok szerint szülővárosa nem Gyula, hanem Buda­ pest. Début (fr) - első szereplés, fellépés. Planéta (gör) - bolygó. Bontón (fr) - jómodor, illem. Shawl (ang) - vállkendő. Lawn tennis (ang) - füves pályás tenisz. Advantics (ang; helyesen: advantage) - előny. Sparzam (ném) - spórolós, takarékos. Fifteen, thirty (ang) - tizenöt, harminc. 30

31

32

33 34

35 36

37

38

39

40 41

42

43 44

45

46