A FELVILÁGOSODÁS KORA

Nemere István

A FELVILÁGOSODÁS KORA A 18. század eseményei

MAGYAR TÖRTÉNELEM

Kiadó: ADAMO BOOKS KFT. http://adamobooks.com

Felelős kiadó: ADAMO BOOKS KFT. ügyvezetője

Copyright © ADAMO BOOKS KFT. Budapest, 2015 ISBN 978-963-387-322-9

ISBN

1. Új század hajnalán

Az előző század történetét ott hagytuk abba, amikor a törököt kiverték Közép-Magyarországról, nagyobbrészt a Felvidékről és az Alföldről, Erdély pedig végképp elvesztette függetlenségét. Magyarország történetében már a második olyan évszázad vette kezdetét, amelyben nem volt igazi magyar királya az országnak – az egész országnak. A törököt sikerült ugyan visszanyomni – de azért ne ringassuk magunkat illúziókba: nem volt ez olyan igazi, hetedhét országra szóló győzelem, amilyennek a katolikus Habsburgok ezt Európa felé kommunikálták. Hiszen a török még itt volt a szomszédban és jó ideig itt is maradt! Az 1700-as években odalent délen, Nándorfehérvár (Belgrád) környékén kezdődött Törökország, övé volt az egész Balkán. Az már csak a korabeli magyarok, erdélyiek, románok, németek, horvátok stb. szerencséje volt, hogy a török állam gazdasági, hadügyi és ezekből következően politikai téren is elgyengült, tartósan erőtlenné vált. A Balkánon ugyan még erősen tartotta magát, de ez már nem volt igazi nagyhatalmi erő. Mindazonáltal egy ideig még a 18. században is attól tartottak sokan – különösen a Dél-Alföldön – hogy egy nap ismét felbukkannak a szpáhik, lovaik dobogása betölti a teret, jajszó veri fel a békés csöndet és ismét elhangzik a rémisztő kiáltás: Jönnek a törökök…! De nem jöttek. Bécsben közben történt egy és más. Lipót a rá jellemző kitartó szívóssággal elérte, hogy még 1687-ben a magyar rendek, elsősorban persze a főnemesség és az őket mindenben követő, tőlük függő kisnemesek lemondjanak az ellenállási és szabad királyválasztási jogukról. Ez rettenetesen sokat számított – negatív irányban. Magyarország lényegében ekkor veszett el másodszor – Mohács 1526 csak az első nagy csapás volt, Bécs 1687 meg a második. És józan szemmel figyelve a dolgokat nehéz megállapítani, melyik volt a nagyobb ütés, melyiknek voltak-lettek fájdalmasabb hatásai. A magyar nemesség – ne feledjük: az egyetlen számottevő erő ebben a korszakban – igazából mindenféle erősebb nyomás nélkül, szinte csak rábeszélésre letette azt a két fegyvert, amely még a kezében volt, ami még a „nemzet” (ha csak nemesi is, de nemzet) erejét adhatta volna. Kijelentették, írásba adták, hogy a magyar nemesség ezután nem fog lázadozni a törvényesnek tartott Habsburg-uralkodó ellen. Megfogadták, hogy lemondanak a szabad királyválasztás jogáról is, vagyis attól kezdve akármelyik Habsburg kerül a bécsi császári trónra, az egyben vita nélkül lesz Magyarország királya is. Nehéz így utólag belátni a lépés jelentőségét, mindazonáltal nem kétséges: ez az egyezség meghatározta az ország következő kétszáz évét. Lipót és tanácsadói külön stábot hoztak létre, amely kidolgozta Magyarország újszerű kormányzásának alapelveit. Ebben nagy szerepet vállalt az osztrák Leopold Kollonich püspök, majd érsek, akivel később még többször találkozunk majd e század elején. Mire elkezdődtek az 1690-es évek, Bécs kész koncepciót alakított ki arra, hogy Magyarországon ezután elnyom mindenfajta lázadást – ha lehet, még csírájában. A magyarok, akik úgy örültek a török legyőzésének és másfélszáz év utáni kiűzetésének – csak némi késéssel vették észre, hogy mi készül. Persze addigra az országot erősen kezébe fogta ez az új hatalom. A régi, „német Magyarországon” tökéletesen zárt a német uralom, Erdély pedig egy névleges „fejedelemség” maradt, amelynek azonban nem volt fejedelme. Régi alkotmányának csak töredékei maradtak, a tartományt Bécsből irányították, az onnan kinevezett kormányzó és kormányzótanács alatt vergődött – „aranykorról” már senki sem beszélhetett, hisz az is a múlt ködébe tűnt. A töröktől visszafoglalt tartományokban, de egész Magyarországon is a győztes „németek” (osztrákok) már az 1690-es években is úgy viselkedtek, mintha nem egy felszabadított saját, hanem egy meghódított 3

idegen területen tobzódnának. „A hódított földön kénye-kedve szerint uralkodik Lipót”, jegyezte föl valaki egy korabeli levélben, és sajnos igaza volt. Lipót nemcsak elfogadtatta a Habsburgok trónöröklési jogát egyszer s mindenkorra, hanem azon melegében – még a fordulópontnak számító 1687-es évben – magyar királlyá koronáztatta idősebbik, akkoriban kilencéves fiát, Józsefet. Lipót mindezek ellenére meglehetősen vaknak, vagy legalábbis rövidlátónak bizonyult. Azt hitte, a törökkel együtt kiűzte a szabadságvágyat is…? Hiszen éppen azzal, hogy a visszavett területeket elfoglalt földekként, hadizsákmányként kezelte, ismét rengeteg ellenséget szerzett a Habsburgoknak. A bécsi udvar ezeket a magyar földeket új hadi szerzeményeknek tekintette és úgy is bánt velük – no meg e földek igazi tulajdonosaival, az ott lakókkal is. Nem csoda, hogy elég volt tíz-tizenöt év, és a magyarok ismét felkeltek. De ne rohanjunk annyira előre. Az 1690-es években csak gyűlt az elégedetlenség. Az emberek – persze főleg a nemesek – nem örültek annak, hogy Bécs figyelmen kívül hagyja a régi magyar intézményeket, a rendi jogrendszert és minden egyebet, ami e földeken fél évezreden át olyan jól működött. A vallási türelmetlenség ismét megmutatkozott, a pázmányi vetés szárba szökkent és az ellenreformáció gépezete még nagyobb lendülettel görgött tovább. Olyan idők voltak ezek, amikor igazából sehol sem volt nyugalom. A parasztok elégedetlensége kisebb lázadásokban tört ki, a magyar kisnemeseket emésztette a vágy, hogy valamiképpen visszaszerezzék vélt vagy valós függetlenségük egy részét. A bécsi „németek” meg zsoldosokat küldtek rá az országra, ezek fosztogattak is szorgalmasan. Mindeközben a vallási türelmetlenség ismét felcsapott, hiszen ott, ahol addig békésen egymás mellett élhettek a különféle hitű emberek, most nagyon osztrák és nagyon katolikus hatalom terpeszkedett el. Rémfilmekbe illő dolgokat műveltek a teljhatalmú idegen zsoldosvezérek, akik maguk mögött érezve a császári és egyházi hatalmat, e két nagy erőt, a protestánsok valóságos irtásába kezdtek. Amivel egyfelől növelték az általános rémületet, de a haragot és gyűlöletet is minden iránt, ami osztrák volt és katolikus. De igazából nem csak a protestánsoknak volt félnivalójuk. A zsoldosvezérek és helybeli kiszolgálóik – elsősorban persze a katolikus egyház – vésztörvényszékeket állítottak fel az ország egyes pontjain, ahol aztán hamis vádakkal bíróság elé állított gazdag urakat és polgárokat ítéltek el. Olykor – megszegve persze az ősi magyar nemesi törvényeket – kínpadra vonattak nemes urakat is. A hamistanúk is megtették a magukét: sorban ítélték el a protestánsokat és minden vagyonuk az államra szállt. Persze nem azzal vádolták őket, hogy protestánsok voltak, dehogy! Ennél már akkor is jobban működött a píár: az elítéltek egytől egyig úgymond Thököly kurucait támogatták, netán maguk is közülük kerültek ki. Vagyis a legális államhatalom ellen esküdtek össze és harcoltak, amiért most lám, bűnhődnek. Jellemző különben az akkori közállapotokra, hogy amíg a zsoldosvezérek, császári megbízottak, e sajátos osztrák-magyar inkvizíció csak protestáns urakat végeztetett ki, addig – idézzünk egy krónikást – „szavát senki föl nem emelte, csak akkor, amikor már túlságosan belejövén hóhér mesterségébe, már a katholikus nemeseket is kezdte kivégeztetni”. Akkor bezzeg a küldöttségek eljutottak Bécsbe, még a császár elé is és sikerült visszahívatni a zsoldosokat, leállítani a vésztörvényszékeket. Persze azok addigra már úgyis elvégezték kijelölt feladatukat, a nép megfélemlítését. A nagyurak birtokai területileg ugyan nem növekedtek, vagy éppenséggel csökkentek, de az új mezőgazdasági módszerek révén nőttek jövedelmeik. Mivel soha senki nem tudhatta, mikor kerül rá sor, mikor kell elmenekülnie, vagy veszti el birtokait, vagy hurcolják börtönbe – hát az éves jövedelmeit senki sem kuporgatta. Az urak elmentek Bécsbe és ott felélték, elmulatták a pénzüket. Az számított már sikkesnek, aki a többiek előtt, a királyi-császári udvarban nyüzsgött és ott szórta a pénzt. Ezzel mintegy tanúbizonyságát adta a császár iránti hűségének is, ismeretségeket szerzett, bejáratos lett az udvarba. Ezzel persze mintegy „menlevelet” szerzett magának, családjának és birtokainak – vagy legalábbis jó oka volt azt hinni. Kollonichnak tulajdonítják azt a mondást, amely a Habsburgok általános célkitűzésévé vált nem csak akkor, hanem később is: „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, majd németté és a végén katolikussá kell tenni”. Már a sorrend is érdekes és rámutat az elv kigondolóinak lelki problémáira, egyben persze 4

jelzi, hogy akkoriban Bécs hogyan képzelte el az uralkodást. A területeket megszerezve, a törököket kiverve – mint említettük – úgy érezte magát, mint a spanyolok Latin-Amerikában: teljesen új földeket foglaltak el a maguk számára és ott azt teszik, amit akarnak, nem ügyelve az őslakosság érdekeire. A magyarok és az akkori Magyarország területén élő más nemzetiségűek érdekei egyáltalán nem számítottak. „Mi nem is léteztünk”, mondhatnánk ma, visszatekintve a huszonegyedik századból a háromszáz évvel ezelőtti folyamatokra és eseményekre. Lássuk a későbbi történészt: „Abban a mértékben, amelyben a katonai feladatok csökkennek, változik az életmód is. A régi, mogorva, szűk, sötét, a világtól elzárt várak helyébe világosabb, társaságra, az élet élvezésére alkalmas kastélyok lépnek, nagy termekkel, tágas udvarokkal, lugasos kertekkel. Az üveg általánosabb használata nagyban hozzájárult a lakások kényelméhez. Átalakul a ruha is. Még mindig magyar, csak a Bécs felé eső részeken található német szabó és csak néhány külföldről hazajött ifjú mer idegen köntösben pompázni. De fő anyaga már nem a vas és acél, hanem a posztó és a selyem. A páncéling divatos még, de – tafotából való. Még divatos a kacagány, de posztóból készül a ’párducbőr’ is.” Az emberek e beállott békében sűrűbben utazgattak, találkoztak egymással, mulattak nagyokat. Gigantikus esküvőket, nagy táncmulatságokat, családi találkozókat rendeztek. Külső szemlélő úgy láthatta volna – aminthogy az akkoriban itt megfordult nyugat-európaiak látták is – hogy minden rendben van, az emberek élnek, a török elment, afféle „európai” hatalom uralja e területeket és mindenekelőtt beköszöntött az annyira áhított béke. A nagy evészetek és még nagyobb ivászatok miatt aztán a magyar urak aránylag fiatalon beleestek a köszvénybe és a vízkórba, más nyavalyákról nem is szólva. Azt kell mondanunk, hogy az emberek fizikai és erkölcsi minősége alaposan leromlott azokban az évtizedekben. Az emberek túl sokat ittak, megindult a dohányzás roppant káros, máig tartó folyamata (akkor még csak férfiaknál), no és erkölcsileg is sokan elsatnyultak. Már semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy idegen érdekek szolgálatába szegődtek és veszni hagyták saját régi lelküket, eszméiket, reményeiket. Úgy tűnt, nincs itt senki, aki kiállnak a többiekért, aki bármit is tehetne értük, helyettük. Ugyanakkor az öreg és meglehetősen ravasz Lipót tudta, hogyan kell a magyarok kedvében járni. Mert hát ezek az emberek mindig is nagyon érzékenyek voltak a külsőségekre, többre értékelték a látványosságot, mint a valós cselekvést (ez is így maradt mindmáig). Hát Lipót és két fia, József és Károly – az elsőből már magyar királyt csinált előzőleg – a nagy néha összehívott rendi országgyűlésekben és más ünnepi események alkalmával hol Bécsben, hol Pozsonyban bizony magyaros ruhákban jelentek meg! Mondani sem kell, ettől dagadt a honfiúi kebel és ezért ordította a „vivátot” minden magyar kisnemes is – holott a szelíd látszat mögötti rideg valóság éppen az ő érdekeibe vágott. Megindultak a betelepítések is, ami ellen sem akkor, sem persze így utólag nem emelhetjük fel szavunkat. A sok termőföld mellé kellett a munkás kéz, de a török háborúk, a kuruc felkelések, a zsoldosok népirtása miatt szinte az ország egész területén, de főleg a középső részeken és a széleken nagyon hiányzott az ember. A környező országokból és a német államokból tömegesen érkezett a lakosság, amely itt aztán igen szorgalmasan és lojálisan dolgozott a következő évszázadokban. Ez persze ugyanakkor azt is jelentette, hogy az itt élő magyarok aránya erősen lecsökkent a többi néphez viszonyítva, ami aztán később egyenesen vezetett egyfelől a nemzetiségi konfliktusokhoz, majd Trianonhoz. Mégis, munkás kezekre szükség volt és logikus, hogy Bécs akkoriban nem amerikai indiánokat, afrikai feketéket vagy ázsiai tatárokat telepített be, hanem igyekezett minél közelebbről szerezni telepeseket, akiknek megfelelt az itteni éghajlat és akik elsősorban földműveléshez értettek. Ahhoz, hogy megértsük, mi vette kezdetét mindjárt a század elején (1703-ban), úgy vissza kell nyúlnunk az időben néhány régebbi eseményhez. Az 1690-es évek közepén volt még egy utolsó kuruc fellángolás – legalábbis akkor mindenki azt hitte, ez az utolsó, nincs tovább. Thököly hadainak romjai összeverődtek, a hegyalján elfoglaltak pár várost, de még azok a kisnemesek sem álltak melléjük, akik pedig éppen úgy szenvedtek az idegen zsoldosoktól, mint a parasztok. A lázadást leverik. Az európai háborúk újrakezdődnek, bonyolult hadi helyzetek alakulnak ki, amelyekben Ausztria is élénken érdekelt, ezért a zsoldosok javát kivonják Magyarországról és más frontokra küldik. 1701-ben megkezdődött a spanyol örökösödési háború, a Habsburgok ott nagyot buktak, hiszen azt hitték, I. Károly spanyol király a hatalmas bécsi várakozások ellenére nem Lipótot tette meg örököséül, 5

amit Bécsben annyira nehezményeztek, hogy ebből aztán végül is a fél kontinensen zajló (újabb) háború lett. Ugyanebben az évben tehát Bécsnek gondoskodnia kellett arról is, nehogy ezenközben a hátában felkeljenek a magyarok. Ami különben akkoriban szokás volt nemcsak az osztrák birodalomban, hanem szerte a kontinensen, sőt nyilván Ázsiában és másutt is. Amikor a központi hatalom fontos háborút vív valahol kül- vagy belföldön, az otthoni elnyomott népek, a központi hatalommal ellentétes érdekek találkoznak és kitörnek, harcot kezdeményeznek, hogy elszakadhassanak a nemkívánatos anyaországtól. Ezt Bécsben is tudták és készek volta bármilyen eszközökkel megakadályozni. Tudták, hogy az erdélyi fejedelmi (rég)múlt és a Thököly-féle (közel)múlt után a nemzet egy részének reményét a fiatal Rákóczi Ferenc jelenti. Nem volt kétséges, hogy akinek ilyen neves ősei voltak, ekkora birtokai, az még gyermekként is veszélyes lehet. Aki ráadásul annak a Zrínyi Ilonának volt a fia, aki éveken át védelmezte a császári seregektől Munkács várát, akinek a nevelőapja Thököly Imre volt – nos, az az ember potenciális veszélyt jelentett az osztrák birodalomra és magára a császári családra nézve is. Lássuk hát Rákóczi Ferenc történetét, aki nélkül el sem képzelhetőek ezek a veszélyes idők. Mire eljött a századforduló, Rákóczi Ferenc – kit később „sorszámoztak” II.-nak – már huszonnégy éves volt. 1676-ban született és elég kalandos volt már a gyermekkora is. Abban a korban nőtt fel, amikor lezajlottak a törökellenes felszabadító háborúk. Ahogy nyiladozott az értelme, a gyereknek látnia kellett nevelőapja – anyja második férje – Thököly felkelésének vesztét is. Később azt is látta, ahogyan a császári kormányzat arra kényszeríté a töröktől visszafoglalt területek egykori gazdáit, földbirtokosait, hogy okmányokkal igazolják, valóban az ő területeik voltak-e ezek és azok a földek? Mivel a másfélszáz éves török megszállás, a sok háború és egyéb dúlás miatt szinte senkinek sem maradtak meg a papírjai, a tulajdonjogot igazoló írások (telekkönyv még nem volt!), hát ezekre a birtokokra Bécs tette rá a kezét. Akik meg valami módon mégiscsak igazolni tudták, hogy jogos tulajdonuk ez vagy az a föld, a ravasz kamarilla tanácsára a közigazgatás afféle „felszabadítási adót” vetett ki a területre. Nagy összegű illetéket kellett fizetni azért, hogy a saját tulajdonukat visszakapják, úgymond azért, mert a császári hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett e területeket felszabadítva. Így aztán nem csoda, hogy a legtöbben nem jutottak tulajdonukhoz és ez is csak növelte az elégedetlenséget. Az elfoglalt birtokokra, meg a volt török területeken kívüli egyéni birtokokra, amiket a protestánsoktól koboztak el „hazaárulás” címén, császárhű osztrák német és más nemzetiségű gazdákat hoztak. Ezek lojalitásában biztosak lehettek, már csak azért is, mert azok jól tudták, kitől kapták ezt a fejedelmi ajándékot. Attól kezdve a magyar társadalom át meg át lett szőve tőle-benne idegen elemekkel, akiket a Habsburgok szabadítottak rá. Voltaképpen szinte természetes, hogy a tudat alatt is vezéregyéniséget kereső, egyelőre csak lélekben lázadók éppen a fiatal Rákóczira gondoltak. Tulajdonképpen úgyis mondhatnánk, hogy a „Rákóczi-gyerek” neve lebegett a szemük előtt. A fiút ugyanis a balul végződött Thököly-felkelés leverése után anyjával együtt Bécsbe deportálták, birtokaitól megfosztották és Kollonich – akkor már esztergomi hercegprímás is, ki e magas poszton utódaihoz hasonlóan teljes odaadással szolgálta a Habsburgokat – ördögi tervet eszelt ki. Úgy döntött, a magyarok reménységét németté teszi! Anyját, Zrínyi Ilonát is fogságban tartották, de azt férje, Thököly Imre kicseréltette egy elfogott osztrák tábornokért. Nevelt fiát, a tizenéves Ferencet addigra elvitték egy csehországi iskolába, ahol a tervbe beavatott tanárai mindet megtettek, hogy kiirtsák belőle a magyar szellemet, a magyaros gondolkodást. Lényegében janicsárt akartak nevelni belőle, nem kétséges. Olyan főurat, amilyen a többi is volt – tisztelet a kevés kivételnek. Hiszen mint fentebb írtuk, a magyar urak akkoriban kezdtek Bécsbe járni „villogni”, az uralkodó iránti feltétlen hűségüket nap mint nap demonstrálni az udvarban és azon kívül. Kollonich prímás nyilván nagyon örült volna, ha ezen urakhoz hamarosan csatlakozik a fiatal Rákóczi is… Tizenkét éves volt, amikor elválasztották anyjától és attól kezdve németek között, német nyelven nevelték egy jezsuita kollégiumban. A fiú dacos volt, büszke volt – de okos is volt. Hamar belátta, hogy kisfiúként nem harcolhat nyíltan, ellenfelei egyelőre sokan vannak és erősek, ő meg egyedül van és gyenge. 6

Ezért egy időre magába zárkózott, nyilván valamiféle álcázásnak szánta ezt a viselkedést. Ne tudja meg mindenki, hogy mit forgat a fejében! Ferenc a magyar anyanyelve mellett kitűnően megtanult latinul, nem annyira jól németül, természetesen tudott franciául és olaszul, no és lengyelül is. Ez utóbbinak később sok hasznát vette, nem annyira a politikában, mint inkább az… ágyban. Papot akartak belőle nevelni, ami arra utal, hogy mégis totálisan félreismerték a Rákócziakat és őt is. Ilyen múlttal, erdélyi fejedelmekkel és csupa harcias, népvezér, uralkodó őssel a háta mögött hogyan is válhatott volna belőle pap? Miután tizenöt éves korára elvégezte a középiskolát, maga Lipót császár engedélyezte nagy kegyesen, hogy beiratkozhasson a prágai (természetesen latin nyelvű) egyetemre. Szökésre, más életútra egyelőre nem is gondolhatott, hisz Ferencünk akkor is fogoly volt, akinek minden lépését vigyázták. Ráadásul majdhogynem gyerek volt még, akinek sem pénze, sem kapcsolatai nem voltak. Ha eltűnik, egy órán belül fellármázzák a várost és szélesebb lovasok erednek a nyomába. Ha nem a politika útjára tereli őt a történelem, a származása, a körülmények, minden bizonnyal természettudós lett volna belőle. Ma már kevesen tudják – az efféle adatokat nem tanítják az iskolákban – a fiatal Ferencet élénken érdekelte a matematika, a fizika, az építészet, a geometria, jól rajzolt – ma azt mondanánk: jó műszaki rajzkészsége és hozzáértése volt. Mivel erkölcsileg, lelkileg, érzelmileg teljesen egyedül volt, hát jezsuita nevelés ide vagy oda, bizony teret engedett a „felületes szórakozásoknak” azokban az években. Egyszerűbben fogalmazva Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem és szabadságharcos vezér, a Habsburgok nagy ellenfele sokat nőzött… Ha Ferencünkből sikerül papot csinálni, akkor a megmaradt Rákóczi-vagyon is a katolikus egyházra szállt volna – ezért is akarta annyira Kollonich érsek, hogy a fiúból pap legyen. Amint Ferencünk tizen�nyolc éves lett, felhagyott filozófiai (!) tanulmányaival, ismét kezdett magyarul tanulni, nővérével együtt pert indított az állam ellen, hogy visszaszerezze a Rákóczi-birtokokat, amelynek most már azt a részét sem akarta visszaadni a császári hatalom, ami pedig neki járt volna. Hiszen mint kisfiú, nem vehetett részt a nevelőapja és anyja Habsburg-ellenes felkelésében. Nem árt tudni, hogy Magyarország hercegprímása, aki katolikus pap is volt természetesen, hatalmas hazugságokkal próbálta ezt megakadályozni. Még arra is vetemedett – az Egyház nagyobb dicsőségére… – hogy hamis okmánnyal próbálta megtéveszteni a bíróságot, amit persze lelepleztek. De hát ez olyan világ volt, ahol Kollonich érsek úr továbbra is az egyház feje maradhatott, de a fiatal Rákóczi visszanyerte családi birtokának egy (kisebb) részét. Azt, ami jog szerint is az övé volt. Mondani sem kell, hogy ez őt Bécsben igen népszerűvé tette, a fiatal huszonéves férfit mindenfelé meghívták, népünnepélyre éppen úgy, mint főúri szalonokba, vadászatokra, bálokba. Sok fiatal nővel volt dolga, és még több nemesi, úri kisas�szony szeretett volna a felesége lenni. Mulatott, vadászott, hajnalban feküdt le, délben kelt fel, hajkurászta a nőket és az egyéb élvezeteket. Volt, hogy naphosszat kártyázott, evett, ivott. Vívó- és táncleckéket vett, nyelveket tanult, udvarolt és udvaroltak neki. Mert nem árt tudni, hogy ez a mokány, nem túl magas, de annál csinosabb férfi az arcát keretező hullámos gesztenyebarna hajával, barna szemével, kackiás bajuszával, karcsú és izmos termetével sok nőben felkorbácsolta a vágyakat. Az új század első éveiben is így ment ez még. I. Lipót – 1700-ban éppen 60 éves volt – összesen negyvennyolc évig ült a trónon, ami az osztrák birodalomban addig sajátos rekordnak számított. Bécsben vidáman zajlott az élet akkortájt, sokat beszéltek a fiatal Rákócziról. Aki egy nagy körutazást tett Itáliában, majd hazatért és felkereste magyarországi birtokait. Hát látnia kellett, hogy a zsoldosok alaposan lepusztították őket, innen sok jövedelemre nem számíthatott. Mielőtt valaki feldicséri Rákóczi Ferencet, annak erkölcsi nagyságát és bátorságát – azért ne feledje: ennek az úrnak sem jutott eszébe, hogy változtatnia kéne a közállapotokon, hogy például felszabadítsa a jobbágyait, vagy legalább könnyítsen azok embertelen sorsán. Mint akkoriban minden más nemes és főleg arisztokrata, ő is úgy tartotta normálisnak és jónak a dolgokat, ahogyan voltak. Az osztrák ármány része volt, hogy mivel Rákóczinak vagy nyolc megyében voltak birtokai, hát kinevezték az egyikbe főispánnak. Ilyen fiatalon még senki sem nyerte el ezt a tisztséget – de ő nem örült neki. Sejtette, elfoglaltságot akarnak neki adni, és egyben az „imázsát” is rombolni, amikor császári hi7

vatalnoknak nevezik ki. Rákóczi Ferenc, mint Sáros megye főispánja…! Ki hallott ilyent? Az ő ősei igazi fejedelmek voltak, nem hivatalnokok! Nagy nyomás alá helyezték, hogy nősüljön meg. Hogy vegyen feleségül lehetőleg egy magas rangú osztrák arisztokrata hölgyet. Lipót is folyton ezt üzengette neki, no nem egyenesen, hanem különféle társasági körökön keresztül. Végül Ferencünk kiválasztott egy hölgyet. De hogy ne legyen igaza Lipótnak, nem osztrákot, hanem németet szerzett magának. Egy valódi hercegnőt vett el, még mielőtt tizenkilenc éves lett volna. Az ő birtokai legalább akkorák voltak, mint egy nagyobb német fejedelemség. Ez a házasság különben később nem sikerült, a felkelés végén a pár el is vált egymástól, ha nem is törvényesen, de miután Ferenc száműzetésbe kényszerült, nem találkoztak többet. Ám addig még volt hátra jó néhány év. Ferenc eleinte szerelmes is volt ifjú feleségébe, aki szintén szerette őt. Eljöttek Bécsbe, ahol egy nagy palotában éltek, százhúsz (!) fős személyzettel és ezenfelül több tucat magyar „testőrrel”. Ferencnek itthon csaknem két millió holdas birtoka volt, aminek jövedelmei viszont nem bizonyultak elégségesnek a henyélő életmód költségeire. Bejárta birtokait és akkor ismerte meg, milyen is a valóságos magyar élet. Született egy fia is, meghalt, aztán találkozott a fiatal Bercsényi gróffal, aki felvilágosította őt arról, mi is most a helyzet Magyarországon és sugallta neki, hogy felkelést kéne szervezni, megszabadulni az osztrák uralomból és egy független, nagy és erős Magyarországot teremteni, amilyen ez az ország még kétszáz évvel korábban volt. Lehet, hogy még erősebb lesz…? 1700-ban már nemcsak hogy kezdtek felkelést szervezni Bercsényivel – akivel aztán halálukig nagyon jó barátok maradtak – hanem titokban felvették a kapcsolatot a francia királyi udvarral is. Ez jól megfontolt és szükséges stratégiai lépés volt, hiszen Versailles állandóan szemben állt az osztrákokkal, XIV. Lajos és I. Lipót ott ártottak egymásnak, ahol csak tudtak. Rákóczi és társa úgy tervezték, hogy ha sikerül szövetséget kötni Lajossal, akkor a francia állam meg az ő felkelésük egyszerre két irányból támad rá a Habsburgok birodalmára, így az semmiképpen sem végezhet a magyar felkelőkkel, erőinek java része nyugaton lesz lekötve. Egyszerű, de jó terv volt, talán meg is valósult volna (a felkelés nyolc éve alatt a franciák csakugyan sokat segítettek Rákóczinak), ha az egyik futár le nem bukik. Bécsben úgy döntöttek, letartóztatják a lázadásra készülődő „sárosi főispánt”. Bizalmas osztrák barátai ugyan figyelmeztették Rákóczit, hogy el akarják őt fogni, de még habozott, elmeneküljön-e? Életében ez volt az egyik legrosszabb döntés. A halogatásért nagy árat fizetett – mire ment volna, már lecsaptak rá. Megszegve a törvényt – hogy magyar nemes urat csak Magyarország területén lehet bíróság elé állítani, már ha egyáltalán! – Bécsbe vitték. Ferencünk akkor már sejtette: az udvar nagyon komolyan veszi a dolgot, a fejét is veszítheti, mint anyai őse, Zrínyi Péter és oly sokan mások, akik az elmúlt századokban – hozzá hasonlóan – szembeszálltak az osztrák császári hatalommal. 1701 tavaszán ültették le őt is ugyanabban a bécsújhelyi börtönbe, ahol annak idején nagybátyját, anyja fivérét kivégezték „felségárulásért”. Később megtudta, hogy Bercsényit is el akarták fogni, de ő pár perc előnyhöz jutva sebes lovon azonnal Lengyelország felé vágtatott el. Felesége, Amália – becsületére legyen mondva – terhesen is mindent megtett férje kiszabadításáért. Fél éve volt fogoly a férje, aki szóba sem állt kihallgatóival, mivel törvényellenesen hurcolták el őt Magyarországról. Közben a felesége egész kis összeesküvést szervezett, ha a börtön parancsnoka is benne volt, aki aztán egy döntő pillanatban reszelőt és kötelet adott Ferencnek. Végül mégis más módon menekült el: egy katonatiszti egyenruhát készítettek elő számára, kijutott az épületből, majd az erődvárosból is. Lovas emberek várták, majd parasztszekérrel vitték át Magyarországra, ahonnan aztán előre megszervezett útvonalon és váltott lovakkal, szinte kézről kézre adták. Végig osztrák katonatiszti egyenruhában utazott, ezzel is megtévesztve mindenkit. Hat nappal a szökése után, 1701 novemberében átlépte a lengyel határt – szabad volt. Ettől kezdve Ferenc másfél éven át egy nagyon szép lengyel asszony, Helena Lubomirska – szegrőlvégről távoli rokona – szerelmese, partnere és védence lett. Az asszony kihasználva férje magas rangját és annak természetes magyar szimpátiáját, Rákóczit és Bercsényit a saját birtokain bújtatta, rejtegette, a Bécsből nemegyszer érkező profi orgyilkosok, afféle korabeli kommandócsapatok elől. Már az első találkozásuk után viszonyuk lett, ami sok éven át tartott. Ha Rákóczi nem lett volna nős, ha más körülmények között találkoznak, a történelem kereke is másfelé fordul. Helena asszony ugyanis lengyel királynak szánta 8

Rákóczit! Abban mesterkedett, hogy szerelmese elvegye a trónt a szász Ágosttól és űzze el a határokon. Már akkor – fenyegetően acsarkodó poroszokat és oroszokat. Ferencünk bizony az első időkben nem tudta, mitévő legyen. Csábította a meglehetősen ködös lengyel trón ígérete, de hát elsősorban magyar volt. Hallotta, hogy otthon házi őrizetbe helyezték a feleségét, kivégezték a bécsújhelyi börtön őt segítő parancsnokát, a birtokait most már végleg elkobozták. Mit tegyen? Sokáig nem látott maga előtt utat. Mert hamis az az utólagos beállítás, hogy Rákóczi Ferenc szökése után az emigrációban is folyton csak a magyar szabadságon rágódott, vissza akart térni, csak az alkalomra várt, hogy felszabadíthassa az országot, stb., stb. Ilyen volt Bercsényi! Ő csakugyan folyton ezen töprengett, munkálkodott és szervezkedett. Ferencünk meg egyelőre élvezte a szép Helena asszony kegyeit, és ide-oda hányódott érzelmileg is. Nem tudta, mihez kezdhetne. Azt hitte, Magyarországon számára már befellegzett. Így telt el az a bizonyos másfél év, 1701 őszétől 1703 tavaszáig. Így aztán a dolog eldőlt – de ez nem Ferenc érdeme volt. A fáradhatatlan Bercsényi meggyőzött mindenkit. Egész kis magyar emigráns-kolónia gyűlt össze Varsóban és más lengyel városokban. Felvették a kapcsolatot – ismét – a Napkirállyal, a vele szövetséges svédekkel, formás kis szövetségi rendszer kezdett kirajzolódni. Mire tehát eljött az ideje a magyar szabadságharcnak, addigra az egy össz-európai nagy hadművelet egyik frontja lett, amit előre kiterveltek Párizsban, Stockholmban és más fővárosokban. Számíthatott lengyel segítségre is. A Napkirálynak jól jött, hogy miután a magyarok keleten fájdalmas sebet ütnek Bécs hatalmán, ő nyugaton csap le rájuk. Mire eljött 1703 tavasza, Magyarországon szintén megérett a helyzet egy „forradalomra”. Az idézőjel magyarázata: nem afféle társadalmi népmozgalomról volt szó, hanem egy nemzeti lázadásra egy másik nemzetből való idegen hatalom ellen. Lázadókban pedig nem volt hiány. Mint azt később oly sokszor leírták különféle krónikások, a „magyarok hontalanná váltak saját hazájukban”. Ez persze azért nem egészen volt igaz, tény viszont, hogy a Thököly-féle kurucok szemében a császár börtönéből Lengyelországba oly bravúrosan elmenekült Rákóczi volt az igazi hős. Már csak azért is, mert köztudott volt róla, hogy anyjával ott volt Munkács várában és hogy Lipót megpróbálta őt a maga oldalára állítani, de nem hagyta magát. Tény ugyanakkor, hogy Rákóczi addigra más szemmel nézte a parasztok szenvedését és az egész „magyar nemzet” – no persze csak a nemesi nemzet! – sérelmeit. Elege volt az osztrákokból és így utólag – huszonhat-huszonhét éves volt már – szégyellte magát utólag azért, hogy addig olyannyira hitt Lipótnak. A császárral személyesen is találkozott és bizony azt kell mondanunk, hogy alaposan… hízelgett neki. Mármint Ferenc – Lipótnak. Most ezt is szégyellte, és talán fűtötte a bosszúvágy, hogy a családot és az őt ért sérelmeket végre megtorolja az amúgy mindenki által gyűlölt osztrák hatalmon. Ne higgyük, hogy azért mindenki őt akarta trónon látni. Ne higgyük, hogy Rákóczi neve – bár köztudottan a Báthoryak, a Zrínyik véréből is származott – mindenki számára mágikus erőnek bizonyultak volna. Akadt számos nagyúr, aki azt gondolhatta magában: „Én jobb uralkodó lennék nála.” Akadtak sokan, akik az úgy-ahogy helyreállt rendet féltették. Még nem volt húsz éve, hogy a törököt kiverték Magyarországról, és amikor végre egy kicsit helyükre rázódnának a dolgok, jön megint egy Rákóczi vagy kicsoda, és ismét felforgatja az országot? Nagyobb erőt mozgósítottak az… adók. Az osztrákok olyan sok adót követeltek mindenkitől, sőt most már a nemesektől is arra való hivatkozással, hogy immár nem a magyar nemesek kötelessége megvédeni a hazát külső támadás esetén, aminek fejében régen nem fizettek adót, hanem katonáskodtak – azonban a császári seregé ez a feladat, akkor viszont tessék fizetni! A volt kurucok, akik megpróbáltak kijönni az erdőkből és letelepedni valahol, rájöttek: jobbágyoknak tekintik őket, nehéz fizikai munkára hajtják el, akár az állatokat. No, több sem kellett nekik! Lecsaptak néhány gazdatisztet, fogdmeget, egyenruhást vagy hivatalnokot és visszaszöktek az erdőkbe. Egyre többen lettek ezek a törvényen kívüliek – nos, ennyiben igaz, hogy „hontalanok voltak saját hazájukban”. Ugyanis nem akarták vagy nem is tudták volna kifizetni az osztrák császár által megkövetelt hatalmas adókat. Sokan tönkre is mentek, anyagilag belerokkantak az adófizetésbe, ezek hamarosan elvesztették a fedelet a fejük fölül. Afféle mai értelemben vett hajléktalanok 9

lettek, bár nem koldulni mentek, hanem fogták a kardjukat, pisztolyukat, fokosukat és bevették magukat az erdőkbe. Hol összetalálkoztak, erősödtek, szövetkeztek, majd – lecsaptak. Néha egész kisebb vidékeket is uraltak, odacsalva a bosszúálló idegen zsoldosokat. Vagyis egy folyamatos, hadüzenettel nem kezdődött, de kitartóan zajló mini-háborúskodás zajlott sokfelé. Elsősorban persze a számos Rákóczi-birtokon, ahol az elűzött úr helyett mindenféle szedett-vedett császári hivatalnokok akarták gyakorolni a hatalmat. Nos, ezt a bonyolult és sokrétű képet kell látnunk és értenünk egyszerre, ha arra a kérdésre keresünk választ: miért is tört ki a Rákóczi-féle felkelés, majd szabadságharc? Bizony ebben nagy szerepet játszott Rákóczi személyes sértődöttsége, birtokainak elkobzása, a másik oldalról meg az a tény, hogy eleve adott volt sok tízezer ember, aki csak arra várt, hogy valaki felemelje a zászlót. Valaki olyan, akiben bíznak, akinek a származása, a neve, a hírneve mond valamit, aki után mehetnek. Aki biztosan mellettük áll majd! Ez a két áramlat végül is egymásra talált. 1703 tavaszán a bujkáló kurucok küldöttsége hosszas keresés után végre rátalált a két főúrra. Rákóczi és Bercsényi ekkor szemtől szembe állhattak azokkal a magyar parasztokkal, szökött jobbágyokkal, erdőben élő „partizánokkal”, az egykori törökverőkkel is – akik bennük bíztak. Bercsényi, aki ott volt már Buda visszafoglalásánál is, azonnal látta: ha csak a fele igaz annak, amit az otthoni létszámukról állítanak, már érdemes belevágni. Már érdemes megkockáztatni a felkelést. Már csak azért is, mert hiszen a Napkirály segítséget ígért, sőt mint hallani, a francia-osztrák háború meg is indult ott nyugaton! Ez annyiból is jót jósolt, mert mint hallották, az elfoglalt magyar területeken alig van osztrák katona, zsoldos. Minden épkézláb erőt elvittek a franciák ellen. Ez a felkelés mellett szólt. Ellene viszont az, hogy a gyéren csordogáló francia segítségen kívül alig volt pénz. Márpedig egy felelős seregnek elsősorban fegyver kell, azt élelmezni is kell nap mint nap, és így tovább. Rákóczi tudta, hogy birtokainak jövedelmét lefoglalták az osztrákok. Mégis remélte, hogy ha a saját birtokain kezdi a felkelést, embereinek legalább enni lesz mit. De tudta: fegyvertelen parasztok élén, megrohanni az ottani osztrák helyőrségeket, kaszárnyákat bizony tragikusan végződhet, és akkor mindnyájan odavesznek. Ez hát nagy dilemma volt. Ám amikor szemben állt a leendő bajtársakkal, a küldöttséggel, mégis úgy döntött: próbáljuk meg! És elkezdődött a később szabadságharcnak nevezett felkelés. A saját személyes biztonságát, a szabadságát, sőt mondjuk ki kereken: az életét is kockáztatta. Mióta megszökött a börtönből, körözés alatt állt és az osztrákok bűnözőnek tekintették. Tíz ezer forint vérdíjat tűztek ki a fejére, ha élve, és hatezret, ha holtan „szállítja le” nekik valaki. De Bécsben hajlamosak lettek volna többet is fizetni érte, hiszen kiderült: nemrégen 50 ezer aranyat ígértek egy lengyel bérgyilkosnak, ha végez Rákóczival… 1703 júniusában aztán nem várt tovább. Hallotta, hogy előre küldött kiáltványát számos magyar városban felolvasták, ezrek gyülekeznek a lengyel-magyar határ déli oldalán, rá várnak. Bercsényi is nógatta, szinte úgy tépte ki a szép Helena karjaiból és „lökdöste át” a határon. Amikor először találkozott leendő bajtársaival, a „hadaival”, keserűen csalódnia kellett. Szó sem volt ezrekről, pár száz rongyos, majdhogynem fegyvertelen, kiképzetlen paraszt és bujdosó várta. A legtöbbnek csak kasza vagy éppenséggel egy termetes bot volt az egész fegyverzete… Jobb híján elkezdte őket gyakorlatoztatni, hozzáértő kiképzők kezébe adta őket. Bercsényi hozott némi pénzt a francia királytól, ezt Rákóczi részben szétosztotta. Mondjuk meg őszintén: bizony a felkelés nem csak spontán jelenség volt, hanem egy idegen hatalom által pénzelt katonai hadművelet is egyben. Rákóczit ezért mégsem vádolta senki idegen érdekek szolgálatával. Sem akkor, sem később, ami Európának ebben a felében igen nagy szó. Nem célunk itt leírni az egész Rákóczi-szabadságharc történetét, amely – mondjuk ki végre kereken – csak egy epizód volt a tizennyolcadik század történetében. A sorozat eddigi hagyományaihoz hűen elsősorban a vezető személyiségek, uralkodók személyén és családjain keresztül mutatjuk be a kort, amelyről szó van. Mivel Lipót családjáról nincs mit írnunk, és személye sem volt olyan fényes, hogy bármilyen módon érdemes lenne róla megemlékezni – most hát a vele (egy ideig) párhuzamosan létező Rákóczi Ferenc lesz a „hősünk”. Aki a magyar hadvezetésben tudatosan elsőként használta a hadászati dezinformációt mint 10

fegyvert. Embereket küldött előre és elterjesztette a hamis hírt, miszerint 40 ezer svéd és lengyel zsoldossal tört be a határon! Egyetlen osztrák ezred azonban percek alatt szétverte a parasztjait, maga is csak futva menekült meg. Az volt a szerencséje, hogy nem üldözték. Ám Ferenc ismét összetrombitálta embereit, a rémhír pedig előtte járt és hatott. A nemes urak előbb kastélyaikba zárkóztak (váraik már nem voltak, mert azokat az osztrák hatalom mind leromboltatta, nehogy egy újabb felkelés fészkei legyenek /micsoda előrelátás!/– ezért nincsenek ma Magyarországon lakott várak, míg Nyugat-Európa tele van velük) és kivártak. Azt hitték, valami rémisztő parasztlázadás tört ki és az urakat gyilkolni fogják – sokan futásnak eredtek és meg sem álltak Bécsig. De aztán a nyár folyamán kiderült, hogy kiről, illetve miről is van szó. Kezdtek szivárogni az urak, hogy vezessék Rákóczi katonai alakulatait. A magyar városok pénzt és élelmiszert adományoztak, a katonák kezdtek egyenruhát kapni, a sereg végre kezdett csakugyan seregnek látszani. De Ferenc hiába tett lépéseket Európa felé – mint önálló magyar hatalmat nem akarták őt elismerni. A felkelők benyomultak Erdélybe, sokat elfoglaltak ott, mielőtt a következő évben ideiglenesen kiverték őket onnan. De visszamentek, majdnem egész Erdélyt uralmuk alá hajtották és két őséhez hasonlóan Ferencet is erdélyi fejedelemnek koronázták meg. Persze, olyan volt ő e sorban, mint az ellenpápa az igazi pápák között – mivel a hatalom ellenezte őt, a személyét és módszereit, hát később ki is törölték a fejedelmek sorából, mint illegálist. Megesett, hogy csaknem a fűbe harapott. A harci cselekmények közepette sem tudott nyugton megülni hátul, a biztonságos távolban, mindig odadugta az orrát, ahol forró volt a helyzet. Csatába vezette katonáit, akik egyre jobbak voltak – és mind többen lettek! Az osztrákok úgy próbáltak védekezni, hogy ők is bevetették a dezinformációt, a hazugság fegyverét. Felbocsátották azt a hamis információt, hogy Rákóczi meghalt – és csakugyan, a következő hónapokban ez a hír bejárta az országot. Ráadásul egyszer majdnem igaz is lett. Egy hosszúra nyúlt ostrom alatt az unatkozó hadvezér pár testőrével elment vadászni. Az erődben meglepte őket egy osztrák katonai alakulat, annak tisztje a közelbe lopózott és váratlanul előállt, pisztolyát a takaró alatt fekvő Rákóczira fogta. Ám Ferencünk kapásból, a takarón keresztül lőtt és ellenfele holtan terült el. Tiszta kalandfilm! Mondani sem kell, az efféle tettek híre aztán erősen terjedt és hamarosan senki sem hitte el, hogy meghalt. Éppen ellenkezőleg, nagyon sok jelét adta annak, hogy él! A kuruc birodalom mindinkább kiterjedt. Debrecen, Szolnok, Tokaj és a Felvidék keleti része, meg Erdély nagyobb tájai is már a hatalmukba kerültek. A fénykorában, 1706 körül a kuruc sereg csaknem 120 ezer főt számlált, de általában ennél kisebb haderőt képviselt. Bécsben csak 1704-ben kezdték igazán felfogni, hogy mekkora a baj számukra. Még elveszíthetik egész Magyarországot is! Akkoriban, úgy állt a helyzet, hogy számos későbbi kuruc vezér ekkor még császári egyenruhában verte el a… kurucokat. Például a „Vaknak” nevezett Bottyán tábornok is császári generális volt, mielőtt átállt Rákóczihoz. Nemes uraik most sem tagadták meg magukat és ősi módszereiket: számos család egyik tagja itt, a másik ott szolgált, hogy bármilyen vége is legyen a csetepaténak, a győztes oldalon álló fivér, sógor, após, vej majd csak kihúzza a bajból azt, aki a vesztes oldalon ragadt. Később látva Rákóczi győzelmeit sok őr, sőt arisztokrata és főpap (!) is csatlakozott hozzá – majd amikor a győzelmek elhalványodtak és a szabadságharc vesztésre kezdett állni, az urak ismét elszökdöstek Rákóczi mellől, cserbenhagyva a „Pro Patriás” lobogókat… Kuruc lovasok hamarosan már Pozsony, sőt… Bécs alatt is felbukkantak! Egyszer maga Lipót császár is kis híján az ellenség kezébe került. Ez olyan sokkot okozott neki, hogy miután habos lovaktól vont hintajával sikerült visszaérnie a város biztonságot jelentő falai közé, onnan többé ki sem mozdult – és bosszút esküdött Rákóczi ellen. Persze ennek megvalósítására sokáig kellett volna még várnia, de annyi ideje már nem maradt. I. Lipót 1705 májusában – 65 éves korában – meghalt. Birodalmának mindkét fele – nyugat és kelet – háborús lángokban állt akkor. Lipót-Leopold tizenöt gyermeke közül mindössze öt maradt életben, idősebbik fia, József – e néven az első az osztrák trónon – örökölte a hatalmat. Ő volt az, akit kilenc éves kisfiúként apja már magyar királlyá koronáztatott. Erről a Józsefről tudni kell, hogy apukánál sokkal modernebb gondolkodású ember volt – már amen�nyire persze egy tizennyolcadik századi Habsburggal kapcsolatban egyáltalán említeni lehet a „modern” 11

jelzőt. Tény viszont, hogy József frissebb szemmel tekintett a hatalomra. Szerencsére apja már korábban közel engedte az ügyekhez és a fiatalember elintézte, hogy az államvezetésbe tehetséges fiatal emberek (no persze: arisztokraták) kerüljenek be. Az eszébe sem jutott, hogy magyarok is bekerülhetnének a vezetésbe, csak osztrákokban, németekben gondolkodott. De hála neki, volt egy kis vérfrissítés a titkos tanácsosok körében, új arcok bukkantak fel az amúgy ultrakonzervatív Haditanácsban és másutt is. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy I. József valamiféle nagy közigazgatási, politikai újító, netán reformer lett volna. Csak közel lévén a tűzhöz látta azt is, hol kormol, hol nem ég rendesen, merre viszi a szél a meleget és hol lehet a közelébe mégis fázni. A kormányzás mikéntjén akart javítani csupán, nem pedig valamiféle nagy változásokért küzdött. Józsefre átkos bélyeget nyomott az a tény, hogy míg hatalmon volt, tartott a Rákóczi-féle felkelés. Amikor a felkelés véget ért, ő is meghalt. A spanyol örökösödési háború eléggé nyomasztotta Ausztriát, hiszen hatalmas erőket kötött le nyugaton és még olyan „echte” németek, mint például a bajorok is a franciák szövetségeseként nyomultak előre – Bécs ellen! Igyekezett hát legalább a magyarokkal kiegyezni valamennyire. De bár hat éven át próbálkozott ezzel, soha nem jött neki össze. Mindenesetre sem Lipót, sem fia, József alatt az soha szóba sem jött Bécsben, hogy úgy lehetne a leghamarabb véget vetni a magyar felkelésnek, ha – orvosolnák a magyarok sérelmeit! Ha visszakapnák függetlenségük egy – nagyobb – részét, ha hagynák őket békén, hadd éljenek maguknak. Nem, ez föl sem merült, a megoldás mindig csak katonai vagy diplomáciai lehetett – de ez utóbbit is „izomból” szerették volna intézni. Nem csoda hát, hogy jó sokáig nem mentek semmire. A szabadságharc végül is nyolc teljes évig tartott. Ezenközben a huszonéves fejedelem, politikus és hadvezér még számos dolgon ment keresztül, meg kellett tanulnia a diplomáciát, a katonai dolgokat, amelyeket addig sohasem tanult. Meg kellett tanulnia, hogyan tartsa titokban minden lépését még saját emberei előtt is, nehogy a titkok kiszivárogjanak. Pénzügyi zseninek kellett lennie, ha jobbára saját birtokai jövedelmeiből, külföldi hadisegélyekből, az ellenségtől elvett pénzen és a magyar városok megadóztatása révén szerzett összegekből akarja fenntartani hadseregét, sőt az elfoglalt területeken működtetni az állami közigazgatást. Neki kellett gondolnia arra is, hogy katonái segítsenek betakarítani a termést, ha eljött a nyár, de gondoskodni az ellátásról is, ősszel felhalmozni télre élelmet a katonáknak és takarmányt a lovaknak, stb. Ő lett a polgári közigazgatás feje is. Bécs minden aljasságot kipróbált, ahogyan a szokása is volt. A császári diplomácia például kapcsolatba lépett a török szultánnal és próbálta rávenni, támadja hátba Rákóczit! Amin persze ne csodálkozzunk, főleg ha tudjuk, hogy Rákóczi követei Sztambulban meg ennek fordítottját kérték a szultántól: támadja hátba az osztrákokat… Bécs akkor ijedt meg igazán, amikor titkos jelentésekből megtudta: Párizsból Gdanskon és Krakkón keresztül minden hónapban 50 ezer livre arany érkezik Rákóczihoz, aki ezt a hadseregére, a háborújára költheti. EZ volt a Napkirály anyagi hozzájárulása ahhoz, hogy szövetségesei keletről gyengítsék Ausztriát. Ez igen nagy összeg volt akkoriban, amíg ezek a segélyek többé-kevésbé rendszeresen meg is érkeztek, a kuruc sereg erős volt és egyre erősebb lett. Francia kiképzőtisztek is jöttek, ők segítettek igazi katonákat faragni ezekből a parasztokból, bujdosókból. Bécs meg mi mást tehetett volna, minthogy felemelte a Rákóczi és Bercsényi fejére kitűzött vérdíjakat? Aztán hamis leveleket küldöttek Rákóczi nevében nyugati országokba, majd azt is elterjesztették, hogy Rákóczi protestáns emberei nagy vérfürdőket rendeznek és tömegesen irtják a katolikusokat. Arról persze gondosan hallgattak, hogy mindez soha meg nem történt, Rákóczinak eszébe sem jutott volna bárkit is bántani a vallásáért. Éppen ő érte el, hogy a kuruc mozgalomban a hitbéli különbségekről soha ne is essék szó. Ami a „hamis infók” küldését, terjesztését illeti, nem maradtak egymásnak adósai. Rákóczi követei eljutottak szinte egész Európába, Londonban még a „Robinson” szerzőjét, Daniel Defoet is a magyar ügy mellé állították. Aztán Ferencünk egy levelében odaígérte a magyar koronát a bajor választófejedelemnek és gondoskodott róla, hogy a levél másolata eljusson Bécsbe… Akkor bizony a császárnak égnek állt a haja 12

is a rémülettől. Hát már ott tartanak a magyarok, hogy királyt keresnek maguknak? A bécsi rémület nőttön nőtt. Hát még, ha tudták volna – amit viszont Ferenc titokban tartott – hogy pár hetente vált igen szívélyes hangú leveleket magával a Napkirállyal, XIV. Lajossal! Amikor már nagyon szorult helyzetben volt Bécs, a császári hivatalnokok és ügynökök a régi – és a későbbi – bevált recepthez folyamodtak: fellázították a nemzetiségeket Magyarországon. Szerbek, horvátok, románok keltek fel vagy szegültek szembe Rákóczi kurucaival és az általa képviselt elvekkel. Közben Ferencnek igencsak vigyáznia kellett az életére. Hiszen a merénylők mondhatni menetrendszerűen felbukkantak. Az osztrák udvar által felbérelt férfiak egyre-másra férkőztek a közelébe. Talán csak Napóleon menekült meg annyi merényletből, mint Rákóczi. Bizony az is megesett, hogy az elfogott merénylőt a kurucok karóba húzták (!), amely kivégzési módozat azért a tizennyolcadik században már eléggé divatjamúlt volt. De a jelek szerint használt, mert utána a kalandorok, a nagy pénzekre áhítozó bérgyilkosok alaposan meggondolták, vállalkozzanak-e ilyesmire. Maga Ferenc azonban már a felkelés egész ideje alatt kénytelen volt gyakorta váltogatni tartózkodási helyeit, szinte minden éjszaka másutt aludt, különösen a hadjáratok alatt, amikor az efféle merénylet-kísérletek mindig megszaporodtak. Eljött az idő, amikor politikai megoldásra kellett gondolni. Az már a levegőben lógott, hogy detronizálni kéne a Habsburgokat, vagyis felmondani az addigi, no persze nem a kurucok által kötött egyezségeket, teljesen elszakadni Ausztriától és saját királyt választani a régi nemesi szabad királyválasztás jogával élve. Nem volt kétséges, hogy – bár csak névleges – erdélyi fejedelemsége mellé bármikor megválasztanák Rákóczit magyar királynak is. Erről akkor még nem volt szó, de az események arrafelé sodorták a résztvevőket. Az osztrák császár kezdetben még békét is kért Ferenctől, valamiféle tárgyalások is folytak köztük. De végül is Bécs abba semmiképpen sem egyezhetett bele, amihez viszont Ferencék ragaszkodtak: hogy ha egyezséget kötnek, azt külföldi hatalmak garantálják. Vagyis ha Bécs nem teljesíti ígéreteit, akkor a magyarok idegen országokhoz fordulhassanak panasszal, amelyek majd kényszerítik Bécset az egyezség betartására. Mivel Bécs ezt nem akarta, egyértelmű volt: eleve arra számít, hogy a jövőben majd nem teljesíti saját ígéreteit, megszegi azokat. Ilyen körülmények között persze szóba sem jött a megegyezés és a magyar-osztrák háború – mert az volt – tovább folyt. Persze ebben a háborúban elég ritkán ütköztek meg egymással a seregek. Az osztrákok szilárdan kézbe vették Erdélyt, és olykor megrohantak magyar városokat. Ferenc átvette ezt a stílust, az ő kurucai sebes lovasszázadok formájában váratlanul bukkantak fel, még Morvaországban és Ausztriában is lerohantak egy-egy védtelenebb városkát, alaposan megsarcolták. Ily módon végre az osztrák lakosság is szenvedett egy kicsit, nemcsak a magyarok (nem mintha ez bármiféle vigaszt jelenthetett volna a régi bujdosóknak meg a mostani magyar városi lakosságnak). Ez az ember, aki amúgy optimista volt, 1707-08 körül már valóságos depresszióba esett. Rá kellett jönnie, hogy emberei is gyarlók, sőt ő maga is az. Senki sem volt tökéletes, a kurucok ügye csak vergődött, külföldi szövetségeseik becsapták őket. Igaz, nagy néha eljött hozzá Helena, a lengyel szépasszony. Aki mellesleg akkoriban elég sokat tett a magyar ügyért is, nemcsak Rákócziért személyesen. Szexuális viszonyuk folytatódott, még sokáig. Dühítette, hogy bár övé majdnem egész Magyarország, annak Bécstől legtávolabb eső sarka, Erdély – ahol ő a fejedelem! – az bizony osztrák megszállás alatt van. Nem sikerült visszafoglalnia a császári haderőktől. Látnia kellett azt is, hogy hamarosan Franciaország is belefárad a háborúskodásba. Ha a Napkirály kiszáll a háborúból, ki marad mellette? Külföldi erős, igazi szövetségesre nem számíthatott. Ez volt az az időszak, mikor még Helena sem tudta őt felvidítani, annyira sötéten látta a jövőt. Azt kell mondanunk: minden valószínűség szerint Rákóczi Ferenc alapjában véve pesszimista, depressziós ember lehetett, habozó és kiváró alaptermészettel, akiben az optimizmus csak olykor csillant fel, hogy hamarosan ismét elenyésszen. Végül aztán mégis sikerült őt rábeszélni – ebben nagy szerepe volt a vele teljesen ellentétes természetű, igencsak optimista és agilis Bercsényinek – hogy az ónodi országgyűlésen fosszák meg a Habsburgokat 13

magyar királyi címüktől, a magyar nemesség térjen vissza a szabad királyválasztás elvéhez, gyakorlatához. Ezzel is jelezzék a világnak, hogy önálló országban élnek. Ez Ónodon meg is történt, ám persze Bécsben ezt a döntést sohasem vették figyelembe, nekik Rákóczi kurucai csak afféle rongyos lázadók voltak, akiket lényegében a francia király bérelt fel Bécs ellenében!

14