Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Nyelvtudományi Doktori Iskola Magyar Nyelvészeti Doktori Program
A DOKTORI ÉRTEKEZÉS TÉZISEI
SZABÓ-TÖRPÉNYI ANNAMÁRIA ULLA
Szociolingvisztikai vizsgálatok franciaországi magyarok körében
Témavezető: prof. dr. Kiss Jenő
2013
I. Az értekezés tárgya, célkitűzései Dolgozatom célja Franciaországban élő magyar–francia kétnyelvű beszélők nyelvhasználatának, identitásának, a családon belüli nyelvi szocializáció, valamint a nyelvi interferenciajelenségek, kódváltások tanulmányozásán keresztül a nyelvvesztés, nyelvcsere kérdéskörének vizsgálata. Olyan átfogó módszertani kísérletet igyekeztem elvégezni, amely magyar–francia kétnyelvű beszélőkkel készített szociolingvisztikai vizsgálatokon keresztül mutatja be az ezredforduló egyik nyugati magyar diaszpórájában végbemenő tendenciaszerű nyelvhasználati változásokat. Szociolingvisztikai alapról indulva, egyéb tudományterületek módszertanát is felhasználva névtani, szociológiai stb. jellegű vizsgálatokat is igyekeztem elvégezni. 1. A témaválasztásról A vizsgálat azért is igényel nagy kutatásmódszertani alaposságot és körültekintést, mivel munkám Franciaországban előzmény nélküli kutatás. Gergely János 1960-as években végzett fonetikai vizsgálatait (GERGELY 1968, 1988) franciaországi magyarok körében végezte, azonban eddig nem készült olyan szociolingvisztikai kutatás, amely a franciaországi magyar kisebbség nyelvi helyzetével foglalkozott volna, annak ellenére, hogy a nem szomszédos európai országokat tekintve – Németország után – itt élnek a legnagyobb számban magyarok: a Magyarok Világszövetségének 1999-es becsült adatai szerint negyvenezer fő (KOVÁCS 1999: 49). Franciaországba három nagy emigrációs hullámban (a két háború között, a második világháború alatt és után, illetve 1956-ban) érkeztek magyarok. Ezt követően az 1970-es, 1980-as években is jelentős a nem tömeges, hanem egyéni kivándorlók száma (házasságok, munkavállalás stb. miatt). Az 1970-es években Jugoszláviából, az 1980-as évek óta Erdélyből is jönnek magyarok ide. A mai napig érkeznek magyarok letelepedési céllal Franciaországba, de a ma itt élő magyarok számáról pontos statisztika mégsem áll rendelkezésünkre. Dolgozatban a francia fővárosban és környékén, az Île-de-France régióban élő magyar– francia kétnyelvű beszélők körében végzett szociolingvisztikai vizsgálataim mutatom be. Egy európai nagyvárosban mozaikszerűen elhelyezkedő magyar „közösség” feltérképezésére tettem kísérletet a modern technika (internet, Skype stb.) igénybe vételével, de a labovi módszertani alapelvek messzemenő figyelembe vételével: a személyes jelenlét, kutatói tapasztalat szubjektivitását (résztvevő megfigyelés, kötetlen beszélgetések) ötvözve az objektív tényekből (interjúk, kérdőívek anyaga) levonható következtetésekkel. Reményeim szerint kutatási eredményeim összevethetőek más országokban élő, hasonló, kétnyelvű magyar családoktól nyert adatokkal, s ezzel hozzájárulhatok ahhoz, hogy átfogóbb képet kapjunk az emigráns magyar kisebbségekről szerte a világban. A gazdag szakirodalomból válogatva, az általános kétnyelvűségi munkákon kívül törekedtem a nyugati magyarsággal foglalkozó csekélyebb számú, és a Kárpát-medencei magyarságról készült számos munka tanulságainak a dolgozatba való beemelésére, összevető vizsgálatok elvégzésére. Az emigráns nyelvi kisebbség körében kirajzolódó tendenciákat következetesen egybevetettem a Kárpátmedencében élő magyar kisebbségektől nyert adatokkal, körükben végzett szociolingvisztikai, szociológiai, kulturális antropológiai stb. felmérések eredményeivel is. 2. Kutatói hipotézisek A kutatói hipotézisek felállítása a vonatkozó szakirodalom tanulmányozása, korábbi esettanulmányok, monográfiák tanulságainak levonása és a próbagyűjtések elvégzése után történt meg. A hipotéziseket a családon belüli nyelvhasználathoz és nyelvi szocializációhoz kapcsolódva; az interferenciajelenségekkel, kódváltásokkal kapcsolatosan, illetve a nyelvcsere és nyelvvesztés témaköréhez kapcsolódva; a vernakuláris nyelvhasználat és az attitűdök; valamint a nyelvmegtartás, kultúraátadás, identitásalakítás kérdésköréből (illetve ezen belül a névhasználathoz is) kapcsolódva állítottam fel.
2. 1. Hipotézisek a családon belüli nyelvhasználatról és nyelvi szocializációról 2.1.1. A francia–magyar családok vizsgálatakor fontos kérdés, hogy melyik szülő a magyar anyanyelvű: ha az édesapa a magyar, akkor a gyermekek nagyobb valószínűséggel rosszabbul fognak magyarul tudni, mert az édesanya általában több időt tölt velük, hosszabb ideig otthon is van a gyermekekkel. Tehát csak akkor tanulhatnak meg igazán jól a gyermekek magyarul, ha magyar az édesanyjuk és következetesen csak magyarul beszél hozzájuk. 2.1.2. A Franciaországban élő magyar–magyar párok gyermekei jobban beszélnek magyarul, mint a vegyes házasságból született gyermekek (BARTHA 1999: 141 alapján). 2.1.3. A korai életszakaszban (2–4 éves kor) jobban tudnak a gyermekek magyarul, mint később, amikor többségi közösségbe (francia óvodába, iskolába) kerülnek. A 6–10 éves kor ebből a szempontból a legkritikusabb, mert ekkor még nem tudja a gyermek az erős francia hatást kiszűrni, meg kell felelnie az új, iskolai követelményeknek. Ezért a nyelvváltás szempontjából ez a korosztály a legsérülékenyebb. 2.1.4. Ha több gyermek van a családban, akkor az elsőszülött beszél a legjobban magyarul. 2.1.5. Óvodába, gyerekközösségbe kerülésük után otthon is franciául kezdenek egymással beszélni a gyermekek. 2.1.6. A mai szülők helyzetét a nyelv továbbadásában a technikai eszközök nagyban megkönnyítik. 2. 2. Interferenciajelenségek, kódváltások, valamint a nyelvcsere és nyelvvesztés témaköréhez kapcsolódó kutatói hipotézisek A nyelvvesztés, nyelvcsere témakörében előforduló hipotéziseket a Gonzo–Saltarelli emigráns nyelvi modell alapján (BARTHA 1995: 42–46) állítottam fel. Eszerint a modell szerint már az emigráns kétnyelvű beszélők1 első nemzedékében megkezdődik az „elhalványulás (fakulás)” folyamata, melynek során megindul a nyelv egyszerűsödése, de ez sohasem jár együtt a teljes nyelvvesztéssel. A nyelv egyszerűsödése, a nyelvvesztés folyamata az első nemzedék esetében, legmarkánsabban a lexika szintjén mutatkozik meg. A második nemzedék által elsajátított nyelv pedig már ez az emigráns nyelv lesz. Ennek következménye, hogy a második nemzedékben vannak, akik gyermekkorban ugyan folyékonyan beszélték L1-et, de lassan elvesztik a képességeiket; mások pedig már gyermekkorban sem sajátítják el „tökéletesen” szüleik nyelvét, így nyelvi készségeik soha nem fejlődtek ki teljesen. A hiányos nyelvelsajátítás a szülői nyelvvesztés következménye is lehet. Az emigráns L1 nyelvvesztés tehát a nyelvfelejtés, a hiányos elsajátítás és főként az L2 intenzív befolyásának következtében jelenik meg. Ennek végeredménye, hogy az egyén részlegesen vagy teljesen elveszti első nyelvi képességeit és készségeit. A harmadik nemzedékre általában olyan mértékű nyelvi egyszerűsödés megy végbe, mely újrarendeződő nyelvi struktúrákhoz és közösségi nyelvcseréhez, illetve egyéni nyelvvesztéshez vezet. A kétnyelvűség-szakirodalom a nyelvvesztést kétféle szempontból is vizsgálja: ez alapján funkcionális és strukturális nyelvvesztést különböztet meg (BARTHA 1995: 44). Funkcionális nyelvvesztésről akkor beszélhetünk, ha az L1 nyelv használata mennyiségileg visszaszorul, informális nyelvhasználati színterekre korlátozódik. A strukturális nyelvvesztés a nyelvhasználatot, a nyelv belső szerkezetét, a nyelvi rendszerben bekövetkező minőségi változásokat érinti (BARTHA 1995: 42–46). 2.2.1. Az interferenciajelenségek, illetve kódváltások előfordulása gyakoribb a másodnemzedék beszédében, interjúiban, mint az első nemzedéknél. 2.2.2. Mivel az első nemzedék nem tanulja meg tökéletesen a befogadó ország nyelvét, a második nemzedék gyakran ki is javítja őket, ha franciául beszélnek. Az első nemzedék nyelvhasználatára a lexikai űrök megjelenése (és franciával való kitöltése), valamint régiesnek ható szavak, kifejezések használata jellemző. 1 A terminológia nehézségeire a későbbiekben még visszatérek (Lásd II. 1.!)
2.2.3. Az első nemzedék tagjai úgy tartják, hogy nincs lényeges különbség az ő beszédjük és a Magyarországon beszélt nyelv között. (Vélekedésük szerint a különbségek legfeljebb az „aktuális” szókincsre korlátozódhatnak.) 2.2.4. A második nemzedéknek a legnagyobb nehézséget magyar szókincsük redukáltsága és a helyesírás jelenti. Kommunikációs problémáik (a korlátozott szókincs, és az akcentusuk mellett) pragmatikai jellegűek is: 1. köszönés 2. udvariasság: tegezés vagy magázás 3. direktség. 2.2.5. A harmadik nemzedék (a szülők hiányos nyelvelsajátítása és a vegyes házasságok miatt) legtöbb esetben már csak ért, de nem beszél magyarul. 2. 3. Hipotézisek a vernakuláris nyelvhasználattal és az attitűdökkel kapcsolatban 2.3.1. Az első és a második nemzedék vernakuláris nyelvváltozata (KISS 1995: 14) nem azonos. Az első nemzedék esetében a magyar feltételezhető a vernakuláris nyelvváltozatnak , a második nemzedéknél viszont a hiányos nyelvelsajátítás, és az ezzel párhuzamos nagy mennyiségű francia nyelvi input miatt a francia nyelv elsődlegessége mutatható ki. 2.3.2. Az adatközlők nyelvről való vélekedései, attitűdjei nagymértékben befolyásolják a nyelvmegőrzés esélyeit, az identitásalakítás mikéntjét. 2. 4. Hipotézisek a nyelvmegtartás, kultúraátadás, identitásalakítás kérdéskörében 2.4.1. A magyar identitás legfontosabb eleme a magyar nyelv. 2.4.2. A szülői motiváció önmagában nem elég sem a magyar nyelv sikeres elsajátításához, sem a nyelvmegtartáshoz. A nyelvmegtartás és kultúramegőrzés lehetőségei függnek a család magyarországiakkal, magyarokkal kialakított kapcsolati hálójától. 2.4.3. A nyelvmegtartás igénye és a műveltségi szint összefügg. 2.4.4. Jellegzetes magyar ünnepként a magyar nemzeti ünnepeket tarthatják számon a vizsgálandó családok, ezzel is hozzájárulva a magyar identitás erősítéséhez. 2.4.5. A névadásban jól tükröződik a szülők identitásalakító szándéka, éppen ezért lehet domináns a semleges vagy a francia nevek választása. Az erősen egynyelvűségre törekvő francia társadalomban a szülők konfliktuskerülés céljából előnyben részesítik a nem tipikus „magyar neveket”, ezzel segítve elő gyermekük könnyebb integrálódását.
II. Elméleti keretek, kutatásmódszertan 1. Elméleti keretek, terminológiai kérdések A kiindulóhipotéziseket próbagyűjtések során teszteltem. LABOV (1972) és BELL (1976) szociolingvisztikai kutatásokra kidolgozott alapelvei, valamint GROSJEAN (1995) szituációs kontinuuma adta elméleti keretek köré az adott kutatás szempontjából releváns további alhipotézisek kerültek kidolgozásra, melyeket a vonatkozó fejezetek tartalmaznak.. Az adatközlőim első, második vagy harmadik generációs magyar–francia kétnyelvű beszélők voltak. Csernicskó István értelmezését elfogadva a kétnyelvűséget kontinuumként határoztam meg, amelynek egyik és másik végpontján az egyik vagy másik nyelvi egynyelvűség áll, de a két végpont nem része a kontinuumnak: „A kétnyelvűséget ebből adódóan olyan kontinuumként értelmezem, amelynek két végpontja egynyelvűség az egyik nyelven (L1-en), illetve a másikon (L2-n), a középpontban pedig a «klasszikus» kétnyelvűség áll” (CSERNICSKÓ 1998: 195). L1 ________________________«klasszikus»_______________________ L2 kétnyelvűség A kétnyelvűség kialakulásának módja, okai alapján a szakirodalom történelmi vagy őshonos és bevándorló (emigráns) kétnyelvűséget különböztet meg (BARTHA 1999: 78, KISS 1995: 184). Ezt a terminológiát dolgozatomban magam is alkalmazom, azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy jól tudom, a ma Franciaországban élő magyarok jelentős része nem tekinthető szociológiai
értelemben emigránsnak – mint erre Zelliger Erzsébet is felhívta figyelmemet – megnevezésükként jóval találóbb terminus lenne a migráns szó használata. Az egyértelműség kedvéért azonban megtartom a kétnyelvűséggel foglalkozó szakirodalom emigráns kétnyelvűség fogalmát, melyet gyűjtőfogalomként kívánok használni, beleértve a történelmi és politikai okok miatt emigrációba kényszerült kivándorlókat, valamint az 1970-es évektől egyre nagyobb számban megjelenő gazdasági emigránsokat, illetve a közelmúltban és napjainkban is zajló európai mobilitás jegyében Franciaországba érkező migránsok megnevezését is. (Az adatközlők kivándorlásának eltérő okait a vonatkozó fejezetben részletesen ismertetem, csoportosítva elemzem.) A kétnyelvűség-kutatók számos munkája bizonyítja, hogy emigráns helyzetben a csoportközi kommunikáció normáinak változása a nyelvcsere felé mutat (GAL 1979: 17). Ezt egy hosszabb folyamatként kell elképzelni, melynek jelei már a letelepedő első nemzedék nyelvhasználatában megmutatkoznak, a második nemzedékben hatványozottan jelen vannak, végül a folyamat a harmadik vagy negyedik nemzedékre fejeződik be. Ezt az emigráns nyelvi kontinuumot a fentebb már ismertetett Gonzo–Saltarelli-modell mutatja be (BARTHA 1995: 43). 2. Kutatásmódszertan A dolgozat anyagának gyűjtése 2006 és 2010 között zajlott Franciaországban élő első és másodgenerációs magyarok körében. A kutatást 2006 tavaszán próbagyűjtések előzték meg. A disszertációban feldolgozott anyag gyűjtése nagyrészt 2007-ben (14 adatközlő) és 2010-ben (51 adatközlő) zajlott Párizsban és környékén, az Île-de-France területén, ahol a legmagasabbra becsülik a Franciaországban élő magyarok számát. (Számuk itt körülbelül 18 ezer fő.) 2011-ben készült még egy interjú Budapesten, így az adatközlők száma ezzel elérte a hatvanhatot. A 2007-es gyűjtésem főként a másodgeneráció nyelvhasználatával foglalkozott, a 2010-es gyűjtés fő célja a magyar–francia kétnyelvű családokban a nyelvi szocializációs modellek feltérképezése, a családon belüli kommunikáció módjának bemutatása, a nyelvmegtartás lehetőségeinek, a kultúra és identitás továbbadásának vagy feladásának vizsgálata, valamint az első nemzedék nyelvhasználati szokásainak felmérése, s ennek hatása a második, illetve a harmadik nemzedék nyelvhasználatára. Ezenkívül résztvevő megfigyeléssel négy magyar közösség (Párizsi Magyar Intézet, Párizsi Magyar Katolikus Misszió, Mardis Hongrois de Paris, Nos Petits Magyars) életébe is bepillantást nyerhettem. Összességében tehát harminckét család vizsgálatával, százhuszonkilenc fő nyelvhasználatáról kaphatunk képet, valamint öt egyedülálló adatközlő vizsgálatát is bevontam a kutatásba. A két anyaggyűjtés eredményeképpen hatvanhat adatközlő anyagát dolgoztam fel tartalomelemzéssel. A gyűjtés egy hetvenöt kérdésből álló nyelvhasználati kérdőív segítségével, irányított beszélgetések (interjúk) formájában zajlott, mely lehetőséget adott az adatközlőkkel való személyes kapcsolatfelvételre, az interjúk során elhangzó kijelentések mögött meghúzódó motivációs rendszer vizsgálatára, visszakérdezésre. Az interjúk feldolgozása tartalomelemzéssel történt. Ezenkívül kérdőíves gyűjtés, szabad és félstrukturált beszélgetések, résztvevő megfigyelés, telefonbeszélgetések, ímélek, smsek, közösségi oldalak, honlapok, hírlevelek nyelvi anyagának tanulmányozása teszik teljesebbé a képet. A résztvevő megfigyelés az egyik legidőigényesebb tereptechnika, s a kapott adatok nem is mindig megfelelően kvalifikálhatók (BARTHA 1999: 113), mégis így tanulmányozható leghitelesebben egy közösség nyelvhasználata, küszöbölhető ki leghatásosabban a labovi megfigyelői paradoxon (KISS 1995: 36). Mivel a gyűjtés, a lejegyzés, majd a feldolgozás során a gyűjtő és a feldolgozó kutató személye azonos volt, saját szubjektív tapasztalataimon keresztül objektív következtetések levonására is közvetlen lehetőségem nyílt a hipotézistesztelés alkalmazásakor.
III. Az értekezés szerkezeti felépítése A disszertáció az első bevezető fejezet (I. Bevezetés) – mely a dolgozat célkitűzéseit fogalmazza meg – illetve a VII. Összegzés című fejezet mellett – mely a dolgozat eredményeit foglalja össze – öt nagyobb fejezetből áll: II. Kutatásmódszertan, III. Két- és többnyelvűség, IV. Nyelvhasználati vizsgálatok, V. Nyelvi kölcsönhatások, VI. Identitáskérdések kisebbségben. A kutatásmódszertani fejezet (II. Kutatásmódszertan) az Île-de-France területén zajló terepmunka előkészítéséről, a kutatás menetéről, valamint az anyag feldolgozásáról szóló módszertani nehézségekbe enged bepillantást, melyekről jelen összefoglalóban fentebb, a Kutatásmódszertan (II.2.) című részben már szóltam. A harmadik fejezet a két- és többnyelvűséggel kapcsolatos alapfogalmak, terminológiai kérdések tisztázását tűzte ki célul (III. Két- és többnyelvűség). Ez az egység röviden bemutatja az őshonos és az emigráns magyar nyelvi kisebbség szociolingvisztikai helyzetét, a magyar nyelv kontaktusainak vizsgálatairól értekezik, megemlíti az utóbbi évtizedek magyar nyelvvel kapcsolatos jelentősebb kétnyelvűség-kutatásait. A fejezet második része a Franciaországban élő magyarok helyzetéről szól. A Nyelvhasználati vizsgálatok című IV. fejezet a nyelvhasználati színterek, a családon belüli nyelvi szocializáció, a vernakuláris nyelvhasználat, valamint a nyelvválasztás és attitűdök kérdéskörét járja körül. A vizsgálatban szereplő harminckét család 90%-a középosztálybeli, értelmiségi család, ami azt jelenti, hogy elvi (anyagi) lehetőségeik megvannak a magyar nyelv és identitás megőrzésére. Fontos tényező a két nyelv családon belüli presztízse, mert a vegyes házasságok siettethetik az asszimilációt és a nyelvcserét. A kutatásban részt vevő családok közül kilenc endogám (magyar–magyar párú), huszonhárom pedig exogám (francia édesapa–magyar édesanya: 18 család, magyar édesapa–francia édesanya: 3 család, magyar–francia másodgenerációs szülő és francia szülő: 2 család). A magyar nyelv mennyiségi visszaszorulása a második generációs francia–magyar kétnyelvű beszélők funkcionális magyar nyelvvesztését mutatja. Még családon belül is korlátozott nyelvhasználati színtereken zajlik a magyar nyelvű kommunikáció, hiszen a testvérek az egymás közötti kommunikációban szinte mindig a domináns francia nyelvet részesítik előnyben a magyarral szemben. A szülőkkel még előfordul, hogy érintkeznek magyarul a második generáció tagjai, de ez jórészt passzív módon valósul meg: a gyermek franciául válaszol a hozzá magyarul beszélő szülőnek. A családon belüli nyelvhasználatot a következő táblázat, családonkénti bontásban, részletesen szemlélteti.
A családon belüli kétnyelvű szocializációs modellek közül különböző modellekkel találkozunk a másod-, harmadgenerációsok beszélőinek nyelvi szocializációját vizsgálva. Gyakori esetnek számít a modellek váltogatása. Így például a gyermek óvodába kerülése után még a magyar édesanya is a domináns francia nyelvet kezdi használni, nehogy a gyermeke hátrányba kerüljön hiányos franciatudása miatt, ahelyett hogy az egyre jobban háttérbe szoruló magyar nyelvet erősítené. Fontos kérdés az is, hogy melyik szülő a magyar anyanyelvű, hiszen a kisgyermekekkel általában az édesanya marad otthon, így ha ő magyar, akkor a gyermekeknek nagyobb esélye van a magyar nyelv korai elsajátítására, ámbár erre ellenpéldával is szolgálhatunk (2FM7), illetve sokat segít a magyar anyanyelvű gyerekvigyázók, dadák, bébiszitterek alkalmazása. Szerencsésebb az a gyermek, akinek az édesapja/édesanyja Franciaországba kikerülve még nem tudott olyan jól franciául, ezért a gyerekeivel (kezdetben) mindenképpen magyarul beszélt. A korpuszban példát találunk mind a Ronjat-féle, mind a Haugen-féle, mind a Fantini-féle családi kétnyelvű szocializációs modellre (BARTHA 1999: 168–176). Kérdés azonban, hogy mi ösztönözheti, motiválhatja a másodgenerációt abban, hogy magyarul tanuljon? A gimnázium végén plusz pontért (választható tárgyként) letehető magyar érettségi első helyen van ezen a listán, de már jóval fiatalabb életkorban lényeges, a szülők támogató magatartása mellett, a magyar rokonság, és talán még ennél is fontosabb a kortárscsoport, az egykorú magyarországi unokatestvérek, barátok, kortárscsoport szerepe. Szülői részről a következetesség, a magyar anyanyelvű gyermekfelügyelők alkalmazása, a megfelelő motiválás és a kétnyelvűség értékesként való beállítása, tudatosítása is kiemelten fontos. A magyar nyelv nyilvános használata franciaországi közösségi színtereken nagymértékben korlátozott (vizsgált színterek: a Párizsi Magyar Intézet, a Párizsi Magyar Katolikus Misszió, a Mardis hongrois de Paris rendezvényei). Mivel az interjúkban rákérdeztem az adatközlőknek a magyarokkal való kapcsolattartási lehetőségeire is, kiderült, hogy milyen fórumokon, csatornákon keresztül valósul meg ez, hogy mennyire formális illetve informális a nyelvhasználat. Az első nemzedék harmincegy adatközlőjéből harmincnak van lehetősége Franciaországban is személyes kapcsolattartásra magyarokkal, egy fő csak telefonon tudja ezt megtenni. Az idősebb egyedülállók (FM23, FM24, FM25) csak a Missziót említik, mint az egyetlen lehetőséget arra, hogy hétről hétre magyarokkal találkozzanak. Az elmúlt két évtized alatt megjelenő virtuális nyelvhasználati színterek, valamint Magyarország politikai berendezkedésének és külkapcsolatainak gyökeres megváltozása, új vizsgálati tárgy bevonását teszi szükségessé a kétnyelvűség-kutatásokban, nevezetesen az interneten keresztül történő intenzív kapcsolattartási lehetőség szerepét a nyelvvesztés megállításában, a nyelvmegőrzés elősegítésében. Erről is részletesen szólok ebben a fejezetben. A vernakuláris nyelvhasználatot (az ima, a számolás, a káromkodás és az álom nyelvére kérdeztem rá) vizsgáló kérdések is, egyértelműen a francia nyelv dominanciáját mutatták ki minden másodgenerációs adatközlő esetében. A két nyelv együttes vagy váltott használata, illetve a francia elsődlegessége mutatható ki náluk. Ugyanez, vagyis a vernakuláris nyelvváltozat, az első nemzedék esetében dominánsan a magyar lesz. A fejezet haramadik részében a nyelvvesztéssel, nyelvcserével, illetve nyelvmegtartással, valamint a nyelvválasztással kapcsolatos vizsgálatokról van szó, továbbá a nyelvválasztáshoz szorosan kapcsolódó attitűdvizsgálat során kapott eredményekre is kitérek. Az ötödik fejezet a nyelvi kölcsönhatásokkal foglalkozik (V. Nyelvi kölcsönhatások), bemutatja a strukturális nyelvvesztés következményeit. Ez a nyelvhasználatot, a nyelv belső szerkezetét, a nyelvi rendszerben bekövetkező minőségi változásokat érinti. Az állandó francia nyelvi hatás, az első nemzedék esetében a nyelvérzék meggyengülését, „nyelvfelejtést” eredményez, a második nemzedék esetében a hiányos nyelvelsajátítás kitöltendő űröket teremt, melyeket analógiás L1 nyelvbeli átvételekkel vagy L2 nyelvből történő közvetlen vagy közvetett kölcsönzésekkel töltenek ki a beszélők. Mindkét nemzedék beszélőinél megjelenik az L2 nyelv (francia) elemeinek L1 nyelvre (magyar) való adaptációja a fonetikai/fonológiai szinttől egészen a pragmatikai szintig, de az elemelőfordulás a másodnemzedék esetében szignifikánsan gyakoribb. Éppen ezért a kétnyelvűség-vizsgálatok során feltétlenül szükséges a kontaktusjelenségek, a
kölcsönzések és kódváltások vizsgálata is (BARTHA 1995: 45–46). Az interferenciajelenségeket, kódváltástípusokat dolgozatomban nyelvi részrendszerenként tárgyalom: 1. Fonetikai és fonológiai kérdések 2. Morfológiai kérdések 3. Lexikai kérdések 4. Szintaktikai kérdések 5. Szociopragmatikai és interkulturális kérdések. A korpuszban megjelenő, kimutatható interferenciahatásokat, -jelenségeket az interjúkból nyert gazdag példaanyaggal szemléltetetem, s ezeket rendszerezem is. A fonetikai és fonológiai kérdések (1.1.) tárgyalása során a hangképzés, a hangsúlyok, a hanglejtés és a hangrendszerbeli eltérések korpuszbeli példákon való rövid bemutatására szorítkozom, mivel e tárgyban igen alapos kutatást végzett Gergely János (Jean Gergely), aki doktori értekezése témájául választotta a francia nyelvnek a magyar beszéddallamra gyakorolt hatását (GERGELY 1968, 1988). A morfológiai kérdések közt szólok a tárgyeset kifejezésének korpuszban megjelenő nehézségeiről, illetve a szintetikus-analitikus szerkezetek (irányhármasság, -val/-vel, -hat/-het) használati gyakoriságából adódó különbségekről. A magyar nyelv jóval gyakrabban él szintetikus szerkezetekkel, mint a francia. Az analitikus megoldásokat inkább erre a nyelvre jellemzőek, de ellenpéldákat is találunk mind a franciában (BÁRDOSI–KARAKAI 1996: 25), mind a magyarban (MGR.: 62–62). A szembetűnő különbségeket, a francia magyarral gyakorolt hatásából eredeztethető interjúbeli analitikus szerkezetek dominanciáját, az interjúk példaanyagával szemléltetem. A kölcsönzés a nyelv bármely szintjén megjelenhet, a kölcsönzés és a kódváltás meghatározása szempontjából a lexikoné a döntő szerep (KISS 1995: 203, BARTHA 1999: 119). A lexikai interferenciajelenségek főként a másodnemzedék interjúiban való nagyszámú korpuszbeli előfordulása mutatja a francia nyelv dominanciáját, a beszélők magyar nyelvhasználatára gyakorolt hatását, a hiányos nyelvelsajátítást, a szaknyelvi terminológia hiányát, a lexikai űröket stb. A kétnyelvűség-szakirodalom segítségével csoportosítottam az általam gyűjtött nyelvi anyagban megtalálható legfontosabb kontaktusjelenségeket. Az intralingvális jelenségek – ilyen például: táskás helyett táskásos – majd az interlingvális jelenségek interjúkbeli előfordulását is számba vettem. Az interlingvális jelenségek köréből a közvetlen kölcsönzések korpuszomban is mindig bázistartó kódváltás-típusú interferencia hatására jönnek létre az átvevő nyelvben, hangalakjuk az átadó nyelv hangalakjával egyezik meg (LANSTYÁK 2006: 31). Anyagomban közvetlen szókölcsönzéssel közvetlen kölcsönszók (például az iskolával kapcsolatos szavak közül: mémoire2, classe préparatoire3 stb.), hangalakkölcsönzéssel alaki kölcsönszók (például: ifi a hifi helyett) is létrejöttek. Közvetett kölcsönzés esetén nem kerül be idegen morféma az átvevő nyelvbe, így tükörkölcsönzés hatására tükörszó vagy tükörkifejezés keletkezik (például: ők cseréltek nevet: nevet változtattak helyett). Korpuszomban ezek a kalkkölcsönzések dátumokban, tükörszók előfordulásában, passzív szerkezetekben, eltérő vonzathasználatban mutatkoznak meg. Közvetett kölcsönzés a jelentéskölcsönzés is, amely jelentésbeli kölcsönszók létrejöttét eredményezi, ezt számos példa szemlélteti: butik ’bolt, üzlet’ általános értelemben, a francia jelentést használva, a szűkebb magyar ’ruhaüzlet’ jelentés helyett. A szintaktikai kérdések között tárgyaltam a szórendi kérdéseket, külön részt szentelve az igekötőkkel kapcsolatos problémáknak. A számbeli egyeztetéssel kapcsolatos eltérések bemutatását (pl.: voltak néhány problémáim) az eltérő névmáshasználatból adódó nehézségek követték. A határozott-határozatlan magyar igeragozási paradigma használatából fakadó tévesztések számbavétele után, szintaktikai kalkokra hoztam néhány példát (pl.: a férjével, aki ő is magyar), majd a datívusz posszeszívuszos szerkezet birtokos személyjelének hiányára (pl.: neki nincs ímél_) keresetem magyarázatot. A szociopragmatikai és kulturális kérdésekről szóló rész a magyar–francia másodgenerációs kétnyelvű beszélők magyarországi kommunikációs kudarcainak néhány esetét mutatja be, a nyelvi és a kommunikációs kompetencia vizsgálatán keresztül (BAŃCZEROWSKI 2000: 342–351). Szó esik azokról a pragmatikai „hibákról”, amelyek interkulturális kommunikációs helyzetben keletkeznek és a kétnyelvű gondolkodás és beszéd kölcsönhatását reprezentálják (BÁRDOSI–KARAKAI 1996, SZILI 2004). A vizsgálat kiterjed a kommunikációban tükröződő 2 3
’szakdolgozat’ ’egyetemi előkészítő osztály’
szociokulturális értékekre, a direktségre, valamint az érzelmekhez való viszony milyenségére, amelyet esettanulmányokon keresztül mutatok be. Az első nemzedéknek nincsenek önmaguk számára tudatosított pragmatikai problémái, a legnagyobb eltérés a szókincsben van. A hosszú ideje (30–40–50 éve) Franciaországban élő adatközlők azonban már olyan mértékben interiorizálták a francia szokásokat, hogy a magyar szokások, kultúra stb. válnak idegenné számunkra. Az időfaktor növekedésével a kulturális transzfer iránya megfordulhat (magyar→ francia→ magyar), mellyel azonban nincsenek tisztában, s ez nehézséget okozhat nekik a magyarországi kommunikáció során. A második nemzedék kommunikációs problémái (a korlátozott szókincs, és az akcentus mellett) alapvetően pragmatikai jellegűek: a direktséggel, a tegezés/magázás kérdéskörével és a köszönési formákkal összefüggésben kerülnek elő. Fontos része a kontaktusjelenségek kutatásának a kódváltás-jelenségek vizsgálata: az általam gyűjtött anyagban akad példa mind a bázistartó, mind a bázisváltó, mind a bázisváltogató kódváltásra.4A kétnyelvű beszélői repertoárban a kódváltást az egyik legalapvetőbb interakcionális forrásnak kell tekinteni (BARTHA 1999: 122), ezért nem meglepő, hogy jelentős gyakorisággal fordulnak elő kódváltások az általam vizsgált anyag kisebbségi diskurzusaiban is: a másodnemzedékkel folytatott diskurzusokban szignifikánsan gyakoribb az előfordulásuk, mint az első nemzedéknél. A másodnemzedék diskurzusaiban átlagosan 3-4 fordulóként (turn) vannak kódváltások, de az egyéni eltérések miatt szinte lehetetlen erről statisztikát készíteni. A kódváltások kommunikatív stratégiaként nyelvi és társadalmi információt is magukban hordoznak (GUMPERZ 1970; BORBÉLY 2001). Ezért tartottam lényegesnek a kódváltási stratégiák információtartalmáról is szólni (pl.: metaforikus kódváltás), illetve igyekeztem felvázolni a direkt kölcsönzés kontra kódváltás elhatárolásának problémáit. A korpuszban előforduló kódváltástípusokat nyelvi szintek szerint csoportosítottam: 1. fonetikai/fonológiai szinten megjelenő kódváltások 2. morfémaszintű 3. szószintű 4. mondatszintű kódváltások. A különböző kódváltás-tipológiákat a korpuszból vett példák segítségével ismertettem, majd a kódváltás okait, pragmatikai funkcióit is számba vettem: 1. gyorsabb információcsere 2. rákérdezés 3. idézés 4. metanyelvi megállapítás 5. témafüggő kódváltás 6. bázisváltogatás (GAL 1979) 7. érzelemkifejezés 8. ismétlés, pontosítás 9. a „hívó szó”– jelenség. Az utolsó előtti fejezetben (VI. Identitáskérdések kisebbségben) elsősorban arra keresem a választ, hogy mennyire jelentős identitásmeghatározó a magyar nyelv a párizsi magyar–francia kétnyelvű beszélők körében. A többségi, domináns helyzetben lévő (francia egynyelvű) közösség tudatos identitásalakító tevékenysége mellett, a vizsgált kisebbségi (magyar) egyéni és közösségi identitásképzés olyan közegben folyik, amelyben az asszimilációs tendenciák egyértelmű jelei mutathatók ki. Az emigráns közösségeknek, a többségi állam által megtűrt, kis számú intézmény megléte csak korlátozott közösségi nyelvhasználati színteret biztosít, így a nyelvhasználat egyetlen állandó színtereként a család jöhet szóba. Ez az állapot az emigráns nyelvi modellben, a Gonzo– Saltarelli-modellben, felvázolt nyelvi asszimiláció felé mutat (BARTHA 1995: 37–47). Mivel emigráns nyelvi kisebbségben szinte kizárólag a családi szocializációra hárul a nyelv- és kultúramegőrző szerep (HAMERS–BLANC 1989: 115), ennek részletes vizsgálata kiemelt jelentőséggel bír. A fejezet legfontosabb célkitűzésének tehát annak bemutatását jelöltem meg, hogy milyen kölcsönhatásban áll egymással a vizsgált családokban a kultúra, a nyelv és az identitás. Mivel a nemzeti identitás kérdésének különös jelentősége van kisebbségi helyzetben, elsőként ennek összetevőit tettem vizsgálatom tárgyává: az első nemzedék által fontosnak tartott identitástényezőket vizsgáltam, s az emigráns magyarok körében kapott eredményeimet összevetettem a Kárpát-medencei magyarság körében végzett identitásvizsgálatok adataival (GEREBEN 1999, 2005, VERES 2008). A franciaországi kutatásban részt vevő szülők identitásának vizsgálatára irányuló kérdésre („Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?”) adott válaszokban
4 „Ha a kódváltás egy megnyilatkozásnál kisebb nyelvi egységet (…) érint, mégpedig úgy, hogy az érintett szekvencia egy nagyobb egység, egy megnyilatkozás részeként értelmezhető, bázistartó kódváltásról beszélünk. (…) Ha a kódváltás nagyobb nyelvi egységet érint (…) bázisváltásról van szó. (…) Ha a diskurzusban sorozatosan találunk bázisváltásokat, bázisváltogatással van dolgunk” (LANSTYÁK 2006: 108-109).
előforduló leggyakoribb tematikus elemek a következők: 1. érzelmi komponens (pl. büszkeség) 2. anyanyelv 3. családi kötődések és közös kultúra (kulturális identitás). A másodnemzedék identitásával foglalkozó esettanulmányok annak járnak utána, hogy hogyan valósul meg a gyakorlatban a franciaországi magyar–francia másodgenerációs fiatalok felé ennek, a harmadikként említett „közös kultúrának”, s ezen keresztül egyfajta kulturális identitásnak a közvetítése, vagyis milyen formában és milyen (nyelvi és a nyelvhez szorosan nem kötődő) tartalmakon keresztül konstruálódik számukra a magyar kultúra, hogyan nyilvánul meg kulturális tevékenységeken keresztül a szülői identitásalakító szándék. A szabadidős tevékenységek is jól tükrözik, hogy egy kétnyelvű beszélő melyik kultúrát érzi magáénak, melyik kultúrkörben mozog otthonosan; ezért igyekeztem megvizsgálni, rákérdezni, hogy mennyire van jelen a magyar nyelv a szabadidős tevékenységi körök (tévénézés, rádióhallgatás, olvasás stb.) kulturális dimenziói mentén. Érdekelt, hogy az ehhez szükséges tárgyi feltételek magyar nyelven mennyire állnak az adatközlők rendelkezésére (könyvek, cédék, dévédék stb.). Általános tapasztalat, hogy a másodnemzedék ritkán és keveset olvas magyarul, de a Duna Televízió adásait, ha otthon lehet fogni, figyelemmel kísérik, kedvelik a magyar filmeket. A magyar zenéket kevésbé ismerik. Tudjuk, a magyar nyelv ismerete önmagában még nem jelenti a nyelvhez tartozó kultúra ismeretét is: így a 2FM adatközlők amellett, hogy megfelelő szintű magyarnyelvismerettel rendelkeznek, még korántsem bizonyos, hogy kettős kultúrájúak is. Csak a mindkét kultúrában otthonosan mozgó adatközlők a kettős kultúrájú kétnyelvűek. Az adatközlők közül csak azok tekinthetők kettős kultúrájúaknak, akik ismerik és megtartják a magyar ünnepeket is, otthon vannak abban a szellemi örökségben, amit a magyar hagyományok, ünnepek jelentenek; magukénak érzik ezeket is a francia mellett. A nyelvhez szorosan nem kötődő kulturális tevékenységek közül a magyar konyha és a „magyar” ünnepek szerepére kérdeztem rá. A magyar konyhát ismerik, szeretik, mindannyiuknak van kedvenc magyar étele. Az első helyen állnak tehát a második nemzedék népszerűség szerinti étellistáján a gulyás és a pörkölt mellett a különféle gombócok (túrógombóc és szilvás gombóc) és a galuskák. De az adatközlők kedvelik a főzelékeket és a magyaros zöldségleveseket is, melyeket a francia konyha nem is ismer. Három nagy ünnepkört igyekeztem körüljárni a kérdőív utolsó részében: a karácsonyt, a húsvétot és a hagyományos „magyar ünnepeket”. Érdekelt, hogy mennyiben tartható fenn a magyarságtudat a magyar ünnepeken keresztül egy olyan többségi társadalomban, amely „hivatalosan” teljesen egynyelvű, illetve egyáltalán milyen ünnepeket tekintenek az adatközlők „magyar ünnepnek”? Adatközlőim azonban a legtöbb esetben nem ezekre a dátumokra vonatkoztatták a „magyar ünnepek” gyűjtőfogalmat, hanem erre külön kellett rákérdeznem. Legtöbbjük számára egyértelmű „magyar ünnep” a Mikulás (az adatközlő családok 60%-a említi) és a névnapozás is, amit Franciaországban nem szokás megtartani, míg Magyarországon és KözépEurópa más országaiban is van hagyománya ezeknek az ünnepeknek. Fontos összefüggés, hogy a vizsgált családok által elsőként említett „magyar” ünnepek inkább „családi” ünnepek. Ennek fő oka, hogy az emigráns kisebbségek nyelvhasználatában a korlátozott nyelvhasználati színterek miatt bekövetkezik a funkcionális (és strukturális) nyelvvesztés (is), s családi szintre, familiáris közegbe szorul vissza a magyar nyelv (és ezen keresztül a kultúra is). Így a magyar kultúra elsődleges hordozója a család lesz, s ezáltal a magyar identitás is a családi ünnepeken keresztül nyilvánul meg elsősorban. Fontos információval szolgáltak a családi szocializáció mikéntjével kapcsolatban azok a válaszok, amelyek a karácsony és a húsvét „magyaros” formában való megüléséről szóltak. Nem állt szándékomban messzemenő következtetéseket levonni az ünneplési szokásokból, de azokban a családokban, ahol fontos a „magyar karácsony” megtartása (24-én este ünnepelnek), ahol ismerik a húsvéti locsolkodást, ahol felemlegetik, megtartják a magyar ünnepeket, és el is látogatnak egy-egy ünnepi rendezvényre, ott a másodgenerációs beszélők magyar nyelvtudásának szintje is magasabb. A névadási és névválasztási szokások is a kultúra továbbadása, a hagyományőrzés részét képezik. A névadáson keresztül kifejezett identitásképzési vizsgálatokat azért tartottam lényegesnek elvégezni, mert nyelvi vonatkozásaival együtt „a névadásnak, névváltoztatásnak társadalmi,
kulturális és lélektani együtthatói vannak” (ZELLIGER 2012: 42), melyeken keresztül szintén alakul, formálódik, kifejeződik az identitás. Ezzel kapcsolatban az első nemzedékbeli adatközlő asszonyok házassági neveit, a második generációsok keresztnevét és a névadás motivációit vizsgáltam, továbbá rákérdeztem a becenévhasználatra is, valamint arra is, hogy milyen változások várhatók a harmadik generációban, adnának-e magyar nevet leendő gyermekeiknek. A névadási szokások mögött különböző motivációk és stratégiák húzódnak meg, melyekre az interjúhelyzetben könnyű volt rákérdezni, visszakérdezni, ami nagy előnyt jelentett a kérdőíves gyűjtéssel szemben. A másodnemzedék névkorpusza két nagy részre osztható: az 1989 előtt nagyobb számú a hivatalosan franciának anyakönyvezett, és csak otthon „magyarosan” használt vagy becézett név. Ez ZELLIGER ERZSÉBET ausztriai adataival mutat rokonságot (ZELLIGER 2007: 227–33 és 2012: 42–49), akárcsak az 1989 utáni névadás egyre „nemzetköziesebbé” válása. A gyűjtött anyagból világosan látható, hogy a másodnemzedék kettős identitásának kialakítása az első nemzedék szándéka a névadással, s a névadási motivációkban is ez az irányadó: minél problémamentesebb, mindkét nyelv névállományába jól beilleszkedő nevet találni. A kétnyelvűség mégis minden esetben kétnevűséghez vezet, hiszen még az azonos írásképpel rendelkező nevekhez is (a beszélt nyelvben) nyelvenként egy saját hangalak társul, s ez alól nem kivételek a „legnemzetközibb” nevek sem. A becenévadás gyakori, és itt egyértelműen a magyar nyelv dominanciája figyelhető meg, még azokban a családokban is, ahol a magyar már nem funkcionál családi nyelvként, s erőteljes nyelvvesztés következett be. Ennek egyik oka a magyar nyelvhez fűződő érzelmi komponens, a másik pedig, hogy a francia ritkán használ becéző formát. Ha prognózist szeretnénk készíteni arról, hogy mi várható a harmadik nemzedék névadásával kapcsolatosan, akkor érdemes erről is faggatni a második nemzedéket: kompromisszumos megoldásként ők is túlnyomórészt nemzetközi neveket adnának a gyermekeknek (például: Linda), vagy második névnek adnának magyar nevet. Akad, aki csak francia, de magyarra jól lefordítható nevet (például: Sophie~Zsófia) választana. Vannak, akiknek nem fontos, hogy milyen nevet visel majd leendő gyermekük. Akik azonban úgy döntöttek (3 fő), hogy szívesen választanának majd valamilyen magyar nevet a gyermeküknek, azok az Attila, Ilona és Csilla nevet említették. (Ez az eredmény annál is inkább figyelemreméltó, mert francia kultúrkörben az Attila névhez társított jelenetésmező külön tanulmány tárgya lehetne.) Belátható, hogy a második nemzedékben felgyorsult nyelvvesztés együtt jár egy erős kultúravesztéssel, asszimilációs folyamattal, beolvadással a domináns francia kultúrába, mely megjósolható, hogy a negyedik nemzedékre valószínűsíthető, hogy teljes egészében be fog következni.
III.Eredmények, következtetések Az I. rész második alpontjában (Kutatói hipotézisek) felállított kutatói hipotézisek tanulságát a kutatás során kapott eredmények alapján fogalmazhatjuk meg, vagyis a vizsgálat eredményei alapján bizonyosságot nyert hipotézisek igazolását avagy cáfolatát alább gyűjtöttem össze. (Az következtetést megelőző szám az I.2. pontban felsorolt hipotézisekre utal vissza.) A családon belüli nyelvhasználat és a nyelvi szocializáció vizsgálatának erdeményei 2.2.1. Általában igaz, hogy ha csak az édesapa a magyar, akkor a gyermekek nagyobb valószínűséggel rosszabbul fognak magyarul tudni. Ennek a jelenségnek a vizsgálatára azonban csak négy családot tudtam bevonni, s interjút kettővel sikerült készíteni: az arány 2-2. Két családban jól, kettőben alig vagy egyáltalán nem tudnak a gyermekek (fiatal felnőttek) magyarul. Fontos megjegyezni, hogy ahol a gyermekek jól beszélik a magyart is, ott a francia édesanya is jól tud magyarul. A Franciaországban élő kétnyelvű gyermekek azonban nemcsak az édesanyjuktól tanulhatnak meg igazán jól magyarul, hanem az ún. „jeune fille au pair”-től, a dadustól is. Több magyar család választotta azt a megoldást, hogy franciául nem, vagy csak rosszul tudó magyar lányokat vett fel gyermekei mellé, így habár a család közös nyelve a francia, a magyart is jól elsajátították a gyermekek a magyar gyermekgondozóktól.
2.1.2. Nem igazolódott be ama előzetes feltevésem, miszerint a Franciaországban élő magyar– magyar párok gyermekei jobban tudnak franciául, mint a magyar–francia párú családok gyermekei. Sok múlik a szülők hozzáállásán, nyelvválasztásán, támogató vagy tiltó magatartásán, a dadusok kiválasztásán, a nagyszülőkön, unokatestvéreken, a magyarországi látogatások gyakoriságán is. 2.1.3. Ha a magyar–magyar családokban következetesen elválasztják az otthon nyelvét és a többségi közösség nyelvét, illetve a francia–magyar családokban pedig következetesen betartják az „egy személy-egy nyelv elvét”, akkor a korai életszakaszban (2–4 éves kor) valóban jobban tudnak a gyermekek magyarul, mint később. Többségi közösségbe (francia óvodába, iskolába) kerülve a gyermekek egymás között otthon is nyelvet váltanak, franciául fognak egymással beszélni a testvérek. Igaz viszont, hogy több testvérpár is arról számolt be, hogy többségi közösségben a magyart választják „titkos nyelvüknek”: metrón, buszon utazva metaforikus kódváltással élnek, mindenki mást kizárnak társalgásukból, amikor magyarul kezdenek beszélni egymáshoz. Az a jelenség is gyakori, amikor a magyar szülő magyarul beszél, a gyermeke pedig franciául válaszol minden kérdésére. Ez felnőttkorra sem változik meg, a nyelvváltás visszafordíthatatlanná válik, a megszokott „forgatókönyvet” használják otthon: „a szüleim magyarul beszélnek, de én franciául válaszolok nekik”. Ezt a nyelvileg „megrekedt”, frusztrált szakaszt egy hosszabb magyarországi tartózkodás (tanulmányi félév vagy munkavállalás) oldhatja fel, de a szülőkkel a közös nyelv gyakran így is a francia marad, s a magyar a magyarországi barátok, család, unokatestvérek nyelve lesz. 2.1.4. Akkor igaz ez az állítás, ha azonos a gyermekek nyelvi életrajza. Ha azonban valamelyik gyermek több időt töltött a magyar nagyszülőknél, netán intenzívebben ápolja magyar barátaival a kortárs kapcsolatait, akkor a kamaszkor végére ez a gyermek fog jobban tudni magyarul. Akár gazdagabb „aktuális” szókinccsel rendelkezhet majd, mint a szülei. A kapcsolattartásban az internet (cset, msn, ímél) nagy segítséget jelent. 2.1.5. Igaz, hogy óvodába kerülésük után otthon is franciául kezdenek egymással beszélni a gyermekek. Mivel a többségi közösségben a francia a közös játék megszokott, közösségi nyelve, ezt a gyermekek észrevétlen otthon is így használják. (Az első pontban erről részletesebben szólok.) 2.1.6. A mai szülők helyzetét a technikai eszközök nagyban megkönnyítik a nyelv továbbadásában, hiszen az internet, a telefon állandó intenzív kapcsolattartási lehetőséget biztosít a magyar nyelvterületen élőkkel. A technikai fejlődés, az elzártság élményének megszűnése, a távolságok csökkenése azonban azt is magával hozta az elmúlt két évtizedben, hogy a második nemzedék, a magyar vagy akár a francia kultúra (honlapok, filmek, zenék) helyett, az angolszász vagy távolkeleti kultúrák felé fordul. (Franciaországban jelenleg igen divatos a kínai, vietnami, thai, japán stb. kultúra.) Felléphet egyfajta akkulturálódás: a szülők kultúrájának teljes feladása, egy harmadik választása. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a Skype-telefon, a cset és az ímélek milyen nagy segítséget jelentenek ma a családi távkapcsolatok fenntartásában, az élő nyelvvel való állandó, intenzív érintkezésben. A műholdas vagy internetes televízió- és rádióadások, on-line sajtó pedig a naprakész (magyar nyelvű) tájékozódásban játszanak fontos szerepet. Interferenciajelenségek, kódváltások, valamint a nyelvcsere és nyelvvesztés témaköréhez kapcsolódó eredmények A nyelvvesztés, nyelvcsere témakörében előforduló hipotéziseket a Gonzo–Saltarelli, emigráns nyelvi modell alapján (BARTHA 1995: 42–46) állítottam fel. 2.2.1. A hipotézis beigazolódott. A jelenségek előfordulása szignifikánsan gyakoribb a másodnemzedék interjúiban. Az interferenciajelenségeket valamennyi nyelvi szinten vizsgáltam:
1. Fonetikai, fonológiai – pl.: „A francia pedig nem hangsúlyoz, és felviszi a végét.” (FM11) 2. Morfológiai – pl.: sok magyar Franciaországon nincs (2FM5) 3. Lexikai – pl.: Hát én classe prépa-ba szeretnék menni. (2FM8) 4. Szintaktikai – pl.: mert mindig vannak sok vendégek (2FM10) 5. Pragmatikai – pl.: közvetlenség Példa a korpuszból bázisváltogató kódváltásra (BARTHA 1999: 110; GAL 1979): 2FM8: Oui, j’aime bien quand je suis à Lovas (’Igen, nagyon szeretem, amikor Lovasban vagyok.’) FM2: Lovasba is szeretett, igen nagyon szeretett menni. Nem tudom, a hangulat más. 2FM8: Oui, voilà! C’est l’ambiance qui est différente. (’Igen, ez az! A hangulat az, ami más.’) 2.2.2. Az első nemzedék a nyelvhasználati interjúkban arról számolt be, hogy évtizedek után sem tudta tökéletesen megtanulni a befogadó ország nyelvét, ezért a második nemzedék, gyermekeik gyakran ki is javítják őket, ha franciául beszélnek. Ha valaki szinte tökéletesen, akcentus nélkül beszél, a francia névelőket, mely automatizmusra épül, akkor is elvétheti. Egyes adatközlők szerint a magyarok ekkor úgy hibáznak, hogy általában nőnemet használnak hímnem helyett (tehát la névelőt mondanak le helyett). Az első nemzedék nyelvhasználatára is jellemző a lexikai űrök megjelenése (és franciával való kitöltése). Használnak régiesnek ható szavakat, kifejezéseket, főleg ha nem olyan intenzív a kapcsolatuk a magyarországiakkal. 2.2.3. Valóban, a legnagyobb eltérés a szókincsben van, hiszen az első generációs kétnyelvűek aktív idejük nagy részét nem Magyarországon töltötték. Ne feledjük el azonban, hogy a hosszú ideje (30-40-50 éve) Franciaországban élő adatközlők már olyan mértékben interiorizálták a francia szokásokat, hogy a magyar szokások, kultúra stb. válnak észrevétlen idegenné számukra! Az időfaktor növekedésével a kulturális transzfer iránya megfordulhat:magyar→ francia→ magyar. 2.2.4. A második nemzedék tagjai arról számoltak be, hogy számukra a legnagyobb nehézséget magyar szókincsük redukáltsága és a magyar (helyes)írás jelenti. Ennek oka, hogy magyarul általában csak otthoni vagy baráti környezetben beszélnek, a nyelvet pedig hallás után sajátítják el, sokan nem tudnak magyarul írni. A magyar szakszókincs, iskolai szókincs pedig szinte teljesen hiányzik a szókészletükből, hiszen a másodgenerációs adatközlők közül senki nem járt huzamosabb ideig magyar közoktatási intézménybe. Továbbá a felsorolt pragmatikai nehézsések feltételezése is helytállónak bizonyult. 2.2.5. Kutatásaim során megfigyelhettem a Gonzo–Saltarelli-modell gyakorlati megvalósulását, működését, melyet az emigráns nyelvi kontinuumra dolgoztak ki. A harmadik nemzedék általában már csak ért, de nem beszél magyarul, mert már a második nemzedékbe tartozó szülők is hiányosan sajátították el a nyelvet, illetve francia anyanyelvűvel kötöttek házasságot, s így az otthoni közös nyelv a francia lett. Új tendencia van azonban kibontakozóban: az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal a magyar nyelv piaci értéke megnőtt Franciaországban. A fent említett magyar anyanyelvű gyermekgondozók alkalmazásán túl, a magyarul valamelyest tudó második nemzedék magyarországi munkavállalása révén, a harmadik nemzedék tagjai hosszabb vagy rövidebb ideig magyar gyermekközösségbe járnak. (A Magyarországra települt francia cégek szívesebben alkalmazzák a franciául kiválóan, magyarul elfogadható szinten beszélő francia munkaerőt.) A szülők gyakran küldik gyermekeiket ezután is magyarországi nyári táborozásra. Magyar származású egyetemisták egy-egy tanulmányi félév alatt (pl.: Erasmus-ösztöndíjjal) beülnek magyarul tanulni az iskolapadba, és annyira megtetszik nekik a nagyszülők nyelve, hogy otthon is folytatják tanulmányaikat. Ez utóbbi ugyan a mesterséges kétnyelvűség felé mutat, s a spontán nyelvelsajátítás helyett nyelvtanulásról van szó, a motiváció mégis igen fontos, az elfeledettnek hitt nyelv és (identitás is) újjáéledhet. Ilyen jellegű, néhány hetes identitás-felélesztő és nyelvi érzékenyítő programot már kidolgoztak kísérleti jelleggel észak-amerikai többedgenerációs magyarok számára,
és 2012 nyarán a budapesti Balassi Intézet adott otthont az első foglalkozásoknak a „Reconnect Hungary” nevű program keretében5. A vernakuláris nyelvhasználat és az attitűdvizsgálat eredményei 2.3.1. A hipotézis teljes mértékben beigazolódott. Az első nemzedék vernakuláris nyelve, akár öt évtized franciaországi tartózkodás után is a magyar maradt. A legjobban megőrződött magyar nyelvűség az ima nyelvében mutatható ki. Az interjúk alátámasztották azt a vélekedésem, hogy a másodnemzedék vernakuláris nyelve viszont a francia. 2.3.2. Ez az előzetes hipotézis is helyesnek bizonyult. A magyar nyelv elsajátíttatására tudatosan készülő szülők, a nyelvet értékesnek tartó francia házastársak ösztönző, támogató magatartása nagy mértékben befolyásolja a családon belüli identitásalakítást. Egyes adatközlő családok identitásalakításában komoly szerep jut a francia társadalom nyelvi egységesítő törekvéseivel szembeni ama szülői magatartásnak, amely a magyar nyelv rejtett presztízsén alapul: itt érvényesül az az elv, hogy „csak azért is megtanítom a gyermekeim magyarul.” Kutatási eredmények a nyelvmegtartás, kultúraátadás, identitásalakítás kérdéskörében 2.4.1. Az első nemzedék magyar identitását vizsgálva megállapítható, hogy identitásalakító tényezőként az affektív komponensnek (pozitív érzéseknek) valamivel nagyobb szerepe van, mint az anyanyelvnek. A család megtartó ereje és a magyar kultúra ápolása is fontos alapelvként szerepeltek az adatközlői nyilatkozatokban. Ezért ezeket a tényezőket vettem elsősorban figyelembe, amikor a második nemzedék identitását vizsgáltam. 2.4.2. Tökéletesen beigazolódott az a feltevésem, hogy a nyelvmegtartás és kultúramegőrzés lehetőségei függnek a család kapcsolati hálójától: a Magyarországon élő, kortárscsoporttal kialakított szoros kapcsolat jelentős motivációt jelenthet a nyelvmegtartásban. 2.4.3. Az adatközlők nagy része diplomás, művelt, fontos számunka a nyelvi igényesség. Úgy találtam, hogy a nyelvmegtartás igénye valóban annál nagyobb, minél magasabb iskolázottságú az adatközlő, mert a magyar nyelvet így „értékesnek”, „többletnek” minősíti. Az alacsonyabb műveltségi szinttel rendelkező adatközlőknél az érzelmi komponens, az otthoni családdal való kapcsolattartás igénye szerepelt az első helyen, emiatt tartják fontosnak a magyar nyelv továbbadását. A nem értelmiségi adatközlők (kevés ilyen adatközlőm volt) nem alakítottak ki tudatos stratégiát, igyekeztek „tökéletes franciává” válni, miközben a magyart már, a franciát még nem bírták teljesen, szinte félnyelvűvé váltak. Több (40–50 év közötti) értelmiségi adatközlő számolt be arról, hogy Franciaországba kerülése után mennyire görcsösen igyekezett franciává válni, csak franciául beszélni, franciásan viselkedni stb. Néhány év elteltével rájöttek, hogy nincs értelme az erőfeszítéseiknek, mert jobban érzik magukat, ha vállalják, hogy magyarok maradnak: a tökéletes beilleszkedés úgysem lehetséges. A kognitív disszonanciát felváltotta a visszarendeződés, az felvállalt kettős identitás. 2.4.4. A feltevés nem bizonyult helytállónak. Jellegzetes magyar ünnepként azokat a családi ünnepeket említették első helyen az adatközlők, amelyeket egy átlagos francia családban nem tartanak meg. Ilyen a Mikluás, melyet csak Elzász-szerte ismernek, Párizs környékén általában nem, illetve a névnapok is. Az előbbit a harminckét adatközlő családból tizenkilenc jellegzetes magyar ünnepként értékeli, és meg is tartja. A Mikulás „magyar ünnepként” való említése megerősíti azt a megfigyelést, hogy a magyar identitás legfőbb megteremtője, alakítója, hordozója a család, a családon belüli szocializáció mikroközössége.
5 http://reconnecthungary.org – Letöltés: 2012. 08. 16.
2.4.5. A szülők többsége a mindkét nyelven hasonlóan vagy ugyanúgy hangzó neveket kedveli (pl.: Linda, Lily stb.). A leggyakrabban választott nevek az utóbbi évtizedben nemzetközi jellegűek voltak. A névadáskor sokan nem számoltak az ékezethasználati problémákkal és a helyesírási kérdésekkel. Mint egyik adatközlőm megjegyezte: azt hitte, gyermeke nevét mindkét országban ugyanúgy ejtik és írják. Később be kellett látnia, hogy tévedett: a kiejtés így is eltérő. A kétnyelvűséghez tehát (a szóbeliségben minden esetben) kétnevűség társul.
IV. Távlati tervek, kitekintés Ez a dolgozat csak szűk keresztmetszetét vizsgálta a magyar–francia kétnyelvűség messzire vezető kérdéskörének. Reményeim szerint a megkezdett kutatásokat mind Franciaországban, mind más országokban, szélesebb adatközlői rétegre kiterjesztve, külföldi kutatóhelyek bevonásával, csapatmunkában tudom majd folytatni. A vizsgálat folytatása egy átfogó közép- és hosszútávú nemzetközi együttműködés része lehetne, amely a nyugati szórványmagyarság nyelvhasználatát, identitását, nyelvmegtartási lehetőségeit intézményközi megállapodások keretében közösen vizsgálhatná, s összehasonlító elemzéseket is készíthetene a Kárpát-medencei felmérések alapján. Ehhez szükséges volna átgondoltan felhasználni a meglévő, és kialakítani a hiányzó infrastruktúrát: összefogni azt a részben rendelkezésre álló személyi és intézményi hátteret, amely a kapott eredmények alapján tényleges stratégiát és akciótervet dolgozhatna ki a szórványközösségek számára.
Recherches sociolinguistiques sur des locuterus bilingues franco-hongrois de l’Île-de-France Résumé d’une thèse de doctorat La présente thèse de doctorat s’intègre dans une recherche sociolinguistique consacrée à l’usage des familles bilingues franco-hongroises, habitant Paris et la région de l’Île-de-France. Aucune recherche sociolinguistique n’avait été faite auparavant sur ce sujet. Les recherches ont été poursuivies entre 2006 et 2010. Des interviews linguistiques ont été réalisées avec des locuteurs bilingues, à savoir soixante-six personnes appartenant à trente-deux familles. Parmis eux, trente et un sont membres de la première et trente de la seconde génération; cinq locuteurs sont des conjoints francophones. Les « observations qui résultent d’une participation », réalisées pendant les activités des associations hongroises (Nos Petits Magyars, Mardis hongrois de Paris, etc.) sont aussi importantes que les interviews. Le but de la présente thèse est d’examiner et d’analyser le bilinguisme des locuteurs en question, notamment: l’usage du hongrois en famille et hors de la famille, de même que les divers phénomènes liés à la socialisation linguistique des enfants bilingues, comme l’identité linguistique et culturelle etc. Les phénomènes d’interférence6 exercés par la langue française sur le hongrois de ces locuteurs bilingues – surtout ceux de la deuxième génération franco-hongroise (FH)7 – sont également importants à analyser. Il y a plusieurs questions à soulever à ce sujet. Dans quelle mesure ces phénomènes d’interférence se manifestent-t-ils dans la langue des locuteurs? À quel niveau de la langue apparaissent-ils? La présente thèse examine ces phénomènes à tous les niveaux de la langue: prononciation, morphologie, lexique et syntaxe. On observe également des interférences qui se produisent au niveau de la communication et qui sont liées à des questions interculturelles. Les changements de code ont été présentés et analysés. Quelles peuvent-être les causes linguistiques de l’appariton de ces phénomènes? Les exemples du corpus et les commentaires qui les accompagnent permettent de donner des réponses à ces questions assez complexes. L’auteur ne porte pas de jugements sur les phénomènes langagiers, son but est de présenter et de décrire l’état actuel de la langue des locuteurs et les tendances qui se dégagent des changements, avec le plus d’objectivité possible.
6
« Le mot interférence désigne un remaniement de structures qui résulte de l’introduction d’éléments étrangers dans les domaines les plus fortement structurés de la langue... » (CALVET 1993: 23, citant WEINREICH 1953: 1). 7 FH désigne les locuteurs bilingues franco-hongrois de la deuxième génération.
Hivatkozások BAŃCZEROWSKI JANUSZ 2000. A kommunikációs kompetencia és összetevői. In: Nyomárkay István szerk. 2000. A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. ELTE. Budapest. 342–351. BÁRDOSI VILMOS – KARAKAI IMRE 1996. A francia nyelv lexikona. Corvina Kiadó. Budapest. BARTHA CSILLA 1995. Nyelvcsere, nyelvvesztés: szempontok az emigráns kétnyelvűség vizsgálatához. In: KASSAI ILONA szerk. Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya. Budapest. 37–47. BARTHA CSILLA 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. BORBÉLY ANNA 2001. Nyelvcsere. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya. Budapest. BELL, ROGER T. 1976. Sociolinguistics: Goals, Approaches and Problems. Batsford. London. CSERNICSKÓ ISTVÁN 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest. HAMERS, JOSIANE F. – BLANC, MICHEL H. A. 1989. Bilinguality and Bilingualism. Cambridge University Press. Cambridge. GAL, SUSAN 1979. Lanuage Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. Academic Press. New York – San Francisco – London. GEREBEN FERENC 1999. Identitás, kultúra, kisebbség. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest. GEREBEN FERENC 2005. Olvasáskultúra és identitás. A Kárpát-medence magyarságának kulturális és nemzeti azonosságtudata. Kisebbségkutatás könyvek. Lucidus Kiadó. Budapest. GERGELY, JEAN 1968. Déformations subies par le hongrois parlé sous l’influence de l’usage permanent de la langue française. Kézirat. Paris. GERGELY, JEAN 1988. Újabb megfigyelések a franciaországi magyarok beszédének hangsúlyáról és ritmusáról. In: KISS JENŐ – SZŰCS LÁSZLÓ szerk. A magyar nyelv rétegződése. Akadémiai Kiadó. Budapest. 366–373. GROSJEAN, FRANÇOIS 1995. A Psycholinguistic Approach to Code-Switching: The Recognition of Guest Words by Bilinguals. In: MILROY, LESLEY – MUYSKEN, PIETER eds. One Speaker, Two Languages. Cambridge University Press. Cambridge. 259–75. GUMPERZ, JOHN J. 1970. Verbal strategies in multilingual communication. In: ALATIS, JAMES E. ed. Bilingualism and language contact. Georgetown University Press. Washington D.C. KISS JENŐ 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. KOVÁCS ANDOR 1999. A világ magyarsága. Európa I. A Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiója. Budapest. LABOV, WILLIAM 1972. Sociolinguistic Patterns. University of Pennsylvania Press. Philadelphia. LANSTYÁK ISTVÁN 2006. Nyelvből nyelvbe. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony. MGr. = KESZLER BORBÁLA szerk. 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. SZILI KATALIN 2004. Tetté vált szavak. Tinta Könyvkiadó. Budapest. VERES VALÉR 2008. A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: FEDINEC CSILLA (SZERK.) 2008. Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. MTA, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság. Budapest. 35–60. ZELLIGER ERZSÉBET 2007. Névadás és identitás. Névtani Értesítő 29: 227–233.
ZELLIGER ERZSÉBET 2012. A magyar nyelv használata a felső-ausztriai magyar diaszpóra körében. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. URL: http://books.google.hu/books?isbn=6155061017 [Letöltés: 2012. 06. 01.]
Az értekezés témájához kapcsolódó publikációk 2012a.
Nyelvek és kultúrák találkozásának identitásképző szerepe a nyugati magyar diaszpórában. In: SZOTÁK SZILVIA – VARGHA FRUZSINA SÁRA szerk. Változó nyelv, nyelvváltozatok, területiség. A VII. Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti tanulmányai. Bolyai Társaság. Kolozsvár [Megjelenés alatt].
2012b.
Kétnyelvűség: kétnevűség? In: PARAPATICS ANDREA főszerk. 2011. Doktoranduszok a nyelvtudomány útjain. A 6. Félúton konferencia. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 227–244. URL: http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk10/
2012c.
„Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?” In: PARAPATICS ANDREA főszerk. Félúton 7. A hetedik Félúton konferencia (2011) kiadványa. URL: http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk11/.
2012d.
Studies about French – Hungarian bilingual identity. In: BÁRDOSI VILMOS főszerk. Tanulmányok. Nyelvtudományi Doktori Iskola. ELTE BTK. Budapest. 337–350. (Asteriskos 1.)
2011a.
Attilák és (Tündérszép) Ilonák: a ma legnépszerűbb nevek Gallia földjén: In: CSISZÁR GÁBOR és DARVAS ANIKÓ szerk. 2011. Klárisok. ELTE BTK. Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék. Budapest. 249–251.
2011b.
Identitástudat kisebbségben a Kárpát-medencén innen is túl. In: HIRES-LÁSZLÓ KORNÉLIA – KARMACSI ZOLTÁN – MÁRKU ANITA szerk. 2012. Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Tinta Könyvkiadó – II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete. Budapest– Beregszász. 235–244.
2011c.
„Nyelvi kisebbségben” Magyarországon: másodgenerációs franciaországi magyarok kommunikációs nehézségei az anyaországban. In: BODA ISTVÁN KÁROLY és MÓNOS KATALIN szerk. 2011. Az alkalmazott nyelvészet ma: innováció, technológia, tradíció. XX. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus. Debrecen, 2010. augusztus 26–28. MANYE– Debreceni Egyetem. Budapest– Debrecen. 290–296.
2010a.
Kódváltási stratégiák kisebbségi diskurzusokban. In: VÁRADI TAMÁS szerk. 2010. IV. Alkalmazott Nyelvészeti Doktorandusz konferencia. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest. 150–l63. URL: http://www.nytud.hu/alknyelvdok10/index.html
2010b.
Lexikai interferenciák és kódváltási stratégiák második generációs magyar–francia kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában. In: ILLÉS-MOLNÁR MÁRTA–KALÓ ZSUZSA–KLEIN LAURA–PARAPATICS ANDREA szerk. 2010. Félúton 5. Az ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskolájának konferenciája. Budapest. 155–171.
2010c.
A tárgyasság, a tárgyhatározottság, valamint a határozott és általános ragozás tanításáról francia kultúrkörben. In: NÁDOR ORSOLYA – SZŰCS TIBOR szerk. 2010. Hungarológiai Évkönyv 11 (2010). Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, Dialóg Campus Kiadó. Pécs. 89–105.
