A csoda szerepe párkapcsolatainkban

A csoda szerepe párkapcsolatainkban Bálint Péter

Szoba

A lány nyitotta meg az ajtót, húzta magával a fiút. A nı ajánlotta fel magát, és nem ellenkezett a férfi. Nem volt szünet, a nı nem kéredzkedett ki a fürdıbe, nem adott idıt átgondolni, miért, hogy testét felkészítse, diszkréten dobta a tampont a fehérnemőben az ágy alá. A férfi ingét tépte, a nı elterült az ágyon. A hölgy zöld szoknyája megpihent a kövön, a férfi sliccével küzdött, az övét húzta, nadrágját rúgta. Aztán a férfi a nı mellét simogatta, az ölébe ültette. Óvszer. Aztán aktus. Nem volt zokni senkin. És szır sem volt a lábakon, sem máshol, tény hogy mindketten készültek minderre. Mert órákig maradtak, és maga az aktus, hogy hogyan, hogy hányszor, másodlagos maradt. A közelség, egymás meghatározása, mikor a férfi a nı ölébe temeti a fejét, és a

nı elfogadja ezt, nos, akkor már nem kérdezte senki, miért szeretik a nık a vad tengert a szilaj hullámaival. Révbe ért mindenki. Mert a nı csak lány, a férfi pedig fiú. És a lány hiú, magára húzza a megszabott takarót. Tamás felkönyököl, cigiért nyúl. Szó nélkül, magát a lepedıbe takarva imbolyog az ajtóig. Felrúg néhány cipıt, majd az ajtóban rágyújt. Aztán az ablakhoz megy, és odakint sehol se a tőnı fények. Nappali ablakából, Gyır monotóniából ébredezı városa, a tizenegy és feles pörgés, a lámpák, a fékezı autók. Hol van még a hajnal, hol van azoknak, nekik még a rév. Tény, hogy majd kelnie kell a Napnak, és akármennyire kibaszott görögök, kibaszott lepedı, kibaszott elfogyott cigaretta, de az egyetlen hely, ahol nyugaton fog kelni még évekig a Nap, a szobában van. Nappali

– És ön mindig ily udvarias, óh, kedves Tamás? – libben a bejárati ajtón át a gyıri lakásba Anna. Tamás elkérte az üres albérletet egy osztálytársától, mert üzleti út. Létkérdés az egész, realizálhatjuk, de érezhetı a hazugság már a tervezés e korai szakaszában is. – Nézzünk pornót? – Tamás. Anna megpördül, hogy ezt miért. Vicc, persze. – Talán elıször a borokat. – Igenis hölgyem. – És Tamás a hölgyet hellyel kínálja a lakásban, ahol még sosem járt, majd elindul a feltételezett konyha felé, magában imádkozva, hogy legyen dugóhúzó. Mosolyt váltanak, és bort tölt a kisasszonynak.

– S kisasszony, mondja mi hozta a városba? – mintha Mary Poppins összefutna Sherlock Holmessal, aztán mosoly, de. – Nos, kérem, engem elsısorban a nyugati szél. Üzleti ügy tudja, dobnom kell egy kiégett faszt, mert már kezdett a nyavalygása az idegeimre menni, így kénytelen vagyok megszakítani vele a kapcsolatom, mely becses, ékes és meghatározó. – Gyakorlottan, hangsúlyozottan, a végén a szembe nézve adja ezt elı. Tamásnak elfehéredik az arca. Aztán Annából kibuggyan a nevetés. Vicc, persze. – A pornósért kaptad! – és Anna felderíteni indul a lakásban. Fiatal család lakhatott itt, talán kisbabával, két szoba, egy asztal, négy szék, négyen nem lehettek, mert mi van, ha vendég jött, hárman voltak, aztán elmentek kiköltözni, a bankba. Hitel meg minden, huszonöt évre, mert gyerekkel szar a kádár-barokk, az a panelsor, érted. Anna okfejtését hadarva adja elı, az idı 10 óra, de ez az óra megállt, a telefonom siet, darálja, ja, a család meg fizeti a hiteleit, és belesüppedt a magyar rögvalóságba, ennek kell lennie, nézd, egy régi kép. A családfı elbukta az identitását, aztán beütött a new age, prédikál a szószerintrıl, kezében a biblia, hol van neki most az isten, szerinte ott bent. Meló, hogy hitelt, meló, hogy tanuljon a baba, meló, hogy jézus. És ezt így, mert azt úgy, ez a gyalázat. Tamás közben megjegyzi, hogy a kisasszony zseniális okfejtései természetesen hitelt érdemlıek, és akkor a hölgy az új Sherlock. Én meg Mary Poppins tehát, összegzi.

– Az androgün már nem menı – veszi el az élét a mosolynak Anna, mert tulajdonképp a beszélgetés az irányításról szól. Anna mosolyog, és táskájával kimegy a konyhába. Szeplıi élesek, mert a lány, hát az kiviláglott az örömtıl, amit elfojt a találkozás óta. Csak nehogy megtudja! Egy lila borítékot tép ki kapkodva a táskájából, rajta „Tamásnak”, és apró meg apró darabokra szabva a kukába dobja. Megpördül a Tamásra. – A bora, kisasszony – és Tamás talán túl közel ment, a lány hátrált. Elmosolyodtak. Megköszönve, borért nyúlva elpirult, majd ezt leplezendı, két kézzel marokba fogva a poharat inni kezdett, elfedje a pírt, elnyelje a pírt a borral. Mert még nem szabad. Aztán, csillogó szemmel csendben maradt. Tamás nem mondott semmit. Anna letette a poharat, de csak az autók, meg a nyugat felé nyugvó nap. Anna a kezével túlmozog, Tamás csak szelíden. Órák? Visszafelé kellene járniuk. Ölelésbe, majd mikor Anna megcsókolta Tamást, zuhanva, szemet mikor a rosszra nyitva, Anna mikor beszélt. – Azt hittem, a mai estét az utcán töltöm, a reggeli vonatig, azon siránkozva a telefonban, hogy elrontottam. Tamás kerüli a szemkontaktust. – Nem volt az egész egészséges. Mármint, a távolság egyrészt. Ha valaha vége kellett volna lennie, akkor egybıl a találkozás után. Ady! Ady se bírta, hogy messze a nıtıl, inkább vállalta, hogy fájjon egész végig. Ez nekem még nem megy. Volt egy nagy bocsánatkérésem, e-mailben, mert a csaj barátként gondolt rám, én meg próbáltam aláásni, hogy ez több. És mikor elolvasta, sütés közben talált rám,

kötényben meg zsíros hajjal. Mármint milyen elbaszott az egész helyzet, hogy kitártam neki épp digitális szívem, aztán rámtalál, virágmintás kötényben, miközben rántottát sütök meg lepényt, és eskü még a sütıport is… – Anna a felénél elkezdett hangosan nevetni és a pillanat elmaszatolása közben lecsúszott a konyha padlójára. – Kifogások, terelés, hazugságok. Tényleg olyan az egész, ahogy képzeltem – majd a fülbe súgva folytatja. – Izgalmas! – Végigcsókolja Tamás fülét, arcát. Tamás elalél, zseniálisan oxigénhiányos állapot az erekció. Utcák

Csendben megy Tökéletes Férfi meg Tökéletes Nı az utcán, kölcsönösen ökölbe szorult arccal, tétova árnyékkal, mert az nem tudja, mi fog következni. Gyorsak, és nem beszélnek. Elhaladnak egy kávézó elıtt, és bár Tamásban felmerül az ötlet, Annára pillantva esélyt sem kap a kávé, mármint hogy egy zárt helyen beszélni, kevés kijárattal. Veszélyes, és akár ijesztı is lehet néhány válasz, hát meg a csaj is. Odabent már a lámpák égnek, noha egyetlen egy srác ül, és kifelé bámul. Ölében Rodney Arismendi beszél szeretetkönyvében arról, hogy az életben vannak formák. Mármint alakzatok. Az adja meg értékünk, a minıségünk, értelmünk, örökségünk, hogy ezekbe a formákba, alakzatokba hogyan préseljük magunkat bele. Vagy csak kitöltjük. Esetleg a felére elegek vagyunk. Így meghatározni önmagunkat, emberhez méltó. Szól a szerzı. A srác becsukta a könyvet az ölében, miközben inge feszült az izzadó, görnyedt hátán. Tokája megremegett, mikor megcsiklandozta arcát a fekete göndör hajáról legördülı izzadtság. Igazság! Azt keresné. Aztán a vállába törli, és

nyitott szájjal bámul továbbra is az utcára. Mert hát, ı okos, tud beszélni, néha vannak pillanatai, mégis azok közé az emberek közé tartozik, akik nem vonzók elsı látásra, hallásra. Érzékelik a világot, látják a lehetıségeket, mégsem képesek betölteni az alakzatokat, mert nem értik, miért vonzó valaki, és miért nem. Miért elég sört nyomni valakinek egy lány kezébe, és miért neki kell erılködni, hogy lehetıségként, koktélt adhasson valakinek. És este kilenc körül, lenyugvó fényben, elmegy a magas srác, meg egy széplány az utcán, egymást kölcsönösen levegınek véve, de a lépéseiket mindig összetartva. Mert a vak is látja, mi van. Ettıl. Attól megy az egész kibaszottul tönkre, a pazarlástól. Emiatt kell letépni a könyvespolcokat dühében, ütni a gépet, emiatt kell a zsíros testét éjszaka markolnia, egyedül. Ezért jut el identitásválságba, ezért jut el ahhoz, hogy másokon kell segíteni. Hogy elértéktelenítve önmagát, többszáz ocsmányság után, másokat maga elé soroljon, és az a zsíros test, akár megmenthet egy gyereket is, ha jó helyen veti magát az autó elé. Akár. Mert másokon segíteni, az ember formája így kitisztul, mert ki kell tisztulnia, úgy megmunkálódik talán. Ez egy út az alakzatokhoz. És a pattanásos arc, megnyőtt, olcsó, csíkos ing. Aztán kin a dolcsegabbana, kin meg a ’yorker, és neki meg testszag. A kávé, ami ilyenkor aztán sose hől ki, a nyárba gızölgı remény, hogy elmúlik az örökös izzadás, a cipıfőzı nem bomlik ki az álomban, meg hogy nem dadog sosese már. A srác lemondóan megtámasztja fejét, miközben elhagyják Annáék az utcakirakatot.

– A vörösboroktól hányingerem lesz. Nekem rosét vegyél, meg fehéret! – Anna csak fél elázni, miután utcák tucatján jöttek át csendben. Miután nem adta át a lila borítékot. Szóban próbálta elmondani, de hát azért írta a borítékot, mert szóban ilyesmit talán nem is lehet. Olyan jól és találón talán sosem. Mert van olyan állapot, mikor az órák mutatói eldöntik, hogy visszafelé forognának, és ha tehetnék, keresnék a fél hatot, mikor mindkét mutató együtt lóg. Létezik a helyzet, amiben mindenkinek rossz lehet csak elıre, aztán újra áthaladnak a megvolton, mert nincs elıre, nincs semmi. Tamásnak nem volt mit mondania már. Aztán a vita utáni csendet megtörte Anna, és Tamás megköszönte mindezt a szemével. Boltot kerestek, és közben megint, újra beszélgettek. – Az állomáson, basszus, halálfélelmem is volt. Meséltem, hogy most lila telefonom van, mert okok. Meg hozzá a fehér doboz cigi, rózsaszín öngyújtó, megalázó volt az állomáson rágyújtani. Megvolt egy kendıs nagydarab köcsög, aki méregetett a fehér… – és itt Anna oldalba lökte, mivel a lámpa piros, a zebrán átkószálnak épp az autók hazafelé, és elıttük pont egy nagydarab fehér trikós, kendıs köcsög állt, de olyan, hogy bajsza körül megpördül a tér. Kínos vigyorok, aztán mikor megindul a tömeg. – Szóval azt hittem, buzi, és ha nem jön a nı, akkor majd megvigasztal a lovaglónadrágos barátaival, meg egy franciakulccsal. Ez a francia csak buziknál – magyaráz lemaradva Tamás, de csak beszélek, vagy nem tudom. Vannak párok, akik mozdulatokba szerettek bele. Révedés az egész. Mikor a beszéd lehalkul, vagy az igazán nagy esernyıt nyitják a hölgyre, mert megfújja a szél, és szegényt elviszi lidércnek a nyugati, és a férfi megmenti, vagy csak egy gonosz oszlop miatt elváló, találkozó kezek. A megpördülés, mikor a tér, aztán meg mérni mindent, együtt

futni a mértékkel, miközben a lány magas sarkúban kacag, vagy szimplán egy hajtincs elsimítása. Pillanatok voltak. Aztán már hangosak, és beszélnek, beszélnek. Megbámulja ıket egy csíkos inges fiú, hóna alatt könyv. İk meg hátukon borral, megkeresnek valami lakást, valahol Gyırben. Mikor kézenfogva érnek oda a kifelé igyekvı néniknek utat ad Tamás, a lányt udvariasan, térdet hajlítva elıreengedi, mert mázli hogy pont jöttek ki az öregek, mert a kódot nem kérdezte meg a sokemeleteshez. A liftben aztán nyelvet öltenek, grimaszokat vágnak a tükörben, Anna meg mosolyog, hogy Tamás meg a kód, meg az udvariasság. Furcsa dolog a bizalom. Aztán a haját kontyba villámgyorsan köti, és az ötödik emeleti lakás ajtaján át Tamást követi. Állomás

Nyolc-nulla-ötkor ért be a hatos nyugati vonat. Tamás egy padon várt, kezében telefonjával. Aztán egy napszemüveges hölgy, semleges képpel mellé ül. Mosoly Tamáson. – Késtél. Sokat vártam – szólítja meg Tamás, vagy Anna. – A vonatok, ezek a nemzetköziek megbízhatatlanok. – Szép vagy – Anna leveszi a napszemüvegét, szeplıi bizonytalanodnak, halványodnak. És mintha a lány összehúzná belülrıl magát, észrevehetetlenül, mert ezt ı nem kéri. Most rövid csend. – Évekig csak beszéltünk arcok nélkül Tamás. Furcsa elıször találkozni. Összekötni a dolgokat. – Ilyennek képzeltelek. – Nem tudom.

– Mert? – Nem tudom, más haj. A szemek. Máshogy néznek a szemek. – Anna megmarkolja a táskájában a lila borítékot. – Muszáj megkérdeznem dolgokat. Miért csak most találkozunk? – Vége akart lenni az egésznek. Túlmentünk a múlton, mármint, ha nem találkoztunk volna, akkor akár a keleten nyugodhatna a nap, vagy visszafelé mennének a vonatok meg az órák. Nem tudom. Rossz. – Eddig miért nem? – Az állomásra besüt az álmosodó nap, és Anna pilláit lesütve a napszemüvegét törölgeti. – Nem voltam biztos. Ott volt az Ildi. A Kriszti, meg a Lilla. Egyszerően nem értettem meg. – Az éhség miatt akkor? Olyan, mint a hangyák, akik raktároznak télire? – A pokol miatt, meg a nap, meg az órák. – Adhatnál rendes választ nekem – Anna keresztbefonja karját. Csendben. – Tudod, Tamás, elbasztad a dolgot. Tudod, min gondolkodtam egész úton? Hogy nem leszel itt, ahogy ígérted. Egyszerően addig feszegetted a dolgot, míg a bizalom teljesen sokadlagos lett a kapcsolatunkban. És Jézusom, még csak nem is találkoztunk. És neked sikerült elérni szavakkal, pusztán a kibaszott neten, hogy ne merjek bízni benned. És ami a legfájóbb, nem mindig hazugságokkal, vagy csalással. Ilyesmire nem készítenek fel. Se Ady, se Radnóti, se Kosztolányi, és ne cic-cegj erre, mert tényleg senki nem mond semmit. Tehát, jézusom, például beszéltél nekem a nıidrıl. Nekem. Basszameg! – Anna cigarettára gyújt.

– És én ezt is kibírtam. Az utolsó idıkben még alkalmazkodni is próbáltam ehhez, elmondtam, hogy volt az a srác. És tudod mit? Iszonyatosan rossz volt hallgatni magam, ahogy neked beszélek, görcsösen, megkínzott hangon, mintha tényleg bajban lennék szívügyileg. – Anna ideges. A szeplık, meg a bıre, a fekete napszemüvege, és megy le a nyári Nap, megvilágítja a levegıben szálló port, füstöt, kavargást. Mozdulatok. Anna kezébe veszi a lila borítékot. – Elnézést kisasszony, de ez egy nemdohányzó helyiség. – Egy biztonsági ır kiszúrta a cigarettát, és az állomás belsejében mindez tilos. Anna felpattan, és borítékot meggyőrve elrohan. Elsírta magát, ahogy a mozdulatot megzavarták. Nem volt válasz semmire. Rodney Arismendi, marxista dialektikával megírt szeretetkönyvében beszél arról is, hogy az életben nincs feltétlenül második felvonás. A bonyodalmaknak feloldás nélkül is véget lehet vetni. Gyakorta viszont ugyanazt a felvonást játsszák nekünk, csak visszafelé, hogy az idı megkönyörüljön rajtunk. Lehetséges, hogy másnap vagy épp 40 év múlva az eset, noha kifordítva, de újra megtörténik. Akkor már az esztétika elveszti jelentıségét a szexben, és takaró helyett sötéttel fedi el bájait a hiú hölgy. És a kapcsoló szerepet kap az ágyban. Arismendi kétes példaként hozza néhány dél-amerikai gerillamozgalom történetét, akik elbukván a társadalmi-politikai, katonaitechnikai jellegek összeegyeztetését, mert mindez csak az emberi kapcsolatok dinamikáján múlt, a Che meg földet se adott, mert a jobboldal meg figyelt. Aztán maradt önöknek az önmarcang, önfáj, önsarc, öncsalódás, önképek, meg ön a kihalt éjszakában, Gyırben.

Aztán Tamás beérte az eltévedt Annát. – Tudtad, egyáltalán, merre futsz? Majdnem elgázoltak. – Hagyjál békén! – Anna elhúzta magát Tamástól. – Tudod, hogy nem lehet ezekre többel válaszolni? Bocsánat. Hallod? Sajnálom! – És te érted, hogy ezekre, a kérdésekre vártam? És te nem tudsz válaszolni. Te! Aki olyan okosnak hirdeted magad állandóan. Te, aki állandóan buzizik valami fellengzıs kitérıvel, meg a kétértelmő válaszaival. – Az utolsó szavainál már a forró aszfaltra csúszott, és arcát a kezébe temeti. – Arról beszéltünk, sokszor beszéltünk arról, hogy nekünk nem elég ez a „Lépj tovább a dolgokon, szarj bele mindenbe, mindenkibe!” módi, nekünk van lelkiismeretünk, nekünk vannak lidérceink, nekünk van, akiket elvitt a nyugati szél, nekünk kibaszottul kevés az a lelki sivárság. Komolyan gondoltad legalább mindezt? Vagy azt vártad, hogy jól megmutatod a várost, megdugsz valami olcsó motelben, aztán majd találkozunk, ha lesz képed hozzá? Én voltam? – Óvszert sem hoztam. – Hazudsz. – Nem. Tényleg valami más érdekelt az egészben. Veled beszélgetve húztam ki néhány kemény évet, sokkal többel tartozom neked, mint gondolnád. Senki nem fog most bekavarni, ketten maradtunk. – De van nálad óvszer. – Van. – És én lennék az érdekesség. Nem valami elvont pszicho-blabla kapcsolati dinamikáról, meg kísérletekrıl? – Miért gondolja Anna, hogy mindez segít, vagy felold. – Tisztán te. – Bánod? – Anna.

– Hogy téged? Soha. – Tamás feltápászkodott, és cigiért matat. – Segíts fel, kérlek – és kezet nyújt, nem csókol, nem hódol, hol van még az. Aztán sétálni kezdenek az utcákon, miközben háromnegyed kilenc körül járhat. Nem andalognak, csak az árnyak. Egyikük sem biztos magában. Anna a borítékát ırzi, mit kezdjen vele. Ha megmondta volna, az egészet, amit írt, és ha Tamás megértené, akkor. Nem tudjuk, mi lett volna. Vonatokon

Aztán már régen nem sétált Arismendi a budai utcákon, háta mögött bukott üggyel, életével ki nem egyezve. Nem írt ı szeretetkönyvet sem, soha. De tudjuk, hogy mikor beütött Csernobil, mert volt az CCCP, a tibeti szerzetesek megjelentek, hogy a földet csókolják, a magyar technikusok meg hívták az óvodákat, hogy ugyan, mentsék a gyerekeket, és ezt titokban. Miért félünk a csodáktól a kapcsolatokban? Mert ık akkor ketten voltak. Volt egy lila boríték, melyben arról beszél a szerzı, hogy van még lehetıség. A visszacsatolást, az önképünket, nem az alakzatokból olvassuk ki, hanem egymásból. Társakként, baráttokként, szerelmesekként egy életre igazi árulkodók vagyunk egymásról, sokkal jobban, mint ezernyi forma, dallam, rím, alakzat. Tudni kell, hogy Anna és Tamás árulkodók. A természetfelettinek kell, muszáj az egész történetet pártfogásába venni. Mert kiürültek a csodák. Mert ma már nem ír levelet, mert reménykedik, mert tudja, hogy mindig lesz valahogy. Megoldja ı valahogy. Nem szabad csodálkozni, azon a vágyamon, sem a tényen majd, hogy a Nap, a szél, és az idı pártfogásba vesz majd. Hogy egyszer majd a nap keleten nyugszik, mert nyugaton

kel. Hogy a szél hozza Annát. És félı, hogy majd egyszer a nyugati szél, a halál veszi el, vagy csak egy vonat, ami visszafelé megy. És lehet azért ülni, háttal a menetiránynak, mert a vonat halad, övet nem kötünk. Mégis elıre megyünk. Mert tudjuk azt is, hogy vannak szakaszok, még akkor is, ha a táj hátrafelé szalad. Mikor állomásunkra begördül a vonat, becsorog a révbe hajó. Anna leugrik a vonatról, és a sminkjét igazítja. És ez így van jól.