BIZTONSÁGPOLITIKA
11
Marton Péter
9/11 hatása kül- és biztonságpolitikai helyzetünkre Hazánk 2001. szeptember 11-ét követõen – ahogyan azelõtt is – elsõsorban közvetetten volt érdekelt abban, hogy a terrorizmus elleni globális fellépés aktív résztvevõje legyen, és ennek során sok hasonló helyzetben lévõ országgal együtt az elvárásokon keresztül alkalmazkodott az átformálódott, új világpolitikai környezethez. A New York-i és a Pentagon elleni merényleteket követõ idõszakban jelentkezett kényszerek kül- és biztonságpolitikánkra gyakorolt hatásának felmérése végett ez a cikk elõbb áttekintést nyújt Afganisztán mai helyzetérõl és az ezzel kapcsolatos biztonságpolitikai kihívások alakulásáról, majd fogalmi kereteket és vizuális segédletet kínál biztonságpolitikai helyzetünk változásának értelmezéséhez és az elmúlt tíz évben szerzett külpolitikai tapasztalataink rendszerezéséhez.
Afganisztán helyzete napjainkban Miközben a terrorizmus elleni fellépés kétségtelenül vezetett eredményekre az elmúlt egy évtized során, ennek bizonyos értelemben jó ideje az Afganisztán-politika látja kárát. A nyugati országokban az al-Káida részérõl sok áldozatot követelõ, sikeres támadás hosszú ideje nem történt, és emiatt a figyelem lankadóban van. Az afganisztáni misszióhoz korábban sem sikerült elegendõ erõt kiállítani az erõk létszámának folyamatos növelése mellett sem, mára pedig az erõk létszámának növelése teljesen lekerült a napirendrõl. Az elmúlt egy évtized – különösen a terrorizmus elleni hadjárathoz hozzákapcsolt iraki háború következményeként – túl sokba került, és a 2007–2008 során kezdõdött gazdasági válság következtében jelenleg a védelmi megszorítások idõszaka következik. Ez nem teszi lehetõvé egy igazán jó – és elkerülhetetlenül költségesebb – megoldás keresését.
Stratégia helyett Afganisztánnal kapcsolatban így ma fõként a kivonulási ütemtervek vannak terítéken. A nyugati érdekek afganisztáni védelmezésének emellett alapvetõ eleme lenne az afgán hadsereg megerõsítése, ezzel kapcsolatban azonban aggasztó jel a magas dezertálási arány, illetve az egyenruhában merényleteket elkövetõk, például a kiképzõik ellen fordulók szórványos jelensége. A hadsereg etnikai arányai sem engednek biztonsággal arra következtetni, hogy ez az erõ egy napon majd egész Afganisztánban maradéktalanul elfogadtathatja magát a rend fenntartójaként. A tisztikar egyértelmûen tádzsik dominancia alatt áll, a pastún katonák aránya pedig nagyon alacsony. A tálibok kényszerû bevonása valamiféle hatalommegosztásba – amellett, hogy kétes, milyen eredményekre vezetne a jövõben – döcögõsen halad. A katari és németországi megbeszélések az Egyesült Államok és a tálibok egy képviselõje között a közelmúltban azért feneklettek meg egy
12 idõre, mert a Karzai afgán elnök környezetében állók kiszivárogtatásokkal szabotálták a tárgyalásokat, miután úgy érezték, hogy bizonyos alapvetõ kérdések kapcsán figyelmen kívül hagyták õket. Ezzel együtt jelenleg újra napirenden szerepel a lehetõség, hogy a tálibok Katarban egyfajta képviseletet nyitnának. A tárgyalások nehézségének legfõbb forrása a tálib „tárgyaló fél” egységességének a hiánya, illetve a háttérbõl sok szálat mozgató Pakisztán. Utóbbi kellemetlen befolyásának ellensúlyozása végett zajlik az afganisztáni hadszíntér logisztikai ellátásának az eddiginél nagyobb léptékû átalakítása. A tervek szerint az év végére az Oroszország és a Kaukázus felõl Afganisztánt Közép-Ázsián keresztül elérõ Északi Elosztóhálózatnak kell biztosítania az afganisztáni utánpótlás 75 százalékát. Ez elég ambiciózus cél, de az elõrelépés ebben az irányban mindenképpen növelheti a Nyugat mozgásterét Pakisztánnal kapcsolatban. Eközben Afganisztán döntéshozói vélekedések szintjén mutatkozó eljelentéktelenedésének sajátos, összességében meglepõ mutatója lehet, hogy Líbiában a Nyugat jelentõs tiltakozás nélkül elfogadta Abdelhakim Belhádzsot Tripoli katonai parancsnokaként, pedig Belhádzs a brit Telegraph számára még márciusban adott interjújában elismerte, hogy 2001-ben Afganisztánban harcolt a „külföldi invázió” ellen. Ebben nyugati részrõl leginkább talán az iszlámista áldozati narratíva egyfajta megcáfolására mutatkozik törekvés. Az Egyesült Királyság kormánya ma már sajnálja, hogy segítettek Kaddáfi rezsimjének Belhádzs rács mögé zárásában még 2004-ben, az elõzõ brit kormányzat szerencsétlen megközelítésének tudva be a történteket, és ebben az arab tavasz kontextusa – a döntéshozók által érzékelt nyomás, hogy az arab világban élõk emberi
NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2011. OKTÓBER
jogaival kapcsolatban látványosan kiálljon a Nyugat – fontos szerepet játszik.
A terrorizmus és az al-Káida magszervezetének helyzete napjainkban A trendekbõl mindig kiolvasható a terrorizmusnak valamilyen aktuális arca. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy a „vallásos terrorizmusként” számon tartott szeptember 11-i New York-i támadások rendkívüliek voltak, és nem a terrorizmusnak ezt a bizonyos tipikus arcát tükrözték. Ha a terrorizmus valóban tipikus arcát a különféle, nyilvánosan elérhetõ adatbázisok és összesítések alapján, az elõfordult incidenseket kategóriákra bontva nézzük, a nyugati világban a terrorizmusnak minõsíthetõ politikai erõszak leggyakoribb motiválói a szeparatista és a szélsõséges baloldali és jobboldali ideológiák. Ez máig nem változott. A terrorizmus-szakértõk és a média ugyanakkor sokat beszélnek napjainkban „magányos farkasokról” vagy angol kifejezéssel solo operatorökrõl. Egyesek szerint ezek elõfordulásának növekvõ gyakorisága ma jellemzõ trend. Létezik azonban olyan összesítés is, amelynek alapján a magányos farkasoknak tulajdonított incidensek részaránya ugyan nõtt, a számuk viszont lényegesen nem változott az elmúlt évtizedekben. Hogy egyes szakértõk mégis a jelenség terjedésérõl beszélnek, abban közrejátszhat az is, hogy a média figyelmében nagyobb arányban részesülõ iszlámista terroristák soraiban is megjelentek a többé-kevésbé „magányos” farkasok, mint például a Fort Hood-i lövöldözõ, Nidal Malik Hasszán, vagy – hogy európai példát is említsünk – a koszovói származású Arid Uka, aki a frankfurti repülõtéren or-
BIZTONSÁGPOLITIKA
vul támadt átutazóban lévõ amerikai katonákra idén tavasszal. Az iszlámista terrorizmus arculatának ez a változása egyébként nagyrészt a terrorizmus elleni fellépés eredménye. A szélsõséges iszlámista hálózatok kénytelenek több hangsúlyt fektetni az interneten keresztüli propagandára, a Nyugaton élõ muszlimok erre fogékony, kis részének esetében a „self”-radikalizáció támogatására – éppen azért, mert a kívülrõl közvetlenül irányított szervezés nehezebbé vált számukra. Eközben ezzel a témával összefüggésben sem árt azonban hangsúlyozni a nem iszlámista indíttatású magányos farkasok jelentõségét: elég itt Anders Breivik nyári ámokfutására utalni. A magányos farkasokkal kapcsolatban az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy az õ százszázalékos korai felderítésük demokratikus körülmények között lehetetlen. Ugyanakkor az nagyon is fontos kérdés, hogy a terrortámadások kivitelezésének útjában milyen akadályok vannak. Az alKáida magszervezetének – pontosabban annak, ami abból megmaradt – ma sokkal nehezebb egy akciót háborítatlanul elõkészítenie. Nincsenek olyan biztonságos kiképzõtáboraik, mint amilyenek valaha Afganisztánban voltak. Ma pakisztáni területen van a bázisuk, de ott is elérhetõk dróncsapásokkal – éppen Afganisztánból –, illetve olykor a pakisztáni biztonsági szervek is érdekeltek némelyikük elfogásában. Fontos vezetõket vesztettek el 2001 óta Halid Sejk Mohamedtõl Oszama bin Ladenen át a nyár vége elõtt megölt Atíjah Abdelrahmanig. Nehezebben tudnak kapcsolatot tartani egymással, és ezzel párhuzamosan a mûveleteik megvalósításához szükséges pénzeket is nehezebben mozgatják. Az észak-amerikai és az európai országokba biztonságos módon – tehát nem illegális határátlépõként és menedékkérel-
13 mezõként – bejutni is nagyobb kihívás. A nyugati titkosszolgálatok pedig sokkal jobban odafigyelnek ma a Pakisztán határ menti területeire utazó saját állampolgárokra, és az onnan visszatérõkre, mint 2001. szeptember 11-ét vagy a madridi és a londoni terrortámadásokat megelõzõen. Ha hinni lehet a brit biztonsági források által nyilvánosságra hozott információknak, az Egyesült Királyságból a 2001 óta eltelt idõszakon belül 2004–2007 volt az a periódus, amelynek során a legtöbb brit állampolgár jutott kiképzéshez a különféle dzsihádista frakciók kiképzõtáboraiban, jellemzõen Pakisztán törzsi területein. Ezzel párhuzamosan a német hírszerzési források is enyhe csökkenést jeleznek a jelenleg Pakisztánban tartózkodónak sejtett németországi szélsõségesek lehetséges számát illetõen. Éberségre azonban továbbra is szükség van. Brit források szerint három-négyezer brit állampolgár juthatott valamiféle kiképzéshez Afganisztánban és Pakisztánban 2007-et megelõzõen. A Német Szövetségi Bûnügyi Hivatal 2010-ben 70 és 220 közöttire tette azoknak a német állampolgároknak a számát, akik addigra kiképzést kaphattak Afganisztán és Pakisztán térségében. Emellett évi négyszázezernél több utazásra kerül sor ilyen vagy olyan céllal csak az Egyesült Királyság és Pakisztán relációjában. Közben pedig Szomália és Jemen jelentõsége is megnövekedett az Európából és Észak-Amerikából érkezõket harci tapasztalattal ellátni képes terepként. Egyegy támadó és egy-egy támadás pedig minden óvintézkedés ellenére sikeres lehet. Eközben figyelemmel kell lenni a világ egyéb régióira is. Tálas Péter megjegyzi, hogy „2004 és 2011 között a világon elkövetett összes terrorista merénylet 80 százalékát követték el muszlim többségû, vagy jelentõs (…) muszlim kisebbséggel rendelkezõ országban”, ezen belül túlnyo-
14 mórészt Afganisztánban és Irakban, ahol „a nemzetközi közösség ezen országokkal szembeni fellépése is hozzájárul a terrorfenyegetettség fokozódásához (…) azzal, hogy a megdöntött rendszerek helyére képtelen volt stabil államhatalmat állítani”. Érdemes észrevenni és nevén nevezni ennek a jelenségnek az egyik okát: a Nyugaton megteremtett biztonság a világ bizonyos pontjain jelentkezõ, a „szent háborúra” alkalmat kínáló instabilitással együtt az iszlámista terrorizmusnak egyfajta (nem tudatos) „eltérítésével”, terelésével jár.
Egyéb biztonságpolitikai vonatkozású kérdések és az összkép Ha az Afganisztánnal kapcsolatos biztonságpolitikai kérdésekrõl beszélünk, jellemzõen figyelmet kap a terrorizmus fenyegetése mellett a heroinkereskedelem és úgynevezett „forrása”, a máktermesztés – bár a heroin elõállításához szükséges prekurzor anyagok kereskedelme is egyfajta „forrás” eközben a nyugati világban –, illetve a menekültek kérdése, akik máig tömegesen tartózkodnak Afganisztán területén kívül. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban gyorsan leszögezhetõ ugyanakkor, hogy az õ biztonságpolitikai jelentõségük az õket tömegesen befogadó Iránon és Pakisztánon túl könnyen kétségbe vonható, illetve hogy a menekültügyi helyzet terén 2001 óta javulást jelent, hogy több millióan visszatértek Afganisztánba (még ha az õ sorsuk ettõl nem is alakul feltétlenül megnyugtatóan). A kábítószerhelyzet 2001 után sokáig romlott, és a nagyrészt már Afganisztán területén belül elõállított heroin alapanyagául szolgáló ópium termelése a becslések szerint 8890 tonnáig emelkedett 2007-re. Azután viszont némi visszaesés követke-
NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2011. OKTÓBER
zett be, és a 2009-es becsült termelés „csak” 7754 tonna volt. Ezt tehát akár valamiféle javulásként is figyelembe vehetnénk, okai azonban nem egyértelmûek. Erõs a gyanú, hogy a kereskedõk jelentõs mennyiséget halmoztak fel a különféle ópiátokból – nem csak Afganisztánon belül – a piaci árak csökkenése miatt, késõbbre tartalékolva az értékesíthetõ készletek egy részét. Emellett a búza világpiaci árának a változása is gyakorolt egyfajta hatást, miután a gabonatermelés valamivel kifizetõdõbbé vált, még a kedvezõtlen afganisztáni mezõgazdasági körülmények közepette is. A heroinkereskedelem elsõdleges célpontjának számító Európában pedig az úgynevezett „legális kábítószerek”, tehát a szintetikusan elõállított kábítószerek szabályozási réseket kihasználó kereskedelme lendült fel az elmúlt években. Ha mindezek alapján az afganisztáni biztonságpolitikai kihívásnak három – a közbeszédben leggyakrabban elõforduló – összetevõjét vesszük figyelembe, egy háromdimenziós ábrán mutathatjuk be a helyzet változását, egyszerre jelezve az elmozdulást
Az afganisztáni biztonságpolitikai kihívás háromdimenziós változása, 2001–2011
BIZTONSÁGPOLITIKA
mind a három kérdésben (terrrorizmus, kábítószer-kereskedelem, menekültek). Szükséges élni bizonyos leegyszerûsítésekkel is a látvány áttekinthetõsége érdekében. Így például Az afganisztáni biztonságpolitikai kihívás háromdimenziós változása címû ábrán nem egy igazi kocka perspektivikus ábrája látható, hanem a két dimenzióban tetszetõsebben ható Neckerféle kockaillúzió (egy olyan, szabálytalan test kétdimenziós ábrája, amelynek az olvasó nézõpontja szerinti hátlapja valójában nagyobb alapterületû, mint az elõlap). Emellett pedig nem tisztázott a három tengely mentén bemutatott „fenyegetések” mértékegysége – ennek a menekültek esetében lehet a legnagyobb lehetõsége, ahol a jelenlétük fenyegetésként történõ meghatározása is vitatható, sõt etikailag is problémásnak nevezhetõ. Az ábra ezzel együtt tükrözi a terrorizmus visszaszorítása, illetve a menekültek egy részének hazatérése nyomán jelentkezett javulást, illetve a kábítószerhelyzet terén a negatív trend pillanatnyilag tapasztalható megfordulását.
Magyarország biztonsági helyzetének változása az afganisztáni mûveletekkel összefüggésben Magyarország biztonságára az eddig leírtak közvetlen hatása elhanyagolható, áttételesen viszont nem jelentéktelen. Fontos ezzel kapcsolatban leszögezni, hogy bár az afganisztáni szerepvállalás kormányzati indoklásában mindig szerepeltek a nemzetbiztonsági érdekekkel kapcsolatos hivatkozások, ezekben a dokumentumokban hangsúlyt kapott a NATO közös teherviselésében való méltányos részesedés szüksége is, tehát a szövetségesi kötelezettségek teljesítése.
15 A minimális, országunk biztonságára gyakorolt hatás tekintetében a helyzet felmérése végett az alábbi adatok emelhetõk ki. Hazánk esetében a terrorizmus elleni védekezés természetesen diktálja különféle intézkedések megtételének, illetve fenntartásának a szükségességét, és területünkön találhatók olyan célpontok, amelyek egy terrorszervezet nézõpontjából adott esetben támadásra érdemesek lehetnek. Ezzel együtt a legfenyegetettebb európai országok, amelyek együttes részesedése az összes incidensen belül több mint 90%os, Spanyolország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Görögország. Az Afganisztánból érkezõ kábítószerekkel kapcsolatban elsõsorban a különféle ópiátok (ópium, heroin) kereskedelme bír jelentõséggel, amelyek közül hazánkban különösen a heroin kereskedelme jelent kihívást a rendvédelmi szervek számára. A fogyasztásból is erednek problémák – például hogy évente néhány tucatnyi magyar állampolgár meghal túladagolás következtében –, s a térségen áthaladó tranzitforgalom is jelentõséggel bír. Ez a forgalom a Nyugat-Balkánon a megszilárdítani kívánt politikai struktúrák aláásására alkalmas a szervezett bûnözés megerõsítésén keresztül, így ennek kapcsán is jelentkezik tehát fontos magyar érdek – ezeknek a folyamatoknak az ellensúlyozása. A meghatározó kereskedelmi útvonal Afganisztán felõl Iránon és Törökországon halad át, majd a dél-balkáni (Görögország, Macedónia, Albánia, Olaszország) és az északbalkáni (Bulgária, Románia, Magyarország és Ausztria) folyosókra válik szét. Emellett pedig halad át heroin a „Selyemút” irányából, azaz Közép-Ázsia felõl is (ennek az egyik ága is érinti hazánkat). A balkáni útvonal ma egyértelmûen fontosabb, mint a Selyemút, és ezen belül is a hazánkat elkerülõ déli ág kap nagyobb jelentõséget.
16 Az Afganisztánból érkezõ menekülteknek gyakran tömeges érkezésérõl beszél a magyar sajtó, látni kell azonban, hogy a számok alapján nem beszélhetünk „afgán menekültáradatról”. A közhiedelemmel ellentétben az afgán menedékkérõk nem is a legnagyobb létszámú csoport a határt illegálisan átlépõkön belül. 2010 elsõ hét hónapjában a rendõrség adatai szerint 901 ukrán állampolgár kelt át illegálisan a magyar határon, és ennél kevesebb, csupán 679 afgán nemzetiségû személy. 2011 elsõ nyolc hónapjában a Szegedi Határrendészeti Kirendeltség adatai szerint 1800 határsértõ között több mint háromszázan voltak afgánok, ám a legnagyobb csoportot itt sem õk tették ki, hanem a szerb állampolgárságú személyek. Tény azonban, hogy a schengeni határ külsõ oldalán, például Szerbiában egyes helyeken – így Szabadka körzetében is – mostanra tömegesen jelennek meg Afrikából és Ázsiából érkezett menekültek, köztük afgánok is. Tudnunk kell azonban, hogy a migráció ilyen áramlatait rövid távon megfékezni nem lehetséges, és így ezt a célt nem célszerû közvetlenül az afganisztáni magyar szerepvállaláshoz kapcsolni. Mint ezekbõl az összesítésekbõl kirajzolódik, összességében a terrorizmus miatt, illetve a kábítószer-kereskedelem ügyében adott bizonyos mértékû közvetlen érdekeltség az afganisztáni misszió sikerében, ám ez önmagában nem lett volna elegendõ hazánk részvételéhez az ott zajló mûveletekben.
Szeptember 11. hatása a magyar külpolitikára Ha abból indulunk ki, hogy minden, ami szeptember 11. után történt, legalább egy kicsit a szeptember 11-i események következménye is volt, egy ilyen áttekintés ré-
NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2011. OKTÓBER
szeként megtehetnénk, hogy egyszerûen bemutatjuk az elmúlt tíz év magyar külpolitikáját. Ez azonban nem volna célravezetõ. A mélyebb megértés és a vitaébresztés céljával ezért egy olyan fogalmi séma alapján érdemes röviden mérleget vonni, amely hozzásegít az elmúlt tíz évben történteknek számos részletének elvont elrendezéshez. Másképpen szólva az alábbiakban az események mélyebb rendszerezése a cél, és ehhez vizuális segédletet A magyar külpolitika háromirányú ratifikációs kihívása… címû ábra nyújt. A vizsgálódás tárgya tehát az a háromirányú kihívás, mely a magyar külpolitika számára a 2001. szeptember 11. óta eltelt idõszakban kifejezetten akutra váltott. Három stratégiailag kulcsfontosságú irányban kellett a magyar külpolitika számára egyfajta közvetett jóváhagyást megszerezni: nevezetesen a hazai közvélemény, az Egyesült Államok és – esetenként – a nyugat-európai szövetségeseink, partnerországaink részérõl. A külpolitika-elemzés területén az ilyen jellegû jóváhagyás, vagyis a ratifikáció fogalma jóval tágabb, mint hogy csupán nemzetközi megállapodások belsõ, törvényhozási jóváhagyására vonatkozzon. A ratifikáció a beleegyezést jelenti azt illetõen, hogy egy szereplõ magára nézve érvényesnek vesz valamilyen más által hozott döntést, vagy legitimként elfogadja magára nézve egy másik szereplõ által tett lépés következményeit. A szakirodalom számol azzal a lehetõséggel, hogy az ilyen, a politika konfliktusos folyamatára jellemzõ ratifikációs játszmák több szinten játszódhatnak le egyszerre, párhuzamosan, és például egy kérdés kapcsán egy kormány számára egyszerre kell esetleg megküzdeni a hazai érdekcsoportok vagy a közvélemény nagyobb részének az ellenállásával, és azzal egyidejûleg a külsõ
17
BIZTONSÁGPOLITIKA
A magyar külpolitika háromirányú ratifikációs kihívása 2001 és 2011 között
szereplõk nyomásgyakorlásával is. A hazai és a nemzetközi szint egyszerre terepe tehát ugyanazoknak a politikai folyamatoknak, és ezért is emlegetjük ezt gyakran a külpolitika-csinálás „kétszintû játszmájaként”. A jelen áttekintés a „kétszintû játszmát” fogalmi értelemben annyiban fejleszti tovább, hogy a „nemzetközi szintet” több elemre bontja, és az ott zajló ratifikációs játszmát többirányúnak mutatja be – tekintettel arra, hogy különbözõ irányból érkezõ, egymással bizonyos esetekben ütközõ elvárásoknak kell megfelelni, ahogyan ez az itt tárgyalt esetben is történt, velünk. Ennek szemléltetésére közlekedési lámpákhoz hasonló ábrákkal élünk, amelyek az el nem fogadás szélsõséges esetében pirosra válthatnak: ilyenkor az adott, stra-
tégiai jelentõségû irányból különösen heves ellenállás tapasztalható külpolitikánk valamilyen vonatkozásával kapcsolatban. Ilyen tiltó vagy elutasító jelzés jöhet a már elõre jelzett módon a hazai közvélemény felõl is, vagy akár a nemzetközi szintrõl, az Egyesült Államok, vagy éppen bizonyos nyugat-európai szövetségesek irányából is. Az ábra egy lehetséges változata a történtek bemutatásának – és természetesen minden elemében vitatható. Az alábbiakban az ábrán megjelenített állításoknak a szöveges kifejtése is olvasható. A kezdet kezdetén, 2001. szeptember 11-én a lámpa az Egyesült Államok részérõl sárgára vált, miután a terrorizmus ellen a Bush-kormányzat elkötelezett együttmûködést várt mindenkitõl. „Velünk vannak,
18 vagy ellenünk ebben a terrorizmus elleni háborúban” – fogalmazott George W. Bush elnök 2001. november 6-án, egy Jacques Chirackal közös sajtótájékoztatón. Magyarország tekintetében ennek belpolitikai vonatkozása is volt. Csurka István „az elnyomottak globalizmus elleni válaszcsapásaként” értelmezte elsõ reakciójában a szeptember 11-én történteket, és ez is befolyásolta a többi politikai szereplõ koalíciókötési hajlandóságát a MIÉP irányában a következõ évi választások során. Ezen felül persze az elvárásoknak való megfelelés legfontosabb eleme az akkor még csak kibontakozóban lévõ afganisztáni misszióhoz való hozzájárulás volt – ez már 2003 elõtt elkezdõdött, amikor is orvosokat és törzstiszteket küldtünk oda. Az ábrán ez után következõ két oszlopban érdekes folyamat figyelhetõ meg. A nyugat-európai szövetségesek közül néhányan letérnek az Egyesült Államok elkötelezett támogatásának útjáról – pedig korábban a NATO még az Észak-atlanti Szerzõdés 5. cikkelyét is érvényesítette Afganisztán és az al-Káida jelentette fenyegetés vonatkozásában. Franciaország és Németország Irak ellen foglalt állást, és ezzel párhuzamosan az európai közvélemény jelentõs része mozdult meg az újabb öbölháború ellen tiltakozva. A továbbra is támogatást, illetve kifejezetten Irak ügyében elsõsorban szimbolikus támogatást váró Egyesült Államok részérõl Donald Rumsfeld védelmi miniszter ezért egy újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: „Ön Európáról beszélve Franciaországra és Németországra gondol. Én viszont nem.” A NATO új, keleti tagjaira, az „új Európára” irányította ezzel a figyelmet, akik közül nem sokkal ezt követõen, január 30-án Lengyelország, Csehország és Magyarország is aláírta a „nyolcak leveleként” elhíresült dokumentumot, amely a terrorizmus elleni egységre és
NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2011. OKTÓBER
Szaddám Huszein (vélt) tömegpusztító fegyvereinek a leszerelésére szólított fel. Más, késõbb határozó kelet-európai országok február 6-án aláírtak egy hasonló jellegû dokumentumot (a „vilniusi levelet”). Utóbbiak között volt Románia és Bulgária is, amelyek esetében az európai uniós csatlakozás akkor még csak kilátás volt. A visegrádi országok csatlakozási szerzõdéseinek aláírására az EU-tagállamok általi ratifikációt követõen csak április 16-án, Athénban került sor, és az ezzel kapcsolatos problémák lehetõségére Chirac francia elnök nem mulasztotta el felhívni a figyelmet. „Az Európai Unióba való belépés feltételez egy minimális odafigyelést a többiekre (…) azt hiszem, [ezek az országok] elszalasztottak egy jó lehetõséget, hogy hallgassanak” – kommentálta a történteket Jacques Chirac. Az ábra harmadik oszlopának középsõ sorában emiatt vált a lámpa pirosra, bár azt érdemes hozzátenni, hogy ezt nem érdemes kifejezetten tiltásként értelmezni. Chirac elutasítása végsõ soron inkább zavarónak szánt jelzés volt, amely kétségtelenül gyakorolt hatást a magyarországi közvéleményre is, sokakban határozottabban tudatosítva az iraki háború legitimitásának vitatottságát. A 2003 nyarán lengyel parancsnokság alatt Irakba telepített szállítózászlóaljunk missziójának maradéktalan véghezvitele Magyarország számára végül részben emiatt vált lehetetlenné. A Dél-Irakban tevékenykedett logisztikai zászlóaljunk 2004. június 17-én elszenvedett veszteségére – Nagy Richárd szakaszvezetõ halálára –, vagy még korábban az al-hillahi bázis elleni 2004. február 18-i támadásra a közvélemény aggodalommal és kétségekkel reagált. Ilyen aggodalmak és kétségek a kezdettõl jelen voltak, és ez megbontotta a misszió összpárti támogatását a parlamentben. Nyíltan az MDF állt ki a misszió
BIZTONSÁGPOLITIKA
folytatása ellen, és már 2003-ban javasolta a parlamentben a katonák hazahozását. Ezzel együtt azonban a többi párt részérõl is megfogalmazódtak kritikus érvek, és összességében ez vezetett az eleve vitatott szerepvállalás befejezéséhez. Érdemes megfigyelni ezen a ponton a szinkron hiányát: a magyar közvélemény, illetve azon keresztül a magyar belpolitika lámpája akkor váltott pirosra, amikorra kormányzati szinten Európa egésze már lényegében a támogatását adta az iraki misszióhoz, még ha burkoltan is. Fontos, részleges kivétel volt ezen a téren azonban Spanyolország, aminek jelentõséget ad, hogy a 2004-es, éppen Irakkal összefüggésben történt madridi terrortámadások a magyar közvélekedésre is hatást gyakoroltak. Végsõ soron azonban a kivonulás jelentõsége minimális volt, mivel az iraki vállalkozáshoz az Egyesült Államok a partnerei nagy részétõl nem annyira az effektív hozzájárulást várta – megelégedett a szimbolikus szerepvállalással is, és ennek is leginkább 2003-ban volt jelentõsége. Ekkorra azonban már jelentkezett az európai szövetségesek iránt megfogalmazott amerikai elvárásként a komolyabb afganisztáni hozzájárulás igénye. A tálib gerillaháború újraéledésével párhuzamosan 2004–2005-re elterjedt az amerikai katonák soraiban az „ISAF = I Saw Americans Fighting (Amerikaiakat láttam harcolni ott)” szlogen (és ennek csúnyább változatai is léteztek). Magyar részrõl megindult a lehetõségek felmérése, és megszületett az elhatározás, hogy a kint tevékenykedõ lövészszázad szintjérõl elmozdulva egy Tartományi Újjáépítési Csoport vezetését átvéve kellene növelni hozzájárulásunkat. Ez 2006 szeptemberére megtörtént, és ezt akkoriban a hazai közvélemény markánsan nem ellenezte. Az összpárti támogatás adott volt, a döntés az ENSZ-felhatalma-
19 zással folytatott NATO-mûveletre vonatkozóan zökkenõmentesen megszülethetett, a nyugat-európai szövetségesek pedig ekkorra nagyrészt maguk is az amerikai kapcsolatok javításának a lehetõségét keresték Afganisztánban. Ez a készségesség azonban nem volt elegendõ a misszió megfelelõ megerõsítéséhez, különösen nem a növekvõ kihívást jelentõ, romló biztonsági helyzetben. A szükséges erõk kiállításáról folyamatosan konfliktusokkal terhelt egyeztetések zajlottak. Magyarország is bõvíteni kényszerült portfólióját. 2009-re elvállaltuk többek között egy mûveleti kiképzõ és összekötõ egység és egy Különleges Mûveleti Csoport Afganisztánba telepítését, ezzel válaszolva az amerikai „lámpa” sárga jelzésére. Eközben viszont jelentõs kelet-európai – így többek között magyar – személyiségek nyílt levelet írtak Barack Obama elnöknek, figyelmeztetve, hogy „a közép- és kelet-európai országok már nincsenek az amerikai külpolitika érdeklõdésének középpontjában”, és ezért „az Egyesült Államok erõsítse meg újra elkötelezettségét európai hatalmi státusa mellett”. Ezért cserébe a levél aláírói azt vállalták: „nekünk azon kell lennünk itthon, országainkban, hogy (…) meggyõzzük vezetõinket és társadalmainkat egy globálisabb világszemlélet szükségességérõl”. Az utóbbi téren nehézségként jelentkezett az afganisztáni misszió során elszenvedett veszteségek elfogadtatása. 2008-ban a reakciókra tekintettel két tûzszerészünk halálának körülményeit különleges vizsgálóbizottság tekintette át, 2010ben pedig a Népszabadság online kiadása nem reprezentatív, internetes közvélemény-kutatási, vagy inkább egyfajta „véleménykutatási” eredményt közölt, mely szerint alig egy hónappal két katonánk halálát követõen a válaszadók 52%-a ellenezte „részvételünket a NATO afganisztáni misz-
20 sziójában”. Ezt az eredményt az ábra figyelembe veszi, ám hozzátehetõ, hogy csak feltételesen. Az eredmény valódi adatként a megkérdezés idõzítésére és módjára tekintettel nehezen vehetõ figyelembe, és eközben a támogatás pontos mértékét illetõen egyéb források máshogyan tájékoztatnak – egy reprezentatív felmérésre hivatkozva Szekeres Imre honvédelmi miniszter 2008 májusában például „nagyon magas” támogatottságról beszélt. 2009 vége óta az afganisztáni misszió nem „nyílt végû” vállalkozás. 2011 nyarát követõen világosan megindult a hozzájárulások csökkentése – bár ezzel párhuzamosan a hozzájárulás praktikus, lehetõség szerint minél hasznosabb átalakítására is szükség lesz részünkrõl is, és ezen a téren maradnak elvárások velünk szemben. Az amerikai lámpa ezzel együtt zöldre vált, mivel a kívánatos hozzájárulásról szóló vita bizonyos értelemben okafogyottá vált. Sajnos nem azért, mert az Egyesült Államok mostanra maradéktalan megelégedését lelte volna partnerei magatartásában. Ellenkezõleg – ahogyan ennek a közelmúltban Robert Gates leköszönõ védelmi miniszterként hangot is adott. Az idén márciusban kezdõdött líbiai beavatkozás során a francia–brit vezetésû NATO-mûveletekben az Egyesült Államok már (viszonylag) háttérbe húzódó szerepet választott, és a koalíciós teherviselés terén a nyomásgyakorlással járó elvárások ezúttal nyugat-európai szövetségeseink irányából jelentkeztek. Ugyan tripoli nagykövetségünk összekötõ-közvetítõ szerepe jelentett egyfajta pozitív érvet a líbiai mûveletekbõl, illetve a felkelõk aktívabb támogatásából való kimaradás mellett, végsõ soron a NATO „tenni képtelen” tagjaként kaptunk besorolást mi is – ezért a sárga jelzés a megfelelõ helyen, az ábra jobb szélsõ oszlopának második szintjén.
NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2011. OKTÓBER
Összegzés 2001. szeptember 11. hatása Magyarország kül- és biztonságpolitikai helyzetére az elmúlt tíz évben nem elsõsorban a biztonságunkat aláásni képes különféle fenyegetések és kockázatok trendjeiben, mint inkább a külpolitikánk mozgásterét megszabó keretek kijelölésében érhetõ tetten. „Euroatlanti” integrációs törekvéseink „euro” és „atlanti” vonatkozásainak összehangolása bizonyos értelemben nehezebbé vált az iraki háborút megelõzõ idõszakban, bár ezek a problémák ideiglenesnek bizonyultak. 2011-re azonban a NATO jelentõs nehézségek elébe néz, még akkor is, ha a transzatlanti „nyáj” újra nagyrészt együtt mozog, és Franciaország például újra teljeskörûen vesz részt a NATO katonai testületeiben és szervezetében. A problémák legfõbb forrása, hogy az Egyesült Államok stratégiája változóban van, és a védelmi költségvetések Washingtontól Budapestig mindenütt csökkennek. A líbiai háború kontextusában brit és francia részrõl elhangzottak olyan kijelentések, miszerint azok az országok, melyek a NATO-tagságukra egyfajta „biztosítási kötvényként” tekintenek – angolul az insurance policy egyfajta ironikus utalás a security policy, vagyis a biztonságpolitika kifejezésre –, ideje, hogy ezért a biztosításért magasabb díjat fizessenek. Ez önmagában nem kezelhetetlen kihívás, ám a visegrádi országokkal és más partnerekkel együtt a jövõben többet kell tenni a kölcsönösen hasznos védelmi együttmûködés terén, az afganisztáni kivonulás kapcsán pedig fontos a közös teherviselésben való részesedés arányának felelõsségteljes megõrzése – a PRT jövõbeni távozását követõen a hozzájárulás átalakításán keresztül.
BIZTONSÁGPOLITIKA
21
Források Burke, Jason: Smoke and Dust. 9/11 Anniversary, Theworldtoday.org, August-September 2011. http://www.chathamhouse.org/sites/default/files/twt08911burke.pdf. Marton Péter – Wagner Péter: Hungary’s involvement in Afghanistan: Proudly going through the motions? In Hynek, Nik – Marton Péter (eds.): Statebuilding in Afghanistan: Multinational contributions to reconstruction. London, 2011, Routledge. A magyarok többsége kivonulna Afganisztánból. Népszabadság Online, 2010. szeptember 18. http://nol.hu/belfold/20100918-a_magyarok_tobbsege_kivonulna. 2010. év elsõ hét hónapjának határrendészeti helyzete. http://www.police.hu/statisztika/archivum/hatarrend1007.html. Tálas Péter: Európa terrorfenyegetettségérõl – a számok tükrében. Nemzet és Biztonság, 2010. 9. szám. Tálas Péter: A világ terrorfenyegetettségérõl a számok tükrében. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont – Elemzések, 2011/7. TE-SAT: Europol’s EU Terrorism Situation and Trend Report. http://www.europol.europa.eu/sites/default/files/publications/te-sat2011.pdf. A tavalyinál negyedével több az illegális határsértõ. http://www.vasarhelyihirek.hu/a_tavalyinal_negyedevel_tobb_az_illegalis_hatarserto. WCO: Customs and Drugs Report 2010. World Customs Organization. http://www.wcoomd.org/files/1.%20Public%20files/PDFandDocuments/Enforcement/WCO_Customs _Drugs_2010_public_en.pdf. WDR: World Drug Report 2009. UNODC. http://www.unodc.org/documents/wdr/WDR_2009/WDR2009_eng_web.pdf. Bizottsági tájékoztató a honvédségrõl és Afganisztánról. http://www.honvedelem.hu/cikk/3/11398/szerekes_imre_a_honvedsegrol_afganisztanrol.html.
