Tartalom 1. Módszertani bevezet
I
9
Társadalmi konstrukciók
2. Alapfogalmak 2.1. Cselekvés . . . . . 2.2. Kommunikáció . . 2.3. Tudat . . . . . . . 2.4. Képesség . . . . . 2.5. Érzelem . . . . . . 2.6. Szokás . . . . . . . 2.7. Irányultság . . . . 2.8. Érték . . . . . . . 2.9. Norma . . . . . . . 2.10. Társadalmi szerep 2.11. Reciprocitás . . . . 2.12. Döntés . . . . . . . 2.13. Társadalmi helyzet 2.14. Kollektív cselekvés 2.15. Kultúra . . . . . .
13
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
19 . 20 . 29 . 41 . 46 . 47 . 49 . 50 . 54 . 61 . 81 . 84 . 99 . 105 . 112 . 118
3. Kényszer és cselekvés 3.1. Cselekvésbefolyásolás 3.2. Uralom . . . . . . . 3.3. Hatalom . . . . . . . 3.4. Szervezet . . . . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
4. A társadalmi cselekvés modellje
5
121 122 126 134 141 143
„A történelem emberi cselekvés, de nem emberi terv eredménye.” (Adam Ferguson)
Ezt a könyvet a kommunikációs szakos hallgatók számára kezdtem el írni, mint a szociológia alapfogalmairól szóló jegyzetet. Írás közben az eredeti célok nem változtak, csak talán körvonalazottabbak lettek – egyre fontosabbá vált, hogy konzisztensen kövessem a módszertani individualizmus elvét. Mindvégig viaskodtam a kérdéssel: mi legyen a könyv címe. Sokféle ötlet felmerült, aztán eljött a pillanat, amikor már csak egyetlen lehet⌅ség maradt: a könyvet úgy kell megírni, hogy a társadalmi cselekvések elméletér⌅l szóljon. Mert kell egy cselekvéselmélet. Persze, szükség van másra is, s⌅t nem csak egy cselekvéselméletre, hanem többre. Végülis arra vállalkoztam, hogy a könyvemben dióhéjban összefoglalom mindazt, amit a cselekvéselméletr⌅l jelenleg tudok. Holnap biztos többet vagy mást írnék. Ez most az 1.0-ás verzió. A hivatkozásokból és az irodalomjegyzékb⌅l kiolvasható, kik voltak azok a tudósok, akikre a leginkább támaszkodtam, fölösleges lenne itt is felsorolnom ⌅ket. Valakivel azonban kivételt kell tennem, hiszen a legfontosabb szerz⌅ mégiscsak Max Weber, a legfontosabb könyv mégiscsak a Gazdaság és társadalom, Weber többkötetes m⇧ve. Hivatkozom is rá eleget, különösen az els⌅ kötet alapfogalmaira [Web87]. Weber alapfogalmai a f⌅m⇧vének megjelenése óta eltelt évszázad során sem évültek el. A társadalmi cselekvések értelmez⌅ magyarázatára ma sem ismerünk más és jobb fogalmakat. Persze a Weber utáni társadalomtudósok sok mindenben pontosabbá, teljesebbé tették a weberi fogalomkészletet, de meghaladni nem voltak képesek. Nem is volt rá szükség. Ahol lehetett, megpróbáltam formális meghatározást (olykor képletet, formulát) adni egy-egy fontosabb fogalomra, állításra. A szigorúbb módszertani apparátus, a logikai formalizmus alkalmazása nem öncélú, hanem olyan eszköz, amely pontosabb önkifejezésre ad lehet⌅séget. Ez minden tudományos diskurzusban szükségszer⇧ elvárás, de a társadalomtudományokban különösen fontos, mivel az emberi gondolkodás érték- és normatagoltságból adódó sokszín⇧sége mellett sok esetben még a pongyolaság és az elméleti tisztázatlanságok is nehezítik egymás megértését. Tudom, hogy ez a szándék, ez a megközelítés még nem terjedt el a társadalomtudósok körben, de nem látok más, járható utat. Ha tudományt akarunk m⇧velni, ugyanazt kell tennünk, mint a matematikusoknak. Még ha nehezebb is, lassabb is, kés⌅bb kezdtünk is bele. Nem mehetünk másfelé, nem építkezhetünk másképp. Az egzakt fogalmi gondolkodás épít⌅kockáiból kell a társadalomtudományi, szociológiai elméleteket is felépíteni. Absztrakciók, axiómák, definíciók, tételek, formulák, képletek, levezetések, bizonyítások. Ezek az eszközeink. És nagyon távoli a cél.
1. FEJEZET
Módszertani bevezet Ebben a könyvben a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségeit szeretném bemutatni, ezért senkinek sem okozok meglepetést azzal, ha feltételezem, hogy a társadalmi cselekvések világában vannak szabályszer⇧ségek. Márpedig ha vannak, és ezeket le is tudjuk írni, akkor ebb⌅l az következik, hogy olyasmit m⇧velhetünk, amit tudománynak szokás nevezni. Igenis van értelme társadalomtudományról beszélni, a társadalom m⇧ködését is lehet tudományosan vizsgálni. Ez az állítás nem is annyira magától értet⌅d⌅: voltak, vannak és nyilván még sokáig lesznek olyanok, akik err⌅l másként vélekedtek, vélekednek. És igaz az ellenkez⌅je is: voltak, vannak és nyilván még sokáig lesznek olyanok, akik hitték és hiszik, hogy tudományt csinálnak, de a teljesítményük nem érte, nem éri el azt a szintet, azt a min⌅séget, amit valóban tudománynak nevezhetünk. Itt persze nem nyílik módom arra, hogy elmélyedjek a kérdésben: mit is nevezhetünk tudománynak. Némi módszertani feszesség, fogalomalkotási és -rendszerezési gyakorlat, er⌅s, de semmiképpen sem kizárólagos konzisztencia, s⌅t talán inkább a konzisztenciára való törekvés kitartó szándéka, paradigmatikus gondolkodásmódot, formális eszközök, logikai apparátusok alkalmazása, empirikus adatoknak való folyamatos megfeleltetési szándék és gyakorlat – talán ezek a legfontosabb mozzanatok a tudományosság kritériumainak meghatározásakor. De ezek kifejtése és számonkérése helyett inkább csak igényemet és reményemet fejezném ki, hogy a társadalmi cselekvések tudományos igény⇧ leírásákor olyan eszközöket, megoldásokat szeretnék alkalmazni, mint amelyeket más tudományterületeken szoktak. A társadalomtudománynak van néhány olyan sajátossága, ami a vizsgálatának tárgyát képez⌅ jelenség, vagyis a társadalom különösségéb⌅l ered. Mivel err⌅l eddig semmit sem mondtam, még nem lenne ildomos arról beszélni, hogy milyen hatásai vannak a társadalomtudomány egészére. Van viszont egy olyan módszertani probléma, amely a társadalom sajátosságainak ismerete nélkül is megmutatható, értelmezhet⌅, befogadható, amir⌅l érdemes el⌅zetesen is néhány szót ejteni. Amikor a társadalom m⇧ködését értelmezzük, akkor ezt két néz⌅pontból is megtehetjük. „Fentr⌅l vagy lentr⌅l” – mondhatnánk, ha szemléletessé akarnánk tenni a kétféle megközelítés különbségét, csakhogy ez semmi érdemit nem mond 9
⌅
10
1 . MÓDSZERTANI BEVEZET
⌅
a kétféle szemléletmód lényegér⌅l. A megnevezésük azonban már utal a lényegre: társadalomtudósként a társadalom m⇧ködését vagy a módszertani kollektivizmus vagy a módszertani individualizmus elvei, szempontjai alapján vizsgálhatjuk (a módszertani individualizmus alaposabb kifejtését lásd: [Ort97], [Els97], [Szá99]). A két megközelítés abban tér el egymástól, hogy mit tekint a vizsgálat alapegységének, és ebb⌅l következ⌅en a különböz⌅ szint⇧ társadalmi jelenségeket milyen módon, milyen – egymásra épül⌅ – sorrendben magyarázza. Mit is jelent mindez? A társadalom egészén belüli szabályszer⇧ségek különböz⌅ szint⇧ és – legalábbis részben – egymásra épül⌅ fogalmakkal ragadhatóak meg. Amikor arról beszélünk, hogy valaki szeret egy másik embert, vagy végrehajtja a másik utasításait, akkor konkrét, cselekv⌅ emberekr⌅l van szó. De a társadalom m⇧ködésér⌅l beszélünk akkor is, amikor a nagyobb társadalmi alrendszerek sajátosságait állapítjuk meg, például amikor olyanokat mondunk, hogy „a nemzetgazdaság mutatói jók”, „a fizetési mérleg egyensúlyban van”, „az állam eladósodott”. Ilyen esetekben nem konkrét emberekr⌅l, hanem emberek egy csoportjáról, valamilyen szervez⌅désér⌅l, szervezetér⌅l, egy társadalmi intézményr⌅l, a társadalom egészének valamilyen részér⌅l, részrendszerér⌅l van szó. A társadalomtudományi fogalmainkkal vagy az emberi cselekvés körébe tartozó, azokhoz „közel álló” jelenségeket ragadhatunk meg, vagy a társadalom mint bonyolult rendszer egészére, részeire, azok m⇧ködésére utalhatunk. A módszertani individualizmus szemléletmódja mindig az egyes emberek cselekvéseit, motivációit próbálja meg feltérképezni. Ezért is nevezik gyakran cselekvéselméleti megközelítésnek (a másikat pedig rendszerelméletnek ). A könyvemben megpróbálom felvázolni egy olyan cselekvéselmélet körvonalait, amely azon az alapon közelíti meg és írja le a társadalmi jelenségek szabályszer⇧ségeit, hogy konzekvensen az egymással társadalmi kapcsolatba kerül⌅ emberek cselekvéseire koncentrál. Igyekszem mindvégig következetesen a módszertani individualizmus elvére támaszkodni, de olykor el⌅fordulhat, hogy vizsgálati szempontot kell váltanom. Ha ezt teszem, vagyis amikor eltérek a cselekvéselméleti szemléletmódtól, azt mindig jelezni fogom. >>> A könyvemben ismer⌅s, gyakran, széles körben és sokféle értelemben alkalmazott fogalmakat használok. El⌅fordul azonban, hogy egy-egy fogalmat különböz⌅ szerz⌅k, különböz⌅ szakmák különböz⌅en értelmeznek, és ez a helyzet kezelhetetlen. Az egyetlen lehet⌅ség ilyenkor az, hogy az eltér⌅ értelmezések közül valamelyiket kiválasztjuk, hogy minél konzisztensebb elméletet, minél pontosabb modellt tudjunk felállítani az emberi cselekvések leírására, értelmezésére. Ez a helyzet gyakran megköveteli, hogy a sokjelentés⇧ fogalmat „megtisztítsuk” a fölösleges jelentésrétegekt⌅l, és egy olyan, számunkra vállalható, a lehet⌅ legpontosabban megadott jelentést rendeljük hozzá, amely konzisztens marad a modell többi fogalmával. Másként szólva: a tárgyalásba vont fogalmainkat olykor explikálnunk kell. Az explikáció m⇧velete módszertanilag nagyon fontos, mert sokszor csak így lehet egyértelm⇧vé tenni a mondanivalónkat, a fogalomértelmezési gyakorlatunkat.
⌅
11
⌅
>>> A módszertani fejtegetések után röviden bemutatnám a könyv gondolatmenetének bels⌅ logikáját. A könyv legfontosabb célja az, hogy két tudományos megközelítést egybegyúrjon. Az egyik a népszer⇧ és sok területen nagyon hatékony játékelmélet, a másik a szociológia. Pontosabban a szociológiának az a megközelítése, amely a társadalmat társadalmi konstrukciók világaként értelmezi. A játékelmélet az érdekvezérelt cselekvések logikájával foglalkozik, és lényegében nem számol – vagy nem képes számolni két fontos társadalmi ténnyel. Egyrészt a cselekvéseinket rengeteg társadalmi konstrukció határozza meg (értékek, normák, hitek, tudások, hiedelmek), amelyek kultúrafügg⌅ek, nem eleve adottak, nem magától értet⌅d⌅ek, hanem konstruáltak. Másrészt a cselekvéseinket sokszor azzal befolyásolják mások, hogy hatalmat gyakorolnak felettünk, vagyis akaratunk ellenére késztetnek minket valamilyen cselekvésre. Ez a két kérdés egyszer⇧en nincs jelen a játékelmélet problématerében. Ezt a hiányt nem lehet elfogadni, hiszen a társadalmiságunk lényegéhez ugyanolyan er⌅sen hozzátartozik a társadalmi konstrukciók teremtése, fenntartása, az azokhoz történ⌅ igazodás, mint a hatalomgyakorlás, amely nagyon sok társadalmi szabályszer⇧ség forrása, magyarázó tényez⌅je lehet. A cél éppen ezért az, hogy megpróbáljuk egybegyúrni a játékelméleti és szociológiai néz⌅pontot. El⌅ször át kell tekintenünk a társadalmi konstrukciók világát (ez a legfontosabb „üzenet”, ezért a könyvet is ezzel kezdem). Meg kell ismernünk a normákat, az értékeket, a hiteket, hiedelmeket, tudásokat, praxisokat, az érzelmeket, az akaratokat, szándékokat, értelmezéseket, az emberek által teremtett, konstruált megnyilatkozásokat – sok-sok példával illusztrálva a konstruáltság tényét és sajátosságait. Ennek során mindvégig szemléltetni kell azt a fontos tételt, hogy a konstruáltság egyik fontos következménye a konstrukciók megváltoztathatósága, illetve az ebb⌅l adódó tény, miszerint a társadalmi konstrukciók világában semmi sem teljesen determinált, semmi sem egyértelm⇧en meghatározott (azaz minden állítás csak valamilyen valószín⇧séggel érvényes). Miután áttekintettük, hogy milyen sok és milyen sokféle társadalmi konstrukciót építünk fel magunkban (ekkor még nem keressük a választ arra, hogy hogyan), elkezdhetjük körbejárni azt a problémát, hogy a társadalmi cselekvések során sokszor nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk. Mégpedig azért nem, mert ahogy mi, úgy mások is akarnak valamit a világtól, t⌅lünk, és sok esetben konfliktusba kerülünk egymással. A konfliktus feloldása pedig olykor kényszer alkalmazásával történik meg. Ez a hatalom jelensége. A hatalom a kényszervezérelt szituációk világa, amelyekben mások egyszer⇧en ránk er⌅ltetik a saját akaratukat. Ez persze rengeteg járulékos konfliktussal jár, ezért „kialakul” egy másik jelenség, az uralom, amely a hatalmi helyzetek egy részét egyszer⇧en normákba építi be, és a normákhoz történ⌅ igazodás révén „fegyelmezi” a résztvev⌅ket. A normák által fenntartott rend képzete, tartalma – mint minden társadalmi konstrukció – változhat. A fennálló normatív rendet, a konvenciókat, a jogot mindig lehet támadni, a tartalmukat mindig el lehet képzelni másként, és lehet változtatni is
⌅
12
⌅
1 . MÓDSZERTANI BEVEZET
rajtuk (vagyis lehet más társadalmi konstrukciókban gondolkozni). A konstruáltság, a teremtettség mozzanata felveti a történelmi szempont érvényesítésének, a történelmi érzékenység folyamatos fenntartásának igényét. Kényszert (akár a hatalom különböz⌅ formáit, forrásait, akár a normákat, az uralmat) nem minden helyzetben lehet alkalmazni, s⌅t életünk folyamán sokkal több az olyan társadalmi szituáció, amikor nem kényszerek által meghatározott, hanem kényszermentes cselekvéseket hajthatunk végre. Ezekben az esetekben már alkalmazható a játékelmélet, azaz az érdekvezérelt cselekvések, a racionális döntések elmélete. Persze a kényszermentes cselekvések területén is rengeteg konfliktus merül fel, épp ezért nem véletlen, hogy a játékelmélet egyik kulcsfogalma a társadalmi dilemma kategóriája. A játékelmélet kibontásakor bemutatom a különböz⌅ alapjátékokat (életszer⇧ példákon keresztül is), és megpróbálok rendet tenni, mert nagy a kavarodás ezen a területen. Ennek során sok, az els⌅ fejezetben kibontott fogalmat be lehet építeni a magyarázatokba (az értékeket/hasznosságokat, a normákat, a maximákat stb.), amire azért fontos felhívni a figyelmet, mert ezeket a kapcsolódási lehet⌅ségeket eddig elhanyagolták a játékelmélet m⇧vel⌅i. A következ⌅ lépésben, de még a játékelméleti megközelítés keretei közt maradva igyekszem megmutatni, hogy játékelméleti alapon is meg lehet magyarázni azt, hogy a társadalmi kapcsolatokban nem feltétlenül kizárólagos az érdek alapú, önz⌅ cselekvés fennmaradása és elterjedése. Ez persze a szociológusoknak, antropológusoknak nem meglepetés, hiszen a társadalmi szolidaritás számtalan megnyilvánulási formája ismert számukra, noha az önérdekkövet⌅ egyén önz⌅ magatartására vonatkozó tételt a játékelmészek többsége fenntartja. Ezért fontos megmutatni, hogy a kooperáció, az altruizmus, a reciprocitás, a reputáció fogalmai levezethet⌅ek játékelméleti alapokon is.
I. RÉSZ
Társadalmi konstrukciók
13
Amikor tudományos elméleteket, modelleket alkotunk, akkor a leírni kívánt területre vonatkozó tudásokat, tényeket akarjuk egységes keretben összefoglalni. Kés⌅bb még kitérek arra a kérdésre, hogyan is értelmezhetjük állításaink, ítéleteink min⌅ségét, tartalmát, ezért egyel⌅re csak jelezném, hogy amikor a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségeit akarjuk leírni, akkor tények helyett érdemes társadalmi tényekr l beszélni. Ez a terminus nem csak azt fejezi ki, hogy a társadalom m⇧ködésére vonatkozó tényekr⌅l van szó, hanem arra is rávilágít, hogy a társadalmi tények abban az értelemben eltérnek a „nem-társadalmi” tényekt⌅l (vagy csak egyszer⇧en: a tényekt⌅l), hogy társadalmi konstrukciók, vagyis emberi tételezés eredményei, azaz nem léteznének a cselekv⌅k jelentéstulajdonítása, interpretációja nélkül. Egy fehér csíkokkal felfestett, bitumennel borított földsáv létezése tény, hisz attól függetlenül is létezik, hogy mi, emberek tudunk-e róla, de hogy az a földsáv úttestnek min⌅sül, ahol például gyalogosként nem szabad járni, az már nem puszta tény, hanem társadalmi konstrukció. Csak mi, emberek ruházzuk fel azt a földdarabot ezzel a tulajdonsággal. Ha valaki nem hiszi, próbálja csak meg séta közben elmagyarázni azt a kutyájának, hogy ahol éppen megy, az az úttest, és azon tilos mászkálnia, mert ott csak autók közlekedhetnek, jöjjön fel inkább a gazdája mellé, a járdára (íme, egy másik társadalmi konstrukció, a járda, amin sétálhatnak emberek, kutyák, de az autók nem használhatják). A kutya nem tudja értelmezni azt a különbséget, hogy az a föld, amin ⌅ és gazdája halad, más min⌅ség⇧, ha egy vonaltól balra (a járdára) vagy jobbra (az úttestre) lép. Még inkább így van ez az úttest két részre osztásával, amikor az úttest (a föld) valamelyik oldalán csak egy irányban szabad közlekedni, míg a másik oldalán csak az ellenkez⌅ irányban. A társadalmiságunk egyik legfontosabb összetev⌅je az, hogy konstrukciókat képzünk és azokhoz igazítjuk a cselekvéseinket. A világ dolgait, a körülöttünk lev⌅ tárgyakat, a világban zajló folyamatokat, saját cselekvéseinket jónak vagy rossznak tartjuk, vagyis értékeket tulajdonítunk nekik. A cselekvéseinkre vonatkozóan szabályokat alkotunk, vagyis társadalmi normákat képzünk. A külvilágról való tudásunk, saját bels⌅ érzéseink kifejezésére nyelvi szimbólumokat (bet⇧ket, szavakat, mondatokat) teremtünk és jelentéseket rendelünk hozzájuk. Az érték, a norma, a nyelv, a szó, a mondat, a jelentés és még rengeteg más jelenség: társadalmi konstrukció. Mi, emberek teremtjük ⌅ket, és bármikor bármelyiket megváltoztathatjuk, átértelmezhetjük, eldobhatjuk vagy igazodhatunk hozzájuk. A társadalmi konstrukciók létezésének, fontosságának elismerése nem azt jelenti, hogy minden önkényes, relatív, szubjektív, és az objektív valóság törvényszer⇧ségeit akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. „A valóság rákényszeríti az emberre a maga törvényét, akadályait, kerül⌅it.” [CS05, 47]. A járda, az úttest fogalmai „önkényes”, ember által teremtett min⌅séget jelölnek, tehát konstruáltak, de az a tény, hogy a földön (akár az úttesten, akár a járdán, mi is, a kutyánk is) járni tudunk, az (többek között) a pont megfelel⌅ mérték⇧ gravitációnak mint „objektív” jelenségnek köszönhet⌅. Sok minden kiadható parancsba másoknak, de csak azokat az utasításokat lehet megvalósítani,
⌅
16
⌅
amelyek fizikailag lehetségesek. A konstrukcióink létrejötte csak t⌅lünk, emberekt⌅l függ, de a konstrukciók „m⇧ködése” csak akkor lehetséges, ha azok igazodnak a való világ törvényszer⇧ségeihez. A társadalmi konstrukciók teremtettsége persze azt sugallja, hogy egyenrangúságot, valamifajta ekvivalenciát tételezhetünk fel a különböz⌅ társadalmak, kultúrák ugyanazon problémákra adott konstrukciói, megoldási kísérletei között, és ezáltal értelmetlennek, megalapozatlannak t⇧nhet a kultúrák összehasonlítása, a kultúrák közti, vagy akár a kultúrákon belüli fejl⌅dés lehet⌅ségének elfogadása. A társadalomtudósok (f⌅leg a kultúrantropológusok) egy része a kultúrák egyenrangúságának és összehasonlíthatatlanságának tézisét vallja. Sokan azt is tagadják, hogy lehetne univerzálékat, azaz minden társadalomban létez⌅, mindenhol elfogadott, érvényesnek tartott konstrukciókat találni. Én ezt nem így gondolom. A konstruáltság nagyon er⌅s meghatározója a társadalmi cselekvéseinknek, és ebb⌅l fakadóan nem szabad determináltnak, törvényszer⇧ségek által meghatározottnak tekintenünk a társadalom m⇧ködését, de ebb⌅l még nem következik, hogy ne lehetne feltételezni mögöttes és mindenhol érvényes – tehát általánosan emberi – szabályszer⇧ségeket. Ebben a könyvben azt szeretném bemutatni, hogy igenis vannak szabályszer⇧ségek a társadalmi cselekvések világában, és igenis felfedezhetünk univerzális szabályokat a társadalmak, kultúrák m⇧ködésében. Mindez persze csak úgy lehetséges, hogy – a konstrukciók teremtettsége, önkényessége miatt – mindig és mindenhol el⌅fordulhatnak kivételek, amikor a szabályszer⇧ség mégsem érvényesül. De ebb⌅l csak annyi következik, hogy a társadalmi cselekvéseket nem magyarázhatjuk mindig érvényes törvényszer⇥ségekkel, hanem csak szabályszer⇥ségeket állapíthatunk meg, amelyek olykor megengednek kivételeket is. De az értelmezés, a megértés számára sokszor ezek is biztos fogódzókat nyújtanak. A társadalmi konstrukciók meghatározó szerepének elismerése egy másik fontos elemzési szempontot is megteremt. Ha azt állítjuk, hogy minden fontos emberi dolog konstruált, akkor ez azt is jelenti egyben, hogy a konstrukciók történetiek, tehát nem csak térben, de id⌅ben is változhatnak. Ezen felismerés fényében az elemzések során mindig tudatában kell lennünk a társadalmak történetiségének. Ebb⌅l persze nem feltétlenül következik, hogy csak a történeti megközelítés létjogosult, de annyit el kell várnunk a tudományos elemzésekt⌅l, hogy minden esetben legalábbis készek legyenek arra, hogy történeti szempontokat is érvényesítsenek. Nemcsak a térben „szétszórt” társadalmak, kultúrák különböznek, de az egyes társadalmak, kultúrák különböz⌅ id⌅pontokban vett állapotai is eltérnek egymástól. A társadalmak, kultúrák változnak. Az evolúcionizmus tudományos sikere sokakat arra ösztönzött, hogy a társadalmi változások magyarázatában is evolúciós szemlélet⇧ magyarázatokat alkalmazzanak. Ezt a megközelítést – a társadalmi konstrukciók létezése, kiemelt fontossága, emberhez köthet⌅ egyedisége miatt – nem tartom elfogadhatónak. Az evolúciós megközelítések determináltsága ellentétes a „konstrukciós társadalomtudományok” megközelítésmódjával. Ebb⌅l azonban megint csak nem következik az, hogy ne lehetne bizonyos módszereket átvenni és alkalmazni, ha máshol sokszor beváltak. A kés⌅bbiekben többször is alkalmazni fogok olyan módszereket, amelyek az evolúciós szemlélet⇧ elméletek vidékér⌅l szár-
⌅
17
⌅
maznak. A tanuláson, utánzáson alapuló társadalmi változások evolúciós szemlélet⇧ magyarázatát sok esetben elfogadhatónak tartom, de ez nem jelenti a teljes determinizmus elfogadását. A „tanulás mint evolúciós fejl⌅dés” felfogás a társadalmi jelenségek változásában bármikor megengedi a „visszalépést” (és ezzel – bizonyos fokig és bizonyos értelemben – megkérd⌅jelezi a társadalmi, kulturális fejl⌅dés fogalmát, lehet⌅ségét).
2. FEJEZET
Alapfogalmak „És természetesen arról sincs szó, hogy az itt megadott osztályozás kimerítené a cselekvés lehetséges irányultságait: ezek csupán szociológiai célokra alkotott, fogalmilag tiszta típusok, amelyeket a reális cselekvés többé-kevésbé megközelít, vagy amelyek – még gyakrabban – a reális cselekvésben keverednek.” [Web87, 54]
Semmi sem egyszín⇧. A szociológia sem az. Sokféleképpen m⇧velhetjük. Például úgy, hogy elemzéseinkben, magyarázatainkban a módszertani individualizmus elvét követjük. Ha így teszünk, akkor cselekvéselméletet építünk. Ez a megközelítés a tudományos értelmezés, az oksági magyarázat középpontjába a társadalmi cselekvés fogalmát helyezi. Ezt a módszertani elvet más tudományágak is alkalmazhatják, ezért tisztáznunk kell, mi a szociológia feladata, specifikuma a többi társadalomtudományi diszciplinához képest. Válaszként álljon itt Max Weber definíciója (amit a Gazdaság és társadalom két helyén megadott meghatározásokból illesztettem össze [Web87, 37-38, 56]): szociológia az a tudomány, amely a szabályszer⇥ társadalmi cselekvés értelmez megértésére, és ezen keresztül a cselekvés menetének és hatásainak oksági magyarázatára törekszik.
E rövid meghatározás minden összetev⌅je magyarázatot kíván. El⌅ször is értelmeznünk kell, mit jelent a társadalmi cselekvés fogalma, különösen a cselekvés általánosabb fogalmához képest. Tisztáznunk kell a szabályszer⇥ség fogalmát is, szembeállítva a törvényszer⇥ség fogalmával, végül magyarázatra szorul az értelmez megértés vagy másként: a megért szociológia fogalma is. A cselekvésfogalmakat önálló fejezetben tárgyalom. A szabályszer⇧ség fogalmával kapcsolatban pedig egyel⌅re annyit érdemes elmondani, hogy amikor társadalmi jelenségek szabályszer⇧ségeir⌅l beszélünk, akkor valójában azt állítjuk, hogy 19
⌅
20
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
nem keresünk, mert nem is kereshetünk törvényszer⇥ségeket a társadalom m⇧ködésében. A törvényszer⇧ség „er⌅sebb”, mint a szabályszer⇧ség, amennyiben az utóbbi mindig megengedi a kivételek létezését, míg az el⌅bbi sosem. Nincs olyan szabálya a társadalmi cselekvéseknek, amelyet ne lehetne megsérteni, amely alól ne lehetne kivételt találni. A törvényszer⇧ségek tételezése ennél jóval szigorúbb. Megrengetné a földi gravitáció törvényszer⇧ségébe vetett hitünket az, ha a körülöttünk lév⌅ tárgyak hirtelen maguktól elkezdenének lebegni. A társadalom m⇧ködése sosem ennyire determinált, ezért annak leírásában „csak” szabályszer⇧ségek keresésére (és megtalálására) van mód. „Egy növény semmit sem tud önmagáról mondani az ⌅t tudományosan meghatározó kutatónak. Nem tesz kísérletet arra, hogy magát tudományosan megmagyarázza. Egy társadalmi aktus viszont nagyon is magában hordozhatja önértelmezését, vagyis nyilatkozhat arról, hogy mit jelent. Az aktust megvalósító ember ugyanis maga kapcsol aktusához meghatározott értelmet, ami valamilyen módon kifejezésre jut, és amit megértenek a többiek, akik felé az aktus irányul. A parlamentben összeült emberek maguk is kifejezetten kinyilatkoztathatják, hogy törvényt hoznak; két magánember kifejezheti abbéli szándékát, hogy jogügyletet akar kötni.” [Kel01b, 2] A társadalmi konstrukciók olyan vontkoztatási keretrendszert teremtenek, amelyekben értelmezhet⌅vé válnak a társadalmi cselekvések. Ebb⌅l a szempontból a normát például felfoghatjuk a cselekvések értelmezési sémájaként. „Hogy valamely tényállás halálos ítélet végrehajtása és nem emberölés, ez nem érzékelhet⌅ min⌅ség, csak egy gondolkodási folyamatból következik: a tényállásnak a büntet⌅törvénykönyvvel és a büntet⌅perrendtartással való összevetéséb⌅l. ” [Kel01b, 3] A szociológia feladata a cselekvéseinkben tetten érhet⌅ szabályszer⇧ségek feltárása, illetve a társadalmi cselekvéseket meghatározó társadalmi konstrukciók értelmének feltérképezése és ezáltal a cselekvésekhez köthet⌅ értelmek felfedése, magyarázata. Ha felfedeztünk egy szabályszer⇧séget, akkor meg kell magyaráznunk, hogy miért úgy cselekedtek a vizsgált társadalmi kapcsolat résztvev⌅i, ahogy éppen cselekedtek, milyen okokra tudjuk visszavezetni a cselekvések konkrét – szabályszer⇧ – lefolyását.
2.1. Cselekvés A társadalmi cselekvés fogalmának pontos értelmezése felé vezet⌅ els⌅ lépés a cselekvés fogalmának meghatározása. Ehhez jó kiindulópont Georg Henrik von Wright megoldása, aki a cselekvések és normák kapcsolatának elemzésekor kidolgozta a cselekvések formális leírását [vW63a], [syi07]. Von Wright szerint a cselekvések vagy valamilyen változást (transzformációt) idéznek el⌅ a világban, vagy
2.1. CSELEKVÉS
⌅
21
⌅
egy változás (transzformáció) bekövetkezését akadályozzák meg. Eszerint a cselekvéseket akkor tudjuk megragadni, ha el⌅tte leírjuk a változásokat. A változások értelmezéséhez viszont szükséges tudnunk, hogy minek a változásáról beszélhetünk. Azokat a dolgokat, amelyeknek a változásaival kapcsolatosak a cselekvések, általánosítva nevezhetjük világállapotoknak. A cselekvéseket így három egymáshoz kapcsolódó fogalom segítségével, három egymásra épül⌅ szinten írhatjuk le. Az els⌅ szinten feltárhatjuk, milyen a világállapotok adott pillanatban vett eloszlása. A második szinten ragadhatjuk meg a világállapotok közötti változásokat, transzformációkat, átmeneteket. A harmadik szinten pedig a transzformációkat végrehajtó (vagy azokat megakadályozó) cselekvéseket írhatjuk le. cselekvés a cselekv k által, szubjektív értelemtulajdonítás mentén végzett, valamely világállapot fenntartását vagy megváltoztatását eredményez tevékenység vagy tartózkodás
Cselekvést kétféle módon végezhetünk. Vagy megteszünk valamit, amikor a világállapot fenntartásához vagy megváltoztatásához aktívan hozzájárulunk, vagy tartózkodunk a cselekvést⌅l, amikor a világállapot fennmaradása vagy változása azért következik be, mert mi nem teszünk meg valamit, amit egyébként módunkban állna megtenni. A tartózkodás esetében is cselekvésr⌅l beszélhetünk, amelynek ugyanúgy lehet következménye, amelyre ugyanúgy vonatkozhatnak normatív el⌅írások, erkölcsi parancsok. Jó példa lehet erre ’kötelez⌅ els⌅segélynyújtás elmulasztása’. A cselekv⌅k valamilyen értelmet tulajdonítanak a cselekvésüknek, de a cselekv⌅k célja és a cselekvéseik eredménye nem mindig fedi egymást. Mind a cselekvés célja, mind a cselekvés eredménye a lehetséges világállapotokra vonatkozik. A világállapotok különféle transzformációkon keresztül változhatnak, átalakulhatnak vagy fennmaradhatnak. Nézzük meg ezt a „folyamatot” kicsit alaposabban! Azt mondtuk, hogy az els⌅ elemzési szinten a világállapotokra vonatkozó tényeket írhatunk le. Von Wright a tények három típusát különíti el: az állapotot, a folyamatot és az eseményt. állapot
ami a világ tulajdonságait, jellemz it írja le
folyamat
ami történik, zajlik, megy tovább egy bizonyos id tartamon át
esemény
ami megtörténik, nem zajlik, nem folyamatosan megy tovább
A következ⌅ kérdés az, hogy milyen kapcsolatokat állapíthatunk meg a világállapotok (illetve az azokat leíró tények) fent bemutatott típusai között. Egy adott folyamat kezd⌅-, illetve végpontjait tekinthetjük úgy, mint egy-egy eseményt. Egy eseményt értelmezhetünk úgy, mint valamifajta változást, átmenetet egy kezd⌅állapotból egy végállapotba. (Kicsit zavaró lehet, hogy az állapot itt a világállapotok egyik altípusa, de a kés⌅bbiekben ez a különbségtétel már nem lesz érdemi, s⌅t a két fogalmat – módszertanilag kicsit pongyolán – egymással felcserélhet⌅ módon fogom használni.) Az eseményt tehát tekinthetjük világállapot-transzformációnak, de fontos, hogy a transzformáció többféle „dolog”, világállapot között történhet meg.
⌅
22
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
transzformáció egy állapotból egy másik állapotba egy állapotból egy folyamatba egy folyamatból egy állapotba egy folyamatból egy másik folyamatba egy folyamat egyik állapotából annak valamely másik állapotába (pl. gyorsból lassúba)
Ha valamely világállapotra (tényre) vonatkozó állítást p-vel jelölünk, és a transzformáció fogalmához a T szimbólumot rendeljük hozzá, akkor az eseményeket már kifejezhetjük e két szimbólum segítségével. Ehhez csak az kell, hogy a p, illetve ¬p állításokkal jelezzük, hogy adott világállapot fennáll vagy nem, és ezeket kell a transzformációt jelz⌅ T -szimbólummal összekötni. A dolgokat a „nyitott ablak” esetével szemléltetve mondhatjuk, hogy ha p állítás a (P1) kijelentéssel azonos, vagyis azt jelenti, hogy: (P1)
Az ablak nyitva van.
akkor a p állítás tagadása (¬p) azt jelenti, hogy: (P2)
Az ablak zárva van.
Ebben az esetben négyféle átmenetet képzelhetünk el, és így négy T -kifejezést írhatunk fel: (P3)
pTp
(P4)
pT¬p
(P5)
¬pTp
(P6)
¬pT¬p
A különféle transzformációkat leíró T -kifejezés segítségével már formalizálhatóak a cselekvések is. A cselekvés kategóriájához feltétlenül szükséges a cselekv ágens kategóriája, de itt felesleges lenne mélyebben kidolgozni ezt a fogalmat, mert a könyvben a társadalmi cselekvéseket elemzem, amelyeknek csak emberek lehetnek az alanyai. Elméletileg talán önkényes a fogalom terjedelmének korlátozása, hiszen akár egy állat is lehetne ágens, de a könyv témája „behatárolja” a cselekvést végz⌅ ágens fogalmának értelmezési lehet⌅ségeit. Fontosabb az, hogy megkülönböztessük egymástól a cselekvések eredményeit és következményeit. Amikor valaki kinyitja az ablakot, akkor a cselekvés eredménye az, hogy az ablak nyitva van (nyitott állapotba kerül), míg a cselekvés következményeként leh⇧l a szoba h⌅mérséklete (már amennyiben odakint hidegebb a leveg⌅, mint a szobában). Mivel az oksági viszony mentén sokféle következménnyel lehet számolni, els⌅ körben nem érdemes a cselekvések következményeinek teljes körét feltárni, sokkal termékenyebb, ha a cselekvések, transzformációk eredményeinek elemzésére koncentrálunk. A cselekvés fogalmát tehát úgy értelmezhetjük, hogy az a cselekv⌅k által el⌅idézett valamilyen változás, transzformáció, vagy fordítva: egy elemi cselekvés eredménye egy elemi változás. Legyen d egy elemi cselekvés. Ekkor d négyféle elemi transzformációra vonatkozhat: (P7)
d(pTp)
(P8)
d(pT¬p)
(P9)
d(¬pTp)
(P10)
d(¬pT¬p)
Ha veszünk egy konkrét elemi eseményt, mondjuk a (P1)-t, akkor az alábbi táblázat segítségével szemléltethetjük az elvégezhet⌅ cselekvéseinket.
2.1. CSELEKVÉS
⌅
23
⌅
cselekvés
feltétel
d(pT¬p)
becsukjuk az ajtót
az ajtó nyitva van, és nem záródik be magától
d(¬pTp)
kinyitjuk az ajtót
az ajtó csukva van, és nem nyílik ki magától
d(pTp)
nyitva tartjuk az ajtót
az ajtó nyitva van, de beavatkozás nélkül bezáródna magától (rugós ajtózár)
d(¬pT¬p)
zárva tartjuk az ajtót
az ajtó zárva van, de beavatkozás nélkül magától kinyílna(liftajtó)
A táblázatban felsorolt elemi cselekvéseket átnézve hamar világossá válik, hogy a felsorolt esetek mellett el lehet képzelni másfajta cselekvési lehet⌅ségeket is. „Nincs benne” a fenti táblázatban például az a helyzet, amikor valaki, bár a két kezével megakadályozhatná, hogy bezáródjék egy liftajtó, mégsem teszi ezt meg. Ennek a tartózkodásnak ugyanolyan cselekvésértéke, ugyanolyan er⌅s üzenete lehet, ugyanolyan érzelmek, ítéletek, normák kapcsolódhatnak hozzá, mint a többi, a fenti táblázatban felsorolt elemi cselekvéseknek. A kétfajta cselekvés között különbség csak az aktivitás–passzivitás dimenzióban van. Éppen ezért érdemes új fogalmat keresnünk erre a cselekvéstípusra, mégpedig a tartózkodás (angolul: ’forbearance’) kategóriáját. A tartózkodás is ugyanolyan módon írható le, mint az „aktív cselekvés” kategóriája. Nem szabad persze összekeverni a tartózkodás kategóriáját a nem-cselekvés általánosabb fogalmával. Egy ágens csak akkor tartózkodik valaminek a megtételét⌅l, ha képes lenne megtenni, de mégsem teszi meg. A magasugró nem azért nem ugrik át a négyméteres magasságon, mert tartózkodik ett⌅l, hanem mert nem képes rá. Ha viszont „kihagy” egy magasságot, amin a többiek kísérletet tesznek, majd a következ⌅ emelésnél újra beszáll a versenybe, akkor azt mondhatjuk, hogy tartózkodott az el⌅z⌅ magasság átugrásától. És akkor ez a tartózkodás cselekvésnek, eredménynek számít, amit az is bizonyít, hogy a végeredménybe beszámít ez a cselekvés (tartózkodás), amennyiben az utolsó magasságot többen is teljesítették vagyis ’döntetlent értek el’. A tartózkodás gyakran (bár nem mindig) értelmezhet⌅ úgy is, mint ’hagyni megtörténni valamit’. Az f szimbólumot alkalmazva a tartózkodás kategóriájára (a megfelel⌅ angol szó kezd⌅bet⇧jére utalva ezzel) az aktív tevékenységfajtákhoz hasonlóan írható le a négyféle elemi tartózkodástípus: cselekvés
feltétel
f(pT¬p)
tartózkodni az ajtó becsukásától
az ajtó nyitva van, és nem záródik be magától
f(¬pTp)
tartózkodni az ajtó kinyitásától
az ajtó csukva van, és nem nyílik ki magától
f(pTp)
tartózkodni az ajtó nyitva tartásától
az ajtó nyitva van, de beavatkozás nélkül bezáródna (rugós ajtózár)
f(¬pT¬p)
tartózkodni az ajtó zárva tartásától
az ajtó zárva van, de beavatkozás nélkül kinyílna (liftajtó)
Ha azonban a tartózkodás fogalmát a cselekvések egyik típusának (a passzív fajtájának) tartjuk, akkor szükség van arra, hogy külön névvel illessük a cselekvések másik típusát (aktív fajtáját) is. Bár magyarul nem lehet pontos, kifejez⌅ teminust találni, az egyértelm⇧ megnevezés kényszere miatt az általános fogalmat cselekvésnek, az aktív cselekvést tevésnek, esetleg csinálásnak, a passzív cselekvést pedig tartózkodásnak nevezem. Az állapotok, változások, cselekvések és transzformációs feltételek egymáshoz való viszonyát így a következ⌅ táblázat segítségével szemléltetem.
⌅
24
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
feltétel pT¬p
p fennáll, de megsz⇥nik, ha nem tartják fent
pT¬p
tevékenység
eredmény
példa
d(pTp)
ágens meg rzi p-t
p megmarad
ágens felvarrja a fityeg gombot és nem veszíti el
p fennáll, de megsz⇥nik, ha nem tartják fent
f(pT¬p)
ágens hagyja, hogy p megsz⇥njön
p megsz⇥nik
ágens nem varrja fel a fityeg gombot és elveszíti azt
pTp
p fennáll, és fent is marad, ha nem változtatják meg
d(pT¬p)
ágens megváltoztatja p-t
p megsz⇥nik
ágens levágja a parlagfüvet a telkén, a pollenkoncentráció csökken
pTp
p fennáll, és fent is marad, ha nem változtatják meg
f(pTp)
ágens hagyja, hogy p megmaradjon
p megmarad
ágens nem vágja le a parlagfüvet a telkén, a pollenkoncentráció n
¬pT¬p
p nem áll fenn, és nem is következik be, ha nem állítják el
d(¬pTp)
ágens el állítja p-t
p megtörténik
ágens garázst épít a telkén
¬pT¬p
p nem áll fenn, és nem is következik be, ha nem állítják el
ágens hagyja, hogy p hiánya megmaradjon
p hiánya megmarad
ágens nem épít garázst a telkén
¬pTp
p nem áll fenn, de bekövetkezik, ha nem akadályozzák meg
ágens megakadályozza p bekövetkeztét
p hiánya megmarad
ágens vegyszerezi a telkét, a parlagf⇥ nem n ki
¬pTp
p nem áll fenn, de bekövetkezik, ha nem akadályozzák meg
ágens hagyja, hogy p bekövetkezzen
p megtörténik
ágens nem vegyszerezi a telkét, a parlagf⇥ kin
f(¬pT¬p)
d(¬pT¬p) f(¬pTp)
A táblázat azt mutatja, hogy ha veszünk egy tetsz⌅leges világállapotot, és összegy⇧jtjük, milyen transzformációkat lehet végrehajtani rajta, akkor az egyetlen világállapotból kiindulva nyolcféle cselekvési lehet⌅séget kapunk. Ha a cselekvések „levezethet⌅ek” a világállapotokból, akkor a cselekvések elemzésének, értelmezésének feladata átkerül a világállapotok terébe, és ezáltal az elemzési feladat némileg egyszer⇧södik. Persze ett⌅l még közel sem könny⇧ választ adni arra a kérdésre, hogy mit értünk állapotok, folyamatok, illetve ezek változásai alatt. Különösen így van ez az emberi cselekvések bizonyos fajtáinál, például a kommunikációs cselekvések esetében.
Mint már említettem, a cselekvés modelljében nem lényegi kérdés, hogy kik a cselekv⌅k, az ágensek. Mivel e könyv a társadalmi cselekvések magyarázatát t⇧zte ki céljául, az ágenseket mindvégig embereknek tekintjük. Ez a feltétel azonban még nem elégséges ahhoz, hogy a társadalmi cselekvés kategóriáját megkülönböztethessük a cselekvés általánosabb fogalmától. A következ⌅kben azt mutatom meg, hogyan határozható meg a társadalmi cselekvések sajátos min⌅sége. >>> A cselekvéselmélet központi fogalmát, a társadalmi cselekvést úgy határolhatjuk el a cselekvés általánosabb fogalmától, hogy a társadalmiság min⌅ségét a cselekv⌅k egymáshoz igazodásának mozzanatával azonosítjuk. A definíciót a következ⌅ módon adhatjuk meg:
2.1. CSELEKVÉS
⌅
25
⌅
társadalmi cselekvés olyan cselekvés, amelynek során emberek valamilyen várakozással társadalmi kapcsolatba kerülnek egymással, és ennek során valamilyen módon egymáshoz igazítják a cselekvéseiket
Megpróbálom néhány példa segítségével értelmezni ezt a definíciót. Ha csak egymagában megy valaki az utcán, akkor nyilvánvalóan cselekszik, de amíg nem kell másokhoz igazodnia (például kikerülnie, de még inkább megszólítania egy másik embert), addig nincs társadalmi mozzanat a cselekvésében, ezért nem beszélhetünk társadalmi cselekvésr⌅l. Amíg csak kikerülünk egy másik embert, addig ez a cselekvés semmiben sem különbözik attól, mintha egy fát kerülnénk ki, vagy ellépnénk egy domboldalon leguruló k⌅ útjából. A társadalmi cselekvéshez kell az a mozzanat, hogy olyan értelmet tulajdonítsunk a másik ember megnyilatkozásanak, amelyhez nekünk valamilyen módon igazodnunk kell, igazodnunk érdemes. Ha egyedül fut valaki, akkor csak cselekvésr⌅l van szó, de ha futóversenyen vesz részt, akkor már igazodik a többiekhez (hogyan, mikor, milyen pozíciót foglaljon el a pályán, hogyan taktikázzon, hogyan tartalékolja az erejét, mikor kezdjen el hajrázni, megálljon-e pihenni), akkor már társadalmi cselekvésnek min⌅síthetjük azt, amit csinál. A meghatározó mozzanat itt az, hogy a cselekv⌅ valamilyen várakozással társadalmi kapcsolatba kerül egy másik emberrel, miközben valamilyen értelmet tulajdonít kettejük cselekvésének, és a saját cselekvése közben igazodik a másikhoz. Az értelemtulajdonítás, a másik cselekv⌅höz igazodás, a másikra vonatkoztatás, vagyis a kölcsönös várakozás a társadalmi mozzanat. Ha ez hiányzik, akkor nem beszélhetünk társadalmi cselekvésr⌅l. Akkor sem, ha egyébként sok ember egy id⌅ben, láthatóan szabályszer⇧ cselekvést végez. Weber egyik híres példája szerint, ha esni kezd az es⌅, és minden ember egyszerre el⌅veszi az eserny⌅jét, akkor mindannyian szabályszer⇧en cselekszenek ugyan, tettüket mégsem min⌅síthetjük társadalmi cselekvésnek, mert nem egymáshoz, hanem csupán a fizikai környezet változásához igazodtak. Amikor szabályszer⇧ségeket keresünk a társadalmi cselekvések világában, akkor a legfontosabb kiváltó okot éppen abban találhatjuk meg, hogy a cselekv⌅k valamilyen tipikus várakozással, elvárással, szándékkal, akarattal lépnek be a társadalmi kapcsolatokba. És akkor érthetjük és magyarázhatjuk meg megfelel⌅ módon a cselekvések lefolyását, valamint kimenetét, ha ezeket a várakozásokat, szándékokat kíséreljük meg minél jobban megérteni, leírni – a megért⌅ szociológia elvárásai szerint. Amennyiben nincs meg ez a – kölcsönös – egymáshoz igazodás, a másik cselekvésére irányuló várakozás, akkor vagy egyoldalú társadalmi kapcsolatról beszélhetünk (amikor csak az egyik fél igazodik a másikhoz) vagy egyáltalán nem min⌅síthetjük társadalminak a cselekvést. A valóság annyiban azért bonyolultabb, hogy el⌅fordulhatnak olyan esetek, amikor egyedül van valaki, mégis társadalmi cselekvésr⌅l beszélhetünk. Amikor valaki a saját bels⌅ erkölcsi el⌅írásaihoz igazodik, akkor egyedül cselekszik, de ebben a cselekvésben mégiscsak van valami igazodás a cselekv⌅ saját fejében létez⌅ el⌅íráshoz, és ez a mozzanat is min⌅síthet⌅ társadalminak. A társadalmi kapcsolatot, vagyis a társadalmi cselekvést magába foglaló helyzetet nevezhetjük interakciónak is, amikor személyek közti, „egymásra vonatkoztatott” cselekvésekr⌅l beszélünk (inter-action). Az interakció fogalmát George Herbert Mead emelte be a társadalomtudományi diskurzusba [Mea73], aki hagsúlyozta, hogy az interakció (és egyébként az énkép
⌅
26
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
kialakulása, valamint a személyiség fejl⌅dése is) elképzelhetetlen a ’általános másik’ fogalmának tételezése, használata nélkül. A várakozások kölcsönösségére, komplementaritására a társadalmi szerepek tárgyalásakor még visszatérek (81.o.).
A cselekvéselmélet kifejtése során sosem konkrét, hanem mindig általános cselekv⌅ket (aktorokat) feltételezünk, amib⌅l az következik, hogy a cselekv⌅k között nem kell, nem lehet különbséget tenni. De mégis szükséges elkölöníteni a cselekv⌅ket – a társadalmi kapcsolatok elemzése során tudnunk kell, hogy kinek a néz⌅pontját vesszük figyelembe. A viszonyítási alap megteremtése miatt meg kell különböztetni a cselekv⌅k két típusát. Erre a Talcott Parsons cselekvéselméletében alkalmazott fogalomkett⌅s a legmegfelel⌅bb, amely elkülöníti az Ego és az Alter szerepeket [PS51, 15]. Mivel társadalmi cselekvéseket elemzünk, mindig feltételezzük, hogy a társadalmi kapcsolat résztvev⌅i kölcsönösen elvárnak valamit egymástól. A szerepek, a várakozások egyértelm⇧ megnevezése érdekében a szerepl⌅k közül következetesen mindig az Ego lesz az a személy, akinek a néz⌅pontjából értelmezzük az adott társadalmi kapcsolatot, és az Alter lesz az a cselekv⌅, aki Egoval szemben áll, aki a másikat reprezentálja. >>> Azt írtam, hogy a szociológia els⌅dleges feladata a szabályszer⇥ társadalmi cselekvések megértése. A következ⌅ fontos kérdés tehát az, hogy miként kereshetjük, hol és hogyan találhatjuk meg a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségeit, milyen hatótényez⌅k biztosítják ezek fennállását. Az els⌅ fontos elemzési szempont lehet annak figyelembe vétele, hogy a cselekv⌅k milyen „állapotban”, milyen szándékokkal lépnek be egy társadalmi kapcsolatba. A társadalmi cselekvés meghatározásában benne foglaltatik, hogy a cselekv⌅k valamilyen várakozással fordulnak a partnerük felé – azaz fogalmazhatunk úgy is, hogy a cselekv⌅ket valamilyen szándék, akarat mozgatja. Ha ebb⌅l a szempontból közelítünk, akkor ismernünk kell a cselekv⌅k motivációját is. Max Weber híres, gyakran hivatkozott tipológiája négyféle cselekvést sorol fel [Web87], úgymint: célracionális cselekvés értékracionális cselekvés a⇤ektív-érzelmi cselekvés tradicionális (rutinszer⇧) cselekvés
A motivációk tipizálásának weberi logikája a társadalmi cselekvés definíciójának szellemében érthet⌅ meg leginkább: mindig az a kérdés, hogy a cselekv⌅k milyen módon igazodnak a cselekvéseiknek tulajdonított jelentésekhez, értelmezésekhez. A tradicionális cselekvés fogalma alatt Weber a rutinszer⇧, teljesen megszokott, tudatos reflexió nélküli, szinte automatikus cselekvést érti [Web87, 53]. A tradicionális jelz⌅t azonban itt nem tartom helyénvalónak. A kés⌅bbiekben használni
2.1. CSELEKVÉS
⌅
27
⌅
fogom a tradicionális uralom kategóriáját, és nem lenne szerencsés, ha összecsúszna a két fogalom kétféle jelentése. Emiatt a weberi tradicionális cselekvés terminust a továbbiakban a rutinszer⇧ cselekvés kifejezéssel helyettesítem. rutinszer⇥ cselekvés „ha meggyökeresedett szokások határozzák meg a cselekvést”
A szociológusok nem igazán szoktak ezzel a motivációtípussal foglalkozni, pedig a mindennapi életben sokkal gyakoribb az ilyenfajta cselekvés, mint gondolnánk. Azok a cselekvések, (akár bonyolult) mozdulatsorok, amelyeket nagyon gyakran végzünk el, olyan mértékben rutinszer⇧vé válhatnak, hogy szinte már észre sem lehet venni az értelemtulajdonítás mozzanatát. Ahogyan felöltözünk vagy levetk⌅zünk, ahogy fogat mosunk, ahogy rutinból vezetünk hazafelé, ahogy megállunk a piros lámpánál, ahogy kanalazzuk a levest, ahogy lavírozunk a tömegben, ahogy megf⌅zzük a reggeli kávét stb., mind-mind könnyen rutinszer⇧ – Weber terminológiájával élve tradicionális – cselekvéssé válhat. De pont ez a rutinszer⇧ség, ez a reflektálatlanság távolítja el ezt a cselekvésfajtát az értelem keresésének lehet⌅ségét⌅l, és ez magyarázza a tudományos érdekl⌅dés hiányát is. Azért cseréltem ki a weberi tradicionális cselekvés terminust a rutinszer⇧ cselekvés kifejezésre, mert nem tartom szerencsésnek a tradicionális jelz⌅ használatát két fontos fogalomban. Amikor Weber saját uralomelméletében definiálja a tradicionális uralom fogalmát, akkor azt a normatív cselekvés egyik típusaként határozza meg. Amikor viszont bevezeti a szokás fogalmát, akkor annak a tradicionális cselekvés itt bemutatott tartalmával jelent⌅s részben átfed⌅ jelentést ad. A tradicionális uralom fogalmának er⌅s normatív kötöttsége van, a tradicionális cselekvés kategóriája viszont mentes minden normativitástól. Ezt a különbséget érdemes terminológiailag is érzékeltetnünk. A tradicionális cselekvésben nem, vagy csak alig tettenérhet⌅ az értelemtulajdonítás, ami egyben azt is jelenti, hogy a cselekv⌅ sincs igazán tisztában a cselekvés értelmével, nem erre figyel a cselekvés megvalósítása során. Ezért azt mondhatjuk, hogy a tradicionális cselekvés nem-racionális (a nem-racionális min⌅sítés „gyengébb” az irracionális jelz⌅ alkalmazásánál). A rutinszer⇧ cselekvés esetében nem igazán releváns szempont a racionalitás min⌅ségének keresése, a mérlegel⌅ hozzáállás vizsgálata, de ett⌅l még az ilyen cselekvésben rengeteg racionális mozzanat nyilvánulhat meg.
Az érzelmi cselekvés meghatározásában az érzelmi jelleg a meghatározó mozzanat, tehát az érzelem fogalmát kell értelmezni, amire én e könyvben nem vállalkozom, így az érzelmi cselekvés fogalma kibontatlanul marad [Web87, 53]: érzelmi cselekvés „ha tényleges indulatok és érzelmi állapotok . . . határozzák meg a cselekvést”
Az érzelmi cselekvés irracionális. Amikor cselekvéseinket az érzelmeink vezérlik, akkor nem tudunk, nem akarunk számolni a cselekvéseink következményeivel. Ilyenkor nem mérlegelünk, az ésszer⇧ség kérdése másodlagos, s⌅t, sokszor teljesen irreleváns. Az érzelemvezérelt cselekvés nem is igazán tudatos, intencionális, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az érzelmeinket nem tudjuk közvetlenül, akaratlagosan irányítani. Az érzelmeket külön fejezetben tárgyalom majd – igaz, csak röviden.
⌅
28
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A weberi tipológiában két nem-racionális cselekvés áll szemben két racionális cselekvésssel. A cselekvések két módon lehetnek racionálisak: a cselekv⌅k motivációja lehet célracionális vagy értékracionális. Mindkét motivációtípus racionálisnak min⌅síthet⌅, mert a cselekv⌅k mindkét esetben valamilyen mérlegelés, valamilyen tudatos, bels⌅ értékelés alapján döntenek a cselekvéseik kimenetét illet⌅en. A kétfajta racionalitás közötti különbség abból adódik, hogy milyen fokú „választási szabadság” van a cselekvés céljai és eszközei között. Nézzük el⌅ször, hogyan definiálhatjuk a célracionális cselekvés fogalmát [Web87, 53]: célracionális cselekvés „a cselekvést az határozza meg, hogy a cselekv milyen viselkedést vár a külvilág tárgyaitól és más emberekt l, és mennyiben képes e várakozásokat mint ’feltételeket’, vagy mint ’eszközöket’ fölhasználni arra, hogy saját, racionálisan kiválaszott és mérlegelt céljait sikeresen elérje”
A célracionális cselekvés mind az eszközök, mind a célok tekintetében megengedi a racionális kalkulációt és a szabad mérlegelést, azaz ez a hozzáállás egyetlen lehet⌅séget sem zár ki a választható, vizsgálandó cselekvési alternatívák közül. Az ész számára itt elméletileg adott a lehet⌅ség a célok és eszközök optimális kiválasztására. Ezzel szemben az értékracionális beállítódásban van valami „korlátozó mozzanat”, ahogy ez az alábbi meghatározásból kiderül [Web87, 53]: értékracionális cselekvés „a cselekvést egy meghatározott magatartásnak – pusztán mint olyannak, függetlenül attól, hogy sikeres-e – a feltétlen etikai, esztétikai, vallási vagy bármilyen más néven nevezend önértékébe vetett tudatos hit határozza meg”
Az értékracionálisan cselekv⌅ ember tudatosan mérlegel a cselekvése során, és ezért ennyiben racionálisnak mondható, de a céljai kiválasztásában nem „szabad”, mert a cselekvését valamilyen értékelkötelezettség határozza meg (az érték fogalmára önálló fejezetben térünk ki). Ebb⌅l, de csak ebb⌅l a szempontból az értékracionális beállítódás is irracionálisnak tekinthet⌅, hiszen nem engedi meg az összes alternatíva szabad mérlegelését. Az érték- és célracionális cselekvések közti különbséget jól szemléltethetjük az étkezés példájával. Azt a kérdést, hogy mit, hol, hogyan egyen valaki, ha éhes, célracionálisan dönti el, amennyiben minden szempontot (árat, id⌅- és helyigényt, ízt, alapanyagokat, kiadósságot stb.) figyelembe vesz, és egyiket sem kezeli külön a többit⌅l a mérlegelés során. Értékracionálissá akkor válik a cselekvése, ha valamilyen szempontot kiemel és azt fontosabbnak tartja a többivel szemben. A vegetáriánus vagy a hindu ember nem veszi figyelembe azt a lehet⌅séget, hogy marhahúst egyen, mert ez egyszer⇧en ki van zárva a döntési alternatívák közül.
A társadalmi cselekvések motivációi két dimenzió mentén osztályozhatóak. Az egyik a mérlegelés, azaz a cselekv⌅ mérlegeli-e az el⌅tte álló alternatívákat vagy sem. A másik pedig a cselekvés önértéke – azaz bír-e a cselekv⌅ számára önértékkel vagy sem. A két dimenzió mentén négy lehetséges motiváció különíthet⌅ el.
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
mérlegel⌅ nem-mérlegel⌅
önértékkel bír
önértékkel nem bír
értékracionális
célracionális
érzelmi
rutinszer⇧
29
⌅
itt hivatkozni kellene Bertalan cikkét
A racionalitás fogalma nehéz, mert sokféle értelmezést tesz lehet⌅vé, ezért, ahol csak lehet, érdemes más kifejezést használnunk helyette. A ’mérlegel⌅’ vagy ’nemmérlegel⌅ cselekvés’ fogalomkett⌅s jobbnak t⇧nik, mint a ’racionális’ vagy ’nemracionális (irracionális) cselekvés’ fogalompár, mert el⌅bbit nem „terheli” a racionalitás fogalmához er⌅sen tapadó ésszer⇧ség jelentésmez⌅. >>> Az eddigiekben a cselekvések tipizálása során a cselekv⌅k motivácóját, szándékait tekintettük át, vagyis azt, hogy mi „hajtja” a társadalmi kapcsolat szerepl⌅it. Weber a motivációk mellett ajánlott egy másik cselekvéstipizálási szempontot is. Mivel a szabályszer⇧ társadalmi cselekvések megértésének szándéka vezérelte, a másik elemzési dimenzióban azt vizsgálta, hogy milyen tényez⌅k alapján, milyen okok feltételezésével, milyen mechanizmusokon keresztül valósulnak meg a cselekvések. Vagy másként: melyek a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségének alapjai. Bár tételesen nem sorolta fel ⌅ket, mégis kiolvasható Weber szövegéb⌅l, hogy háromféle társadalmi mechanizmust és ezáltal három szabályszer⇧ cselekvéstípust különített el egymástól: szokásszer⇧ (szokáshoz igazodó) cselekvés normatív (legitim rend képzetéhez igazodó) cselekvés hatalmi (küls⌅ kényszerhez igazodó) cselekvés
Mivel a fenti fogalmak mind a szabályszer⇧ cselekvések egy-egy fontos típusát fedik le, ezeket a fogalmakat (rend, norma, érdek, erkölcs, legitimitás, kényszer, hatalom, uralom) önálló fejezetben fogom tárgyalni. Mindhárom fogalom nagyon fontos. A szokás fogalma önmagában talán még nem lenne annyira lényeges a szociológia számára, ha nem kellene ide sorolnunk az érdekviszonyokhoz igazodó szokás vagyis az érdekvezérelt cselekvés fogalmát. A legitim rendhez igazodó cselekvés kategóriája a társadalmi normák, a normatív cselekvések fogalmait alapozza meg, míg a kényszer fogalma a hatalom és uralom kérdésköréhez vezet majd el, ezért mindhárom cselekvéstípust hosszabban kell elemeznem. El⌅tte azonban még be kell vezetnem néhány fogalmat.
2.2. Kommunikáció A kommunikáció fogalmának elemzése el⌅tt érdemes áttekinteni a fogalom és a hozzá kapcsolódó rokonszavak, terminusok etimológiai gyökerét. Bár a szavak
⌅
30
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
etimológiai elemzése nem helyettesítheti a velük jelzett jelenségek vizsgálatát, de érdekes összefüggések felfedezését segítheti a következ⌅ ábra (forrása: [Hor77]). munus, -eris fn 1. kötelesség, feladat, szolgálat 2. hivatal, állás 3. szívesség, ajándék, adomány
munis, - mn
municus, -a, -um mn
1. kötelességtudó, kötelességteljesít!
1. közös
communis, -e mn
immunis, -e mn
communico, -are fs ige
1. közös, általános, barátságos 2. jóindulatú 3. közönséges 4. egyh tisztátalan
1. adómentes 2. közszolgálattól mentes 3. ajándékot nem adó, fukar 4. szabad, valamiben részt nem vev!
1. közöl, közössé tesz 2. megoszt 3. megbeszél, tanácskozik
communio, -onis fn
communitas, -atis fn
1. közösség 2. egyházi közösség 3. egyh közös
1. közösség, közérzület 2. közlékenység
excommunicatio, -onis fn 1. közösségb!l kitagadás, kiátkozás
communicatio, -onis fn 1. közzététel 2. teljesítés, megadás 3. ref gondolatok közlése a hallgatókkal
Az ábrán látható, hogy a kommunikáció (communicatio) és a közösség (communitas, communio) fogalmai ugyanabból a szót⌅b⌅l erednek: kötelesség (munus). A közös etimológiai gyök felkínálja azt az értelmezési lehet⌅séget, hogy a kommunikációt és a közösséget csak egymás viszonylatában lehet értelmezni, ezek egymást feltételez⌅, szorosan összekapcsolódó fogalmak. Kommunikálni csak valamilyen közösségen belül lehetséges. Az magától értet⌅d⌅, hogy valamilyen közös jel- és kódrendszer nélkülözhetetlen az információcseréhez, de a folyamatos kommunikáció megköveteli a közös szokások, értékek, normák, közösségi összetartozás és kohézió meglétét is. A viszony természetesen fordítva is igaz, hisz a közösségbe
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
31
⌅
tartozás feltételezi a közös „dolgok” cseréjét, az ezekre való hivatkozást, ezek kommunikálását. Tagadó jellegében is ugyanezt az összefüggést fejezi ki – talán mindennél egyértelm⇧bben – az ’excommunication’ fogalma, amely ’közösségb⌅l való kizárást’ jelent. Amikor az emberek társadalmi kapcsolatba kerülnek egymással, akkor nagyon gyakran (bár nem mindig) valamilyen kommunikációs aktust is végrehajtanak, vagyis megnyilatkozásokban fejezik ki magukat. Ezek a megnyilatkozások általában szándékoltak, vagyis a megnyilatkozók akaratát fejezik ki (habár vannak olyan megnyilatkozások is, amelyek nem szándékoltaknak tekinthet⌅ek). A „szándékolt” akaratkifejez⌅déseket többféle érzékszervvel, többféle érzékszervre ható kommunikációs üzenetek formájában fejezhetjük ki és fogadhatjuk be. Egy másik felosztás szerint ezek az üzenetek lehetnek nyelvi vagy nem nyelvi megnyilvánulások. Mivel a nem nyelvi megnyilvánulások – legalábbis bizonyos fokig – visszavezethet⌅ek a nyelvi megnyilatkozásokra, vagy lagalábbis nyelvi szinten interpretálhatóak, ezért elegend⌅, ha csak a nyelvi megnyilatkozásokkal foglalkozunk. A különféle érzékszervi csatornákon keresztül kommunikálható – most már „csak” nyelvi – üzeneteink valamilyen módon transzformálhatók egymásba, ezért a továbbiakban csak a beszéd (tehát a hangalapú) nyelvi megnyilatkozásokat tárgyalom, de hangsúlyozom, hogy bármely nyelvi kommunikációs aktusra érvényesnek tekintem a következ⌅kben kifejtett gondolataimat: egy fejbiccentéssel, óriásplakáton olvasható felirattal, közlekedési táblára festett ikonnal vagy braille-írással is ugyanolyan tartalmú üzeneteket lehet közvetíteni mások felé, mint a beszéd segítségével. Az elkövetkez⌅kben tehát a beszédalapú (auditív vagy fonikus) nyelvi megnyilatkozásokat fogom elemezni, de mindeközben mondanivalómat bármely nyelvalapú megnyilatkozásra kiterjeszthet⌅nek és alkalmazhatónak tartom. A kommunikatív megnyilatkozásokat is cselekvéseknek kell min⌅sítenünk. Ez esetben persze kérdés, hogy miként értelmezhetjük itt a cselekvések korábban kifejtett formális modelljét. Nos, a kommunikáció jelenségének specialitása a világállapotok sajátosságában rejlik. A kommunikatív cselekvések esetében a cselekvésmodell kiindulópontját jelent⌅ világállapotokat úgy értelmezzük, hogy azok a cselekv⌅k tudatainak éppen adott állapotát jelentik. Ezek a tudatállapotok, tudattartalmak a cselekvések hatására változhatnak vagy épp változatlanok maradhatnak, tehát lehet transzformációkat értelmeznünk a tudatállapotokon. És a kommunikatív cselekvések a változások kiváltására vagy megakadályozására irányulhatnak, és ugyanúgy lehetnek aktív, tev⌅leges, illetve passzív, tartózkodó jelleg⇧ek. A kommunikatív cselekvések speciális min⌅ségét a tudat, tudatállapot kategóriájával ragadhatjuk meg. Utóbbi fogalmat külön fejezetben elemzem.
A továbbiakban azokat a társadalmi cselekvéseket szeretném formális modellbe rendezni, amelyek során az egyik cselekv⌅ adott szándéka mentén megfogalmazott megnyilatkozására valamilyen válasz érkezik a társadalmi kapcsolat másik szerepl⌅jét⌅l. A modell felállítása és alkalmazása segíti, hogy leírhassuk és jellemezhessük az ilyen társadalmi cselekvések értelmét és tényleges lefolyását, kimenetelét. Fontos hangsúlyozni, hogy az elemzend⌅ társadalmi cselekvésekben a résztvev⌅k mindvégig tudatában vannak annak, hogy társadalmi kapcsolatban állnak egymással, és éppen ezért egyéni cselekvéseiket egymásra vonatkoztatják, egymáshoz igazítják.
⌅
32
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
Mindenekel⌅tt érdemes a meghatározó szerepl⌅típusokat némileg lesz⇧kíteni, illetve elkülöníteni egymástól. A modell megalkotásához elegend⌅, ha csak két társadalmi cselekv⌅t feltételezünk, hiszen a többszerepl⌅s helyzeteket valahogy mindig visszavezethetjük kétszerepl⌅s társadalmi kapcsolatokra. A kommunikációelméleti terminológia szerint a kommunikációt indító személyt kibocsátónak (olykor kezdeményez nek vagy megnyilatkozónak ) nevezzük, míg a kapcsolat másik szerepl⌅jét címzettnek hívjuk majd. Az egységes fogalomkészlet érdekében inkább a cselekvéselméleti szempontokhoz igazodom, és a már bevezetett Ego-Alter terminuspárt használom. A vizsgálandó helyzetek modellezése során els⌅ lépésben el kell különíteni egymástól a megnyilatkozások két összetev⌅jét. Egyrészt feltételezhetjük, hogy a megnyilatkozó fél szándéka valamilyen módon leírható, és ezt a szándékot mint kommunikációs tartalmat lehetséges propozíciókban kifejezni. A modellben azonban meg kell ragadni azt az összetev⌅t is, hogy a társadalmi kapcsolatot kezdeményez⌅ szerepl⌅ valamilyen érvényességi igényt kapcsol saját megnyilatkozásához, és azt várja, hogy a másik fél ismerje el azt: a megnyilatkozó személy igényt tarthat arra, hogy a másik fél igaznak fogadja el a közlését, és ennek alapján változtassa meg a véleményét valamely kérdésr⌅l, de a cselekvést indító személy igényelheti azt is, hogy a kapcsolat másik szerepl⌅je hajtson végre egy, a kezdeményez⌅ fél által elvárt, el⌅írt cselekvést. Az érvényességi igénynek több típusa lehet, és mivel az elismerési igények segítségével lehet megkülönböztetni a társadalmi cselekvések különböz⌅ típusait, ezért érdemes részletesen kifejteni ezt a problémakört (részben Jürgen Habermas kommunikatív cselekvéselméletére támaszkodva [Hab85]). A megnyilatkozások kibocsátása után (pontosabban azzal együtt) megfogalmazódik egy elismerési igény a megnyilatkozásban foglalt szándék (tartalom) érvényességére vonatkozóan. A másik fél magát a megnyilatkozás tartalmát és a tartalom kritikáján keresztül az ahhoz kapcsolódó elismerési igényt is vitathatja, vagyis egyfajta érvényességvizsgálatot tart a megnyilatkozás egészével kapcsolatban. A társadalmi kapcsolatok, társadalmi cselekvések tipizálásának legfontosabb kérdése az, hogy: • milyen elismerési igényeket különíthetünk el egymástól a kezdeményez⌅ oldalán, illetve • milyen érvényességvizsgálatokat és ezek alapján milyen elismeréseket állapíthatunk meg a címzett oldalán. A modellünkbe tehát fel kell venni a kezdeményez⌅ fél által kibocsátott megnyilatkozást és az ahhoz kapcsolt elismerési igényt, illetve a címzett fél által végzett érvényességvizsgálatot és a vizsgálat eredménye alapján kibocsátott elismerési választ. Utóbbi, vagyis az elismerési válasz lehet tényleges elismerés, de el⌅fordulhat az is, hogy a címzett visszautasítja a kibocsátott elismerési igényt, és ilyenkor a válasza az elismerés megtagadása, vagyis a nem elismerés. A vizsgálandó társadalmi kapcsolatokban mindig meg kell találnunk és le kell írnunk ezt a kétirányú
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
33
⌅
és kétszeres kett⌅sséget.
kontextus
Ego
megnyilatkozás elismerési igény
elismerési válasz
Alter
érvényességvizsgálat
A következ⌅ lépésben az érvényességigények és érvényességvizsgálatok, vagy röviden és összevonva: az érvényesség problémakörét kell bemutatnom. Ha a megnyilatkozó szemszögéb⌅l tekintjük a társadalmi kapcsolat lefolyását, akkor – kiindulásként – kétfajta szándékot és ehhez kapcsolódóan kétfajta elismerési igényt tételezhetünk fel. Egy megnyilatkozás révén ugyanis valaki vagy a másik fél véleményét, vagy a másik fél cselekvését akarja befolyásolni. A ’vélemény’ fogalmán itt a lehet⌅ legáltalánosabb tudati viszonyt értem, így ide sorolom a cselekv⌅k minden rend⇧ és rangú tudását, hitét, hiedelmét, beállítódását a szubjektív, objektív vagy társadalmi világhoz, azaz a fizikai és társadalmi tényekhez való személyes viszonyulását. Érdemes hangsúlyozni, hogy amit a címzettnek meg kell tennie, az a megnyilatkozástól teljesen elválasztható, önálló cselekvés, és az elismerési igény vizsgálatától függ, hogy a címzett végrehajtja-e vagy sem. Végül a ’befolyásolási akarat’ fogalma arra a szándékra utal, amellyel a társadalmi kapcsolatot kezdeményez⌅ személy el akarja érni, hogy a másik fél változtassa meg vagy egészítse ki a véleményét a világról, vagy hajtsa végre a megnyilatkozás tartalmában számára el⌅írt cselekvést. Összefoglalva: a megnyilatkozó szándéka a partnerére irányuló vélemény- vagy cselekvésbefolyásolás. Ha a megnyilatkozás célja mások véleményének vagy cselekvésének befolyásolása, akkor a megnyilatkozó elismerési igényei is kétfélék lehetnek. Amennyiben a kibocsátó fél az igényvizsgálat végeredményeként megkapja az elismerést a címzett⌅l, úgy jó esély van arra, hogy a címzett fél vagy megváltoztatja, kiegészíti a véleményét, vagy végrehajtja a t⌅le elvárt cselekvést. A címzett-oldali érvényességvizsgálat a kibocsátó-oldali vélemény- vagy cselekvésbefolyásolási szándék elemzésére, értékelésére irányul. Már el⌅zetesen feltételezhet⌅, hogy a kétfajta érvényességigény és – ennek megfelel⌅en – a kétfajta érvényességvizsgálat teljesen eltér egymástól. A kés⌅bbiekben bemutatom, hogy ezek miért és miben különböznek. El⌅tte azonban nézzük meg azt az elismerési igényt a kezdeményez⌅i oldalon, illetve érvényességvizsgálati lehet⌅séget a címzett oldalán, amely mindkét megnyilatkozástípus esetén létezik és vizsgálható. Jürgen Habermas vetette fel [Hab85], hogy a kommunikatív cselekvések esetében mindig vizsgálható a cselekv⌅k hitelessége, ⌅szintesége, és ez a lehet⌅ség egy-
⌅
34
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
ben az érvényességvizsgálatok egyik típusát is jelenti. A hétköznapi kommunikáció során el⌅fordulhatnak olyan helyzetek, amikor a megnyilatkozó ⌅szinteségét, és ezzel a megnyilatkozás hitelességét vonják kétségbe a résztvev⌅k – a munkatársi kapcsolatoktól kezdve a családi, baráti, kortárscsoporti viszonyokon át a hivatalos, államigazgatási eljárásokig. Ilyenkor a megnyilatkozás egészét nem a tartalma miatt kritizálják, hanem a kommunikált, vagyis a megnyilatkozásból kiolvasható szándék és a megnyilatkozó – feltételezett – tényleges szándéka közti ellentmondásra hivatkozva vitatják a megnyilatkozás érvényességét. Vegyük példaként az alábbi kijelentést: (P11a)
Tegnap este tízig a munkahelyemen dolgoztam.
Ha a (P11a) mondatot egy férj mondja a féltékeny feleségének, utóbbi vitathatja a kijelentés igazságát és a férje ⌅szinteségét (tehát a megnyilatkozás érvényességét), megkérdezvén: (P11b)
Akkor miért van rúzsfolt az inged nyakán?
El⌅fordulhat tehát, hogy azért nem fogadunk el érvényesnek egy megnyilatkozást, mert magát a megnyilatkozót nem tartjuk ⌅szintének. Habermas „három világ” elméletébe szépen illeszkedik a hitelességvizsgálat koncepciója. Szerinte a megnyilatkozások, illetve a szubjektív, objektív és társadalmi világ közötti viszony érvényességét háromféleképpen vizsgálhatjuk. A megnyilatkozás és a szubjektív világ közti megfelelést (vagy eltérést) a hitelességvizsgálat révén állapíthatjuk meg. A hitelességvizsgálat során mindig a megnyilatkozó szubjektív tudásához, hitéhez mérjük a megnyilatkozást magát, és nem a magunk vagy mások tudásához. Azt vizsgáljuk, hogy tényleg úgy történt-e minden, ahogy a megnyilatkozó állítja, és mindezt azért tesszük, hogy tudjuk, „komolyan lehet-e venni” a megnyilatkozást. Bár a társadalmi kapcsolatok jelent⌅s részében „komolyan”, „szó szerint” értelmezzük a mondatainkat, azért el⌅fordulnak olyan helyzetek is, amelyekben másként viszonyulunk a cselekv⌅k megnyilatkozásaihoz. Van úgy, hogy nem hisszük el, hogy a másik ⌅szinte, vagyis valóban azt gondolná, amit éppen mond, de ezt mégsem kérjük számon: erre a színház vagy a játék világából számos példát idézhetnénk. Habermas nem foglalkozott az ilyen társadalmi helyzetekkel, mert ezek – bizonyos szempontból – már nem tartoznak a kommunikatív cselekvés fogalmának körébe. Fontos szerepet játszott viszont a „komolyság” problémája R. M. Hare munkásságában, aki több alkalommal is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a megnyilatkozásaink milyen összetev⌅kre bontva írhatók le [Har52], [Har70], [Har89], és már az egyik korai könyvében [Har52] is megállapította, hogy megnyilatkozásainkban mindig van egy olyan elem, amely azt fejezi ki, hogy a megnyilatkozást „szó szerint” vagy „idéz⌅jelesen” kell-e érteni. Ezt az összetev⌅t Hare ’neusztiának’ (neustics) nevezte el. Hare gyakran használt szófordulata szerint a neusztia voltaképp azt mutatja, hogy a megnyilatkozó „aláírja-e” saját megnyilatkozását vagy sem. A fogalom értelmezéséhez íme egy példa. Tételezzük fel, hogy valaki elkiáltja magát: (P12)
T⇥z van, mindenki meneküljön!
A megnyilatkozás hatása attól függ, hogy milyen neusztiaértéket tulajdonítunk a mondatnak abban a helyzetben, amelyben az elhangzik. A színházi el⌅adáson például nem gondoljuk, hogy a (P12) felszólítás nekünk szól, és nem fogunk kiszaladni az épületb⌅l, ha meghalljuk a kiáltást – legalábbis addig, amíg
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
35
⌅
a színházi el⌅adás helyzetet érvényesek tartjuk. Ezzel szemben ha olyankor kiabálnak nekünk, amikor nincs sem el⌅adás, sem próba (vagy nem is színházban vagyunk), akkor már komolyan vehetjük a dolgot, és menekül⌅re foghatjuk. Az els⌅ helyzetben idéz⌅jelben értelmezzük a mondatot, a másodikban komolyan, szó szerint. A neusztiaértékt⌅l függ⌅en gyökeresen eltér⌅ módon reagálunk ugyanarra a megnyilatkozásra. A megnyilatkozás neusztiaértéke viszont attól függ, hogy a megnyilatkozás milyen helyzetbe ágyazódik. A neusztiaértéket tehát mindig a kontextusból olvashatjuk ki, amelynek ismerete nélkül megnyilatkozásaink nem igazán értékelhet⌅ek (vagy legalábbis könnyen félreérthet⌅k). A megnyilatkozás tehát csak a kontextusával együtt értelmezhet⌅. A megnyilatkozások kontextusa az esetek nagy részében valóban olyan, hogy Habermas hitelességvizsgálata a megnyilatkozó ⌅szinteségére kell, hogy vonatkozzon, de ez nem mindig igaz. A színházi el⌅adásokon vagy a játék közben nem az ⌅szinteség a hitelesség, az érvényesség min⌅sít⌅je, hiszen ezekben a helyzetekben megnyilatkozásainkat nem „szó szerint értjük”. Amikor egy szavalatot hallgatunk, és az: (P13)
Akasszátok fel a királyokat!
verssor elhangzik, akkor általában nem gondoljuk azt, hogy a színész valóban meg akarja tenni, amir⌅l éppen szaval, mégsem tartjuk ⌅t hazugnak, s⌅t nem is tartjuk helyenvalónak az ⌅szinteségvizsgálatot vele szemben. A színházi kontextusban máshoz mérjük a cselekv⌅k megnyilatkozásait: ott az a helyzetnek nem megfelel⌅ magatartás (a nem „⌅szinte” megnyilvánulás), ha a színész „kiszól a szerepb⌅l” a zajongó közönségnek: (P14)
Lenni vagy nem lenni, – Maradjanak már csendben, így nem lehet el adást tartani. – Az itt a kérdés.
Ebben az esetben a színész valóban ⌅szintén viselkedik, de ezt épp hogy nem a színházi kontextusnak megfelel⌅ módon teszi. Ehhez a kontextushoz másfajta hitelességigény tartozik, mint a hétköznapi helyzetek többségéhez. Érdemes egy másik példával is illusztrálni, hogy milyen más hitelességi (vagyis kontextusmegfelel⌅ségi, helyzetkonformitási) vizsgálatról van szó. Nézzük az alábbi piaci alkufolyamatot, amely egy eladó és egy vásárló között zajlik le: (P15a)
– Ez mennyibe kerül?
(P15b)
– 100 forintért odaadom.
(P15c)
– Rendben van. 120 forintért megveszem.
Bármennyire szokatlan is a helyzet, nem teljesen kizárt, hogy megtörténjék, és tényleges megvalósulása esetén az eladó nem az ⌅szinteség dimenziója mentén ítélné meg a vásárló furcsa megnyilatkozását, mert a piaci alkumechanizmusokhoz nem a teljes ⌅szinteség az adekvát „hiteles válasz”, hanem a mindkét oldalon feltételezett önérdekkövetés (amit a fenti példa egyik résztvev⌅je nem valósít meg, és éppen ezért t⇧nik az egész helyzet szokatlannak). >>>
⌅
36
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
Nézzük meg, hogy az els⌅dleges érvényességvizsgálat, vagyis a hitelességvizsgálat, a kontextusmegfelel⌅ség elemzését követ⌅en milyen lépésekben zajlik az érvényességvizsgálat. El⌅ször azt a helyzetet mutatom be, amikor a megnyilatkozó szándéka a másik fél véleményének befolyásolása (a cselekvésbefolyásolásra kés⌅bb térek ki: 122.o.). A kommunikáció els⌅dleges célja nagyon sokszor (de nem mindig!) a másik fél véleményének befolyásolása. Korábban már említettem, hogy véleményen a lehet⌅ legáltalánosabb tudati állapotot értem, ehhez most hozzáteszem, hogy a ’befolyásolás’ fogalmához is a legszélesebb értelmezést rendelem hozzá. Semmiképpen sem csak azt értem a befolyásolás megvalósulásán, hogy valaki megváltoztatja a véleményét egy másik ember megnyilatkozásának hatására. Akkor is véleménybefolyásolás történt, ha a címzett csak tudomásul veszi a megnyilatkozásban foglaltakat, és a világról való tudása ezzel az apró ténnyel (vagyis a kezdeményez⌅ fél megnyilatkozásának tudomásulvételével) b⌅vül, és ebben az értelemben a véleménye csak annyiban változik, amennyiben tudása b⌅vül. Persze a megnyilatkozó a legtöbb esetben nem azt várja, hogy a másik fél egyszer⇧en csak tudjon arról, amit mondanak neki (bár az expresszív jelleg⇧ megnyilatkozások esetében olykor csak err⌅l van szó). A kommunikáció célja nagyon gyakran az, hogy a címzett fogadja is el a megnyilatkozásban foglalt tartalom, a világról szóló valamilyen állítás igazságát. Az ilyen esetekben a megnyilatkozással kapcsolatos érvényességi igény a megnyilatkozás tartalmának igazságértékére vonatkozik, vagyis a megnyilatkozó azt igényli, hogy az általa mondottakat a címzett fogadja el igaznak. A címzettoldali érvényességvizsgálat épp ezen igazságigény vizsgálatára (elfogadására vagy elutasítására) irányul. Ha pedig kijelentések igazságértékét kell elemezni, akkor meg kell megvizsgálnunk azt, hogy a kommunikáló felek hogyan alkalmazzák, pontosabban szólva, hogyan alkalmazhatják a logika szabályait. Elegend⌅ annak számbavétele, hogy potenciálisan milyen logikai szabályokhoz kell alkalmazkodniuk, az pedig egyel⌅re érdektelen, hogy a kommunikáló felek ténylegesen mennyire tartják magukat ezekhez a szabályokhoz. Tehát nem kell túlzottan mélyre, a konkrétumokig ásnunk a megnyilatkozások logikai szempontú elemzésében, elegend⌅ annak vizsgálata, hogy milyen kijelentéstípusok használhatók véleménybefolyásolási célokra. Az igazi kérdés itt az, hogy milyen típusú és milyen er⌅sség⇧ igaz állításokat tehetünk a világról. E problémakörrel a modális logika foglalkozik, nézzük meg hát a modális sémák értelmezését és alkalmazását. Érveléseink során arra törekszünk, hogy igaz állításokat tegyünk. A modális logika szerint kijelentéseink kétféle módon lehetnek igazak: lehetnek kontingens, illetve apodiktikus (esszenciális) státusú kijelentéseink. A kontingens állítás az, amit aktuálisan éppen igaznak tekinthetünk, de el⌅fordulhat olyan helyzet (világállapot), amelyben már nem tartjuk igaznak, vagyis nem minden helyzetben, a világ nem minden állapotában áll fent a kijelentés igazsága. A (P16) állítás kontingens, mert bár tipikusan igaz, de olykor el⌅fordulhat, hogy mégsem teljesül: (P16)
Az embernek két lába van.
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
37
⌅
Ezzel szemben az apodiktikus kijelentés esetén azt feltételezzük, hogy az mindenféleképpen igaz, tehát nem lehet olyan világállapotot (vagy olyan másik világot) elképzelni, amelyben ne kellene fenntartani az állítás igazságát. Ebben az esetben azt is mondhatjuk, hogy az állítás szükségszer⇥. Sokszor idézett példaként hivatkozhatunk itt az alábbi kijelentésre. (P17)
Az agglegénynek nincs felesége.
Kijelentéseink nagyobb része nyilván kontingens. Ilyenkor ismereteink, tapasztalataink, hiedelmeink alapján vitatjuk, fogadjuk el vagy utasítjuk vissza egymás állításait. Természetesen ilyen esetekben is mindig arra törekszünk, hogy minél több apodiktikus állításra hivatkozzunk véleményünk védelmezésekor, hiszen az e⇥ajta kijelentéseknek nagyobb magyarázóer⌅t tulajdonítunk. A modális logika szerint, különböz⌅ er⌅sség⇧ feltételek teljesülése esetén, eltér⌅ módon értelmezhet⌅ a szükségszer⇧ség fogalma. A logikában sémákat állíthatunk össze, amelyek olyan formulákból állnak, amelyek mindig igazak, függetlenül attól, hogy milyen konkrét (igaz vagy hamis) állítást helyettesítünk is be a formulákba. A modális logika egymásra épül⌅ modális sémái a propozicionális logika három alapsémájára épülnek, és ahogy egyre er⌅sebb feltételek teljesülését jelent⌅ állítások érvényességét jelentjük ki, úgy újabb és újabb modális séma elkülönítésére lesz lehet⌅ségünk. A leggyakrabban használt modális sémákat rendre K, D, T, B, S4 és S5 sémáknak nevezik. A modális sémák meghatározásához szükséges modális állításokat rendre (K), (D), (T), (B), (4), (5) szimbólumokkal jelölik. A sémák és formulák közti kapcsolatokat táblázatba gy⇧jtve jól látszik, hogy miként épülnek egymásra az egymást követ⌅ modális sémák. séma (A1)
A
(A2)
(A
(A3)
(¬A
(K)
⇤(A
(D)
⇤A
(T)
⇤A
(B)
A
(4)
⇤A
⇤⇤A
(5)
⌃A
⇤⌃A
(B
A)
(B
C))
¬B)
(B
B)
(⇤A
⌃A A
((A
B)
A) ⇤B)
(A
C))
PC
K
D
T
B
S4
S5
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
⇤⌃A
x
x x
Számunkra az S4 és az S5 modális sémák igazán érdekesek, amelyeket az alábbi formulákkal min⌅síthetünk (illetve az alábbi értelmezéssel szemléltethetünk): (4)
⇤A ⇤⇤A ha A szükségszer⇥en igaz, akkor szükségszer⇥, hogy A szükségszer⇥en igaz legyen
(5)
⌃A ⇤⌃A ha A lehetségesen igaz, akkor szükségszer⇥, hogy A lehetségesen igaz legyen
A fenti modális sémák létrehozásának az az igazi haszna, hogy segítségükkel értelmezni lehet – a filozófiatörténetb⌅l jól ismert – kijelentéstípusokat, amelyeket eltér⌅ magyarázóer⌅vel használhatunk fel kijelentéseink vitatásakor. Azokat a kijelentéseket, amelyek az S5 modális séma feltételeinek eleget tesznek, analitikus állításoknak nevezzük, míg az S4 modális séma feltételeit kielégít⌅ kijelentéseket szintetikus
⌅
38
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
állításoknak. Amíg az analitikus állítások a nyelvi tudásunkból származó, a nyelvi jelek definíciójából logikai szükségszer⇧séggel következ⌅ állítások, addig a szintetikus állításokra azt mondhatjuk, hogy azok a világról szerzett, tapasztalatainkra támaszkodó, a tudományos elemzések és vizsgálatok során ellen⌅rzött tudás alapján megfogalmazható állítások. Az analitikus állításoknak nagyobb magyarázóer⌅t tulajdonítunk, mint a szintetikus állításoknak, de természetesen mindkét kijelentéstípust használhatjuk megnyilatkozásaink igazságértékének megállapításához.
A véleménybefolyásolási szándékot hordozó helyzetekre, illetve a jellemz⌅ érvényességvizsgálatokra az alábbi ábrán látható modellt illeszthetjük.
kontextus
Ego
megnyilatkozás
elismerési válasz
legitimitásigény
igazságigény
érvényességvizsgálat hitelességigény
elismerési igény
Alter
Amikor mondataink tartalmának elfogadhatóságát vitatjuk, akkor az alapvet⌅ elismerési igény (és az ebb⌅l fakadó érvényességvizsgálat) az igazságra vonatkozik, és a megnyilatkozások elismerésének alapja a kijelentések igazságértékének közös elfogadása, konszenzuális megállapítása. Amikor ilyen helyzet áll fenn, az érvényességvizsgálat (a vita) során, bár mindvégig saját tudásunkra, hitünkre, meggy⌅z⌅désünkre támaszkodunk, de mindeközben – a vita lényegét és a remélt végeredményét tekintve – folyamatosan interszubjektív állítások közös elfogadására törekszünk. Az ilyen helyzetekben az igazságvizsgálatok mellett ugyanúgy vitathatjuk a megnyilatkozó hitelességét is, ahogy ezt az el⌅z⌅ fejezetben bemutattam (és igazodhatunk olykor normatív érvényeségekhez is, de ezzel a problémával itt nem foglalkozom). Természetesen a felek nem minden helyzetben emelik a megnyilatkozást az interszubjektivitás szintjére, hiszen könnyen el⌅fordulhat, hogy az érvényességvizsgálat végeredményeként a címzett nem ismeri el a megnyilatkozó igazságra vonatkozó igényét. Ilyenkor annyi állapítható meg, hogy a vitatkozó felek véleménye az adott kérdésben eltér egymástól. Vannak azonban olyan helyzetek is, amelyekben nem a megnyilatkozások igazságértékével kapcsolatos elismerési igény az els⌅dleges. Gyakran olyan megnyilat-
2.2. KOMMUNIKÁCIÓ
⌅
39
⌅
kozásokat teszünk, amelyeknek els⌅dleges célja a másik fél cselekvésének befolyásolása. A cselekvésbefolyásolásról azonban csak akkor lehet érdemben beszélni, ha már megismerkedtünk a norma fogalmával. Ennek tárgyalása után vissza fogok még térni a cselekménybefolyásolás kérdéseire (122.o.). Itt viszont egy rövid kitér⌅t kell tennem az érvényességvizsgálatok egyik fontos aspektusának bemutatása érdekében. >>> Az érvényességvizsgálatok során meghatározó szerepe van annak a ténynek, hogy milyen a szóbanforgó társadalmi helyzet számára aktuálisan adott világkép, kozmológia min⌅sége, tartalma. Minden korban, minden kultúrában vannak éppen akkor végs⌅nek tekintett elvek, tételek, axiómák, értékek, normák, amelyek a kor emberei számára adott világmagyarázati, gondolkozási sémák alapjait jelentik. Hogy egy adott kor, adott kultúra embere hogyan gondolkozik a világról, társadalomról, azt a korra, a kultúrára jellemz⌅ világkép, a kozmológia határozza meg (legalább részben). Ahogy ezt az alábbi idézet is mutatja: „Az iráni kormány nem ismer el más tekintélyt vagy hatalmat, csak a Mindenható Istenét, és semmiféle jogi hagyományt, csak az iszlám törvényét. Ilyen feltételek mellett az iráni delegáció újra meger⌅síti, hogy a nemzetközi szervezetek iszlámmal ellentétes nyilatkozatainak, határozatainak vagy döntéseinek semmiféle érvényessége nincs az Iszlám Köztársaságban. Az ’Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata’, amely a zsidó-keresztény hagyomány világi koncepcióját illusztrálja, nem alkalmazható a muzulmánok által, és egyáltalán nem kapcsolódik az Iráni Iszlám Köztársaság által elismert értékrendhez; az Iráni Iszlám Köztársaság ezért nem habozhat e rendelkezések megsértésekor, ha az ország isteni törvényének megsértése vagy a világi egyezségokmányok megsértése között kell választania.” [Rou00, 276] Ha valamely társadalom, közösség, ember szakrális módon viszonyul valamihez (tárgyhoz, emberhez, szabályhoz), akkor az azt jelenti, hogy a viszony tárgya szent és sérthetetlen, megkérd⌅jelezhetetlen, vitathatatlan és ezért megváltozhatatlan. Ezzel szemben ha valami profán, szekularizált, akkor az azt jelenti, hogy vitatható, megkérd⌅jelezhet⌅ és természetesen megváltoztatható [Eli96]. „Amikor azt állítjuk róluk, hogy szentek, ezen azt értjük, hogy értékük nem mérhet⌅ össze a többi értékkel. Szent az, amit elkülönítettek, aminek nem lehet közös mértéke a profánnal.” [Dur78, 190] Minden korban és kultúrában vannak olyan megnyilatkozások, olyan kozmológiai elemek, amelyeket a szentség min⌅ségével látnak el és így nem kritizálhatók. A tudásfelhalmozás révén minden kultúra egyre több profán, tehát kritizálható, megváltoztatható összetev⌅t (megnyilatkozást, értéket, tárgyat, mintát stb.) tartalmaz.
⌅
40
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A szent és profán min⌅sítés fontos a társadalmi cselekvések motivácóinak értékelése, és az érvényességvizsgálatok lefolyása szempontjából is. Ami profán, az mindig bevonható a racionális diskurzusba, a célok és eszközök mérlegelésébe, azok szabad kiválasztásába, míg a szent dolgok sohasem. Legfeljebb értékracionális cselekvések irányulhatnak rájuk, de gyakrabban érzelmi vagy rutinszer⇧ cselekvésekkel kapcsolódnak össze. A világképbázisok, kozmológiák, ideológiák fenti szemponból vett min⌅sége mindig változott a történelemben, a szent és profán elemek egymáshoz való viszonya soha nem volt és soha nem is lesz statikus. A kérdés minden helyzetben az, hogy mi a szentség forrása. Az emberiség történelmileg leggyakoribb „válasza” erre a kérdésre az volt, hogy valamilyen emberen túli, transzcendens létez⌅re hivatkozott, ami – az érintettek hite szerint – valamilyen kinyilatkoztatás révén hatalmazta fel az általa kiválasztott személyt vagy személyeket az uralom gyakorlására. Az emberiség történelmében nagyon sokáig az ordo-tudás vagyis a világ rendjér⌅l szóló, univerzális érvény⇧ tanítás volt a meghatározó, amelyben hangsúlyos szerepet kapott a transzcendencia. Az uralmi igényeket, az autoritást is transzcendens alapon (vagyis az emberi tapasztalat fölé emelkedve, azon túlmutatva, a társadalmi gyakorlaton kívülre hivatkozva) igazolják. Ebben az igazolási helyzetben mindig „szükség” van kiválaszott, a többiekt⌅l megkülönböztetett személyekre, akik „közvetítenek” a társadalom tagjai és a transzcendencia között, ezáltal az emberek közti hierarchia tételezése, elfogadása, fenntartása is elkerülhetetlenné válik. A világmagyarázó sémák igazolási rendjében a felvilágosodás hozott fordulatot. Attól fogva már az emberek akarata volt az uralmi igények hivatkozási alapja, és nem transzcendens, hanem immanens módon (vagyis a társadalomhoz képest küls⌅ behatások feltételezése nélkül, az emberi tapasztalat síkján maradva) próbálták magyarázni a világ rendjét. „. . . a világot ’a pápák szent tekintélye [auctoritas] és a királyi hatalom [potestas]’ kormányozza. Ezzel az egyház meg⌅rizte ugyan a tekintélyt, de a politikai szférát egyúttal sajátos módon meg is fosztotta t⌅le: ett⌅l kezdve a politika állandóan rászorult a vallás támaszára. . . . a sors iróniája, hogy amikor e harc a világi hatalom javára d⌅lt el, észrevétlenül a világi hatalom lába alól is elkezdett kicsúszni a talaj: elapadt a tekintély forrása, amelyb⌅l a politika új er⌅t meríthetett volna.”[GH02, 55-56] Az újkortól az autoritás hivatkozási alapja ismét megváltozik, és a procedurális (eljárásokon alapuló), diszkurzív (folyamatos párbeszéden, közös gondolkodáson alapuló), deliberatív (minden lehetséges szempontot figyelembe venni igyekv⌅, mérlegel⌅) igazolás válik uralkodóvá. A kozmológiákban az uralmi és legitimitásigények megalapozásában a régi transzcendens, hierarchikus elvet felváltja az új immanens, nem-hierarchikus érvelés. Az új legitimációs elv maga után vonja az ésszer⇧séget, vitathatóságot és az egyenl⌅séget, egalitarizmust. Innent⌅l kezdve az
2.3. TUDAT
⌅
41
⌅
autoritás uralmi igényét mindig a szabadság, az önrendelkezés értékére hivatkozva lehet a legjobban megvédeni.
2.3. Tudat Az emberi kommunikáció egyik célja a véleménybefolyásolás – azaz a világról szóló tudásunkat közvetítjük egymás felé, azzal a céllal, hogy a másik véleményét, tudatát befolyásoljuk, megváltoztassuk (a tudat fogalmát többféle jelentés mentén is használják, én a könyvemben tudattartalomként, véleményként értelmezem). Mások véleményének befolyásolását célzó nyelvi megnyilatkozások során egyrészt igazodnunk kell a logika, a logikus gondolkozás szabályaihoz, másrészt tartanunk kell magunkat a tapasztalatból származó empirikus tudáshoz is. A nem ilyen módon megalapozott tudattartalmat gyakran szembeállítják a tudással, és hitnek nevezik. A tudás és a hit különbségét elvileg megragadhatnánk abban a mozzanatban, hogy a tudás olyan tudattartalom, amely megfelel a logika szabályainak és nem mond ellent a tapasztalatból származó korábbi véleményeknek sem, míg a hit esetében valamelyik min⌅ség hiányzik – de ez az elkülönítés inkább mennyiségi, mint min⌅ségi jelleg⇧. Azt mondhatjuk, hogy minden vélemény, minden tudattartalom elhelyezhet⌅ egy olyan skálán, amelynek végpontjain a logikának és empíriának való er⌅s vagy gyenge megfelelés értékei vannak. A magyar nyelvben a ’hit’ terminusa alkalmazható a ’vallásos hitet’, illetve egy másik tudattípust, az ’általában vett hitet’ leíró fogalmakra is. Más nyelvek két terminust használnak erre: az angol nyelv például a ’belief’ (általában vett hit) és a ’faith’ (vallásos hit) szavak használatával egyértelm⇧en elkülöníti a két fogalmat. A hit fogalmával – kimondva-kimondatlanul – inkább az egyén szubjektív meggy⌅z⌅désére utalunk, míg a tudás fogalmával általában azt hangsúlyozzuk, hogy az adott tudattartalom bárki számára elfogadható (lenne), ennyiben szubjektivitástól mentes. Ez a min⌅sítés azonban nem vonja maga után automatikusan azt az állítást, hogy a tudás objektív is egyben. Az objektivitás, az igazság nehéz és sokat vitatott problémáját kikerülhetjük azzal, hogy elegend⌅nek tartjuk a interszubjektivitás lehet⌅ségét hangoztatni, létrejöttét megállapítani. A szociológia (azaz az emberi cselekvés szabályszer⇧ségeinek vizsgálata) számára nem szükséges tisztázni, hogy adott tudattartalom (a tudás) igaz-e, objektív-e. A cselekvések szabályszer⇧ségéhez elegend⌅ megállapítani, hogy az emberek interszubjektív módon birtokolhatnak valamely tudattartalmat (lásd err⌅l a kollektív tudat fogalmát e fejezet második részében).
Természetesen a dolgokat gyakorlati szempontból tekintve nagyon nagy különbség van a tradíciók, mítoszok, hitrendszerek és a tudományos nézetek, elméletek között, f⌅leg azok hatékonyságát, használhatóságát illet⌅en, de tudományfilozófiai néz⌅pontból minden véleményt ugyanazon a skálán helyezhetünk el. A tudás és a hit igazi különbsége nem ebben a dimenzióban érhet⌅ tetten, hanem sokkal inkább abban, hogy a véleménybefolyásolás, a vita során milyen szabadság tapasztalható az érvelésben. Vannak-e megkérd⌅jelezhetetlen állítások, kritizálhatatlan dogmák? Vagy másként fogalmazva: vannak-e olyan kijelentések, amelyek azért támadhatatlanok, mert a szentség státusával rendelkeznek? Meddig terjed a kételkedés joga, van-e, ami az útjában áll? A szent és a profán kett⌅ssége a világról szóló tudásunk vitathatóságát, átadhatóságát, elfogadhatóságát alapvet⌅en befolyásolja.
⌅
42
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A tudás és hit viszonyát azonban egy másik – nem kevésbé fontos – szempont szerint is értékelhetjük. Ludwig Wittgenstein a nyelvhasználatot, a nyelvi megnyilatkozásaink jelentését a nyelvhasználó közösség gyakorlatához kötötte [Wit98]. Wittgenstein szerint a jelentéstulajdonítás a nyelvi praxisban, a nyelvjátékokban konstruálódik, vagyis a megnyilatkozásaink tényleges jelentése a használat során derül, derülhet ki igazán. A szavaink, kifejezéseink jelentésrokonságban vannak, szócsaládokat alkotnak, a jelentések a tényleges nyelvhasználat során alakulnak ki, illetve teremt⌅dnek folyamatosan újra. A családi hasonlóság elve magyarázza a jelentéstulajdonítás képességét. Nemcsak arról van szó, hogy a gyerek rámutatással tanulja meg az els⌅ szavak jelentését (a szülei rámutatnak egy ugató, négylábú állatra és azt mondják ’kutya’), hanem ez a módszer általánosan érvényes, és a kés⌅bbiek során is ugyanígy értelmezzük a világot, ugyanígy adjuk át és fogadjuk be nyelvi megnyilatkozásaink jelentését. Ezen az alapon Wittgenstein a nyelv és a logika kapcsolatát is másként értelmezi: „. . . a logika nem a nyelvr⌅l – illetve a gondolkodásról – szól abban az értelemben, ahogyan a természettudomány szól valamely természeti jelenségr⌅l, s legfeljebb annyit mondhatunk, hogy ideális nyelveket konstruálunk. De itt az ’ideális’ szó félrevezet⌅ lehet, mert úgy hangzik, mintha ezek a nyelvek jobbak, teljesebbek volnának, mint mindennapi nyelvünk; és mintha logikusra lenne szükség ahhoz, hogy az emberek lássák, hogyan néz ki egy helyes mondat.” [Wit98, 66] Azt is mondhatjuk erre, hogy a nyelv konvencionális, vagyis az adott nyelvhasználó közösség által – önkényesen – teremtett. (A konvenció fogalma, kicsit más jelentésben, megjelenik majd a normák tárgyalása során is). A nyelvek konvencionális jellegére, önkényességére vonatkozó állítás els⌅ hallásra talán meglep⌅, de könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy a világ ugyanazon jelenségét milyen sokféleképpen fejezhetjük ki a különböz⌅ nyelveken (az ’ugató, négylábú eml⌅sállatra’ sokféle módon „mutathatunk rá”: ’kutya’, ’eb’, ’dog’, ’hund’). Persze kommunikálhatnánk nyelvi jelek nélkül is (például mutogatással), de a nyelv nélküli kommunikáció könnyen sikertelen lehet – ahogy azt az alábbi történet is mutatja [Föl07]: „Egy cowboy és egy indián találkozik a prérin. Az indián mutatóujját a cowboyra szegezi. Az válaszul felemeli szétterpesztett mutatóujját és középs⌅ ujját. Az indián az arca el⌅tt összekulcsolja a kezét. Erre a cowboy lazán int a jobb kezével. Mindketten továbblovagolnak. A cowboy hazaér és meséli a feleségének: »Képzeld, találkoztam ma egy rézb⌅r⇧vel. Megfenyegetett a mutatóujjával, hogy lel⌅. Akkor én a kezemmel azt jeleztem az indiánnak, hogy én kétszer lövöm le. És mivel nyomban kegyelmet kért t⌅lem, értésére adtam, t⇧njön el.« Néhány mérfölddel nyugatabbra, a wigwamban az indián azt meséli az asszonyának: »Képzeld, találkoztam ma egy sápadtarcúval. Megkér-
2.3. TUDAT
⌅
43
⌅
deztem, ’hogy hívnak?’ Mire ⌅ azt mondta: ’Kecske.’ Erre megkérdeztem: ’Hegyi kecske?’, ⌅ pedig azt válaszolta: ’Nem, folyami kecske.’«” A mese – számunkra fontos – tanulsága, hogy ne feledjük, az emberi nyelv minden konvencionalitása és önkényessége ellenére minden más kommunikációs technikánál egyértelm⇧bben és hatékonyabban képes a véleménybefolyásolásra. >>> Amikor azt mondtam, hogy nem kell foglalkoznunk a világról szóló tudásaink, illetve hiteink min⌅ségének megkülönböztetésével, azokat egynem⇧en kezelhetjük és egységesen tudatként hivatkozhatunk rájuk, akkor – kimondva, kimondatlanul – azt feltételeztem, hogy a tudat fogalmát a cselekv⌅ egyénhez rendeljük hozzá, tehát egyéni tudatokról beszélünk. Akkor ezt azért nem tettem szóvá, mert ez a feltételezés következett a módszertani individualizmus paradigmájából, amely szerint a társadalmi cselekvések magyarázatakor mindig az egyének cselekvéseire, az egyének tudatára kell hivatkoznunk. Ez a megközelítés nem igényli, s⌅t, nem is nagyon engedi meg, hogy a cselekvések értelmezése során kollektív cselekv⌅kre, kollektív entitásokra vonatkozó fogalmakat használjunk. Az viszont lehetséges, hogy a cselekvéselméleti keretbe beemeljük a kollektív tudat fogalmát, amely ugyan – els⌅ hallásra – holisztikus megközelítést sejtet, ám az új fogalmat a módszertani individualista szemlélet alapján vagyis az egyéni tudatok szintjén maradva is definiálni lehet. A következ⌅kben megmutatom, hogyan. A társadalmi cselekvéseink során nem csak a saját világról alkotott tudattartalmaink befolyásolják a döntéseinket, de az is hat ránk, hogy mit hiszünk, mit gondolunk a társadalmi kapcsolat másik résztvev⌅jér⌅l, pontosabban arról, hogy neki mi lehet a fejében, ⌅ mit gondol, mit hisz a világról. Ezt a kett⌅sséget a különböz⌅ szint⇧ tudataink gondos elkülönítésével ragadhatjuk meg. Számunkra elégséges, ha a tudatok két típusát definiáljuk (bár a végtelenségig lehetne folytatni a sort), és megkülönböztetjük egymástól az els dleges tudatot és a másodlagos tudatot. els dleges tudat az a tudattartalom, amely a cselekv (Ego) fejében van a világról, vagyis az, amit a cselekv (Ego) tud, hisz a világról
másodlagos tudat az a tudattartalom, amely a cselekv (Ego) fejében van a másik (Alter) els dleges tudatáról, vagyis arról, hogy a másik (Alter) mit tud, mit hisz a világról
Az els⌅ szinten az van, amit mi hiszünk, a második szinten az, amit mi hiszünk arról, hogy mit hisznek a többiek. A sort a végtelenségig lehetne folytani – a harmadlagos tudat az lenne, amit ezzel a mondattal fejezhetnénk ki: ’Ego azt hiszi, hogy Alter azt hiszi, hogy Ego azt hiszi’ – de itt és most felesleges lenne.
⌅
44
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A tudataink különböz⌅ szintjeinek fogalmi elkülönítése segíthet gyakorlati problémák értelmezésében – vagy akár félreértelmezésében –, hiszen gyakran találkozhatunk olyan helyzettel, amelyben félreértjük a másik helyzetértékelését, világtudását („azt hittem, tudod, hogy . . . ”) és így hamis másodlagos tudataink alapján hozunk – rossz – döntést. Az els⌅dleges, másodlagos, harmadlagos tudat kifejezések mellett az els⌅-, másod-, harmadrend⇧ tudat terminusai is használatosak. Fontos jelezni, hogy ilyen esetekben más értelemben használjuk a – tudatok szintjeire utaló – jelz⌅ket, mint a könyv más részein. Ez a jelentés nem a tudatok logikai min⌅ségének, nem a logikai modalitásoknak a különbségeit (magasabbvagy alacsonyabbrend⇧ségét) fejezi ki, hanem a tudat „bizonyosságára”, „közvetettségére” utal. Azt fejezhetjük ki vele, hogy ha az ember saját tudattartalmának ismeretét els⌅dlegesnek, közvetlennek és megbízhatónak min⌅sítjük (bár ez sem mindig helytálló feltételezés), akkor a tudat mennyire „messze van” ett⌅l az állapottól („biztos” tudástól), mennyire közvetett, áttételes és – ebben az értelemben – mennyire megbízható.
Az els⌅dleges, másodlagos egyéni tudat kategóriái azért fontosak, mert segítségükkel lehet definiálni a kollektív tudat fogalmát. Ha feltételezzük, hogy valamely közösség tagjainak egyéni tudatai nem teljesen függetlenek egymástól, ami annyit jelent, hogy az egyéni tudatoknak létezik valamilyen közös része, akkor ezt a – minden egyénben megtalálható – tudattartalmat nevezhetjük majd kollektív tudatnak. Nézzük meg el⌅bb, mit írt err⌅l Émile Durkheim, aki a fogalmat megalkotta és bevezette a szociológiába. „A meggy⌅z⌅déseknek és érzéseknek az az együttese, amely közös egy adott társadalom átlagos tagjaiban, meghatározott rendszert alkot, melynek saját élete van: ezt kollektív vagy közös tudatnak nevezhetjük. Kétségtelen, hogy nem egyetlen szerv hordozza, szétoszlik az egész társadalomban; de ett⌅l még sajátos jellemz⌅kkel rendelkezik, amelyek elkülönült (distincte) valósággá teszik. Független az egyes egyének sajátos létfeltételeit⌅l: ezek múlandók, az megmarad. Ugyanaz északon és délen, a nagy városokban és a kicsikben, a különböz⌅ foglalkozásokban. Nemzedékr⌅l nemzedékre sem változik, hanem összeköti a nemzedékeket. Egészen másmilyen tehát, mint az egyéni tudatok, bár csak az egyénekben valósul meg.” [Dur01, 94] Úgy t⇧nhet, hogy Durkheim kollektív tudat fogalma módszertani kollektivista szemléletmódot érvényesít, de ez nem így van. Lehetséges kizárólag cselekvéselméleti alapon is értelmezni a fogalmat. Ehhez csak annyit kell feltételeznünk, hogy a közösség tagjainak egyéni tudataiban – legalábbis az els⌅dleges és másodlagos tudataik „halmazában” – található valamiféle közös rész. A definíció a következ⌅ lehet: kollektív tudat adott közösségen belül a tagok els dleges és másodlagos egyéni tudatainak egymással kommunikált, közös része
2.3. TUDAT
⌅
45
⌅
A definíció lényege, hogy nem elég csak az els⌅dleges tudatok szintjén feltételezni a közös tudattartalmak létezését. A kollektív tudat kialakulásához, fennmaradásához, létezéséhez szükség van arra is, hogy a másodlagos tudatokban is legyen valami közös rész, vagyis azt a mindenkit jellemz⌅ tudatot is feltételeznünk kell, hogy „mindenki tudja, hogy a többiek tudják”. Ennek a hiányában nem jöhet létre a közösség megteremtéséhez és fenntartásához nélkülözhetetlen „mi-tudat”. Ha mindenki tudja ugyanazt, de ennek az azonos tudásnak a közösség tagjai nincsenek a tudatában, akkor nem alakulhat ki közöttük a közösség és ezáltal a közös tudat érzése. Rendelkezhetnek azonos tudással, de ha nincsenek ennek az azonosságnak a tudatában, akkor ez nem lesz közös tudás. A közös tudat az azonos tudat közös birtoklásának felismerése, ami a tagok közötti kommunikáció során (és eredményeként) alakul ki. Az, hogy valamely tudás közös, azt az „én is tudom, hogy te tudod, te is tudod, hogy én tudom” fordulattal fejezhetjük ki, ami viszont egyet jelent azzal, hogy a közösségi tagok másodlagos tudatai megegyeznek. Fontos és valóban „létez⌅” jelenség, amit Durkheim meg akart megragadni ezzel a fogalommal, de – hogy a ’kollektivista szemléletmód alkalmazásának’ „gyanúját” eloszlathassuk – szükségünk van a fogalom jelentésének minél pontosabb meghatározására. Ehhez Csontos László megoldásának (explikációs kísérletének) logikáját alkalmazom, noha más jelölésrendszert használok, mint ⌅. [CD86]. Vezessük be a következ⌅ jelöléseket. pi (i = 1 . . . n) – a közösség (társadalom) tagjai, tij (i = 1 . . . n, j = 1 . . . m) – a lehetséges tudategységek (tudások, hiedelmek, érzések), Ti (i = 1 . . . n) – az egyének „összesített” tudattartalmai. Ekkor a K közösséget, a K közösség pi tagjainak Ti egyéni tudattartalmát, illetve a KT közös tudatot, vagyis a K közösség pi tagjainak Ti egyéni tudataiban általánosan (tehát mindenkinél) megtalálható közös részt a következ⌅képpen képezhetjük (értelmezhetjük): n S K = ⇧i( pi ) – közösség = az egyének uniója, i=1
⇧i(Ti = ⇧j(
m S
j=1 n T
KT = ⇧i⇧j(
tij )) – egyéni tudat = a lehetséges tudattartalmak egyéni uniója (
m S
tij )) – közös tudat = az egyéni tudatok metszete.
i=1 j=1
A KT közös tudat minden Ti egyéni tudatban benne van, vagyis a Ti egyéni tudatok tartalma mindig szélesebb vagy azonos terjedelm⇧, mint a KT közös tudat. Lehetséges (bár nem valószín⇧), hogy a KT közös tudat megegyezik valamelyik pk személy Tk egyéni tudattartalmával. Amennyiben nem ez a helyzet áll fent (és ez a valószín⇧bb kimenet), akkor azt mondhatjuk, hogy KT közös tudat különbözik minden egyes Ti egyéni tudattól. Ilyen esetben hiába van jelen a KT kollektív tudat minden eleme az összes Tk egyéni tudatban, mégis különbözik mindegyikt⌅l, vagyis a kollektív tudat mindegyik egyéni tudathoz képest más. Az eddigi definiciók azonban „csak” arra elegend⌅ek, hogy „rájuk támaszkodva” megállapíthassuk, hogy az egyéni tudatokban vannak a többiekével azonos, mindenki másnál is megtalálható tudategységek (egységnyi tudatok). Ilyen esetekben azonban még nem beszélhetünk kollektív tudatról, csak annyit mondhatunk, hogy a tagok azonos tudattal (tudatrésszel, résztudattal) rendelkeznek. A közös tudat meghatározásához ennél többre van szükség. A pontos definícióhoz az els⌅dleges tudattartalmak mellett figyelembe kell vennünk a másodlagos tudattartalmakat is, amihez el kell különítenünk egymástól a különböz⌅ szint⇧ tudatokat. Az elkülönítéshez el⌅ször vezessük be a függvényt, ami egyszer⇧en összekapcsolja a pi egyéneket és a tj tudategységeket. Ekkor igaz, hogy:
⌅
46
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
tij = (pi , tj ) Feltételezhetjük, hogy ameddig nem állítunk mást, addig minden tudategység els⌅dleges. A másodlagos tudat mások tudattartalmára vonatkozik, vagyis két ember között létrejött viszonyt is kezelnünk kell vele. A másodlagos tudat a pk személy tudata a pi személy tij tudatáról, ami egy háromváltozós függvénnyel fejezhet⌅ ki: tkij = (pk , tij ) = (pk , (pi , tj )) A kollektív tudat, az azonos tudatok közös birtoklásának felismeréséhez szükség van a másodlagos tudatok létezésének feltételezésére. Ahhoz pedig, hogy a másodlagos tudatok szintjén közös rész alakulhasson ki, a közösség tagjainak kommunikálniuk kell saját tudattartalmaikat egymás felé (ezt a feltételt nem definiálom, csak jelölöm, hogy a kommunikációt is figyelembe kell vennünk). A fentiek alapján a kollektív tudat fogalmára vonatkozóan az alábbi definíciót adhatjuk: i) KT ⌅= ⌥ – a kollektív tudat nem üres halmaz, ii) ⇧i⌃j( (pi , tj )) – mindenki azt hiszi, hogy tj , iii) ⇧k⇧i⌃j( (pk , (pi , tj )) i ⌅= k) – mindenki azt hiszi, hogy mindenki azt hiszi, hogy tj , iv) ⇧i⌃j(comm(pi , pj )) – a közösség tagja kommunikálnak egymással. A kollektív tudat, pontosabban a közös tudás fogalma fontos szerepet játszik a játékelméletben akkor, amikor a játékok és a játékosok rendelkezésére álló információ kapcsolatáról van szó, de ezt a problémakört nem tárgyalom a könyv második részében.
A kollektív tudat mindig valamely közösséghez rendelhet⌅ hozzá, és mivel az emberek többféle közösségnek is tagjai lehetnek, ezért mindig többféle kollektív tudatot kell feltételeznünk, és természetesen az egymást átfed⌅ közösségek kollektív tudatai át is lapolhatják egymást. Az emberségtudat, a magyarságtudat, a lokálpatrotizmus (a lokalitás tudata), a hivatástudat, a korosztályos tudat stb. – mind olyan kollektív tudatok, amelyek tartalmaznak közös és egyedi tudatelemeket. Minél több a közös rész a különböz⌅ kollektív tudatok között, annál könnyebb lehet a közösségek tagjai közti kommunikáció is, a meglév⌅ közös alap könnyíti az információcserét.
2.4. Képesség A társadalmi praxis nemcsak a nyelvhasználat, a jelentéstulajdonítás szempontjából fontos. Ha megvizsgáljuk azt, hogy milyen tudásokat birtoklunk, akkor kiderül, hogy többféle tudástípussal rendelkezünk. El kell különítenünk a véleménybefolyásolásaink során egymásnak kommunikált tudást attól a tudástól, amit bizonyos képességek, készségek kialakításával birtokolunk. Ez utóbbiakat diszpozícióknak is nevezhetjük, amely valamiféle cselekvési képesség birtoklását, valamilyen „készenléti állapot” fennállását jelenti. Gilbert Ryle, angol filozófus volt az, aki el⌅ször felvetette, hogy érdemes egymástól elkülöníteni e két tudástípust [Ryl74]. Azóta a ’tudni mit’ és a ’tudni hogyan’ típusú tudás kett⌅ssége a tudományos elemzések gyakran hivatkozott fogalompárja. Azok a tudások, amelyekr⌅l eddig a véleménybefolyásolás kapcsán szó esett, a ’tudni mit’ kategóriájába esnek. A másik tudástípus a ’tudni hogyan’, amivel Ryle a diszpozícióinkat jelölte. A ’tudni mit’ tudás az, ha tudjuk, hogy milyen az autó színe, mekkora a gyorsulása, a fogyasztása, a súlya, hány személyes, mennyibe kerül. A ’tudni hogyan’ tudás valamilyen cselekvés végrehajtásá-
2.5. ÉRZELEM
⌅
47
⌅
nak a képességét jelenti, azt, hogy tudjuk hogyan kell valamit csinálni: például hogyan kell autót vezetni, olvasni, írni, idegen nyelven beszélni, biciklizni, cíp⌅f⇧z⌅t bekötni, gitározni, kottát olvasni, f⌅zni, festeni, esztergálni stb. A ’tudni hogyan’ készséget, valamire való képességet, diszpozíciót jelöl. Persze könnyen elmosódik a határ a kétfajta tudástípus között, ezért néha nehéz eldönteni, melyik típusba sorolható valamely konkrét tudás. Vita tárgya lehet az is, hogy vajon az egyik tudástípus visszavezethet⌅-e a másikra vagy sem – de számunkra elegend⌅ annak megállapítása, hogy létezik ez a kétféle tudás. A kétfajta tudástípus elkülönítése azért is fontos, mert a ’tudni hogyan’ tudásnak a cselekvések, társadalmi cselekvések magyarázatában gyakran fontos szerepet tulajdoníthatunk. Az ilyen tudások a társadalmi gyakorlatok, társadalmi praxisok egyik meghatározó mozzanatai. A tanulás, aztán a munka világa jelent⌅s részben „arról szól”, hogy sokféle készséget elsajátítunk, majd hasznosítjuk azokat. Mindeközben állandóan változtatjuk, „manipuláljuk” a környezetünket is, ami nem jelent mást, mint hogy rengeteg artefaktumot hozunk létre. Az általunk teremtett és fenntartott anyagi környezet elemeinek létrehozásához és használatához nagyon sokféle készségre, ’tudni hogyan’ tudásra van szükség. Ez az összefüggés fordítva is igaz: az általunk teremtett, használt tárgyakban ’tudni hogyan’ tudások rögzülnek. Az emberiség tudásának igen jelent⌅s része testet ölt, tárgyiasul az anyagi környezet ember által teremtett termékeiben, artefaktumaiban. És ha „elvész” valamely „m⇧tárgy” létrehozásához vagy használatához szükséges tudás, képesség, akkor ennek a tárgynak teljesen megváltozhat a jelentése, a használata, a haszna, értéke, és megváltozhat az emberek hozzá való viszonya is. Az emberek által teremtett, használt tárgyaknak – a használati módjukon keresztül – társadalmi jelentést tulajdoníthatunk. Ebben az értelemben a társadalmi környezetnek is lehet jelentése, a dolgok, tárgyak is „élhetnek” társadalmi életet [App88]. Nagyon fontos hangsúlyozni tehát, hogy a ’tudni hogyan’ típusú tudásra azért van szükség a társadalmi cselekvések értelmezésekor, mert ezekre a tudásokra támaszkodva voltunk és vagyunk képesek az általunk teremtett környezetet felépíteni és folyamatosan fenntartani. A gépek, tárgyak, eszközök, építmények, a földm⇧velés, általában a földrajzi, fizikai, anyagi-dologi környezetünk m⇧velése, manipulálása, folyamatos újrateremtése, újratermelése az életünkbe, személyiségünkbe, világmanipulációs képességrendszerünkbe beépült ’tudni hogyan’ típusú tudásainknak köszönhet⌅. Ebben a dimenzióban a tudás érvényességét a tapasztalat jelenti. A ’tudni hogyan’ tudás érvényességének alapkérdése mindig az, hogy valami m⇧ködik-e vagy sem.
2.5. Érzelem Az érzelem fogalma els⌅sorban azért van jelen a cselekvéselmélet alapkategóriái között, mert a társadalmi cselekvéseket sokszor lehetetlen megérteni a cselekv⌅k érzelmeinek ismerete nélkül. Nem kevés olyan társadalmi helyzet van, amikor a
⌅
48
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
legfontosabb magyarázóer⌅ a cselekv⌅k érzelmeinek tulajdonítható. A szerelmes, a gy⇧lölköd⌅, az irigységgel teli, a bosszúvágytól vezérelt cselekv⌅ket csak azon az alapon érthetjük meg, hogy megállapítjuk, leírjuk az érzelmek befolyásának els⌅dleges szerepét. Bár az érzelmek nagyon fontosak, mégis nagyon nehezen értelmezhet⌅ek cselekvéselméleti kereteken belül. Az érzelmek m⇧ködési mechanizmusainak vizsgálata – egyel⌅re – kívül esik a cselekvéselmélet keretein. Egy – közgazdász körökben idézett – mondás szerint „. . . azt nem tudjuk megmagyarázni, miért lesz valaki szerelmes, de azt már igen, hogy miért válik el.” A tudományon belül inkább a pszichológia és a kognitív tudomány illetékes ebben a kérdéskörben. Talán érdemes lenne önálló fejezetben tárgyalni az ösztön fogalmát, de mégsem teszem ezt, mert a társadalmi cselekvések és az ösztönök közti kapcsolatról még ennél is kevesebbet tudunk. Noha tagadhatatlan, hogy a bennünk m⇧köd⌅ ösztönök valamilyen mértékben befolyásolják a cselekvéseinket, de egyrészt ezek a hatások nem determinisztikusak, másrészt – az érzelmekhez hasonlóan – nagyon keveset tudunk e kapcsolatrendszer hatásmechanizmusairól. Az ember is biológiai lény, vannak ösztönei. A biológia, az etológia törvényszer⇧ségei az emberre mint biológiai lényre érvényesnek tekinthet⌅k. De ez nem azt jelenti, hogy elfogadhatóak azok a szociálbiológiai, etológiai elméletek, megközelítések, amelyek „tisztán” emberi, társadalmi jelenségeket akarnak biológiai alapon, biológiai eszközökkel megmagyarázni. Lehet beszélni állati társadalmakról, lehet az állati és emberi viselkedés közös vonásait keresni, de szem el⌅tt kell tartanunk azt, hogy éles határvonal van az ember társadalmisága és minden más egyéb állati, biológiai közösségiség, társadalmiság között. Mégha vannak is rá kísérletek, mégsem hiszem, hogy sikeresek lehetnének például az olyan magyarázatok, amelyek az erkölcsöt és az erkölcsi fejl⌅dést biológiai alapokon próbálják megadni. Az evolúció fogalma különösen sikeres a biológia területén. Az élet különböz⌅ formáinak kialakulását, a fajok változását, a fejl⌅dést magát sikeresen lehet evolóciós alapon magyarázni. De nem hiszek abban, hogy az emberi társadalom m⇧ködését is meg lehetne ilyen módon ragadni. Az evolúciós magyarázatok determinisztikus szemlélete, logikája összeegyeztethetetlen a társadalmi konstrukciók világával. Ennek ellenére bizonyos területeken tagadhatatlanul használható az evolúciós gondolat. Például az evolúciós játékelmélet eredményeit – legalábbis részben – elfogadhatónak és beépíthet⌅nek tartom a társadalmi cselekvések bizonyos kérdéseinek magyarázatába (ahogy ez kiderül majd könyvem második részében). Bármennyire is fontosak az érzelmek az életünkben, eddig még nem igazán sikerült e problémát beemelni a cselekvéselméleti elemzések körébe. Kezdeményezések persze vannak, a sikeres els⌅ lépéseket megtették [Hir95], de mégis azt mondhatjuk, hogy ezen a téren a m⇧vészet, az irodalom, a bölcselet sokkal gazdagabb, sokkal érvényesebb mondanivalóval, sokkal több felhalmozott tudással rendelkezik, mint a tudomány – igaz, a költ⌅k, írók, bölcsel⌅k, drámaírók más eszközökre támaszkodva érték el ezeket az eredményeket az évezredek során. A tudományos tevékenység eme nagy lemaradását talán azzal magyarázhatjuk, hogy az érzelmek, érzelmi cselekvések legfontosabb min⌅sége az, hogy nincs bennük szándékoltság,
2.6. SZOKÁS
⌅
49
⌅
akaratlagosság, tudatosság [Hel03], ez a cselekvésfajta pedig – legalábbis eddig – kívül esett a cselekvéselmélettel foglalkozó tudósok érdekl⌅dési körén.
2.6. Szokás A szabályszer⇧ cselekvések különös típusa a szokás. A fogalom definíciója egyszer⇧, ám önmagában nehezen értelmezhet⌅. Igazából csak a többi szabályszer⇧séghez való viszonyában lehet jól megérteni a jelentését [Web87, 56]. szokás (rutinszer⇥ cselekvés) „ha a társadalmi cselekvésben ténylegesen van valamilyen esély valamilyen szabályszer⇥ beállítódásra, és ezt az esélyt az emberek adott körén belül csupán a tényleges gyakorlás biztosítja”
Számos példát hozhatunk a szokásra: azt a módot, azt a mozdulatsort, ahogy az ember nap mint nap megmosakszik, felöltözik, ahogy végigsimít a haján, ahogy tartja a testét, köszön másoknak, ahogy beszél, de azt is ide sorolhatjuk, hogy valaki jobb- vagy balkezes, forrón vagy langyosan, sósan vagy cukrosan, er⌅sen f⇧szerezve vagy f⇧szerek nélkül eszi az ételét. A gyakran ismétl⌅d⌅ cselekvések rögzülhetnek, és a szabályszer⇧ség olykor a már kialakult szokás reflektálatlan „követésével” magyarázható. Amikor egy rádióm⇧sorban arra figyelmeztetik az autósokat, hogy ne rutinból vezessenek, mert a környéken megváltozott a forgalmi rend, akkor ezt azért teszik, mert az autóvezet⌅k egy része megszokásból vezet. Már nem figyeli a közlekedési táblákat, csak a korábbi tapasztalatai, cselekvései által rögzült, rutinszer⇧ mozdulatsorokat ismétli nap mint nap – és esetleg nem veszi észre, hogy az egyik ismer⌅s utcát egyirányúsították vagy felállítottak egy új közlekedési lámpát. A szokás meghatározásának leglényegesebb mozzanata, hogy az ilyen szabályszer⇧ségek fennállásának magyarázatakor nem hivatkozhatunk a cselekvésen, cselekv⌅kön kívüli, azon túli tényez⌅kre. Ebb⌅l következik a szokás másik fontos jellemz⌅je, mégpedig az, hogy amennyiben valaki mégsem a szokásnak megfelel⌅en cselekszik, azaz eltér a szokástól, akkor ennek nem lesz semmilyen társadalmi következménye, a szokás tartalmának „megsértését”, a „szokássért⌅” magatartást semmilyen szankció nem követi (ebben a min⌅ségében a szokás élesen szembenáll a normatív cselekvésekkel). A szokás lényege az a sajátosság, hogy a benne megfigyelhet⌅ szabályszer⇧séget pusztán a cselekvés gyakorlásával magyarázhatjuk. A jobbkezességre hivatkoznék itt példaként. Az minden ember esetében nagyon is szabályszer⇧, hogy jobb- vagy balkézzel nyúl a tárgyakhoz, jobb- vagy balkézzel ír, eszik, rajzol, kalapál, fest stb. E szabályszer⇧ség mögött azonban a puszta gyakorláson túl nincs semmi más kiváltó er⌅, magyarázó tényez⌅. Onnan tudhatjuk ezt, hogy nem lesz semmi társadalmi következménye annak, ha egy balkezes ember egyszercsak jobb kézzel nyúl a dolgokhoz. Talán nem lesz ugyanolyan ügyes, mint addig, de a többiek nem ítélik el ⌅t ezért, nem hívnak rend⌅rt, és ⌅ sem fogja szégyellni magát emiatt. A szokás fogalmának értelme a normához való viszonyában érthet⌅ meg igazán.
⌅
50
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
Weber a szokáshoz sorolja a szokáserkölcs és az érdekviszonyokhoz igazodó szokás fogalmait. A szokáserkölcshöz igazodó cselekvésr⌅l akkor beszélhetünk, amikor az erkölcsi parancsok olyan mértékben beépültek a cselekv⌅k tudatába, hogy a cselekvés maga mindenféle reflexió nélkül valósul meg. Szokatlan és nem is kicsit meglep⌅, hogy Weber a szokás kategóriáján belülre helyezi az érdekvezérelt cselekvéseket is. Erre a kérdésre még visszatérek az érdek, illetve érdekhez igazódó cselekvés fogalmának tárgyalása után. A szokás fogalma másként is értelmezhet⌅. Amikor társadalmi szokásokról beszélünk, sokkal inkább olyan szabályokra gondolunk, amelyek valamely közösségen belül érvényesek (ebben a jelentésében a – kés⌅bb tárgyalandó – konvenció fogalmához áll közelebb). Amikor Weber a cselekvések tradicionális motivációiról ír, akkor mindig a rutinszer⇧ vagy szokásszer⇧, szinte automatikus cselekvésekre hivatkozik. Ezért a szokásvezérelt, megszokott, szokásszer⇧ cselekvések terminusokat a szokás, illetve a rutinszer⇧ cselekvések szinonimájaként használom.
2.7. Irányultság ’Az embereket a vágyaik vezérlik. Minden cselekvés mögött ott az érdek. Minden ember önz⌅.’ Ilyen és ezekhez hasonló mondatok gyakran hangzanak el, amikor a cselekvések mozgatórugóiról mondanak véleményt az emberek. A játékelméletet is sokan úgy értelmezik, hogy az önz⌅ ember hipotézisét teszik meg alapjául. Az érdek fogalma sok más elmélet és ideológia számára is központi kategóriának számít, sokan a legfontosabb fogalomnak tartják a társadalmi szabályszer⇧ségek magyarázatában. A cselekvéselmélet számára kiemelten fontos kérdés az, hogy milyen irányultsággal vesznek részt a cselekv⌅k a társadalmi kapcsolatokban, hogy valóban az önérdek, az önzés a legfontosabb emberi beállítódás, vagy hivatkozhatunk-e másfajta cselekvési irányultságra is a cselekvések értelmezésekor. Platón az Állam cím⇧ m⇧vében kifejti [Pla84, 271], hogy a „. . . lélekben három hajlam van: gondolkodás, indulat, vágyakozás.” A köznapi jelentésértelmezés szerint mind az indulat, mind a vágy az érzelmek, értékek világába sorolható, ám Platón ezt másként gondolja. Az indulatot azon az alapon különíti el a vágytól, hogy sok esetben a vágyaink ellenében cselekszünk, amikoris éppen az indulat az (és nem a vágy), amely a tényleges cselekvést meghatározza. A három platóni lélekrészhez sorra hozzárendelhetjük az ész, az akarat és a vágy fogalmait. Az akarat fogalma régt⌅l fogva fontos témája a filozófiának, sokan sokfélét mondtak már ennek kapcsán. Voltak, akik az akarat els⌅dlegességét hirdették, voltak, akik tagadták a szabad akarat létezését, voltak, akik hittek benne. Nincs hely itt kitérni a különböz⌅ nézetek bemutatására. Elegend⌅ annyit rögzíteni, hogy a társadalmi cselekvések magyarázatakor szükségünk van az ’akarat’ fogalmára. Anélkül, hogy a filozófiai kérdésekben elmerülnénk, használhatjuk úgy a fogalmat, hogy megállapítjuk: a cselekv⌅k általában valamilyen szándékkal, valamilyen akarattal „lépnek be” a társadalmi kapcsolatokba, és fontos számukra, hogy cselekvéseik során
2.7. IRÁNYULTSÁG
⌅
51
⌅
akarataik megvalósuljanak. Ha valaki nem a saját akarata szerint cselekszik, akkor azt mások akaratának ráer⌅ltetésével magyarázhatjuk, és ez a társadalmi jelenség annyira fontos, hogy önálló fogalmat és elméletet alkalmazhatunk rá (a hatalomról, lásd 134.o.). Van azonban egy másik fogalom, amelyet még az akarat fogalmánál is gyakrabban és szélesebb körben alkalmaznak. Megkockáztathatjuk, hogy az érdek fogalma lehet a leggyakrabban emlegetett kategória a társadalmi cselekvések magyarázata során. Nemcsak a gazdasági cselekvések terén, de minden más társadalmi alrendszeren belül is széles körben érvényesnek tartják azt a tételt, hogy a cselekv⌅k az érdekeiknek megfelel⌅en cselekszenek. Nagyon sok szerz⌅nél az érdekekhez igazodó, az érdekvezérelt, önérdekkövet⌅, utilitarista, haszonelv⇧, önz⌅ cselekv⌅, illetve cselekvés adja a (gazdasági) racionalitás alapját. Bármennyire széles körben használják is az érdek fogalmát, és bármennyire kiemelt fontosságot tulajdonítanak is neki, könyvemben megpróbálom elkerülni a használatát – amikor csak lehetséges. Olyan sokféle értelemben alkalmazzák ezt a fogalmat, hogy az esetek legnagyobb részében nem lehet elég egyértelm⇧en értelmezni – és ez (az alternatív értelmezési lehet⌅ségek miatt) állandó félreértések forrása lehet. A kérdés az, hogy mi az érdek, mit jelent az, ha azt mondjuk, „valakinek érdekében áll valami”. Ilyenkor mindig olyasmit válaszolunk, hogy a cselekv⌅nek mindig az áll érdekében, ami jó neki. De mi jó neki? Ha így tesszük fel a kérdést, azonnal láthatjuk, hogy itt valójában egy értékfogalomról van szó. Ezért a továbbiakban – ahol csak lehet – az érdek kategóriája helyett inkább az akarat, a motiváció, illetve az érték, preferencia fogalmait fogom használni. A fogalommal kapcsolatos fenntartásaim ellenére – pont a fogalom elterjedtsége miatt – olykor én sem tudom elkerülni a kategória használatát. De ha ez megtörténik, mindig megpróbálom a lehet⌅ legpontosabb jelentést hozzárendelni a fogalomhoz. Bár szeretném elkerülni az érdek fogalmának használatát, azt azért hangsúlyoznom kell, hogy nem csak az egyéni cselekv⌅kre, de a közösségre vonatkoztatva is alkalmazható lehet. Ha ezt tesszük, akkor kifejezetten figyelnünk kell a társadalmi csoportok, közösségek érdektagoltságának tényére. Mert nem csak az emberek cselekszenek saját érdekeiknek megfelel⌅en, hanem az azonos társadalmi helyzetek is sokszor azonos érdekmegoszlást alakíthatnak ki emberek között, és a tipikusan azonos érdekekkel rendelkez⌅ egyének között gyorsan és könnyen éles és egyértelm⇧ elkülönültség, társadalmi tagoltság jöhet létre. Akárhogy is foglalunk állást a tekintetben, hogy az érdek vagy az akarat fogalmát kell-e, szabad-e használnunk (esetleg mindkett⌅t), ett⌅l függetlenül, önmagában is vizsgálható, hogy a cselekvéseik során a cselekv⌅k hogyan veszik figyelembe a saját és a partnerük motivációit, mennyire figyelnek magukra és a másikra. A cselekv⌅knek a saját magukhoz, a másikhoz, illetve a kettejükhöz való viszonyulását különböz⌅ irányultságokkal, beállítódásokkal jellemezhetjük. A cselekvéselmélet szempontjából elegend⌅ a tipikus hozzáállásokat azonosítanunk, és nem kell választ keresnünk a miértekre. Azt láthatjuk, hogy vannak emberek, akik csak magukra figyelve, azaz egoista módon, míg mások másokra is figyelve, azaz
⌅
52
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
altruista módon viszonyulnak a partnereikhez. A cselekv⌅k motívumait, értékirányultságait, a cselekv⌅ felek számára jelentkez⌅ el⌅nyöket figyelve különböz⌅, a mindennapi életb⌅l jól ismert magatartásmintákat, beállítódásokat különíthetünk el. Két cselekv⌅ (Ego és Alter) feltételezése esetén, és Ego szempontjából nézve, és az el⌅nyösebb kimenetet ’max’, az el⌅nytelen kimenetet ’min’ értékkel jelölve, az alábbi táblázatban mutatjuk meg a tipikus cselekvési beállítódásokat: beállítódás
Ego
egoizmus
max(Ego)
önmegtagadás
min(Ego)
Alter
altruizmus
max(Alter)
agresszivitás
min(Alter)
kooperáció
max(Ego+Alter)
versengés
max(Ego-Alter)
lemondó
min(Ego+Alter)
destruktív
min(Ego-Alter)
A különböz⌅ beállítódások különböz⌅ szempontok alapján értelmezhet⌅ek. Az önz⌅ arra figyel, hogy mi lenne jó neki, az altruista arra, mi lenne jó a másiknak, az aszkéta a saját, az agresszor a másik hasznát akarja minimalizálni. Mindegyik esetben egy emberre (vagy magukra vagy a másikra) koncentrálnak. Ezzel szemben a kooperáló azt nézi, hogy lehetne kettejük együttes hasznát maximalizálni, míg a verseng⌅ arra törekszik, hogy a saját és a partnere haszna közti különbséget maximalizálja. Az ilyen esetekben a cselekv⌅ a saját és a másik fél érdekét egyszerre veszi figyelembe. Vannak olyan tipikus beállítódásokat jelöl⌅ fogalmak is, amelyeket a fenti fogalmak segítségével definiálhatunk. A játékelméleti szakirodalomban (és persze, a hétköznapi életben is) sokan vizsgálják az olyan kategóriákat, mint a mártír, a potyautas, a balek, a vezér, a kizsákmányoló, a h⌅s. Ezek a „min⌅sítések” mindig egy másik szerepl⌅vel összekapcsolva értelmezhet⌅k. Amikor egy altruista kerül szembe egy egoistával (egy aszimmetrikus játékon belül), akkor a küls⌅ szemlél⌅ szemszögéb⌅l ítélve baleknek, illetve mártírnak nevezhetjük (és mindkét min⌅sítés ugyanarra a társadalmi kapcsolatra és ugyanarra a beállítódásra utal). Hangsúlyozom: a kétféle jelz⌅ a küls⌅ szemlél⌅t⌅l függ, attól, hogy a helyzetet értékel⌅ személy mennyire tartja meghatározónak az önérdekkövet⌅ magatartásmintát a cselekvések magyarázatában. A mártír/balek szerep komplementere a potyautas/kizsákmányoló magatartás, amikor egy egoista egy altruistával szembekerülve, verseng⌅ magatartásával a saját hasznát maximalizálja (megintcsak egy aszimmetrikus játék keretén belül). Itt is két terminust használhatunk, és a kizsákmányoló kategóriájához negatívabb képzetek társulnak, mint a potyau-
esetben - rossz elválasztás
maximalizálja rossz elválasztás
2.7. IRÁNYULTSÁG
⌅
53
⌅
taséhoz. Végül a h⌅s és a vezér fogalmait olyan társadalmi kapcsolathoz rendelhetjük hozzá, amelyben a h⌅s önzetlenül verseng⌅, míg a vezér önz⌅ módon verseng⌅ viselkedést mutat. Természetesen ezen tulajdonságok leírására sok rokonértelm⇧ szó létezik. Az egoizmus helyett használhatjuk az önzés, önérdekkövetés, önérdek-maximalizálás, haszonelv⇧ség, utilitarizmus terminusait, az altruizmust helyettesíthetjük az önfeláldozás, önzetlenség kategóriáival, az önmegtagadás szinonimája az aszkétizmus stb. Az altruizmus terminusát egyébként a szociológia egyik alapítója, Auguste Comte alkotta meg ’mások javára történ⌅ önfeláldozás’ jelentéssel.
A könyv játékelméleti részében sokszor szembeállítom majd az egoista és altruista viselkedésmódot. Azt is bemutatom, hogy nem igaz az, hogy minden ember önz⌅ módon viselkedik, illetve vannak olyan helyzetek, amelyekben az altruista magatartás racionálisabbnak, eredményesebbnek min⌅síthet⌅, mint az egoista hozzáállás. Mégis érdemes itt figyelembe vennünk a következ⌅ idézet állítását, ami módszertani szempontból állapít meg egyfajta els⌅bbségi helyzetet a két fogalom között – az „egoizmus javára”. „Bizonyos értelemben az önérdek mégis alapvet⌅bb, mint az altruizmus. A természeti állapot – jóllehet gondolatkísérlet – logikailag koherens helyzet. Olyan világot viszont nem tudunk logikailag koherensen elképzelni, amelyben mindenkinek kizárólag altruista indítékai vannak. . . . Ha senkinek sem lennének els⌅ fokú, önz⌅ örömei, senkinek sem lehetnének magasabb rend⇧, altruista indítékai sem. . . . Ez tisztán logikai kérdés. Ahhoz, hogy egyesek altruisták lehessenek, másoknak legalább id⌅nként önz⌅nek kell lenniük, de mindenki mindig lehetne önz⌅. . . . De ebb⌅l – sem általában, se bármely adott esetben – nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az önzés a legelterjedtebb motiváció.” [Els97, 61] Tehát az önzés-önzetlenség (egoizmus-altruizmus) dichotómiában analitikus értelemben els⌅dlegesnek kell tekintenünk az önzést, ám ebb⌅l a fogalmi, logikai szükségb⌅l nem következik semmi arra vonatkozóan, hogy a gyakorlatban mikor, melyik motiváció érvényesülése hogyan valószín⇧síthet⌅. Garret Hardin egy Elsterét⌅l eltér⌅ vizsgálati szempontból elemezve az altruizmus fogalmát rámutatott, hogy sosem beszélhetünk teljes vagy ’tiszta’ altruizmusról, amely minden irányban, minden emberre vonatkoztva érvényesül [Har82]. Hardin rövid gondolatkísérletében levezette, hogy a mutáció szükségszer⇧ létezése miatt egy eredetileg tiszta altruista egyedekb⌅l álló faj hamar háttérbe szorulna, mert azok a leszármazottak („mutánsok”), akikben – a mutáció miatt – már lennének önz⌅ motívumok, gyorsan háttérbe szorítanák, „kizsákmányolnák” teljesen önzetlen társaikat. Ebb⌅l viszont nem következik – figyelmeztet Hardin –, hogy mindenki önz⌅vé válna. Ennek egyébként nincs is semmi jele, hiszen a társadalmi élet minden területén találhatunk példát az altruista viselkedésre. Különösen így van ez a környezeti er⌅források használatával kapcsolatban, amikor az önszabályozó piaci logika nem érvényesül (a piaci csere nagyon sok esetben képes kialakítani
⌅
54
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
az egyéni és közösségi érdekek harmóniáját, miközben a magyarázathoz elegend⌅ az egoista egyén haszonmaximalizáló törekvéseit feltételeznünk, de a környezetünk er⌅forrásainak önz⌅ használata a közösség, és ezáltal az egyén számára is ésszer⇧tlen, kedvez⌅tlen végeredményekhez vezet). Bár az ember környezethasználatát sokszor egoista beállítódások jellemzik, legalább ugyanannyi példát találhatunk az altruista cselekvésminták érvényesülésére is. Létezik tehát altruizmus a társadalomban. A kérdés csak az, hogy miként jellemezhetjük és mivel magyarázhatjuk a létezését. Hardin válasza erre az, hogy az önzetlenségnek csak szelektív módon van értelme, tehát csak diszkriminatív altruizmusról beszélhetünk – Hardin érveit a szolidaritás fogalmának tárgyalásakor mutatom majd be (109.o.). Az eddigiekben megállapítottuk, hogy a cselekvéseknek különböz⌅ motívumai lehetnek, és az egyének különböz⌅ módon veszik figyelembe a maguk és mások számára fontos dolgokat, célokat – ez leginkább a felek irányultságának, akaratának különböz⌅ségében nyilvánul meg. De még nem tudjuk megragadni azt a jelenséget, amelynek során és révén a cselekv⌅k kialakítják (és fenntartják) maguknak a dolgok fontossági sorrendjét. Ehhez szükségünk van az ’érték’ fogalmára.
2.8. Érték „Az értékek végs⌅ soron ugyanis mindenütt nemcsak alternatívákat jelentenek, hanem engesztelhetetlen, halálos harc is folyik közöttük, mint ’isten’ és az ’ördög’ között. Nem lehet ⌅ket sem relativizálni, sem kompromisszumra hozni.” [Web70, 92]
’Finom volt az ebéd. Sosem vennék fel olyan göncöt. A brazil focicsapat nyerte a világbajnokságot. Gyönyör⇧ lett a menyasszony sminkje. Petike szorgalmas kisfiú. Kovács József lett a hónap dolgozója. Micike, én szerelmes vagyok magába. Hasznos kis szerkezet ez. Nem ér az egy fabatkát sem.’ A végtelenségig sorolhatnánk azokat a mondatokat, amelyekkel valamilyen értékmegnyilvánulást fejezhetünk ki. Az ilyen mondatokkal azt jelezhetjük másoknak, hogy valami valami jobb, valami értékesebb, valami fontosabb nekünk, mint más. Még akkor is így van ez, amikor azt állítjuk valamir⌅l, hogy ’jó’, ’hasznos’, ’értékes’, ’fontos’. Ha valami jó nekünk, akkor az azt is jelenti, hogy valami – azzal összemérhet⌅ – más viszont nem jó. Az értékelés mindig azt jelenti, hogy a választható lehet⌅ségek közül az egyik opciót jobbnak tartjuk a többinél. Az ilyen megnyilatkozásokat értékeléseknek, értékkijelentéseknek vagy értékítéleteknek nevezzük. Az értékítélet a megnyilatkozónak a világ valamilyen dolgához való szubjektív viszonyát fejezi ki. Mivel az értékmegnyilvánulás az egyik legfontosabb min⌅sége az ember társadalmiságának, sokan és sokféleképpen próbálták meg megközelíteni az értékek témakörét. Mindebb⌅l én csak annyit szeretnék bemutatni, hogy a tényítéletekhez (illetve a kés⌅bb elemzend⌅ normaállításokhoz) képest miben és mennyire tér el az értékek kinyilvánítása, és hogyan formalizálhatóak az értékítéletek.
2.8. ÉRTÉK
⌅
55
⌅
Az értékítéletek mint kommunikációs megnyilatkozások sajátosságát – megítélésem szerint – R.M. Hare ragadta meg a legjobban [Har52], [Har70], [Har77], [Har89], aki szerint vannak érték-szavak (mint jó, rossz, becsületes, becstelen, szép, csúnya stb.) és vannak érték-mondatok, mint például az alábbi: (P18)
Ez az autó jó.
Az érték fogalmának megértéséhez els⌅ lépésben azt kell megvizsgálnunk, hogy mit is jelent az értékelés, mit teszünk, amikor értékelünk. A ’jó’ fogalmának elemzésekor Hare rámutat [Har52], hogy a jó tételezésekor mindig meg kell adnunk valamilyen leírást, egy szabványt, egy tulajdonságlistát, azokat a döntési-választási elveket, amivel „magyarázni”, védeni, értelmezni tudjuk a jóság kritériumait az aktuálisan adott kérdésben. A jóság állításával tehát értéket választunk, majd valamilyen kritériumok mentén döntéseket hozunk. A döntéseink pedig nem mások, mint a preferenciáink szerinti választások. Az értékállítások tehát visszavezethet⌅k a preferenciarendezésekre, a preferenciák leírásához pedig a preferencialogika fogalmait, axiómáit, tételeit használhatjuk fel. Georg Henrik von Wright tette az els⌅ hatásos kísérletet arra, hogy az érték kategóriájához kapcsolódó fogalmakat, mint például a jó, rossz, preferencia, indifferencia, értékegyenl ség a formális logika eszközeivel írja le [vW63b]. Von Wright logikai formalizmusának alapkategóriája a preferenciareláció. Von Wrigth több szempontból is lesz⇧kíti a tárgyalt témát, de az én gondolatmenetem szempontjából csak az a fontos, hogy a preferenciák világállapotokra vonatkoztathatók. Von Wright szerint lehetne még objektumokra, eszközökre, illetve cselekedetekre vonatkozó preferenciákról is beszélni, de ezek mind visszavezethet⌅k a világállapotokra irányuló preferenciákra. Továbbá egy egy adott preferenciakinyilatkoztatás adott személyre adott alkalommal érvényes, ezenkívül elméletileg és gyakorlatilag is megtörténhet, hogy egy másik személy ugyanazon alkalommal, illetve ugyanaz a személy egy másik alkalommal eltér⌅ preferenciákat fogalmaz meg. Éppen ezért a preferenciareláció (pref) formális leírásakor négy argumentumot kell modellezni. Az összekapcsolt négy relátum közül: - kett⌅ az összekapcsolt világállapotokra (a p és a q argumentum), - egy a preferenciát kinyilvánító személyre (az a argumentum), míg - egy a kinyilatkoztatás alkalmára (az o argumentum) vonatkozik. Ennek alapján a preferenciarelációt az alábbi formában írhatjuk le: (P19)
pref(x,y,a,o)
A két utolsó argumentumot azonban az egyszer⇧bb tárgyalásmód kedvéért elhagyom, így a preferenciareláció jelölése a következ⌅képpen alakul: (P19’)
pref(x,y)
A tárgyalási univerzum határainak kijelölése után tisztáznunk kellene a preferenciareláció tulajdonságait is, de ezek formális meghatározásától mégis eltekintek (a kérdésr⌅l b⌅vebben szól: [syi07]), mert elég annyit rögzíteni, hogy a preferenciareláció egy speciális rendezési reláció (ezért a preferenciarendezés terminus is használatos). A preferenciareláció tulajdonságai közé tartozik a teljesség, a reflexivitás, a tranzitivitás, a monotonitás, a folytonosság (ezeket említik leggyakrabban a preferenciákkal matematikai alapon foglalkozó szakirodalomban). De ezeken túl szükség van még további logikai axiómák rögzítésére is, hogy a preferenciarelációt meg tudjuk különböztetni más rendezési relációktól, például a rész-egész viszonyokat leíró ún. partitív relációtól (err⌅l b⌅vebben lásd: [Sim87], [Sza05]).
⌅
56
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
A preferencia a közgazdaságtan egyik központi fogalma. A sz⇧kös er⌅források mellett megoldandó termelési és elosztási feladatok egymással verseng⌅ cselekvési lehet⌅ségeket jelentenek, és az alternatívák közti (érték)választásokat a cselekv⌅k preferenciái irányítják. A közgazdaságtan a preferenciákat próbálja valamilyen mérhet⌅ formára hozni. A közgazdaság-tudomány a hasznosság fogalmával fejezi ki, hogy egy termék vagy szolgáltatás iránt milyen kereslet mutatkozik – azaz hogy mennyire tartják az emberek jónak, értékesnek azokat. A gazdasági cselekvések alapvet⌅ kategóriája, a jószág (többesszámban a javak) fogalma etimológiailag a „gazdasági dolgok” ’jóság’-gal való kapcsolatára, vagyis azok értékvonzatára utal. Ez az angol nyelv esetében is így van, hiszen ott a javakat a ’good’ terminussal jelölik. Mindezt azonban csak érdekeségképpen említem. El kell kerülnünk azt a csapdát, hogy a szavak etimológiai elemzésének túlzottan nagy magyarázó er⌅t tulajdonítsunk. egybe kell írni, nem?
Bár a hasznosság fogalma széles körben használatos a közgazdaságtanban, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a preferenciák és a hasznosságfüggvények között nincs egyértelm⇧ kapcsolat. Vannak olyan preferenciák, amelyekhez nem rendelhet⌅ hasznosságérték. Ez a megkülönböztetés azért különösen fontos, mert a kétfajta preferenciatípus segítségével pontosabbá tehetjük a weberi cél- és értékracionalitás fogalmak meghatározását. Azokat a preferenciákat, amelyekhez rendelhet⌅ hasznosságfüggvény, arkhimédeszi preferenciáknak, míg a hasznosságfüggvénnyel nem reprezentálható preferenciákat lexikografikus preferenciáknak nevezzük. Az el⌅bbiekre teljesül az ún. arkhimédeszi axióma, az utóbbiakra nem. Az arkhimédeszi preferenciák legfontosabb tulajdonsága a jószágok egydimenziós összehasonlításának lehet⌅sége. Ez azt jelenti, hogy bármennyire is értékesebbnek tart valaki egy adott jószágot egy másikkal szemben, mindig létezik olyan (nagyobb) mennyiség a másik jószágból, amely mellett utóbbi már értékesebb az értékel⌅ egyén számára, amikor tehát már megfordul a preferenciareláció iránya. A dolgokat kissé leegyszer⇧sítve ezt fejezik ki azok a köznapi bölcsességek, mint a „mindennek megvan az ára”, „van az a pénz . . . ”, „minden megvehet⌅”, „eladó az egész világ”. Az arkhimédeszi preferenciarendezések egyik eleme (relátuma) általában a pénz, hiszen ezzel lehet a legkönnyebben és univerzális módon kifejezni a dolgok, jószágok hasznosságát. Az arkhimédeszi preferencia az értékek között átjárhatóságot teremt/feltételez, ezért is mondják egydimenziósnak. Ezzel szemben a lexikografikus preferencia valamely értékdimenziót kiemelten, kizárólagosan kezel a döntések során. A lexikografikus preferenciák m⇧ködési logikáját, hatásmechanizmusát segít megérteni a következ⌅ idézet: „A lexikografikus preferenciák olyan erkölcsi rendszerb⌅l származtathatók, amely visszautasítja a környezet min⌅sége (Q) és a pénz (M) közötti átváltást. Az ilyen preferenciákkal rendelkez⌅ egyének a pénznél mindig többre értékelik a környezet min⌅ségét, vagyis minden esetben a jobb környezet min⌅séget preferálják a jövedelemben bekövetkez⌅ bármely változással szemben. Ez azt is jelenti, hogy a Q és M közötti közömbösségi görbét nem lehet meghatározni, valamint, hogy a környe-
2.8. ÉRTÉK
⌅
57
⌅
zetben bekövetkez⌅ változásért (min⌅ségromlásért) az egyén kompenzáció-elfogadó hajlandósága végtelen (nincs olyan magas kompenzáció, amiért hajlandó elfogadni a min⌅ségromlást), míg a fizetési hajlandósága megegyezik teljes vagyonával.” [MS00] A lexikografikus preferenciák értékhierarchiát teremtenek és tartanak fenn a jószágok között. A döntések során csak a kiemelt értékek dimenziójában lehet mozogni, és csak akkor szabad elmozdulni más dimenziók irányába a hierarchiában, ha az els⌅dleges dimenzióban azonos módon preferált alternatívák vannak jelen („azaz ha döntetlen van”). Az arkhimédeszi preferencia meghatározásakor a preferenciarelációt fogyasztói kosarakra (matematikailag vektorokra) alkalmazzák, tehát az összehasonlítást, értékkifejez⌅dést nem egyedi entitásokra, hanem entitások (mégpedig különböz⌅ típusú entitások) halmazaira vonatkoztatva fejezik ki. Erre a „módosított” preferenciarelációra írják el⌅ az arkhimédeszi axióma érvényesülését, amely a következ⌅képpen formalizálható (az arkhimédeszi tulajdonsággal rendelkez⌅ preferenciarelációt az ’apref’, a X és Y termék különböz⌅ mennyiségeit xi és yj szimbólumokkal jelölve): ⇧i⇧j⌃k(apref((xi , yi ), (xj , yj )) ⇤ apref((xj , yk ), (xi , yi ))) A képlet azt fejezi ki, hogy bárhogy is állítunk össze két csomagot az X és Y termékekb⌅l, amelyek közül az egyik csomag (xi , yi ) többet ér a másiknál (xj , yj ), ha az Y jószág mennyiségét növeljük (yj -t kicseréljük yk -ra), akkor megfordulhat a preferenciareláció iránya, azaz (xj , yk ) csomag értékesebbé válhat az (xi , yi ) csomagnál. A felhasználónak azonban lehetnek olyan preferenciái is, amelyekre nem teljesül az arkhimédeszi axióma. Ezek közül a legfontosabbak a lexikografikus preferenciák. Ha van két termékünk (szolgáltatásunk vagy bármink, amire a preferenciareláció alkalmazható), akkor azok különböz⌅ mennyiségeit egy-egy vektorral reprezentálhatjuk: (x1 , x2 , . . . , xi ), (y1 , y2 , . . . , yj ), ahol xi az X jószág csökken⌅ nagyság szerinti sorrendbe állított i. egyede, míg yj az Y jószág j. példánya. Ebben az esetben a lexikografikus preferencia fogalmának formális meghatározását a következ⌅képpen adhatjuk meg (a lexikografikus tulajdonsággal rendelkez⌅ preferenciarelációt ’lpref’-fel jelölve): ⇧j⌃i(j < i ⇤ (lpref(xj , yj )
lpref(yj , xj )
lpref(xi , yi )))
A formula értelmezésekor ki kell használnunk azt a feltételt, hogy a két jószágból vett különböz⌅ mennyiségeket – nagyság szerint csökken⌅ – sorrendbe állítva jelöljük xi -vel és yj -vel. Így a fenti képlet azt fejezi ki, hogy akármekkora mennyiséget veszünk is a két jószágból, azaz vehetjük akárhányadik (j.) elempárt a sorrendbe rakott termékekb⌅l, a két terméksor j. elemeit megel⌅z⌅ párjaira még lehet döntetlen az állás köztük (ezt fejezi ki az lpref(xj , yj ) lpref(yj , xj részformula), de az i. elemt⌅l kezdve már az X termék a preferáltabb az Y -nal szemben (lpref(xi , yi ). Ezt azt is jelenti egyben, hogy az X termék „összességében” kívánatosabb a másikhoz viszonyítva. Azért nevezik ezt a rendezést lexikografikus rendezésnek, mert a szavak ábécé szerinti sorrendjét is ilyen logika szerint alakítjuk ki. Az ’a’ bet⇧vel kezd⌅d⌅ szavakat el⌅bbre tartjuk a többinél, de köztük még nem tudunk sorrendet kialakítani (tehát az ’a’ bet⇧s szavak között „döntetlen” van). A rendezés teljessé tételéhez az kell, hogy vegyük a szavak következ⌅ bet⇧jét, és aszerint soroljuk tovább a szavakat. Lehet, hogy már ekkor sikeresen el tudunk minden szót rendezni. Ha mégsem, akkor venni kell a szavak harmadik bet⇧jét és így tovább. Ezzel a módszerrel minden szót sorba tudunk állítani, mert minden egyes szóra igaz, hogy valahányadik bet⇧je esetén már különbözni fog az összes többi szótól.
⌅
58
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
A lexikografikus preferencia terminust N. Georgescu-Roegen vezette be [GR36], [GR54], a fogalom elméleti alkalmazásáról, a vele kapcsolatos kísérleti eredményekr⌅l lásd: [Lav04], [CS99], [Els79]. Herbert A. Simon cselekvéselméletében sokat foglalkozott a racionalitás fogalmával. Egyrészt felhívta a figyelmet arra, hogy a racionalitásnak kétféle értelmet adhatunk attól függ⌅en, hogy a cselekvés, a döntés eredményére, a „gondolkodási produktumra”, vagy a cselekvési, döntési folyamatra koncentrálunk-e inkább. El⌅bbi esetben esszenciális racionalitásról, utóbbi esetben procedurális racionalitásról beszélhetünk. Másrészt bevezette a korlátozott racionalitás fogalmát, amely viszont a lexikografikus preferencia kategóriájára támaszkodva érthet⌅ meg igazán. A döntésr⌅l szóló fejezetben el⌅veszem újra a korlátozott racionalitás fogalmát (103.o.).
Elster szerint el kell választani egymástól a gazdasági és a racionális cselekvést [Els79]. El⌅bbihez szorosan hozzátartozik az arkhimédeszi preferencia fogalma, utóbbihoz nem, s⌅t vannak olyan racionális cselekvések, amelyek nem-arkhimédesziek. A kétfajta preferenciafogalom (az arkhimédeszi és a lexikografikus preferencia) segítségével újrafogalmazható az emberi cselekvések motivációinak tárgyalásakor bevezetett kétfajta racionalitásfogalom, a célracionalitás és az értékracionalitás definíciója is. célracionális cselekvés olyan cselekvés, amelynek során a cselekv arkhimédeszi preferenciákhoz igazodik
értékracionális cselekvés olyan cselekvés, amelynek során a cselekv lexikografikus preferenciákhoz igazodik
Az értékek (illetve ezek kinyilvánításai, azaz az értékítéletek) mindig az egyén elkötelez⌅déseinek, valamire való irányultságának kifejez⌅dései: egy személy által követett értékek összefügg⌅ rendszere az értékrend. Ugyanakkor a kinyilvánított és a ténylegesen követett értékek nem feltétlenül esnek egybe, de ez a probléma túlmutat e könyv keretein. Fontos szociológiai tapasztalat az is, hogy az értékek legtöbbször közösségi hatások révén rögzülnek és változnak az egyénekben, vagyis az értéktulajdonítás, az értékrend kategóriáit közösségi szinten is használhatjuk. Ezt a viszonyrendszert akkor lehet elemezni, miután a közösség fogalmát is felvettük a tárgyalási univerzumunkba. Miután tisztáztam, hogy mit jelent az érték, a preferencia, a preferenciarendezés fogalma, röviden ki kell térnem arra is, hogy mit mondhatunk az értékítéletek és tényítéletek sajátos min⌅ségeir⌅l, valamint a két kijelentéstípus egymáshoz való viszonyáról. >>> A tudományos tevékenység során lényegében igaz állítások rendszerszer⇧ építkezésére törekszünk. Eközben – különböz⌅ min⌅ség⇧ és er⌅sség⇧ – állításokat fogalmazunk meg azzal az igénnyel, hogy a többiek ismerjék el a kijelentéseink igazságát. Mit is jelent ez? Valaki (egy szubjektum) egy állítást fogalmaz meg
2.8. ÉRTÉK
⌅
59
⌅
a világról, amit mások (más szubjektumok) vagy elfogadnak vagy vitatnak, és a ’szubjektumok vitájából’ olykor kiformálódik egy konszenzusos állítás, amit – az éppen adott feltételek között – már mindenki elfogad. Más szavakkal, ha a tudományos közösség egésze elfogadta egy kijelentés igazságát, akkor az már a „szubjektumok szintje fölé emelkedett”, azaz interszubjektív lett. Ezek a tényállítások, amelyek esetében mindig van lehet⌅ség az interszubjektivitás státusának elérésére. Az interszubjektivitás elérése voltaképpen azt jelenti, hogy az adott állítás bekerül valamely közösség kollektív tudatába: ugyanazt gondolják és tudják is egymásról, hogy ugyanazt gondolják a világ valamely kérdésér⌅l (a kollektív tudatról lásd: 44.o.). Szociológiai értelemben a tudományos igazság is „csak” annyit jelent, hogy valamely tudományos közösség kollektív tudatában interszubjektív státusra emelkedett a közösség egy tagja által megfogalmazott kijelentés. Természetesen lehet ezt a kérdést filozófiailag is vizsgálni, és akkor már kritériumok alapján kell eldöntenünk, hogy egy állítás igaz-e vagy sem, de ezzel a problémával itt nem foglalkozom. A tényállítások mellett vannak másfajta megnyilatkozási lehet⌅ségeink. Gyakran van úgy, hogy a kijelentéseket nem lehet „elszakítani” a szubjektivitás szintjét⌅l, mert lényegük szerint szubjektívek. Amikor valaki azt mondja, hogy (P20)
Ez az autó piros, kicsi és kisfogyasztású.
akkor ennek a mondatnak az igazsága vitatható. Például felhozhatják ellene, hogy nem piros, hanem zöld a kocsi színe, és az illet⌅ csak azért látja pirosnak, mert színtéveszt⌅. De ha valaki azt a kijelentést teszi, hogy (P21)
Ez az autó förtelmesen csúnya.
akkor ezzel nem lehet és nincs is értelme vitatkozni. Persze hajba lehet kapni, ha a többieknek pont ez az autó a kedvencük, de látni kell, hogy az ilyen típusú megnyilvánulások, melyeket értékállításoknak neveznek, lényegük szerint mindig a szubjektivitás szintjén maradnak, s⌅t szükségképpen ott kell, hogy maradjanak, hiszen más fejeznek ki, mint a tényállítások. Az értékállításokkal mindig a világ valamely jelenségével kapcsolatos szubjektív viszonyunkat fejezzük ki mások számára. Ahogy már mondtuk korábban: ezek a megnyilvánulások az értékeinket, értékelkötelez⌅déseinket vagy másként a preferenciáinkat mutatják meg. A világnak nagyon sokféle lehetséges állapota van, és amikor ezek közül mi valamelyiket – mint a leginkább kívánatost, leginkább elérend⌅t – kiválasztjuk magunknak, akkor ezt a saját preferenciáink, értékeink szerint tesszük meg. Az oly gyakran használt érdek fogalma is szorosan köt⌅dik az értékek problémaköréhez, hiszen nem igazán tudjuk megmondani, kinek mi az érdeke, ha nem ismerjük az illet⌅ értékválasztásait. Ez utóbbit pedig nem lehet megvitatni, nem lehet a szubjektum szintje fölé emelni s interszubjektívvé tenni, hiszen az ilyen megnyilvánulás – lényege szerint – az egyénhez és csak az egyénhez köthet⌅. Hogy valaki miért éppen úgy választott, ahogy választott, miért ezt és nem azt a dolgot preferálja, miért érzi hasznosabbnak az egyik terméket vagy
⌅
60
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
szolgáltatást a másiknál, arról nem lehet érdemben vitatkozni. Ha mégis vitába kezdenénk, akkor el⌅bb vagy utóbb eljutnánk arra a pontra, ahonnan már nincs hova tovább lépni, amikor a „végs⌅ érv” így hangzik: (P22)
Csak!
Az értékállításoknak eltér⌅ min⌅ségük van a tényállításokhoz képest, ami az állítások és a szubjektumok közti eltér⌅ viszonyban, az állítások megvitathatóságának különbségeiben nyilvánul meg. Van azonban a tény- és értékítéleteknek egy fontos közös vonása, amely a megnyilatkozások harmadik típusával összevetve mutatkozik meg leginkább. El⌅fordulnak ugyanis olyan társadalmi helyzetek is, amelyekben a megnyilatkozásaink célja nem az, hogy a világra vonatkozó tényeket vagy értékválasztásokat közöljünk, hanem az, hogy mások cselekvéseit direkt módon befolyásoljuk, el⌅írjuk. Vagyis a megnyilatkozás célja ilyen esetekben nem a leírás, hanem az el írás. Amíg a tényés értékítéletek leíró jelleg⇧ek, vagyis a jellemezni kívánt – objektív vagy szubjektív – világról mondanak el valamit, de nem „akarják” megváltoztatni azt, addig a másik csoportba tartozó megnyilatkozások el⌅író jelleg⇧ek, amikor is mindig az a célunk, hogy valamilyen változást érjünk el a világban azáltal, hogy valakiket cselekvésre késztetünk. Az el⌅író megnyilvánulásoknak két – egymástól élesen eltér⌅ – fajtája van. Az egyik jelenséget a hatalom, a másikat az uralom fogalmával írhatjuk le. Ezeket a fogalmakat kés⌅bb tárgyalom (lásd 134.o., illetve 126.o.). Amit most említeni érdemes, az az, hogy a megnyilatkozásaink egy fontos típusa a normaállítás, amely valamilyen cselekvésre vonatkozó el⌅írást tartalmaz, de tapad hozzá még valami más is. A megnyilatkozást tev⌅ személy ilyen esetekben mindig elvárja, hogy a „címzettek” fogadják el jogosnak, legitimnek a megnyilatkozónak azt az igényét, hogy el⌅írhat cselekvéseket a többiek számára. Az ilyen legitimitásigények ugyanúgy vitathatók, mint a tényítéletekre vonatkozó igazságigények, csak épp a vitatás alapjai, módszerei térnek el egymástól. Ezt a normák tárgyalásakor fejtem ki alaposabban (62.o.). Az el⌅író megnyilvánulások másik típusából (tehát a hatalom jelenségéb⌅l) hiányzik az elismerési igény, amikor a cselekv⌅ket más motívumok mozgatják, és a cselekvések létrejötte hatalmi eszközök alkalmazásával, kényszerekkel magyarázható.
Módszertani szempontból nem jelentenek problémát az el⌅író megnyilatkozások, mert ezeket – pont e min⌅ségük miatt – egyértelm⇧en kizárhatjuk a tudományos tevékenységek köréb⌅l, mivel a tudomány feladata leíró állítások konzisztens rendszerbe szervezése. Ezzel szemben komoly módszertani nehézséget okoz az értékítéletek szubjektív min⌅sége. Az értékek ugyanis nem, vagy legalábbis nem teljes mértékben szoríthatók ki a tudományos megnyilatkozások világából, és létük – a szubjektivitásukból ered⌅ – elfogultságot, egyoldalúságot eredményez a tudományos magyarázatok terén. Ez igaz mindenféle tudományos tevékenységre, de még inkább igaz és érzékelhet⌅ a társadalomtudományi magyarázatok területén, ahol az értékelkötelez⌅déseknek nagyobb (láthatóbb) a szerepük. E helyzet kezelésére az egyetlen lehet⌅ség az, ha társadalomtudósként (ide értve a gazdaságtannal foglalkozó tudósokat is) igyekszünk a lehet⌅ legnagyobb mértékben visszaszorítani a saját értékválasztásainkból ered⌅ elfogultságainkat, és minél inkább a tényítéletek körére koncentrálni a tevékenységünket, illetve
2.9. NORMA
⌅
61
⌅
mások számára minél pontosabban kinyilvánítani, egyértelm⇧vé tenni értékeinket, választásainkat. Ha nem lehet kiiktatni az értékmegnyilvánulásokat, akkor legalább láthatóvá kell tenni azokat. Mindez nem jelenti a tudomány teljes relativizálását, marad lehet⌅ség az igazság (interszubjektív tényállítások) keresésére. Viszont minél pontosabban látjuk és láttatjuk a tények és értékek határvonalát, annál nagyobb esély van a konszenzus megtalálására s ezzel a tudományos tevékenység folytatására, elmélyítésére. Van egy másik fontos módszertani következménye is a fent elmondottaknak. Ahol a tudomány er⌅s, ott a legfontosabb állításait képes logikai formulákba önteni. Említettem, hogy a tényítéletek formalizálásával az alethikus, illetve az episztemikus logika foglalkozik, ugyanakkor ezek az állítástípusok mindig a szükségszer⇧ség valamely (er⌅s) értelmezéséhez kapcsolódnak. A tudományos tételek – valamilyen értelemben – szükségszer⇧nek tekinthet⌅k, és a tudományos tevékenység célját az adott tudásterületre vonatkozó szükségszer⇧ségek, törvényszer⇥ségek keresése jelenti. Az értékek, hasznosságok, illetve a normák, hatalmi felszólítások formális leírására is vannak logikai apparátusok: az értékek világát a preferencialogika, a normák világát a deontikus logika írja le (lásd: 64.o.). Az utóbbi két esetben viszont megállapítható egy fontos különbség a tényítéleteket formalizáló logikákhoz képest. Sem a preferencialogika, sem a deontikus logika nem garantálja, hogy az értékmegnyilatkozások, illetve a kötelez⌅ el⌅írások, a normák meg is valósulnak. Aminek fontos tartalmi következménye az, hogy a normák érvényesülését más eszközökkel, mégpedig társadalmi eszközkkel (hitekkel, jutalmakkal, kényszerekkel stb.) kell biztosítani (erre a normák jelenségének részletesebb kibontásakor még visszatérek).
A társadalmi cselekvések elemzésekor nem feltételezhetjük az – er⌅s értelemben vett – törvényszer⇧ség érvényesülését, csak szabályszer⇥ségek keresésére van lehet⌅ség. A ’szabályszer⇧ség keresése és megállapítása’ a ’törvényszer⇧ség keresése és megállapítása’ helyett kevesebbet jelent abban az értelemben, hogy a szabályszer⇧ség tételezése „megengedi”, hogy olykor kivételek is el⌅forduljanak, a tétel érvényessége nem teljesen univerzális. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a társadalmi cselekvések világáról ne lehetne érvényeset, használhatót mondani – lehet, csak némiképp gyengébb min⌅ségben. Ez nem a társadalomtudomány, hanem a vizsgált társadalom m⇧ködéséb⌅l, az emberi cselekvés természetéb⌅l fakad.
2.9. Norma Az ember társadalmiságának talán legfontosabb mozzanata, hogy cselekvései során nagyon gyakran társadalmi normákhoz igazodik. Amikor cselekszünk, sokféle motívum mozgat bennünket. Ezek között vannak olyan, néha belülr⌅l, néha kívülr⌅l, mások fel⌅l érkez⌅ késztetések, amelyek valamit el⌅írnak a cselekvésünkre vonatkozóan. Ha az áll egy közlekedési táblán, hogy: (P23)
Behajtani tilos!
akkor az autósok nem kanyarodnak be az így jelzett utcába. Miért engedelmeskednek az autósok a tábla által közvetített el⌅írásnak? Azért, mert a fejükben van valami elképzelés, ami az igazodás kényszerét váltja ki a bel⌅lük. Ezt az elképzelést nevezzük társadalmi normának, amely a következ⌅képpen határozható meg.
⌅
62
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
társadalmi norma társadalmi cselekvésre vonatkozó kívánatos és kötelez el írás, melynek megsértését társadalmi szankció követi
A meghatározás mindegyik összetev⌅je fontos. A norma olyan i) el írás, amely ii) társadalmi cselekvésre vonatkozik, iii) kívánatos, iv) kötelez és, ha nem igazodnak az el⌅írás tartalmához, akkor v) a normasértést szankció követi. A társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségének talán leggyakoribb oka az, hogy a cselekv⌅k a társadalmi normákhoz igazodnak. Weber a legitim rend képzetéhez igazodó cselekvésekr⌅l ír, de tartalmát tekintve ez ugyanaz, mint a normához igazodó cselekvés. A normák fennmaradása, társadalmi érvényessége szempontjából nem a norma tartalmának elfogadása a dönt⌅ mozzanat, hanem a normához történ⌅ igazodás ténye. Weber gyakran idézett példája segíthet megvilágítani a különbséget: a tolvaj nem tartja be, mégis igazodik a ’ne lopj’ normájához, amit az bizonyít, hogy titokban akarja tartani a tettét. Nem követi a normát (hiszen lop), de titkolja, ezáltal igazodik a normához. Ez azt is jelenti egyben, hogy az igazodásával hozzájárul a norma fennmaradásához, fenntartásához.
A társadalmi norma definíciójának egyik legfontosabb összetev⌅je, hogy a normákat cselekvésekre vonatkoztatjuk. Talán még ennél is fontosabb ennek az összefüggésnek az ellentéte: a normák nem állapotokra irányulnak. Akármilyen gyakran mondjuk is egymásnak, nem tudunk mit kezdeni azzal a felszólítással, hogy: (P24)
Legyél jó!
mert nem cselekvésre, hanem állapotra vonatkozik. A cselekvések végrehajtása (vagy végre nem hajtása) az egyénhez köthet⌅, s⌅t akár számon is kérhet⌅, de az állapotok változtatása kívül esik az egyének hatókörén, azokkal – a cselekevéseink határain belül – nem igazán lehet mit kezdeni. Gyakran van úgy, hogy egy normaszer⇧ el⌅írással valamely kívánatos állapotot írunk el⌅. Ebben nem egy elvégzend⌅ cselekvésr⌅l van szó, hanem egy kívánatos, ideális állapot megvalósulását, elérését öntjük valamely el⌅írásba. A továbbiakban nevezzük ezeket a cselekvéstartalom nélküli elvárásokat állapotnormáknak. A „dobd vissza kenyérrel” vagy a „ne lopj” erkölcsi parancsa cselekvésnorma, míg a „legyél jó”, „legyél szelíd”, „szeresd felebarátodat” elvárása állapotnorma. Amíg szeretni, tisztelni, szelídnek, jónak, irgalmasnak lenni annyit jelent, hogy valamilyen bels⌅ (érzelmi) állapotban vagyunk, addig a cselekvés valamilyen változást idéz el⌅, vagy épp valamilyen változási folyamatot enged megvalósulni a mások által is befogható, érzékelhet⌅ külvilág állapotában. A kérdés az, hogyan tudjuk megkülönböztetni egymástól az állapotnormákat és a cselekvésnormákat. Ezen a ponton kivételes segítséget nyújt a magyar nyelv azáltal, hogy az ige fogalmához két jelentést rendel: a Biblia igét hirdet, vagyis normákat ír el⌅, és ezekben a normákban cselekvéseket, állapotokat stb. kifejez⌅ igék vannak. Amikor tehát a Biblia igéit vizsgáljuk, felhasználhatjuk mindazt, amit a magyar nyelv igéir⌅l tudunk. Nézzük meg, mit is mondhatunk az igékbe foglalt igékr⌅l! A jól ismert felosztást alkalmazva az igék négyféle típusát, az állapotot, a történést, a cselekvést és a létezést kifejez⌅ igéket különíthetjük el egymástól. Szeretni, tisztelni, gy⇧lölni, haragudni, érezni – ezek állapotot kifejez⌅ igék, míg a megdobás, a visszadobás, a hamis tanúskodás, az ellopás, a megölés cselekvésigék. Felmerül a kérdés, hogyan lehet egy el⌅írt állapotot, idea-elvárást, állapotnormát megvalósítani. Még pontosabban: hogy tudom én megítélni a másik ember bels⌅ állapotát, azaz hogyan tudom ellen⌅rizni,
2.9. NORMA
⌅
63
⌅
hogy valóban betartja-e az állapotnormák tartalmát. A gyakorlati válasz nem lehet más, mint hogy mások bels⌅ állapotát csak a tényleges cselekvésein keresztül tudjuk megítélni, tehát az állapotnorma csak a cselekvésnormákon keresztül, azaz cselekvésnormákba foglalt cselekvésaktusok végrehajtásának vizsgálatával kontrollálható. Az idea-elvárások, az állapotnormák tehát nem önmagukban, hanem cselekvésnormák megvalósításán keresztül vizsgálhatók.
A normák definíciójába foglalt kívánatosság min⌅ségéb⌅l adódóan a norma tartalmának követését a cselekv⌅k értékesnek tartják (hogy kik, miért és hogyan, az a kés⌅bbiekben kiderül). A kívánatosság azt jelenti, hogy minden normának van értékvonzata, valaki vagy valakik számára a norma tartalma értékes, kívánatos, ezért követend⌅. Ahogy fentebb jeleztem, a norma fennmaradhat akkor is, ha nem mindenki követi, tehát nem kell azt elvárnunk, hogy a norma mindenki számára értékes legyen. Legalább egy embert azonban mindenképpen feltételeznünk kell, aki számára kívánatos a norma tartalma, ez pedig az a személy, aki a normát mint el⌅írást megfogalmazta (err⌅l b⌅vebben lesz még szó a normák összetev⌅inek elemzésekor, lásd 68.o.). A kötelez ség egyfel⌅l utal a normákat megfogalmazó mondatok speciális – deontikus – logikai min⌅ségére, másrészt a kötelez⌅ség mozzanata összekapcsolódik a normasértés szankcionálási aktusával. A lényeg, hogy a cselekv⌅k sokszor úgy érzik, valamely cselekvést illet⌅en nem mérlegelhetnek, végre kell hajtaniuk azt, amit a norma el⌅ír számukra. Kés⌅bb még megvizsgáljuk, milyen tényez⌅kön alapul ez a normakövetési hajlandóság (70.o.). A normákat olykor gyakorlati mondatoknak is nevezik. Ez alatt az értend⌅, hogy a normák olyan nyelvi megnyilatkozások, amelyek az emberek cselekvéseire vonatkoznak, amelyekkel befolyásolni akarják mások tevékenységeit, az emberek gyakorlatát. A norma meghatározásában szerepl⌅ kötelez⌅ség, vagy ahogy még másképp szokták mondani, a kellés min⌅ségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a normasértés esetén „életbe lép⌅” szankcionálás, amir⌅l kés⌅bb még b⌅vebben írok.
A normák társadalmi konstrukciók, amelyek id⌅r⌅l id⌅re, helyr⌅l helyre, kulturáról kultúrára mások lehetnek és folyamatosan változhatnak. Az értékek különböz⌅sége mellett a normák változatossága az emberi kultúra másik meghatározó tulajdonsága. Az alábbi rövid hír jól mutatja a világ sokszín⇧ségét: „Indonéziában a törvény szerint fejét veszik annak, aki maszturbál. Bahreinben egy férfi orvos megvizsgálhatja egy n⌅ nemi szervét, de csak tükörb⌅l nézheti. Számos különös törvény csak a n⌅ket sújtja. Például az egyesült államokbeli Vermontban az asszony csak akkor hordhat m⇧fogsort, ha megkapja rá férje engedélyét. Ugyancsak kockázatos szingli n⌅knek Floridában ejt⌅erny⌅zni. Aki közülük ebben az államban hódol e szenvedélyének, számíthat arra, hogy tettenérés esetén fogdába kerül. Az azonban már mindkét nembéli állampolgárra érvényes, ami az alabamai btk-ban szerepel: tilos bekötött szemmel vezetni, Ohióban pedig részegen pecázni. Mindezeken is túltesz az a brit törvény, mely szerint tilos meghalni a parlament épületében.” [ind03]
⌅
64
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
A normák tartalmára vonatkozóan nem lehet érdemi megállapításokat tenni azon túl, hogy elvileg minden cselekvést normába lehet foglalni. Sem gyakorlatilag, sem elméletileg nem lehetséges, hogy kizárjunk bármilyen cselekvést a normatív szabályozás köréb⌅l. A ’mindenb⌅l lehet normát csinálni’ tétel alátámasztására talán elég idéznünk a gyalogosdugók szabályozásával kapcsolatos következ⌅ hírt: „Mégsem számít büntetend⌅ cselekménynek gyalogosdugó okozása ácsorgás által – így döntött a New York-i Fellebbviteli Bíróság. A felment⌅ ítélet három és fél évvel azután született, hogy egy férfi egy forgalmas manhattani utcán ácsorogva beszélgetett néhány barátjával, és emiatt a többi gyalogosnak kerülgetnie kellett. A torlódást észlelték az arra jár⌅röz⌅ rend⌅rök és továbbhaladásra szólították fel a brooklyni illet⌅t, aki azonban nem engedelmeskedett. Erre ⌅rizetbe vették és egy teljes éjszakára börtönbe csukták. Az ügy ezek után hosszasan húzódott a bíróságokon, mígnem a héten végleges ítéletet született.” [ind26] A fenti történet arra is rámutat, hogy a normákat lehet az általános és az individuális parancsok (el⌅írások) szintjén értelmezni (hiszen a fenti esetben végülis nem született egy olyan általános norma, amely minden gyalogos számára megtiltotta volna a járdán való ácsorgást, de a rend⌅rök intézkedése, hogy ti. egy napra mégis lecsukták a szerintük normasért⌅ egyént, arra utal, hogy a normákat lehet individuálisan is értelmezni). Az általános és konkrét normakijelentések logikai, filozófiai problémáival azonban itt nem foglalkozom. A társadalmi normák tartalmi elemzése helyett inkább azt érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen formális jegyekkel írhatjuk le a normához igazodó cselekvés, illetve a norma jelenségét. >>> A normák formális leírásához a deontikus logika nyújthat segítséget. A deontikus logika alapjait G. H. von Wright teremtette meg az 1950-es évek elején. A deontikus logika, vagy másként a parancsok logikája, a modális logika egyik ágaként értelmezhet⌅. A lényege az, hogy különféle, a cselekvésekre vonatkoztatott viszonyt fejezhetünk ki: megengedhetünk, megparancsolhatunk vagy megtilthatunk cselekvéseket, és a deontikus logika nyelvén mindezt úgy ragadhatjuk meg, hogy ún. deontikus operátorokat illesztünk a cselekvéseket leíró logikai szimbólumokhoz. A deontikus logika a deontikus modalitásokat, azaz a kötelezés módusait az elemi cselekvésegységekre (vagy von Wright szavával: a cselekvésaktusokra) vonatkoztatja. Ilyen aktusnak tekinthet⌅k a következ⌅ elemi cselekvések: „ellopni valamit”, „átmenni az utcán a zebrán keresztül”, „becsukni az ablakot”, „lemásolni egy digitális állományt”, „olvasni egy dokumentumot”, „írni egy levelet”, „dohányozni adott helyszínen”, „adott sebességgel haladni az autópályán”, „beengedni valakit egy ajtón” stb. Megfelel⌅ logikai m⇧veletek segítségével az elemi cselekvésegységekb⌅l összetett cselekvések is képezhet⌅k, ezáltal pontosabban modellezve a valós cselekvések világának összetettebb, bonyolultabb szerkezetét. Természetesen az összetett cselekvésekre vonatkozóan ugyanúgy alkalmazhatók a deontikus operátorok.
2.9. NORMA
⌅
65
⌅
A deontikus modalitások, a szociológia szemszögéb⌅l nézve, különféle normatív viszonynak t⇧nnek. Az elemi vagy összetett cselekvésekkel kapcsolatban négyféle normatív/deontikus viszony állapítható meg. Egy cselekvés lehet:
⌅
66
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
megengedett
P (permitted)
tilos
F (forbidden)
kötelez⌅
O (obligatory)
közömbös
N (neutral)
Ezek a deontikus modalitások, pontosabban az ⌅ket reprezentáló logikai operátorok (P, F, O, N) lehet⌅vé teszik, hogy miután a cselekvéseket leírjuk a megfelel⌅ logikai eszközökkel (lásd 21.o.), a következ⌅ logikai rétegben kifejezhessük a társadalmi kapcsolat szerepl⌅inek cselekvésekre vonatkozó normatív viszonyulásait. Ezáltal megteremtjük annak lehet⌅ségét, hogy a cselekvésekre vonatkozó el⌅írásokat vagyis a normákat a logikai formalizmusok szintjén is kezelni tudjuk. A deontikus módusok (és persze a deontikus operátorok) nem teljesen függetlenek egymástól. A cselekvésaktusokra tett négyféle deontikus modalitásból hármat vissza lehet vezetni a maradék negyedikre. Ha egyetlen meghatározatlan, primitív fogalomként bevezetjük a megengedés fogalmát, akkor a többi deontikus módus kifejezhet⌅ a megengedés modalitásértékre támaszkodva: megengedett
megengedett
tilos
nem
megengedett
kötelez
nem
megengedett
közömbös
nem nem
tilos kötelez
és
cselekedni cselekedni nem
cselekedni cselekedni cselekedni
Korábban bemutattam a modális logika sémáit (37.o.). A modális kalkulusok közül a normákra a D modális kalkulus sémái húzhatók rá, amely a következ⌅képpen írható le: (D)
⇤A ⌃A ha A szükségszer⇥, akkor A lehetséges.
Mivel a fenti (D) formula és ezáltal a D modális séma egy állítás szükségszer⇧ségéb⌅l csak az állítás lehetséges igazságát, nem pedig az állítás igazságát mondja ki, ezért jóval gyengébbnek kell min⌅sítenünk a többi modális formulánál (és sémánál). Viszont épp ez a vonása teszi alkalmassá arra, hogy vele reprezentálhassuk a normatív megnyilatkozásokat, hiszen az ilyen esetekben is egy jöv⌅beni lehet⌅séget, nem pedig valamely tényt foglal magába a megnyilatkozás tartalma. Ehhez persze arra van szükség, hogy némiképp átértelmezzük a modális logika modális ’szükségszer⇧’ és ’lehetséges’ operátorainak jelentését. Ehhez annyit kell tennünk, hogy ’szükségszer⇧’ helyett ’kötelez⌅r⌅l’, ’lehetséges’ helyett pedig ’megengedettr⌅l’ beszéljünk, vagyis a fenti (D) modális formula tartalmi interpretációját módosítsuk az alábbiak szerint (D’): (D’)
⇤A ⌃A ha A kötelez , akkor A megengedett.
Ez az értelmezés teljesen egybevág a – normák leírására alkalmas – deontikus logika operátorainak jelentésével, és éppen ezért jelölik ezt a formulát (D) szimbólummal a modális logika rendszerében (ezzel utalva a deontikus logikai kapcsolódásra). A (D) modális formula tehát a normatív megnyilatkozások leírására alkalmas. A kérdés csak az, hogy ha a modális formulának megfelel⌅en nem lehet garantálni a szükségszer⇧séget/kötelez⌅séget, akkor van-e más eszköz arra, hogy biztosítani lehessen az A esemény megvalósulását. A válasz a normák esetében az lesz, hogy az A megnyilatkozásban el⌅írt esemény létrejöttét
2.9. NORMA
⌅
67
⌅
(vagyis az A igazságának teljesülését) azáltal biztosíthatjuk, hogy a normasértést (vagyis az A esemény „nem teljesülését”) szankciók kilátásba helyezésével próbáljuk megakadályozni. A norma fogalmának további explikációjához szükséges a cselekvés fogalmának meghatározása is. Ezt már bemutattam a könyv társadalmi cselekvésekr⌅l szóló fejezetében (21.o.). Von Wright – a Norm and Action cím⇧ könyvében – a törvény fogalmának értelmezési lehet⌅ségeit számba véve összehasonlítja a természettörvény, az állami törvény és a logikai törvény típusait, megállapítva, hogy a természettörvény leíró (descriptive), az állami törvény el⌅író (prescriptive), míg a logikai törvény determinisztikus. Ezt ma már – a modális logika kalkulusainak elméletére támaszkodva – úgy mondanánk, hogy a fenti háromféle törvényértelmezés megfelel az S4, D és S5 kalkulusok f⌅operátorainak.
Eddig külön kezeltem a cselekvések leírására alkalmas formalizmust (ami lehet⌅vé teszi a kijelentések bels⌅ struktúrájának megragadását), illetve a deontikus viszonyokat megragadó formulákat, de még nem elemeztem a cselekvések és a deontikus modalitások viszonyát. Ha a kétféle lehetséges cselekvéstípust (a csinálást/tevést és a tartózkodást), illetve a cselekvésekre vonatkozó deontikus modalitásokat egymásra vetítjük, akkor megkapjuk a különböz⌅ cselekvési lehet⌅ségekre irányuló, elméletileg lehetséges normatív viszonyokat. megtenni valamit
tartózkodni valamit⌅l
megengedni
megengedni megtenni valamit
megengedni tartózkodni valamit⌅l
megtiltani
megtiltani megtenni valamit
megtiltani tartózkodni valamit⌅l
megparancsolni
megparancsolni megtenni valamit
megparancsolni tartózkodni valamit⌅l
Ha a deontikus modalitások közötti logikai összefüggéseket, illetve a megcsinálás (tevés) és tartózkodás közt megállapított komplementer viszonyt is figyelembe vesszük, akkor könnyen belátható, hogy a táblázatban feltüntetett normatív aktusok között vannak, amelyek megegyeznek egymással. Megtiltani, hogy valaki megtegyen valamit egyet jelent azzal, hogy valakinek megparancsoljuk, hogy tartózkodjon valamit⌅l, illetve megtiltani a tartózkodást valamit⌅l megegyezik azzal, ha el⌅írjuk ugyanannak az aktusnak a végrehajtását. Ebb⌅l következ⌅en a normatív el⌅írásoknak csak négy fajtája különíthet⌅ el. A szemléltetés és a pontos értelmezés kedvéért néhány konkrét példán mutatom be a normatív el⌅írások különböz⌅ típusait (a közlekedési szabályok területér⌅l). megengedni megtenni
Várakozóhely (= szabad parkolni)
megengedni tartózkodni
Kötelez⌅ haladási sebesség feloldása.
megparancsolni tartózkodni = megtiltani megtenni
Tartsa a követési távolságot!; Állj! Els⌅bbségadás kötelez⌅! Megállni tilos!; Várakozni tilos!; Behajtani tilos!
megparancsolni megtenni = megtiltani tartózkodni
Kötelez⌅ haladási irány.; Kötelez⌅ haladási sebesség. Tilos a segítségnyújtás elmulasztása.
A táblázat fontos tanulsága: a deontikus logikai reprezentáció segítségével megmutatható, hogy a különféle természetes nyelvi formában megfogalmazott el⌅írásoknak ugyanaz lehet a tartalma.
⌅
68
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
>>> Amikor arról beszélünk, hogy valaki megparancsol valamit valaki másnak, akkor voltaképpen kétféle cselekvésr⌅l van szó. Az egyik cselekvést, azaz a norma ’kibocsátását’ a parancsot adó személy hajtja végre, a másikat pedig az a személy, akire a felszólítás vonatkozik, azaz aki megcselekszi, amit a parancs el⌅ír számára. Ez a különbségtétel jobban megragadható, ha pontosabban írjuk le a norma kategóriáját. A norma jelenségének értelmezéséhez, pontosabb leírásához arra van szükségünk, hogy összetev⌅ire bontsuk a norma fogalmát. A társadalmi normákat – von Wright szerint – az alábbi normaelemekre bonthatjuk [vW63a]: i)
a norma jellege
ii)
a norma tartalma
iii)
a norma feltétele
iv)
a norma kibocsátója
v) vi)
a norma címzettje a norma alkalma
i) A norma jellegén (norm character) a cselekvésaktus deontikus módusát értjük. Eszerint a norma jellege mindig valamely jól ismert deontikus modalitásértékkel írható le, azaz egy norma jellege lehet megenged (P), tiltó (F), kötelez (O) és közömbös (N). ii) A normatartalom írja le a normába foglalt konkrét cselekvést. Erre a tevékenységre vonatkoznak a norma jellegében rögzített deontikus modalitásértékek, amelyek a norma kibocsátásának (tehát a norma kibocsátója által elvégzett cselekvésnek) az eredményeként jönnek létre. Ezt a normatartalmat a változások, állapottranszformációk segítségével lehet leírni. iii) A norma feltételével jelezhet⌅, hogy valamilyen feltételhez van-e kötve az el⌅írás végrehajtása: (P25)
Ha esik az es , csukd be az ablakot!
A cselekvés végrehajtásának feltételessége els⌅ értelmezésben még relatíve egyszer⇧en kezelhet⌅ jelenségnek t⇧nik, de a probléma alaposabb elemzése során gyorsan kiderül, hogy a feltételesség kérdésköre nem is olyan könny⇧. iv) A norma autoritása, kibocsátója, megfogalmazója az az ágens (személy, szervezet), aki a normát el⌅írja mások számára. Korábban már volt szó arról, hogy a cselekvéselméletben csak embereket fogadunk el cselekvést végrehajtó ágensként, most azonban szükségünk lehet másfajta ágensfogalomra is, mivel az autoritás forrása nagyon gyakran valamilyen közösség, vagyis emberek valamilyen csoportja. Természetesen a közösség által kibocsátott normákat, a közösségi döntéseket mindig vissza lehet, s⌅t vissza kell vezetni bizonyos emberek egyéni döntéseire, de
2.9. NORMA
⌅
69
⌅
mégis fontos megkülönböztetnünk az egyéni és közösségi normakibocsátás aktusát. Fontos rögzítenünk azt is, hogy amikor a normakibocsátó el⌅ír egy új normát, akkor azt is ugyanolyan cselekvésnek kell min⌅sítenünk, mint a norma tartalmában el⌅írt cselekvéseket. A normakibocsátás aktusának min⌅sége azonban más, mint a „normál” cselekvéseké, ezért ezt a cselekvésfajtát a „szabályozandó” cselekvésekt⌅l elkülönítve érdemes kezelni. Ha a normakibocsátó ágenst a normakomponensek közé soroljuk, akkor természetesen feltételeznünk kell a normakibocsátás aktusát is. S⌅t ha már normakibocsátásról beszélünk, akkor érdemes a norma visszavonásának cselekvését is felvenni a vizsgálandó fogalmak közé. A normakibocsátó aktust von Wright normatív cselekvésnek hívja, de az ilyen lesz⇧kít⌅ értelmezés ellentétes lenne a kifejezés széleskör⇧, mindennapos használatával, ezért inkább a normakezel cselekvés egyik típusának nevezném. A normatív cselekvés fogalma alá pedig besorolható minden normához igazodó cselekvés (beleértve a normakezel⌅ cselekvéseket is). A normakezel⌅ tevékenységre vonatkozóan is el⌅ lehet írni normákat, s⌅t ahogy azt a normák szakcionálásáról szóló fejezetben megmutatom, a normákhoz hozzátartozik még egy olyan normatív komponens is, amely a normakezel⌅ tevékenységre irányul.
v) A norma címzettje(i) az(ok) a személy(ek), aki(k)nek igazodnia kell a normához. A címzetoldali ágensek körét is érdemes kib⌅víteni, mert a norma címzettjei között is gyakran találhatunk közösségeket, emberek valamilyen feltételek mentén behatárolt csoportját. A norma címzettjeinek kell végrehajtani a norma tartalmában el⌅írt cselekvéseket. vi) A norma alkalmán, alkalmazási helyzetén vagy – ahogy Hans Kelsen írta Tiszta jogtanában [Kel01b]– a norma térbeli és id⌅beli érvényességi körén azt az adott térid⌅ feltételrendszert értjük, amely „körbeveszi” a normát, amelyen belül egyáltalán értelmezhet⌅vé válik a normaalkalmazás, s⌅t a normativitás egész kérdésköre (ha például nem vagyunk abban a szobában, amelynek az ablakát kellene ki-becsukni a vonatkozó normák szerint, akkor nem beszélhetünk a norma alkalmazhatóságáról). Ez nem azonos a norma feltételességével, mert utóbbi mindig adott alkalmat feltételezve, tehát az alkalomhoz képest írhat el⌅ valamilyen – cselekvésre vonatkozó – feltételességet. A feltételesség létezése nem szükségszer⇧, egy normának nem mindig létezik feltétele. Ezzel szemben minden normatív szituációban beszélhetünk a norma alkalmáról, ebben az értelemben utóbbi létezése szükségszer⇧. A normaösszetev⌅k segítségével úgy írhatunk le egy konkrét normát, hogy az összetev⌅ket egyegy változónak felfogva megadjuk az egyes komponensek (kibocsátó/authority, címzett/subject, jelleg/character, tartalom/content, alkalom/occasion, feltétel/condition) konkrét normához tartozó konkrét értékeit. Az általános formulát a következ⌅ alakban írhatjuk fel: norm(Author, Subject, character, content, condition, occasion) ⇥x⇥y⇥z⇥u⇥v⇥w(norm(x, y, z, u, v, w))
A fenti képletben csak az individuumváltozókra kell alkalmaznunk kvantorokat, ami azt jelenti, hogy a normákat els⌅rend⇧ logikával írhatjuk le. Kés⌅bb kiderül, hogy a normakezel⌅ cselekvések leírásához már másodrend⇧ logikára lesz szükség. (Az els⌅- és másodrend⇧ logika között az jelenti a különbséget, hogy a logikai formulákon belül mire engedjük meg a logikai kvantorok – a ⇧ = ’minden’ vagy a ⌃ = ’van olyan/létezik’ operátor – alkalmazását. Amíg az els⌅rend⇧ logika esetében csak individuumváltozókra vonatkoztathatjuk, addig a másodrend⇧ logikában már a predikátumokra is kiterjeszthetjük a két logikai kvantor hatókörét.)
⌅
70
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
John Rawls volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a szabályoknak két típusa létezik [Raw81]. Rawls nem foglalkozott a két szabálytípus eredetével, Searle azonban Rawls cikkére reflektálva már Kantig vezette vissza a regulatív szabály és a konstitutív szabály elkülönítését [Sea81]. A társadalmi normákban érvényesül⌅ szabályok konstitutívak.
Az eddigi formális leírás nemcsak a társadalmi normákra érvényes. Vannak olyan szabályok, szabályszer⇧ségek, amelyek az eddigiek alapján még hasonlítanak a társadalmi normákhoz, valamiben mégis különböznek t⌅lük. Nem minden cselekvésszabály társadalmi norma. A technikai eszközök használati utasításai, a különböz⌅ játékszabályok, az ételek elkészítésére vonatkozó receptek leírására teljes mértékben alkalmazható a fent bemutatott formalizmus, ezek mégis másként értékelhet⌅k, értékelend⌅k a normákhoz képest. A különbség a társadalmi normák megsértése esetén kiróható szankciók normához kötésében van, amely mozzanat hiányzik a nem norma-jelleg⇧ szabályokból. A normák komponenseinek formális leírása segíthet a normák hatásmechanizmusának megértésében, de a normaösszetev⌅k önmagában vett elemzése nem képes elégséges magyarázatot adni arra, miért is igazodnak a társadalmi cselekvések szerepl⌅i a társadalmi normákhoz. Az eddig számbavett összetev⌅k alapján még nem tudjuk megmondani, hogy mi a különbség a társadalmi normák és a játékszabályok vagy a technikai eszközök használati utasításai között. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükség van egy újabb tényez⌅ figyelembevételére. >>> A társadalmi norma fogalmának minél pontosabb meghatározásához el⌅ször a normák egyik típusát, a jogot fogom megvizsgálni, majd a következ⌅ lépésben kiterjesztem a jog esetében érvényes megoldást a norma általános fogalmára. Az eddigiekben megmutattam, hogy a társadalmi norma olyan – cselekvésre vonatkozó – el⌅írás, amelyenek hat összetev⌅je különíthet⌅ el. Utaltam arra is, hogy a normát kibocsátó ágens létezése feltételezi a normakibocsátás eseményét is. A norma tehát olyan – jöv⌅beni – cselekvések szabályozására irányuló el⌅írás, amely egy korábbi – normakibocsátó – cselekvés eredményeként jön létre. Minden norma szükségszer⇧en tartalmazza ezt a kett⌅sséget. De nemcsak a normakibocsátási cselekvés van a norma jelenségéhez kötve. A normák kezelésével kapcsolatos másik cselekvési lehet⌅ség a normák visszavonása. Ez a „párja” a normakibocsátásnak mint cselekvésnek. Ez a két cselekvés magára a normára vonatkozik, ezért ezeket normakezelési cselekvéseknek nevezem. A normakibocsátásra és normavisszavonásra kés⌅bb még visszatérek, de el⌅tte egy harmadik normakezelési cselekvéstípust vizsgálunk meg. Els⌅ körben tehát lesz⇧kítem a vizsgálódás fókuszát a normák egyik típusára, a jogra. Hans Kelsen, a nagyhatású jogtudós Tiszta Jogtanában a következ⌅ket írja: a jogtan „a jogi normát . . . olyan hipotetikus normának tekinti, mely valamely feltételt képez⌅ tényállásnak egy a feltételt⌅l függ⌅ következménnyel történ⌅ sajátos összekapcsolását fejezi ki.” [Kel01b, 12]
2.9. NORMA
⌅
71
⌅
A feltételt⌅l függ⌅ következmény azt jelenti, hogy ha valaki nem a jogi normában el⌅írt cselekvést hajtja végre, vagyis megsérti a norma el⌅írását, akkor ezt a normasértést a jog szerint valamilyen szankciónak kell követnie. Kelsen szerint a jog és a jogsértést követ⌅ szankció elválaszthatatlanok egymástól. Ezt a kapcsolatot Kelsen beszámításnak nevezi: „Ahogyan a természettörvény bizonyos tényállást mint okot egy másikkal mint okozattal kapcsol össze, úgy a jogi törvény jogi feltételt kapcsol jog- (vagyis ún. jogsértés-) következménnyel össze. A tényállások összekapcsolásának módja az egyik esetben a kauzalitás, a másik esetben a beszámítás, amit a Tiszta Jogtan a jog sajátos törvényszer⇧ségének ismer fel.” [Kel01b, 12] A jogi norma meghatározásakor szükségszer⇧en figyelembe kell venni a jog „önmagában vett” min⌅ségét, illetve a jogsértés eseményéhez mint feltételhez kapcsolt társadalmi szankció „beszámítását”. Utóbbi mozzanat nélkül nem lehet kielégít⌅en meghatározni a jog fogalmát [Szi06, 213]: „A társadalmi normáknak . . . három nélkülözhetetlen mozzanata van, amelyek azonban a norma nyelvi megfogalmazásában összeolvadnak, csak logikai elemzés útján, analitikailag választhatók el egymástól. Ezek a következ⌅k: - a magatartás leírása, megfogalmazása; - a magatartás normatív min⌅sítése, vagyis tilossá, kötelez⌅vé vagy megengedetté nyilvánítása; - a normasértés következményeinek el⌅írása vagyis a szankció.” A jog és szankció fogalmainak ezen szükségszer⇧ összekapcsolását általánosítva azt mondhatjuk, hogy ha a jog definiálása nem lehetséges a hozzárendelt szankció nélkül, akkor ezt általában is kijelenthetjük, úgymint: a társadalmi norma fogalmának meghatározásába szükségszer⇧en be kell vennünk a társadalmi szankció fogalmát. Akármilyen társadalmi normáról is beszéljünk, fel kell tételeznünk, hogy a normába foglalt el⌅íráshoz mindig hozzákapcsolnak valamilyen feltételes szankciót. A szankció így a norma egy újabb komponenseként értelmezhet⌅. Tisztább lehet a kép, ha már ismerjük a lehetséges szankciótípusokat, mivel a társadalmi normák típusait is azon az alapon fogjuk elkülöníteni egymástól, hogy milyen szankciók vannak a normasértésekhez rendelve. A normakezelési cselekvések közé kell sorolnunk a normakibocsátás, a normavisszavonás és a normasértés-szankcionálás tevékenységeit. A társadalmi szankciókat a társadalmi ösztönz k egyik típusaként is felfoghatjuk mondván, hogy a normakövet⌅ magatartás el⌅segítése érdekében különféle társadalmi ösztönz⌅ket lehet alkalmazni, amelyek lehetnek pozitív vagy negatív ösztönz⌅k. El⌅bbire példák a társadalmi jutalmak, nyilvános elismerések (presztízs, nyilvános dicséret, gazdasági el⌅ny juttatása), utóbbira a társadalmi büntetések, szankciók (börtönbüntetés, nyilvános kritika, gazdasági hátrány okozása). Elméletileg adná magát a lehet⌅ség, hogy a szankció fogalmának általánosításával szélesebb keretrendszerbe ágyazzuk be a társadalmi ösztönzés különböz⌅ formáit, de most nem élek ezzel a lehet⌅séggel. A társadalmi norma fogalmának definiálásához csak a szankció fogalmát kell igénybe vennünk.
⌅
72
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
Érdemes néhány példán keresztül bemutatni, hogy a szankciók nélküli cselekvésszabályok mennyire más min⌅ség⇧ek a társadalmi normákhoz képest. Nézzük meg a technikai jelleg⇧ használati utasítások vagy a f⌅zési receptek utasításait. Ezek ugyanolyan el⌅írásokat tartalmaznak, mint a társadalmi normák: (P26) (P27)
Nyomja meg a start feliratú gombot! Lassan kevergesse a rántást két percen keresztül!
Egy nagyon fontos mozzanatban viszont különbséget tapasztalhatunk köztük. Mégpedig mindig akkor, amikor valaki nem úgy cselekszik, ahogy az a szabályokban (egyfel⌅l a társadalmi normákban, másfel⌅l a használati utasításokban, receptekben) el⌅ van írva. Ha valaki nem nyomja meg a gombot egy technikai eszközön vagy nem keveri meg a rántást a t⇧zhelyen, akkor annak persze lehetnek ilyenolyan következményei, de az el⌅írt cselekvés elmaradását nem követi más emberek – valamilyen szankciót kifejez⌅ – reakciója. Ha nem nyomjuk meg a start gombot, akkor nem fog m⇧ködni a készülék, de más következménnyel nem kell számolnunk. Ha nem úgy csináljuk az ételt, ahogy a recept szól, akkor esetleg nem lesz finom az étel, ami önmagában kiválthat ugyan érzelmeket másokból, de nem amiatt elégedetlenkednek majd, hogy nem igazodtunk a recept el⌅írásaihoz. Ezzel szemben bármely norma megsértése mindig valamilyen szankció alkalmazását vonja maga után. Ha a gyerek nem köszön hangosan a szomszédnak, akkor az anyja rászól, ha valaki gyorsabban vezet a megengedett sebességnél, akkor a rend⌅r pénzbüntetésre ítéli, ha valaki hazudott, er⌅s lelkiismeret-furdalás gyötörheti miatta. Nincs norma szankció nélkül. Ha a szankciót és a normát szorosan összekapcsoljuk, akkor adja magát a kérdés, hogy milyen szankciótípusok különíthet⌅ek el egymástól. Azért nagyon fontos ez, mert a válasz alapján lehet meghatározni a norma típusait is. Újra érdemes felidézni, mit mondott err⌅l Max Weber. Kicsit hosszabban idézem azt a passzust, amelyben Weber – a norma fogalma helyett még a rend kategóriáját alkalmazva – a normatív cselekvéseket tipizálja: „6.§. Valamely rend legitimitása biztosítható: I. tisztán belülr⌅l, mégpedig 1. tisztán indulati-érzelmi alapon: érzelmi átéléssel, bels⌅ odaadással; 2. értékracionálisan: a végs⌅ és kötelez⌅ értékek (erkölcsi, esztétikai vagy bármely más értékek) kifejez⌅déseként fölfogott rend abszolút érvényességébe vetett hittel; 3. vallásos hittel: azzal a meggy⌅z⌅déssel, hogy a rend betartásán keresztül el lehet jutni az üdvözüléshez; II. továbbá úgy is (vagy csak úgy), hogy sajátos küls⌅ következményekhez kapcsolódnak bizonyos várakozások. A rendet a) konvenciónak nevezzük, ha érvényessége küls⌅dlegesen, azáltal van biztosítva, hogy az emberek megadható körén belül a rendt⌅l való eltérés várhatóan (viszonylag) általános és gyakorlatilag érezhet⌅ helytelenítésbe ütközik;
2.9. NORMA
⌅
73
⌅
b) jognak nevezzük, ha ugyancsak küls⌅dlegesen, de azáltal van biztosítva, hogy az emberek egy külön erre fölkészült csoportja várhatóan (fizikai vagy pszichikai) kényszert alkalmaz a rend betartásának kikényszerítésére, illetve megszegésének megtorlására.” [Web87, 60-61] Weber el⌅ször elkülöníti egymástól azokat a normatív cselekvéseket, amelyek során a cselekv⌅k bels⌅, illetve küls⌅ tényez⌅k miatt igazodnak a normához. A bels⌅ normakövetéshez rendeli hozzá az erkölcs kategóriáját. A küls⌅dleges hatásokra történ⌅ normakövetés során a cselekv⌅ társadalmi környezete, a közösség valamilyen befolyása érvényesül. Az erkölcsi normát megsért⌅ cselekvés bels⌅ folyamatokat indít el az emberben (önmarcangolás, lelkiismeret-furdalás). A konvenció és a jog megsértése küls⌅dleges büntetéssel jár. A konvenció esetében normasértéskor a helytelenítésen keresztül közösségi nyomás nehezedik az egyénre (aminek legszéls⌅ségesebb esetében a közösség kizárja soraiból a normát megsért⌅ egyént), a jogsértés pedig az adott közösség lelki vagy fizikai er⌅szakon alapuló szankcióit vonja maga után. Utóbbi általában úgy valósul meg a mindennapokban, hogy a közösség vezetése a börtönbe záráshoz szükséges fizikai er⌅szak-alkalmazás lehet⌅ségére hivatkozik egy kifejezetten erre szakosodott apparátus segítségével – amely egyébként a folyamat végén el is végzi az olykor valóban szükséges er⌅szakalkalmazást. A normasértésekhez rendelhet⌅ szankciók tehát két szempont figyelembevételével írhatók le. Egyfel⌅l tudni kell, hogy ki szabja ki a szankciót a normasért⌅re, másfel⌅l azt kell számításba venni, hogy milyen szankciót lehet kiszabni. Az els⌅ szempont szerint küls⌅ vagy bels⌅ szankcionálásról beszélhetünk. Bels⌅ szankciók esetén, amennyiben a norma autoritása és címzettje megegyezik, autonóm normáról (autonómiáról), míg a küls⌅ szankcionáláskor, vagyis amikor a két ágens különbözik, akkor heteronóm normáról (heteronómiáról) beszélhetünk. A második szempont szerint normasértés esetén háromféle lehet a büntetés: az egyénben ébred⌅ lelkiismeret-furdalás, vagy a normafenntartó közösség által alkalmazott lelki, illetve fizikai kényszer (vagy az azzal való fenyegetés). Mindezek alapján megkapjuk Weber három alapvet⌅ normatípusát: - erkölcs (bels⌅ szankció: az egyén lelkiismeret-furdalása) - konvenció (küls⌅ szankció: a közösség helytelenítése, kritikája) - jog (küls⌅ szankció: az er⌅szak-alkalmazással való fenyegetés) A három szankciótípus és persze a három normatípus mindegyike vonatkozhat ugyanarra a cselekvésre, ezért minden egyes konkrét társadalmi kapcsolat elemzésekor meg kell mondani, hogy éppen akkor melyik normatípus érvényesül a leginkább. El⌅fordulhat ugyanis, hogy egy társadalmi helyzeten belül egyidej⇧leg többféle normatípus áll fenn vagy érvényesül. Vegyük a következ⌅ példát: i) Valaki nem megy át a piros lámpánál, mert minden körülmények között betartja a közlekedési szabályokat – erkölcsi norma, erkölcsi igazodás.
⌅
74
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
ii) Valaki nem megy át a piros lámpánál, mert nem akarja kiváltani a partnere rosszallását – konvencionális norma, konvencionális igazodás. iii) Valaki nem megy át a piros lámpánál, mert nem akarja, hogy a szemközt álló rend⌅r megbüntetesse – jogi norma, jogi igazodás. Ha egy személyre érvényes az i) állítás, akkor vélhet⌅leg igaznak tarthatjuk rá a ii–iii) állításokat is, vagyis mondhatjuk, hogy esetében mindhárom normatípus érvényessége fennáll. Feltételezhetünk azonban olyan személyeket is, akikre sem saját lelkiismeretük, sem valamely közösség konvencionális nyomása nem hat, és csak akkor nem mennek át a piros lámpánál, ha a büntetés veszélyét valósnak tartják – ebben az esetben csak a jogi norma érvényességér⌅l beszélhetünk. Ha a kelseni jogdefiníció legfontosabb elemét felelevenítjük (és megfelel⌅en általánosítjuk), akkor azt mondhatjuk, hogy a szankció elválaszthatatlan hozzákötése a normához voltaképpen egy háttérnorma, egy szankcionálást el⌅író norma, azaz egy szankciónorma tételezését jelenti. Bár Weber explicit módon nem írja le, de a definíciós szándékából, illetve más szövegrészekb⌅l egyértelm⇧en kibontható, hogy a fenti tipologizálás alapja a következ⌅ kérdésen alapul: Milyen szankciók követik a normasértés eseményét a különböz⌅ esetekben? A kérdésre adott válasz pedig – szociológiai értelemben – választ ad arra a kérdésre is, hogy miért kell betartani a normák el⌅írásait: azért, mert az emberek el akarják kerülni a lehetséges szankciók alkalmazását. Arra a kérdésre, hogy a cselekv⌅k adott társadalmi kapcsolaton belül aktuálisan miért igazodnak a normákhoz, többféle válasz adható, és mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése során derül ki, hogy ki, mikor, milyen motívumok alapján igazodik, de a társadalmi méret⇧ igazodás tényét a különféle szankciók létezésével magyarázhatjuk. Ez persze azt is jelenti, hogy a normák társadalmi érvényességéhez, fennmaradásához nem szükséges feltétel, hogy mindenki érvényesnek és követend⌅nek tartsa azokat. Bár a fent idézett szövegben Weber nem nevezi erkölcsnek a bels⌅leg fenntartott normát, kés⌅bb már erre használja ezt a terminust. Bár mind a közbeszéd, mind az erkölcsfilozófia más jelentés mentén használja ezt a fogalmat, könyvemben kitartok az itt kifejtett értelmezés mellett. A normatípusok weberi megközelítése némiképp eltér a megszokott, széles körben használt értelmezést⌅l. Az erkölcs és a konvenció fogalmait sokan és sokféleképpen határozták meg, és a közgondolkodás sokszor nem húz egyértelm⇧ határvonalat a konvenció és az erkölcs fogalmai közé. A konvenció esetében a közösség által alkalmazott helytelenít⌅ magatartást konvencionális nyomásnak is nevezik. A konvenció terminusával egy másik fogalmat is jelölnek, amelynek a jelentése teljesen eltér a weberi meghatározástól. A játékelméleten belül elterjedt értelmezés szerint a konvenció a koordinációs problémáknak az érintettek által önkényesen kialakított, normákba épített, intézményesített megoldása. El⌅fordulhatnak olyan társadalmi helyzetek, amelyekben több, eltér⌅ s egymásnak ellentmondó el⌅írásokat tartalmazó norma (két, egymással ütköz⌅ konvenció) vagy normatípus (jog és erkölcs) van jelen. Nehéz, ha nem lehetetlen megmondani azt, hogy az ilyen összeütközés (normakollízió) esetében melyik norma vagy normatípus el⌅írásainak engedelmeskednek inkább az emberek. Helyzetr⌅l helyzetre, személyr⌅l személyre változhat az, hogy mikor melyik lesz az er⌅sebb, az érvényesebb. Ennek vizsgálata azonban túlmutat e könyv keretein. A normák érvényességének nem feltétele, hogy az adott társadalom, az adott közösség egésze, vagy akár csak a többsége egyetértsen egy normával és magától kövesse annak el⌅írását – ennek egyik jó szemléltet⌅ példája a sebességkorlátozásra vonatkozó közlekedési szabályok esete, amikor el⌅fordulhat, hogy akár az érintettek többségére igaz, hogy olykor vagy gyakran
2.9. NORMA
⌅
75
⌅
megsértik a vonatkozó el⌅írásokat, ennek ellenére mégis érvényesnek kell tekinteni a szóbanforgó törvényeket. A norma érvényességéhez mindig szükség van olyan emberekre, akik „hisznek benne”, kívánatosnak tartják és – akár a közösség többségi akaratának, véleményének, értékeinek ellenére – kikényszerítik a többiek igazodását a norma el⌅írásaihoz.
A szankció érvényesítése is cselekvés, amire a szankciónorma vonatkozik. Az ilyen normát valahogyan meg kell különböztetni az eddig tárgyalt normáktól. Mivel a normák szankcionálási tevékenységére vonatkozó el⌅írások (normák) más szinten, logikai nyelven kifejezve: magasabb rendben vannak, mint az egyszer⇧ cselekvésekre vonatkozó normák, ezért azt mondhatjuk, hogy a cselekvésre els rend⇥ normák vonatkoznak, míg a szankcionáláshoz másodrend⇥ normákat rendelhetünk. A társadalmi norma lényege, hogy adott cselekvésre vonatkozó – els⌅rend⇧ – norma megsértését szankcionálni kell, mert ennek hiányában a cselekvési szabály elveszíti norma jellegét. A szankcionálás szükségessége ugyanolyan elvárás, mint a szabályozandó cselekvésekre vonatkozó el⌅írások, tehát azt is normának, mégpedig másodrend⇧ normának kell tartanuk. De a szankcionálásra mint társadalmi cselekvésre irányuló normát is meg lehet sérteni, és akkor a másodrend⇧ normasértést is szankcionálni kell, amelyre már azt kell mondanunk, hogy arra újra csak magasabbrend⇧, éppen most harmadrend⇥ norma vonatkozhat. És ezt a sort – elméletileg – folytathatnánk a végtelenségig, de szerencsére erre nincs szükség. A társadalmi gyakorlatot vizsgálva elégséges csak az els⌅-, másod- és harmadrend⇧ normákkal (illetve cselekvésekkel) foglalkoznunk (err⌅l szót ejtek még a játékelméleti fejezetben, lásd ??–??.o.). Ez a kett⌅sség teljesen analóg azzal a logikai felosztással, miszerint definiálhatunk els⌅rend⇧ és másodrend⇧ logikát (illetve tetsz⌅legesen sokadrend⇧ logikát). A normák összetev⌅it a korábbiakban a következ⌅ képlet fejezte ki: norm(Authority, Subject, character, content, condition, occasion)
Ebben fejezetben világossá vált, hogy a normasért⌅ cselekvéshez rendelt szankciókat be kell emelni a normák összetev⌅i közé. Ha a normasértés esetére kirótt szankciót mint a szankciónorma tartalmát a ’sanction’, a szankciót érvényesít⌅ ágenst ’sanc-Subject’, a szankcionáló normát ’sanc-norm’, a szankciónorma jellegét ’O’, a normasértés tényállását mint a szankciónorma alkalmazási helyzetét ’sanc-occasion’, a szankciónorma feltételességét ’hypothetical’ szimbólumokkal jelöljük, akkor a norma+szankciónorma formulája a következ⌅képpen néz ki: norm(Authority, Subject, character, content, condition, occasion) ⇤ sanc-norm(Authority, sanc-Subject, O, sanction, hypothetical, sanc-occasion)
Fontos, hogy mind a norma, mind a hozzákapcsolt szankciónorma kibocsátója ugyanaz az ágens. Az, hogy ki a szankciónorma címzettje, vagyis kinek van el⌅írva a szankció alkalmazása normasértés esetén, a norma típusától függ.
Norma és szankció elválaszthatatlanok egymástól. Nem találunk példát a történelemben arra, hogy ne szankcionálták volna a norma megsértését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna komoly és folyamatos változás a normasértések szankcionálásának, azaz a büntetésnek a történetében. Ez a változás természetesen a jog esetében volt a leglátványosabb és legnagyobb horderej⇧, hiszen a lelkiismeretfurdalás és a közösségi nyomás formája és tartalma nem változott (nem változhatott) a történelem során. Mindig arról volt szó, hogy elvették a delikvensek vagyis
⌅
76
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
a jogsért⌅k egészségét, életét, javait, szabadságát, a fizikai és lelki er⌅szak alkalmazásának formái és eszközei azonban hihetetlen változatosságot mutattak az id⌅k folyamán. >>> A büntetés jelenségénél aligha találhatunk jobb példát annak szemléletésére, hogy mit is jelent a társadalmi konstruáltság ténye. Bármennyire is egyértelm⇧nek, magától értet⌅d⌅nek, megváltoztathatatlannak látják azok, akik adott korban, közösségben, kultúrában élve kiszabnak valamilyen büntetést valakire, ha összehasonlítjuk a különböz⌅ korok, közöségek, kultúrák ítélkezési gyakorlatát, ugyanazon normasértések büntetése esetében hihetetlen változatosságot tapasztalhatunk [Lyo05], [Fou90]. A társadalmi szankciók, azon belül is különösen az állami kényszeralkalmazás, a büntetésvégrehajtás és persze a halálbüntetés története a kegyetlenség kreativitásának szomorú és nyugtalanító története is egyben. Miközben a keresztény kultúrkörhöz tartozó országokban a halálbüntetés elfogadhatóságáról, igazolhatatlanságáról vitatkoznak és sok helyen már el is törölték ezt a büntetési nemet, addig más kultúrák, országok fenntartás nélkül alkalmazzák – nem egyszer meglehet⌅sen kegyetlen formában. Az iráni iszlám büntet⌅jog értelmében a házasságtörésben b⇧nösnek talált férfiakat derékig, a n⌅ket mellig földbe kell ásni a megkövezéshez. Az ehhez használt kövek nem lehetnek olyan nagyok, hogy egy csapásra megöljék az elítéltet. El⌅fordulhat az is, hogy a büntetés hatályát nemcsak a normasért⌅re, de a sértettre is kiterjesztik. Emögött az a megfontolás húzódhat, hogy senkivel sem véletlenül és vétlenül történik meg a rossz, ezért azt a személyt ugyanúgy meg kell büntetni, mint a normasért⌅ket. Az ’aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók’ közmondásunk is ehhez hasonló elvet fejez ki. „Az er⌅szakolók kett⌅t⌅l kilenc évig terjed⌅ börtönt kaptak, amiért meger⌅szakoltak egy n⌅t, de hat havi börtönt és 200 ostorcsapást az áldozatra is kiróttak.” [ind14] A társadalmi szankciókat – a cselekvéselméleti megközelítés logikájával összhangban – a normasért⌅ egyénekre szabják ki. El⌅fordulhat azonban az is, hogy egy személy normasértését nem egyéni, hanem közösségi szinten büntetik. A kollektív büntetés jelenségét, bár érdekes és fontos, most nem elemzem, de az érdekl⌅d⌅knek ajánlom: [Hec88, 536]). >>> A normák összetev⌅inek tárgyalásakor a logika, a formális elemzések világában mozogtunk. Nem tárgyaltuk azt a kérdést, hogy miért, hogyan m⇧ködnek a normák a tényleges társadalmi gyakorlatban. A deontikus logika egyáltalán nem foglalkozik azzal a problémával, hogy a cselekv⌅ miért hajtja végre az adott norma tartalmaként el⌅írt cselekvést. Az alábbi felszólító mondatok a deontikus logika számára
2.9. NORMA
⌅
77
⌅
egyaránt a kötelezés normájaként (O-normaként) jelennek meg, s⌅t, nemcsak a normajellegben egyezik meg a két mondat, de az összes többi normaösszetev⌅ben is: (P28)
Tisztelt ügyfelünk, kérjük, fizesse be az esedékes vízüzemi díjat!
(P29)
Uram, fizesse meg a védelmi pénzt!
A két mondat – az eddig alkalmazott logikai formalizmus szerint teljesen megegyez⌅ – jelentése: ’X személynek pénzt kell fizetnie Y személy számára’. Az eddigi formalizmus, a deontikus logika itt megáll és nem számol azzal a különbséggel, ami miatt a fenti két mondatot két – teljesen eltér⌅ – társadalmi kapcsolathoz kell hozzárendelnünk. Az els⌅ helyzetben semmi sem történik a felszólított személy szabad akaratával szemben (vagyis ha az ügyfél továbbra is igénybe szeretné venni a – vízüzemi – szolgáltatást, akkor önként fizetni fog), míg a második szituációban a parancs címzettje akarata ellenére cselekszik (ha nem igényelné a – védelmi – szolgáltatást, akkor is fizetnie kell). Az els⌅ helyzetben a felszólított személy „ jogosnak” tartja a kiadott parancsot és ezért hajtja azt végre, ezzel szemben a második esetben nem találhatunk ilyen elfogadó hozzáállást – még akkor sem, ha a parancsnak egyébként engedelmeskednek. Ezt a különbséget ragadhatjuk meg a legitimitás fogalmával. A továbbiakban ezt a fogalmat vizsgálom meg. A normákhoz igazodó cselekvések megértéséhez elengedhetetlen, s⌅t, szociológiai szempontból talán a legfontosabb feladat annak vizsgálata, hogy miért igazodnak az emberek a normákhoz, vagyis mit⌅l lesz legitim egy norma, ami – ahogy azt rögtön látni fogjuk – egyet jelent azzal a kérdéssel, hogy miért hajt végre valaki egy másik személy által neki címzett parancsot. A normák összetev⌅inek tárgyalásakor bemutattam, hogy minden normához tartozik valaki, aki kibocsátja a normát. t neveztük autoritásnak, akinek meghatározó szerepe van a normák legitimitásában. Azt mondhatjuk – talán kicsit meglep⌅ módon –, hogy a normák elfogadásának, a legitimitásnak a kulcsa nem a címzett személy, hanem a normakibocsátó autoritás. Fentebb azt állítottam, hogy a normák egyik alapkérdése az, hogy a norma címzettje miért igazodik a norma tartalmához. De mihez is igazodik a parancsot végrehajtó személy? Ahhoz a cselekvéshez, amit az autoritás el⌅z⌅leg a norma tartalmába foglalt. A dolog tehát úgy áll, hogy el⌅bb van az autoritás által kibocsátott parancs, majd utána következik a parancs végrehajtása, a normához igazodás. Van azonban még valami, ami megel⌅zi a címzett személy igazodását. Amikor ugyanis az autoritás megfogalmazza a normaállítását, akkor ezzel „párhuzamosan” kinyilvánítja a normához kapcsolódó legitimitásigényét is, azt az igényt, hogy az általa megfogalmazott normát a címzett fogadja el, tekintse legitimnek. A kommunikációs aktusok tárgyalásakor már jeleztük, hogy a nyelvi megnyilatkozásokat mindig valamilyen érvényességi igénnyel együtt bocsátjuk ki, ami természetesen a normatív megnyilatkozások esetén is igaz. A ’miért igazodunk a normához’ kérdés így átfogalmazható a ’mit⌅l érvényes a norma’ formába. Mivel többfajta érvényességigény létezik, vigyázni kell arra, hogy ne keverjük össze
⌅
78
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
a különféle érvényességvizsgálatokat. Természetesen mindhárom érvényességvizsgálat értelmes és elvégezhet⌅ a normákkal kapcsolatban, de a normákra vonatkozó speciális érvényesség a megnyilatkozás helyességére vonatkozik, ami annyit jelent, hogy az érvényességvizsgálat során a kibocsátás helyességét lehet vagy elfogadni vagy visszautasítani. Amikor a normatív megnyilatkozásokkal kapcsolatban felvethet⌅ érvényességigény kérdése felmerül, akkor a rend, a norma legitimitásigényér⌅l van szó. Ekkor az érvényességvizsgálat a legitimitásigény vizsgálatát jelenti. A legitimitás a rend, a norma min⌅sége. legitimitás legitimitásnak nevezzük a társadalmi norma helyességére vonatkozó érvényességigény elfogadását
A legitimitás vagyis a norma helyességének elfogadása többféle érv alapján lehetséges, de ez a fogalom meghatározása szempontjából nem lényeges. Fontos viszont a normákat kialakító, fenntartó mechanizmusok szempontjából. Utóbbi kérdést az uralom fogalma segítségével vizsgálhatjuk, melyre a könyv egy másik részén b⌅vebben kitérek (126.o.). A normatív megnyilatkozásokkal kapcsolatban mindhárom érvényességigényt lehet vitatni. Lehet vizsgálni a norma igazságtartalmát. Ha egy utcában kiraknak egy olyan közlekedési táblát, amely ellentmond egy másik, már régóta ott lév⌅ tábla el⌅írásának (ha például kitesznek az utca közepén egy, az utca elején látható táblával ellentétes irányba mutató ’kötelez⌅ haladási irány’ táblát), akkor azt az igazságra, a gyakorlati megvalósítás lehetetlenségére hivatkozva lehet vitatni. De ugyanebben az esetben az is elképzelhet⌅, hogy valaki a normakibocsátási aktus hitelességét, ⌅szinteségét kérd⌅jelezi meg azzal, hogy körbenéz, nem viccel⌅dött-e vele valaki, nem került-e egy kandikamerás helyzetbe. És természetesen vizsgálható, s⌅t, csak a normák esetében vizsgálható a helyesség kérdése. Például úgy, hogy valaki azt mondja, hogy rá nem vonatkozik a tábla el⌅írása (mondjuk, mert gyalogosan vagy épp rollerrel, görkorcsolyával közlekedik). Ha valaki a normatív megnyilatkozás helyességét vitatja, akkor azt vizsgálja meg magában, hogy neki végre kell-e hajtani a norma el⌅írásait vagy sem.
Amikor valaki elfogadja a másik fél által kinyilvánított és normába foglalt el⌅írás végrehajtását, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a normakibocsátónak, az autirotásnak tekintélye van a címzett el⌅tt. A norma érvényességének vitatása így egyet jelent a tekintély meglétének vizsgálatával. A tekintély fogalmát, történeti alakváltozásait Hannah Arendt elemezte egy tanulmányában [Are95], amelyben – miközben Platon szerepér⌅l írt – a következ⌅ szemléletes (és a gondolatmenet szempontjából nagyon fontos) megjegyzést tette: „Valószín⇧leg már vizsgálódásai kezdetén felfedezte, hogy az igazság, vagy inkább azok az igazságok, melyeket maguktól értet⌅d⌅eknek nevezünk, kényszerít⌅ er⌅vel hatnak az értelemre, s hogy ez a kényszerítés, bár eredményességéhez nincs szükség er⌅szakra, er⌅sebb, mint a meggy⌅zés és az érvelés. Az ész kényszerít⌅ erejével azonban az a
2.9. NORMA
⌅
79
⌅
baj, hogy csak a kevesek ismerik el, s így felmerül annak problémája: hogyan lehet azt biztosítani, hogy a többség, a politikai közösséget sokaságukkal alkotó emberek tömegei ugyanannak az igazságnak engedelmeskedjenek.” [Are95, 116] Három „kényszerítési lehet⌅séget” képzelhetünk el (nagyon fontos a kényszerítés fogalmát idéz⌅jelbe tenni, mert a három esetben egymástól nagyon eltér⌅ min⌅ség⇧ kényszerr⌅l van szó). El⌅ször beszélhetünk a hatalom alkalmazásáról vagyis az er⌅szak kényszerér⌅l. Ez a szó eredeti értelmében kényszert jelent, vagyis ilyen esetekben mindig arról beszélünk, hogy a szembenálló felek közül az egyik megtöri a másik akaratát. Másodszor lehet szó az észérvekkel hatni próbáló meggy⌅zésr⌅l, érvelésr⌅l vagyis az ész kényszerít⌅ erejér⌅l. Ebben a kontextusban nyilván metaforikusan érthetjük csak a kényszerítés mozzanatát, hiszen itt a szembenálló vélemények, hitek és tudások „versenyében” a jobbik argumentum meggy⌅z⌅ erejér⌅l, annak önkéntes elfogadásáról van szó, nem pedig a szembenálló fél akaratának er⌅szakos megtörésér⌅l. Harmadszor pedig feltételezhetjük a „magától értet⌅d⌅ rendhez” történ⌅ igazodást vagyis a tekintély kényszerének létezését. Utóbbi esetben azért igazodunk a rendhez, a normához, mert az autoritásnak tekintélye van el⌅ttünk, vagyis ez sem igazi kényszer, hiszen ez az igazodás – bizonyos értelemben – „önkéntes”, nem a felek akaratával szembenálló. A kérdés az, hogy miért és hogyan lesz egy autoritásnak tekintélye mások el⌅tt. Ez persze többszörösen összefonódik a norma érvényességére vonatkozó kérdéssel. Van tehát két, egymással szoros kapcsolatban álló kérdésünk, amelyek az autoritás tekintélyére, illetve az általa kibocsátott norma érvényességére, vagy más terminussal: a rend, a norma legitimitására kérdeznek rá. A választ, pontosabban a válaszokat a normák típusaihoz igazodva lehet megtalálni, hiszen az erkölcs, a konvenció és a jog esetében más és más magyarázat adható. Nem, vagy csak er⌅ltetetten illeszthet⌅ be a sorba az erkölcsi tekintély kérdése (abban az értelemben, ahogy én használom a könyvben az erkölcs kategóriáját), hiszen ebben az esetben a norma kibocsátója és címzettje ugyanaz a személy. Ebben az összefüggésben talán értelmetlen a tekintély vizsgálata. Ehelyett inkább azt kell megérteni és leírni, hogy miként alakulnak ki, maradnak fent és változnak az erkölcsi normák az egyes emberekben. Ezt a kérdéskört a szocializáció, az értékrend kialakulása és változása témakörön belül kell megvizsgálni. A konvencióval más a helyzet. A konvenció autoritását a közösség jelenti. Ekkor már valóban értelmes feltenni a kérdést, vajon miért van a közösségnek tekintélye a tagjai szemében. A válasz persze elég egyszer⇧. Azért (és olyan mértékben), mert (és amennyire) az egyén a közösséghez szeretne tartozni. Az emberek közösséghez való tartozásának vágya teremti meg a közösség tekintélyét. Az persze megint egy másik kérdés, hogy miként lehet megtudni, mi is a közösség véleménye, és milyen mechanizmusok révén alakulnak ki a konvencionális normák. Ezt akkor elemezhetnénk, ha már ismernénk a kényszermentes egyéni és közösségi cselekvések szabályszer⇧ségeit, az emergens normák kialakulásának értelmét, okait, no és, persze, tudnánk azt is, mit mond a játékelmélet a normák kialakulásáról.
⌅
80
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
Marad tehát a jog érvényességének, legitimitásának, illetve a jogi autoritás, jogi tekintély biztosításának vizsgálata. A jogi normák világát abból (és csak abból) a szempontból fogom röviden elemezni, hogy milyen módon lehet ezeket (a jog legitimitását és az autoritás tekintélyét) biztosítani. Rögzítsük újra, mit mondtunk eddig a jogról. A jogot mindig követik bizonyos személyek (az ex o⇤cio emberek), ám a társadalom többsége nem feltétlenül követi, csak igazodik hozzá. A jogsértés szankciójaként elvehetik a delikvens (a jogsért⌅) egészségét, életét, javait, szabadságát, és mindezt er⌅szak alkalmazásával vagy az azzal való fenyegetés révén teszik meg. A jog tehát a szabályozott (és egyébként állami monopóliumra támaszkodó) er⌅szak-alkalmazáson nyugszik: „A jog olyan rend, amelyben az er⌅szak használata csupán deliktumként, azaz feltételként tilalmazott; szankcióként, vagyis következményként azonban már megengedett a használata.” [Kel01a, 197] A továbbiakban vizsgálandó kérdés az, miért és hogyan tartják érvényesnek az ex o⇤cio emberek a jogi normát. Hans Kelsen válasza erre az, hogy a norma érvényességét mindig egy másik norma adja meg, ami persze feltételezi, hogy végül is mindig eljutunk egy olyan alapnormához, amely minden „kés⌅bbi”, utóbb született, „levezetett” jogi normának érvényességet biztosít. Persze felmerül a kérdés, mi adja az alapnorma érvényességét, ami „el⌅tt” már nincs más norma. Kelsen válasza erre az, hogy az alapnormára épül⌅ alkotmány és az arra épül⌅ jogendszer hatékonysága (igazodást kiváltó hatása) az, ami az érvényességet biztosítani képes – de ezzel persze sokan vitakoznának. Egy másik jelent⌅s jogi szerz⌅, H.L.A. Hart ugyanezzel a kérdéssel foglalkozva els⌅dleges és másodlagos jogszabályokról ír, amikor is az els⌅dleges szabályok az emberek cselekvéseire, míg a másodlagos jogszabályok az els⌅dleges szabályokra vonatkoznak, és az els⌅dleges szabályok érvényességét visszavezeti a másodlagos szabályoknak való megfelelés tényére [Har95]. A másodlagos jogszabályok típusai lehetnek elismerési, változtatási és ítélkezési jogszabályok, amelyek azt a célt szolgálják, hogy „segítségükkel” lehessen fenntartani, értelmezni, változtatni, megszüntetni, valamint a bírói gyakorlatban felhasználni az emberek cselekvéseit szabályozó jogi normákat úgy, hogy azok érvényessége mindvégig megmaradjon. (A szokásjog jelenségére hivatkozva Hart elismeri azt a jogképzési lehet⌅séget is, amikor valamely el⌅írás úgy válik jogszabállyá, hogy az emberek a praxisuk során egyszer⇧en gyakorolják. Ebben az esetben a jog érvényességét nem az elismerési szabálynak való megfelelés, hanem az érintett közösség tényleges gyakorlata biztosítja.) Ronald Dworkin a – fentiekben már vázlatosan tárgyalt – jogpozitivizmus kritikáját fogalmazza meg [Dwo78], amikor „összeírja” a jogpozitivizmus csontvázát alkotó alapelveket: • Egy közösség joga a közösség tagjainak viselkedésére vonatkozó, közhatalmi er⌅szak révén kikényszerített szabályok összessége. A jogszabályok azonosítását, illetve bármilyen más szabálytól való elkülönítését nem tartalmi,
2.10. TÁRSADALMI SZEREP
⌅
81
⌅
hanem formai kritérium alapján lehet elvégezni. Ez a kritérium a legális jogszabályok pedigréje, az a mód, ahogy a szabályt elfogadták vagy továbbfejlesztették. • Amennyiben a bírói ítélkezés során adott jogi esetben nincsenek alkalmazható jogszabályok, akkor a bírói diszkréció hatáskörében és révén kell az ügyeket eldönteni (és ezzel új jogszabályt létrehozni). • A legális kötelezettség valamely cselekedetnek a megtételét vagy valamely cselekedett⌅l való tartózkodást ír el⌅. Ezek után Dworkin úgy mutatja ki a jogpozitivizmus tarthatatlanságát, hogy kijelenti: a jog világában nem csak (jog)szabályok léteznek, hanem elvek is, amelyek min⌅sége, státusa más a „hagyományos” jogszabályokhoz viszonyítva. Dworkin tehát megkülönböztet egymástól két jogelemet: a jogszabály (legális szabály) és a jogelv (legális elv) jogi sztenderdjeit. A szabályok és elvek megkülönböztetésére a következ⌅ jellemz⌅ket ajánlja: • A szabályok a „mindent vagy semmi” elve alapján m⇧ködnek – kizárólagos érvényességi szabály, az elvek különböz⌅ mértékben, fokozatokban vehet⌅k figyelembe. • Ha adott feltételek teljesülnek, akkor egy szabályt teljes mértékben alkalmazni kell, míg ha a feltételek nem adottak, akkor a szabály nem alkalmazható. Amennyiben a szabály alól vannak kivételek, akkor azokat kivételként fel lehet sorolni, és akkor azok is a szabály részeivé tehet⌅k, ezáltal teljessé téve magát a szabályt. • Az elveket nem lehet kizárólagos módon érvényesíteni, nem lehet érvényesülési és/vagy kivételkénti feltételüket felsorolni, s⌅t egyszerre több elvet is figyelembe lehet venni, amelyeket minden konkrét esetben adott, de esetenként változó mértékben lehet elismerni. Mindezekre hivatkozva Dworkin szembeszáll a jogpozitivizmussal, de ez a vita nem releváns számunkra, mert éppen elég annak érzékeltetése, hogy a jogszabályok érvényessége valamilyen mechanizmus révén képes kialakulni és fennmaradni egy adott társadalomban, ami már elégséges feltétel ahhoz, hogy a hétköznapi cselekvések keretét adó normák társadalmi értelemben érvényesek és tartósak lehessenek.
2.10. Társadalmi szerep Képzeljük el a következ⌅ helyzetet: egy tanteremben az ablakok mentén álldogálnak fiatalemberek, amikor belép egy tanár, köszön és megkéri a jelenlev⌅ket, hogy üljenek le, vegyenek el⌅ papírt, tollat és kezdjenek zárthelyi dolgozatot írni. Mi történik ezek után? Ha a fiatalemberek hallgatók, akkor leülnek a padokba és
⌅
82
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
elkezdenek írni – tehát csinálják azt, amit a tanár el⌅írt nekik. De tegyük fel, hogy van köztük egy takarító is. nem fogja azt tenni, amit a többiek. Vagy kimegy a teremb⌅l, vagy z tisztítja tovább az ablakot. Utóbbi esetben a tanár rászólhat, hogy amíg a dolgozatírás folyik, hagyja abba a munkáját. A tanár felszólításának a munkás nagy valószín⇧séggel eleget fog tenni, az viszont egészen biztos, hogy nem ül le a hallgatókkal együtt dolgozatot írni. A hallgatók és a tanár között létezik egy olyan viszonyrendszer, amelyhez mindannyian igazodnak, de ugyanez nem érvényesül a tanár és a takarító között. A tanár azt mondja a hallgatóknak, hogy írják meg a dolgozatot, akik ezt meg is teszik, míg a takarító nem. Viszont a hallgatók a tanár felszólítására nem festenék ki a tanterem falát és nem tisztítanák meg az ablakokat sem. A tanárnak joga van dolgozatot íratni a hallgatókkal, akiknek viszont kötelességük megírni a dolgozatot. A tanár joga és a hallgató kötelessége itt szorosan összekapcsolódik. Ez a fajta engedelmesség azonban csak a tantermi szituációban m⇧ködik. Ugyanez a tanár nem érezné felhatalmazva magát arra, hogy ugyanezekkel a hallgatókkal dolgozatot írasson, ha találkozna velük egy vendégl⌅be térve, és bizony a hallgatók is inkább csak csodálkoznának, nevetnének, ha a tanár mégis er⌅ltetné a dolgozatírást. A tanár jogai és a hallgatók kötelezettségei csak bizonyos feltételek mentén kapcsolódnak össze. Ilyenkor viszont er⌅s szabályszer⇧ségeket váltanak ki a társadalmi cselekvésekben. A tanár, a hallgatók cselekvéseiben megfigyelhet⌅ szabályokat társadalmi szerepeknek, míg a szerepek egymásra utaltságát kifejez⌅ viszonyt komplementaritásnak nevezhetjük. Természetesen a tanár-diák viszony csak egy példa a sok közül, rengeteg más társadalmi szerep létezik. E komplementer viszony szemléltetésére a legegyszer⇧bb bolti szituációt hozhatjuk fel másik példaként. Ha a boltban a vev⌅ leteszi a kosarát az eladó elé, akkor mindkettejük fejében ott a másik cselekvésére vonatkozó – egymást kiegészít⌅ – elvárás, miszerint az eladónak joga van igényt tartani az áru ellenértékének kifizetésére, és a vev⌅ kötelez⌅nek érzi ezt megtenni. A társadalmi kapcsolatok résztvev⌅i kölcsönös elvárásokkal vannak egymás iránt. Ezeket az elvárásokat, ezt a kölcsönösséget sok esetben olyan társadalmi normák szabályozzák, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolnak két cselekv⌅ személyt úgy, hogy az egyik félnek (Egonak) a másik (Alter) cselekvésével kapcsolatos jogokat, míg a másiknak (Alternek) fordított irányú (az Ego irányába mutató) kötelezettségeket írnak el⌅. Ezt a kapcsolatot, ezt a különös komplementaritást, ami az egymást feltételez⌅ és egymást kiegészít⌅ jogokat és kötelességeket fonja össze, már David Ross erkölcsfilozófus is leírta és jellemezte [Ros30, 48–56]. A szociológiai elméletbe Talcott Parsons emelte be ezt a kategóriát, amikor cselekvéselméletének egyik kulcsfogalmává tette a komplementaritás fogalmát [PS51, 15, 190–91]. A kölcsönös elvárások komplementaritásának tételezése nem azt jelenti, hogy ezek az elvárások teljesen azonosak egymással, csupán csak a kölcsönösség, az egymásra vonatkoztatás mozzanata a lényeges. A komplementaritás pedig azért fontos, mert ezáltal lehet megalapozni a kölcsönös elvárásokkal meger⌅sített, normákkal intézményesített társadalmi szerepek, társadalmi státusok jelenségét. Parsons azt kereste, hogy miért stabilak a társadalmi rendszerek, mi integrálja ⌅ket, miért tapasztalhatunk szabályszer⇧ségeket a társadalmi cselekvések
2.10. TÁRSADALMI SZEREP
⌅
83
⌅
világában. Válasza az volt, hogy a kölcsönös várakozások mentén társadalmi szerepek alakulnak ki, amelyek egyértelm⇧en és tartósan képesek lehetnek a cselekvések szabályozására, a társadalmi integrációra. Mégpedig pont a komplementaritás miatt, hiszen az egymásra vonatkoztatott jogok és kötelezettségek kölcsönös elfogadása teremti meg (és tartja fent) azt a helyzetet, amelyben mindkét fél önként, saját akaratából hajtja végre a t⌅le elvárt cselekvést. Vagyis a társadalmi szerepek kényszermentes követése biztosítja leginkább a társadalom stabilitását. Nagyon sokfajta társadalmi szerep létezik, és ezekb⌅l valamennyien sokfélét betöltünk, „eljátszunk” életünk során. A családban a gyerek-szül⌅ viszonyt ezerszeresen átszövik a kölcsönös kötelezettségek és jogosultságok, és persze ugyanez igaz a testvérek, illetve a szül⌅k, s⌅t a tágabb rokonsági szerepek, a nagybácsi, nagymama, sógor, unokaön⌅vér egymás közti kapcsolataira is (a gyereknek „szót kell fogadnia” a szüleinek, a házastársaknak h⇧ségesnek kell lenniük egymáshoz, a testvéreknek meg kell osztaniuk egymás közt a kapott ajándékot, a nagybácsit magázni kell, de ⌅ tegezheti az unokaöccsét, -húgát stb.). A háztartás – bár történelmileg változó módon – sokféle szerepet formált ki, amelyek persze nem függetlenek a családi, rokonsági szerepekt⌅l (a n⌅k „dolga” a f⌅zés, mosás, takarítás, a férfiaké a nehéz kerti munka, a favágás, a háztartási gépek javítása). Az iskolában a tanár-diák viszony szerepelvárásainak kell megfelelnünk, persze úgy, hogy az egymást váltó iskolatípusokban kisebb-nagyobb mértékben változik a kölcsönös elvárások rendszere (általános iskolában még sok helyen jelenteni kell a tanárnak, olykor kötelez⌅ viseletet írnak el⌅ a gyerekek számára, megszabják a jelentkezés formáját, míg az egyetemeken az ilyen elvárások már furcsán hatnának). A munkahelyeken a f⌅nöki és beosztotti szerepeket kell megtanulnunk és gyakorolnunk, vagyis azt kell elsajátítanunk, hogy – a munkamegosztás elvárásaihoz igazodva – miként lehet a feladatokat, a felel⌅sségeket, az er⌅forrásokat stb. úgy elhatárolni egymástól és különböz⌅ – munkamegosztási – szerepekhez rendelni, hogy azok integrálhatóak legyenek egymáshoz, és együttesen hatékonyabbak legyenek, mint a külön végzett munkák mechanikus összegzése (a f⌅nök mondja meg, hogy adott napon mit kell elvégeznie a beosztottnak, ezt a jogát a beosztott is elismeri, a pénzügyesnek kell a havi pénzügyi jelentést elkészíteni, a portásnak egyszerre joga és kötelessége az, hogy ellen⌅rizze, ki lép be a vállalat telephelyére, és kölcsönösen elvárják egymástól, hogy mindenki megtegye azt, amit a szerepe szerint el kell végeznie). A szórakozás, a közügyek vitele, a közlekedés, a közös társadalmi terekben való megjelenés mind kialakítja a maga „adekvát” viselkedési mintáit (a színházban kölcsönös elvárások mentén cselekszik a színész, a néz⌅, a jegyszed⌅, a büfés, a hivatalban elkérik a hivatalos papírjainkat, mi odaadjuk, pénzt kérnek t⌅lünk és mi be is fizetjük azt különböz⌅ hivatalos ügyekben). Az utcán tudjuk, hogy mit tehet meg velünk a rend⌅r (megállíthat, megszondázhat, elkérheti a hivatalos okmányainkat), és tudjuk, hogy a rend⌅rrel találkozva nekünk milyen kötelezettségeink vannak, illetve milyenek nincsenek (meg kell állnunk, meg kell mutatnunk a papírjainkat, de nem kell kiszállnunk a kocsiból, nem kell odaadnunk végleg az iratainkat, nem kell pénzt adnunk neki). Vég nélkül folytathatnánk a sort.
⌅
84
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
Ebb⌅l a szempontból tekintve a társadalmi struktúra nem jelent mást, mint egymással összefügg⌅ társadalmi szerepek, az ezekre vonatkozó kölcsönös várakozások – adott térben, id⌅ben, adott módon összefügg⌅ (konstruált), hol szoros, hol laza – rendszerét. A társadalmi struktúra kérdéseivel azonban ebben a könyvben nem foglalkozom.
Társadalmi cselekvéseinket úgy is értelmezhetjük, mintha folyamatosan különféle társadalmi szerepeket játszanánk az „élet színpadán” (gyakran egyszerre többet is), de sosem „monodrámát adunk el⌅”. Ezek a szerepek nem magukban állnak, mindig megtalálhatjuk az ⌅ket kiegészít⌅ szerepeket is. A társadalmi szerepek és a komplementaritás mindig együtt járnak. A szociológusok, antropológusok azonban azt is rég észrevették, hogy a társadalmi jelenségek között vannak olyan szabályszer⇧ségek is, amelyek hasonlítanak ugyan a társadalmi szerepek, illetve komplementaritás fogalmával leírható jelenségekhez, de mégsem azonosak velük. Példaként gyakran hivatkoznak a falusi társadalomban tapasztalható kaláka jelenségére, amely egyfajta gazdaságszervezési módnak tekinthet⌅. Lényege az, hogy ha valaki segít közeli ismer⌅seinek, szomszédainak, rokonainak (házépítésben, betakarítási munkában, szüretelésben), akkor az elvégzett munkájáért cserébe nem pénzt vagy más azonnali ellenszolgáltatást kap (és nem is azt vár el), hanem csak egy ígéretet. A megsegített fél – sokszor ki nem mondott – kötelezettséget vállal, hogy a jöv⌅ben valamikor valamilyen formában visszaadja majd a segítséget. A viszonzásnak nem feltétlen kell ugyanabban a formában, ugyanakkora mennyiségben megtörténnie, lehet másfajta tevékenységgel is „fizetni” (például a másik gyerekének felügyeletével vagy szobafestéssel). Ezt a jelenséget írják le a reciprocitás fogalmával. A reciprok viszony is olyan társadalmi kapcsolatot ír le, amelyben a cselekv⌅k várakozással vannak egymás cselekvései iránt, de ezek eltér⌅ min⌅ség⇧ek a komplementaritás esetében tapasztalható várakozásokhoz képest. Ezt a fajta min⌅séget Immanuel Kant úgy fogalmazta meg, hogy „vannak olyan mások iránti kötelességek, amelyeknek teljesítésével egyszersmind ⌅ket is kötelezzük . . . ” [Kan91, 566]. A reciprocitás fogalmával nem egy, hanem két cselekvést köthetünk össze, szemben a komplementaritás fogalmával, amely mindig egy cselekvésre vonatkozik. A reciprocitásban rejl⌅ kölcsönösség valamiféle viszonzást ír el⌅, míg a komplementaritás kölcsönössége a társadalmi szerepek egymást kiegészít⌅ jellegét fejezi ki. A két fogalom viszonyát a reciprocitás fogalmának áttekintése után elemzem kicsit alaposabban (90.o.).
2.11. Reciprocitás „Kapj meg engem Adj oda engem Ha odaadsz, újból megkapsz.” [Mau04, 303]
A reciprocitás terminusát még nem említve, de a jelenség lényegét már pontosan
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
85
⌅
megragadva David Hume igen régen észrevette és leírta, hogy a reciprocitás sok helyen tetten érhet⌅ a mindennapok világában: „De azáltal, hogy az embereknek . . . az önérdeken alapuló érintkezése kezd kialakulni és elterjedni a társadalomban, nem sz⇧nik meg teljesen az érintkezésnek ama nemesebb formája sem, mely abban áll, hogy az emberek baráti szívességet tesznek egymásnak. Változatlanul szolgálatára lehetek azoknak, akiket szeretek vagy közelebbr⌅l ismerek, noha nem remélek semmi el⌅nyt a magam számára; és ⌅k is hasonlóképpen viszonozhatják ezt, minden hátsó gondolat nélkül, csupán azért, hogy meghálálják múltbeli szolgálataimat.” [Hum76, 707] Magát a reciprocitás fogalmát csak jóval kés⌅bb, Hume után több száz évvel kezdték el használni. Szociológusok és antropológusok ismerték fel a reciprocitással kapcsolatos társadalmi jelenségek igazi jelent⌅ségét. Richard Thurnwald antropológus volt az, aki el⌅ször alkalmazta ezt a fogalmat társadalomtudományi környezetben, majd utána Bronislaw Malinowski, Marcel Mauss, Marshall David Sahlins és még sokan mások (köztük már közgazdászok is) megkülönböztetett figyelemmel foglalkoztak a reciprocitás jelenségével. Az antropológusok hamar észrevették, hogy az általuk vizsgált „primitív” társadalmakban fontos szerepe van a reciprocitáson alapuló jelenségeknek, mechanizmusoknak, hogy a kölcsönösségnek, a szimmetrikus társadalmi viszonyoknak, az ajándékozásnak gazdaság- és társadalomszervez⌅ jelent⌅séget lehet tulajdonítani. Bronislaw Malinowski a Trobriand-szigeten él⌅ törzsi társadalmak életét vizsgálva meggy⌅z⌅en dokumentálta a szimmetrikusan szervez⌅d⌅ rokonsági rendszer és a reciprocitáson alapuló kulakereskedelem (kulagy⇧r⇧) jelenségei között tapasztalható szoros összefüggést [Mal72]. A kula-gy⇧r⇧ m⇧ködését megérthetjük az alábbi idézetb⌅l: „Ennek az útvonalnak mentén kétfajta árucikk – és csakis ez a két fajta – utazik folytonosan, egymással ellentétes irányban. Az óramutató járásával megegyez⌅en vonul az egyik: a szoulavának nevezett, vörös kagylókból készített hosszú nyakláncok. A másik árucikk – a mwali, azaz fehér kagyló-karperec – az ellenkez⌅ irányban mozog. Mindkét áru – a zárt körvonalon saját irányában utazva – útja során találkozik a másikkal és állandóan elcserél⌅dik. A kula-cikkek minden mozgását, a kereskedelmi ügyletek minden egyes részletét egy sor hagyományos jogszokás és megegyezés rögzíti és szabályozza, a kula egyes m⇧veleteihez pedig bonyolult mágikus rituálé és nyilvános szertartások kapcsolódnak.” [Mal72, 49] De mit is szolgál ez a kölcsönösségen, szimmetrián alapuló csererendszer – tehetjük fel a kérdést. Legf⌅képpen a társadalmi integrációt, hiszen a kula-rendszer a rengeteg, párosával összekötött egyén között hosszú távon érvényes viszonyrendszert alakít ki és tart fent, amely különféle kölcsönös el⌅jogokat és kötelezettségeket
⌅
86
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
foglal magában, amivel nemcsak az egyének, de a nemzettségek, törzsek közötti viszonyt is szabályozza. A kularendszer m⇧ködtetésének els⌅sorban nem gazdasági céljai vannak: „A kula egyik résztvev⌅je sem ⌅riz soha tovább egy cikket, mint talán egy vagy két esztendeig. Már ezzel is kiteszi magát annak, hogy szemére vetik zsugoriságát. Némely területeknek kimondottan rossz a hírük a kulában való ’lassúságuk’ és ’fukarságuk’ miatt. Egyébként azonban élete folyamán mindenkinek a kezén óriási tömeg⇧ árucikk folyik át, amelynek ideiglenes birtoklását élvezi, és amelynek egy ideig gondját viseli. Ez a birtokjog sohasem készteti arra, hogy használja is a javakat, és kötelessége hamarosan továbbadni valamelyik partnerének. Az ideiglenes tulajdonjog azonban lehet⌅vé teszi számára, hogy jelent⌅s hírnevet szerezzen, közszemlére bocsáthassa árucikkét, elbeszélje, hogyan jutott hozzá, és tervet készítsen arról, kihez megy majd, hogy továbbadja. Mindez egyik kedvenc témája a törzsbeliek társalgásának és pletykálkodásának.” [Mal72, 59-60] A kula jelent⌅ségét csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy a Trobriand szigetek ⌅slakosai között kétfajta csere létezik. A kulagy⇧r⇧ tranzakciói nemes cserének számítanak, de emellett van profán csere is, ez a gimwali. Ez olyan csere, mely az egyének számára közvetlen haszonnal jár, tehát érdemes (és szabad is) érte alkudozni, az ilyen áruk megszerzése „csak” önmagáért van. Vesz valaki zöldséget, húst, tojást, fizet érte az eladónak, de ezen túl nem alakul ki semmi más kapcsolat köztük. Ehhez képest a nemes cserében mindig van valami többlet, valami társadalmi mozzanat. A kula nemcsak javak cseréjér⌅l szól, mert az ajándékok kapcsolatokat teremtenek a felek között: szövetséget, társulást, a béke lehet⌅ségét, társadalmi presztízst stb. Ezt a gondolatot fejtette ki részletesen Marcel Mauss is, amikor a reciprocitás jelenségér⌅l írt. Marcel Mauss egyik leghíresebb tanulmányát az ajándékozás jelenségének szentelte [Mau04, 195–342]. Azt a kérdést akarta megválaszolni, hogy „. . . milyen er⌅ rejlik az odaajándékozott dologban, ami a megajándékozottat arra készteti, hogy viszonozza?” [Mau04, 198]. A tereptanulmányai során szerzett tapasztalatait összegezve Mauss bevezette a potlecs fogalmát, ami alatt a „totális szolgáltatások rendszerét”, az adás, elfogadás és viszonzás kötelez⌅ aktusainak sokszálú egymásba fonódását értette (a ’potlecs’ szó eredeti jelentése egyébként ’táplálni’, ’fogyasztani’): „Az élet szüntelen ’adok-kapok’. Át- meg átjárja a kötelez⌅en és érdekb⌅l, nagylelk⇧ségb⌅l és szolgáltattételként, kihívásként vagy zálogként adott, kapott, viszonzott ajándékok folyamatos és minden irányú áramlása.” [Mau04, 241] A potlecs három kötelezettséget ír el⌅ a résztvev⌅k számára: adni, kapni és viszonozni. Az els⌅, alapvet⌅ „m⇧velet”, az adás aktusa, valaminek (terménynek,
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
87
⌅
élelemnek, embernek, ékszernek, csónaknak) az odaajándékozása a másiknak vagy ugyanezek közös elfogyasztása. Hogy miért is olyan fontos az adás aktusa, kiderül alábbi idézetb⌅l. „Az adás kötelezettsége a potlecs lényege. Egy f⌅nöknek potlecseket kell adnia saját magáért, a fiáért, vejéért vagy lányáért, a halottaiért. Törzse és faluja, s⌅t családja el⌅tt csak akkor ⌅rzi meg tekintélyét – országosan és nemzetközi szinten –, ha bizonyítja, hogy a szellemek és a vagyon üldözik és kedvelik, s hogy a vagyon megszállta, ⌅ pedig birtokolja, ezt pedig csak úgy bizonyíthatja, ha elkölti, szétosztja, ’neve árnyékába szorítva’ megalázza a többieket.” [Mau04, 259-60] Az adás kötelez⌅vé tétele azonban még nem elegend⌅. A potlecs azt is el⌅írja, hogy ha valakinek adnak, akkor azt el is kell fogadnia. Nem lehet – következmények nélkül – visszautasítani a másik fél gesztusát. Az elfogadás kötelez⌅ségét támogató „érv” logikája ugyanaz, mint az adás esetében volt: „Az elfogadás kötelezettsége nem kevésbé kényszerít⌅. Az embernek nincs joga visszautasítani egy ajándékot, visszautasítani a potlecset. Aki így viselkedik, kimutatja, hogy fél a viszonzástól, fél, hogy ’lelapított’ marad, míg nem viszonzott. Valójában ezzel már le is van ’lapítva’. Ezzel elvesztette nevének ’súlyát’ . . . ” [Mau04, 264] Aki elfogadja az ajándékot, az pontosan tudja, hogy ezzel elkötelezte magát arra, hogy valamikor viszonoznia kell azt. A potlecs „logikai képletének” harmadik eleme a viszonzás mozzanata. Amit kap az ember, azt vissza kell adnia valamikor, mégpedig kamatostul. Aki ezen a téren ront, elvesztheti a jóhírét, elvesztheti az arcát. „Az ember a ’hátára kapja az ajándékot’. Nem csupán részesült egy dologban, egy ünnepségben, hanem elfogadott egy kihívást; s azért fogadhatta el, mert biztos volt abban, hogy viszonozni tudja, bizonyítani tudja, hogy nem egyenl⌅tlen . . . A méltó viszonzás parancsoló kötelezettség. Aki nem viszonoz, vagy nem semmisít meg egyenérték⇧ javakat, egyszer s mindenkorra elveszíti az ’arcát’.” [Mau04, 265-6] A potlecs fenti három parancsa befonja, összeköti a potlecstársadalom minden tagját, minden csoportját, minden cselekvését. Felmerül a kérdés, vajon miért alakulhatott ki, illetve miért maradhatott fenn ez a rendszer. Mauss erre többféle magyarázatot is ad, ami abban az értelemben helyénvaló, hogy a potlecs résztvev⌅inek viselkedését nem vezethetjük vissza egyetlen motívum érvényesülésére. „Az ajándékok jelent⌅sége és természete abból a rendkívüli versengésb⌅l fakad, amely az érkez⌅ expedícióhoz tartozó lehetséges partnerek között uralkodik. Keresik a lehet⌅ legjobb partnert a szembenálló törzsb⌅l. Ennek nyomós oka van: a létrehozni kívánt társulás ugyanis
⌅
88
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
egyfajta nemzetséget teremt a partnerek között. A választáshoz tehát szédíteni, elkápráztatni kell. A rangsorról sem megfeledkezve, a többiek el⌅tt vagy náluk jobban kell célhoz érni, kiprovokálva a legértékesebb dolgok legb⌅ségesebb cseréjét, amik természetesen a leggazdagabb emberek tulajdonában vannak. Konkurencia, vetélkedés, kérkedés, a nagyság és az érdekek hajhászása, ezek a különféle indítóokok lapulnak a cselekedetek mögött.”[Mau04, 239] A gyakran pazarló ajándékozás, a javak olykor féktelen, pusztító közös fogyasztása a küls⌅ megfigyel⌅ számára értelmetlennek t⇧nhet, pedig racionális megfontolások (is) vannak a hátterében. „. . . az az indián, aki minden barátját és szomszédját meghívja egy nagy potlecsre, látszólag elpocsékolva hosszú évek munkájának minden felhalmozott eredményét, két dolgot akar, amelyeket csak nemesnek és dicséretre méltónak ismerhetünk el. Els⌅ célja kifizetni az adósságait. Ez nyilvánosan történik, rengeteg szertartással, s úgy, mint egy közjegyz⌅i aktus. A második célja úgy befektetni munkája gyümölcseit, hogy saját maga és gyermekei számára a lehet⌅ legnagyobb hasznot húzza bel⌅lük. Akik ezen az ünnepen ajándékot kapnak, kölcsönként kapják, s azt pillanatnyi vállalkozásaikban fölhasználhatják, de néhány éven belül vissza kell fizetniük az adományozónak vagy örökösének. Így az indiánok a potlecset végül is úgy tekintik, mint eszközt gyermekeik jólétének biztosítására, ha netán fiatalon árván maradnának . . . ”[Mau04, 251] A folyamatokat egy másik szempont szerint tekintve észrevehetjük azt is, hogy az ajándékozás, a „tulajdonháború”, az esztelen költekezés a dics⌅ség, a rang megszerzésére (is) irányul. Ezzel pedig a résztvev⌅k önkéntelenül is hozzájárulnak a társadalmi struktúra kialakításához, fenntartásához. „Az ajándékoknak és ⌅rjöng⌅ fogyasztásnak, a javak ⌅rült elvesztegetésének és elpusztításának indoka azonban, f⌅ként a potlecses társadalmakban, semmilyen szinten nem önzetlen. F⌅nökök és h⇧béresek, h⇧béresek és alattvalók között ezeknek az ajándékoknak a révén a hierarchia születik meg. Adni annyit jelent: kinyilvánítani a fels⌅bbrend⇧séget, többnek lenni, följebb lenni, magister nek lenni; viszonzás vagy még többel viszonzás nélkül elfogadni pedig azt jelenti, hogy az ember alárendeli magát, alattvalóvá, szolgálóvá válik, kisebbé lesz, lejjebb áll a rangsorban (minister ).” [Mau04, 328] Láthattuk tehát, hogy a potlecs egyrészt hozzájárul a gazdasági biztonság megteremtéséhez és fenntartásához, másrészt kialakítja és újratermeli a társadalmi státusok hierarchikus rendszerét. A potlecsnek azonban mindezeken túl van egy harmadik – és véleményünk szerint a legfontosabbnak min⌅síthet⌅ – funkciója is. Az adás–elfogadás–viszonzás hármasságán alapuló totális szolgáltatások rendszere
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
89
⌅
ugyanis képes hozzájárulni a társadalmi szolidaritás, a kooperáció fenntartásához, és ezzel a harc, a károsan túlzó versengés kiiktatásához. „A társadalmak abban a mértékben fejl⌅dtek, amennyiben ⌅k maguk, egyes alcsoportjaik és végül egyedeik meg tudták szilárdítani kapcsolataikat, megtanultak adni, kapni és végül viszonozni. Ahhoz, hogy kereskedjenek, el⌅ször is le kellett tenni a dárdát. Ekkor sikerült a javakat és embereket cserélgetni, már nemcsak nemzetségr⌅l nemzetségre, de törzsr⌅l törzsre, nemzetr⌅l nemzetre, és – f⌅leg – egyénr⌅l egyénre. Az emberek csak ezután tanulták meg létrehozni és kölcsönösen kielégíteni az érdekeket, végül pedig ezeket anélkül is megvédeni, hogy fegyverhez kéne nyúlniuk. Így tanult meg a nemzetség, a törzs, a nép . . . egymás gyilkolása nélkül szemben állni, s önmaguk feláldozása nélkül adni egymásnak. Ez bölcsességük és szolidaritásuk egyik tartós titka.” [Mau04, 337] Az antropológusok t⌅lünk távoli, primitív társadalmak vizsgálata alapján fedezték fel és írták le a reciprocitás jelenségét, pedig annak számos formája megtalálható a közelmúltunkban, s⌅t, a jelenünkben is. A mindennapi életünk reciprok elemei közé tartoznak az ajándékozás, a munkacsere vagy a szolgáltatáscsere jelenségei. Az ajándékozás ugyanolyan formában jelen van a rokoni kapcsolatrendszerünkben, mint a primitív társadalmakban, persze közel sem olyan kiterjedt módon és már nem is olyan totális jelleggel. De azért a viszonzás, a túlköltekezés, a státusjelzés, a köteléképítés és a reciprocitás többi jellemz⌅je mind tovább él a mi világunkban is. A reciprok termékcsere is megfigyelhet⌅ közeli ismer⌅sök, rokonok között. A munkacserére a már említett kaláka jelensége a legjobb példa. A szolgáltatáscsere a pártállami rendszerben, a tervgazdaságban is jelen volt, de a piaci körülmények között is létezik. A pártállam funkcionáriusai vagy a piacgazdaság menedzserei kölcsönös szívességek révén tudtak, tudnak sok mindent elintézni (a tervgazdaság idején a gyárigazgató kölcsönadta az üzemi buszt a városi pártbizottság vezet⌅jének, aki kés⌅bb ezért azzal fizetett, hogy besegítette a gyárigazgató fiát az egyetemre, de a piaci körülmények között is el⌅fordul az ugyanilyen – id⌅ben eltolt és a tevékenység tartalmában eltér⌅ – viszonzás a különböz⌅ vállalatok menedzserei között, amikor információért számítógépes kapacitással vagy üdülési lehet⌅séggel „fizetnek”). Az új média, a hálózati kommunikáció elterjedésével pedig a termékek, szolgáltatások, szaktudások, szabadid⌅k cseréjének olyan újfajta lehet⌅ségei jelentek meg, amelyhez hasonlóra még nem nagyon volt példa a történelemben (a jelenség leírására a ’szivárványgazdaság’ terminusát kezdték el használni). A reciprocitás fogalmát nem csak szociológusok, antropológusok vették használatba. A fogalmat érdemben Polányi Károly emelte be a közgazdasági elméletbe. Polányi a gazdasági folyamatok integrációs típusaiként elkülönítette egymástól a reciprocitás, a redisztribúció és az árucsere mechanizmusait [Pol76, 241]. Észrevette, hogy bármennyire is széleskörben terjedt és terjed a piac mint a gazdasági cselekvések legmegfelel⌅bbnek t⇧n⌅ integrációs formája a múltban, de a jelenben, s⌅t, a belátható jöv⌅ben is, megfigyelhetjük, s⌅t elvárhatjuk a másik kett⌅ lehetséges
⌅
90
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
integrációs mechanizmus (a redisztribúció és a reciprocitás) létezését, befolyását. A reciprocitásról a következ⌅ket írta Polányi: „Arisztotelész azt tanította, hogy minden közösséghez (koinonia) hozzátartozik tagjainak kölcsönös vonzalma (philia), ami a reciprocitásban (antipeponthosz ) nyer kifejezést. Ez egyaránt igaz volt mind a szilárdabb közösségekre, amilyenek a családok, törzsek vagy városállamok, mind a kevésbé szilárdakra nézve, amelyek részei lehetnek és alárendel⌅dhetnek az el⌅bbieknek. A mi fogalmainkban ez a nagyobb közösségeknek azt a tendenciáját implikálja, hogy sokszoros szimmetriát fejlesszenek ki, amelynek vonatkozásában kialakulhat az alárendelt közösségeken belül a reciprok viselkedés. Minél közelebb érzik magukat egymáshoz az átfogó közösség tagjai, annál általánosabb lesz a tendencia köztük, hogy térben, id⌅ben vagy másképpen korlátozott, specifikus viszonyok vonatkozásában is reciprokatív magatartásmódokat alakítsanak ki.” [Pol76, 245] Marshall Sahlins – Polányi integrációs elméletét ismerve – pontosította, „alábontotta” a reciprocitás fogalmát, és annak három fajtáját különítette el egymástól, az általánosított reciprocitás, a kiegyensúlyozott reciprocitás (vagy szimmetrikus reciprocitás) és a negatív reciprocitás típusait: „A reciprocitás nem minden esetben jelent egy az egyhez jelleg⇧ cserét. A csere közvetlensége és egyértelm⇧sége tekintetében szinte folyamatos skáláját talájuk a tranzakciók típusának. . . . A skála egyik végén a kötetlen segítségnyújtás van ’a mindennapi rokoni, baráti és szomszédsági kapcsolatok aprópénze’ (Malinowski terminológiájával: a ’tiszta ajándék’), amivel kapcsolatban a viszonzás elvárása éppoly elképzelhetetlen, mint amilyen társadalomellenes. . . . A kontinuum közepe táján helyezkednek el a kiegyensúlyozott cserék, amelyek során a tisztes és közvetlen viszonzás a helyes viselkedési norma – például távolról érkez⌅ rokonokkal, akik élelmiszert keresnek és ajándékot hoznak. A skála legtávolabbi végén az önz⌅ szerzés példáit találjuk, eltulajdonítást cs⇧rés-csavarás és er⌅szak révén, amit csak azonos erej⇧ ellenreakció egyensúlyoz ki, a lex talionis – vagy ahogy Gouldner nevezi: a ’negatív reciprocitás’ – elve alapján.” [Sah73, 264] Láthattuk, hogy egyre több tudományterületen egyre nagyobb fontosságot tulajdonítottak a reciprocitás fogalmának. Könyvem második részében kiderül majd, hogy a fogalom ott áll a legújabb játékelméleti kutatások középpontjában is. A következ⌅kben azt vizsgálom meg, hogy miként lehet definiálni a reciprocitás fogalmát úgy, hogy mindeközben pontosan el lehessen határolni a komplementaritás fogalmától. Alvin W. Gouldner volt az, aki a reciprocitás jelenségének elemzésekor – David Rossra hivatkozva – elkülönítette egymástól a komplementaritás és a reciprocitás
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
91
⌅
fogalmait [Gou60]. Gouldner szerint, bár mindkét fogalom a jogokkal (right) és kötelességekkel (duty) kapcsolatos és valamilyen cselekvésre vonatkozik, mégis van különbség közöttük. Jelöljük a szóban forgó cselekvést a-val. A társadalmi szerepekben a parancsadó és a parancsvégrehajtó között van valami egymásra utaltság, valamilyen kiegészít⌅ jelleg, egyfajta komplementaritás. Mindkét fél abban a meggy⌅z⌅désben vesz részt a társadalmi kapcsolatban, hogy az a cselekvésre vonatkozóan az egyiknek joga, a másiknak kötelezettsége van. Amikor a tanár felszólítja a diákot, hogy ’vegyen el⌅ papírt és írásban feleljen a feltett kérdésekre’, akkor mindkettejük fejében ott a tudat, hogy egyfel⌅l a tanárnak joga van ilyen parancsot megfogalmaznia (vagyis a diák cselekvését el⌅írni), másfel⌅l viszont a diáknak kötelessége a tanár utasítását végrehajtania. A tanár és a diák – komplementer – szerepét az ilyen közös háttértudások kötik össze. A jogok és kötelességek komplementaritása teszi tartóssá és szabályszer⇧vé a cselekvéseket az oktatási szituációkon belül. Kényszerek nélkül, szabad akaratukból vesznek részt az adott társadalmi kapcsolatban, és önként hatják végre a szerepeik által rájuk kirótt kötelezettségeket. Ez az önkéntesség teszi szilárddá, tartóssá a köztük lev⌅ viszonyrendszert, az a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségének, stabilitásának az alapja. A komplementaritás esetében lényeges, hogy csak egyetlen cselekvésr l beszélhetünk: a tanár-diák példában a dolgozatírás az az a cselekvés, amelyet a tanárnak (Egonak) joga van el⌅írnia, a diáknak (Alternek) pedig kötelessége ezt végrehajtania. Ezzel szemben a reciprocitás fogalmához két cselekvést kell feltételeznünk (ezeket jelöljük a-val és b-vel), és a jogok és kötelességek erre a két cselekvésre vonatkoznak. Amikor Alternek joga, Egonak pedig kötelessége van arra, hogy Ego az a cselekedet végrehajtsa, akkor a b cselekvésére nézve Egonak joga, Alternak kötelessége keletkezik arra, hogy Alter b-t a jöv⌅ben megtegye. Ha a szomszédunk segít nekünk az elkorhadt fa kivágásában (a cselekvés), akkor mi kötelességünknek érezzük, a szomszéd pedig elvárja (jogosnak tartja) azt, hogy a következ⌅ hétvégén átmenjünk hozzá, ha a garázsa betonozásához kér t⌅lünk segítséget (b cselekvés). A normák esetében bemutatott módszert alkalmazva (68.o.) a komplementaritás és reciprocitás különbségét a következ⌅képpen formalizálhatjuk ([Gou60]). A komplementaritás esetében azt mondhatjuk, hogy adott cselekvésre vonatkozóan Ego joga és Alter kötelezettsége csak a deontikus modalitásukban tér el egymástól: right(Ego, a)= norm(Authority, Ego, P, a, hypothetical:x, occasion) duty(Alter, a)=norm(Authority, Alter, O, a, hypothetical:x, occasion) Ezzel szemben a reciprocitásra kétszeres összefüggést írhatunk fel: right(Ego, a)= norm(Authority, Ego, P, a, hypothetical:x, occasion1 ) duty(Alter, a)=norm(Authority, Alter, O, a, hypothetical:x, occasion1 ) right(Alter, b)= norm(Authority, Alter, P, b, hypothetical:a, occasion2 ) duty(Ego, b)=norm(Authority, Ego, O, b, hypothetical:a, occasion2 ) Amennyiben Alter végrehajtja a kötelességét, vagyis az a cselekvés megvalósul, akkor ezzel teljesül egy másik norma feltétele: Alter ezáltal „teremt” egy másik jogosultságot magának és egy kötelezettséget Ego számára a b cselekvésre vonatkozóan.
Mivel a reciprocitás fogalmában két cselekvés egymáshoz való viszonyát ragadjuk meg úgy, hogy az egyik cselekvést a másik feltételeként min⌅síthetjük, ezáltal egy
⌅
92
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
további lényeges mozzanatot észre kell vennünk a fogalomban. A reciprocitásban van (pontosabban: kell legyen) id beli eltolódás a két cselekvés között. Ez a momentum egyébként már a potlecs jelenségében is felt⇧nik: az ajándék fogalma elkerülhetetlenül maga után vonja a határid , illetve a hitel fogalmát. A határid⌅ szükségszer⇧ megjelenése az ajándék viszonzásának id⌅beli eltolódásából adódik. Nem lehet a végtelenségig húzni a viszonzás aktusát, tehát valamilyen határid⌅re szükség van a kölcsönösségérzet fenntartásához. Mindez azt is jelenti egyben, hogy a hitel – modernnek t⇧n⌅ – fogalmát már használnunk kell az ajándékgazdaság leírásakor is. „. . . az ajándék viszont szükségképpen magával vonja a hitel fogalmát. A fejl⌅dés nem úgy zajlott, hogy a gazdasági jog áttért a cserekereskedelemr⌅l az eladásra, ez utóbbinál pedig a készpénzr⌅l a hitelre. Az adott és határid⌅re viszonzott ajándékok rendszerén épült ki egyfel⌅l – egyszer⇧sítés, a korábban különálló pillanatok egymáshoz közelítése révén – a cserekereskedelem, másfel⌅l pedig a vétel és az eladás, ez utóbbi határid⌅re vagy készpénzért, továbbá a kölcsön is.” [Mau04, 253] Van tehát eltolódás a cselekvésid⌅ben. A következ⌅ fontos kérdés, hogy vajon van-e eltolódás a cselekvésértékben is. Hogy mit jelent ez utóbbi eltolódás? Az egyenl⌅ség fogalmának, a tevékenységek egyenl⌅ségére vonatkozó elvárásások elemzése során Gouldner elkülönítette egymástól a reciprocitás két formáját aszerint, hogy az id⌅ben eltolt cserében lehet-e másfajta tevékenységgel viszonozni a partner megel⌅z⌅ gesztusát vagy nem. Ha egymástól különböz⌅ tartalmú tevékenységekkel lehet a kölcsönösséget fenntartani, akkor Gouldner a ’tit for tat’ kifejezést ajánlotta, ha csak azonos fajtájú cselekedetekkel lehet ’fizetni’, akkor a ’tat for tat’ min⌅sítést javasolta használni [Gou60]. A ’tit for tat’ vagy röviden TFT kifejezés széles körben elterjedt az angol nyelv⇧ szakirodalomban, amit magyarra a ’szemet szemért’ vagy a ’jótett helyébe jót várj’ kifejezésként egyaránt lefordíthatnám, ám mindkét fordításnak nem kívánatos (vagy túl negatív vagy túl pozitív) konnotációja lenne. A legkifejez⌅bb (bár közel sem a leghasználhatóbb) megoldás az lenne, ha az ’amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten’ ismert mondást használnám fordításként. Mivel egyik kifejezést sem tartom megfelel⌅nek, ezért inkább maradok az angol kifejezés használatánál. A ’tit for tat’ kifejezés kés⌅bb „nagy karriert futott be” – különösen a társadalmi kooperáció lehet⌅ségeit vizsgáló játékelméleten belül (??.o.).
Mivel a társadalmi kooperáció kialakulása és fennmaradása szempontjából meghatározó jelent⌅sége van a reciprocitásnak, a szokásosnál alaposabban mutattam be ezt a jelenséget. Az eddig leírtak alapján a reciprocitás fogalmát a következ⌅képpen határoznám meg: reciprocitás tartós társadalmi kapcsolatban összekapcsolódó cselekvésekre vonatkozó jogok és kötelezettségek kölcsönösségen alapuló, id ben eltolt viszonzási rendszere
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
93
⌅
Bár a reciprocitás „célja” a kooperatív hozzállás, az altruista irányultság, a közösségérzet kialakítása, a reciprok stratégiák sosem írják el⌅ a feltétel nélküli altruizmust. Épp ellenkez⌅leg: gyakran megengedik, s⌅t, a kölcsönösség elve, a viszonzás kötelme alapján olykor még el⌅ is írják a verseng⌅, egoista magatartás követését. Persze mindenfajta reciprocitásban találnunk kell valamilyen altruista mozzanatot, tisztán egoista irányultságú reciprocitás nem létezik. Korábban bemutattam a reciprocitás fogalmának különféle tipizálási kísérleteit, amelyeket antropológusok, közgazdászok dolgoztak ki. Nem foglalkoztam viszont a reciprocitásnak azzal a két típusával, amely a játékelmélet területén lett népszer⇧. A direkt és az indirekt reciprocitás fogalmáról van szó. A könyv második részében alaposabban elemzem majd ezt a két kategóriát, bemutatom a velük kapcsolatos szimulációs kísérleteket (??.o. és ??.o.), itt csak a fogalmak meghatározását adom meg. A reciprocitás kulcsmozzanatát jelent⌅ viszonzás egészen másként „m⇧ködik” ismer sök, illetve ismeretlenek között. Ennek megfelel⌅en érdemes elkülöníteni a reciprocitás két típusát is. Az ismer⌅sök tudják egymásról, melyikük hogyan viselkedett korábban, „méltó-e” a másik a támogatásra, sejthetik egymásról, hogy viszonozni fogja-e a segítséget. Ez a tudás ismeretlenek között nem áll rendelkezésre. A kétfajta helyzet között az a különbség, hogy az els⌅ esetben a résztvev⌅knek van tudása a másikról, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a feleknek van emlékezete, míg a második esetben nincs. Modellezési szempontok miatt érdemes még megjegyeznem, hogy az emlékezet, a másikról való tudás azáltal állhat el⌅, hogy a felek sokszor kerülnek egymással ugyanolyan kapcsolatba, ismétl⌅d⌅ helyzetekbe. A kés⌅bbiekben ezt a feltételt az ismétl⌅d⌅ játékok fogalmával lehet majd megragadni (??.o.).
Ha a résztvev⌅knek van emlékezete, van tudása a többiek korábbi viselkedésér⌅l, akkor a direkt reciprok stratégiák m⇧ködnek, amikor is a döntést mindig a partner megel⌅z⌅ cselekvéséhez vagy cselekvéseihez igazítják. A viszonosság itt mindig két embert köt össze. Mivel a partnerek ismerik egymást, ismerik egymás múltbeli magatartását, valamint számítanak arra, hogy a jöv⌅ben is találkozni fognak, és az akkori döntéseiket befolyásolják majd a mai cselekedeteik. „Én segítek neked most, és te segítsz engem a jöv⌅ben.” – így szól a direkt reciprocitás „maximája”. A viszonzás itt mindig a két fél között történik meg, így a kölcsönösség közvetlen kapcsolatokban nyilvánul meg. Ezek alapján a direkt reciprocitás fogalmára a következ⌅ definíciót húzhatjuk rá: direkt reciprocitás ismétl d társadalmi kapcsolatokban, egymást ismer emberek között megnyilvánuló, közvetlen viszonzáson keresztül érvényesül reciprocitás
A társadalmi gyakorlatban valóban nagyon sok esetben tapasztalhatjuk a direkt reciprocitás m⇧ködését, de közel sem mindig. Sokszor nem állnak fent a direkt reciprocitás létéhez szükséges feltételek. Ennek ellenére a reciprocitás jelenségét ilyen
⌅
94
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
esetekben is megfigyelhetjük. Rengeteg olyan példa van, amikor a kölcsönösség, a viszonzás nem kett⌅, hanem több ember között érvényesül, amikor személyesen nem feltétlen (vagy egyáltalán nem) ismerik egymást a cselekv⌅k, mégis tetten érhet⌅k közöttük a reciprocitás mechanizmusai. Ekkor más maxima „dolgozik” a cselekv⌅k fejében: „én most segítek neked, és valaki más segít engem a jöv⌅ben”. Erre a jelenségre alkalmazhatjuk az indirekt reciprocitás fogalmát (amit Richard D. Alexander vezetett be [Ale87]). Az indirekt reciprocitás lényege az, hogy a kölcsönösség nem két állandó partner között épül ki, a viszonzás nem közvetlenül, hanem sokszoros közvetítésen, viszonzási láncon keresztül valósul meg. Ennek alapján a fogalom meghatározása az alábbi lehet: indirekt reciprocitás ismétl d társadalmi kapcsolatokban, egymást nem ismer vánuló, viszonzási láncon keresztül érvényesül reciprocitás
emberek között megnyil-
Az ismeretleneket összekapcsoló indirekt reciprocitásban nem lehet a partner viselkedéséhez igazítani a cselekvésünket, hiszen nem ismerjük a múltját. Ismeretlen emberrel állunk szemben, és abban a reményben kell döntenünk arról, segítünke neki, kooperálunk-e vele vagy sem, hogy valaki más (egy harmadik, negyedik, sokadik személy) valamikor a jöv⌅ben, amikor támogatásra szorulunk, majd megsegít minket. Abban bízhatunk, hogy egy viszonzási lánc végén majd minket is támogatni fog valaki. Ilyen helyzetben más információ alapján kell döntenünk. Szükség van valamilyen jelzésre, valamilyen értékelésre, hogy az „el⌅ttünk álló” személy hogyan viselkedett a múltban, jó volt-e másokkal és ezért támogatásra méltó-e. Mert ha jó volt a múltban, akkor remélhetjük, hogy az lesz a jöv⌅ben is, és – amikor majd kell – ⌅ is segíteni fog valakin, és ezáltal m⇧ködni fog, tovább él az a viszonzási lánc, amely egyszer csak elérhet hozzánk is. Ezt a jelzést szolgálja az a jelenség, amire a társadalomtudományokban a reputáció fogalmát szokás alkalmazni. Hogy ez mennyire fontos a társadalomban, azt érzékeltetheti az a puszta tény is, hogy elég sok más kifejezést is használunk erre a fogalomra a hétköznapi nyelvben. Az ’imidzs’, ’imázs’, ’jóhír’, ’hírnév’, ’rang’, ’státus’, ’presztízs’, ’tekintély’, ’becs’, ’becsület’, a vállalatok világában a ’goodwill’, ’brand’, ’márka’ terminusok – többé vagy kevésbé – mind erre a jelenségkörre alkalmazhatóak. A reputáció fogalmát itt úgy értelmezem, hogy azzal az értékelés eredményét fejezhetjük ki, míg a reputációs mechanizmus vagy értékelési szabály kifejezéssel utalhatunk az értékelés folyamatára. Ezen elválasztáshoz igazodva a reputáció fogalmát a következ⌅képpen definiálnám: reputáció indirekt reciprocitás feltételei között a cselekv k múltbeli tevékenysége alapján, valamely értékelési szabály szerint, a közösség által kialakított értékjelzés, amely befolyásolja a többiek támogatási, kooperálási hajlandóságát
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
95
⌅
Mind elméleti, mind gyakorlati szempontból fontos, hogy milyen mechanizmusai léteznek a reputációképzésnek. Minden kultúrát alapjaiban meghatároz az a válasz, amely arra a kérdésre felel, hogy ’ki a jó’ és ’ki a rossz’. Ez pedig sokszor egyet jelent azzal a kérdéssel, hogy ’mikor jó a másnak nyújtott segítség és mikor rossz’. A kérdésre többfajta válasz adható, aminek során többféle szempontot lehet figyelembe venni, de ezek tárgyalására másutt térek ki (??.o.). >>> A reciprocitás jelensége a társadalmi lét fontos eleme. Nem véletlen, hogy minden kultúra igyekezett a reciprocitás jelenségének fenntartását reciprocitási normák érvényesítésével támogatni. Gouldner szerint univerzálisnak lehet tételezni a reciprocitás normáját [Gou60]. Érdemes történelmi kitekintést tennünk arra vonatkozóan, hogy a reciprocitás normájával hol, hogyan találkozhatunk az emberiség történelmében. A normák tárgyalásakor bemutattam, hogy a normához elválaszthatatlanul hozzátartozik a szankció fogalma, a normasértés aktusához a szankcionálás cselekménye. A normasértés (és nyilván a normakövetés), illetve a szankcionálás egyaránt cselekvésnek min⌅síthet⌅. A normatív cselekvések elemzésekor mindig megvizsgálhatjuk, hogy milyen a normasértés és a szancionálás összekötésének módja, milyen elvárásokat, el⌅írásokat, „metanormákat” érvényesítenek ebben a relációban. Nem a büntetés módja, története érdekel itt minket (err⌅l olvasni lehet: [Lyo05], [Fou90]), hanem csak azok az elvek, amelyekre támaszkodva a múltban összekapcsolták egymással a normasértés és a szankcionálás aktusait. A talán legfontosabb ilyen elv a lex talionis elve. Ez a latin ’lex’ (törvény) és a görög ’tal’, (’lemérni, súlyt mérlegelni’) szavak összekapcsolásából született és a ’megtorlás törvényeként’ szokták magyarra fordítani: „ . . . amely többször is megjelenik az Ószövetségben (vö. Kiv 20,14; Lev 24,20; MTörv 19,21), és amelynek lényege: a bántalmazónak ugyanazt a kárt kell elszenvednie, mint amit embertársának okozott. Hangsúlyoznunk kell, hogy a parancsot az Ószövetségben nem egyéni alkalmazásra szánták, vagyis nem a sértett félnek kellett végrehajtani. A törvény a bírósági döntésekhez szolgált normaként. Célja éppen az volt, hogy megakadályozza a féktelen bosszút, amelyre Lámech énekében (Ter 4,23) találunk példát: «Leütöttem egy embert sebemért, egy ifjút sebhelyemért.» Így a visszafizetés törvénye, amely az ókori kelet más törvénygy⇧jteményeiben is (például Hammurabi kódexe) megtalálható, az er⌅szak megfékezésére vagy legalábbis ’mederben tartására’ szolgált.” [Koc07] Ha arra gondolunk, hogy a lex talionis elv érvényesülését megel⌅z⌅ korokban sokkal durvább megtorlásokat alkalmaztak (jóval kisebb vétségekért, sokkal könnyebben öltek meg embereket), akkor a lex talionis „bevezetése” az igazságosság felé tett lépésként is értékelhet⌅. De fontosabb észrevennünk azt, hogy ez az elv
⌅
96
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
a reciprocitás elveként is felfogható (pontosabban a reciprocitás negatív megfogalmazásaként). Ha viszont ez így van, akkor lehet keresni az elv pozitív megfogalmazásait is. A reciprocitás elveként (vagy a reciprocitás normájaként) olyan el⌅írásokat, erkölcsi parancsokat, maximákat kell keresnünk a történelemben, amelyek arra próbálják megadni – a lehet⌅ legáltalánosabb – útmutatást, hogy miként kell a másik velünk kapcsolatos cselekvésére reagálnunk, vagyis hogyan lehet Ego és Alter egymásra „felel⌅” cselekvéseit összekapcsolni. A történelem leghíresebb ilyen maximája az ⌅sid⌅k óta ismert aranyszabály, amelyet valamilyen formában minden világvallásban megtalálhatunk. A keresztény kultúrán belül jól ismert a Jézusnak tulajdonított mondás: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” [Máté 7.12]; [Lukács 6.31] Ez az elv már Jézus el⌅tt megfogalmazódott Indiában, csak éppen negatív, tiltó (nem pedig pozitív, parancsoló) formában: „Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy mások tegyék veled.” Nem teljesen egyezik meg a két el⌅írás, noha elég sok helyzetben teljesen azonos kimenetet eredményeznek. Az árnyalatnyi különbség miatt olykor elkülönítik az aranyszabálytól, és ezüstszabálynak nevezik ezt az elvet. A Bibliában természetesen szerepel a negatív formájú maxima is: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd!” [Tób 4.15] Az aranyszabály volt az alapja a Móhandász Karamcsand Gandhi által Indiában, Martin Luther King által Amerikában meghirdetett er⌅szakmentes polgári engedetlenségi mozgalmaknak, amelyek történelmileg nagyon fontos és meggy⌅z⌅ eredményeket értek el, bizonyítva a maxima valóságos társadalmi hatóerejét. Az elv hatásmechanizmusát az alábbi két idézet segíthet megérteni. Gandhi ezt az elvet saját feleségének magatartásában „fedezte fel”. „Az er⌅szakmentességet a feleségemt⌅l tanultam, amikor megpróbáltam a magam akarata szerint átformálni ⌅t. egyrészt határozottan ellenállt az akaratomnak, másrészt viszont engedelmesen t⇧rte az ostobaságomat, míg végül elszégyelltem magamat, és kigyógyultam abból az ostoba gondolatomból, mely szerint azért születtem, hogy fölötte uralkodjak.” [Sag00, 212] Bibó István az európai társadalomfejl⌅dés értelmér⌅l írott tanulmányában ugyancsak a szelídség lefegyverz⌅ gesztusát tartja „forradalminak” Jézus példamutatásában, amit egy kicsikét hosszabban idézek: „A legjelent⌅sebbek azonban azok a felismerései, amelyek a szelídség hatalmára vonatkoznak, és itt megint elég nagy félreértés támadt ezek körül. Az ⌅ gesztusai: aki megütött az egyik arcodon, fordítsd
2.11. RECIPROCITÁS
⌅
97
⌅
felé a másikat is, egyáltalán nem egy ügyefogyott embernek a gesztusai, ellenkez⌅leg, beletartoznak azok közé a lefegyverz⌅ gesztusok közé, amelyek el⌅tt az értelmetlen agresszió egyszerre rájön a saját értelmetlenségére. És itt van egy érdekes momentum, tisztára feltevés ugyan, de van okunk arra következtetni, hogy Jézus számára a szelídség hatalmának a megtapasztalása személyes élmény volt abban az értelemben, hogy alaptermészete vagy indulótermészete szerint indulatos, heves kitörésekre hajló, s⌅t agresszióra hajló személyiség volt, aki saját maga jött rá a szelídség mindenek fölött való hatalmára, és aki a szelídség felismerése után sem lett gyámoltalan emberré, hanem a szelídség erejével lett képes nagyobb dolgokra, mint amiket agresszióval el tudott volna érni. Olyan megnyilvánulások, mint a kufárok megkorbácsolása, a fügefa megátkozása és egyéb hirtelen reagálások arra engednek következtetni, hogy amikor ⌅ a szelídség hatalmáról beszél, és arról, hogy álljunk ellen a gonosznak, akkor ezzel a saját magában már legy⌅zött indulatosságnak a hiábavalóságát adja át tanulságul az egész emberiségnek.” [Bib86] Persze amióta az aranyszabály (illetve ezüstszabály) megjelent a nagy világvallások és kultúrák világában, azóta folyamatosan hallhatók azok a kritikai hangok is, amelyek egyfel⌅l az aranyszabály széleskör⇧ elterjedésének valószín⇧tlenségét (lehetetlenségét) fogalmazzák meg, másfel⌅l felemlítik az elv fonákját, ahogy azt például G.B. Shaw is teszi: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ⌅ ízlésük más.” (G.B. Shaw) Az aranyszabály maximájának ironikus újraformálásával kifejezett kritikát persze „ki lehet védeni” úgy, hogy kicsit átalakítjuk a szabály tartalmát. Ha ezt megtesszük, akkor persze új maximát kapunk (amit rézszabálynak is neveznek). „Tedd azt, amit mások szeretnék t⌅led, hogy velük tedd meg.” [Hua05] Az eddigi cselekvési maximák a legfontosabb vonásaikban megegyeztek. El⌅ször is mind feltétel nélküliek voltak abban az értelemben, hogy nem azzal foglalkoztak, hogy mit tett a cselekv⌅vel szembenálló ember korábban, hanem azzal, hogy mi lenne jó a partner számára. Mindegyik elv a kooperációt, a másik fél preferenciáinak figyelembevételét akarta valahogyan el⌅írni a cselekv⌅nek (játékosnak). A szabályok mindegyike a feltétlen kooperáció parancsát valósította meg (aminek értelmében a legels⌅ cselekvésnek is kooperatívnak kellett lennie). A feltétel nélküli maximák mellett azonban mindvégig jelen volt a történelemben az az elv is, amelyet feltételesség jellemzett, amely mentén a cselekv⌅ mindig igazodott a partnere cselekvéséhez. Ezt az elvet bronzszabálynak nevezték el. A tartalma egyszer⇧ (és ismer⌅s): „Tedd azt másokkal, amit ⌅k tesznek veled.”
⌅
98
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
Szerepel ez az elv a Bibliában is, igaz, az Ószövetségben, és pont ezt az elvet kritizálja és akarja meghaladni Jézus az Evangéliumokban. Az Ószövetség híres passzusa az alábbi: „Szemet szemért, fogat fogért.” Ez a maxima feltételes, hiszen mindig azt a cselekvést írja el⌅, amit el⌅z⌅leg a partner tett meg. Azt is mondhatjuk erre, hogy az elv nem megbocsátó (vagy másként: „bosszúálló”), hiszen a rosszra sosem felel jóval. Nem „tisztázza” viszont ez az elv, mi legyen a cselekv⌅ ember els⌅ lépése, ha a partner nem csinált még semmit. Bármennyire is általános és elterjedt ez a cselekvési maxima a történelemben és az összes kultúrában, mindig is tudni lehetett, mi a legnagyobb problémája. Ez az elv a megtorlások vég nélküli láncolatához, a vendettához, az örökös bosszúálláshoz vezet. Mondhatjuk a történelem eddigi tapasztalatai alapján: az er⌅szak er⌅szakot szül. Pedig a bronzszabályban ott lapul a kooperáció lehet⌅sége is, hiszen a jóra jóval lehet (kell) felelni: „Jótett helyébe jót várj.” A bronzszabály feltételesen tartalmazza a kooperáció lehet⌅ségét, és ezzel legalább esélyt ad az emberi együttm⇧ködésnek. Nem így van a vasszabály esetében. Ennek lényege a következ⌅: „Tedd azt másokkal, amit szeretnél, miel⌅tt mások megteszik veled, amit ⌅k szeretnének.” Ez a cselekvési elv az egoizmus, amely szerint az egyén csak a saját hasznára figyel. Ez a hatalmasok vagy még inkább az önz⌅, haszonelv⇧ emberek maximája. A szabály feltétel nélküli, hiszen semmilyen formában nem veszi figyelembe sem a másik ember preferenciáit, sem a cselekvéseit. A feltételesség eddig az jelentette, hogy az egyén cselekvéseit a másik tettét⌅l tette függ⌅vé. Van azonban egy másik feltételképzési lehet⌅ség is, amikor az ember másként viselkedik a – valamilyen szempontból – fölötte, illetve alatta elhelyezked⌅kkel szemben: „Tedd azt, amit szeretnél, hogy azok tegyék veled, akik fölötted vannak, és tedd azt, ami szeretnél, miel⌅tt mások megteszik azokkal, akik alattad vannak.” Nevezzük ezt bádogszabálynak. Azért így, mert két szabály furcsa ötvözeteként értelmezhet⌅: fölfelé az aranyszabályt, lefelé vasszabályt érvényesíti. A bádogszabály a hétköznapi életben igen elterjedt viselkedési forma. Az állatvilágban és így az azt modellez⌅ evolúciós játékelméletben igen fontos szerepet tulajdonítanak a rokonsági kiválasztás (kin selection) elvének. Ez az elv felbukkan az emberi társadalomban is, ott nepotizmusnak nevezik. A lényege: „A rokonoknak tedd azt, amit szeretnék, hogy megtedd velük, idegeneknek tedd azt, amit magad szeretnél megtenni velük.”
2.12. DÖNTÉS
⌅
99
⌅
Ez a maxima az aranyszabályt alkalmazza a rokonokkal szemben és a vasszabályt az idegenekkel szemben. Még jobban megérthetjük az egyes maximák lényegét, ha egy táblázatba rendezve egyszerre tüntetjük fel a legfontosabb jellemz⌅iket – figyelembe véve az alábbi vonásokat: i) milyen deontikus modalitása van az el⌅írásnak (O/F: parancs vagy tiltás); ii) kinek a preferenciáját kell figyelembe venni (Ego/Alter/Ø: a cselekv⌅ vagy a partner preferenciája, valamint a partner el⌅z⌅ cselekvése); iii) ki a címzett; iv) megbocsátó-e a maxima; v) szab-e feltételt a maxima a cselekvésre; vi) szab-e feltételt a maxima a partnerre; vii) milyen az els⌅ lépés? szabály
leírása
O/F
pref
címzett
megbocsátó-e
cselekvésre
személyre
els lépés
arany
tedd azt, amit szeretnél, hogy mások tegyenek veled
O
P
Alter
igen
feltétel nélküli
feltétel nélküli
kooperálás
ezüst
ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy mások tegyenek veled
F
¬P
Alter
igen
feltétel nélküli
feltétel nélküli
nincs
bronz
tedd azt, amit mások tesznek veled
O
-
Alter
nem
feltételes
feltétel nélküli
nincs
vas
tedd azt, amit szeretnél tenni
O
P
Ego
nem
feltétel nélküli
feltétel nélküli
dezertálás
réz
tedd azt, amit mások szeretnék t led, hogy velük tedd meg
O
Q
Ego
feltétel nélküli
feltétel nélküli
kooperálás
bádog
fölfelé aranyszabály, lefelé vasszabály
-
-
-
kevert
feltétel nélküli
feltételes
változó
nepotizmus
rokonnak aranyszabály, idegennek vasszabály
-
-
-
kevert
feltétel nélküli
feltételes
változó
A reciprocitás fogalmával a kölcsönösség, a viszonzás aktusát ragadhatjuk meg az egymásra következ⌅ cselekvésekben. Kérdés, vajon mi van akkor, ha nem érvényesül ez a kölcsönösség, ez a szimmetricitás, és ha nem érvényesül, akkor miért nem. El⌅fordulhat, hogy valaki, bár nem érzi a kötelezettséget magában adott cselekvés végrehajtására, mégis megteszi azt, mert mások erre kényszerítik. Ezt a jelenséget hatalomnak hívjuk, és a kés⌅bbiekben részletesen elemezni fogjuk. Az is lehetséges, hogy valaki nem viszonozza megfelel⌅képpen a másik cselekvését (vagy épp sehogy sem viszonozza azt). Ilyen esetekben beszélhetünk a kizsákmányolás jelenségér⌅l, ahogy tette azt a marxi tradíció.
2.12. Döntés A társadalmi cselekvéseink nem eleve meghatározottak. A legtöbb társadalmi helyzetben több lehet⌅ség, több cselekvési alternatíva közül választhatunk. Ilyen esetekben döntenünk kell, hogy a többféle cselekvési opció közül melyiket válasszuk.
⌅
100
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A cselekvések és a döntések elválaszthatatlanul összekapcsolódnak egymással, ezért a döntésekre vonatkozó tudásunk, vagyis a döntéselmélet kiemelt szerepet játszik a társadalmi cselekvések magyarázata során. A kérdés tehát az, hogy milyen szabályszer⇧ségei vannak a döntéseknek, döntési mechanizmusoknak. Korábban kiderült, hogy a társadalmi cselekvések halmazát – a négyféle lehetséges motiváció alapján – cél- és értékracionális, érzelmi és rutinszer⇧ cselekvések részhalmazaira bonthatjuk fel. A döntések els⌅dleges tipizálása ezeken a motivációkon alapul. A kétféle racionalitásfogalmat egyel⌅re még „összevonva” rutinszer⇧, érzelmi és racionális (vagy mérlegel⌅) döntésekr⌅l beszélhetünk. Ahol érvényesülnek a rutinszer⇧ és az érzelmi cselekvések az életünkben, azokban a társadalmi helyzetekben azt állapíthatjuk meg, hogy a döntések vagy szokás- vagy érzelemvezéreltek. Akármekkora legyen is a súlyuk és gyakoriságuk az ilyen helyzeteknek, azaz a rutinszer⇧ vagy érzelmi döntéseknek, a döntéselmélet nem foglalkozik ezekkel. A döntések tudományos elemzéséhez a racionális, mérlegel hozzáállás a kiindulópont. Léteznek tehát érzelmi döntések is, sok esetben fontosak, meghatározóak az életünkben, csak épp ezeket a döntéselmélet nem vizsgálja. A cselekvéselméletben el⌅ször az egyéni döntéseket kell megvizsgálni. Ezek után lehet bevonni az elemzésbe a közösségi döntések problémáit. Ezzel foglalkozik a társadalmi választások elmélete, de ezt az elméletet ebben a könyvben nem tárgyalom. Fontos megjegyezni, bár ennek jelent⌅sége és igazi értelme csak kés⌅bb mutatkozik majd meg, hogy a döntést mindig szabad, kényszermentes választásként kell felfogni. A hatalomgyakorlás ténye befolyásolhatja, s⌅t sokszor önmagában eldöntheti, hogy a társadalmi kapcsolat valamelyik szerepl⌅je melyik cselekvési lehet⌅séget választja, de ezekben az esetekben nem a saját akaratának megfelel⌅en cselekszik. A rutinszer⇧ és az érzelmi döntések során nem vizsgáljuk meg tudatosan az éppen adott társadalmi helyzetet, a lehetséges döntési alternatívákból nem kognitív munka, hanem a megszokásaink vagy az éppen adott érzelmi állapotunk alapján választunk. Ezekb⌅l a helyzetekb⌅l hiányzik a döntés kulcsmozzanata, a mérlegelés. Ezért sem tud mit kezdeni vele a racionális döntések elmélete.
A továbbiakban racionálisan motivált, tehát a döntéseik során mérlegel⌅ cselekv⌅ket feltételezve els⌅ lépésként azt kell megvizsgálnunk, hogy a döntési helyzeteket hogyan modellezhetjük és a fogalmi modellt milyen összetev⌅kre bonthatjuk fel. A hagyományos döntéselmélet az alábbi tényez⌅ket különítette el [HR98]: 1) a cselekv⌅k számára mindig adott külvilág releváns tényállásainak halmaza, azok a lehetséges világállapotok, amelyeket figyelembe kell venni a döntések során (sj ); 2) a megvalósítható cselekvési alternatívák halmaza (ai ); 3) a cselekvési lehet⌅ségek és a lehetséges világállapotok összes kombinációjához rendelt következményfüggvény (cij = c(ai (sj ))); 4) a döntéshozó szubjektív vélekedése a lehetséges világállapotok bekövetkezési valószín⇧ségeir⌅l (pj = p(sj ) valószín⇧ségi függvény);
2.12. DÖNTÉS
⌅
101
⌅
5) a döntéshozó rangsora a lehetséges következményekre vonatkozóan azok szubjektív kívánatossága alapján (v(cij ) hasznossági függvény). A kérdés az, hogy ezen elemek segítségével hogyan lehet meghatározni a cselekvési alternatívákra vonatkozó rendezési sorrendet, vagyis a cselekvések hasznosságát kifejez⌅ Ui = U (ai ) függvényt. Ez a legfontosabb kérdés, hiszen ennek alapján fog dönteni a döntéshozó. A cselekvési lehet⌅ségeket elrendez⌅ preferenciák az alábbi képlettel számolhatók ki: n n P P Ui = pj v(cij ) (vagy másként: Ui = p(sj )v(c(ai (sj )))) j=1
j=1
A döntés ezek alapján úgy hozható meg, hogy a fenti szubjektív várható hasznosságfüggvény minden egyes cselekvési lehet⌅ségre ad valamilyen értéket, amiket sorbarendezve a döntéshozó kiválasztja a legnagyobb érték⇧ alternatívát. Ennek a megoldásnak van azonban egy-két gyenge pontja. A legnagyobb problémája az, hogy feltételezi a cselekvési alternatívák és a világállapotok közötti függetlenséget, ami természetesen sokszor igaz, hiszen nagyon sok természeti tényállás független a cselekvéseinkt⌅l, de azért vannak olyan helyzetek is, amikor a cselekvéseink és a lehetséges világállapotok között fennáll valamilyen hatás, valamilyen kapcsolat [Jef83] [Huo03]. Az ilyen összefüggések úgy ragadhatóak meg, ha a cselekvéseink következményeit feltételes valószín⇧ségekkel fejezzük ki, amikor is a feltételeket az egyes cselekvési alternatívák jelentik (mivel a következmények (cij ) a cselekvések (ai ) és a világállapotok (sj ) együttes függvényeként értelmeztük, a cselekvéshasznosság módosított képletében is a világállapotokat szerepeltetjük): n P Ui = p(sj |ai )v(sj ai ) j=1
Ezzel a modellel már kezelni tudjuk azokat a helyzeteket, amelyekben a döntéshozó a mérlegelés során nem pusztán a cselekvésének következményeit, de magukat a cselekvési lehet⌅ségeket is értékeli. Mindez azért fontos, mert ezáltal a modellben megragadható a normativitás jelensége is, hiszen a normák a cselekvési alternatívákra írnak el⌅ valamilyen elvárást, és ez sokszor befolyásolja a döntéshozókat (és ez most már beemelhet⌅ a modellünkbe). A döntéselméleti modell rövid bemutatása után fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a döntéselmélet semmit sem mond arról, hogy hogyan alakul ki és konkrétan milyen a döntéshozó preferenciarendezése a következményeken (illetve cselekvési alternatívákon). A döntések végeredményét tekintve els⌅dleges szerepet kell tulajdonítani a cselekv⌅k preferenciáinak. A preferenciák, az értékválasztások viszont nem a döntési helyzetekhez, hanem a cselekv⌅khöz tartoznak, és cselekv⌅r⌅l cselekv⌅re változhatnak. Ugyanazt a döntési helyzetet (ugyanazon világállapotok, ugyanazon cselekvési alternatívák és ugyanazon következmények mellett) teljesen más preferenciák mentén ítélheti meg két szerepl⌅, és emiatt különböz⌅ döntéseket hozhatnak. Éppen ezért sosem szabad csak önmagában vizsgálnunk a társadalmi kapcsolatok, a döntési helyzetek tartalmát, szerkezetét. Mindig figyelnünk kell arra, hogy a cselekv⌅k számára „objektíve” adott feltételrendszert milyen módon értékelik „szubjektíve”. A két szempont csak együtt képes adekvát módon leírni a konkrét társadalmi, döntési helyzeteket.
⌅
102
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A döntéseket többféleképpen tipizálhatjuk. Az egyik osztályozási lehet⌅ség során az els⌅dleges szempont az lehet, hogy a cselekv⌅k, döntéshozók befolyásolhatják-e a világállapotokat vagy sem. Ha a cselekv⌅nek nincs módja hatást gyakorolni a a cselekvési lehet⌅ségek feltételeit jelent⌅ világállapotokra (úgy is mondják olykor: ha „természet elleni játszmát játszik”), akkor parametrikus döntésekr l, parametrikus helyzetekr⌅l beszélhetünk. El⌅fordulhat azonban az is, hogy a cselekvések feltételeit más cselekv⌅k lehetséges cselekvései jelentik. Ilyen esetekben stratégiai döntésekr l, interakciós helyzetekr⌅l beszélünk, amelyekben a döntések kölcsönösen függenek egymástól. Ilyen esetekben a döntéshozónak mérlegelnie kell egyrészt azt, hogy a másik cselekv⌅ milyen döntéseket hozhat, hogyan cselekedhet, másrészt meg kell becsülnie azt is, vajon a másik cselekv⌅ mit gondolhat el⌅zetesen az ⌅ döntéseir⌅l, és a másiknak ez a véleménye hogyan befolyásolja az ⌅ saját döntését. Amíg a parametrikus helyzetekben csak az els⌅dleges, addig az interakciós helyzetekben már a másodlagos tudattartalmakat is figyelembe kell venni a döntések során (az els⌅dleges és másodlagos tudat fogalmáról lásd 43.o.). A stratégiai döntésekkel foglalkozik a játékelmélet, amit külön fejezetben tárgyalok. Az interakció fogalmának eredeti – George Herbert Mead által kidolgozott – felfogása tágabb jelentés⇧, mint a stratégiai döntéshez kapcsolódó értelmezés. Mead interakciónak min⌅síti például a gyerek-szül⌅ kapcsolatot is, amikor még nem feltétlenül beszélhetünk döntési helyzetr⌅l (25.o.). A játékelmélet interakció-értelmezése a egymástól függ⌅ döntési helyzetekre vonatkozik, ez az interpretáció tehát sz⇧kebb terjedelm⇧. És újra csak más jelentéstartományt fed le az interakció fogalmának azon értelmezése, amely a hálózati kommunikáció világában használatos (err⌅l lásd: [syi07, 222–237]) A döntések tipizálásának fontos szempontja még az, hogy milyen a döntéshozók informáltsága, azaz mit tudnak a résztvev⌅k a cselekvések feltételeit adó világállapotokról, illetve a cselekvések következményeir⌅l. Az információ lehet tökéletes, teljes vagy hiányos, korlátozott. Mivel az információs tér soha nem lehet teljes egészében ismert, ezért ma már a legtöbben úgy gondolják, hogy minden döntési helyzet jellemezhet⌅ valamilyen bizonytalansággal, minden szituációban van valami kockázat. Egy – olykor fontos – technikai szempont szerint elkülöníthetjük egymástól a végs döntéseket és a tájékozódási döntéseket. A végs⌅ döntések azok, amelyek során az egyének – ismereteik adott szintjén – kiválasztanak egyet a cselekvési lehet⌅ségeik közül. A tájékozódási döntések ezzel szemben arra vonatkoznak, hogy bizonytalan (információhiányos) döntési helyzetekben a döntéshozók b⌅vítsék-e ismereteiket a végs⌅ döntés el⌅tt (és ha igen, hogyan). Egy másik – technikai jelleg⇧ – tipizálás a mérlegel⌅ döntéseket az alábbi típusokra osztja: konjunktív, diszjunktív, eliminatív, lexikografikus, kompenzatorikus döntési szabályok (ebb⌅l természtesen kimaradnak a nem mérlegel⌅ döntések vagyis a rutinszer⇧ és az érzelmi döntések). • kompenzatorikus döntési szabály A döntési dimenziókat fontosságuk vagy hasznosságuk alapján súlyozzák, és az alapján döntenek. • konjunktív döntési szabály Minden dimenzióhoz tartozik egy minimális küszöbérték, és ha valamely dimenzióban az alternatívák a küszöbérték alatt vannak, akkor azt a dimenziót elvetik. • diszjunktív döntési szabály A döntési szempontokhoz szinteket rendelnek. Ha egy alternatíva értékelése meghaladja a dimenzióhoz rendelt döntési szintet, akkor azt megtartják. • lexikografikus döntési szabály Az egyes dimenziók között sorrendet állítanak fel. Ha a legfontosabb szempont szerint létezik legjobb alternatíva, akkor azt választják. Ha a legfontosabb szempont szerint több alternatíva azonos értékelés⇧, akkor megvizsgálják, van-e legjobb alternatíva a második legfontosabb szempont szerint, és így mennek tovább egészen addig, amíg valamelyik szinten valamelyik alternatíva megfelel⌅bb, mint a többi.
2.12. DÖNTÉS
⌅
103
⌅
• szekvenciális eliminációs döntési szabály Ennek a döntési szabálynak van egy konjunktív összetev⌅je. Mindegyik dimenzió kap egy küszöbértéket. Az elimináció úgy történik, hogy egyszerre egy dimenzió kap figyelmet. Egy-egy dimenziót a súlyával arányos valószín⇧ség alapján választanak ki. Minden nem kielégít⌅ érték⇧ opciót kiküszöbölnek. • különbségösszegz⌅ döntési szabály Ez a döntési szabály lényegében páronkénti összehasonlítást jelent. Az opciók közötti különbségeket azonos vagy különböz⌅ súlyozással összeadják.
A döntési helyzetek szükségszer⇧ bizonytalanságára és az alulinformátságára hivatkozva a kutatók egy része feladta a ’tökéletes és teljes racionalitáson alapuló döntés’ elvi tézisét és a döntések tényleges min⌅ségével kezdett el foglalkozni. Herbert Simon híressé vált fogalma a korlátozott racionalitásról is ezt a szemléletmódot tükrözi [Sim82b]. Simon szerint az optimális (teljesen racionális) döntések létezése csak elméleti fikció. Nem feltételezhetjük, hogy minden információ elérhet⌅ a döntéshozó számára, és az sem igaz, hogy a rendelkezésre álló információkat az egyének mindig megfelel⌅en képesek értelmezni. Az optimális döntés meghozatalára való törekvés túl nehéz feladat, túl ambíciózus cél, amiért a cselekv⌅k legtöbbször nem hajlandók vagy nem képesek a szükséges áldozatot meghozni. Simon a következ⌅képpen írt err⌅l: „Az volt tehát a feladat, hogy a klasszikus modellt egy olyan modellel helyettesítsük, amely azt írja le, hogyan lehet döntéseket hozni, (illetve ténylegesen hogyan hoznak döntéseket) akkor, ha keresési alternatívák között kell választani, s ha az egyes alternatívák következményeit, korlátozott számítástechnikai képességei és a külvilág bizonytalanságai miatt, senki sem ismeri tökéletesen; és végül, ha a különböz⌅ természet⇧ alternatívák összehasonlítására nem áll rendelkezésre valamilyen általános és konzisztens hasznossági függvény.” [Sim82b, 35] A korlátozott racionalitás elméletében nem a teljes informáltság lehet⌅ségének elutasítása az igazán lényeges, bár a döntéshozatal gyakorlata szempontjából már ez a tétel önmagában is alapvet⌅. Simon elméletének igazán fontos hozadékának tarthatjuk azoknak a mechanizmusoknak a leírását, amelyek a korlátozott racionalitáson alapuló döntéseket jellemzik. „A racionalitás akkor korlátozott, ha nem beszélhetünk mindenre kiterjed⌅ ismeretekr⌅l. Ez az eset pedig általában akkor áll fenn, ha nem ismerjük az összes alternatívát; bizonytalanok vagyunk fontos küls⌅ események bekövetkeztét illet⌅en, s nem tudjuk kiszámítani döntéseink minden következményét.” [Sim82b, 39] Ezekben a helyzetekben két mechanizmus segítheti a döntéshozót: a keresés és a megelégedésre törekvés. „Ha a választható alternatívák nem eleve adottak, akkor
⌅
104
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
a döntéshozónak meg kell keresnie ⌅ket.” Emellett a döntéshozó már el⌅zetesen kialakít magában aspirációkat, el⌅zetes elvárási szinteket arra vonatkozóan, hogy mikor fogad majd el egy cselekvési alternatívát, majd amikor a keresés során olyan alternatívára bukkan, amely megfelel az aspirációs szintjének, akkor abbahagyja a keresést, azaz a megtalált alternatívát választja (meghozza a döntését). Ezt a mechanizmust nevezhetjük megelégedésre törekvésnek. Ebben az értelemben tehát a korlátozott racionalitás elmélete nem az optimális, hanem a már elfogadható döntések meghozataláról szól. Mivel a korlátozott racionalitás elméletében a keresésnek kiemelt jelent⌅sége van, ezért Simon megkülönböztetett két jelentésréteget a racionalitás általános kategóriáján belül, és bevezette a procedurális racionalitás és a szubsztantív racionalitás fogalmát [Sim82a]. A procedurális racionalitás esetében maga a döntési folyamat a fontos. Ekkor az a kérdés, vajon mennyire hatékonyak a megoldáskeresés módszerei. A szubsztantív racionalitás során viszont az eredményre koncentrálunk, és azt vizsgáljuk, mennyire helyesek a választott megoldások. A hasznosságfüggvény létezését feltételez⌅ döntéselmélet másik nyilvánvaló korlátját a lexikografikus preferenciák dominanciájával jellemezhet⌅ helyzetek jelentik. A lexikografikus preferenciákat nem tárgyalja a döntéselmélet, hiszen azokhoz nem rendelhet⌅ hasznosságfüggvény. Az utóbbi id⌅kben új hasznosságfogalmak kidolgozásával próbálják meg áthidalni ezt a problémát. A döntési helyzeteket vizsgáló empirikus kutatások kimutatták, hogy a döntéshozatalt gyakran olyan „irracionális” tényez⌅k is befolyásolják, mint a status quo-hatás (vagyis a már létez⌅ állapot fenntartásának vágya), a veszteségekkel szembeni ellenérzés, az akaratgyengeség vagy a dinamikus inkonzisztencia (amikor a preferenciáink akár adott pillanatban is, de még inkább eltér⌅ id⌅pontokban ellentmondanak egymásnak). A döntési helyzetek empirikus vizsgálatai alapján a – várható hasznosság elvén alapuló – klasszikus döntéselmélettel szemben Daniel Kahneman és Amos Tversky megalkotta saját kilátáselméletét [KT98]. Több okra is hivatkoztak, hogy miért van szükség alternatív modellre. A kísérletek meggy⌅z⌅en igazolták, hogy az emberek kockázatos helyzetekben nagyon gyakran alulbecsülik a valószín⇧ következményeket a bizonyos alternatívákhoz képest. Ezt a jelenséget elnevezték bizonyossághatásnak. Ennek köszönhet⌅en az emberek kockázatkerül⌅ magatartást tanúsítanak olyan helyzetekben, amelyekben biztos nyeremények is vannak (tehát a nagyobb várható nyereménnyel szemben a kisebb, de biztos nyereményt ígér⌅ alternatívát választják), illetve könnyebben vállalnak kockázatokat biztosnak t⇧n⌅ veszteségek esetén. A döntési helyzetek másik tipikus „hibaforrása” az, hogy a döntéshozók gyakran nem vesznek tudomást azokról az összetev⌅kt⌅l, amelyek valamennyi helyzetben (kilátásban) jelen vannak, és emiatt gyakran következetlen preferenciamegoszlások alakulhatnak ki. Ezt a jelenséget Kahneman és Tversky elszigeteléshatásnak nevezte el. Ennek a hatásnak köszönhet⌅en az emberek másként döntenek, ha a tartalmilag ugyanazon választási lehet⌅ségeket más formában mutatják be nekik.
2.13. TÁRSADALMI HELYZET
⌅
105
⌅
Tversky és Kahneman az egyik kísérletükben a kísérleti alanyokat két csoportba osztották, majd kétféle megfogalmazásban tettek fel tartalmilag teljesen azonos kérdéseket a résztvev⌅k számára. Az alaphelyzet szerint egy 600 f⌅s populációt veszélyeztet⌅, fert⌅z⌅ betegség leküzdésére kétféle egészségügyi program közül lehetett választani. Ezt a kétfajta programot (melyeket jelöljünk A-val és B-vel) különböz⌅ tálalásban mutatták be a két csoport számára: 1. csoport: 1.a) Ha az A programot valósítják meg, akkor 200 ember életét meg lehet menteni, 1.b) ha a B programot fogadják el, akkor egyharmadnyi eséllyel minden beteget megmenthetnek, de kétharmadnyi az esélye annak, hogy mind a 600 ember meghal. 2. csoport: 2.a) Ha az A programot fogadják el, akkor biztosan meghal 400 ember, 2.b) ha a B programot fogadják el, akkor egyharmad az esélye annak, hogy senki se hal meg, és kétharmadnyi esélye van annak, hogy mind a 600 ember meghal. A résztvev⌅knek választaniuk kellett az A vagy a B programok közül valamelyiket. A két csoportnak bemutatott programok kimenetei (vagyis az 1.a) és a 2.a), illetve az 1.b) és a 2.b) pontok eredményei) megegyeztek egymással, csak a megfogalmazásmódjuk különbözött. Ennek ellenére a kísérlet eredménye az volt, hogy az 1. csoportban a résztvev⌅k közül 72% az A programot, a 2. csoportban 78% a B programot válaszottta, vagyis az eltér⌅ tálalás gyökeresen más döntésre késztette a kísérleti alanyokat. A kísérlet tanulsága az, hogy a nyereséges alternatívák esetében a döntéshozók inkább kockázatkerül⌅k, míg veszteséges alternatívák esetében inkább kockázatvállalók.
A döntési helyzetekben tehát sok esetben mérlegelünk, és ennek során megpróbáljuk kitalálni, mit gondolhat a társadalmi kapcsolat másik résztvev⌅je, milyen döntéseket várhatunk t⌅le. Ilyen esetekben azonban nemcsak a partnerünkre figyelünk, hanem igyekszünk felismerni az éppen adott helyzetet is, mert olykor maga a helyzet sajátossága is nyújthat fogódzókat a partnerünk várható cselekvésére vonatkozóan. Ezért érdemes megvizsgálni, hogyan tipizálhatjuk a társadalmi helyzeteket.
2.13. Társadalmi helyzet „A racionális megismerés álláspontjáról tekintve csak érdekek és érdekösszeütközések vannak, melyek megoldása az érdekek olyan rendje által következik be, amely az egyik érdeket a másikkal szemben, annak rovására elégíti ki, vagy pedig megegyezést, kompromisszumot hoz létre az ellentétes érdekek között. Az azonban, hogy csak az egyik vagy a másik ilyen rend lenne abszolút érték⇧, azaz ’igazságos’, racionális megismeréssel nem igazolható.” [Kel01b, 8]
A társadalmi cselekvést végrehajtó emberek mindig valamilyen akarattal mennek bele a társadalmi kapcsolatokba. Ezek az akaratok olykor egy irányba mutatnak, olykor semlegesek egymással szemben (vagyis nem egymás cselekvéseire vonatkoznak), de lehetnek egymással ellentétesek is. Ha ugyanazt a házat akarja két ember megvenni, akkor ⌅k akaratkonfliktusba kerülnek egymással, hiszen csak az egyikük
⌅
106
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
akarata teljesülhet. Ha viszont ez a két ember el akarja adni a közös házukat, akkor nyilván mindketten a legmagasabb áron szeretnék azt értékesíteni, tehát ekkor akarategyezés (konszenzus) alakulhat ki közöttük. A társadalmi kapcsolatok tipizálásának egyik els⌅dleges szempontja éppen annak vizsgálata, hogy vajon a résztvev⌅ felek akaratai hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ha kiindulásképpen a kétszerepl⌅s társadalmi kapcsolatokat vesszük csak figyelembe, akkor két tiszta esetet feltételezhetünk: vagy egymással szembenáll a két ember akarata vagy nem, tehát vagy akaratkonfliktust, konfliktust vagy akarategyezést, akaratharmóniát, konszenzust tapasztalhatunk. (A „közömbös” akaratokkal jellemezhet⌅ társadalmi kapcsolatokat nem tárgyalom, mert a gondolatmenetem szempontjából érdektelenek.) A konfliktus áll tehát szemben a konszenzussal. Azt feltételezhetnénk, hogy ha a felek konszenzus alapján, azaz akaratkonfliktus nélkül mennek bele a társadalmi kapcsolatba, akkor nem lehet probléma a cselekvés céljának elérésével, a kapcsolat értelmének megvalósításával. Kés⌅bb majd kiderül, hogy ez sokszor nem így van, akarategyezés esetén is komoly problémák, dilemmák merülhetnek fel. De el⌅tte nézzük meg, hogyan jellemezhet⌅k az akaratkonfliktusos helyzetek. A cselekv⌅k akaratainak szembenállása azt jelenti, hogy csak az egyikük akarata valósulhat meg (vagy egyiküké sem, de ezt a lehet⌅séget, az egyszer⇧ség kedvéért, figyelmen kívül hagyom). Ezt a társadalmi kapcsolatot jellemz⌅ állapotot többféleképpen, többféle kifejezéssel is le szokták írni. A konfliktus, versengés, verseny, konkurencia, dezertálás mind olyan fogalmak, amelyekben közös elem a felek azon szándéka, hogy saját akaratukat érvényesítsék a többiek akaratával szemben. Ezt a helyzetet Weber harcnak nevezte és az alábbi definíciót adta rá [Web87, 64]: harc „Harcnak nevezünk egy társadalmi kapcsolatot, amennyiben a cselekv t az a szándék vezeti, hogy saját akaratát a másik vagy a többi féllel szemben keresztülvigye.”
Fontos, hogy a harc fogalmának meghatározásakor Weber csak a résztvev⌅k szándékáról beszél, de nem tételezi az akaratok érvényesítésének tényét. A saját akarat érvényesítésének szándéka a többiekkel szemben pedig azt jelenti, hogy a társadalmi kapcsolatot akaratkonfliktus jellemzi, a felek szemben állnak egymással. A harcnak sokféle formája, intenzitása lehet a piaci versenyt⌅l kezdve a lovagi tornákon, a sportversenyeken, a szerelmi rivalizálásokon és a munkaversenyeken át a véres háborúkig bezárólag. Ha eltekintünk a harc fogalmához tapadó negatív érzéseinkt⌅l, akkor a dolgokat tárgyilagosan vizsgálva belátható, hogy rengeteg társadalmi helyzetben közös a harc mozzanata. A negatív jelentésrétegek távolító hatásainak kisz⇧rése miatt a kés⌅bbiekben harc szinonímájaként használom a szembenállás, a versengés – és játékelméleti kontextusban – a dezertálás terminusait. Bármennyire is fontos jelenség a harc a társadalomban, az életünk mégsem csak örökös harcból áll. Van béke is, van szolidaritás, van együttm⇧ködés, van kooperáció, sokszor méltányosak vagyunk a másikkal szemben, önzetlenül ajándékokat
2.13. TÁRSADALMI HELYZET
⌅
107
⌅
adunk egymásnak, gyakran együttm⇧ködünk a többiekkel. Meg kell tehát keresni a harc fogalmának ellentétét, amely nem a szembenállást, hanem az együttm⇥ködést, az összetartozást ragadja meg. Max Weber két fogalmat vezetett be az együttm⇧köd⌅ emberi kapcsolatokra, a közösség és a társulás kategóriáit. Weber a közösség fogalmát így definiálta [Web87, 66]: közösség „’Közösségnek’ nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvést . . . a résztvev k szubjektíve átérzett (érzelmi-indulati vagy tradicionális) összetartozásán alapuló beállítódás jellemzi.”
A közösség legjobb példája a család, bár hosszasan lehetne sorolni azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek kielégítik a fenti meghatározás feltételeit. De e definíció értelmezése el⌅tt meg kell néznünk, hogyan határozta meg Weber a közösség kategóriájához szorosan kapcsolódó társulás fogalmát [Web87, 66]: társulás „’Társulásnak’ nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvést racionálisan (érték- vagy célracionálisan) motivált érdekkiegyenlít désen vagy ugyanígy motivált érdekkapcsolódáson alapuló beállítottság jellemzi.”
A társulás fogalmára példák lehetnek a vállalatok, a hivatalok, a társadalmi szervezetek, politikai pártok, kulturális társulatok – és még hosszasan lehetne sorolni. Van tehát két fogalom, a közösség és a társulás, amit a harc fogalmával szembeállítva kell értelmezni. Mind a közösség, mind a társulás fogalmában a kapcsolatban résztvev⌅ felek összetartozásának mozzanata a legfontosabb. A két fogalom közötti különbség az összetartozás érzésének motivációjában rejlik. A rutinszer⇧ vagy érzelmi motiváció, illetve az érték- vagy célracionalitás jellemzi a kétféle beállítódást. A kérdés tehát az, hogy miért is fontos a harc fogalmával szembeállítható fogalompár közös magja, az összetartozás motívuma. Definíció szerint a harc fogalma a saját akarat érvényesítésének, és ezáltal egy másik akarat mell⌅zésének szándékával jellemezhet⌅. Az összetartozás érzése szemben áll a harc min⌅ségével: a közösségbe vagy társulásba tartozó személyekkel szemben (az adott kapcsolatot jellemz⌅ módon és mértékig) a felek nem törekszenek az egyoldalú akaratérvényesítésre. Másként fogalmazva: az ilyen esetekben nem az önz⌅, önérdekkövet⌅, hanem – legalább részben – az altruista irányultság jellemzi a cselekv⌅ket (50.o.). Valamiféle összetartozásérzés (ideértve most a közösség és a társulás fogalmát egyaránt) mindig képes altruista beállítódást kiváltani a másikkal szemben. Olykor szükségünk lehet arra, hogy a harc típusait is megnevezzük, elkülönülten kezeljük. Ahogy az altruizmuson belül Weber a közösség és a társulás fogalmaival megkülönböztette a nem-mérlegel⌅ vagy mérlegel⌅ altruista viszonyt, úgy elválaszthatjuk egymástól a harc két formáját is, amikor az egoista hozzáállás mérlegel⌅ vagy nem-mérlegel⌅ viszonyt fejez ki a másikkal, az idegennel szemben. El⌅bbi esetben az idegen ellenfél, utóbbi esetben ellenség.
⌅
108
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
ellenfél a mérlegel , racionális beállítódáson alapuló harc résztvev it ellenfeleknek tekintjük
ellenség a nem-mérlegel , nem-racionális beállítódáson alapuló alapuló harc résztvev it ellenségeknek tekintjük
Ahogy Weber nem definiálta a harc alá rendelhet⌅ kategóriákat, úgy nem adta meg a közösség és társulás fölöttes fogalmát sem. A kés⌅bbiekben nem lesz mindig fontos, hogy megkülönböztessük egymástól ez utóbbi két kategóriát, ezért ezek általánosításaként bevezetjük a kooperáció fogalmát. A közösség fogalmában használt weberi tradicionális motívum helyett pontosabb lenne a rutinszer⇧ motiváció terminust használni. A közösség és a társulás fogalmai között sokféle átmenet képzelhet⌅ el, a legtöbb társadalmi kapcsolatban egyaránt megjelenhet a kétféle motiváció, tehát a gyakorlatban ugyanazon társadalmi kapcsolaton belül keveredhet egymással a közösségi és társulási jelleg. Ha a társulás definíciójában használt érdekkiegyenlít⌅dés és érdekkapcsolódás kifejezésekben az érdek helyett az akarat terminusát használnánk, a definíció tartalma nem változna, viszont megszabadulhatnánk az érdek fogalmától – annak minden homályosságával együtt. A közösség, társulás, illetve a harc fogalmai sem zárják ki egymást teljes mértékben. Mind a közösségeken, mind a társulásokon belül kisebb-nagyobb mértékben felfedezhetjük a harc ilyen-olyan formáit. Gondoljunk csak a szül⌅k vagy a testvérek között dúló, olykor igencsak intenzív viszályokra (harcokra). A harc fogalmához tartozó akaratérvényesítési szándék egyben az önérdekkövet⌅ beállítódást is jelenti, vagyis „harci körülmények” között egoista cselekv⌅kre számíthatunk. A kooperációban mindig van rá esély, hogy a résztvev⌅k altruista beállítódással vesznek részt a társadalmi kapcsolatban. Mivel a harc fogalmához óhatatlanul valamiféle kellemetlen érzés tapad, a könyv játékelméleti részében a versengés, a verseny és a dezertálás terminusokat használom helyette.
A közösség fogalmának weberi értelmezése szokatlan (abban az értelemben mindenképpen, hogy a harc fogalmával van szembeállítva). Weber társadalmi kapcsolatként értelmezi a közösséget. Ez – legalábbis részben – eltér attól a széles körben elterjedt felfogástól, amely szerint a közösség fogalma emberek valamiféle halmazát, csoportját jelenti. A kétféle értelmezés között persze könnyen teremthet⌅ kapcsolat, hiszen az egyik megközelítés a közösség tagjaira, mint a halmaz elemeire, míg a másik felfogás a tagok közötti kapcsolatra fókuszál. A közösség jelenségének teljes megragadásához szükség van mindkét néz⌅pont figyelembevételére. A közösség fogalma már etimológiailag is utal arra (nemcsak magyarul, de sok más nyelven is), hogy a közösség tagjainak van egy (több) közös vonása, vagy közösen birtokolnak valamit. Elméletileg bármi lehet a válasz arra a kérdésre, hogy ’mi a közös az adott közösségben’. Sok esetben nagyon er⌅s összetartozást jelent⌅, a közösség tagjai és a küls⌅ megfigyel⌅k számára is egyértelm⇧en azonosítható, felismerhet⌅ közös vonások találhatók egy közösségen belül, máskor szinte definiálhatatlanok, nem vagy alig megragadhatók ezek a közös jellemz⌅k. A közösség fogalma sokakban pozitív képzeteket hív el⌅, és sokan elkülönítik a közösséget a
2.13. TÁRSADALMI HELYZET
⌅
109
⌅
társadalmi csoport általánosabb fogalmától (Ferdinand Tönnies a ’Közösség és társadalom’ cím⇧ klasszikus munkájának megjelenése óta mind a tudományos, mind a közéleti diskurzust id⌅r⌅l-id⌅re áthatja ez a kett⌅sség [Tön04]). A társadalom, a „társadalmi csoport” fogalma, mint emberek valamilyen halmaza, nagyon általános, és sokféle jelentése lehet. Olyan fogalmakat foglalhat magába, mint csapat, közösség, osztály, rend, szervezet, társulat, társulás, egyesület, mozgalom, párt, gyülekezet stb. A közösség fogalmával szembeállítva hiányzik bel⌅le a csoport tagjainak összetartozása, a „mi-tudat”. A közösség mint társadalmi kapcsolat fogalmának definíciója a lényeget a kapcsolat résztvev⌅inek összetartozás-érzésének min⌅ségével ragadja meg. Az összetartozás-érzés, a mi-tudat létezését a szolidaritás fogalma jelölheti. Amikor és amilyen mértékben szolidárisak emberek egymással, akkor és olyan mértékben alkotnak közösséget. Bár nem lehet definícióban rögzíteni, milyen tényez⌅ válthatja ki (és tarthatja fent) ezt a közösségi érzést, a jelenség, a fogalom fontos, mert ez váltja ki a mi-érzést, ez „biztosítja” az altruista motivációt. A szeretet, szerelem nagyon er⌅s szolidaritást képes teremteni emberek között, de szolidaritásról beszélhetünk akkor is, amikor a társadalom széles rétegei támogatnak egy olyan sztrájkot, amely egyébként komoly nehézséget, fennakadásokat okoz a hétköznapi életükben. Garret Hardin szerint az altruista motiváció többféle módon kialakulhat (és tartósan fentmaradhat) az emberekben, de ez mindenképpen csak szelektív módon valósulhat meg, vagyis az altruizmus csak diszkriminatív lehet [Har82]. Hardin az egoizmus és a ’promiszkuis altruizmus’ végpontjai közé a diszkriminatív altruizmus öt típusát javasolja definiálni: univerzalizmus („promiszkuis altruizmus”) > patriotizmus (hazafiság) tribalizmus (törzsiség) kronizmus („bajtársiság”) familiarizmus („családiság”) individualizmus („egyéni-ség”) > egoizmus
Hardin individualizmuson azt érti, hogy valaki egy másik egyénnel szemben (tehát 1:1-es viszonylatban) képes lehet altruista viselkedésre – erre a szeret⌅, a szerelmes ember példáját hozza fel. A familiarizmus fogalmával a családon belül létez⌅ önzetlenséget, míg a kronizmus kategóriájával a nem rokoni kapcsolatban lev⌅, de hosszabb id⌅n át együtt él⌅, dolgozó, tanuló emberek közt kialakuló bizalmat, segít⌅készséget, bajtársiasságot ragadja meg (például a játszótársak, iskolatársak, katonatársak, munkatársak akár az egész életen átível⌅, egymás iránti
⌅
110
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
lojalitásáról van szó). A tribalizmus fogalmával tiszta formájában a törzsi társadalmakban megfigyelhet⌅ altruizmus jellemezhet⌅, amikor hosszú ideig egymás környezetében, egymással szoros és s⇧r⇧ interakcióban él⌅ emberek között alakulnak ki egymás segítését el⌅író, megvalósító cselekvési mintázatok, de vannak szerz⌅k (és elméletek), akik (és amelyek) szerint a törzsiség vonásai a modern társadalmakban is megfigyelhet⌅ek (például a szubkultúrák kialakulását, elkülönülését sorolják ide). A patriotizmus egy adott területen sokáig együtt él⌅ emberek, általában egy nemzet, egymás iránt érzett segít⌅készségét írja le, aminek tartalma és intenzitása persze nemzetr⌅l-nemzetre, id⌅r⌅l-id⌅re, helyzetr⌅l-helyzetre nagyon tág határok között változhat. Az univerzalizmust úgy definiálja, mint az az emberiség nagy álmát, a „mindenki testvériségét”, amikor az egész emberiség lehet az önzetlenség, önfeláldozás alanya – ugyanakkor Hardinnak is fenntartásai vannak e fogalommal kapcsolatban. Tulajdonképpen be sem sorolja a diszkriminatív altruizmus fogalma alá, s⌅t még csak megvalósíthatónak sem tartja, azzal érvelve ellene, hogy az emberiség egyetlen nagy közössége fogalmilag-elméletileg, de gyakorlatilag sem tenné lehet⌅vé a csoportszint⇧ versenyt az altruista mintázatok kiválasztódásában, ami az altruista motívumok sikeres fennmaradása ellenében hatna. A hardini altruizmusfogalmak „egymásra épülése” összefügg a csoport méretével, hiszen a familiarizmus csoportlétszáma, vagyis a családtagjaink számossága általában kisebb, mint az életünk során megjelen⌅ „bajtársaink”, munkatársaink száma, de mindkett⌅ nagyságrendekkel kevesebb társat jelent a tribalizmus és – még inkább – a patriotizmus által egybefogott emberek számához képest. Ennek kett⌅s következménye van. Az egyik oldalról a csoportlétszám növekedésével n⌅ a csoportban, a csoport által kifejthet⌅, m⇧ködtethet⌅ közösségi, politikai er⌅, a másik oldalról viszont egyre gyengül a csoport tagjai közti lojalitás, szolidaritás érzése. Max Weber mellett a szociológia másik nagy alakja, Émile Durkheim szintén kiemelt fontosságot tulajdonított a szolidaritásnak, amely szerinte: „ . . . a társadalmi élet alapfeltétele. Valóban, egy olyan társadalom, amelynek a tagjait nem kapcsolná egymáshoz valamilyen tartós és szilárd kötelék, egy halom laza porhoz hasonlítana, amelyet a legkisebb szél is szétszórna a négy égtáj felé.” idézi: [Ném96, 52] Durkheim úgy gondolta, hogy a társadalmi integráció alapja az emberek közti szolidaritás, és ezt a kohéziót kell mindenáron fenntartani. A közkelet⇧ elképzelésekkel szemben Durkheim másként értékelte a büntetés funkcióját: „Nem vagy csak másodlagosan akarja megjavítani a b⇧nöst vagy elriasztani esetleges utánzóit; e szempontokból a hatékonysága éppenséggel kétséges és mindenesetre mérsékelt. Igazi funkciója az, hogy a közös tudat teljes vitalitásának meg⌅rzése révén sértetlenül meg⌅rizze a társadalmi kohéziót.” [Dur01, 120] A kommunikáció jelenségének tárgyalásakor utaltam arra, hogy a közösség, a
2.13. TÁRSADALMI HELYZET
⌅
111
⌅
kommunikáció és a kötelez⌅ség (normativitás) nagyon er⌅sen összefügg⌅ fogalmak (30.o.). Hangsúlyoznom kell azt a mozzanatot, hogy a közösség létrejöttéhez és „fenntartásához” szükség van a folyamatos kommunikációra, amelynek talán legalapvet⌅bb funkciója a közösség mi-tudatát megteremt⌅ közös értékek, normák folyamatos cseréje, kommunikálása. Van két alapfogalmunk, a versengés és a kooperáció mint a társadalmi kapcsolatok két f⌅ típusa, amelyekhez tipikus irányultságokat rendelhetünk hozzá (az egoista és az altruista magatartásmintát). Ezek mellett érdemes még röviden foglalkoznunk a kooperáció egyik különösen fontos fajtájával, a koordinációval. Amikor a cselekv⌅k között nincs érdek- és akaratkonfliktus, amikor nem versengenek egymással, hanem készek a kooperációra, akkor gyakran szembesülnek kooordinációs problémával. A koordinációs helyzetekben „csak” annyi a résztvev⌅k dolga, hogy valahogyan biztosítsák az egymáshoz igazodás feltételeit. Az ilyen helyzeteket az jellemzi, hogy i) a felek készek a kooperációra, de ii) többféle, gyakran egymással teljesen egyenérték⇧nek tekintett megoldás közül kell választaniuk, és ehhez iii) olyan mechanizmusokra van szükségük, amelyek kialakítják, illetve fenntartják az együttm⇧ködés feltételeit, vagyis segítséget adnak ahhoz, hogy a felek valamennyien ugyanazt az alternatívát válasszák ki maguknak – ezáltal biztosítva mindannyiuk érdekeinek érvényesítését [Ort04]. Az ilyen társadalmi probléma gyakran úgy oldható meg, hogy a résztvev⌅k önkényes (és önkéntes) megállapodásokat, vagyis konvenciókat teremtenek, és azokhoz igazodnak. A konvenció terminusát más értelemben használják a kérdéssel foglalkozó kutatók, mint ahogy azt Max Weber a normák egyik típusaként definiálta (72.o.). Sajnos nem lehet kiküszöbölni ezt a terminológiailag zavaró homonimitási problémát, csak annyit tehetünk, hogy ha a kontextusból nem derül ki egyértelm⇧en, hogy melyik fogalomra, melyik jelentésre vonatkozóan használjuk a terminust, akkor azt – az egyértelm⇧ség kedvéért – jelöljük valahogyan.
A konvenció egyik leggyakrabban hivatkozott példája a közúti közlekedés alapnormája, amely meghatározza, hogy az úttest melyik oldalán közlekedjenek a járm⇧vek (a jobb vagy a bal oldalán). Tudjuk, hogy mindegy, melyik megoldást választjuk, tudjuk, hogy mindkét rendszer m⇧köd⌅képes, mindkét megoldást választották is a világ különböz⌅ pontjain, a feladat csak annyi, hogy választani kell valamelyik lehet⌅ség közül. A döntés önkényes, hisz egyik alternatíva választását sem lehet végs⌅, cáfolhatatlan érvekkel megtámogatni, de a választás, a döntés nélkül a közlekedés megbénulna. A pénzhasználat is ugyanígy m⇧ködik. Kicsit odébb megyünk a földrajzi térben és azt láthatjuk, hogy az emberek különböz⌅ (euro, dollár, font, korona stb. feliratú) papírdarabokkal fizetnek a boltokban. Hasonlókat mondhatunk a nyelvek sokszín⇧ségér⌅l, a nyelvek mögötti konvenciók önkényességér⌅l. Ha rámutatunk egy ugatós, négylábú háziállatra, akkor azt sokféle szóval illethetjük (’kutya’, ’hund’, ’dog’, ’eb’), a lényeg, hogy az adott kontextuson belül a használt nyelvi jeleknek egyértelm⇧ legyen a jelentése, az éppen kommunikáló felek közül mindenki ugyanarra gondoljon, amikor kimondja, leírja valamelyik ’kutyát’ jelz⌅ szót. Az is csak egy „el⌅zetes döntés kérdése” és teljes mértékben önkényes, hogy a távolságot ’méter’-ben vagy ’láb’-ban adjuk-e meg, a
⌅
112
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
lényeg azon van, hogy döntsünk valamelyik mérési lehet⌅ség mellett, és utána mindenki ugyanazt a módszert használja, értelmezze. Az id⌅számítás minden egysége szintén teljesen önkényes. Lehetne egy órányi id⌅tartamot 100 percre felosztani a most elterjedt 60 helyett, egy napot 24 óra helyett felszabhatnánk 10 vagy 100 egységre, át lehet térni a nyári id⌅számításról a télire és fordítva, használhatjuk a gregorián, a muszlim vagy a zsidó kalendáriumot – mindegyik id⌅kezelési megoldás m⇧köd⌅képes. Választhatjuk bármelyiket, csak keverni nem szabad ⌅ket (a koordinációs helyzetek és a konvenciók elemzésér⌅l lásd: [Sch80], [Lew69], [UM77], [Ort04]).
2.14. Kollektív cselekvés A cselekvéselmélet alapvetése szerint a társadalmi jelenségeket a cselekv⌅ egyének szemszögéb⌅l kell megmagyarázni. A módszertani individualizmus elvéb⌅l azonban korántsem következik, hogy a társadalomban az individuális cselekvés kizárólagosságát kéne feltételeznünk. Vannak olyan társadalmi helyzetek, amelyek kapcsán értelmes közösségek cselekvéseir⌅l beszélni, amelyekben a kollektivitás, a közösségiség, az egymástól való függés mozzanata hangsúlyos. Gyakran el⌅fordul, hogy valamely cselekvést nem lehet egyedül „megvalósítani”, az adott cselekvés értelme több ember csoportos részvételéhez kapcsolódik. Az ilyen társadalmi helyzetekhez köthet⌅ cselekvéseket nevezhetjük kollektív cselekvéseknek. Sokféle példát lehetne felsorolni a kollektív cselekvés szemléltetésére. Az a társadalmi tény, hogy a tengerek halállománya nem személyeké, nem országoké, hanem „mindenkié”, vagyis nem lehet senkihez sem kötni ⌅ket, nem lehet senkit kizárni a halászatukból, azt mutatja, hogy a tengeri halállomány halászatát kollektív fogyasztásnak kell tartanunk. Ha viszont mindenki halászhat, akkor felmerül a kérdés, hogy miként lehet biztosítani a halállomány biológiai reprodukciójának feltételeit, vagy másként: hogyan lehet megakadályozni azt, hogy egyesek annyit halásszanak, hogy ezáltal veszélybe sodorják a halállomány egészét. A hagyományos tévém⇧sorok (a m⇧sorsugárzási szolgáltatások) is hasonló vonást mutatnak, hiszen senkit sem lehet megakadályozni abban, hogy nézze a m⇧sort a saját tévékészülékén, ezért a tévém⇧sorok fogyasztása kollektív tevékenységnek min⌅sül. Ebben az esetben az a nagy kérdés, hogy ha mindenki ingyen foghatja a közszolgálati m⇧sorokat, és senki sem fizet értük, akkor mib⌅l lehet fenntartani ⌅ket. A tiszta ivóvíz, a leveg⌅ vagy a közterek használata is a kollektív cselekvések közé sorolható. A közterek tisztaságát csak kollektíven tudjuk fenntartani, ha senki sem szemetel (vagy mindenki felszedi a szemetet a földr⌅l).
A kollektív cselekvések elemzése azért különösen fontos a szociológia számára, mert az ilyen helyzetek társadalmi konfliktusok, társadalmi dilemmák forrásai lehetnek. Mancur Olson volt az els⌅ társadalomtudós, aki elemezte a kollektív cselekvések logikáját [Ols97]. Könyve bevezet⌅jében megfogalmazta az ilyen helyzetek alapproblémáját: „Sokan feltételezik, hogy a racionális, önérdekb⌅l fakadó cselekvés . . . általánosan elfogadott premisszájából logikailag következik: a csoportok csoportérdekeik realizálására törekszenek. . . . Valójában azonban nem igaz, hogy az el⌅bbi elképzelés, miszerint a csoportok érdekeik
2.14. KOLLEKTÍV CSELEKVÉS
⌅
113
⌅
realizálására törekszenek, logikailag következik a racionális, önérdekb⌅l ered⌅ viselkedés premisszájából. . . . ha egy csoport meglehet⌅sen nagy, s ha az egyéneket kényszer vagy valamilyen más sajátos eszköz alkalmazásával nem késztetik közös érdekeik megvalósítására, akkor a racionálisan, önérdekb l cselekv individuumok nem törekszenek arra, hogy realizálják közös vagy csoportérdekeiket.” [Ols97, 8] A kollektív cselekvés fogalmát úgy kell meghatároznunk, hogy továbbra is csak egyéni cselekv⌅ket (és ezáltal egyéni cselekvéseket) feltételezünk, vagyis a fogalom értelmezéséhez nincs szükség arra, hogy holisztikus megközelítésre váltsunk. A kollektív cselekvés fogalmának használata nem azt jelenti, hogy elismerjük és a modellünkbe emeljük valamilyen egyének feletti társadalmi entitás (közösség, szervezet stb.) cselekvését. A fogalommal az egymástól kölcsönösen függ⌅ individuális cselekvések speciális viszonyát ragadhatjuk meg. A kollektív cselekvési helyzeteket ugyanis az jellemezi, hogy a résztvev⌅k bár egyénileg cselekszenek, önálló döntéseket hoznak, de ezek az individuális cselekvések, ezek az egyéni döntések nem függetlenek egymástól abban az értelemben, hogy együttesen határozzák meg a társadalmi kapcsolat végeredményét. Ez a kölcsönös függ ség, ez az interdependencia a kollektív cselekvések (és egyben a stratégiai döntések, lásd 102.o.) legfontosabb jellemz⌅je. A kollektív cselekvés interdependens individuális cselekvések együttes rendszere. Ennek az interdependenciának van egy fontos mozzanata, amit érdemes külön is kiemelni. A kölcsönös függ⌅ség lényeges eleme ugyanis a résztvev⌅k közös tudása magáról a kölcsönösségr⌅l, a döntéseik egymásra utaltságáról (a kollektív tudatról: 44.o.). Ezek alapján a kollektív cselekvés fogalmát az alábbi módon lehet definiálni: kollektív cselekvés a kollektív tudatba került interdependens individuális cselekvések rendszere, amelyben az egyéni döntések együttesen, egymástól kölcsönösen függ módon határozzák meg a társadalmi kapcsolat végeredményét, és err l a résztvev knek kölcsönös tudása van
A kollektív cselekvések egész jelenségét könnyen át lehet forgatni a kollektív javak problématerébe: a kollektív cselekvések értelmét nagyon gyakran (kell⌅ absztrakció esetén mindig) valamilyen jószág el⌅állításában vagy elosztásában találhatjuk meg. Az ilyen esetekben a kollektív javak termelési vagy elosztási kérdéseir⌅l, vagy még egyszer⇧bben a kollektív javak problémáiról beszélhetünk. Ekkor viszont szükséges tudnunk, milyen típusait különíthetjük el a társadalmi, illetve azokon belül a kollektív javaknak [Kol98]. A típusok megalkotásához két dimenziót használhatunk. Egyfel⌅l figyelhetünk arra, hogy a javak fogyasztása verseng vagy nem-verseng jelleg⇧-e (a verseng⌅ fogyasztású javakat exkluzív, a nem-verseng⌅eket inkluzív javaknak is nevezik). A nem-verseng⌅ fogyasztás esetében az egyik személy fogyasztása nem csökkenti a többiek hasznát, míg a verseng⌅ fogyasztásnál csökkenti. Ha például megeszem egy kiflit, akkor azt más már nem fogyaszthatja el. Ami tehát nekem hasznos volt, az másnak már nem lehet az. Ilyen esetben az egyik
⌅
114
2 . ALAPFOGALMAK
⌅
ember el⌅nye a másik ember kárát jelenti. Azzal viszont, hogy én meghallgatok egy zeneszámot, és valaki más mellettem is ugyanezt teszi, egyikünk sem szenved kárt, nem csökken a fogyasztási élményünk. A másik típusalkotó szempont a fogyasztásból való kizárás lehet⌅ségével kapcsolatos. A kollektív javak kapcsán azt a kérdést is mindig meg kell felelnünk, hogy lehet-e (érdemes-e, nem túl költséges-e) kizárni valakit (a többieket) a jószág fogyasztásából. Ezek alapján a jószágok négy lehetséges típusát definiálhatjuk:
van, aki kizárható a fogyasztásból nem zárható ki senki a fogyasztásból
nem verseng⌅ a fogyasztása
verseng⌅ a fogyasztása
klubjavak
privát javak
nyilvános javak
közjavak
A privát javak (vagy piaci javak) azok az áruk és szolgáltatások, amelyek fogyasztásából egyrészt ki lehet zárni embereket, másrészt verseng⌅ módon lehet ⌅ket fogyasztani. A ruhacikkekt⌅l kezdve az élelmen át a technikai eszközökig, a berendezésekig ide tartozik a javak dönt⌅ többsége. A klubjavakat (melyeket olykor csoportjavaknak is neveznek) valamely csoport, egy „klub” – exkluzív módon, tehát másokat, a csoporton kívüli embereket kizárva – birtokol. Példaként szolgálhat erre egy kábeltévét használó közösség vagy egy saját portaszolgálattal rendelkez⌅ társasház. Nem szenved csorbát egyik lakó érdeke sem attól, hogy a portás a ház összes lakását ⌅rzi, nemcsak egyet (tehát a fogyasztás itt nem verseng⌅ jelleg⇧), viszont a szolgáltatás hasznából mindenki mást kizárnak a lakóház tagjain kívül. A kollektív javak fogyasztásából nem zárható ki senki. Két típusa a közjószág (angolul: commons) és a nyilvános jószág (szokták közös jószágként is fordítani, angolul: public good). A két típus közti különbség a javak rivalizáló jellegével ragadható meg. A közjavak fogyasztása verseng⌅ (ilyen javak a hal- és vadállomány, a közlegel⌅k, a közterek, bizonyos területeken az ivóvíz), míg a nyilvános javak fogyasztása nem-verseng⌅ (ide tartozik a leveg⌅, a nem-kódolt tévé- vagy rádióadás vagy egy ország légvédelme, határ⌅rizete, nem kevés állami szolgáltatás). E két jószágtípus fontos lesz a könyv második részében, ezért a két fogalom meghatározását külön is megadom. Arra a mozzanatra figyelve, hogy ha egy jószág verseng⌅, akkor annak elfogyasztása mások hasznát csökkenti, a kollektív javak két típusát a következ⌅képpen definiálhatjuk: nyilvános jószág olyan jószág, amelynek fogyasztásából nem zárható ki senki, és a jószág fogyasztása nem csökkenti a többiek hasznát
közjószág olyan jószág, amelynek fogyasztásából nem zárható ki senki, de a jószág fogyasztása csökkenti a többiek hasznát
2.14. KOLLEKTÍV CSELEKVÉS
⌅
115
⌅
A társadalmi javaknak létezik másfajta – az általam bemutatottnál részletesebb – felosztása. Az itt ismertetett tipológiát egyes szerz⌅k vitatják, és vannak, akik akik fontosnak tartják az átmeneti kategóriákat, amikor mennyiségt⌅l függ⌅en min⌅síthetünk egy jószágot egyik vagy másik típusba tartozónak, de ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozom. A könyvem mondanivalója számára elégséges ez a tipológia.
Bemutattam, hogy a kollektív cselekvések és a kollektív javak fogalmai összekapcsolhatók egymással. Korábbban azt is jeleztem, hogy a kollektív cselekvési helyzetek gyakran társadalmi dilemmákat rejtenek magukban. E hármas viszonyrendszerben már értelmezni lehet a kollektív cselekvésekkel (kollektív javakkal) kapcsolatos társadalmi dilemmák két nagy típusát. A két fogalmat aszerint határolhatjuk el egymástól, hogy a problémák a javak el⌅állításával vagy fogyasztásával vannak-e kapcsolatban. Eszerint beszélhetünk hozzájárulás-, illetve részesedésdilemmáról. A hozzájárulás-dilemma esetén az egyéneknek valamely nyilvános jószág el⌅állítási költségeihez kell hozzájárulniuk, amelyb⌅l aztán – létrejötte után – mindenki részesülhet. Az ilyen helyzet sokakban er⌅s késztetést válthat ki a hozzájárulás (költség-, munka-, id⌅ráfordítás) elkerülésére. A dilemma abból adódik, hogy ha mindenki így tesz (vagy sokan így tesznek), akkor a jószág el⌅állítása meghiúsulhat, és ebben az esetben mindenki rosszul jár. A részesedésdilemmában a közösség által el⌅állított vagy a természetben található közjószágot mindenki szabadon fogyaszthatja, ám amennyiben az egyének nem hajlandók korlátozni saját fogyasztásukat, akkor hamar „túlfogyasztják” az adott jószágot, és ennek végeredménye az adott jószág elpusztulása, megsz⇧nése lehet (éppen ezért ezt a dilemmát szokták még ’közlegel⌅k tragédiájának’ is nevezni). A nagy kérdés itt az, hogy mit⌅l függ a kollektív cselekvések (vagyis a kollektív javak el⌅állításának vagy fogyasztásának) várható kimenete, kik, mikor, miért teszik meg azt, amit a kollektív cselekvés „kényszere” elvárna t⌅lük, és kik próbálnak meg kibújni az e⇥ajta elvárások alól. A válasz egyszer⇧: „csak” azt kell figyelnünk, hogy „. . . a csoport egy vagy több tagjának cselekvése érezhet⌅en befolyásolja-e a többiek cselekvését” [Ols97, 50]. Ez pedig nyilván kapcsolatban van a szóbanforgó csoport nagyságával. Kisebb csoportokban néhány szerepl⌅ (a „nagyok”) hozzájárulása elegend⌅ lehet a kollektív jószág el⌅állításához vagy fenntartásához. Ilyenkor a többiek (a „kicsik”) a nagyok „kizsákmányolására” törekszenek azáltal, hogy arra várnak, nélkülük valósuljon meg a jószág el⌅állítása. A nagyok pedig azért hajlandóak az „áldozatra”, mert a helyzetet úgy értékelik, hogy elegend⌅en nagy a várható egyéni hasznuk ahhoz, hogy magukban, kevesen, önérdeküket követve biztosítsák a kollektív javak megszerzésének vagy fenntartásának költségeit. Ám a csoport méretének növekedésével folyamatosan apad a nagyok hozzájárulásának mértéke (és jelent⌅sége) a teljes költségigényhez képest, így egyre inkább csökken az az esély, hogy a csoport egyes tagjai (a nagyok) magukban is képesek legyenek a kollektív javak költségeinek el⌅teremtésére. Minél nagyobb a csoport mérete, annál biztosabb, hogy az adott helyzet társadalmi dilemmához vezet.
⌅
116
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
A kollektív cselekvésekkel, kollektív javakkal kapcsolatos társadalmi dilemmák megoldására szelektív társadalmi ösztönz k alkalmazásával lehet próbálkozni [Ols97, 54-55]: „Csoportcselekvésre ilyen körülmények közepette csupán olyan ösztönz⌅k révén kerülhet sor, amelyek – a kollektív javaktól eltér⌅en – nem megkülönböztetés nélkül a csoport egészére, hanem szelektíve, a csoporthoz tartozó egyes individuumokra hatnak. A szóban forgó ösztönz⌅knek ’szelektív ösztönz⌅knek’ kell lenniük, mivel csak így nyílik mód arra, hogy másként kezeljék azokat, akik nem csatlakoznak a csoport érdekében tevékenyked⌅ szervezethez, vagy nem m⇧ködnek közre más módon a csoportérdek realizálásában, mint azokat, akik megteszik ezt.” A szelektív ösztönz⌅k lehetnek pozitívak vagy negatívak, azaz lehetnek jutalmak vagy büntetések. A pozitív ösztönz⌅ket azok számára lehet juttatni, akik hozzájárulnak a kollektív javak termelési költségeihez vagy korlátozzák magukat azok fogyasztásában, míg a negatív ösztönz⌅kkel azokat lehet büntetni, akik ezt nem teszik meg. Pozitív ösztönzésre hozhatjuk fel példaként a jótékony célra adományozók nevének felsorolását egy újságban vagy a m⇧alkotások beszerzéséhez nyújtott támogatás tényét rögzít⌅ névtábla elhelyezését múzeumokban, képtárakban a m⇧tárgyak mellett. Kisebb közösségekben az egyszer⇧ szóbeli dicséret is sokszor ösztönz⌅leg hat. A negatív ösztönz⌅kb⌅l is többféle van. Minél kisebb a közösség, minél jobban ismerik egymást az emberek, annál er⌅sebb hatással bírhat az egyszer⇧ helytelenítés, a „kötelességmulasztó magatartás” szóvá tétele. De el⌅fordulhat olyan eset is (a sztrájkok történetében könnyen lehet rá példát találni), amikor a „nem-közösségi” hozzáállást (a sztrájktör⌅ magatartást például) fizikai er⌅szakkal való fenyegetéssel próbálják meg megváltoztatni. Persze negatív ösztönz⌅ lehet az egyszer⇧ pénzbírság is. A kétféle ösztönz⌅ alkalmazásának eltér⌅ következményei lehetnek. Pamela Oliver kimutatta [Oli80], hogy a kollektív cselekvések kimenetét befolyásolhatják a szelektív ösztönz⌅k, és racionálissá tehetik az egyének számára a kollektív javakhoz való hozzájárulást (és ezáltal persze magát a kollektív cselekvést is), de a ösztönz⌅k típusának nincs érdemi befolyása a végeredményre. Az fontos lehet, hogy szelektív ösztönz⌅ket alkalmazzunk, de az már nem, hogy büntetünk vagy jutalmazunk. A szelektív ösztönz⌅k különbségei máshogy, mert máshol hatnak. A szelektív ösztönz⌅k igénybevétele azt jelenti, hogy a kollektív cselekvésben résztvev⌅k hozzáállását, motivációját valaki valamilyen ösztönzésre alkalmas privát jószág felhasználásával akarja megváltoztatni. Vegyük a legegyszer⇧bb szelektív ösztönz⌅t, valamely – dicsér⌅ vagy elítél⌅ – vélemény szóbeli kifejtését. Ezt végrehajtani ugyanúgy cselekvésnek min⌅sül, mint az éppen adott kollektív cselekvési helyzetben elvárt tevékenységet megtenni vagy elmulasztani. Az ösztönz⌅ cselekvés azonban más szinten van az eredeti cselekvéshez képest. Az el⌅z⌅ az utóbbira vonatkozik, amit úgy is mondhatunk, hogy a kollektív cselekvési helyzetben mindenkit⌅l elvárt adott cselekvés els rend⇥ cselekvés, az ennek ösztönzésére irányuló cselekvés pedig másodrend⇥ cselekvés. A szelektív ösztönz⌅k alkalmazásának min-
2.14. KOLLEKTÍV CSELEKVÉS
⌅
117
⌅
denképpen van valamilyen forrásigénye, költsége, amit az ösztönz⌅ félnek kell viselnie. Már az sem megy mindig könnyen, hogy megdicsérjünk valakit, de még nehezebb rászólni valakire. Az ösztönzésnek olyan ”pszichológiai költsége” van, amit nem vállal fel mindenki. Sokan látják, de csak kevesen szólnak rá arra az emberre, aki egy köztéren eldob egy csikket. A pozitív ösztönz⌅k költségei olykor szinte elhanyagolhatóak, könnyen lehet adni bel⌅lük. Amikor autóval közlekedünk, sokszor csak valamilyen kooperatív magatartással lehet egy konfliktusos helyzetb⌅l kikerülni, és ilyenkor illik megdicsérni a kooperatív felet. Ha a keresztez⌅désben az egyik autós elengedi a másikat vagy beenged a sorba maga elé valakit, akkor a „kedvezményezett” részér⌅l egy köszönést jelz⌅ biccentés, karlendítés vagy lámpavillogás köszönetnek és egyben pozitív ösztönzésnek min⌅sül. Ugyanakkor a könnyen osztható, ezért könnyen is megszerezhet⌅ pozitív ösztönz⌅k elmaradását gyakran „büntetésként” élik meg az érintettek. Az el⌅z⌅ példánál maradva: ha a biccentés, a megköszönés aktusa elmarad, akkor a kooperátor könnyen ingerültté válik, hiányolni fogja és „méltatlankodva szóvá teszi” az elmaradt gesztust. A pozitív ösztönz⌅ket a kooperálók, a negatív ösztönz⌅ket a dezertálók kapják. Ha mindenki kooperál, akkor nincs szükség negatív ösztönz⌅kre, illetve mindenkinek pozitív ösztönz⌅t kell adni. Ha mindenki dezertálna, akkor minden fordítva lenne az ösztönz⌅kkel. A pozitív ösztönz⌅k alkalmazásának költségei együtt n⌅nek a kooperálók számával, míg a negatív ösztönz⌅k összköltsége csökken a kooperálási hajlandóság emelkedésével. Azokban a társadalmi helyzetekben, amelyekben a kollektív javak biztosításához elég pár ember hozzájárulása, ott megéri a pozitív ösztönz⌅k alkalmazása. Ilyen helyzet lehet például a jótékony célú adományozás, a lobbizás, egy kisvárosi újság megjelenésének anyagi támogatása. Ha egy kisváros nagyvállalkozója ki tudja járni, hogy állami pénzekb⌅l épüljön beköt⌅út az országos f⌅úttól a város szélén álló gyárához, akkor az az egész városnak el⌅nyös lesz, és ezt a tevékenységét el lehet ismerni díszpolgári cím odaítélésével (pozitív ösztönz⌅ adásával). Vannak azonban olyan társadalmi szituációk is, amelyekben a kollektív cselekvés csak abban az esetben lehet sikeres, ha mindenki (vagy közel mindenki) megteszi a maga hozzájárulását. Ilyenek lehetnek például azok a sztrájkhelyzetek, amikor az egységben van az er⌅, és kevés sztrájktör⌅ is keresztülhúzhatja a többiek szándékát. Amikor „egyöntet⇧”, „egyhangú” cselekvésre van szükség (és a dezertálók vannak kisebbségben), akkor a negatív ösztönz⌅k lehetnek igazán hatásosak. A negatív ösztönz⌅k alkalmazásának azonban kellemetlen mellékhatásai is lehetnek. A dezertálók egy része ugyanis nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy büntetéseket alkalmazzanak velük szemben, így a negatív ösztönz⌅k használata könnyen feszültségekhez vezethet a csoporton belül. Ez pedig lerombolhatja a kollektív cselekvésekhez szükséges pozitív közösségi beállítódást, csökkentheti a szolidaritást. Ezért fordul el⌅ gyakran az, hogy nagylétszámú, egyöntet⇧ cselekvést megkívánó kollektív cselekvési helyzetekben a csoport tagjai között megjelennek – a csoportra, a kollektív javakra, a kollektív cselekvésre vonatkozó – ideológiák, amelyek célja, funkciója a csoportszolidaritás érzésének felkeltése, illetve fenntartása, és ezáltal a kollektív cselekvés feltételeinek biztosítása [Oli80]. A kollektív cselekvési helyzetek jellemzésére, a kollektív javak el⌅állításának modellezésére alkalmazható a termelési függvény fogalma, amelyet a könyv játékelméleti részében mutatok majd be (??.o.).
Az ösztönzési szinthez köthet⌅ – másodrend⇧ – cselekvések célja az alapszint⇧ – els⌅rend⇧ – kollektív cselekvések befolyásolása, aminek végrehajtását ugyanúgy el lehet várni a közösség minden tagjától, mint az eredeti kollektív cselekvés végrehajtását (az els⌅rend⇧ cselekvések szintjén). Ez azt jelenti, hogy a második cselekvési szinten is egy kollektív cselekvési helyzettel állunk szemben, amikor ugyanúgy kérdéses, hogy a cselekv⌅k megteszik-e azt, amit elvárnak t⌅lük (hogy ti. dicsérjék vagy kritizálják a többieket, ha azok végrehajtják vagy elmulasztják
⌅
118
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
megtenni a kollektív cselekvési helyzetben t⌅lük elvárt cselekvéseket). A másodrend⇧ cselekvések kérdéseire a kés⌅bbiekben még visszatérek (??.o.).
2.15. Kultúra A kultúra fogalmát is ezerféleképpen lehet definiálni. Meg is tették ezt az id⌅k során a különböz⌅ felkészültség⇧, különböz⌅ szakmai kompetenciával, meghatározott érdekl⌅déssel, célokkal, elemzési szempontokkal rendelkez⌅ kutatók. Mint minden túlhasznált fogalom esetében, itt sem látszik esély arra, hogy széleskör⇧ konszenzus alakuljon ki a fogalom jelentésére vonatkozóan. A kultúra fogalmának meghatározásakor talán a legtöbbször hivatkozott szerz⌅páros A.L. Kroeber és C. Kluckhohn. A két amerikai kultúrantropológus már az ötvenes évek elején is száznál több kultúradefiníciót vett számba, ami alapján olyan meghatározást adtak, amit azóta sokan elfogadnak (és persze legalább annyian vitatnak): „A kultúra olyan viselkedési és viselkedést szabályozó, explicit és implicit mintákból áll, amelyeket az emberek szimbólumok használata útján sajátítanak el és közölnek egymással. A kulturális minták az emberek csoportjainak sajátos teljesítményét, valamint e teljesítmények tárgyakban való megtestesüléseit hozzák létre. A kultúra lényegi magja tradicionális (történetileg származtatott és szelektált) gondolatokból és . . . a hozzájuk rendelt értékekb⌅l áll. A kulturális rendszerek felfoghatók úgy is, mint cselekvések termékei, de úgy is, mint a további cselekvések alapjai.” idézi [Vör94, 258] A definíció az ember szimbólumteremt⌅ képességét, illetve szimbólumhasználó gyakorlatát teszi a középpontba, aminek alapján a kultúrát mint a társadalmi konstrukciók rendszerszer⇧ összességét értelmezhetjük, amely egyszerre jelenti a társadalmi cselekvések eredményét is, feltételét is. A társadalmi konstrukciók közé soroljuk: i) a szimbólumokat, szimbólumrendszereket (alapvet⌅en ’tudni mit’ jelleg⇧ tudásokat), amelyeket az emberi kommunikáció során tudunk egymásnak átadni, átörökíteni (ide tartoznak az értékek, normák, hitek, tudások, elvek, nyelvek, jelentések, világmagyarázó sémák, világképbázisok, társadalmi szerepek, státusok, szimbolikus készségek, technikák); ii) a társadalmi gyakorlat során elsajátított praktikus (alapvet⌅en ’tudni hogyan’ jelleg⇧) tudásokat, amelyeket a cselekvéseink során az anyagi világgal való kölcsönhatásban hasznosítunk (készségek, módszerek, cselekvéstechnikák, cselekvési mintázatok, sémák); iii) a társadalmi praxisban létrejöv⌅ artefaktumokat, a fizikai környezetünk azon részeit, amelyeket az emberek teremtettek az id⌅k során, és amelyek a társadalmi cselekvések nélkül nem jöttek volna létre.
2.15. KULTÚRA
⌅
119
⌅
A kultúra meghatározásakor figyelembe kell még vennünk azt az összefüggést, miszerint iv) minden kultúra valamilyen közösséghez van hozzákötve (a társadalmi konstrukciók létezése ezt fogalmilag el⌅feltételezi), illetve a definícióhoz hozzá kell vennünk azt a mozzanatot is, hogy v) a kultúra elemeit az adott közösségnek nem pusztán létrehoznia kell, de fenn is kell tartania, vagyis a kultúra fennmaradása megköveteli saját összetev⌅inek folyamatosan újratermelését, átörökítését. A fentiek alapján a kultúra fogalmára a következ⌅ meghatározást adhatjuk: kultúra a szimbolikus társadalmi konstrukcióknak, a társadalmi és az anyagi világgal való érintkezés technológiáinak és a társadalmilag konstruált artefaktumoknak adott térben és id ben, adott közösség számára érvényes, egyedi módon egybeszervez dött, átörökítéssel fenntartott rendszere
Sok más fogalomhoz hasonlóan a kultúrával kapcsolatban is a legfontosabb állítások közé kell sorolnunk azt a tételt, amely szerint ahogy egy adott közösségre jellemz⌅ kultúra egységet, identitást teremt a közösség tagjai között, úgy hoz létre szükségszer⇧en egy másik tagoltságot más közösségek, más kultúrák között. A kultúra összetev⌅i között lehetnek összetett, egymáshoz szorosabban, állandósult módon kapcsolódó részrendszerek, amelyeket társadalmi intézményeknek nevezhetünk (ezek típusaival, m⇧ködésével nem foglalkozom). Nem szokták mindig kell⌅ súllyal, a dolgok igazi jelent⌅sége szerint kezelni sem a tudni hogyan típusú tudások (46.o.), sem az épített környezetünk kultúrateremt⌅ és -fenntartó funkcóját. Pedig a kultúrafogalom eredeti jelentése a földm⇧veléshez kapcsolódott, a növénytermesztés módjait írták le vele, vagyis valamilyen tevékenység hogyanját, a technológiát, a módszert jelölték a fogalommal. Valamely kultúrkör min⌅ségér⌅l nagyon sokat elárul anyagi környezetének, artefaktumainak állapota.
⌅
120
⌅
2 . ALAPFOGALMAK
3. FEJEZET
Kényszer és cselekvés A cselekvéselméleti alapfogalmak tárgyalása során említettem, hogy a cselekv⌅k különféle várakozásokkal lépnek be a társadalmi kapcsolatokba és eközben arra törekszenek, hogy akaratukat megvalósítsák, vagy másként: szabad akaratuk szerint cselekedhessenek. Ilyenkor el⌅fordulhat, hogy a feleknek egymásnak ellentmondó szándékai vannak, és emiatt valamelyiküknek nem teljesülhet az akarata. Egy ember siet hazafelé az utcán, amikor egyszercsak egy rend⌅r eléje áll, hogy igazoltassa ⌅t. Az ilyen helyzetekben azt látjuk, hogy az emberek – bármennyire sietnének – megállnak és odaadják az igazolványukat. Pedig ez nem természetes dolog, s⌅t, inkább kivételnek tekinthet⌅. Ha belegondolunk, hány ember mellett megyünk el naponta az utcán, akik mind megállíthatnának és igazoltathatnának minket, akkor beláthatjuk, sokkal gyakoribb az az eset, amikor nem kérik el t⌅lünk az igazolványunkat. Ha valaki mégis megpróbálkozna ezzel, akkor talán értetlenkednénk, nevetnénk vagy mérgel⌅dnénk, de semmiképpen sem engedelmeskednénk az ilyen igazoltatási szándéknak. Vannak viszont olyan helyzetek, amelyekben mégiscsak végrehajtjuk mások felszólításait. A normák, az autoritás tárgyalásakor már volt szó err⌅l, de akkor még nem neveztük meg külön az ilyen helyzeteket. A következ⌅kben az e⇥ajta esetekre alkalmazzuk az uralom fogalmát. Sok olyan társadalmi kapcsolat van, amelyben megfigyelhetjük az uralom jelenségét. Ilyenkor mindig az történik, hogy egy ember végrehajtja valaki másnak a parancsát, ami azt jelenti, hogy a parancsadó akarata teljesül. Mégsem beszélhetünk igazi akaratkonfliktusról, mert az uralmi helyzetek hátterében meghúzódó normák „elrendezik” ezeket. Az uralom nem fér össze a méltánytalansággal, a másik akaratának megtörésével. Léteznek azonban olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a résztvev⌅k akarata „önmagában” áll egymással szemben, és az ilyen helyzetekben valakinek valahogyan „le kell gy⌅znie” a másikat ahhoz, hogy érvényesíteni tudja saját akaratát. Amikor például a rabló elveszi áldozata pénzét, akkor nyilvánvaló, hogy a pénz odaadására vonatkozóan mást gondol a társadalmi kapcsolat két szerepl⌅je, de a rabló fegyverét használva képes lehet megtörni a másik akaratát. Ha sikeres az 121
⌅
122
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
⌅
akaratérvényesítésben, akkor olyan társadalmi kapcsolatról beszélhetünk, amelyet a hatalom fogalmával ragadhatunk meg. Bizonyos társadalmi helyzetekben egymással szembenálló akaratokat, akaratkonfliktusokat tapasztalhatunk. Ezeket a társadalmi jelenségeket a hatalom és az uralom fogalmaival írhatjuk le. A cselekvéselmélet két alapvet⌅ fogalmáról van szó, amelyek pontos kibontására (explikálására) már csak azért is nagy szükség van, mert – fontosságuk miatt – rengeteg értelmezési lehet⌅ség, emiatt gyakran félreértés tapasztalható használatukban. A két fogalom jelentése több szempontból hasonlít egymáshoz, de vannak köztük lényegi különbségek is, emiatt úgy érdemes használatba venni ⌅ket, hogy el⌅tte minél pontosabban kifejtjük és rögzítjük egymáshoz való viszonyukat, terjedelmük, jelentésük határait.
3.1. Cselekvésbefolyásolás Ha valaki saját szabad akaratával szemben álló dolgot tesz meg, akkor az nem jelenthet mást, mint hogy valaki más, pontosabban egy másik ember akaratát hajtja végre (cselekvéselméletet írok, amelynek egyének és csak azok a szerepl⌅i). Ebben az esetben viszont a másik félnek olyan megnyilatkozásokat kell tulajdonítanunk, amelyek cselekvésbefolyásolási szándékkal születtek. Amikor mások cselekvését akarjuk befolyásolni, akkor is kommunikációs aktusokon keresztül cselekszünk, mint a véleménybefolyásolás esetén (33.o.). A két helyzet közti különbség abban nyilvánul meg, hogy a cselekvésbefolyásolás során nem csak a másik véleményének megváltoztatására, hanem valamilyen cselekvés végrehajtására akarjuk rávenni a másik felet. A következ⌅kben bemutatom, hogy milyen alapon tudunk pontosabb különbséget tenni a kétfajta helyzet között. Azt a mozzanatot kell megragadnunk, hogy a cselekvésbefolyásolás esetében a megnyilatkozást (vagyis a szándék kifejezését) és a címzettoldali érvényességvizsgálatot mindig követi a címzett valamilyen cselekvése (amit a megnyilatkozó elvár a címzett⌅l). Mindez persze csak akkor történik meg, ha a megnyilatkozó meg tudja támogatni valamivel saját cselekvésbefolyásolási szándékát. Ha ez így van, akkor a címzett oldalán két cselekvésr⌅l beszélhetünk. El⌅ször megvizsgálja a vele szemben kibocsátott megnyilatkozás érvényességét, majd ha a megnyilatkozó érvényességigényét elfogadta, utána végrehajtja a megnyilatkozásban t⌅le elvárt cselekvést. Van már egy példánk, vizsgáljuk meg azt alaposabban. Álljunk oda valaki elé, és figyeljük a reakcióját, miközben azt mondjuk neki: (P30)
Igazolja magát, adja át a személyi igazolványát!
Ezek után logikailag két eset lehetséges: vagy odaadja vagy nem. De az igazán fontos kérdés az, vajon mikor és miért adja oda. Egyszer⇧sítsük le a dolgot: ha rend⌅rként szólítjuk fel ⌅t, akkor (és azért) odaadja, ha civilként, akkor nem adja oda (persze, ha kést szegeznénk neki, akkor odaadná, csak ez az eset nem igazán életszer⇧). Gondoljunk bele, mi zajlik le ilyenkor az emberben. Érzékeli, hogy kiadtak egy parancsot számára, de miel⌅tt végrehajtaná, megvizsgálja,
3.1. CSELEKVÉSBEFOLYÁSOLÁS
⌅
123
⌅
hogy érvényesnek tartja-e a vele szemben álló ember parancsadási igényét. Nehéz magunkban felfedezni ezt az érvényességvizsgálatot, pedig létezik. A bizonyságot erre abban a mozzanatban találhatjuk meg, amikor érvénytelennek tartjuk a felszólítási igényt. Ha a másiknak nevetve azt mondjuk, ’ugyan már’, ellépünk el⌅le és megyünk tovább, e gesztusból kiderül, hogy egyfajta mérlegelés zajlott le bennünk, amelynek eredménye a másik igényének elutasítása. Ha viszont érvényesnek tartjuk a másik parancsadási igényét (ha például egy rend⌅r áll el⌅ttünk), akkor – ellenkezés és ellenérzés nélkül – végrehajtjuk a parancsot. A cselekmény-, illetve véleménybefolyásolási szándékkal kibocsátott megnyilatkozások min⌅sége, logikai státusa eltér egymástól, és általában különbözik a nyelvi formájuk is. A véleménybefolyásolási megnyilatkozásokat – tipikus módon, bár nem kizárólagosan – kijelent⌅ mondatokban, míg a cselekménybefolyásolási megnyilatkozásokat – tipikus módon, bár nem kizárólagosan – felszólító mondatokban fejezzük ki, igaz, ezt nem szabad lényegi eltérésnek min⌅sítenünk. A legfontosabb logikai különbség abban van, hogy a cselekménybefolyásolási szándékkal született megnyilatkozások olyan jöv⌅beni eseményekre vonatkoznak, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy megvalósulnak. Ebb⌅l következ⌅en nem tudunk (mert nem lehet) ugyanolyan min⌅ség⇧ és er⌅sség⇧ állításokat megfogalmazni velük kapcsolatban, mint a véleménybefolyásolási szándékkal megfogalmazott mondataink esetében (37.o.). Az ilyen megnyilatkozások logikai reprezentálására a D modális séma alkalmas, amelynek a (D) modális formula a min⌅sít⌅ feltétele. A D kalkulust a normák fomális elemzésekor már bemutattam (66.o.). A (D) modális formula azért alkalmas a cselekvésbefolyásolási szándékkal tett megnyilatkozások leírására, mert logikai jelentését tekintve teljesen adekvát az ilyen társadalmi kapcsolatok szerkezetével, hiszen a (D) formula csak a kijelentések igazságának lehet⌅ségét állítja, és a cselekvésbefolyásolási szándékú mondatokkal is csak mint lehet⌅ségekkel szabad számolnunk (mégha gyakran nagyon nagy valószín⇧séggel teljesülnek is). Ennek tudatában azonban fel kell tenni a kérdést, hogy ha a modális formulának megfelel⌅en nem lehet garantálni a szükségszer⇧séget/kötelez⌅séget, akkor van-e, és ha van, milyen más eszköz van arra, hogy biztosítani lehessen az cselekvésbefolyásolási szándékkal megfogalmazott mondatokba foglalt esemény megvalósulását. A választ nyilván a logikán kívül kell keresnünk, hisz a (D) formula csak a tartalmát adó mondat igazságának lehet⌅ségét, nem pedig annak tényleges fennállását biztosítja. Az egyetlen lehet⌅ség az marad, ha valamilyen társadalmi eszköz alkalmazásával érjük el a megnyilatkozásban el⌅írt esemény létrejöttét (vagyis a cselekvésbefolyásolási szándékkal megfogalmazott mondat igazságának teljesülését). A kérdés már csak az, hogy mik lehetnek azok a társadalmi eszközök, amelyek a lehet⌅séget tényleges megvalósulásra képesek változtatni.
Ha valaki egy másik embert arra akar rábírni, hogy hajtson végre valamely cselekvést, akkor el⌅ször egy megnyilatkozásban ki kell fejeznie ezt a szándékát, amelyhez csatolnia kell az elismerési igényét, hogy a címzett engedelmeskedjen a megnyilatkozó felszólításának, majd valamilyen elismerési indokot kell „szállítania” annak érdekében, hogy a címzett valóban végre is hajtsa a t⌅le elvárt cselekedetet. Ezt a helyzetet a következ⌅képpen ábrázolhatjuk:
⌅
124
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
⌅
kontextus
Ego
megnyilatkozás
elismerési válasz
elismerési indok
Alter
legitimitásigény
igazságigény
érvényességvizsgálat hitelességigény
elismerési igény
elismerés cselekvés
A cselekvésbefolyásolási szándék akkor valósulhat meg, ha a parancsot kiadó személy valamivel meg tudja támogatni azt az igényét, hogy a másik engedelmeskedjen neki. Van úgy, hogy az engedelmességre bírás kommunikációval, kizárólag érvekre támaszkodva, kényszermentesen valósul meg. Ekkor azt mondhatjuk, hogy a hivatkozott elismerési érvek önmagukban elegend⌅ek a cselekvésbefolyásolási szándék megvalósításához. Ilyen esetekben az elismerési indok mindig valamilyen elismerési érv. Ezt a helyzetet nevezzük uralomnak. El⌅fordulnak azonban olyan hatalmi helyzetek is, amelyekben a cselekvésre felszólított személy nem ismeri el a szembenálló fél parancsadási jogát, nem fogadja el a másik által „szállított” elismerési érveket. Ilyenkor a parancsadónak másfajta támogatásra van szüksége. Az elismerési indok jellege megváltozik. Ekkor már nem az érvekre való hivatkozást, nem a szabad kommunikációt, hanem valamilyen kényszer alkalmazását jelenti. Az elismerési igény támogatásának eszköze, az indoklás jellege annyira más a hatalom és az uralom esetében, hogy leginkább ezzel az eltéréssel magyarázhatjuk meg a két cselekvésbefolyásolási helyzet különbségét. A kérdés az, hogy mit kell értenünk az elismerési indok jelentésén. Miel⌅tt kifejteném, hogy miként értelmezem ezt a fogalmat, egy új összetev⌅t még be kell emelnem a modellbe, hogy pontosabbá tehessem megnyilatkozásaink formális leírását. A feladat az, hogy összetev⌅kre bontsuk a megnyilatkozásokat. Erkölcsfilozófusok [Har70], [Har89], nyelvészek [Fer00], a beszédaktus-elmélet képvisel⌅i [Sea00]; [Sea01a]; [Sea01b], Habermas a kommunikatív cselekvés elméletében [Hab85]; [Hab01] olykor más szavakkal ugyan, de hasonló módon írták le a megnyilatkozásaink bels⌅ szerkezetét, amit érdemesnek tartok követni (a kérdésr⌅l b⌅vebben: [syi07]). Mivel a különböz⌅ megnyilatkozásaink gyakran ugyanazzal a tartalommal írhatók le, csak a tartalomhoz kapcsolt cselekvési módban térnek el egymástól, ezért érdemes ezt a kett⌅sséget
3.1. CSELEKVÉSBEFOLYÁSOLÁS
⌅
125
⌅
megragadni és leírni minden megnyilatkozásra vonatkozóan. El⌅ször vegyünk néhány példát. (P31) (P32) (P33) (P34) (P35) (P36) (P37) (P38) (P39) (P40) (P41) (P42)
Kérlek, add ide a pénzt. Felszólítom, hogy fizesse be az adóhátralékát! Add ide a pénzt, különben lel lek! Ideadhatod a pénzt. Ideadtad a pénzt. Bárcsak ideadnád a pénzt! Tanácsolom, hogy add ide a pénzt. Javaslom, hogy add ide a pénzt. Ideadod a pénzt? Add vissza a pénzt, amit kölcsönkértél! Ígérem, hogy odaadom a pénzt. Kibocsátom ezt a pénzt.
kérés legitim uralmi parancs hatalomgyakorlás megengedés megállapítás óhajtás tanács javaslat kérdés számonkérés ígéret deklaráció
Els⌅ megközelítésben azt mondhatjuk, hogy ezek a megnyilatkozások mind ugyanazzal a tartalommal írhatók le, vagy másként: a megnyilatkozásoknak ugyanaz a propozicionális tartalmuk. Nevezzük ez utóbbit dictumnak. Példamondataink közös dictumát az alábbiakban foglalhatjuk össze: (P43)
A címzett odaadja a pénzt a megnyilatkozónak.
A (P31–P42) mondatokban a dictum tehát megegyezik, a megnyilatkozások közti különbség cselekvésértékükben, a cselekvés módozatában érhet⌅ tetten, hiszen ugyanazt a tartalmat egyszer kérik, másszor óhajtják, parancsolják vagy épp ígérik. A megnyilatkozások cselekvésértékét, módját a továbbiakban nevezzük modusnak (a beszédaktus-elméletben ezt nevezik illokúciós er⌅nek). A fenti példák szépen mutatják, hogy az eltér⌅ módban megjelen⌅ tartalmat, a dictumot egységesen, a modustól függetlenül kezelhetjük. Az eltér⌅ típusú megnyilatkozások tartalma olykor teljesen megegyezhet, de a hozzájuk csatolt elismerési igények a megnyilatkozások modusától függ⌅en eltérhetnek. Ez azt is jelenti, hogy a megnyilatkozásokat a tartalmuk alapján nem lehet, vagy legalábbis számunkra most nem érdemes osztályozni, a típusformálási lehet⌅séget inkább a megnyilatkozások módjának, modusának különbségei teremtik meg. Az elismerési igényeket is a modusban megjelen⌅ szándékhoz kell igazítani, ezért ez a mozzanat most különösen fontos számunkra. Lehetnek tehát teljesen azonos dictummal, de eltér⌅ modussal rendelkez⌅ megnyilatkozások, amelyek közül némelyek a véleménybefolyásolási, mások a cselekvésbefolyásolási szándékokhoz köt⌅dnek szorosabban. Számunkra itt az utóbbiak a fontosak, vagyis azok a modusok, amelyek a címzett adott tartalmú cselekvésével kapcsolatos viszonyokat fejezik ki: kérést, óhajtást, javaslatot, tanácsot, parancsot stb. Ezek között a modusok között vannak olyanok, amelyek „nem tudnak” semmilyen addicionális indokot felhozni önmagukon túl: a kérést, óhajtást, javaslatot, tanácsot kifejez⌅ modusok ilyenek. Ezekben az esetekben azt mondhatjuk, hogy a modellünkben szerepl⌅ elismerési indok üres. Ha valaki kér, óhajt, javasol, tanácsol valamit valakinek, akkor a megnyilatkozás kibocsátásán túl nincs semmi eszköze arra, hogy a címzett személy az elvárt (kért, óhajtott, javasolt, tanácsolt) cselekvést valóban végrehajtsa.
Vannak olyan társadalmi helyzetek, amikor a megnyilatkozó képes valamilyen eszközt, valamilyen érvet alkalmazni elismerési igényének alátámasztására. Két, egymástól lényegesen eltér⌅ társadalmi jelenségr⌅l, a hatalomról és az uralomról van szó. A különbség aszerint mutatható ki köztük, hogy a társadalmi kapcsolatba került, eltér⌅ akaratokkal rendelkez⌅ emberek hogyan kezelik az ellentétet, vagyis miként próbálják feloldani a köztük lev⌅ akaratkonfliktust. A hatalom- és uralomelméletek tárgyalását általában a hatalom fogalmával szokták kezdeni, én mégis az uralmat veszem el⌅re. Azért, mert az eddig felépített modellbe ez a fogalom illeszthet⌅ be könnyebben, új szempontok figyelembevétele nélkül, a már használt fogalmakra támaszkodva. A hatalom meghatározásához és elemzéséhez viszont b⌅vítenem kell majd az eddig felépített modellünket.
⌅
126
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
⌅
3.2. Uralom Az el⌅z⌅ fejezetben bemutattam, hogy a cselekvésbefolyásolási szándék megvalósításához elismerési indokra van szükség. Az elismerési indok lehet kényszermentes, amikor csak érvekre támaszkodnak a befolyásolási igény megindoklásakor, de el⌅fordulhat az is, hogy az elismerési indok kényszer alkalmazását jelenti. Vannak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a megkívánt cselekvés elvégzése érdekében elismerési érvekre hivatkoznak az érvényességvizsgálatok során, és a kapcsolat résztvev⌅i szabad akaratukból, kényszermentesen hajtják végre mások parancsait. Nézzünk néhány példát, vegyük az alábbi felszólításokat: (P44)
Kérem a személyi igazolványát, jogosítványát, forgalmi engedélyét!
(P45)
Tisztelt kollégák, hagyják abba a beszélgetést!
(P46)
Fizessen 20 forintot az elfogyasztott zsömléért!
(P47)
Tilos a dohányzás!
Ezek a példamondatok olyan helyzeteket jellemeznek, amelyekben a társadalmi kapcsolat domináns résztvev⌅i kiadnak valamilyen parancsot, amit a címzettek jó eséllyel végre is hajtanak. E társadalmi kapcsolat fontos min⌅sége az a tény, hogy mindkét cselekv⌅ fejében van egy elképzelés, egy rend, egy érvényes társadalmi norma arra vonatkozóan, hogy egyfel⌅l a megnyilatkozónak „ joga” volt kiadni az adott megnyilatkozásba foglalt parancsot a címzett számára, másfel⌅l az utóbbinak engedelmeskednie kell a kiadott parancs tartalmának, vagyis végre kell hajtania az elvárt cselekvést. Az ilyen társadalmi szituációkat – Max Weber után – uralmi helyzeteknek nevezhetjük, amelyek különös min⌅ségét a parancsadás (és parancsvégrehajtás) mozzanata mellett a társadalmi normák központi szerepe adja. Nézzük meg, hogyan definiálhatjuk az uralom fogalmát [Web87, 77 és 221]: Uralom „Uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak.”
Az uralom jelenségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik egyfajta engedelmeskedni akarás. Az el⌅z⌅ fejezet elején bemutatott példa az uralomról szólt: amikor az utcán leállít minket a rend⌅r, és elkéri t⌅lünk az iratainkat, akkor ezt általában megtesszük, vagyis végrehajtjuk a nekünk kiadott parancsot. Az uralmi viszonyok ezer szálon átszövik az életünket, még ha ez nem is igazán tudatosul bennünk. Ez a kapcsolattípus jellemzi a tanár-diák, a f⌅nök-beosztott, a szül⌅-gyerek, a rend⌅r-sof⌅r, a politikus-állampolgár, az edz⌅-sportoló, a mester-tanítvány vagy az elöljáró-közlegény viszonyt. Többször leszögeztem már, hogy az uralom esetében az elismerési indok valamilyen elismerési érvet jelent. A cselekvésbefolyásolási szándékot a továbbiakban uralmi igénynek nevezve azt elemzem, hogy hogyan is m⇧ködik az érvényességvizsgálat az uralmi igények esetében. Ilyenkor is van (vagy lehet) hitelesség-, illetve igazságvizsgálat csakúgy, mint minden cselekvés esetében, de ezeken túl létezik
3.2. URALOM
⌅
127
⌅
valami más is. Ott van még az elismerési indok vizsgálata. Egyszer⇧sítsünk kicsit a dolgokon és tételezzük fel, hogy a cselekvésbefolyásoláshoz mindig valamilyen felszólítás társul. Az uralmi helyzetek megnyilatkozásait nevezhetjük parancsoknak, amelyeket azzal különböztethetünk meg a hatalmi helyzetek – grammatikailag ugyanolyan min⌅ség⇧ – felszólításaitól, hogy a parancsok hátterében mindig kell találnunk (vagy másként: elvárunk) valamilyen normát, amely a felszólítást megtámogatja. Ezeket uralmi normáknak nevezhetjük. Uralom esetében a megnyilatkozó a parancs kiadásával párhuzamosan „megfogalmazza” azt az igényét is, hogy a saját parancsadási jogosultságára vonatkozó uralmi normát ismerje el a társadalmi kapcsolat másik szerepl⌅je. Mivel a normák jogosultságának, elfogadásának jelzésére korábban a legitimitás fogalmát alkalmaztuk, ennek segítségével azt mondhatjuk, hogy a parancs végrehajtása azon múlik, hogy a parancsot kibocsátó személy által bejelentett legitimitásigényt érvényesnek tartja-e a címzett személy. Ezek alapján az uralmi helyzetek modelljét a következ⌅képpen rajzolhatjuk fel:
kontextus
Ego
megnyilatkozás
elismerési válasz
elismerési érv: uralmi norma
legitimitásigény
igazságigény
érvényességvizsgálat hitelességigény
uralmi igény
Alter
elismerés cselekvés
Az uralmi jelenség specifikuma a legitimitásigény megfogalmazása, amely az érvényességi igény egy különös fajtája, és amely mozzanat teljesen hiányzik a hatalom jelenségéb⌅l. Ha fennáll egy uralmi kapcsolat, ha legitim egy norma, amelyre hivatkozva az uralmat gyakorló fél kiadja a parancsát, akkor – a háromszoros érvényességvizsgálat „sikeressége” esetén – a címzett fél „önszántából”, ellenkezés és ellenérzés nélkül végrehajtja a felszólítás tartalmát. Még egyszer hangsúlyozom: ha sikeres volt mindhárom érvényességvizsgálat. Ha a címzett hitelesnek találta a parancs megfogalmazását, igaznak a parancs tartalmát és legitimnek az uralmi normát.
⌅
128
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
Az uralmi helyzetekben is lehetséges hitelességvizsgálat, hiszen ekkor is ugyanúgy meg kell gy⌅z⌅dni arról, vajon a kiadott parancsot komolyan gondolja-e a megnyilatkozó, mint ahogy megtesszük minden más társadalmi kapcsolaton belül is. Ha egy tanár azt kérné a hallgatótól, hogy vegye le a kalapját a tanteremben, akkor ezt a hallgató megtenné. Ha a tanár ezek után a hallgató lábbelijét is le akarná vetetni, akkor a diák már nagyon furcsán nézne rá, de talán még azt is levenné, viszont biztosan viccnek, komolytalannak és ezért nem végrehajtandónak ítélné azt a tanári igényt, hogy bújjon ki a nadrágjából is. Utóbbi parancs elbukna a hitelességvizsgálaton. Lehetséges azonban egy teljesen másfajta értelemben is vizsgálni a megnyilatkozó hitelességét az uralmi helyzeteken belül. Ekkor ugyanis a parancsadás jogát – az éppen érvényes, „használatban lev⌅” normák részeként – személyekhez vagy társadalmi szerepekhez rögzítik, és utóbbi esetekben mindig ellen⌅rizni (s olykor vitatni) lehet, hogy vajon a megnyilatkozót ténylegesen megilletik-e a parancsadási jogosultságok vagy sem. A kiadott parancsokra vonatkozóan megint csak ugyanúgy lehetséges az igazságvizsgálat, mint bármely más társadalmi kapcsolatban, és ahogy a hatalmi kapcsolatokban, úgy az uralmi igények esetén is vissza lehet utasítani a parancs végrehajtását azzal, hogy az valamilyen – objektív – ok miatt nem lehetséges. Az el⌅z⌅ tanár-diák példasort folytatva a hallgató azzal utasíthatná vissza a tanár parancsát, amely szerint mindenkinek ki kell tennie a tollát a pad tetejére, hogy neki nincs tolla, csak ceruzája. A megnyilatkozásban foglalt parancs érvényességvizsgálata során a címzett meggy⌅z⌅dhet arról, hogy a megnyilatkozó komolyan gondolta-e a parancsot, illetve valóban jogosult-e a parancs kiadására. A címzett kritizálhatja, visszautasíthatja az uralmi igényt azon az alapon is, hogy a kiadott parancs objektív okok miatt nem hajtható végre. De mindezen túl a parancs visszautasítható azzal is, hogy a felek között nincs olyan – az adott társadalmi kapcsolatra vonatkozó – érvényes norma, amely legitim módon szabályozná a résztvev⌅k közti parancsadási és engedelmességi viszonyokat. Amikor ugyanis a megnyilatkozó kiadja a parancsát, azzal együtt kinyilvánít egy, a parancsot támogató normára irányuló legitimitásigényt is, vagyis – általában – azzal a hittel megy bele a társadalmi kapcsolatba, hogy parancsát a címzett végre fogja hajtani, mert elfogadja a kiadott parancs „mögötti” norma érvényességét. Amennyiben a címzett sikeresen visszautasítja ezt a legitimitásigényt, akkor, túl azon, hogy nem jön létre az elvárt viselkedés, nem beszélhetünk tényleges uralmi helyzetr⌅l sem. A hitelességgel és az igazsággal kapcsolatos igények és az ezekre irányuló vizsgálatok mindegyik társadalmi kapcsolattípusban el⌅fordulnak, el⌅fordulhatnak. Az uralmi helyzetek különlegességét az érvényességvizsgálati lehet⌅ség adja. Ezt Habermas a helyességre vonatkozó igénynek, illetve vizsgálatnak nevezi, amire én legitimitásigényként, illetve legitimitásvizsgálatként hivatkozom. Legf⌅képpen azért, mert a legitimitásigény fogalma teremti majd meg az uralom tipizálási lehet⌅ségét. Megint csak Weberre kell hivatkoznom, aki az uralom tipizálását az igényelt legitimitás szerint végezte el, amib⌅l én az igény mozzanatát emelném ki, ahogy ezt tette egyébként maga Weber is: „. . . célszer⇧ az uralom fajtáit a rájuk jellemz⌅ legitimitásigény szerint megkülönböztetni. . . . Itt az a mérvadó, hogy maga az uralom milyen fajta legitimitásra tart igényt, és saját legitimitásigénye releváns mértékben érvényesül-e . . . ” [Web87, 222] Ez a mozzanat – megítélésem szerint – nem kevés Weber-interpretációban elsikkad. Hogy miért fontos ez? Az uralmat – Weber szerint – a ’parancsolni akaró’ személy(ek) fel⌅l kell (és lehet) magyarázni, nem pedig fordítva, az engedelmesked⌅k fel⌅l. Az olyan legitimitásértelmezések tehát, melyek az ’alávetetteknek’, a ’társadalom tagjainak’ elismerésére, a rend(szer) elismerésreméltóságára hivatkoznak, – megítélésünk szerint – nem tekinthet⌅k sem korrekt Weber-interpretációnak, sem valóságh⇧ felfogásnak. Ha viszont az uralom megszilárdulásában az ’úr’ (azaz a parancsot kiadó személy) által támasztott legitimitásigény érvényesülése a dönt⌅ mozzanat, akkor legitim uralmi rend(szer)r⌅l (kicsit sz⇧kítve: egy politikai uralmi rendszer legitimitásáról) beszélhetünk akkor is, ha az adott rendet egy kisebbség er⌅lteti rá a többségre:
3.2. URALOM
⌅
129
⌅
„El⌅fordulhat továbbá – és a gyakorlatban sokszor el⌅ is fordul –, hogy az úrnak és az igazgatási csoportnak (test⌅rségnek, praetoriánusnak, illetve ’vörös’ vagy ’fehér’ gárdáknak) az alávetettekkel szembeni felt⇧n⌅ érdekközössége, és az utóbbiaknak védtelensége folytán olyan abszolút mértékben biztosított az uralma, hogy nem is támaszt igényt ’legitimitásra’. De ekkor még mindig nagyon különböz⌅ jelleg⇧ lehet az uralom legitimitása az úr és az ügyeit igazgató csoport kapcsolatában, attól függ⌅en, hogy milyen alapjai vannak az úr autoritásának, és ez . . . nagymértékben mérvadó lehet az uralom struktúrájára nézve.” [Web87, 223] Csak akkor lehetünk képesek megmagyarázni, hogy a kommunista uralmi rend miként alakult ki és aztán hogyan m⇧ködött több, mint 40 éven át Magyarországon, ha látjuk, hogy ez az uralom pontosan a fenti idézetben leírt helyzetet valósította meg.
Az uralom – a specifikumát adó legitimitásigényen „keresztül” – elválaszthatatlanul összekapcsolódik a norma (61.o.), valamint a társadalmi szerep, a komplementaritás (81.o.) fogalmaival. A család, a munkahely, az iskola, a hadsereg, a politikai pártok és mozgalmak, az összes társadalmi és gazdasági szervezet – mind-mind uralmi helyzetnek, kisebb-nagyobb, ilyen-olyan uralomnak min⌅sül, melyben vannak „urak” vagyis a parancsokat kiadó és alávetettek vagyis parancsokat végrehajtó személyek. Az uralom mindig komplementer társadalmi szerepekb⌅l áll, melyek nem létezhetnek egymás nélkül. És ami még nagyon fontos: ha egyszer érvényes az uralom, legitim az uralmat támogató norma, akkor abban a társadalmi kapcsolatban biztosan megtalálhatjuk az engedelmeskedni akarás mozzanatát. Az igazi, az ideáltipikus uralom kényszermentes. >>> Az uralom típusait a rájuk jellemz⌅, különböz⌅ legitimitásigények alapján különíthetjük el. Ehhez azt kell megvizsgálni, hogy az uralmat gyakorló személyek hogyan próbálják megvédeni, indokolni saját parancsaik végrehajtására vonatkozó igényeiket. Ha mi egy állófogadáson odalépnénk egy miniszter elé és azt mondanánk neki: ’Az elmúlt napokban történtek miatt Ön mától fogva nem bírja bizalmamat, ezért felmentem a miniszteri tisztségéb⌅l.’, kis esélye lenne annak, hogy ez a felszólítás engedelmességre találjon. Ez majd mindenkire igaz. Csak egy ember lehetne sikeres ebben a helyzetben, a tényleges miniszterelnök. ugyanis hivatkozhatna a jogszabályokban rögzített jogosítványaira, míg mi nem tehetnénk meg ugyanezt. Egy modernkori pártpolitikus vagy egy ókori próféta esetében más igényeket ismerhetünk fel. k nem hivatkoznak jogszabályokra, követ⌅ik engedelmeskedése a személyük iránti elkötelez⌅désb⌅l származik. Valamiért hisznek bennük az emberek, és ezen a személyes hiten alapul az engedelmesség, a parancsok végrehajtása. A modern politikai pártok vezéreit is azért követik a párt hívei, mert hisznek a vezérek személyében. Megint más az uralmi viszony két ember között akkor, amikor a tradicionális családban a feleség engedelmeskedik a férje parancsainak. Egy anakronisztikus „miért teszi?” kérdésre nem kaphatnánk más választ, mint hogy „mindig is ez volt
⌅
130
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
a rend, ami örökl⌅dött generációról generációra” (azt csak halkan jegyezzük meg, hogy a családban a gyerek engedelmeskedése is ilyen alapon m⇧ködik a mai napig). Akárhogy is áll a dolog az engedelmességgel, a sikeres uralmi igények egyik közös vonása, hogy az érintett felek közös világértelmezésekre, azonos világmagyarázó sémákra támaszkodnak. Ezekben a sémákban mindig van olyan elem, amely a parancsadási jogosultságot bizonyos személyekhez rendeli – minden korban, minden helyzetben, csak eltér⌅ módokon. Kétféle hivatkozási séma lehetséges. Egyfel⌅l hivatkozhatunk az érintett közösség egészét alkotó emberek akaratára. Ekkor mindig az a kérdés, hogy milyen módon lehet kideríteni, mi is a közösség akarata. Másfel⌅l viszont hivatkozni lehet valamilyen szempont szerint kiválasztott emberek, tehát egy kisebbség (olykor csak egyetlen ember) akaratára is. Mivel ilyen esetekben kevesek akaratára hivatkoznak, és ezt a tényt csupán az emberek egymás közti viszonyából nehezen lehetne levezetni, a kiválasztottság tényét valamilyen földöntúli er⌅re való hivatkozással indokolják. Ha az érintett közösség a legitimitásigény igazolásának forrása, akkor az érvelés lényege az, hogy közös szabályokban kell megegyezni ahhoz, hogy intézni lehessen a közös ügyeket. Ennek megvalósításához szükség van arra, hogy – a közösen lefektetett, vagyis tételezett szabályok alapján – uralmi pozíciókat hozzunk létre, és az ilyen pozíciókhoz rendelt személyek parancsait a többség végrehajtsa. Ekkor nem a személyeknek, hanem az általuk betöltött szerepeknek, illetve a szerepeket kiformáló szabályoknak, normáknak engedelmeskedünk. Mind az uralmat gyakorló személyek, mind az uralmi szabályok folyamatosan változhatnak, hiszen ha a jelenlegi szabályokat emberek tételezték a múltban, akkor azokat a jelenben (és a jöv⌅ben is) ugyanúgy meg lehet változtatni. Éppen ezért ez a helyzet feltételezi a folyamatos és racionális diskurzust, melyben a tételezett szabályokat folyamatosan bírálni, vitatni, javítani, változtatni lehet. Ha a legitimitásigény igazolása nem a közösségre, hanem földöntúli er kre hivatkozik, akkor nincs helye a szabályok vitatásának és változtatásának, hiszen ha a szabályok forrása valamely földöntúli, transzcendens lény, akkor az ilyen szabályokról azt lehet (kell) feltételezni, hogy azok örökérvény⇧ek. Az ilyen helyzetek fontos következménye még, hogy ha a szabály nem emberi akaratból ered, akkor nem is változtatható emberi akarat által. A próféták, hadvezérek, királyok legitimitásigényét legel⌅ször még bizonyítani kell (megfelel⌅ születéssel, a kiválasztottság tényét igazoló tettekkel), de ha elfogadták, kés⌅bb már nem lehet vitatni semmilyen formában, mert a legitimitásigény elismerése a transzcendenciához köthet⌅, nem a szabályokhoz vagy a személyekhez. Az uralmak, a legitimitásigények tipologizálásánál az igazi kérdés így az, hogy milyen kozmológia, milyen világképbázis (szakrális vagy profán) dominál az elismerési igények és érvelések hátterében (39.o.). A világértelmezési sémákat használhatjuk arra, hogy velük meghatározzuk az uralom különböz⌅ típusait. Ha a népszuverenitás elvére hivatkozó racionális világképbázison fogalmazzák meg a legitimitásigényt, akkor azt racionális uralomnak lehet nevezni. Racionális azért, mert a parancsnak történ⌅ engedelmeskedés, az uralmi szabályok kiformálása mindig az érintettek megegyezésén, az általuk tételezett szabályokon múlik, amely szabályok folyamatosan vitathatóak, változtathatóak.
3.2. URALOM
⌅
131
⌅
racionális (legális) uralom els dlegesen a legalitásba – a tételes rendnek és a tételes rend által az uralom gyakorlására kijelölt személyek utasítási jogának legális voltába – vetett hiten alapul [Web87, 224]
Mivel a legitimitás, a normák, az uralom alapja itt a jogszabályoknak való megfelelés, ezért ezt az uralmat szokás még legális uralomnak hívni. Ennek megfelel⌅en a legitimitás egyik típusának a legalitást tarthatjuk (err⌅l b⌅vebben: 79.o.). Racionális világképbázisra támaszkodva definiálhatunk még egy másik uralomtípust is, de erre kés⌅bb térek vissza. Amikor a világképbázis szakrális, és a legitimitásigényeket transzcendens szentségek létével indokolják, akkor az uralom kétféle lehet. Beszélhetünk karizmatikus és tradicionális uralomról. Ami közös bennük, az a transzcendens hivatkozási alap, amiben különböznek, az a fennálló uralmi rendhez, uralmi pozíciókat betölt⌅ személyekhez való viszony. Gyakran el⌅fordul, hogy a közösség engedelmesked⌅ tagjai földöntúli (kegyelmi ajándékként kapott) képességeket tulajdoníthatnak a közülük származó, kiválasztott, karizmatikus személyeknek (a karizma kegyelmi ajándékot jelent). Ebben az esetben karizmatikus uralomról beszélhetünk. Ha az emberek hisznek valaki karizmájában (kiválasztottságában), akkor a karizmatikus vezér parancsainak engedelmeskednek és közben nagyon gyakran azt hiszik, hogy ezzel a földöntúli lény akaratát hajtják végre. Mivel az engedelmesség itt egyetlen emberhez, a kiválasztott személyhez kapcsolódik, ebben a helyzetben a karizmával rendelkez⌅ vezért nem köti semmi a fennálló, a régi uralmi rendhez, ezért ez az uralmi forma mindig lehet⌅séget ad a változtatásokra. Ez a vonás testesül meg szimbolikus formában a jólismert ’írva vagyon, de én mondom néktek’ szófordulatban. A vezér felboríthatja a régi rendet és új parancsokat adhat, teljesen új uralmi berendezkedést formálhat ki. karizmatikus uralom els dlegesen nem mindennapi odaadáson alapul egy szent, h sies vagy példamutató személy, illetve az általa kinyilatkoztatott vagy megteremtett rend iránt [Web87, 224]
Bár a vezérbe vetett hitet – a karizmáján keresztül – mindig valamilyen földöntúli kapcsolat képzete támogatja, azt a történelmi tapasztalatot semmilyen hit nem képes „fölülírni”, hogy a karizmatikus vezérek is meghalnak valamikor. Ami után nem lehet folytatni az uralmat a megszokott keretek között, ha egyszer a kiválaszott személy már nem él. Ez a karizmatikus uralom legnagyobb „történelmi deficitje”. Ennek „feloldására” a történelemben leggyakrabban az uralmi helyzetek, uralmi pozíciók átörökítésének különféle technikáival próbálkoztak. Minél inkább sikeres volt az e⇥ajta igyekezet, annál biztosabban „csúszott át” a karizmatikus uralom egy másik uralmi formába, amit tradicionális uralomnak nevezhetünk. Gyakoriságát, id⌅beliségét, „kiterjedtségét” tekintve a tradicionális uralom terjedt el leginkább a történelemben. Az ilyen uralmi helyzetekben az uralmi igénnyel fellép⌅ személyek visszamutatnak a távoli múltba, ahol egy korabeli kinyilatkoztatás eredményeként rögzültek azok a szabályok, jogosítványok, szerepek, melyek
⌅
132
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
aztán – mint szent tradíciók – id⌅tlen id⌅kig meghatározzák az engedelmességet a jelenben. A törzsi társadalmak sámánjai, törzsf⌅nökei, a fáraók és királyok, a vallási elöljárók legtöbbször a tradíciókra hivatkozva gyakorolták uralmukat. A legitimitás forrása itt is a transzcendencia, ám az uralmi rend itt nem a jelenben formálódik ki, hanem a múltból ered, ami régt⌅l fogva adott, s a tradícióból olvasható ki. Az új rendhez karizmatikus vezérek kellenek, a tradíció fenntartásához hagyomány⌅rz⌅k szükségesek. A képlet itt egyszer⇧: minden meg van írva a tradíciókban, a szent iratokban, tehát azok szerint kell élni. tradicionális uralom els dlegesen az emberemlékezet óta érvényes tradíciók szentségébe és a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim voltába vetett mindennapi hiten alapul [Web87, 224]
Az uralmi rend megváltoztatása ilyen körülmények között nyilván nehezebb, de nem lehetetlen. Ha az élet úgy kívánja, és a befolyásos szerepl⌅k közül néhányan úgy gondolják, akkor lehetséges változtatni a tradíció el⌅írásain azzal a „trükkel”, hogy azt mondják, ’el⌅deink eddig félreértették az írást, de mi most felismertük, hogyan kell helyesen értelmezni a szent iratokat’. Van mód arra, hogy változtatni lehessen a tradicionális uralom szabályain, ám ezt az uralmi formát sokkal inkább jellemzi a változatlanság, mint az el⌅z⌅ekben tárgyalt másik két típust. Nincs hely b⌅vebben kitérni rá, de annyit azért érdemesnek tartok megjegyezni, hogy a kommunista politikai uralom is – legalább részben – hasonló elven m⇧ködött. Ennek szemléltetésére idézném azt a szellemes és találó mondást, amit a jelent⌅sebb politikai irányváltások id⌅szakában – a rendszer kritikusai – hangoztattak: ’Mától kezdve minden másként volt’. Mivel a kommunista uralom is az egyetlen szent rend, a marxizmus képzetéhez köt⌅dött, ugyanazok a változtatási mechanizmusok álltak rendelkezésére, mint a tradicionális uralom esetében. A „szektás” el⌅dök mindig „elhajoltak a marxizmus-leninizmus eredeti tanításaitól . . . ”, és a megoldás mindig az volt, hogy „vissza kell térni a gyökerekhez” – vagyis újra kellett értelmezni az – egyetlen kommunista – tradíciót.
Mivel a tradicionális uralom nehezen változik, az életfeltételek változásaihoz nem mindig képes megfelel⌅ módon alkalmazkodni. Ez gyakran társadalmi feszültségek halmozódásához vezetett a történelemben, amire sokáig az egyetlen lehetséges válasz egy új karizmatikus vezér felbukkanása és ezzel egy új uralmi rend kialakulása (gyakran csak ígérete) volt. A racionális világkép meger⌅södése jelentette azt a dönt⌅ fordulatot, amely lehet⌅vé tette a racionális uralom megjelenését és a tradicionális uralom meghaladását. A kép teljessé tétele érdekében vissza kell még térnem a másik racionális világképbázison alapuló uralomtípus bemutatására. A modern korban is beszélhetünk karizmatikus uralomról, hiszen a pártvezérek ugyanúgy kiválasztottak az ⌅ket követ⌅k szemében, mint a korabeli karizmatikus uralkodók, vallásalapítók. A jelenben azonban már nem tulajdonítanak emberfeletti képességeket és transzcendens felhatalmazást a pártvezéreknek. A személyes elkötelez⌅dés és alárendel⌅dés persze megmarad, de a transzcendens kiválasztottság hite elpárolog, ezért ezt a
3.2. URALOM
⌅
133
⌅
létez⌅ uralomtípust érdemes átértelmezett karizmatikus uralomnak nevezni. Ez az uralmi forma is racionális világképbázisra támaszkodik, mint a racionális uralom, de itt nem az uralmi szabályokon, hanem az uralmat gyakorló személyeken van a hangsúly. Ez az uralomtípus ugyanúgy „kiegészíti” a racionális uralmat, mint ahogy a karizmatikus uralom is összetartozó párt alkot a tradicionális uralommal. átértelmezett karizmatikus uralom els dlegesen odaadáson alapul egy példamutató személy, illetve az általa ígért, választható, nem kizárólagosnak hitt rend iránt [Web87, 271–72]
A kétféle – az „eredeti” és az átértelmezett – karizmatikus uralom között az a legfontosabb különbség, hogy a kiválasztott személyben való hitnek más az alapja. Az eredeti karizma, a transzcendenciához kötöttség, a szakrális világképbázis mind kapcsolódik valahogyan a kizárólagossághoz, míg az átértelmezett karizma a racionális uralomhoz kötöttsége révén feltételezi a választhatóságot és ezzel nem engedi meg a kizárólagosság érvényesülését (és érvényesítését). Bár a történelemben sokáig csak tradicionális és karizmatikus uralmak léteztek és csak jóval kés⌅bb jelent meg a két racionális uralomtípus, a felvilágosodás óta már inkább az utóbbiak terjedése figyelhet⌅ meg. Ez a tendencia nyilván szorosan összefügg a világ profanizálódásával. Ennek ellenére fontosnak tartom jelezni, hogy jelenünkben mindegyik uralomtípus létezik, és nagy valószín⇧séggel ez a jöv⌅ben is még sokáig így marad. A racionális/legális uralom fogalmának tárgyalásakor megjegyeztem, hogy a hozzá tartozó legitimitástípust szokás legálisnak nevezni. Utána bemutattam még az uralom további fajtáit, ám ezekhez nem kapcsoltam legitimitástípusokat. Kicsit talán meglep⌅, de – jelen tudásom szerint – sem Weber, sem bárki más szerz⌅ nem használt további legitimitástípus-fogalmat a ’legalitás’ mellett. Mivel Weber az uralomtípusokat a legitimitásigény (de mondhatjuk azt is, hogy a legitimitás) szerint különítette el, ebb⌅l az következik, hogy az általa definiált – és fentebb bemutatott – uralomtípusokhoz tartoznia kellene egy-egy legitimitástípusnak is, de ezeket nem nevezte meg. Én sem teszem. >>> Ha az uralomtípusokat együttesen szeretnénk jellemezni, akkor két dimenzió mentén osztályozhatjuk azokat. Egyfel⌅l figyelhetünk arra, hogy milyen világképbázison alapul az uralom, amit azzal is jellemezhetünk egyben, hogy a legitimitásigény megfogalmazásakor milyen (földöntúli, transzcendens vagy földi, emberi) akaratra hivatkoznak. Másfel⌅l aszerint is elkülöníthetjük egymástól az egyes típusokat, hogy milyen módon lehet az uralom addigi menetén (a szabályokon és személyeken) változtatni. A két dimenzió alapján az alábbi módon rendezhetjük el a tárgyalt uralomtípusainkat:
⌅
134
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
⌅
mire hivatkozik a legitimitásigény? transzcendens akaratra emberi akaratra
milyen az uralmi szabályok változtatásának módja? szabálycserél⌅ személycserél⌅ tradicionális uralom
karizmatikus uralom
racionális uralom
átértelmezett karizmatikus uralom
Különböz⌅ korokban, kultúrákban eltér⌅ világmagyarázó sémákra támaszkodva más és más uralmak jellemz⌅ek. Azok az uralmak, melyek hosszabb távon fenn tudtak maradni, mindig legitimnek tekinthet⌅ek. Ezért – ebb⌅l a szempontból – értelmetlen azt kérdezni, vajon van-e valamilyen egyenes vonalú fejl⌅dés az uralmak történetében. Az európai kultúrkör polgáraiként bármennyire is elfogadhatatlannak érezzük más korok és kultúrák – önkényesnek, zsarnokinak t⇧n⌅ – uralmi helyzeteit, nem gondolhatjuk, hogy ezek érvénytelenek, illegitimek lennének. A tartósságot az elfogadottság elég pontos jelz⌅jének tarthatjuk. Bár e könyvben nem foglalkozom a politika fogalmával, azért még felhívhatom a figyelmet arra, hogy nem csak politikai uralom létezik. Az élet minden területén beszélhetünk uralomról, hiszen ahol emberek szervezetbe tömörülnek saját dolgaik, közös cselekvéseik hatékonyabbá tétele érdekében, ott a közös, összehangolt munka irányításához mindig szükség van vezet⌅kre, ami parancsadási lehet⌅séget és annak való engedelmességet kíván meg (feltételez). Minden szervezet bels⌅ rendje egyfajta uralmi rendnek is felfogható. Emiatt beszélhetünk gazdasági uralomról, amikor gazdasági szervezeteken belül adnak egymásnak parancsot az emberek. Minden munkahely, minden vállalat, ahol valamiféle munkamegosztásban és alárendeltségben dolgoznak az emberek, a gazdasági uralom példájaként fogható fel.
3.3. Hatalom „Hogy királyok filozofáljanak, vagy pedig filozófusok királyok legyenek, azt nem várhatjuk, de nem is kívánhatjuk: mert a hatalom birtoka az ész szabad ítéletét kikerülhetetlenül megrontja.” [Kan85, 51]
Vannak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a felek ellentétes akaratokkal állnak egymással szemben, és a konfliktushelyzet végül is úgy oldódik meg, hogy a résztvev⌅k egyike nem veszi figyelembe a másik fél akaratát. Az akaratkonfliktust valamilyen kényszer alkalmazásával próbálja feloldani, saját akaratát egyoldalúan érvényesíti a másik fél ellenkezése, ellentétes akarata ellenére. Ezt a helyzetet írta le Max Weber a hatalom fogalmával [Web87, 77]: hatalom „Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.”
3.3. HATALOM
⌅
135
⌅
Ez a definíció egy, a társadalmi cselekv⌅k között létez⌅, egyenl⌅tlen, aszimmetrikus viszonyra vonatkozik. Nem teljesen kibontva ugyan, de tartalmazza az akaratkonfliktus létezését a felek között és valamilyen kényszer alkalmazásának feltételezését. Aszimmetrikus helyzetet ír le, mert az a cselekv⌅, aki engedelmeskedik, alávetett helyzetben van a domináns féllel szemben, aki a hatalmat gyakorolja. Az ellentétes akaratok feltételezése fontos része a definíciónak, enélkül nem beszélhetünk hatalomról. Ha valakit felszólítok, aki éppen ki akar menni egy teremb⌅l, hogy ’Hagyja el a termet!’, akkor érvényesül ugyan az én akaratom, hiszen a másik fél kimegy a szobából, de mivel ⌅ is épp ezt akarta csinálni, értelmetlen lenne ezt a helyzetet hatalomgyakorlásnak min⌅síteni. Akaratkonfliktus nélkül nincs hatalom. A hatalom fogalmának értelmezéséhez el⌅ször azt kell tisztázni, mit jelent az, hogy i) valaki saját akaratát keresztülviszi mások ellenszegülése ellenére; ii) a társadalmi kapcsolaton belül ellentétes akaratok vannak jelen, valamint iii) mire vonatkozhatnak itt az akaratok. Cselekvéselméletet kifejtve nem mondhatunk mást, mint hogy az akaratok itt cselekvésekre vonatkoznak. Els⌅ körben és elméletileg mindkét cselekv⌅ cselekvésére. Ha tehát a társadalmi kapcsolat két szerepl⌅je, Ego és Alter akar valamit, akkor ezek az akaratok vagy Ego vagy Alter cselekvésére irányulhatnak. Mindkét cselekvés esetében lehet azt akarni, hogy Ego vagy Alter végrehajtsa vagy ne hajtsa végre az adott cselekvést. Ezen akaratok egymásra vetítéséb⌅l a következ⌅ lehet⌅ségek adódnak (a táblázatban helytakarékossági okokból a ’cselekekedje’ helyett a rövidebb ’tegye’ terminust használom azzal a jelentéssel, ami egyaránt magába foglalja a ’megcsinálás’ és a ’tartózkodás’ cselekvéstípusait, err⌅l lásd: 21.o.): Alter akarja, hogy Ego tegye
Alter nem akarja, hogy Ego tegye
Alter akarja, hogy Alter tegye
Alter nem akarja, hogy Alter tegye
Ego akarja, hogy Ego tegye
1) egyet akarnak, konszenzus van
2) mást akarnak, konfliktus van
3) mást akarnak, nincs kapcsolat
4) mást akarnak, nincs kapcsolat
Ego nem akarja, hogy Ego tegye
5) mást akarnak, konfliktus van
6) egyet akarnak, konszenzus van
7) mást akarnak, nincs kapcsolat
8) mást akarnak, nincs kapcsolat
Ego akarja, hogy Alter tegye
9) mást akarnak, nincs kapcsolat
10) mást akarnak, nincs kapcsolat
11) egyet akarnak, konszenzus van
12) mást akarnak, konfliktus van
Ego nem akarja, hogy Alter tegye
13) mást akarnak, nincs kapcsolat
14) mást akarnak, nincs kapcsolat
15) mást akarnak, konfliktus van
16) egyet akarnak, konszenzus van
A 3–4), 7–8), 9–10) és 13–14) helyzetekben a két szerepl⌅ nem ugyanarra a cselekvésre vonatkoztatja az akaratát, vagyis nincs közöttük társadalmi kapcsolat, ezért az akarataik nem is kerülhetnek konfliktusba egymással. Ezek az esetek érdektelenek számunkra. Az 1), 6), 11) és 16) helyzetekben már van kapcsolat a felek között, mivel azonban mindkét szerepl⌅ ugyanazt akarja valamelyikük cselekvésére vonatkozóan, vagyis egyetértés van köztük, nem beszélhetünk konfliktusról (és így hatalomról sem). Marad a 2), 5), 12) és 15) helyzet, amelyekben a felek eltér⌅ akaratokkal lépnek a társadalmi kapcsolatba – a 2) és 5) esetben Ego, a 12) és 15) esetben Alter cselekvésére vonatkozóan. A kérdés az, hogy érvényesül-e valamelyikük akarata. Ha igen, akkor hatalomról beszélhetünk, ha nem, akkor csak annyit mondhatunk, hogy egyik félnek sincs hatalma a másik felett (mint ahogy az összes többi konfliktusmentes esetben sincs). Ha Egónak van hatalma Alter fölött,
⌅
136
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
⌅
akkor a 12) és a 15) eset valamelyike állhat fent, ha Alter képes az akaratérvényesítésre Egóval szemben, akkor ezt a 2) és az 5) esetek írhatják le. Ha csak az egyik szerepl⌅ szemszögéb⌅l tekintjük a társadalmi kapcsolatokat, akkor kétféle hatalmi helyzetr⌅l beszélhetünk. Ha az egyik fél nem akar megtenni valamit, miközben a másik fél azt akarja, hogy megtegye, és erre valamilyen eszközzel kényszeríteni tudja, akkor pozitív hatalomról beszélhetünk. A másik esetben pedig, amikor valaki meg akarna tenni valamit, de a másik fél ezt képes megakadályozni, akkor ezt negatív hatalomnak min⌅síthetjük. Tovább pontosíthatjuk a hatalmi helyzetek leírását, ha a társadalmi cselekvések kétfajta típusát, a tevékenység (megcsinálás), illetve tartózkodás fogalomkett⌅sét is használatba vesszük. Ebben az esetben a kétféle hatalmi helyzetb⌅l (a pozitív és a negatív hatalomból) négyféle lesz, hiszen Alter kétféle cselekvésére (valaminek a megcsinálására és valamit⌅l való tartózkodására) vonatkozhatnak a felek ellentétes akaratai. De a négyféle esetet újra csak kett⌅re redukálhatjuk, ha figyelembe veszünk bizonyos összefüggéseket. Ha ugyanis az egyik fél nem akarja azt, hogy a másik megcsináljon valamit, akkor ez egyet jelent azzal, hogy azt akarja, hogy a másik tartózkodjon a megcsinálástól, illetve fordítva, tehát az alábbi egyenl⌅ségek miatt egyszer⇧síthetünk a hatalom modelljén: Ego akarja, hogy Alter megcsinálja
=
Ego nem akarja, hogy Alter tartózkodjon
Ego nem akarja, hogy Alter megcsinálja
=
Ego akarja, hogy Alter tartózkodjon
Ego akarja, hogy Alter tartózkodjon
=
Ego nem akarja, hogy Alter megcsinálja
Ego nem akarja, hogy Alter tartózkodjon
=
Ego akarja, hogy Alter megcsinálja
A fenti kapcsolatok miatt a pozitív és negatív hatalmi helyzeteket a hatalmat gyakorló fél szemszögéb⌅l tekinthetjük úgy is, mint hogy képes a másik felet rábírni arra, hogy vagy megtegyen valamit vagy tartózkodjon valamit⌅l. Ezt a következ⌅ táblázattal reprezentálhatjuk (azt feltételezve, hogy Egónak van hatalma Alter felett): Alter meg akarja csinálni
Alter tartózkodni akar
Ego akarja, hogy Alter megcsinálja
i) nincs konfliktus
ii) tev⌅leges hatalom
Ego akarja, hogy Alter tartózkodjon
iii) korlátozó hatalom
iv) nincs konfliktus
A pozitív/tev⌅leges hatalom példája minden olyan helyzet, amelyben er⌅szakot alkalmaznak, amikor az egyik fél (például a rabló vagy az er⌅sebb gyerek) er⌅vel arra kényszeríti a másik felet (az áldozatot vagy a gyengébb gyereket), hogy olyat tegyen meg, amit nem akarna (a pénzét vagy a játékát odaadja a másiknak). Negatív/korlátozó hatalmat gyakorol valaki, amikor er⌅vel tart vissza valakit attól, hogy oda menjen, ahová akar (az emberrabló egy lakásban tartja fogva az áldozatát, az er⌅sebb gyerek nem engedi el a gyengébbet a bunkerb⌅l, ahol játszanak, egy politikus megakadályozza, hogy egy számára nemkívánatos téma bekerüljön a politikai viták napirendjébe).
A hatalmi helyzet vizsgálatakor fel kell tárni azt is, hogy miért és hogyan képes az egyik fél a másik akaratának megtörésére, milyen elismerési érvet szolgáltat saját akaratának érvényesítéséhez. A hatalom olyan társadalmi kapcsolat, amelyet cselekvésbefolyásolási szándék vezérel, és az elismerési érv valamilyen er⌅forrás. A hatalom érvényesülésekor mindig kell találnunk valamilyen hatalomforrást, amelyre támaszkodva valaki érvényesíteni tudja saját akaratát a másik fél ellenében. Noha a hatalom fogalma amorf, sokféleképpen megragadható, hiszen sokféle hatalmi
3.3. HATALOM
⌅
137
⌅
helyzetet elképzelhetünk, a hatalomforrás kategóriájára építkezve esélyt látok arra, hogy egy másodlagos hatalomtipológiát építsünk fel (az els⌅dleges felosztást a pozitív/negatív hatalom elkülönítése jelentette). A rablónak a puszta testi, fizikai er⌅fölény elég lehet ahhoz, hogy elvegye a pénzünket. Amikor az egyik személy kompromittáló fényképekkel zsarol valaki mást, akkor az akaratérvényesítési képessége az információra mint hatalomforrásra támaszkodik. A tudás/információ visszatartásával, nyilvánosságra hozásával történ⌅ fenyegetés gyakran támogat hatalmi igényeket. A gazdasági cselekvések világában kiemelt szerepe van a pénznek mint hatalomforrásnak. Hatalmi helyzetek adódhatnak a privát emberi kapcsolatokban is, amikor az egyik fél (például a fiatal feleség az öreg, gazdag férjével szemben vagy épp fordítva) érzelmi zsarolással éri el célját. Fontos hatalomforrás a szervezetek világában az uralmi pozíciók jogosítványaival történ⌅ hatalmi visszaélés. A hatalmi helyzetekben a ’hatalmi igény’ megvalósításának alapja mindig valamilyen hatalomforrás, amelyre támaszkodva a másik fél akaratát figyelmen kívül lehet hagyni, és olyan cselekvés végrehajtására lehet ⌅t kényszeríteni, amelyet önszántából nem végezne el. Látnunk kell azonban, hogy még a hatalmi helyzetekben is lehet – bizonyos korlátok között – a domináns fél által „bejelentett” hatalmi igényt vitatni. A címzett mindig megpróbálkozhat a megnyilatkozás hitelességének, igazságtartalmának, valamint helyességének (a kiadott parancs legitimitásának) kritizálásával.
kontextus
Ego
megnyilatkozás
elismerési válasz
elismerési érv: uralmi norma
fenyegetés elismerési indok: hatalomforrás
Alter
legitimitásigény
igazságigény
érvényességvizsgálat hitelességigény
hatalmi igény
elutasítás
cselekvés elfogadás
Noha a hatalmi helyzetekben is szerepe van, szerepe lehet mindhárom érvényesség-
⌅
138
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
vizsgálatnak, az ilyen helyzetek sajátos min⌅sége az érvényességvizsgálatokat követ⌅ mozzanatban van. Miután ugyanis kiderül, hogy a domináns fél hiteles („nem viccel”) és amit kér, a résztvev⌅k tudása szerint megvalósítható, viszont a címzett nem fogadja el (nem tartja helyesnek, legitimnek) a másik igényét, akkor felmerül a kérdés, hogy a domináns fél milyen hatalomforrást vesz igénybe saját akarata érvényesítésére. A hatalmi helyzetek érvényességének vitatása során a hitelesség, ⌅szinteség vizsgálata – bizonyos szempontból – a „normális” kontextusokban szokásossal ellentétes irányú. A „normális”, nem hatalmi helyzetekben ugyanis azt várjuk el, és azt reméljük, hogy a másik fél ⌅szinte, míg a hatalmi helyzetben el⌅ször azt vizsgáljuk (és reméljük), hogy a megnyilatkozás nem ⌅szinte, „csak vicc, játék, nem komoly az egész”. Ha a hitelességvizsgálat azt hozza ki, hogy a megnyilatkozás nem ⌅szinte, akkor az derül ki egyben, hogy nem „igazi” hatalmi igényr⌅l van szó. Ez a másság természetesen nem változtatja meg sem a hitelességvizsgálat lehet⌅ségét, sem annak a hatalmi helyzet eseményszerkezetén belül elfoglalt helyét. A hitelességvizsgálat mellett lehetséges még a hatalmi igények igazságvizsgálata is. Bizonyos esetekben vissza lehet utasítani a hatalmi igényt azon az alapon, hogy fizikai, biológiai vagy más okok miatt lehetetlen megcsinálni azt, amit a hatalmi megnyilatkozásban követelnek a címzett⌅l (gondoljunk csak az id⌅záras védelemre való hivatkozás „ellenérvére” a bankrablás során). Ilyen esetekben – bár a hatalmi igényt továbbra is komolynak kell tartani – „objektív okok” miatt nem valósulhat meg a címzett⌅l megkívánt cselekvés. Ha a hatalmi igény kinyilatkoztatása után következ⌅ érvényességvizsgálat mind a hitelesség, mind az igazság szempontjából elfogadja a hatalmi igény létjogosultságát (vagyis hogy komoly hatalmi igényr⌅l van szó, illetve megvalósítható cselekedetet várnak el a címzett⌅l), akkor már „csak” egy akadályt kell legy⌅zni ahhoz, hogy a címzett elvégezze azt a cselekvést, amelyet a megnyilatkozó elvár t⌅le. Mivel azt feltételeztük, hogy olyan társadalmi kapcsolatokról beszélünk, amelyekben a felek ellentétes akaratokkal vesznek részt, ebb⌅l következik, hogy a címzettnek az akaratával ellentétes cselekedetet kell végrehajtania. Ezt pedig csak akkor teszi meg, ha valamilyen kényszert alkalmaznak vele szemben. És épp ez a mozzanat a hatalmi helyzetek min⌅sít⌅ vonása: a kezdeményez⌅ fél saját akaratának érvényesítésére valamilyen kényszert alkalmaz. Sok esetben persze a kényszer alkalmazása helyett elegend⌅ a kényszerrel való fenyegetés is, de ez a hatalmi helyzet eseményszerkezetén, „m⇧ködési logikáján” nem változtat. A társadalmi cselekvések nem elhanyagolható része sorolható be a hatalmi cselekvések kategóriájába, azonban az ilyen helyzetek semmiféle társadalmi helyeslésre nem számíthatnak, hanem épp ellenkez⌅leg, a kényszer alkalmazását – legalább tendenciaszer⇧en – minden kultúrában igyekeznek kirekeszteni a társadalmi kapcsolatok világából. Terminológiai szempontból egy kicsit furcsa ’elismerési érvnek’ nevezni a kényszer alkalmazását, de nem igazán találtunk ennél jobb kifejezést a jelenség megnevezésére. Lehetséges lenne még az ’elismerési indok’ vagy az ’elismeréstámogatás’ kifejezések használata, de ezekkel sem lehet jól kifejezni a hatalmi jelenségben megbúvó, az akaratmegtöréshez tapadó, negatív min⌅sítést. A hatalmi helyzetekben gyakran nem alkalmaznak ténylegesen er⌅szakot, kényszert, hiszen a legtöbb esetben elég a kényszerrel való hihet⌅ fenyegetés, hogy a másik embert saját akaratával ellentés cselekvésre lehessen rábírni. A hatalmi helyzetek megnyilatkozásai tipikus módon felszólító mondatokban, imperatívuszokban valósulnak meg, bár ezt az összefüggést nem lehet sem kizárólagosnak, sem szükségszer⇧nek tekinteni.
A hatalmi jelenségek talán legnyilvánvalóbb terepe a politika világa. A politikai cselekvések szabályszer⇧ségeit keresve sok szerz⌅ foglalkozott a hatalom (és uralom) fogalmával. Elég széles körben elfogadottá vált a hatalom különböz⌅ tí-
3.3. HATALOM
⌅
139
⌅
pusairól mint a hatalom különböz arcairól beszélni. A hatalom könyvemben bemutatott értelmezése alapján a hatalom két típusa, a pozitív hatalom, illetve a negatív hatalom megfeleltethet⌅ a ’hatalom els⌅ arca’, illetve a ’hatalom második arca’ fogalmának, de a hatalom további arcairól már nem értelmes beszélni. Vannak olyan jelenségek, amelyeket a politológiai szakirodalomban sokan a ’hatalom harmadik arca’ kifejezéssel illetnek, de ezek – szerintem – sokkal inkább az uralom fogalma alá sorolhatók be. Bár a hatalom fogalma a politikai jelenségekkel foglalkozó szakirodalomban mindig fontos szerepet játszott, kiemelt figyelmet akkor kapott, amikor C. Wright Millsnek az amerikai ’uralkodó elitr⌅l’ szóló könyve kapcsán éles vita bontakozott ki [Mil72]. C. Wright Mills azt állította, hogy az amerikai társadalomban a hatalom eloszlása rendkívül egyenl⌅tlen, és egy kicsiny uralkodó/hatalmi elit kezében összpontosul a hatalom jelent⌅s része. Az amerikai társadalom már nem plurális társadalom többé – hangzott az er⌅teljes állítás Mills részér⌅l. C. W. Mills nézeteit Robert Dahl egy rövid cikkben bírálta el⌅ször [Dah58], aztán egy kisváros hatalmi szerkezetét leíró – azóta klasszikussá vált – esettanulmányában is vitatkozott a mills-i nézetekkel [Dah65], végül egy 1957-es tanulmányában megadta a hatalom definícióját is [Dah57]: „A-nak olyan mértékben van hatalma B felett, amilyen mértékben rá tudja venni B-t, hogy olyat tegyen, amelyet egyébként nem tenne meg.” A hatalmi elit létezésér⌅l szóló mills-i állítással kapcsolatban az volt a kérdés Dahl számára, hogy milyen módszerrel lehet megállapítani, van-e hatalma egy társadalmi csoportnak a többi felett. Dahl válasza egyszer⇧ volt: meg kell vizsgálni az adott közösség, esetleg az egész társadalom döntéshozatali mechanizmusát, elemezni kell a konkrét döntések lefolyását, kimenetét [Dah58]. „Ha így teszünk – mondja Dahl –, akkor megláthatjuk, hogy az amerikai társadalomban nem lehet olyan csoportot találni, amelynek minden vizsgált kérdésben teljesült volna az akarata. Az amerikai társadalom tehát plurális.” Az elitista szociológusok (mint pl. C.W. Mill) és a pluralista politológusok (mint pl. Robert Dahl) hatalomfelfogását egyaránt kritizálva Peter Bachrach és Morton S. Baratz egy szemléletes metaforát emelt át a köznyelvb⌅l a tudományos diskurzusba [BB85]. A dahli hatalomértelmezés által leírt jelenségeket a hatalom els arcaként fogva fel Bachrach és Baratz rámutatott a hatalom második arcára. Szerintük Dahl csak azokat a jelenségeket vette figyelembe, amelyek során az egymással döntési szituációba kerül⌅ emberek gyakorolnak befolyást a másikra. A döntésekre koncentrálva viszont Dahl nem vette észre azt a hatalmi jelenséget (a hatalom másik arcát), amelynek az a lényege, hogy a hatalmat gyakorló emberek megakadályozzák a számukra veszélyes, hátrányos ügyek napirendre kerülését. A számukra kellemetlen kérdéseket egyszer⇧en kizárják a döntési helyzetb⌅l, így dönteni sem lehet róluk. Bachrach és Baratz összegzése: a döntés mellett hatalom lehet a nem-döntés is. Mivel minden egyéni cselekv⌅, minden közösség, minden politikai szerepl⌅ – értékválasztásai és érdekei mentén – elfogult, ezért a lehetséges politikai ügyekb⌅l, témákból a maga beállítódásainak megfelel⌅en válogat, kiemel lényegesnek tartott kérdéseket, háttérbe szorít kevéssé fontosnak ítélt témákat. A hatalom második arcáról akkor beszélhetünk, amikor az egymással verseng⌅, lehetséges témák nagy halmazából a hatalommal rendelkez⌅ politikai szerepl⌅k a saját elfogultságaiknak megfelel⌅en tudják alakítani a politika napirendjét. Amikor a politikai elemz⌅k azt fejtegetik, hogy adott politikai helyzetben melyik párt, melyik politikus hogyan, mivel tematizálta a politika napirendjét, akkor a hatalomnak épp err⌅l a megnyilvánulási formájáról beszélnek. A ’hatalom els⌅ és második arca’ rendkívül szemléletes (és egyébként pontos, tartalmas) fogalompárnak bizonyult. A két terminus önmagában „sugallta a folytatást”, azt, hogy a hatalom további arcairól értekezzenek. Steven Lukes volt az, aki javasolta a hatalom egy
⌅
140
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
következ⌅ formáját, ’harmadik arcát’ elkülöníteni [Luk74]. Lukes szerint a döntésben és a nem-döntésben nem csak az a közös, hogy mindkett⌅ mögött ott lehet a hatalom, hanem az is, hogy mindkett⌅ nyílt konfliktust „feltételez⌅” esemény. Márpedig a hatalom megnyilvánulhat a nem-eseményben is – állította Lukes –, és a hatalom talán legfontosabb, leghatékonyabb formája az, amikor valaki képes megakadályozni a másikat abban, hogy utóbbi egyáltalán kifejezhesse a sérelmeit, érdekeit, kifejezhesse, felismerhesse, s ezáltal konfiktusossá, tehát – legalább elvileg – vitathatóvá, változtathatóvá tegye hátrányos helyzetét. Sokszor van úgy, hogy a társadalom tagjai között feszül⌅ ellentétek, s ezáltal az egymással szemben álló akaratok nem válnak igazán tudatossá. Bizonyos kérdésekben gyakran kialakul egyfajta felszíni konszenzus emberek, társadalmi csoportok között, holott a felszíni egyetértés mögött, azok alatt súlyos érdek- és értékkonfliktusok feszülnek. A társadalmi normákba, intézményekbe, struktúrákba rejtett konfliktusok ezáltal hatalmi helyzeteket tartanak fent és konzerválnak hosszú id⌅re. Gyakran hivatkoznak példaként a n⌅k vagy más elnyomott kisebbségek szerepére, melyet a n⌅k maguk vagy a kisebbség tagjai is sokáig és sok helyütt elfogadtak. A hamis konszenzusban megnyilvánuló hatalom eltakarhatja a helyzetben benne rejl⌅ – esetleges – alternativitást. Lukes az ilyen helyzetekre javasolta alkalmazni a hatalom harmadik arca kifejezést. Ez az értelmezés azonban számomra nem elfogadható, nem helytálló. A hatalom definíciójának kifejtésekor hangsúlyoztam, hogy ha a társadalmi kapcsolat résztvev⌅i között „nem találunk” ellentétes akaratokat, akkor nem beszélhetünk hatalomról. Az alávetettek által elfogadott aszimmetrikus helyzeteket az uralom fogalma alá sorolhatjuk be. Lukes – szerintem – helytelenül beszélt a hatalom harmadik arcáról, ami nem jelenti azt, hogy megállapításai ne lennének elfogadhatók, s⌅t. Nagyon is pontos, nagyon is lényeges az, amit a hatalom harmadik arca fogalom kapcsán írt – csak épp azok a jelenségek mind az uralom fogalma alá tartoznak.
A hatalom és uralom fogalmai közel vannak egymáshoz, de mégsem ugyanazt írja le a két kategória. A hasonlóság abban áll, hogy mindkét esetben a domináns (a hatalmat vagy uralmat gyakorló) fél akarata érvényesül a társadalmi kapcsolatban. Ez a mozzanat nagyon hasonlóvá teszi a két jelenséget, a hatalmi és uralmi cselekvés konkrét tartalma sok esetben teljes mértékben megegyezhet. Amikor a rabló elveszi a pénzünket, illetve az adóhivatalnak befizetjük az adónkat, akkor – az események kimenetét tekintve – mindkét esetben ugyanaz történik: a pénzünk egy részét (esetleg egészét) odaadjuk valaki másnak. A példából azt is érezzük, hogy jelent⌅s különbségnek is kell lenni a két eset között, amit bizonyíthat az a puszta tény is, hogy más lehet a reakciónk a két hivatkozott eset után. A rablás után ugyanis futunk a rend⌅rségre, hogy panaszt tegyünk, míg a csekk feladása után nem teszünk feljelentést. A két fogalom közi különbség az, hogy az uralom esetében mindig van egy társadalmi norma, amely támogatja a „feljebbvaló” parancsadási jogosultságát, ami hiányzik a hatalomgyakorlás esetében. Amikor odaadjuk a rend⌅rnek az iratainkat, akkor magunkban érvényesnek tartjuk az igazoltatási igényét. Mindkett⌅nk fejében ott a norma, amely ezt szabályozza. Ha egy tanár szólítana fel egy diákot arra, hogy adja át a jogosítványát s a forgalmi engedélyét, miel⌅tt vizsgázni kezdene, vélhet⌅leg mosolyt, esetleg megdöbbenést csalna a diák arcára. A felszólítást nem támogatná semmilyen norma, s nem is követné engedelmeskedés. A hatalmi helyzetekb⌅l viszont teljesen hiányzik a normára való hivatkozás, s⌅t, ott még a szándék sincs jelen, nem találunk semmiféle elismerési igényt. Valamilyen hatalomforrásra, valamilyen „kényszerít⌅ eszközre” támaszkodva figyelmen kívül hagyják az „alávetettek” akaratát. A hatalmat gyakorlók akaratuk érvényesítéséhez sosem
3.4. SZERVEZET
⌅
141
⌅
kérik a többiek elismerését. Az uralom kapcsán az igazi kérdés mindig az, hogy miként alakulnak ki és maradnak fent azok a helyzetek, melyekben a domináns fél sikerrel igényelheti magának az „alávetettek” engedelmeskedését, miért tartják érvényesnek, legitimnek a kapcsolatban résztvev⌅k az uralmi normákat, az uralmat gyakorlók milyen legitimitásigényekkel lépnek fel az uralmi helyzetekben.
3.4. Szervezet Az uralom fogalmának ismeretében könny⇧ meghatározni a szervezet fogalmát. Nem egy alaposan kibontott, hagyományos szervezetszociológia felvázolása itt a célom, csak a szervezeti jelenség lényegét szeretném érzékeltetni. A szervezet egyfel⌅l valamilyen uralmi tevékenységhez kapcsolódik, másfel⌅l valamiféle társulásként foghatjuk fel (107.o.). Nagyon sok esetben azért hozunk létre szervezeteket, mert az emberek közötti munkamegosztást így lehet megteremteni, és csak így lehet a munkamegosztás el⌅nyeit hatékonyan kihasználni. A munkamegosztás érdekében létrehozott szervezetek lényege a közös, „egyirányú” cselekvések biztosítása. szervezet „Szervezetnek nevezünk egy kifelé szabályokkal korlátozott vagy zárt társadalmi kapcsolatot akkor, ha a kapcsolat rendjének betartását az biztosítja, hogy bizonyos emberek – egy vezet , esetleg az igazgatásban résztvev k csoportja, s az utóbbiaknak normális körülmények között esetleg képviseleti hatalmuk is van – arra specializálták a viselkedésüket, hogy érvényt szerezzenek a rendnek.” [Web87, 72-73]
A meghatározásból kiderül, hogy a szervezetet nem elégséges úgy elképzelnünk, amelyben a szervezet tagjai „egységesen”, „egy irányban”, a szervezet rendjének megfelel⌅en cselekszenek, szükséges a szervezeti rend érvényesítésének mozzanatát is a definícióba foglalni. Ez pedig szükségképpen megkívánja azt, hogy a meghatározásban hivatkozzunk a vezetés, az irányítás jelenségére. A szervezet lényege szerint uralmi jelenség, de természetesen a hatalom jelensége (és fogalma) is szorosan kapcsolódik hozzá. A szervezeten belüli uralom jelensége a szervezeti pozíciókhoz rendelt parancsadási jogosítványokon alapul, amelyek sok esetben hatalomforrásként is használhatók, amelyekre támaszkodva az adott szervezet uralmi normái által biztosított, legitim akaratérvényesítési lehet⌅ségeken túl sokféle – normával már nem támogatott – lehet⌅ség adódik a magasabb beosztású emberek számára saját akaratuk keresztülvitelére vagyis a puszta hatalomgyakorlásra. A szervezetek között különösen fontosak az ún. igazgatási szervezetek, és ezek közül is a legfontosabb az állam, amely a joghoz és az er⌅szak-alkalmazáshoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik. A fogalom meghatározása a következ⌅: állam a legitim er szak-alkalmazás monopóliumával rendelkez igazgatási szervezet
⌅
142
⌅
3 . KÉNYSZER ÉS CSELEKVÉS
Ahogy a jogot a normasértéshez rendelt er⌅szak-alkalmazás szankciójával lehetett definiálni (73.o.), úgy az állam fogalmának meghatározásában is fontos szerepet kap ez a min⌅ség, ami önmagában jelzi a három fogalom (az állam, a jog és az er⌅szak-alkalmazás) szoros kapcsolatát. Negyedikként ide vehetném még a politika fogalmát is, azonban a politika jelenségével nem foglalkozom ebben a könyvben. Ezért csak jelzem, hogy a politikai cselekvések valahogyan mindig összeköthet⌅k a joggal, valamint az állami eszközök használatával. A szervezetekben megtestesül⌅ uralom a szervezeti rend által kiszabott, a szervezeti pozíciókhoz kötött társadalmi szerepeken keresztül valósul meg. A szervezeti rend pedig nem más, mint az uralmi normák összessége. Ha a szervezet uralmi normáit legitimeknek tekintik a szervezet tagjai, akkor igazodnak a szervezeti rendhez. A cselekvés ezáltal válik szabályszer⇧vé. A szervezeti létnek ezt a végeredményét nevezhetjük fegyelemnek. A szervezeteknek ez az értelme. Emberek szabad akaratukból, kényszermentesen cselekedjenek mások irányítása alatt. Ez persze minden uralmi jelenségnek sajátja, a fegyelem fogalma nemcsak a szervezethez köthet⌅ (gondoljunk csak a család vagy az iskola fegyelemteremt⌅ és -fenntartó funkciójára), de ekkor lehet a legnyilvánvalóbb módon látni és láttatni a fegyelem és uralom szoros kapcsolatát.
4. FEJEZET
A társadalmi cselekvés modellje Könyvemben eddig a szabályszer⇧ társadalmi cselekvések értelmezéséhez szükséges alapfogalmakkal foglalkoztam. A fogalmak és fejezetek egymásra épülésének logikáját, értelmét az adta, hogy miként tudom a legjobban érzékeltetni a társadalmi konstrukciók meghatározó szerepét a társadalmi életünkben, akár a leghétköznapibb cselekvéseinkben is. Nyilván nem lehetséges (vagy inkább nem érdemes) az összes eddig tárgyalt fogalmat egyetlen ábrába belezsúfolni, de a legfontosabb kategóriák egymáshoz való viszonyát megmutathatom. Az alapfogalmakból felépíthet⌅ cselekvéselméleti modell középpontjában a legkisebb társadalmi egység, a kétszemélyes társadalmi kapcsolat két szerepl⌅je áll, akik között csak az elemzési szempontok egyértelm⇧vé tétele miatt kell különbséget tenni azáltal, hogy külön névvel illetjük ⌅ket. A modell két „f⌅szerepl⌅je” Ego és Alter. A cselekvéseiket úgy vizsgáljuk, hogy legtöbbször Ego szemszögéb⌅l elemezzük a kapcsolatok tartalmát. Mivel a társadalmi kapcsolatok értelmét akarjuk felfedni és leírni, kiemelten kell foglalkoznunk a cselekv⌅k által saját cselekvéseikhez kapcsolt értelmezésekkel. Ebb⌅l következik, hogy mindig vizsgálnunk kell a résztvev⌅k nyelvi megnyilatkozásait is – bármilyen formában is valósuljanak meg azok. Ez a kommunikáció vizsgálatát jelenti, ami viszont megkívánja a megnyilatkozásokba foglalt tartalom és a megnyilatkozásokhoz rendelt elismerési igény elemzésének elválasztását. A cselekvésekhez kapcsolt szubjektív értelmek feltárásához ismernünk kell a cselekv⌅k motivációit, és ebben a dimenzióban fontos tudnunk azt is, hogy mennyire mérlegel⌅ típusú hozzáállás jellemzi a résztvev⌅ket. A kommunikáció során leíró és el⌅író megnyilatkozásaink lehetnek, miközben tényés értékítéleteket, valamint – normával vagy hatalomforrással támogatott – felszólításokat fogalmazhatunk meg. A társadalmi cselekvések kimenetét befolyásolja az a tény, hogy milyen a kapcsolat résztvev⌅inek irányultsága, beállítódása. Attól függ⌅en lesz kooperatív vagy verseng⌅ jelleg⇧ a felek hozzáállása, hogy a cselekv⌅k mennyire egoista vagy altruista módon viszonyulnak saját magukhoz, illetve a többiekhez.: más és más végeredményt várhatunk attól függ⌅en, hogy a társadalmi kapcsolatok szerepl⌅i hol helyezkednek el a ’barát vagy ellenség’, ’közösség vagy harc’, ’együttm⇧ködés vagy szembenállás’ skálán. No és persze, van még egy 143
⌅
144
4 . A TÁRSADALMI CSELEKVÉS MODELLJE
⌅
további fontos szempont, amire figyelnünk kell a társadalmi cselekvések elemzésekor. Tudnunk kell, hogy kényszermentes vagy kényszervezérelt helyzetr⌅l van-e szó, vagyis a résztvev⌅k szabad akaratukból cselekszenek vagy egyikük – valamilyen kényszer alkalmazásával – képes a többiekre er⌅ltetni saját akaratát. Alig találunk olyan társadalmi kapcsolatot, amely teljesen mentes lenne a hatalom és az uralom jelenségét⌅l. A felsorolt fogalmak, elemzési szempontok mindegyike fontos, noha a lista nyilván nem teljes. Végtelenségig folytathatnánk a sort, de ehelyett egyetlen fogalmat emelnénk már csak ki. Talán a kultúra fogalma az, amellyel összekapcsolhatjuk a társadalmi cselekvések értelmezéséhez szükséges összes fontos fogalmat. A társadalmi cselekvéseket mindig meghatározza, de legalábbis er⌅sen befolyásolja az éppen vizsgált szerepl⌅k kulturális mintázata. Adott kultúra adja a cselekvések kontextusát, amelynek ismerete nélkül nehéz (olykor lehetetlen) megérteni, mi és miért történik a különféle társadalmi helyzetekben. uralmi kapcsolat
kontextus
ellenség
legitimitásigény
igazságigény
hitelességigény
egoista elismerési válasz
megnyilatkozás
megnyilatkozás
legitimitásigény
igazságigény
hatalomforrás
együttm!ködés (társ)
mérlegel"
norma
nemmérlegel"
rutinszer!
kontextus
együttm!ködés (társ)
kontextus érték
társulás
tény
közösség
érzelmi
érvényességvizsgálat hitelességigény
altruista
kontextus
elismerési válasz
elismerési igény
rutinszer!
értékracionális Alter
altruista
érzelmi
célracionális
elismerési igény
nemmérlegel"
mérlegel"
érvényességvizsgálat
értékracionális
ellenfél
szembenállás (idegen)
Ego nemmérlegel"
kultúra
célracionális
nemmérlegel"
kultúra
ellenfél
szembenállás (idegen)
mérlegel"
mérlegel"
ellenség
norma
mérlegel"
érték
nemmérlegel"
kényszermentes kapcsolat
tény
kényszervezérelt kapcsolat
egoista
hatalmi kapcsolat
társulás
közösség
mérlegel"
nemmérlegel"
Az ábrán feltüntetett fogalmak cselekvéseink értelmének feltárhasához, leírhasához
⌅
145
⌅
szükségesek. Bármilyen helyzet leírására alkalmazhatjuk ⌅ket. Persze más és más fogalmak és összefüggések válnak fontossá attól függ⌅en, hogy éppen milyen társadalmi helyzet vizsgálatáról van szó. Viszont fordítva is igaz: ha ugyanazon társadalmi helyzetbe eltér⌅ kulturális készlettel, más motivációkkal rendelkez⌅ emberek kerülnek bele, akkor más és más lesz a társadalmi kapcsolat várható végeredménye. Nem szabad sem a társadalmi helyzeteket, sem a cselekv⌅k kulturális mintázatait önmagukban vizsgálni, ezek szövevényes egymásrahatását és ezzel a társadalmi tényeket csak úgy ragadhatjuk meg, ha mindkét szempontot egyszerre vesszük figyelembe. Az a tény, hogy a társadalmi életünk, a kultúránk lényegét tekintve konstruált, teremtett, azt is jelenti, hogy a társadalom, a kultúra folyamatos változásban van (lehet). A konstruáltság ténye miatt a társadalmi változásokat nem szabad „objektívnek” tartanunk, és mindig meg kell engedni, el kell fogadni azt is, hogy valamely társadalmi, kulturális jelenség nem egyenes vonalú változást mutat, és a társadalmi változások értékelésében, értelmezésében az objektivitás helyett sokkal inkább a szubjektív szempontok a meghatározóak: „ . . . a társadalmi változás a várakozások beteljesületlensége. A társadalmi változást a szubjektív meglepetés, nem pedig az objektív újdonság fémjelzi.” [Els97] A kultúrák, szubkultúrák folyamatosan fenntartják adott közösség kulturális mintázatait, társadalmi konstrukcióit. Ezekben a konstrukciókban természetesen mindig vannak eltérések, a kultúrák eltérnek egymástól. Azok a minták, konstrukciók, amelyek adott feltételrendszer mentén sikeresebben járulnak hozzá a közössség gazdasági, kulturális reprodukciójához, el⌅nyösebbnek mondhatók. Ez azonban nem jelent magasabb fejlettségi szintet, a kultúrákat nem tudjuk, nem lehet teljes egészükben egyetlen fejl⌅dési vonalba rendezni. Bizonyos szempontok szerint természetesen egyes kultúrák sikeresebben adaptálódhatnak a küls⌅ feltételekhez, mint mások. Ebben az értelemben a társadalmi változásokat felfoghatjuk társadalmi fejl⌅désnek, akár evolúciónak is. Persze, ez az evolúciófogalom teljesen eltér a biológia evolúcióértelmezését⌅l. A biológiai felfogás determinizmusa ugyanis teljesen hiányzik a kulturális változások tételezéséb⌅l. Ez utóbbiak meghatározó mozzanata, kiváltó oka a tanulás, az imitálás, a teremtett konstrukciókhoz történ⌅ igazodás szándéka.
II. RÉSZ
Racionális döntések
147
„A skorpió arra kéri a békát, vigye át a vizen. – Hogyisne, majd a hátamba marsz. – Dehogy marok. Akkor mindketten elsüllyednénk. Elindulnak. Félúton a skorpió belemar a békába. – Ugye mondtam? – Bocsánat, de van valami, ami er⌅sebb nálam. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.” (angol mese)
A társadalmi cselekv⌅k sosem cselekszenek teljesen szabad belátásuk szerint. Legalább kétfajta kényszerhez kell igazodniuk. Egyfel⌅l a résztvev⌅k fejében társadalmi normák m⇧ködnek, amelyek befolyásolják a cselekv⌅k magatartását. Hogy milyen mértékben teszik ezt, az azoktól a társadalmi szankcióktól függ, amelyek akkor lépnek m⇧ködésbe, amikor a társadalmi normákban foglalt el⌅írásokat megsértik a cselekv⌅k. Máskor viszont el⌅fordul, hogy egyesek a többiekre tudják er⌅ltetni saját akaratukat. Ilyenkor hatalmat gyakorolnak mások felett, ami az alárendelt felek számára akaratuk feladását, megtörését jelenti. Ezekt⌅l a „küls⌅ ráhatásoktól”, kényszerekt⌅l azonban a könyv második részben eltekintek, és azt feltételezem, hogy a cselekv⌅ felek akaratát ilyen küls⌅ kényszerek nem korlátozzák. A továbbiakban olyan helyzeteket vizsgálok, amelyekben a cselekv⌅k akaratának megvalósulását egyetlen „tényez⌅” akadályozhatja csak: a társadalmi kapcsolat másik résztvev⌅je. Ez azonban nem egyirányú, nem egyoldalú befolyásolást jelent. Nem az egyik vagy a másik résztvev⌅ akarata érvényesül, hanem inkább egyiküké sem (vagy mindannyiuké). A lényeg: a cselekv⌅k kölcsönösen függenek egymástól. A társadalmi cselekvések szerepl⌅i mindig valamilyen szándékkal (akarattal, intencióval) lépnek kapcsolatba egymással. El⌅fordulhatnak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a szerepl⌅k konfliktusba kerülnek egymással, de léteznek konfliktusmentes társadalmi szituációk is. Olyan eset is elképzelhet⌅, amikor nincs igazi konfliktus a felek között, de a cselekv⌅k közti bizalomhiány mégis zavart okozhat az ilyen – problémamentesnek t⇧n⌅ – helyzetekben. A kényszermentes társadalmi helyzetekben a cselekv⌅k saját akaratuknak megfelel⌅en döntenek. Az ilyen helyzetek leírására a játékelmélet t⇧nik a legalkalmasabb elméletnek (a játékelméletr⌅l szól magyarul: [Més05a]). Ez az elmélet a haszonmaximalizálásra törekv⌅ ember paradigmáján alapul (korábban már jeleztem, hogy próbálom elkerülni az érdek fogalmának alkalmazását, itt is ezt teszem, de azért az jelezném, hogy mondhattam volna azt is, hogy a játékelmélet a – kényszermentes – érdekvezérelt cselekvések leíró elmélete). A haszonmaximalizálás, az érdekkövetés, az önzés fogalma egyfel⌅l, a racionalitás fogalma másfel⌅l jelentik azokat a cövekeket, amelyekhez az elméletet többi fogalmát hozzá lehet kötni. A játékelmélet nagyon sikeres. Egyre több tudományterületen (a szociológiában, az antropológiában, a biológiában és persze – mindenekel⌅tt – a közgazdaságtanban) alkalmazzák a játékelmélet fogalmait, módszereit, megközelítésmódját.
⌅
150
⌅
Beszélnek a közgazdaságtan (s benne a játékelmélet) imperializmusáról is, arról a jelenségr⌅l, hogy a közgazdaságtan sikerességének köszönhet⌅en az elmélet módszertanának, fogalmainak, alapvetéseinek egyre nagyobb részét ültetik át más tudományterületekre. Azzal, hogy a társadalmi kapcsolatok játékelméleti elemzésének külön fejezetet szentelek, magam is elismerem az elmélet értékét, sokszor kiváló magyarázó erejét, ám az sem véletlen, hogy ezt a fejezetet két másik el⌅zi meg, amelyekben a játékelmélet környezetét adó feltételrendszert mutatom be. A játékelmélet önmagában nem elégséges a társadalmi cselekvések magyarázatára, de megfelel⌅ kontextusba ágyazva kiváló eszköz a kényszermentes cselekvések leírására. Bár csak egyszer-kétszer hivatkozom majd rá, de azért megemlítem itt azt a másik elméletet is, amely többféle értelemben is szorosan kapcsolódik a játékelmélethez. A racionális döntések elmélete a ’racionalitás’ vagy még inkább a ’racionálisan cselekv⌅ ember’ fogalmát teszi meg központi kategóriának. Vannak, akik a racionális döntések elméletét (az RDE-t) tekintik a társadalmi cselekvések legáltalánosabb leíró elméletének. Könyvem második részének címében is szerepel a ’racionális döntés’ fogalma, ami önmagában jelzi, hogy fontosnak tartom én magam is a racionális döntések vizsgálatát, de nem érzem szükségét egy újabb elmélet zászlaját felemelni. Maradok a cselekvéselméletnél.
5. FEJEZET
Alapjátékok A játékelméletnek nem minden ágát és nem minden fontos fogalmát mutatom be. A társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségeinek elemzése a célom, a játékelméletet is e cél érdekében használom. Leginkább arra, hogy bemutassam, miként lehet ezzel a szemléletmóddal, ezzel a fogalmi apparátussal értelmezni a cselekvéselmélet számára fontos társadalmi helyzeteket, társadalmi dilemmákat. A tipikus, szabályszer⇧ vonásokat mutató társadalmi helyzeteket innent⌅l fogva játékoknak hívjuk. Sokféle társadalmi helyzet létezik, sokféle játékkal foglalkozhatunk a játékelméleten belül. Érdemes itt is az egyszer⇧bb helyzetek vizsgálatától a bonyolultabbak elemzése felé haladni. El⌅ször tehát az egyszer játszott, kétszerepl s, kétalternatívás játékokat veszem sorba, amelyeket a könyvemben alapjátékoknak nevezek. Az ilyen helyzetek a maguk ideáltipikus min⌅ségében nem túl gyakran fordulnak el⌅ a tényleges társadalmi gyakorlatban, ám ezek elemzése nem kevés tanulsággal szolgál a társadalmi cselekvések szabályszer⇧ségeinek feltárásában. Miután számba vettem az elméletileg legfontosabb helyzeteket (játékokat), több lépésben kiterjesztem az alapmodellt. Megpróbálom minél pontosabban megragadni, leírni a társadalmi gyakorlat valós helyzeteit. Megvizsgálom, mi történik akkor, ha többszerepl⌅s helyzeteket feltételezünk, vagy ha megengedjük, hogy bizonyos társadalmi helyzetek (játékok) ismétl⌅djenek, és ezáltal a szerepl⌅k emlékezhessenek partnereik és saját maguk múltbeli döntéseire, tanulhassanak ezekb⌅l a múltbeli eseményekb⌅l, tanulhassanak egymástól és igazodhassanak ahhoz az elképzeléshez is, hogy a jelen döntéseinek lehetnek következményei a jöv⌅beni játékokban is, végül elemezni fogom azt is, számít-e, hogy a szerepl⌅k ismerik egymást vagy nem. Az általánosítás irányába tett lépések során olyan társadalmi jelenségeket tudunk modellezni, amelyek a szociológia számára mindig is kiemelten fontosak voltak (reciprocitás, reputáció, szolidaritás, ideológia, norma, szankcionálás stb.). A játékelmélet olyan társadalmi szituációkat elemez, amelyekben a résztvev⌅ felek saját döntési alternatíváik közül kiválasztananak egyet úgy, hogy eközben figyelembe veszik a többi szerepl⌅ lehetséges döntéseit, valamint e kölcsönös függ⌅ség várható következményeit. Ez egy döntési szituáció, amelynek során mérlegelni kell a lehetséges alternatívákat. Gondolhatnánk, hogy ennek elemzésére 151
⌅
152
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
a döntéselmélet lenne alkalmas. A hasonlóság ellenére azonban a játékelméletet mégsem tekintik a klasszikus döntéselmélet részének. Ennek legf⌅bb oka az, hogy a játékelmélet olyan döntési helyzeteket feltételez és elemez, amelyekben nem a „természet által adott” világállapotokat, hanem emberek számára adott döntési alternatívákat kell a döntéshozónak mérlegelnie saját döntése küls⌅ feltételrendszereként. Ez stratégiai döntéseket követel meg a döntéshozóktól, és az ilyen szituációkat – a játékelméleten belül – interakciós helyzeteknek (vagy egyszer⇧en csak interakciónak ) nevezzük. Ilyenkor nem elegend⌅ a világról, a természetr⌅l való tudásunk, mert ezek mellett a döntéseket legalább olyan er⌅s mértékben meghatározzák a társadalmi kapcsolat szerepl⌅inek tudása, hite, értékei, döntései, akarata.
5.1. Az alapmodell Miel⌅tt elemezném a legfontosabb játéktípusokat, röviden bemutatom az elmélet alapfogalmait. Els⌅ lépésként megvizsgálok egy példajátékot. Ennek segítségével áttekint⌅ képet adok a játékelmélet megközelítésmódjáról, alkalmazott módszereir⌅l, terminológiájáról. Nézzük meg azt az egyszer⇧ játékot, amelyben a játékvezet⌅ érdekes ajánlatot tesz a játék két szerepl⌅jének [Kol98]: százdolláros játék Két ember 100–100 dollárt és egy-egy borítékot kap a játékvezet t l. El kell dönteniük, hogy mit tegyenek a kapott pénzzel: betehetik a borítékba vagy a zsebükbe. Nem láthatják, mit tett a partnerük a saját pénzével. Ezután a játékvezet mindkét borítékban megduplázza az ott talált pénz mennyiségét és a játékosok így kapják meg egymás borítékait.
A kérdés, vajon a játékosok a borítékba vagy a saját zsebükbe teszik-e a pénzüket. Nézzük meg, hogyan gondolkozhatnak. Ha a borítékba teszik a pénzt, akkor ezzel lemondanak róla a másik személy javára, ha a zsebükbe dugják, akkor maguknak tartják meg a pénzt. Els⌅ ránézésre nincs semmi különös a játékban, hiszen úgy t⇧nhet, a játékosoknak megéri maguknak tartani meg a pénzt. Ha így tesznek, akkor mindketten 100–100 dollárt nyernek a játékban. Ám észre kell vennünk azt, hogy van egy másik lehet⌅ség is, amellyel mindketten jobban járhatnának. Ha ugyanis mindketten a borítékba tennék a pénzüket, ahhoz a játékvezet⌅ adna még 100–100 dollárt, és a játékosok a partnerük borítékjából már 200–200 dollárhoz juthatnának. Ez az opció nyilván kívánatosabb mindegyik résztvev⌅ számára, a kérdés csak az, miért nem lehetünk biztosak abban, hogy így döntenek a szerepl⌅k. A válaszhoz elég csak belegondolnunk abba, mit, hogyan vennének fontolóra a játékosok ebben a helyzetben. Bármennyire is nyilvánvaló számukra, hogy ha mindketten a borítékba tennék a pénzüket, akkor mindketten kétszer annyi pénzhez jutnának, a másik iránti bizalmatlanság könnyen megakadályozhatja ⌅ket abban, hogy így tegyenek. Attól félhetnek ugyanis, hogy ⌅k ugyan beteszik a pénzt a borítékba, ám a partnerük mégsem teszi ugyanezt. Azért nem, mert ha
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
153
⌅
az egyikük a borítékba rakja a pénzt, akkor a partnere megkapja a játékvezet⌅ által megduplázott összeget, ám ha a partner a saját 100 dollárját is megtartja, úgy ⌅ 300 dollár nyerhetne, míg a másik semmit. Aki bizalommal van a másik iránt és beteszi a pénzt a borítékba, mindent elveszít, pénz nélkül marad. Ezt végiggondolva, a felek könnyen bizalmatlanná válhatnak egymással szemben. A másik iránti bizalom hiánya pedig arra sarkall(hat)ja a résztvev⌅ket, hogy inkább a biztosabb, bár kevesebb el⌅nnyel járó megoldást válasszák. Ha ezt a társadalmi helyzetet, ezt a játékot le akarjuk valahogy írni, akkor el⌅ször egy döntési táblát (kimenetmátrixot) kell elkészítenünk, amelyben rögzítjük a cselekvési lehet⌅ségeket és a döntések várható következményeit, a játék lehetséges kimeneteit. A játékosokat nevezzük Egónak és Alternak. Ekkor ⌅k a következ⌅képpen látják a helyzetüket: Alter borítékba teszi a pénzt
Alter zsebre teszi a pénzt
Ego borítékba teszi a pénzt
Ego 200 dollárt kap, Alter 200 dollárt kap
Ego 0 dollárt kap, Alter 300 dollárt kap
Ego zsebre teszi a pénzt
Ego 300 dollárt kap, Alter 0 dollárt kap
Ego 100 dollárt kap, Alter 100 dollárt kap
A játékosok két-két lehet⌅ség közül választhatnak és aszerint kell dönteniük, hogy a döntéseik együttes következményeit (a kimeneteket) hogyan preferálják. Ez a fenti kimenetmátrixból nem derül ki, ezért a döntések el⌅rejelzéséhez tudnunk kell még azt is, hogy a résztvev⌅k hogyan rangsorolják döntéseik lehetséges következményeit. A preferenciák kifejezése egy rendezési m⇧velet, a preferenciarendezés révén valósítható meg, amit többféle alakban is felírhatunk. A sorbarendezést kifejezhetjük például az 1, 2, 3, 4 számsor segítségével, ahol a legmagasabb preferenciaérték (itt a 4) valamely kimenethez rendelése a legjobban vágyott következményt jelenti, míg a legkisebb számmal (itt az 1-gyel) a legkevésbé kívánatos helyzetet illethetjük. A százdolláros játékban mind Ego, mind Alter számára a következ⌅ preferenciarendezést feltételezhetjük: Ego rendezése:
Alter rendezése:
Ego 300 dollárt kap
4
Alter 300 dollárt kap
4
Ego 200 dollárt kap
3
Alter 200 dollárt kap
3
Ego 100 dollárt kap
2
Alter 100 dollárt kap
2
Ego 0 dollárt kap
1
Alter 0 dollárt kap
1
Ezt a kett⌅s rendezést egy preferenciamátrixba írhatjuk úgy, hogy a két játékos kimenetekre vonatkozó értékelését a számok egymás mellé írásával fejezzük ki – el⌅l a vizsgált játékos (Ego), utána a partnerjátékos (Alter) preferenciáit tüntetve fel.
⌅
154
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
3,3
1,4
4,1
2,2
A preferenciamátrix azt mutatja, hogy a két játékos külön-külön hogyan rangsorolja a játék négy lehetséges kimenetét. A táblázat jobb-fels⌅ sarkában lev⌅ (1,4) számpár azt jelzi, hogy a döntéshozó (Ego) játékos a legkevésbé pártolja azt a kimenetet, amely szerint ⌅ semmit sem kap, viszont a partnere 300 dollárhoz jut, ezzel szemben a partnere (Alter) éppen ezt a lehet⌅séget szeretné leginkább elérni. A táblázat bal-alsó cellája a fordított helyzet kölcsönös értékelését mutatja, míg a bal-fels⌅, valamint a jobb-alsó sarkok értékpárjai – (3,3), illetve (2,2) – azt mutatják, hogy mindketten a második legjobb alternatívának tartanák, ha egyszerre mindketten borítékba tennék a pénzüket, és csak ezután rangsorolnák azt a kimenetet, amikor mindketten saját zsebükbe raknák el a pénzt. A játékosok preferenciáit kifejezhetjük úgy is, hogy a preferenciaértékek jelzésére az alábbi számokat adjuk meg: -2, -1, 1, 2. Ennek a megoldásnak az lehet az el⌅nye, hogy a negatív számokkal érzékeltethetjük azt a tényt, hogy egyes állapotokat a játékosok veszteségként élhetnek meg. Ekkor a preferenciamátrix az alábbi módon nézne ki: 1,1
-2,2
2,-2
-1,-1
Használják még azt a harmadik reprezentációs rendszert is, amikor a preferenciákat 0,1,2,3 értékekkel fejezik ki: 2,2
0,3
3,0
1,1
A preferenciák fenti háromféle reprezentálási lehet⌅sége teljesen ekvivalens egymással. Mivel igen széles körben használják mindegyik megoldást, és mindenki a már megszokott jelölési rendszere szerint tudja a legkönnyebben értelmezni az interakciós helyzetek leírását, ezentúl – ahol csak lehetséges – mindhárom jelzési rendszer szerint feltüntetem a játékosok preferenciaértékeit (amennyiben csak egy jelölési módot alkalmazhatok, akkor az 1-2-3-4-rendszert használom). 3,3
1,4
1,1
-2,2
2,2
0,3
4,1
2,2
2,-2
-1,-1
3,0
1,1
A preferenciák jelzésére használt számértékek csak az alternatívák ordinális elrendezését mutatják, de nem fejeznek ki semmilyen mértéket, tehát nem mondhatjuk, hogy a legjobban preferált következmény (4) annyival jobb az utána következ⌅ kimenetnél (3), mint amennyi különbség van a (3) és a (2), vagy a (2) és az (1) alternatívák között. A könyvemben túlnyomórészt olyan példákat mutatok be, amelyekben a preferenciákhoz nincs kardinális érték rendelve. Ha – kivételes esetekben – ez mégis el⌅fordul, akkor azt mindig jelezni fogom.
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
155
⌅
A preferenciamátrix mint elemzési eszköz használatával már számszer⇧en is alátámaszthatom azt a – korábban már bemutatott – értelmezést, hogyan milyen logika mentén döntenek a játékosok. Ezt az esetszétválasztás módszerével teszem meg. A játékosok döntési logikáját két lépésre bontva úgy „rekonstruálom”, hogy különkülön vizsgálom meg, hogyan döntene, ha a partnere az egyik, illetve a másik döntési alternatívát választaná. Példánkban az Ego játékos a következ⌅képpen gondolkozhat. Ha a másik fél (Alter) a borítékba teszi a pénzt, az azt jelenti, hogy a táblázat bal oszlopának értékeit vehetjük figyelembe. Ilyenkor a Ego játékos számára adott két lehet⌅ség közül az alsó sorban szerepl⌅ alternatíva (a zsebretétel) a magasabb preferenciaérték⇧ (4 a 3-mal szemben), tehát ezt az opciót fogja választani. Amennyiben az Alter játékos úgy döntene, hogy zsebre teszi a pénzt (vagyis a Ego játékosnak a táblázat jobb oldali oszlopának két celláját kell figyelembe vennie), akkor Egónak megint csak az alsó sorban lev⌅ cella, vagyis a zsebretétel alternatívája kínál magasabb hozadékot (2 az 1 ellenében). Tehát az Ego játékosnak a másik (Alter) döntését⌅l függetlenül mindenképpen a zsebretétel lehet⌅sége t⇧nik kívánatosabbnak. A játék preferenciamegoszlása szimmetrikus, ami annyit jelent, hogy Ego és Alter a maga szemszögéb⌅l tekintve a másikkal teljesen azonos módon látja a helyzetet. Ebb⌅l következ⌅en Alter döntése is ugyanaz lehet (a fent bemutatott megfontolások mentén), mint Ego döntése volt. A játék preferenciamátrixa alapján tehát már érteni és értelmezni lehet, hogy a játékosok miért úgy döntenek a játékban, hogy nem a legkedvez⌅bb végeredmény érik el a végén. A helyzet fonákja az, hogy bár egyéni szinten ez a döntés racionálisnak t⇧nhet, de tudjuk, hogy lenne ennél jobb megoldás. Ha mindketten borítékolnának, akkor a 2 preferenciaérték helyett mindketten a 3-as értékkel jelölt kimenetet érhetnék el (200–200 dollárt nyernének). Az egyéni szinten racionálisnak t⇧n⌅ döntést tehát végeredményét tekintve mégiscsak irracionálisnak kell ítélnünk. Azt mondhatjuk erre, hogy ez egy társadalmi dilemma, mert az egyéni döntéshozatal szintjén racionálisnak t⇧n⌅ döntés mégsem a legoptimálisabb eredményt adja. A bemutatott játék még csak egyetlen példaként szemléltette, amit a kés⌅bbiekben sok más eset bemutatásával fogok bizonyítani: a társadalmi gyakorlatban gyakran el⌅fordulnak ilyen esetek. Persze vannak olyan társadalmi helyzetek is, amelyekben másfajta problémákkal szembesülhetünk. Azért, hogy a különféle társadalmi konfliktusokat egységes módon tudjuk értelmezni, fel kell állítani egy olyan értelmezési keretrendszert, amelyben a legfontosabb társadalmi helyzeteket, az azokat reprezentáló játékokat egységesen lehet leírni, megmagyarázni. A kétszerepl⌅s játékok legfontosabb eleme a két játékos (ezeket a továbbiakban is Ego és Alter terminusokkal jelölöm). Feltételezhetjük, hogy a játékosok (a játék, a társadalmi kapcsolat résztvev⌅i, szerepl⌅i) el⌅tt mindig tényleges döntési lehet⌅ségek, alternatívák léteznek. Mivel a kétalternatívás játékokat min⌅sítettem alapjátékoknak, ezért mindkét játékos számára két-két döntési lehet⌅séggel számolhatunk. A játékban a szerepl⌅knek döntést kell hozniuk, vagyis mindkettejüknek ki kell választania egyet a számukra adott, két lehetséges alternatívából.
⌅
156
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
A két játékos két-két döntési lehet⌅ségét „egymásra vetítve” adódik, hogy az ilyen játékoknak mindig négyféle kimenete lehetséges. Mivel a döntési alternatívák által meghatározott kimeneteket a döntéselmélet bemutatásakor következményeknek neveztem (99.o.), a továbbiakban mindkét terminust használni fogom. A játékok leírásakor el⌅ször mindig a döntési alternatívákat és a bel⌅lük származtatható következményeket kell rögzíteni. Ehhez minden esetben az alábbi táblázat celláit kell konkrét értékekkel feltölteni: Alter 1. döntési lehet⌅sége
Alter 2. döntési lehet⌅sége
Ego 1. döntési lehet⌅sége
a) következmény
b) következmény
Ego 2. döntési lehet⌅sége
c) következmény
d) következmény
Attól azonban, hogy ismerjük a játékok lehetséges alternatíváit, kimeneteit, még nem tudjuk megmondani, hogy a játékosok milyen lépésre szánják magukat. Szükség van még arra a tudásra is, hogy a játékosok hogyan értékelik saját lehet⌅ségeiket. Amikor a játékosok a számukra adott döntési lehet⌅ségek közül választanak, akkor azt mondjuk, hogy az értékeiknek megfelel⌅en döntenek, vagy másként: a preferenciáik szerint sorba állítják a lehetséges kimeneteket a kívánatosságuk mértékében. Még tudományosabban: preferenciarendezést hajtanak végre a lehetséges következmények halmazán. Amikor a játékosok döntenek, akkor a döntéseik ered⌅jeként a játék végeredménye a játék valamelyik következménye lesz. A kérdés itt az, hogy mi határozza meg ezt a végeredményt. Nagyon fontos látnunk azt, hogy a játékok szerepl⌅i számára mindig adott egy kimenetmátrix, amely a különböz⌅ együttes döntések következményeit mutatja, és ebb⌅l még nem következik semmi a játékosok preferenciarendezéseire, a játék preferenciamátrixára vonatkozóan. Az a tény, hogy az eredménymátrixból milyen preferenciértékek állnak el⌅, az mindig a két adott szerepl⌅ cselekvési maximáitól, kulturális hátterét⌅l, aktuális beállítódásaitól függ. Ez azt is jelenti egyben, hogy ugyanazon eredménymátrixból, tehát a világ ugyanazon állapotait feltételezve, különböz⌅ szerepl⌅k eltér⌅ preferencirendezéseket hajthatnak végre, és ezáltal ezek a játékok eltér⌅ preferenciatáblákkal reprezentálhatók. Az egyes játékokat alapvet⌅en nem az eredmények, a világállapotok különbségei, hanem a preferenciarendezések eltér⌅ szubjektív mintázatai határozzák meg [Kol98]. A tény- és értékítéletek különbsége érhet⌅ tetten ebben a kett⌅sségben. Nem lehet eléggé hangsúlyoznom, hogy a preferenciamátrixok értékei mindig szubjektív min⌅ségek, nem szabad sosem valamiféle objektivitást tulajdonítanunk nekik (58.o.). A játékok döntési alternatíváit, kimeneteit mindig objektív módon írhatjuk le, a kimenetmátrixban rögzített következmények mindenki számára ugyanazt jelenthetik. A százdolláros játékunkban mindenki ugyanúgy elfogadhatja a borítékok, a zsebek, a játékosok, a megszerezhet⌅ dollárok, a játék szabályainak létezését és ugyanúgy is értelmezheti ezeket. A kimenetek anyagi tartalmának leírásában megegyezhetnek a résztvev⌅k. Az egyes kimenetek értékelésében azonban mindig szubjektivitással találkozhatunk. Mindezt szemléltethetem, ha meg-
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
157
⌅
mutatom, hogy a százdolláros játék más módon is interpretálható. A százdolláros játékot el⌅ször úgy értelmezhetjük újra, hogy feltételezzük: a játékot egy anya játsza a fiával. Nyilvánvaló, hogy emiatt semmiben sem változik a játék tartalma, szabályrendszere, kimenetmátrixa. Változik azonban a játék preferenciamátrixa! Pontosabban: akkor változik, amikor az anya nem úgy rangsorolja a játék kimeneteit, mint a fia. Az anya pedig azért tehet így, mert kedvezni akar a gyermekének. Azt akarja, hogy a gyereke megkapja a lehet⌅ legtöbb pénzt a játékban (hogy örülhessen neki), és emiatt az anya vállalja azt is, hogy ⌅ nem kap semmit. Ezt a megváltozott hozzáállást az alábbi preferenciamátrix írja le: 3,3
4,4
1,1
2,2
A helyzetet értékelve azt is mondhatjuk, hogy az anya teljes mértékben átveszi a gyereke preferenciarendezését (ezt fejezi ki az az egyszer⇧ adat, hogy a preferenciamátrix egy cellájában lev⌅ értékek megegyeznek mindkét játékosra nézve). Nézzük meg, milyen végeredménnyel zárulhat ebben az esetben a játék. Nos, könnyen belátható, hogy mindkét játékos a mátrix jobb-fels⌅ cellájában lev⌅ kimenetet tartja a legjobbnak (a másik választásától függetlenül), tehát ez lesz a játék végeredménye (amikor a gyerek 3 dollárhoz jut, míg az anya egyet sem kap). Azt láthatjuk, hogy az anya „önfeláldozó” magatartása megváltoztatja a játék végeredményét. A kapcsolat tartalma ugyanaz, ám az egyik szerepl⌅ eltér⌅ beállítódása (megváltozott preferenciái) miatt mégis minden másként alakul. De tehetünk még egy lépést a játék átértelmezésében. Feltehetjük azt is, hogy az anya a nagylányával játszik, és ebben az esetben nemcsak az anya, de a lánya is önzetlen módon viszonyul a másikhoz. Mindkét játékos azt akarja, hogy a másik számára legyen kedvez⌅bb a játék végeredménye. Ha így állnak a játékhoz, akkor ez a következ⌅ változást generálja a preferenciamátrixban: 3,3
4,1
1,4
2,2
Ebben az esetben a játéknak az lesz a végeredménye, hogy mindkét játékos a balfels⌅ cellával reprezentált kimenetet választja, ami azt jelenti, hogy mindketten 2-2 dollárhoz jutnak. Ez a végeredmény azért érdekes, mert ebben az esetben mindketten több pénz kapnak, mint a játék eredeti változatában (amikor 1-1 dollárhoz jutottak). Pedig a játék lényege itt sem változik, csak a játékosok preferenciarendezése lett más. A kölcsönös önfeláldozás itt „meghozza a gyümölcsét”: mindketten többet kapnak. Láttuk, hogy ha ugyanazt a játékot eltér⌅ beállítódású emberek játsszák, akkor más végeredményre számíthatunk. Ez azt jelenti, hogy a játékok bels⌅ logikáját, a játékok várható végeredményét els⌅sorban a játékosok tényleges preferenciarendezései vagyis a játékok preferenciamátrixainak mintázatai határozzák meg. A
⌅
158
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
játékosok – saját preferenciáiknak megfelel⌅ stratégiát követve – döntenek (a szakirodalomban ezt úgy is mondják: lépnek), és a két döntés (lépés) ered⌅jeként valamelyik lehetséges kimenet a játék tényleges végeredményévé válik. A különböz⌅ döntési lehet⌅ségekre mondhatjuk azt, hogy azok egyensúlyi helyzetet jelentenek, vagy állíthatjuk az ellenkez⌅jét, a végeredményt min⌅síthetjük optimálisnak vagy épp, hogy nem-optimálisnak (szuboptimálisnak), megállapíthatjuk, hogy a végeredmény racionális vagy – épp fordítva – irracionális volt, és olykor valamely játékhelyzet társadalmi dilemmát hordozhat magában. Ám, hogy ezek a fogalmak (stratégia, egyensúly, optimális, dilemma) mit jelentenek pontosan, kés⌅bb fejtem ki, miután már áttekintettük a legfontosabb játéktípusokat. A fentebb bemutatott fogalmak nélkülözhetetlenek a játékok leírásához. A továbbiakban azt mutatom meg, hogy hány fajta játék létezik, és milyen játékokat különíthetünk el egymástól. Kétszerepl⌅s, kétalternatívás helyzetekben négyféle kimenet létezik. Mivel a játékok „logikáját”, végeredményét a játékosok egymásra vetített preferenciarendezései határozzák meg, ezért azt kell figyelembe vennünk, hogy hány fajta, egymástól lényegileg különböz⌅ preferenciaeloszlás létezhet. Rövid számolás alapján levezethet⌅, hogy 78 különböz⌅ játék különíthet⌅ el egymástól, melyek közül 12 szimmetrikus. A kés⌅bbiekben megvizsgálok ugyan néhány fontosabb aszimmetrikus játékot is, de a vizsgálódás fókuszát inkább a szimmetrikus játékokra irányítom, mert ezekkel gyakran el⌅forduló társadalmi helyzeteket, fontos társadalmi dilemmákat lehet modellezni. A kétszemélyes, kétalternatívás játékokat úgy írhatjuk le, hogy egy táblázatban megadjuk a két játékos preferenciarendezését. Az egyszer⇧ség kedvéért nem engedjük meg, hogy a játékosok két kimenetet ugyanúgy preferáljanak (vagyis teljes preferenciarendezést követelünk meg). Az ilyen játékokból összesen: 4! ⇥ 4! = 576 különböz⌅ mintázat lehetséges. Ezek között persze vannak olyan játékok, amelyek tartalmilag, funkcionálisan teljesen azonosnak mondhatók, ami annyit jelent, hogy bel⌅lük ekvivalenciaosztályokat képezhetünk. A példa kedvéért vegyük az alábbi játékot: 3,4
1,2
2,3
4,1
Ezzel a játékkal tartalmilag megegyeznek azok, amelyek táblázatában csak a sorok, oszlopok sorrendje más: 2,3
4,1
1,2
3,4
4,1
2,3
3,4
1,2
4,1
2,3
1,2
3,4
S⌅t, akkor is ugyanazt a játékot kapjuk, ha a játékosok preferenciaértékeinek sorrendjét cseréljük fel. Ekkor a következ⌅ négy – az eredetivel ekvivalens – játékleíráshoz jutunk: 4,3
3,2
2,1
1,4
3,2
4,3
1,4
2,1
2,1
1,4
4,3
3,2
1,4
2,1
3,2
4,3
A bemutatott példa azt szemlélteti, hogy a játékokat általában nyolcféle, egymással ekvivalens formában írhatjuk fel. Ez alól csak a szimmetrikus játszmák jelentenek kivételt, amelyekb⌅l
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
159
⌅
csak négy-négy felirati forma tartozik egy ekvivalenciaosztályba (szimmetrikus az a játék, amelyben egymással teljesen megegyez⌅ preferenciarendezést lehet a játékosokhoz rendelni). Rövid számolás után kideríthet⌅ [RG66], hogy 78 tartalmilag különböz⌅ játék létezik, amelyb⌅l 66 aszimmetrikus és 12 szimmetrikus. Ezeket érdemes elemezni. A szimmetrikus játékok azért fontosak, mert nincs kitüntetett szerepl⌅jük, nincsenek min⌅ségi különbségek a társadalmi kapcsolat szerepl⌅inek helyzetében. Ilyen esetekben a két játékos helyzete felcserélhet⌅ egymással, mindketten teljesen azonos preferenciaeloszlás mentén „élik meg” saját helyzetüket. Ha eltekintenénk a szigorú rendezés kritériumától, vagyis attól a feltételt⌅l, hogy a játékosok egyértelm⇧en sorba rendezzék a játék négy kimenetét, akkor más számossághoz jutnánk. Ha ugyanis megengednénk, hogy két (vagy több) kimenetet azonosan értékeljenek, akkor 726-ra n⌅ne a stratégiailag különböz⌅ játékosztályok száma, míg az összes lehetséges játék száma 5625 lenne [MG68], [DMK88]. Ha pedig elhagynánk még a tranzitivitás feltételét is, vagyis megengednénk, hogy valaki a-t preferálja b-vel, b-t c-vel és c-t a-val szemben, akkor 66645 játékosztályt és 531441 különböz⌅ játékot kapnánk [PCF90]. Ezekkel a lehet⌅ségekkel azonban nem foglalkozom ebben a könyvben.
A szimmetrikus játékokat alapjátékoknak nevezem. A szimmetrikus preferenciamátrixoknak sajátos szerkezetük van. A szimmetricitás követelménye miatt a balfels⌅ és a jobb-alsó cellában azonos számoknak kell szerepelniük mindkét játékos esetében, és csak a másik két cella értékei térhetnek el egymástól. A 12 szimmetrikus játék preferenciamátrixa az alábbi módon néz ki (a játékok mintázatának bemutatásához Rapoport és Guyer klasszikus cikkét vettem alapul, ezért zárójelben megadom azt a számot, amellyel ⌅k azonosították a játékokat [RG66]): 1.)
2.)
3.)
3,2
1,1
3,1 2,2 (61)
4,4
3,2
4,4
3,1
4,4
1,2
3,3
4,1
3,3
4,2
2,2
2,3
1,1
1,3
2,2
2,1 3,3 (63)
1,4
2,2
2,4
1,1
3,4 1,1 (69)
(3)
1,2 3,3 (60)
8.)
(5)
2,1
9.)
2,2
4,1
1,4 3,3 (12) 10.)
(9)
3,3
6.)
4,4
7.)
4,4
5.)
2,3 (6)
1,3
4.)
4,4
2,4
4,2 1,1 (66) 11.)
(7)
2,2
3,4
4,3 1,1 (68) 12.) 4,3
A szimmetrikus játékokat úgy rendezem egymás mellé, egymás alá, hogy könnyen felfedezhessünk közöttük egy fontos kapcsolatot. Az egymás alatt lev⌅ játékokat – egy kivétellel – párba rendezhetjük azon az alapon, hogy csak egyetlen mozzanatban térnek el a mintázataik (a kivételt a 4. és 10. játékok jelentik). Az összetartozó játékokban a jobb-fels⌅ és a bal-alsó cellákban lev⌅ preferenciaértékek megegyeznek, csak épp fordítva vannak a játékosokhoz rendelve. Teljessé tehet⌅ a játékok párba rendezése akkor, ha „kihasználjuk” azt a tényt, hogy a szimmetrikus játékok preferenciamátrixait négyféle – egymással teljesen ekvivalens – alakban is felírhatjuk. Ezt figyelembe véve a 4. játék mintázatát átformálhatjuk: Ha tehát a 4. játékot ezzel az alakkal reprezentáljuk, akkor mindegyik föls⌅ sorban lev⌅ játékhoz egy olyan másik játék rendelhet⌅ hozzá, amely csak egyetlen mozzanatban, a fent említett módon különbözik a párjától.
⌅
160
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
3,3
1,4
4,1
2,2
Nézzük meg a 4. játék (átalakított) példáját, amelynek a preferenciamátrixát már ismerjük, és hasonlítsuk össze azt a 10. játékkal. A jobb-fels⌅ sarokban a 4. játékban (1,4), a 10. játékban (4,1), míg a bal-alsó cellában pont az ellenkez⌅je – (4,1) és (1,4) – szerepel. A 10. játék mintázatát is ismerjük, hiszen a százdolláros játék második átértelmezése után ilyen alakzatot kaptunk. Akkor azt mondtuk, hogy a két játék csak annyiban különbözik egymástól, hogy a játékosok saját preferenciáikat úgy alakítják át, hogy a partnerük rangsorát fogadják el maguk számára. A preferenciáknak ez az irányváltása, mások érdekeinek a figyelembevétele nem annyira ritka, mint ahogy azt sokan gondolják. A közösség és a társulás fogalmainak korábban megadott definíciói (107.o.) értelmében vannak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a résztvev⌅ felek a másik elvárásainak, akaratának, értékeinek megfelel⌅en vagyis – legalább bizonyos fokig – altruista módon cselekszenek. Kés⌅bb látni fogjuk, hogy bizonyos játékoknál valóban helyénvaló, életszer⇧ lehet ez az értelmezés. A nevezetes fogolydilemma, amely a fenti táblázat 4. játékának felel meg, átértelmezhet⌅ azáltal, hogy nem egoista, hanem altruista játékosokat feltételezünk, akik a másik játékos számára kedvez⌅ preferenciarendezést fogadják el a magukénak, amelynek a preferenciamátrixa a 10. játék táblázatával egyezik meg. De a ’h⌅s’, illetve a ’vezér’ elnevezés⇧ játékok esetében is életszer⇧nek min⌅sítjük majd ezt a fajta kapcsolatot (ezeket a táblázatunkban a 6. és a 12. játékok jelzik). Az ilyen módon összetartozó játékokat egymás „tükörképének”, komplementerének tekintem. Amikor majd bemutatom, milyen tényleges társadalmi helyzeteket írnak le a különböz⌅ szimmetrikus játékok, akkor külön kitérek arra a kérdésre, vajon milyen értelmezést lehet adni a komplementer módon összetartozó játékok közti kapcsolatnak. >>> Bár egyes játékok esetében nem lehet majd értelmesen alkalmazni, a játékok magyarázatai során mégis érdemes lesz mindvégig figyelembe vennünk azt az általánosítási lehet⌅séget, amit a játékosok viselkedésére vonatkozóan tehetünk meg. Akármi legyen is a játék tartalma, a benne foglalt kétfajta cselekvési lehet⌅séget általánosíthatjuk úgy, hogy az egyik cselekvés a kooperálás, együttm⇧ködés (C mint cooperation), a másik a versengés, dezertálás (D mint defection) lehet. Mivel a játékos vagy kooperál (C) vagy dezertál (D), az ilyen módon általánosított játékunknak négyfajta általánosított kimenete lehetséges: A négyféle általánosított kimenetnek a játékok értelmezése szempontjából kiemelt jelent⌅sége van, ezért a szakirodalomban már régóta önálló névvel illetik ezeket. A továbbiakban ezeket a fogalmakat az angol szakirodalomban elterjedt rövidítésekkel jelöljük.
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
R S T P
C
D
C
CC
CD
D
DC
DD
CC CD DC DD
jutalmazás szívás kísértés büntetés
161
⌅
Reward Sucker Temptation Punishment
Az általánosított kimenetmátrixunk négy cellájának megnevezése sok szemponból találó, bár ezek olykor félrevezet⌅ értelmezéseket is sugallhatnak. A kölcsönös kooperációhoz kapcsolt jutalmazás, illetve a kölcsönös dezertáláshoz rendelt büntetés minden játék esetében konzisztens értelmezésre ad lehet⌅séget, hiszen minden játék esetében magasabbak a jutalmazás, mint a büntetés preferenciaértékei. A kooperáció és a jutalmazás kategóriái kicsit azt sugallják, hogy minden társadalmi kapcsolaton belül ezt az állapotot lenne jó elérni, ami nem minden esetben igaz. Vannak olyan társadalmi helyzetek, amelyekben a kooperációt nemkívánatosnak min⌅síthetjük: például a versenyjogi szabályokkal az oligopol megegyezések, kartellalkuk létrejöttét vagyis a résztvev⌅k kooperációját szeretnénk megakadályozni (és ebben az esetben a dezertálás, a versengés a játékok kívánatosabb végeredménye). De az általánosított kimenetek másik két esetével (a ’kísértés’ és a ’szívás’ állapotaival) is lehetnek értelmezési problémák. A mártírdilemmában (azaz a 10. játékban) kicsit furcsán hangzik, amikor a ’kísértés’ esetét tartja valaki a legkevésbé kívánatosnak, és fordítva, a ’szívás’ lehet⌅ségét akarja a leginkább (az általánosított kimenetek döntési táblában elfoglalt helyét mutatja az alábbi táblázat – az Ego játékos szemszögéb⌅l tekintve).
Ego kooperál Ego nem koooperál
Alter kooperál
Alter nem kooperál
jutalmazás
szívás
kísértés
büntetés
A kimenet- és preferenciamátrix celláinak megnevezése az egyes kimenetek azonosíthatósága, könny⇧ meghivatkozása miatt fontos. Az RSTP-címkékkel történ⌅ azonosítás messze a legelterjedtebb megoldás a játékelméleti szakirodalomban, bár vannak alternatív elnevezési javaslatok is. Van tisztán technikai („ jelentés nélküli”) megoldás, amely az égtájak szerint azonosítja be a négy cellát (ÉK-DK-ÉNy-DNy), de a nemzetközi politika világában el⌅forduló játékok elemzéséhez „tartalmas” neveket használnak [SD77].
⌅
162
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
Alter kooperál, enged
Alter nem kooperál, kitart, harcol
Ego kooperál, enged
a felek kompromisszumot kötnek, egyezmény
Ego megadja magát, kapitulál, Alter gy⌅z
Ego nem kooperál, kitart, harcol
Ego gy⌅z, Alter megadja magát, kapitulál
holtpont, nincs egyezmény, a konfliktus eszkalálódik, háború
Bármennyire is léteznek másfajta megoldások a kimenetek (cellák) azonosítására, a játékelmélet m⇧vel⌅i szinte kizárólag az RSTP-címkéket használják. Mivel a 12 szimmetrikus játék abban tér el egymástól, hogy a preferenciamátrix négy cellájában lev⌅ számok mások, ez annyit jelent, hogy a felcímkézett cellák értékei másként állíthatók sorrendbe az egyes játékok esetében (újra csak emlékeztetünk rá, hogy mivel az alapjátékokban szimmetrikus helyzetekr⌅l van szó, a négyfajta kimenet mindkét játékos számára ugyanolyan módon rendezett). Az egydolláros játékra ez a rendezés az alábbi címkesort adja: T > R > P > S. A játék második átértelmezésének preferenciasorához más címkék tartoznak: S > R > P > T. Az RSTP-egyenl⌅tlenségeket ilyen módon a szimmetrikus játékokhoz rendelve olyan „azonosítási rendszerhez” juthatunk, amelynek segítségével egyértelm⇧en beazonosítható minden szimmetrikus játék. Ennek a módszernek azonban van egy nagy „hibája”. Amíg ugyanis a szimmetrikus játékokból 12 darab van, addig az RSTP-címkék 24-féle módon rendezhet⌅k sorba, vagyis egy játékhoz nem egy, hanem kett⌅ rendezést rendelhetünk hozzá. Ett⌅l még igaz marad az az állítás, hogy egy-egy címkesor csak egyetlen játékhoz tartozik, de a fordított kapcsolat nem áll fent: minden játéknak két-két RSTP-rendezése lehetséges. Az eltérés abból adódik, hogy abban a pillanatban, amikor min⌅sítjük a játékosok döntési lehet⌅ségeit aszerint, hogy azokat kooperatív vagy dezertáló jelleg⇧nek tartjuk, ezzel egy új dimenziót viszünk bele az értékelési (címkézési) rendszerbe, amit viszont a szimmetricitás megállapításakor nem veszünk figyelembe. Márpedig a játékok bels⌅ logikájának különbségeit alapvet⌅en az a tény határozza meg, hogy milyen az egyes cellák preferenciaértékeinek egymáshoz való viszonya, és ebb⌅l a szempontból lényegtelen kérdés, hogy az egyes döntési alternatívákat hogyan min⌅sítjük, azaz együttm⇧köd⌅nek vagy verseng⌅nek tartjuk-e. Az új min⌅sítési dimenzió figyelembe vétele miatt két-két játékreprezentációs formát meg kell különböztetni egymástól (amelyeket a játékok számosságának kiszámításakor azonosaknak tekintettem). Az alapjátékok jellemzéséhez tehát két RSTP-rendezést lehet megadnunk (még akkor is, ha a szakirodalomban tipikus módon egy-egy címkesorral kapcsolják össze a szimmetrikus játékokat). Az alábbi táblázatban minden alapjátékot úgy mutatok be, hogy megadom a játékok mindkét reprezentációs formáját és az így hozzájuk rendelhet⌅ egyenl⌅tlenségeket.
5.1. AZ ALAPMODELL
1.)
⌅
2.)
3.)
4.)
5.)
163
6.)
4,4
2,3
4,4
1,3
4,4
2,1
2,2
4,1
3,3
2,4
2,2
3,4
3,2
1,1
3,1
2,2
1,2
3,3
1,4
3,3
4,2
1,1
4,3
1,1
R>T>S>P
R>T>P>S
R>P>S>T
S>P>R>T
T>R>S>P
T>S>R>P
1,1
3,2
2,2
3,1
3,3
1,2
3,3
1,4
1,1
4,2
1,1
4,3
2,3
4,4
1,3
4,4
2,1
4,4
4,1
2,2
2,4
3,3
3,4
2,2
P>S>T>R
P>S>R>T
7.)
P>R>T>S
8.)
T>R>P>S
9.)
S>P>T>R
10.)
S>T>P>R
11.)
12.)
4,4
3,2
4,4
3,1
4,4
1,2
3,3
4,1
3,3
4,2
2,2
4,3
2,3
1,1
1,3
2,2
2,1
3,3
1,4
2,2
2,4
1,1
3,4
1,1
R>S>T>P
R>S>P>T
R>P>T>S
S>R>P>T
S>R>T>P
S>T>R>P
1,1
2,3
2,2
1,3
3,3
2,1
2,2
1,4
1,1
2,4
1,1
3,4
3,2
4,4
3,1
4,4
1,2
4,4
4,1
3,3
4,2
3,3
4,3
2,2
P>T>S>R
P>T>R>S
P>R>S>T
T>P>R>S
⌅
T>P>S>R
T>S>P>R
Bár a kép a fent bemutatott módon teljes, a továbbiakban a 12 alapjátékhoz mindig csak a szakirodalomban széles körben elterjedt adatokat rendelem hozzá. Általában egy preferenciamátrixot és egy RSTP-rendezést adok meg. Két ponton viszont eltérek Rapoporték reprezentációs megoldásától. A 4-es és 12-es sorszámmal jelölt (a fogolydilemmát és a nemek harcát leíró) játékok esetében a második reprezentációs formát fogom inkább használni (ezzel megint csak igazodom a játékelméleti szakirodalom gyakorlatához). Rapoport és Guyer azt a preferefnciamátrixot (és RSTP-egyenl⌅tlenséget) rendelte a játékokhoz, amelyekben a játékok természetes kimenete mindig a preferenciamátrix bal-fels⌅ sarkába került (természetes kimeneten a maximin stratégia alkalmazásával adódó végeredményt szokás érteni – lásd ??.o.). Ezért van az, hogy a fogolydilemma és a nemek harca játék esetében a preferenciamátrix eltér a szokásostól. E két játék széles körben elterjedt reprezentációja a bal-alsó sarokba teszi a természetes kimenetet.
Az általánosított kimenetek rendezésére vonatkozóan megfogalmazhatunk bizonyos feltételeket, amelyekkel egyes játékokat, illetve a velük modellezhet⌅ társadalmi dilemmákat jellemezhetünk. Az egyik ilyen feltevés lehet, hogy ha az egyik játékos kooperál, akkor rosszabbnak tartja, ha a másik dezertál kooperálás helyett. Ezt az alábbi feltétel fejezi ki: R > S. Ennek párja lehet az a tétel, miszerint ha az egyik játékos dezertál, akkor rosszabbnak tartja, ha a másik dezertál kooperálás helyett, amit az alábbi rendezés ír le: T > D. E két feltétel érvényesítése megjelöl (vagy épp kizár) bizonyos játékokat. Ezen feltételek mellett még további elvárásokat is megfogalmazhatunk (például a következ⌅ket: T > R vagy D > S, s⌅t, kés⌅bb majd látni fogjuk, a fogolydilemma esetében ezeknél „bonyolultabb” feltevésekkel is élhetünk), de ezeket már csak az egyes játékok elemzése során fogom bemutatni, értelmezni.
⌅
164
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
>>> A játékelmélet a stratégiai (vagy másként: interdependens) döntéseket vizsgálja. A játékosok a döntési alternatívákra, pontosabban a játék kimeneteire vonatkozó preferenciáik alapján döntenek (olykor mondják azt is: a játékosok lépnek ). A játékelméletben az egyszeri döntést és a döntések valamely sorozatát egyaránt stratégiának nevezik. A fogalom túlhasználtságán nem tudok segíteni, így csak annyit tehetek, hogy felhívom a figyelmet a problémára. Azért is olyan sokjelentés⇧ a stratégia fogalma, mert központi helyet foglal el az elmélet modelljében, sok játékelméleti könyv kezeli kiemelten a fogalmat. Bármennyire is fontos kategóriáról van szó, könyvemben a szokásosnál ritkábban alkalmazom majd a stratégia fogalmát. A játékelmélet használatának célja itt a társadalmi kapcsolatok szerkezetében, felépítésében rejl⌅ hatások, kényszerek, kölcsönös függések érzékeltetése. Els⌅ lépésben a társadalmi viszonyok bels⌅ szerkezetét, a társadalmi cselekvések meghatározottságát kell észre vennünk és megértenünk. Ehhez el⌅ször a társadalmi statikát kell megírnom. És csak ezután jöhet a társadalmi dinamika kibontása, annak tárgyalása, hogy milyen módon viselkednek a szerepl⌅k a társadalmi statika által feltárt konszenzusok és konfliktusok meghatározottságai közepette. A stratégia fogalmának ekkor van igazán nagy jelent⌅sége. A társadalmi dinamika elemzése azonban kívül esik könyvem fókuszán. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom a stratégia fogalmát, a kés⌅bbiekben olykor használni fogom. A maximin stratégia a játékelmélet egyik fontos fogalma, amit a játékok osztályozásakor én is használni fogok (létezik minimax, maximax stratégia is, de ezekkel nem foglalkozom a könyvemben). A maximin stratégia azt jelenti, hogy a döntéshozó a legrosszabb kimenetek közül a legjobbat választja ki. A maximin stratégia lényegét a sütiszeletelés példáján keresztül mutathatom be a legszemléletesebben. Ha egy testvérpárnak egy szelet sütit kell elfeleznie egymással, akkor úgy is megoldhatják a feladatot, hogy az egyik felezi el a sütit, és a másik választja ki, hogy a két sütidarabból melyiket kéri magának. Ha a „felez⌅” testvér egy kisebb és egy nagyobb darabra vágja fel a sütit, akkor a „választó” testvér a nagyobbat fogja magának kérni, tehát a felez⌅nek a kisebb rész marad. A maximin elv azt jelenti, hogy a vágást úgy kell megoldani, hogy minél nagyobb legyen az a kisebb rész, ami a vágást végz⌅ testvérnek marad, vagyis maximalizálni kell a kisebbik darabot, a minimumot.
A társadalmi helyzetek gyakran meghatározzák (de legalábbis befolyásolják), hogy milyen stratégiákat követnek a játékosok. Hogy a játékok és a stratégiák között milyen kapcsolat lehetséges, azt a fontosabb játékok elemezése során mutatom be. Gyakran használt fogalom még a domináns stratégia, amely alatt azt a lépést értik, amely egy játékos számára minden más lépésnél jobb attól függetlenül, hogy a többi játékos hogyan dönt. A stratégiákat megkülönböztethetjük aszerint is, hogy determinisztikusak-e vagy sem. Vannak olyan stratégiák, amelyek biztos (determinisztikus) állításokra alapoznak. Ezeket tiszta stratégiáknak nevezik. Elképzelhet⌅ azonban olyan stratégia is, amely az egyes lehetséges lépésekb⌅l különböz⌅ valószín⇧ségek szerint
5.1. AZ ALAPMODELL
⌅
165
⌅
választva többféle stratégiát ötvöz egybe. Ezek a kevert stratégiák (ezekkel egyáltalán nem foglalkozom ebben a könyvben). A játékok leírásában fontos szerepe van még a végeredmény min⌅sítésének is. A játékosok döntéseinek eredményeként el⌅áll valamilyen végeredmény. Ezt a tényleges végeredményt össze lehet hasonlítani a játékosok preferenciáival és eszerint lehet értékelni a játékot. Ilyenkor olyanokat mondhatunk, hogy a játék egyensúlyi állapotba került vagy nem, hogy a játék stabil, hogy a játékosoknak van domináns stratégiája stb. Az ilyen értékelésekhez szükségünk van néhány fogalomra. A Nash-egyensúly a játéknak az a kimenete, amelyhez képest minden más kimenet rosszabb lenne valamelyik játékos számára, ami miatt a játékosok nincsenek arra ösztönözve, hogy egyoldalúan eltérjenek az egyensúlyi állapottól. A Pareto-optimum (vagy Pareto-egyensúly) a játéknak az a kimenete, amihez viszonyítva nincs olyan másik kimenet, amely mindenkinek legalább olyan jó, és van egy játékos, akinek jobb. A Pareto-javítás (Pareto-javulás, Pareto-optimalizálás) olyan lépés, amely után senkinek sem lett rosszabb, de legalább egy játékosnak javult a helyzete. A Pareto-optimum vagy Pareto-hatékony helyzet az, amelyb⌅l már nem lehet Pareto-javulást elérni. A Pareto-optimumhoz képest bárki helyzete csak valaki más kárára javítható tovább. A Pareto-hatékonyság fogalmával szemben komoly fenntartásokat fogalmaztak meg. Az a fogalom definíciójában szerepl⌅ kitétel, miszerint az adott kimenetb⌅l elmozdulva nem lehet senkinek sem rosszabb a helyzete, az a status quo, a létez⌅ állapot fenntartásának kedvez – a helyzetben megtalálható egyenl⌅tlenségekkel, „igazságtalanságokkal” együtt. A klasszikus példa erre az a helyzet, amelyben egy torta úgy van felosztva három ember között, hogy kett⌅ személynek van fél-fél tortája, a harmadiknak semmije sincs. Ez a helyzet – a definíció szerint – Pareto-optimális állapot, mert az ett⌅l való bármilyen elmozdulás valamelyik „feles tulajdonos” ellenében lenne csak lehetséges, amikor is az ⌅ helyzete romlana. Amartya Sen, Nobel-díjas közgazdász, a Pareto-optimum fogalmának egyik f⌅ kritikusa szerint az egyéni szabadság és a Pareto-hatékonyság fogalmai egymással kibékíthetetlen viszonyban vannak: „A status quo védelmez⌅i ugyan megnyugvást és igazolást találhatnak az utilitárius kalkulus valamelyik változatában, ám ez az igazolás védhetetlen, ha az egyéni szabadságot valóban társadalmi elkötelezettségnek tekintjük.” [Sen90, 35] A Sen által felvetett kérdést nagyon fontosnak tartom, ám annak kibontása nem illeszkedne jól a könyv gondolatmenetébe, ezért elhagyom a probléma tárgyalását.
A Pareto-egyensúlyi állapot mellett el⌅fordulnak nem stabil, elégtelen, deficiens egyensúlyi állapotok is. Ezekre az jellemz⌅, hogy a játékosok késztetést éreznek az innen történ⌅ elmozdulásra. >>> A következ⌅ fejezetben bemutatom a játékelmélet legfontosabb alapjátékait úgy, hogy igyekszem minél több valós, gyakorlati példát hozni rájuk, és röviden azt is elemzem, hogy a játékokkal milyen társadalmi dilemmákat modellezhetünk.
⌅
166
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
5.2. Az egoizmus irracionalitása: fogolydilemma-játék A játékelmélet legismertebb (sokak szerint legfontosabb) játéka a fogolydilemma. Ez a szimmetrikus játszma els⌅sorban arra szolgál például, hogy az egyéni szint⇧ haszonkövet⌅ magatartás (mondhatni: az egyéni racionalitás) olykor irracionális végeredményt képes produkálni. Az eredeti fogolydilemma játék tartalma röviden a következ⌅: Fogolydilemma Egy bankrablás két gyanúsítottját külön hallgatják ki. A vizsgálótiszt mindkett jüknek vádalkut ajánl arra az esetre, ha bevallják, hogy k követték el a b⇥ncselekményt. Ha csak az egyikük „beszél”, de a másik nem, úgy a vallomást tev fél szabadon távozhat, míg a társát 10 évre lecsukják. Ha mindketten vallanak, akkor 5–5 évre ítélik ket, végül, ha mindketten hallgatnak, akkor egy mondvacsinált ügy miatt kapnak 1–1 évet.
A fogolydilemma-játék leírható egy olyan táblázatban, amely a két szerepl⌅ (Ego és Alter) számára adott döntési lehet⌅ségeket, döntési alternatívákat, illetve a két fél egyéni döntései ered⌅jeként létrejöv⌅ kimeneteket tartalmazza. Jelen esetben ez a kifizetési mátrix a következ⌅képpen néz ki: Alter hallgat
Alter Egora keni
Ego hallgat
Ego 1 évet kap, Alter 1 évet kap
Ego 10 évet kap, Altert felmentik
Ego Alterre keni
Egót felmentik, Alter 10 évet kap
Ego 5 évet kap, Alter 5 évet kap
Az adott helyzetben a szerepl⌅k számára választható döntési lehet⌅ségeket, illetve a döntések egymásra hatásából kialakuló végeredményt a játékosok preferenciáinak ismeretében érthetjük meg igazán. A fogolydilemma preferenciamátrixa a következ⌅ értékeket tartalmazza: 3,3
1,4
1,1
-2,2
2,2
0,3
4,1
2,2
2,-2
-1,-1
3,0
1,1
A fenti példánkban azt feltételeztük, hogy mindkét fél a saját kimenetét akarja maximalizálni, ezért adódott a fenti preferenciaérték-eloszlás (kés⌅bb majd látni fogjuk, hogy lehetséges másfajta rendezés is ezeken a kimeneteken). A klasszikus fogolydilemma-játék értékeléséhez azt kell megértenünk, hogy milyen logika mentén, milyen kimeneteket választanak, választhatnak maguknak a résztvev⌅ felek. Ha az Ego helyzetébe képzeljük magunkat, akkor azt kell végiggondolnunk, hogy Ego vajon melyiket választja a két döntési lehet⌅ségb⌅l (a hallgatás és a vallomástétel közül). Ehhez azt kell megnézni, vajon mi történhet akkor, amikor a másik
5.2. AZ EGOIZMUS IRRACIONALITÁSA: FOGOLYDILEMMA-JÁTÉK
⌅
167
⌅
játékos (az Alter) a számára adott két lehet⌅ségb⌅l valamelyiket kiválasztja magának. Jelen helyzetben: ha Alter a hallgatást választaná, akkor az Egónak a preferenciamátrix els⌅ oszlopának két értéke alapján a vallomást kellene választania, hiszen az ⌅ rangsorában ennek van nagyobb értéke (4 a 3-mal szemben). Ha az Alterr⌅l azt feltételeznénk, hogy beszélni fog, akkor Ego számára a második oszlop preferenciaértékei a mérvadóak, amikor újra csak a vallomás alternatívája lenne számára fontosabb (2 az 1-gyel szemben). Bármelyik döntést is hozza meg Alter, Ego számára mindkét esetben a vallomás a kifizet⌅d⌅bb, tehát neki ezt az alternatívát érdemes választania. Ugyanez a gondolatmenet Alter esetében is elvégezhet⌅ lenne. Levonhatjuk tehát a következtetést a játék egészére vonatkozóan: a fogolydilemma játékban mindkét szerepl⌅ számára a vallomás a kívánatos alternatíva. Amiért 5–5 év büntetést kapnak. Igen ám, de a preferenciatáblázatból azt is láthatjuk, hogy a játékosok elérhetnének ennél jobb eredményt is abban az esetben, ha mindketten hallgatnának, hiszen akkor csak 1–1 év börtönt szabnának ki rájuk. Ha tehát nem a saját egyéni érdekeik alapján döntenek a felek, ahogy az el⌅bb ezt bemutattam, hanem kooperálnak egymással, akkor mindketten jobban járnak. Ez az ellentmondás adja a fogolydilemma lényegét, és ezért nevezik ezt a helyzetet társadalmi dilemmának. Itt kell megértenünk azt, hogy a fogolydilemma szerepl⌅i miért nem választják a számukra jobb alternatívát, vagyis a játék egésze miért ad irracionális végeredményt. Ezen a ponton válik fontossá az a feltétel, miszerint a két játékos nem kommunikálhat egymással, tehát nincs esélyük megegyezni egy közös hallgatási stratégiában. Ennek hiányában viszont bármelyiküknek kockázatos egyedül a hallgatást választania, mert mindketten attól félhetnek, hogy ha a másik mégis beszél, akkor a vallomást tev⌅ azonnal szabadulhat, viszont a partnere, aki hallgatott, a legkomolyabb büntetést kaphatja. A szituáció legfontosabb kérdése az, hogy bíznak-e annyira egymásban a játékosok, hogy ha az egyik hallgat, a másik nem fogja elárulni ⌅t a vallomásával, merjék-e mindketten választani a kölcsönös hallgatást, a játék kooperatív megoldását. Van-e bizalom és lesz-e kooperáció – ez a fogolydilemma f⌅ kérdése. Ez a kérdés függetleníthet⌅ a fogolydilemma konkrét tartalmától. Ha már tudjuk, mit kell keresnünk a fogolydilemmához hasonló szituációkban (a bizalom, a kooperálás lehet⌅ségét), akkor vegyünk szemügyre néhány olyan társadalmi helyzetet, amelyben a konfliktus megegyezik a fogolydilemmáéval. A gazdaság területén a legegyszer⇧bb (és egyben az egyik legfontosabb) jelenség az azonos terméket, szolgáltatást kínáló piaci szerepl⌅k közti árverseny, ami teljesen analóg a fogolydilemma helyzetével. Csökken⇥ árspirál Két eladó versenyez egy adott termék piacán. Ha csak az egyikük csökkentené a termék árát, akkor t le többet vennének a vásárlók, tehát ebben az esetben járna a legjobban (míg a másik félnek ekkor lenne a legrosszabb). Viszont, ha mindketten csökkentik az árat, vagyis verseng magatartást követnek, ár-
⌅
168
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
versenybe kezdenek, akkor egy csökken árspirálba kerülnek. Ez egyre kisebb profitot eredményez mindkettejük számára, ami nyilván el nytelen. Ennél jobb a kölcsönös kooperáció, amikor mégsem kezdik el csökkenteni az áraikat.
Az árverseny-játékban a preferenciamátrix ugyanaz, mint az eredeti fogolydilemma esetében, de a szerepl⌅k döntési és kifizetési lehet⌅ségei mások:
Ego nem csökkent árat Ego árat csökkent
Alter nem csökkent árat
Alter árat csökkent
Ego és Alter megmarad a piacon
Ego gyorsan tönkremegy, Alter prosperál
Ego prosperál, Alter gyorsan tönkremegy
Ego és Alter lassan tönkre megy
Az árverseny „bels⌅ logikája” kölcsönös versengésre késztetheti a szerepl⌅ket, mint a fogolydilemma esetében, bár talán itt nagyobb késztetést lehet feltételezni az együttm⇧ködésre vagyis a mohó árversenyt⌅l való tartózkodásra. Ha a cégek világában az árverseny helyett a reklámversenyre fókuszálnánk, akkor lényegét tekintve megintcsak a fogolydilemmához hasonló helyzetet találhatnánk. Ha – az adószabályokat megállapító – országok, önkormányzatok szabályozó tevékenységét vizsgáljuk, akkor is találhatunk a fogolydilemmához hasonló szituációkat. Amikor például önkormányzatok adókedvezményekkel próbálják meg a gazdasági szerepl⌅ket magukhoz csábítani, akkor ugyanúgy „beleszaladhatnak” egy mindannyiuk számára káros adókedvezmény-versenybe [Kread]. Még mindig a gazdaság területén maradva bemutatok egy olyan társadalmi helyzetet, amelyben a kölcsönös versengés okozta károk talán még nagyobbak, még „látványosabbak” az eddigieknél. Légszennyez⇥ cégek Egy városban két – egymással verseng – gyár üzemel. Mindketten szennyez anyagokat bocsátanak ki. A termelés növekedésével a légszennyezettség nagysága egyre közelít a kritikus, nem megengedett értékhez, tehát szükség lenne légsz⇥r berendezés felszerelésére. Ha az egyik gyárban felszerelik, akkor javul a helyzet, akkor is, ha a másikban nem végzik el ezt a költséges m⇥veletet. A dezertáló fél számára nyilván ez a legjobb alternatíva, míg a másik félnek ez a legrosszabb, hiszen nagy költségei lennének (míg a vetélytársának ez elmaradna). A saját érdekeit követve tehát egyikük sem ruház be, ami miatt viszont nagyon megn a légszennyezettség. Ennél kedvez bb lenne, ha mindketten kooperálnának, vagyis mindegyikük telepítené a sz⇥r berendezést.
A játék preferenciamárixa megegyezik az eredetivel, a döntési táblája pedig a következ⌅:
5.3. AZ ER S ALTRUIZMUS RACIONALITÁSA: MÁRTÍRJÁTÉK
⌅
169
Alter felszereli a sz⇧r⌅t
Alter nem szereli fel a sz⇧r⌅t
Ego felszereli a sz⇧r⌅t
Egónak is, Alternek is költségei lesznek, de tiszta marad a leveg⌅
Egónak költségei lesznek, a leveg⌅ szennyezettebb lesz
Ego nem szereli fel a sz⇧r⌅t
Alternek költségei lesznek, a leveg⌅ szennyezettebb lesz
egyiküknek sem lesznek költségei, a leveg⌅ nagyon szennyezett lesz
⌅
A fenti környezetszennyezési példát könnyen általánosíthatjuk, és ennek mintájára nagyon sok hasonló logikájú, káros következményekkel járó helyzetet ismerhetünk fel a gazdasági cselekvések világában. A nemzetközi politikában is találkozhatunk fogolydilemma-helyzetekkel. Példaként hivatkozhatunk az 1911-es marokkói német-francia konfliktusra vagy az 1958–62-es id⌅szakban az amerikaiak és szovjetek között Berlin státusáért folytatott harcra, amely végül a berlini fal felhúzásához és a város kettészakításához vezetett [SD77, 90–93]. A játék nyilvánvalóan konfliktusos, hiszen csak egymás rovására érhetik el a legjobb eredményt a játékosok. Mindkét szerepl⌅ rendelkezik domináns stratégiával, a játéknak pedig van egyensúlyi helyzete. A fogolydilemma mintázata: T > R > P > S. Ahhoz, hogy a fogolydilemma-helyzetben benne rejl⌅ ellentmondás ténylegesen érvényesüljön, sokan megfogalmaznak még egy másik feltételt is. Ezzel ugyanis ki lehet zárni annak lehet⌅ségét, hogy a játékosok megegyezzenek abban, hogy egymást váltva hol a legnagyobb, hol a legkisebb kifizetést kapják meg, ezáltal maximálva egyéni és közösségi hasznukat egyaránt. Ez a feltétel az ) alábbi egyenl⌅tlenséggel fogalmazható meg: R > (S+T . Ez a feltétel azonban 2 nem tartalmas akkor, ha nem-kooperatív játékokat elemzünk, hiszen ilyen esetekben nincs lehet⌅ség kommunikációra a felek között. Éppen ezért a továbbiakban nem is tételezem a feltétel érvényesülését. A fogolydilemma másik – nem használt, nem hivatkozott – címkerendezése: S > P > R > T .
5.3. Az er s altruizmus racionalitása: mártírjáték A fogolydilemma-játékkal korábban összekapcsolt, annak komplementer párjaként min⌅sített társadalmi kapcsolatot ’mártírjátéknak’ nevezem. A szakirodalomban erre a játékra más néven is hivatkoznak. Gyakrabban fordul el⌅ az, hogy ’holtpont’ (’deadlock’) névvel illetik [SD77], [Pou92], de vannak szerz⌅k, akiknél ugyanez a játék ’altruistadilemmaként’ bukkan fel [Hec91]. A keveredés oka a már említett – a kooperatív min⌅sítések többértelm⇧ségéb⌅l adódó – „túlcímkézés”. Érthet⌅bbé válik mindez, ha megvizsgálunk néhány olyan társadalmi helyzetet, amelyek reprezentálására alkalmas a játék preferenciamintázata. Látni fogjuk, hogy több ilyen is van, de ezek „tartalmilag” meglep⌅ különbségeket mutatnak. Az egyik lehet⌅ség a fogolydilemma sajátos – altruista – átértelmezése [Mér96]. Nézzük meg el⌅ször ezt a játékot!
⌅
170
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
Szerelmes bankrablók Ez a játék tartalmilag megegyezik a fogolydilemmával. A különbség csak az, hogy ebben az esetben mindkét játékos els dlegesen a másik (nem pedig a maga) javát akarja. Példa lehet erre egy bankrabló szerelmespár, akik fel akarják áldozni magukat a másik helyett. Ebben a játékban ugyanaz a kifizetésmátrix, mint a fogolydilemma esetében, de a preferenciamátrix értékei megváltoznak, hiszen a játékosok nem a saját, hanem a másik fél számára jobb kimeneteket helyezik el bbre a preferenciaskálájukon.
A játék leírásakor tehát abból kell kiindulnunk, hogy ennek a társadalmi helyzetnek ugyanaz a kimenetmátrixa, mint ami a fogolydilemma esetében volt. A játék feltételeiben, kifizetéseiben nincs semmi változás a fogolydilemmához képest: Alter hallgat
Alter Egóra keni
Ego hallgat
Ego 1 évet kap, Alter 1 évet kap
Ego 10 évet kap, Altert felmentik
Ego Alterre keni
Egót felmentik, Alter 10 évet kap
Ego 5 évet kap, Alter 5 évet kap
A különbség a szerepl⌅k értékeléseiben, vagyis a két játék preferenciamátrixában van. A fogolydilemma mintázatát már ismerjük, nézzük most meg azt, hogyan rendezi az új játék a kimeneteket. 3,3
4,1
1,1
2,-2
2,2
3,0
1,4
2,2
-2,2
-1,-1
0,3
1,1
Ezt a rendezést már ismerjük, hiszen a százdolláros játék második átértelmezésekor is ezt a mátrixot kaptuk. A játék mintázata láthatóan eltér a fogolydilemmáétól: S > R > P > T . Ha megvizsgáljuk a játékosok lehetséges döntéseit, akkor kiderülhet, hogy a játék konfliktusmentes és er⌅sen stabil egyensúlya van. Mindkét fél az (R,R) cellát választja, ez a játék végeredménye, ami mindkét játékos számára jobb kifizetést biztosít, mint a fogolydilemma esetében. Azt mondhatjuk, hogy az altruizmus ebben az esetben – mind egyéni, mind közösségi szinten – kifizet⌅d⌅, racionális magatartásnak bizonyul. Azért nevezem ezt a játékot mártírjátéknak, mert mindkét játékos a lehet⌅ leger⌅sebb altruista beállítódással lép a társadalmi kapcsolatba (hiszen a lehet⌅ legnagyobb áldozatot is hajlandók vállalni a partnerük kedvéért). Vannak olyan játékok, amelyekben gyengébb altruista magatartást tanúsítanak ugyan a szerepl⌅k, de még mindig altruizmus jellemzi a hozzáállásukat (például az önkéntes- vagy a h⌅sjáték esetében, lásd: ??. és ??.o.). Érdemes arra törekedni, hogy az egyes játékok megnevezésével kifejezzük az altruizmus különböz⌅ formáit (fokozatait). Ezért nem tartom megfelel⌅nek D. Heckathorn megoldását, aki a most elemzett játékot altruistadilemmának nevezte el [Hec91].
5.3. AZ ER S ALTRUIZMUS RACIONALITÁSA: MÁRTÍRJÁTÉK
⌅
171
⌅
Ezt a komplementer játékpárt úgy is lehet értelmezni, hogy ha ugyanazt a társadalmi helyzetet más maximához igazodó preferenciák mentén értékelik a szerepl⌅k, akkor ebb⌅l fakadóan más lesz (más lehet) a játék végeredménye. A vizsgált preferenciamintázatra azonban van egy másik értelmezési lehet⌅ség is. Amikor a játékosok döntési alternatíváit az el⌅z⌅ekhez képest pont fordítva min⌅sítjük a kooperáció-versengés dimenzió mentén, akkor más történetet, másfajta értelmezést rendelhetünk hozzá [SD77]. Leszerelési tárgyalások Két állam tárgyalásán egyik fél sem igazán akarja aláírni a leszerelési egyezményt. Mindkettejük számára az lenne a legjobb, ha csak a másik kötelezné el magát a leszerelés mellett, és nyilván ebben az esetben az elkötelez d fél a számára legrosszabb helyzetbe kerülne. Ha egyikük sem írja alá az egyezményt, az mindkettejük számára kívánatosabb kimenet, mint ha kölcsönösen aláírják azt.
Ezt a játékot ’holtpont’-játéknak nevezték [SD77], [Pou92], [Mál06], amelynek a kimenetmátrixa az alábbi módon írható le:
Ego aláírja Ego nem írja alá
Alter aláírja
Alter nem írja alá
Ego is, Alter is leszerel
Ego leszerel, Alter nem szerel le (Alter fenyegetheti Egót)
Ego nem szerel le, Alter leszerel (Ego fenyegetheti Altert)
Ego sem, Alter sem szerel le (patthelyzet)
A történethez rendelhet⇥ preferenciamátrix értékei a következ⇥k: 2,2
1,4
-1,-1
-2,2
1,1
0,3
4,1
3,3
2,-2
1,1
3,0
2,2
A játékot pont ugyanolyan logika mentén értelmezhetjük, mint a mártírjátékot, csak a stratégiák min⇥sítései térnek el egymástól. Ebben a társadalmi kapcsolatban is van egyensúlyi helyzet (egyik fél sem írja alá az egyezményt), amit ebben a játékban kölcsönös versengésnek min⇥síthetünk. Mindenesetre a szerepl⇥k preferenciái szerint itt a kölcsönös dezertálás jobb eredményt ad, mint a kölcsönös kooperálás esetén várható kimenet (amikor mindketten aláírnak). Ez pont fordítva van, mint a szerelmes bankrablók-játék esetében volt. Ott is van optimális egyensúlyi helyzet (a kölcsönös kooperálás), ami jobb eredményt ad, mint a kölcsönös dezertálás kimenete. A holtpontjáték mintázata: T > P > R > S. A bemutatott két játék, a mártírjáték és a holtpontjáték a helyzetben rejl⇥ kényszereket, késztetéseket tekintve megegyezik egymással. Egymás melletti bemutatásukkal azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a kooperálás, dezertálás min⇥sítések er⇥sen helyzetfügg⇥ek lehetnek, általánosításuk olykor félrevezet⇥ lehet, ezért megfontoltan kell kezelni ⇥ket. Nem ajánlom, nem is igazán fogom ezt a dimenziót figyelembe venni a preferenciamátrixok értelmezésekor.
⌅
172
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
5.4. Csak egy maradhat: gyáva nyúl játék A játékelmélet másik gyakran elemzett és hivatkozott játéka a ’gyáva nyúl’ játék, amit olykor ’csibefutamnak’ is neveznek. Ide sorolják még a ’héja-galamb’ játékot is. A gyáva nyúl példameséje egy híres amerikai filmre utal (’Rebel Without a Cause’, 1955), amelyben a fiatalok az alábbi játékot játszották: Ki a gyáva nyúl? Két játékos egymással szemben vezeti az autóját. Kérdés: ki fogja el bb elrántani a kormányt, ki fog el bb kitérni? Aki ezt teszi, az lesz a gyáva nyúl, míg a másik a bátor, a fenegyerek. A legrosszabb kimenet persze az, amikor egyikük sem rántja el a kormányt, mert ekkor összeütköznek. Ennél még mindig kívánatosabb állapot, ha egyszerre (kölcsönösen) kitérnek egymás el l, mert akkor életben maradnak, és egyikükre sem lehet igazán a gyáva nyúl jelz t aggatni. A játékban a fenegyerek min⇥sítés megszerzéséért, a gyáva nyúl címke elkerüléséért folyik a verseny. Ezt a szituációt az alábbi döntési alternatívák és kimenetetek jellemzik: Alter kitér
Alter nem tér ki
Ego kitér
nem ütköznek össze, egyikük sem gyáva nyúl
nem ütköznek össze, Ego a gyáva nyúl, Alter a fenegyerek
Ego nem tér ki
nem ütköznek össze, Alter a gyáva nyúl, Ego a fenegyerek
összeütköznek, egyik sem gyáva nyúl
A társadalmi helyzet meghatározó vonása, hogy ha a gyáva nyúl a kitérést választja, akkor a másik fél (a fenegyerek) a legnagyobb kifizetést kapja meg, így a fenegyerek a játék igazi hasznonélvez⇥je. A játék preferenciamátrixa a következ⇥képpen néz ki: 3,3
2,4
1,1
-1,2
2,2
1,3
4,2
1,1
2,-1
-2,-2
3,1
0,0
A játéknak fontos tulajdonsága, hogy két egyensúlyi állapota van. Ilyen esetekben mindig az a nagy kérdés, hogy a felek miként „döntik el”, melyik kimenet legyen a játék végeredménye. Mivel – els⇥ megközelítésben – mindkét egyensúlyi kimenet megfelel a játékosoknak, ezért ezt a döntési problémát koordinációs feladatnak min⇥síthetjük, hiszen az a partnerek dolga, hogy a két „egyenrangú” állapot közül mindketten ugyanazt a kimenetet válasszák. Pontosabban ez a játék a koordinációs helyzetek azon típusához kapcsolódik igazán, amelyekben a felek között érdekellentét van. Az ilyen helyzeteket leíró játékokat anti-koordinációs játékoknak nevezzük (??.o.). Azért így, mert a koordináció akkor lehet sikeres, ha mindkét fél mást csinál: az egyik kooperál, a másik verseng. Csak akkor lehet sikeres a konfliktuskezelési kísérlet, ha a felek ellentétes min⇥sítés⇤ cselekvéseket tudnak összehangolni. A gyáva nyúl játékban a koordináció azért nehezebb, mert a felek között er⇥s érdekellentét van. Ez a társadalmi kapcsolat nyilvánvalóan konfliktusos, hiszen a legnagyobb nyereséget egymás rovására érhetik el a szerepl⇥k. A játék nagy kérdése az, hogy ki lesz a
5.4. CSAK EGY MARADHAT: GYÁVA NYÚL JÁTÉK
⌅
173
⌅
gyáva nyúl, vagy a másik szerepl⇥típus szemszögéb⇥l nézve, ki lesz a haszonles , aki elviszi a legnagyobb nyereményt úgy, hogy a másiktól sokat elvesz közben, bár nem a legtöbbet, hisz a játékosok kifizetései közötti legnagyobb különbség nem itt, hanem a fogolydilemmában van. Rapoport a gyáva nyúl játékhoz a ’kizsákmányoló’ (exploiter) szerepkörét rendeli hozzá [Rap98], de érvelése alapján min⌅sítését sokkal inkább kapcsolhatnánk a fogolydilemmához, mint a gyáva nyúl játékhoz, ezért az utóbbihoz valamivel „gyengébb” szerepmin⌅sítést érdemes keresnünk. A ’haszonélvez⌅’ kategóriája kifejezi azt, hogy ennek a szerepl⌅nek nagyobb haszna van a játékból, mint a másik játékosnak, de ez a szerepl⌅ már nem zsákmányolja ki teljesen a partnerét (ahogy a fogolydilemmában ez megtörténik).
Arra a játék keretein belül nincs megoldás, hogy miként lehet annak esélyét növelni, hogy a másik fél el⇥bb rántsa félre a kormányt. Akkor érthetnénk meg igazán, hogy mit lehet ilyen helyzetekben tenni, ha a konfliktusok feloldásának lehet⇥ségeivel, az alkudozás mechanizmusaival, az alkuelmélet, tárgyalástechnika legfontosabb megállapításaival tisztában lennénk. Mivel a könyvben nem esik szó ezekr⇥l a kérdésekr⇥l, itt csak annyit jelzek, hogy olyasféle el⇥stratégiákkal, befolyásolási technikákkal lehet sikeresen szerepelni az ilyen helyzetekben, mint a blöff, a végleges elkötelez⇥dés látszatának kialakítása, fenntartása (ilyenkor például ki kell szerelni és látványosan el kell dobni a kormányt a kocsiból). Ezen technikák alkalmazása, alkalmazhatósága azt szemlélteti, hogy a látszatteremtés, a hazugság társadalmilag hasznos lehet, ha segítségével társadalmi konfliktusokat lehet feloldani. Jobban megérthetjük ezt a szempontot, ha megvizsgálunk egy másik olyan társadalmi helyzetet, amely a gyáva nyúl játékhoz hasonló preferenciaeloszlással rendelkezik. Nézzük meg el⇥ször magát a történetet! Kölcsönös elrettentés politikája Két ország fegyverkezési versenybe kezd és a háború megindításával fenyegetik a másikat. Akinek a fenyegetése hatásosabb, aki tovább kitart, az nyeri meg a versenyt, míg a másik szimbolikus vereséget szenved. A legrosszabb kimenet nyilván az, ha a fenyegetést valóra kell váltaniuk és háborúba kezdenek, mert mindketten komoly veszteségeket szenvedhetnek. Ha bele sem kezdenének a fegyverkezési és fenyegetési versenybe, akkor ugyan egyikük sem gy zné le a másikat, de a fegyverek költségeivel nem is merítenék ki gazdasági er forrásaikat. A játszma kimenetmátrixába a következ⇥ket írhatjuk: Alter visszalép a fenyegetést⌅l
Alter katonai csapással fenyeget
a
Ego is, Alter is visszalép a fenyegetést⌅l (enyhülés)
Ego behódol, Alter fölénybe kerül
Ego katonai csapással fenyeget
Ego fölénybe kerül, Alter behódol
Ego és Alter háborúba kezd
Ego visszalép fenyegetést⌅l
A játék preferenciamátrixa megegyezik a gyáva nyúl játékéval. Azért is érdekes ez a példamese, mert a gyáva nyúl játék lehet⇥ségét Bertrand Russel pont a fegyverkezési
⌅
174
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
verseny elemzése során vetette föl el⇥ször [Pou92]. A fegyverkezési versenyek történetét, logikáját ismerve már jobban lehet érteni a konfliktus feloldásának lehet⇥ségét támogató technikák értelmét, logikáját. Az ilyen helyzetekben rejl⇥ konfliktusok megértését talán azzal is segíthetem, ha jelzem, hogy pontosabb lenne fegyverkezési verseny helyett fenyegetési versenynek nevezni ezt a játékot. A kölcsönös elrettentés politikájának az a lényege, hogy a felhalmozott fegyverpotenciál használatának fenyegetésével el kell menni a végletekig, egészen addig a pontig, amíg a másikat meghátrálásra nem lehet kényszeríteni (vagyis ameddig gyáva nyulat nem lehet az ellenfélb⇥l csinálni). Ahogy fentebb ezt már jeleztem, ez nem döntési stratégia, hanem a döntést megel⇥z⇥ stratégiabefolyásolás, amely az alkujátszmák logikája szerint folytatható. A nemzetközi politika történetében gyáva nyúl játékként írható le a második világháború „felvezetését” jelent⇥ müncheni egyezmény körüli konfliktus Németország, Franciaország és Nagy Britannia között 1938-ban, az 1948-as berlini blokád krízishelyzete az USA és Szovjetunió között vagy az 1958-as szovjet-amerikai ellentét Libanonban [SD77, 108–114]. Érdemes megjegyezni, hogy a „fenyegetés folyamatos” fenntartása hosszabb távon kimerítheti a szerepl⇥ket, és ezt a folyamatot külön meg is nevezik: elkopási, elhasználódási harcként (war of attrition) hivatkoznak rá. Ez persze nem csak a fegyverkezési versenyre húzható rá, hiszen a sport világából származó példa szerint a boxolóknak is ugyanilyen döntéseket kell nap mint nap hozniuk, amikor arról döntenek, hogy menjenek tovább a végs⇥ bajnoki cím megszerzéséért, újra és újra kockáztatva egészségüket, testük teljes elhasználódását vagy egy ponton szálljanak ki az egészb⇥l. A gyáva nyúl játékhoz nemcsak a kölcsönös elrettentés politikája hasonlít, de találhatunk analógiát a evolúciós játékelmélet területér⇥l is. Ez az agresszivitás játékaként is min⇥sített ’héja-galamb harc’. Lássuk el⇥ször a történet leírását: héja-galamb harc A galamb ténylegesen nem harcol, csak fenyeget pózt vesz fel, ha egy másik madárral kell harcolnia az élelemért. A héja azonban addig támad a másik madárra, amíg el nem kergeti. Ha két galamb kerül egymással szembe, akkor nem lesz harc, csak kölcsönös fenyegetés, egészen addig, amíg bele nem fáradnak a pózolásba (és akkor megosztják egymással az élelmet). Két héja viszont életrehalálra men harcot vív egymással, miközben komoly sérüléseket szereznek (a legrosszabb kimenetet produkálva ezzel). Ha a héja egy galambbal kerül szembe, akkor a héja pillanatok alatt elkergeti a galambot, és övé lesz az élelem, tehát jár a legjobban, a galambnak ugyan nem jut élelem, de legalább súlyos sérülés nélkül megússza a csatát. Bár a példa az evolúcióbiológia területér⇥l származik, a játékot interpretálhatjuk úgy is, hogy a két állattal voltaképpen egy-egy stratégiát szimbolizálunk, és így mondhatjuk, hogy a játékosok héjaként vagy galambként viselkedhetnek. Ebben az esetben az alábbi kimenetek fordulhatnak el⇥: A játék preferenciamátrixát a biológusok úgy írják fel, hogy számszer⇤sítik, mennyi az élelem értéke (V ), mennyi a véres harc költsége (C), és ebb⇥l már kiszámolható, hogy az egyes kimenetekhez milyen „kifizetések” rendelhet⇥k (ha héja találkozik galambbal, akkor a héja V -t, a galamb semmit sem kap, ha két héja kerül össze, akkor mindkettejük kifizetése V 2 C lesz, a két galamb pedig megfelezi V -t). A preferenciák értékei így
5.4. CSAK EGY MARADHAT: GYÁVA NYÚL JÁTÉK
Ego galambként Ego héjaként játszik
⌅
Alter galambként játszik
Alter héjaként játszik
Ego és Alter kifáradásig fenyegeti egymást
Ego meghátrál, Alter megszerzi, amit akar
Ego megszerzi, amit akar, Alter meghátrál
Ego és Alter agresszív csatát vív egymással
175
⌅
számszer⇤en nem feltétlen azonosak a gyáva nyúl játék értéksorával, de a preferenciák mintázata megegyezik a két játék esetében, ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a két játéknak azonos a „bels⇥ szerkezete” és ezért egy típusba sorolhatóak. A kés⇥bbiekben még visszatérek a gyáva nyúl játék többszerepl⇥s változatára, amit a szakirodalomban az önkéntes dilemmájának neveztek el. Ennek a játéknak hasonló a logikája, mint a kétszerepl⇥s játékoké. Az önkéntesek dilemmájára adott példák azonban másfajta társadalmi helyzeteket mutatnak be az eddigiekhez képest. A kollektív cselekvések bemutatásakor (112.o.) jeleztem, hogy a kollektív javak el⇥állításával kapcsolatban gyakran szembesülünk a hozzájárulás dilemmával. Ha egy közjószág el⇥állításához két ember közül elegend⇥ csak az egyik hozzájárulása, akkor a másiknak az az érdeke, hogy ne járuljon hozzá a közjószág el⇥állítási költségeihez, ebben az esetben ugyanis ingyen hozzájuthat a jószághoz. Ha mindketten hozzájárulnak a költségekhez, akkor kevesebb lesz az egy f⇥re jutó teher, de több, mint a semmi. Viszont ha egyikük sem járul hozzá a költségekhez, akkor nem lesz meg a jószág. Az ilyen helyzetek a gyáva nyúl játék logikáját tükrözik. Nézzük meg a következ⇥ példát. Ki kapcsolja fel a lámpát – 1 Két ember olvas egy szobában, amikor beesteledik. Valamelyiküknek fel kéne kapcsolnia a lámpát, hogy tovább olvashassanak. Ha mindketten felállnak, és valamelyikük felkapcsolja a lámpát, akkor tovább folytathatják az olvasást. Ha csak az egyikük megy oda a kapcsolóhoz, akkor neki ezzel munkája van, míg a másiknak nincs, viszont mindkettejjüknek világítani fog a lámpa. Ha egyikük sem áll fel, akkor sötét marad, nem tudnak olvasni. A játék kimenetmátrixának celláit a következ⇥képpen tölthetjük ki. Alter felkapcsolja a lámpát
Alter nem kapcsolja fel a lámpát
Ego felkapcsolja a lámpát
ég a lámpa + Egónak, Alternak munkája volt vele
ég a lámpa + Egónak munkája volt vele
Ego nem kapcsolja fel a lámpát
ég a lámpa + Alternak munkája volt vele
nem ég a lámpa + senkinek sem volt munkája
A hozzájárulás dilemmák igazából a többszerepl⇥s játékokhoz tartoznak, mivel akkor lehet könnyen „elbújni” a tömegben és a többiekre hagyni a munkát. A kétszemélyes játékok esetében nem igazán életszer⇤ hozzájárulás dilemmáról beszélni. Én is csak azért mutattam be a fenti történetet, mert az önkéntesek dilemmájában rejl⇥ bels⇥ ellentmondást még a kétszerepl⇥s változattal is jól lehet szemléltetni.
⌅
176
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
A gyáva nyúl konfliktusos játszma, hiszen nincs benne hely két fenegyerek számára, a játékosok csak egymás rovására szerezhetik meg a maximális nyereményt. A játéknak két egyensúlyi helyzete van, és anti-koordinációs játéknak min⇥síthet⇥, mivel ellentétes cselekvések esetén érhet⇥ el egyensúly. A játék mintázata: T > R > S > P (illetve: S > P > T > R).
5.5. A gyenge altruizmus racionalitása: önkéntesjáték A gyáva nyúl játék komplementerével önmagában nem nagyon foglalkoztak a kutatók, de amikor a gyáva nyúl játék sokszerepl⇥s kiterjesztéséb⇥l „adódó” társadalmi problémát az ’önkéntesek dilemmájának’ nevezték el, önkéntelenül is „útmutatást” adtak arra vonatkozóan, hogyan lehetne ezt a játékot értelmezni (és megnevezni). A kétszemélyes gyáva nyúl játék komplementerét ezért a továbbiakban ’önkéntesjátéknak’ fogom hívni. Azokat a helyzeteket min⇥sítem így, amelyekben a játékosok felvállalják az önkéntes szerepét, tehát mindketten altruista módon viselkednek a társadalmi kapcsolatban. A játék szemléltetéséhez csak annyit kell tenni, hogy kicsit „átírjuk” az egyik el⇥z⇥ történetünket. Ki kapcsolja fel a lámpát – 2 Két ember ül egy-egy fotelban és olvas, amikor beesteledik. Valamelyiküknek fel kéne állnia és fel kéne kapcsolnia a lámpát, hogy tovább olvashassanak. Ha mindketten felállnak, akkor világos lesz, de mindkettejüknek „fáradnia” kell. Ha csak az egyikük megy oda a kapcsolóhoz, akkor neki ezzel munkája van, míg a másiknak nincs, viszont a lámpa így is égni fog. Ha egyikük sem áll fel, akkor nem lesz világos. Mivel a játékosok altruista irányultságúak, mindkettejük számára az a leginkább kívánt kimenet, amikor világos lesz, és ehhez a partnerüknek nem kell fáradnia, ezért inkább maguk kapcsolják fel a lámpát. A játék kimenetmátrixának cellái teljesen megegyeznek a gyáva nyúl játék elemzése során bemutatott, hasonló cím⇤ játék kifizetési értékeivel (lásd kicsivel fentebb). A különbség a játékosok helyzetértékelésében van. Korábban már kifejtettem (??.o.), hogy ha azt feltételezzük, hogy az egoista irányultság helyett a játékosok altruista módon viszonyulnak egymáshoz, akkor a játék maga a komplementerébe vált. Itt is err⇥l van szó: az önkéntesjáték és a gyáva nyúl játék egymás komplementerei. Ez tükröz⇥dik az önkéntesjáték preferenciamátrixában is, amely az alábbi módon néz ki: 3,3
4,2
1,1
2,-1
2,2
3,1
2,4
1,1
-1,2
-2,-2
1,3
0,0
Az önkéntesjátékban két altruista játékos van egymással szemben, és láthatjuk, hogy – a mártírjátékhoz hasonlóan – ebben a helyzetben is a kölcsönös kooperálás (3,3) lesz a játék egyensúlyi végeredménye. Csakhogy az altruista hozzáállás itt nem a legrosszabb kifizetést jelent⇥ kölcsönös dezertálástól menti meg a szerepl⇥ket (mint a fogolydilemmát feloldó mártírjáték esetében), hanem a gyáva nyúl játék helyzetében rejl⇥ koordinációs problémát oldja fel. Az önkéntesjáték példájaként felhozhatnám a gyáva nyúl játék szemléltetésére adott összes történetet annyi különbséggel, hogy azt feltételezzük, hogy
5.6. A KÖNNY⇥ ALTRUIZMUS: NEMEK HARCA, H SJÁTÉK
⌅
177
⌅
a játékosok nem a maguk, hanem a partnerük hasznát figyelik els⇥sorban a preferenciarendezés során. Az önkéntesjáték nem konfliktusos, van egyensúlyi kimenete, és az alábbi mintázattal írható le: S > R > T > P (illetve: T > P > S > R).
5.6. A könny⇥ altruizmus: nemek harca, h sjáték A játékelméletben elég gyakran hivatkoznak még a nemek harca játékra, bár egyes szerz⇥k a ’ki legyen a h⇥s?’ nevet adják neki. Én ’h⇥sjátéknak’ fogom nevezni, és arra is rámutatok majd, hogy az a játszma, amit a ’ki legyen a vezér’ (vagy ’vezérürü’) néven külön szoktak elemezni, voltaképpen a h⇥sjáték (a nemek harca játék) komplementer párja. A h⇥sjáték lényege a következ⇥ mesével szemléltethet⇥. Hova menjünk este? Egy házaspár együtt szeretné tölteni az estét. A n színházba, a férfi sportmérk zésre szeretne menni. Amikor reggel elválnak egymástól, nem egyeztek meg, így magukban kell eldönteniük, hová menjenek. Ha mindketten oda mennek, ahová maguk szeretnének (versengés), vagy oda, ahová a másik szeretne menni (kooperálás), akkor nem találkoznak egymással. Ez a két legrosszabb alternatíva, bár az egy fokkal jobb, ha úgy vannak külön, hogy közben azt nézhetik, amit szeretnek. Csak akkor tölthetik egymással az estét, ha valamelyikük verseng, míg a másik kooperál, azaz az egyikük odamegy, amit szeret, a másik pedig oda, amit nem szeret. Ez utóbbi két eset közül nyilván az a jobb mindkettejük számára, amelyik a kedvenc tevékenységük színhelyén valósul meg. A játék kimeneteit az alábbi módon rendezhetjük össze: Alter meccsre megy
Alter színházba megy (ezt szereti)
Ego színházba megy
mindketten külön nézik azt, amit nem szeretnek
azt nézik meg együtt, amit Alter szeret
Ego meccsre (ezt szereti)
azt nézik meg együtt, amit Ego szeret
mindketten külön nézik azt, amit szeretnek
megy
Fel kell hívnom itt a figyelmet arra, hogy a kimenetmátrix felírása egy szempontból más az eddig megszokotthoz képest. Ego és Alter döntési lehet⇥ségeit kezdett⇥l fogva úgy rendeztük táblázatba, hogy a kölcsönös kooperáció kerüljön a bal-fels⇥ cellába. Ez most is így van. Csakhogy eddig a kooperatív irányultság tételezése azt jelentette, hogy a két játékos azonos cselekvést hajt végre a kölcsönös kooperáció esetén. Ebben az esetben viszont ez megváltozott. Ebben a kapcsolatban a kooperáció – tartalmát tekintve – mást jelent a két szerepl⇥ esetében (az egyik meccsre, a másik színházba megy, amikor kooperál). Az elrendezésnek persze nincs jelent⇥sége a játék értelmezésében, inkább csak a többi alapjátékkal való összehasonlítás megkönnyítésére szolgál. A játék preferenciamátrixa:
⌅
178
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
1,1
3,4
-2,-2
1,2
0,0
2,3
4,3
2,2
2,1
-1,-1
3,2
1,1
A játéknak két – teljesen egyenrangú – egyensúlyi állapota van: az (S,T) és (T,S) kimenetek vagyis a (3,4) és a (4,3) értékpárt tartalmazó cella. A gyáva nyúl játékhoz hasonlóan ez is anti-koordinációs játék. Annyiban persze eltér a két helyzet egymástól, hogy a h⇥sjátékban a két koordinációs egyensúly mindkét fél számára a két legkívánatosabb alternatívát tartalmazza, míg a gyáva nyúl játék egyensúlyi helyzeteiben a két játékos nyereményei között nagyobb a különbség. Mindez azt jelenti, hogy a h⇥sjátékban könnyebben lehet elérni a koordináció megvalósulását, mert jóval kisebb a felek közti érdekellentét, mint a gyáva nyúl játék esetében. Úgy is mondhatjuk, hogy a felek érdeke közös abban, hogy elkerüljék a f⇥átlóban elhelyezked⇥ két kimenet (a kölcsönös kooperáció vagy a kölcsönös dezertálás) bekövetkeztét. Bármelyik koordinációs egyensúlyi kimenetet csak úgy lehet elérni, ha valamelyik szerepl⇥ képes „kimozdítani” ebb⇥l a kett⇥s egyensúlyi helyzetb⇥l a feleket. Ebb⇥l a célból valamelyik játékosnak megel zéses stratégiát kell folytania. A h⇥sjáték kérdése az, hogy ki áldozza fel magát a másikért, vagyis ki lesz a h s. Azért nevezhetjük h⇥snek azt a játékost, aki erre az „önfeláldozó” lépésre szánja el magát, mert ⇥ az, aki felvállalja azt a döntést, amelynek következtében mindkét játékosnak el⇥nyös lesz a végeredmény, miközben mindez a h⇥s partnerének több haszonnal jár, mint a h⇥snek magának. Ezt az állapotot a h⇥s valamilyen megel⇥zéses gesztus kinyilvánításával érheti el, ami alapján a felek már egyértelm⇤en kiválaszthatják a mindkettejük számára kedvez⇥ (bár nem egyenrangú) kimenetet. A h⇥sjáték logikáját megtalálhatjuk a gazdasági életben is, például akkor, amikor egymást kiegészít⇥ termékeket el⇥állító cégeknek kell valamilyen szabványban megegyezniük. Nézzük meg az alábbi példát: Szabványosítás Két vállalat olyan termékeket állít el , amelyek kiegészítik egymást. Mindketten saját szabvány alapján gyártanak. A piaci terjeszkedés miatt jó lenne közös szabvány szerint folytatniuk a termelést, ezért er sebb az a közös érdek, hogy megegyezzenek és valamelyikük szabványát a másik átvegye, mint hogy ne legyen közös szabvány. Ha valamelyik vállalat átveszi a másik szabványát, azzal rövid távon többletmunkája adódik, de hosszú távon még így is jobban jár, mintha sehogysem egyeznének meg. A legkívánatosabb kimenet mindkettejük számára az, ha a partnerük veszi át az szabványukat. A legrosszabb eset az lenne, ha mindketten átvennék a másik megoldását (mert akkor megint csak nem lenne közös szabvány), aminél egy fokkal jobb, ha egyik sem vesz át semmit a másiktól, és minden marad a régiben. A játék kimenetmátrixát a következ⇥képpen tölthetjük ki (a preferenciamátrix nem változik).
5.7. A DOMINANCIA ÍZE: NEMEK HARCA, VEZÉRJÁTÉK
⌅
179
⌅
Alter átveszi Ego szabványát
Alter nem veszi át Ego szabványát
Ego átveszi Alter szabványát
mindkettejüknek többletmunkája lesz, közös szabvány nélkül
Egónak többletmunkája lesz, de hosszútávon ⌅ is jól jár
Ego nem veszi át Alter szabványát
Alternek többletmunkája lesz, de hosszútávon ⌅ is jól jár
minden marad a régiben
A szabványosítási harc történetében fontos észre vennünk azt a – helyzetben magában rejl⇥ – sajátosságot, hogy a két vállalat között azért er⇥sebb a szándék a megegyezésre vagyis a köztük lev⇥ természetes érdekellentétek leküzdésére, mert ezáltal a jöv⇥ben reményeik szerint sikeresebben tudják érdekeiket érvényesíteni más szerepl⇥k ellen (a szabványosítás révén megnyíló új piaci lehet⇥séget más vállalatokkal szemben lehet kihasználni). A nemek harca játék másik gazdasági példájaként említhet⇥ az a helyzet, amikor rivális cégek „közösen” osztják fel a piacot egymás között – természetesen az egymással szemben megmaradó érdekellentétek közepette [Kread]. A nemzetek közti politikai egyezkedések világát elemezve a Snyder-Diesing szerz⇥páros a h⇥sjátékot – a vezérjátékkal együtt – a politikai partnerek közt zajló szövetséges játékok közé sorolta, és arra a következtetésre jutott, hogy mivel mind a h⇥sjátékban, mind a vezérjátékban rejl⇥ tárgyalási potenciál olyan, hogy a gyakorlatban szinte kizárja a kölcsönös kooperáció vagyis a kompromisszumkötés, illetve a kölcsönös dezertálás vagyis az egymástól független cselekvés lehet⇥ségét, ezért a két játék lényegében azonosnak mondható – legalább is tárgyalástechnikai szempontból [SD77, 145]. Ezért a h⇥sjátékra ugyanazokat a példákat lehet felsorolni a nemzetközi politika területér⇥l, mint a vezérjáték esetében (lásd ??.o.). A h⇥sjáték gyengén konfliktusos, anti-koordinációs játék, amelyhez az alábbi mintázat tartozik: T > S > P > R (illetve: S > T > R > P ). Korábban már jeleztem, de itt érdemes újra megjegyezni, hogy a h⇥sjáték preferenciamátrixa esetében eltértem a szimmetrikus játékokra vonatkozó klasszikus – Rapoport–Guyer-féle – normálalaktól, amely az S > T > R > P egyenl⇥tlenséget kifejez⇥ mátrix segítségével azonosítja a h⇥sjátékot. Ennek – legalább részben – az volt az oka, hogy a szakirodalomban a nemek harca játékról szóló összes gyakorlati példa a T > S > P > R mintázat szerinti preferenciamátrixra hivatkozik.
5.7. A dominancia íze: nemek harca, vezérjáték Bár a szakirodalomban viszonylag ritkán kötik össze a ’vezérjátékot’ és a h⇥sjátékot (a kivételek között említhetem a Snyder–Diesing szerz⇥párt [SD77, 145]), a két játék között er⇥s a kapcsolat: az egyik a másik komplementerének tekinthet⇥. A vezérjátékot szokták még a ’vezérürü’, az ’apológia’ vagy a ’miért éppen én’ névvel is illetni. El⇥ször nézzünk meg egy példát erre a játszmára is. keresztez⇥désben Két autós érkezik egymással szemben egy keresztez désbe, ahol mindketten balra (nagy ívben) akarnak kanyarodni. Az utak egyenrangúak, a jobbkéz-szabály nem ad támpontot, kettejüknek kell eldönteni, ki kanyarodjon el bb. Ha mindketten els ként fordulnának (tehát versengenének), akkor összeütköznének, káruk
⌅
180
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
keletkezne. Mindkettejüknek ez a legrosszabb kimenet. Ennél jobb, ha egymásra várnak, mert akkor nem lesz baleset, csak ekkor nem tudhatják, mikor és hogyan lesz vége az várakozásnak. A helyzet feloldható azzal, ha valamelyikük – a másikat megel zve – hirtelen bekanyarodik. A legjobb neki lesz, hiszen els re kanyarodik, de a másik autós is jobban jár ezzel a megoldással, mert – kis késéssel – is hajthat tovább. A történet kimeneti mátrixát az alábbi formában írhatjuk fel. Alter másodiknak fordul
Alter els⌅nek fordul
Ego másodiknak fordul
ott állnak a keresztez⌅désben, sokára mehetnek tovább
Alter megel⌅zi Egót, de utána Ego is mehet tovább
Ego els⌅nek fordul
Ego megel⌅zi Altert, de utána Alter is mehet tovább
összeütköznek, nem mehetnek tovább
A játék preferenciamátrixa: 2,2
3,4
-1,-1
1,2
1,1
2,3
4,3
1,1
2,1
-2,-2
3,2
0,0
Ez is egy olyan anti-koordinációs játék, amelynek két egyensúlya van, és a játék kérdése, hogy – egy megel⇥zéses stratégia alkalmazása révén – kiderüljön, ki lehet a vezér a játszmában. Azért nevezhetjük vezérjátéknak, mert az a személy, aki képes feloldani a konfliktust, aki koordinálni tudja a játékot, az azt úgy teszi meg, hogy a másik fél is jobban jár, mintha a koordinálatlan kimeneteket választanák, de persze a vezér magának a másiknál is több el⇥nyt hoz ki a szituációból (övé lesz a legnagyobb nyeremény). A nemzetközi politikatörténet eseményei közül vezérjátékként értelmezhet⇥ a németosztrák viszony 1914-ben [SD77, 133-34]. A korabeli események a következ⇥képpen foglalhatók össze: Német-osztrák szövetség, 1914 A német-osztrák szövetség három fronton kezdhet háborúba: a keletin Oroszországgal, a nyugatin Franciaországgal, a délin Szerbiával szemben. A németek vagy a keleti frontra koncentrálják a haderejüket, hogy fenyegessék vele az oroszokat vagy el bb megtámadják a franciákat a nyugati fronton, majd a várható gy zelem után a keleti fronton indítanak háborút Oroszország ellen. Ausztria vagy a keleti frontra megy, ahol föltartja az oroszokat, vagy megtámadja és legy zi délen a szerbeket. Ha mindketten a keleti frontra koncentrálnak, akkor semmi lényeges nem történik, ha mindketten „kivonulnak” a keleti frontról, az katasztrófával fenyeget. Ha az Ego szerepébe Németországot, Alter szerepébe Ausztriát helyettesítjük, akkor a játék kimeneteit a következ⇥ formában írhatjuk fel.
5.8. A BIZALMATLANSÁG KÁRA: BIZALMI JÁTÉK
⌅
181
Alter a keleti fronton feltartja az oroszokat
Alter délen megtámadja Szerbiát
Ego a keleti fronton elrettenti az oroszokat
minden marad a régiben, senki sem nyer
Szerbiát legy⌅zik
Ego a nyugati fronton megtámadja a franciákat, majd a keletin az oroszokat
a franciák elvesztik a háborút, majd az oroszok is
katasztrófa a keleti fronton
⌅
A szövetségesek helyzete a vezérjátékkal modellezhet⇥, amelyben a két legkívánatosabb kimenet az, amikor valamelyik fél enged ugyan a másiknak, de még mindketten nyernek azzal, hogy egymáshoz igazodnak és összehangolják a hadm⇤veleteiket az ellenséges országokkal szemben. A politikatörténet idetartozó példáiként említik még az osztrák-orosz, illetve angolorosz viszonyt 1908-ból, a szovjet-amerikai kapcsolatot 1945–47 között vagy a franciaangol viszonyt 1922–24 között [SD77, 133–144]. A játék enyhén konfliktusos és anti-koordinációs jelleg⇤. Bels⇥ logikáját az alábbi mintázat írja le: T > S > R > P (illetve: S > T > P > R). Ahogy megtettem a h⇥sjáték esetében, itt is jelzem, hogy a két játék szorosan kapcsolódik egymáshoz. A vezérjátéknak példája lehetne a nemek harca játék alapsztorija is, hiszen csak a megel⇥zéses szerep tartalmában különbözik a két játék egymástól (attól, hogy a kimeneti mátrixuk megegyezik, a preferenciaeloszlásuk természetesen eltér⇥ lehet).
5.8. A bizalmatlanság kára: bizalmi játék A fogolydilemma elemzése során már kiderült, hogy ha bizalmat éreznek a cselekv⇥ felek egymás iránt, akkor a kölcsönös kooperálás esetén mindkettejük számára jobb végeredmény érhet⇥ el. A fogolydilema helyzetében a másik iránti bizalmatlanságot alapvet⇥en azzal magyaráztam meg, hogy rámutattam arra a tényre, miszerint a szembenálló felek ellenérdekeltek voltak: az egyénileg legjobb eredményt a másik rovására tudták csak elérni. A bizalomra ott azért lett volna szükség, mert a kölcsönös bizalmatlanság esetén rosszabb eredményt érhettek el, mintha mindketten bíztak volna egymásban. Vannak azonban olyan társadalmi helyzetek, amelyekben nem, hogy ellenérdekeltség, hanem épp teljes érdekazonosság van, mégis felmerülhet a bizalom hiányának kérdése a felek között. Jean-Jacques Rousseau adta meg a játék els⇥ ismert leírását. „Ha például szarvast akartak ejteni, valamennyien jól tudták, hogy híven ki kell tartaniuk a leshelyükön. De ha egy nyúl haladt el valamelyikük közelében, semmi kétség, tétovázás nélkül a nyomába szeg⇥dött, s ha zsákmányát megszerezte, nemigen tör⇥dött vele, hogy társai ⇥miatta elszalaszották a magukét.” [Rou78, 135] Nevezzük ezentúl ezt a helyzetet bizalmi játéknak, és a fenti idézetet írjuk át a társadalmi játékok szokásos formájába. Szarvasvadászat Kétféle állatra lehet vadászni, szarvasra és nyúlra. Szarvast l ni csak két vadász együttm⇥ködésével lehet, nyulat egyedül is el lehet ejteni. A legértékesebb kimenet
⌅
182
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
mindkét fél részére a szarvas elejtése, de ez csak kooperációval lehetséges, ami többletköltséggel és némi kockázattal jár. A nyúlvadászat nem kockázatos, egyedül is lehet végezni. El nyösebb, ha úgy lehet nyúlra vadászni, hogy közben a másik szarvasra megy, mert egyedül könnyebben lehet nyulat fogni (nem zavar a másik vadász, miközben is nyulat akar elejteni). Ebben az esetben természetesen a szarvasra vadászó játékos nem ejt el semmit, tehát neki ez a legrosszabb kimenet. Ennél egy fokkal jobb, ha mindketten nyulat akarnak fogni, bár ez egy kicsit nehezebb, mivel külön-külön, de ketten vannak ugyanazon a terepen. A játék döntési mátrixa a következ⇥. Alter szarvasra vadászik
Alter nyúlra vadászik
Ego szarvasra vadászik
Ego és Alter együtt szarvast ejt
Ego semmit sem ejt, Alter nyulat ejt
Ego nyúlra vadászik
Ego nyulat ejt, Alter semmit sem ejt
Ego és Alter külön egy-egy nyulat ejt
A játék preferenciamátrixa a következ⇥ táblázat. 4,4
1,3
2,2
-2,1
3,3
0,2
3,1
2,2
1,-2
-1,-1
2,0
1,1
A táblázat azt mutatja, hogy a kölcsönös kooperációt jelent⇥ kimenetet tartja a legkívánatosabbnak mindkét játékos, ám a játékosok mégis habozhatnak ennek megfelel⇥en dönteni, mivel a játéknak két egyensúlyi helyzete van. Emiatt nem lehet kizárni azt a lehet⇥séget sem, hogy a partnerük a dezertálást választja. Hogy miért tenné ezt, amikor számára is a kölcsönös kooperáció a legjobb opció, arra többféle válasz is adható. A szarvasvadászat azt a társadalmi helyzetet írja le, amikor nem vagyunk biztosak abban, hogy a partnerünk megteszi azt, amit egyébként a saját értékei, érdekei alapján meg kellene tennie. Ebben a konkrét esetben lehet arról szó, hogy az egyik vadász nem tud kitartó lenni, és egy hirtelen felbukkanó nyúl után kezd futni, miközben elfeledkezik a számára is kívánatosabb szarvasvadászatról, az ahhoz kapcsolódó „kötelmeir⇥l”. De más szituációban elképzelhet⇥ más magyarázat is. A szarvasvadászat történeti példa – egyrészt a tartalma miatt, másrészt a forrása miatt. A bizalmi játék problémaköre azonban szinte minden társadalmi színtéren, ezer és ezer formában újratermel⇥dik. Ezek közül bemutatok párat, hogy érzékeltessem velük, milyen széles körben jelennek meg a szarvasvadászathoz hasonló társadalmi dilemmák. Kezdjük a középiskolai diákélet – talán nem annyira lényeges, de jellemz⇥ – eseményével. Bolondballagás A bolondballagás el tt ketten elhatározzák, hogy vörösre festik a hajukat. Ha reggelre mindketten valóban meg is teszik, akkor kell sikert érnek el. Ez a közösen legkívánatosabb kimenet. Ha viszont csak az egyikük festi be a haját, akkor t mindenki kiröhögi, még a dezertáló is, ami a kooperáló számára nyilván
5.8. A BIZALMATLANSÁG KÁRA: BIZALMI JÁTÉK
⌅
183
⌅
kellemetlen élmény, tehát neki ez a legrosszabb alternatíva. Ha egyikük sem tesz semmit (kölcsönös dezertálás), akkor nincs se pozítív, se negatív élmény. Ezt a társadalmi helyzetet ugyanaz a preferenciamátrix jellemzi, mint a szarvasvadászatot, miközben a tartalma teljesen más: Alter befesti a haját
Alter nem festi be a haját
Ego befesti a haját
mindketten befestik a hajukat, jó buli
Ego befesti a haját, mindenki kiröhögi, kínos neki
Ego nem festi be a haját
Alter befesti a haját, mindenki kiröhögi, kínos neki
nem festik be a hajukat, nincs buli, de nem is kínos nekik
Ebben a társadalmi szituációban nincs mélység, nincs igazi konfliktus, bár az életszer⇤sége vitathatatlan. De találhatunk olyan játszmákat is, amelyek már komolyabbaknak, konfliktusosabbaknak min⇥síthet⇥k. A munkahelyek világa számtalanszor szolgáltat olyan helyzeteket, amelyekben a vezet⇥vel szemben az alárendelt emberek közös kooperációjával lehetne a legnagyobb sikert elérni, ám ez nem mindig sikerül. Ennek paradigmatikus példája a matrózlázadás szerepl⇥inek dilemmája. Matrózlázadás Egy hajón a matrózok elégedetlenek a kapitányukkal, és titokban lázadást szerveznek ellene. Ha mindenki lázad, az mindenkinek a legjobb kimenet lehet, mert akkor el tudják kergetni a kaptányt. Ha senki sem lázad, akkor minden marad a régiben, de legalább senkinek sem lesz rosszabb a helyzete. Ha az egyik matróz lázad, a másik nem, akkor a lázadó büntetést kap, a másik nem, a kapitány és az uralmi rend nem változik. A matrózlázadások szokásos koreográfiáját leíró történet döntési lehet⇥ségeit írjuk le úgy, hogy elfogadjuk azt az életszer⇤tlen feltételt, hogy csak két matróz van a hajón. Ekkor a játék kimeneti mátrixát az alábbi formában írhatjuk föl.
Ego lázad Ego nem lázad
Alter lázad
Alter nem lázad
sikeres lesz a lázadás
sikertelen lesz a lázadás, Ego büntetést kap, Alter nem
sikertelen lesz a lázadás, Alter büntetést kap, Ego nem
nem lesz lázadás
A legkedvez⇥bb kimenet a kölcsönös kooperációval érhet⇥ el, amihez semmi más nem kell, csak az, hogy a játékosok bízzanak egymásban. Ennek hiányában mindketten csak rosszabb eredményt érhetnek el. A példa kapcsán visszatérek arra a kérdésre, hogy az ilyen logikájú helyzetekben miért nem teszik meg az emberek azt, amit a legjobban szeretnének. El⇥fordulhatnak olyan helyzetek is, amelyekben bár a kölcsönös kooperáció ígéri a legtöbb hasznot, de az egyoldalú dezertálással meg lehet szerezni a második legjobb kifizetést, ami elég nagy csábítást jelenthet akkor, ha a kooperációhoz több er⇥feszítést
⌅
184
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
kell tenni, mint a dezertáláshoz. Márpedig a matrózlázadással reprezentálható konfliktushelyzetek, amelyekb⇥l a munkahelyek világában nagyon sok van, azt mutatják, hogy a konfliktusok feloldásának sokszor igen komoly pszichológiai költségei lehetnek (sokak számára nehéz másokkal konfrontálódni). Sokan ezért nem mernek, nem akarnak lázadni és ezért választják oly gyakran a kényelmes hallgatást és a – kevésbé kívánatos – korábbi állapot fennmaradását. A bizalmi játék szemléltetésére bemutatok még egy utolsó, a politikai élet területér⇥l származó példát. A parlamentek munkájában olykor el⇥fordul, hogy képvisel⇥k szeretnének valamely törvényt megszavazni, mégis haboznak a döntésükkel, mert nem akarnak a vesztes kisebbséghez tartozni, ezért csak akkor szavaznak saját meggy⇥z⇥désük szerint, ha biztosak lehetnek a szavazás számukra kedvez⇥ kimenetében [Pou92, 220]. Nyílt szavazás Az amerikai szenátusban „1989-ben Bush elnök alkotmánymódosítást kért arra vonatkozóan, hogy b⇥nténynek nyilvánítsák az amerikai zászló elégetését. A tervezet ellenz i azzal érveltek, hogy ez sértené a szólásszabadság elvét. Ugyanakkor féltek attól, hogy ha a törvénytervezet ellen szavaznának, és azt a szenátus mégis elfogadná, politikai ellenfeleik a következ kampány során felhasználnák ellenük a ’hazafiatlanság’ vagy ’a zászlóégetés támogatója’ vádját. Joseph R. Biden, Jr. szenátor, a tervezet ellenz je tette azt az becslést, hogy több, mint 45 szenátor szavazott volna nemmel, ha tudták volna, hogy övék a dönt szavazat.” A valós történet megint csak a felek közti bizalomról szól: a szenátorok csak akkor merik vállalni saját meggy⇥z⇥désüket, ha bíznak abban, hogy a többiek is ezt teszik. Ebben az esetben megszerezhetik a szavazattöbbséget (vagyis elérhetik a számukra legkedvez⇥bb kimenetet). Amennyiben azonban nincs meg a kell⇥ bizalom a többiek irányában, akkor könnyen belesodródhatnak egy sokkal kedvez⇥tlenebb megoldásba, amikor a törvény ellenz⇥i mind „lapítanak” és nem a meggy⇥z⇥désük szerint szavaznak (de legalább nem vádolhatják ⇥ket ellenfeleik), vagy amikor lesznek ugyan páran, akik „lelkiismeretük” szerint nyilvánítanak véleményt (miközben persze bíznak a többiekben is), de lesznek olyanok is, akik meghátrálnak. Mivel a bizalmi játéknak két egyensúlyi helyzete van, ezért nincs egyértelm⇤ megoldása. A játék mintázata: R > T > P > S, illetve (P > S > R > T ). Szokták még biztosítási játéknak is nevezni. Vannak szerz⇥k, akik szerint a társadalmi szerz⇥dések alapját jelenti ez a játék, és ezért ezt min⇥sítik a legfontosabb játéknak. >>> A bizalmi játék párjára, a ’komplementer bizalmi játékra’ nehéz életszer⇤ példát találni, ezért nem is elemzem itt önállóan. A játék preferenciamátrixa az alábbi: 4,4
3,1
2,2
1,-2
3,3
2,0
1,3
2,2
-2,-1
-1,-1
0,2
1,1
A játéknak egyetlen egyensúlyi helyzete van (a kölcsönös kooperáció), nincs benne konfliktuspotenciál és mintázata a következ⇥: R > S > P > T , illetve (P > T > R > S).
5.9. KÉT ÚT VAN EL TTEM: KOORDINÁCIÓS JÁTÉK
⌅
185
⌅
5.9. Két út van el ttem: koordinációs játék A fogolydilemma helyzetében a felek közt ellenérdekeltség van, hiszen az egyénileg legjobb végeredményt a másik rovására érhetik csak el. Bár a második legjobb kimenetet a kölcsönös kooperáció biztosíthatná, de hogy ezt az opciót válasszák a felek, könnyen megakadályozhatja a köztük lev⇥ bizalom hiánya. A ’bizalmi játék’ másként „m⇤ködik”. Bár ott a résztvev⇥k érdekei azonosak, a legjobb kimenet egyéni és játékszinten egyaránt a kölcsönös kooperációval lenne megvalósítható, mégis el⇥állhat bizalomhiányos állapot, aminek következtében a felek nem képesek elérni a mindkettejük számára legjobb végeredményt. Vannak azonban olyan társadalmi helyzetek is, amelyekben nem a bizalom, hanem inkább a szükséges információ hiánya akadályozza a kölcsönösen legjobb kifizetés elérését. El⇥fordulhat ugyanis, hogy a felek számára több, teljesen vagy közel azonos kimenet választható, amikor szinte mindegy, hogy melyik kimenet valósul meg, csak az a lényeg, hogy az egyenl⇥ vagy közel egyenl⇥ mértékben kívánatos alternatívák közül válasszanak a felek egyet. Természetesen ugyanazt az egyet. Mivel az ilyen játékokban az a legfontosabb, hogy a felek eltalálják, hogy az egyenérték⇤nek gondolt állapotok közül melyiket válasszák közösen és együttesen, ezt a játéktípust koordinációs játéknak szokás nevezni. A koordinációs játék a koordinációs helyzetek közé tartozik, de utóbbi általánosabb kategória. Az anti-koordinációs helyzetek (mint a gyáva nyúl, a h⇥s- vagy vezérjáték esetei) szintén koordinációs problémákat rejtenek magukban, de ezekben a játékokban a felek között – valamilyen szint⇤ – érdekellentét lapul. Ezekhez képest a koordinációs játékok meghatározó sajátossága a felek érdekazonossága, az ilyen helyzetekben gyakran teljesen hiányzik a konfliktus. A koordinációs játékban meghúzódó problémát a mindennapi életb⇥l vett példa segítségével mutatom be. Az egyszer⇤ történet azt is sejteti, hogy a hétköznapok világában elég sokszor kerülhetünk effajta helyzetekbe. Hol találkozzunk? Két ember együtt szeretne moziba menni. Két helyen is játszák azt a filmet, amit meg akarnak nézni. Nem egyeztek meg el zetesen, melyik moziba menjenek és egyedül kell dönteni mindkett jüknek. Jobban szeretik az egyik mozit a másiknál, de ennél fontosabb, hogy együtt legyenek. A legjobb kimenet az, ha mindketten a kedvenc mozijukba mennek, de majdnem olyan jó, ha a másikba. Nem kívánatos a másik két kimenet (mindketten a másik moziba mennek), de ha már elkerülik egymást, akkor nyilván az a jobb, ha a kedvenc mozijukba mehetnek. A helyzetet jellemz⇥ kifizetési mátrix a következ⇥ módon írható fel (azt feltételezve, hogy mindketten az M mozit szeretik jobban). Alter az M moziba megy
Alter az N moziba megy
Ego az M moziba megy
Ego és Alter együtt vannak a kedvenc moziban
Ego és Alter külön vannak, Ego a kedvenc moziban, Alter nem
Ego az N moziba megy
Ego és Alter külön vannak, Alter a kedvenc moziban, Ego nem
Ego és Alter együtt vannak, de nem a kedvenc moziban
A koordinációs játék preferenciaértékeit a következ⇥ táblázat mutatja. Azért, hogy igazodjunk ahhoz a kiinduló feltételünkhöz, miszerint a választható állapotokat egyértelm⇤en sorba állítják a játékosok (vagyis mindegyikük preferenciarendezése
⌅
186
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
4,4
2,1
2,2
-1,-2
3,3
1,0
1,2
3,3
-2,-1
1,1
0,1
2,2
teljes rendezés), a fenti példánkban minden kimenethez tartozó preferenciaérték különbözött egymástól. Ezáltal viszont igazából csak egy „gyenge koordinációs helyzetet” ragadhattunk meg. Az igazi koordinációs helyzetekben a kívánatos alternatívák teljesen azonos értékkel bírnak a felek számára, amit úgy fejezhetünk ki, hogy ezeket az állapotokat a játékosok azonos mértékben preferálják. A koordinációs játékok klasszikus példájaként a közlekedés legalapvet⇥bb problémáját szokás felhozni, mert itt két teljesen egyenrangú döntési lehet⇥ség közül kell választani: a közúti közlekedés legelemibb és legfontosabb koordinációs feladata annak eldöntése, hogy az úttest melyik oldalán közlekedjünk. Melyik oldalon közlekedjünk? Két autós indulna el egymással szemben egy úton. Mindketten mehetnek az út bal, illetve jobb oldalán. Ha mindketten ugyanazt az oldalt választják, akkor nem kerülnek egymás útjába, ha ellentétes döntést hoznak, akkor összeütközhetnek. A feladat: eldönteni, melyik oldalon menjenek a két irányban az autók. Tapasztalatból tudjuk, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali közlekedés „m⇤köd⇥képes” – persze csak akkor, ha minden résztvev⇥ ugyanazt az alternatívát választja. Enélkül nincs közlekedés, csak káosz. Ez a példa azonban, bármennyire is jól mutatja a koordinációs helyzetek alapvonásait, nem igazán része a hétköznapi életünknek, hiszen ezt a „ játékot” egyszer (esetleg kétszer) játszák el országonként és évszázadonként. Vannak azonban sokkal gyakrabban el⇥forduló koordinációs helyzetek. Gondoljunk csak a csapatsportokra, vegyük a labdarúgás példáját. Amikor a középpályás indítani akarja a csatárt egy hosszú passzal, akkor mindegy, hogy a bal vagy a jobb oldalon fut fel a széls⇥. A lényeg csak annyi, hogy a középpályás arrafele rúgja a labdát, amerre a csatár elindult. Azt nem szokták szeretni a néz⇥k, ha más irányban megy a csatár, mint a labda. Ez is egy koordinációs probléma. A példára hivatkozva vég nélkül sorolhatnánk azokat a koordinációs helyzeteket, amelyekben a munkamegosztás logikája az együttm⇤köd⇥ felek cselekvéseinek összehangolását követeli meg. Sokszor kerülünk kapcsolatba másokkal úgy, hogy nincs érdekellentét közöttünk, és a több, egyenrangú döntési lehet⇥ség közül úgy kell választani, hogy mindegyikünk ugyanazt az alternatívát válassza, vagyis létrejöjjön az együttm⇤ködés. Utolsó, nagyon hétköznapi példaként a vonalszakadás esetét említeném telefonálás közben. Beszélgetünk valakivel telefonon, amikor megszakad köztünk a kapcsolat. A kérdés itt az, hogy mit tehetünk, ha folytatni szeretnénk a beszélgetést. Ki hívja vissza a másikat? Ha mindketten azonnal tárcsázzuk a másik számát, foglalt jelzést kapunk, ha kölcsönösen egymásra várunk, abból nem lesz egyhamar beszélgetés. Valamelyikünknek várni kell, míg a másik telefonál. A végeredményt tekintve mindegy, ki hív és ki vár. Csak együttesen eltaláljuk az egymást kiegészít⇥ szerepeket. Miért nehéz? Mert mindezt kétféleképpen tehetjük meg. Tipikus koordinációs feladat. A tiszta koordinációs helyzetekben több tiszta Nash-egyensúly létezik, amelyek közül valamelyiket a játékosoknak közösen ki kell választani. A koordinációs problémáknak kétszerepl⇥s, kétalternatívás játékokban mindig kett⇥ egyensúlyi állapota lehetséges. Mivel
5.10. MIÉNK ITT AZ ÚT: PRIVILÉGIUMJÁTÉK
⌅
187
⌅
az alternatívák teljesen egyenrangúak, azonos (vagy közel azonos) mértékben kívánatosak a játékosok számára, egyrészt azt mondhatjuk, hogy az ilyen játékok konfliktusmentesek, hiszen a felek értékei és érdekei teljesen egybeesnek, másrészt pont azért, mert az egyensúlyi alternatívák egyenrangúak, mindig kell valami – a játékhoz képest – küls⇥ információ, küls⇥ segítség, küls⇥ motívum, aminek alapján a játékosok mégiscsak dönteni tudnak. Bármennyire is nyilvánvaló, hogy a klasszikus koordinációs játék legjobb eredménye az Rkimenet, az ezt eredményez⌅ döntést nem lehet a játékelmélet alapján levezetni. Ego csak akkor választhatná a két – majdnem – ekvivalens egyensúlyi helyzet közül R-t, ha tudná, hogy Alter is azt választja. Alter is ugyanígy mérlegelhet magában, vagyis mindketten a másik választásától tehetnék függ⌅vé saját döntésüket, ami végtelen regresszióhoz vezetne. A másod-, harmad-, sokadrend⇧ közös tudások egymásra vonatkoztatását, a végtelen regressszus feloldásának lehet⌅ségeit, technikáit azonban itt nem tárgyaljuk.
A játék mintázata: R > P > S > T (illetve P > R > T > S). A koordinációs játékok megoldását gyakran valamilyen megállapodás, valamilyen konvenció kiformálása és elfogadása teremtheti meg. Mivel a koordinációs helyzetek egyensúlyi kimeneteit egymással azonos érték⇤nek tekintik, nem a választás tartalma, mint inkább a választás mechanizmusa az igazán lényeges. Mindegy, melyik alternatívát választják, csak egyértelm⇤ legyen a döntés valamelyik állapot mellett. A koordinációs problémák egyik nyilvánvaló megoldása valamilyen norma, pontosabban valamilyen konvenció létrehozása, amely gyakorlatilag egy, a lehetséges alternatívák közti el⇥zetes választás eredményét tartalmazza (és írja el⇥). >>> A komplementer koordinációs játék voltaképpen ugyanarról a társadalmi helyzetr⇥l „szól”, mint maga a koordinációs játék, hiszen csak a két nem-egyensúlyi helyzet (T és S) preferenciaértékei vannak felcserélve, de a két legkívánatosabb alternatíva továbbra is a két egymással konform viselkedés, amikor a két szerepl⇥ ugyanazt teszi, mint a másik (R és P). Az ilyen játékok preferenciamátrixa: 4,4
1,2
2,2
-2,-1
3,3
0,1
2,1
3,3
-1,-2
1,1
1,0
2,2
A játék mintázata: R > P > T > S (illetve P > R > S > T ). Ennek a játéknak az alapproblémája ugyanaz, mint ami az „eredeti” koordinációs játékban volt, ezért ezt a két játékot úgy értelmezem, hogy azok voltaképpen egyetlen koordinációs helyzetet írnak le.
5.10. Miénk itt az út: privilégiumjáték Mancur Olson a kollektív cselekvés és a csoportok méretei közti kapcsolat elemzésekor vezette be a ’privilegizált csoport’ fogalmát, ami alatt olyan csoportokat értett, „amelyekben legalább néhány csoporttagnak még akkor is érdeke f⇤z⇥dik a kollektív jószág biztosításához, ha neki magának kell viselnie az ezzel járó terheket.” [Ols97, 53] Ebben
⌅
188
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
a privilegizált csoportban – hacsak nem dezertálnak egyszerre valamennyien – mindenki jól jár. Olson nyomán Douglas D. Heckathorn ezért nevezte el ’privilégizáltak játékának’ ezt a társadalmi helyzetet [Hec96]. Ezt a nevet viszem tovább én is, csak egy kicsit módosítok rajta és ’privilégiumjátéknak’ fogom hívni (csak a könnyebb hivatkozás kedvéért teszem ezt). El⇥ször nézzünk egy példát! Ki tisztítja a járdát? Egy társasház el tti járdát meg kell tisztítani a hótól. Ha mindkét játékos letakarítja a saját részét, akkor a munkát megosztják egymás közt, és meg is dicsérik egymást. Ha valamelyikük nem menne ki reggel havat lapátolni, akkor a másik elvégzi a munkát helyette, tehát a járda ugyanúgy tiszta lesz, de ezután a kooperáló fél éles kritikával illeti a másikat, ami részben átalakítja az alternatívák preferenciarendezését. Ha egyikük sem megy ki takarítani, akkor a járda havas, csúszós marad, ami balesetet okozhat, ráadásul még meg is büntethetik ket emiatt. A játék kimenetmátrixát az alábbi formában írhatjuk fel.
Ego letakarítja a járdát
Alter letakarítja a járdát
Alter nem takarítja le a járdát
a járda tiszta, Ego és Alter megdicséri egymást
a járda tiszta, Ego megszólja Altert
a járda tiszta, Alter megszólja Egót
a járda havas marad
Ego nem takarítja le a járdát
A játék bels⇥ logikája szerint mindegyik félnek a kölcsönös kooperálás a leginkább kívánatos alternatíva. Azért lehet ez így, mert a hozzájárulás költsége kisebb, mint a dezertálóra kiszabott büntetés nagysága, így bár a dezertáló megspórolja a hozzájárulás költségeit, de a negatív ösztönz⇥k okozta kára miatt a haszna kisebb lesz, mint a kölcsönös kooperálás esetén (vagyis R > T ). A másik oldalon pedig, mivel a kooperáló félnek a partnere dezertálása miatt egyrészt megnövekednek a hozzájárulási költségei (hiszen neki kell a másik játékos helyett is elvégeznie a munkát), másrészt a szankcionálás költsége is csökkenti a hasznát, ezért ez az alternatíva már kisebb haszonnal járhat, mint a kísértés helyzete (tehát T > S). Ha egyikük sem végezné el a szükséges munkát, akkor nem jutnának hozzá a kollektív jószághoz, ami nyilván a legkevésbé kívánatos alternatíva mindkettejük számára. A játék preferenciaértékei így az alábbiak: 4,4
2,3
2,2
-1,1
3,3
1,2
3,2
1,1
1,-1
-2,-2
2,1
0,0
A bemutatott játék természetesen másként is értelmezhet⇥ lenne, ha a kooperálás (hólapátolás), illetve az ösztönz⇥k által okozott károk és az ösztönz⇥k alkalmazási költségei másként viszonyulnak egymáshoz. Ez a preferenciamintázat er⇥s kohézióval rendelkez⇥ csoportokban fordulhat el⇥. Ebben a hétköznapi helyzetben azonban nehezen észrevehet⇥ a privilegizáltság mozzanata, aminek alapján könnyebben értelmezhet⇥ lenne az
5.10. MIÉNK ITT AZ ÚT: PRIVILÉGIUMJÁTÉK
⌅
189
⌅
ilyen mintázatú szituáció. Ezért bemutatok egy olyan történetet is, amelyben a nagyhatalmi pozíció privilegizált min⇥ségére utalva már könnyebben lehet megmagyarázni a cselekv⇥k preferenciáit. Nagyhatalmi vétó Két nagyhatalomnak szavaznia kell egy olyan javaslatról, ami egyiküknek sem áll érdekében (mondjuk a hader önkényes alkalmazásának tiltásáról más államok területén). Tegyük fel, hogy a szavazótestületben a két nagyhatalomnak vétójoga van. A legkívánatosabb mindkettejük számára az lenne, ha együttesen utasítanák el az el terjesztést. Ekkor ugyan presztízsveszteséget szenvednének a nemzetközösség el tt, de az együttes fellépésükkel deklarálnák azt is, hogy képesek megvédeni nagyhatalmi érdekeiket. Ha valamelyik fél mégsem vétózná meg a javaslatot, a másik nagyhatalom ellenszavazata miatt az el terjesztés elbukna. Még mindig az érdeküknek megfelel döntés születne, de ez a kimenet kevesebb haszonnal járna mindkettejük számára. A dezertáló félnek az egyik oldalon ugyan még n ne is a haszna a presztízsveszteség elmaradásával, de jelent sen csökkentené e kimenet értékét az, hogy emiatt a másik nagyhatalommal fagyossá válna a viszony. Ennél is többet „veszítene” ezzel a kimenettel a kooperáló fél, mert az egyedüli vétójával a megítélése sokat romlana a többi nemzet szemében. A legrosszabb mégis az lenne mindkettejük számára, ha egyikük sem vállalná a vétót, mert akkor a közös nagyhatalmi érdekeikkel szembenálló döntés születne. Ha Egót és Altert tekintjük a két nagyhatalom képvisel⇥jének, akkor a helyzet az alábbi döntési lehet⇥ségekkel és kifizetésekkel jellemezhet⇥: Alter megvétózza
Alter nem vétózza meg
Ego megvétózza
a határozat érvénytelen, Egónak, Alternek presztízsveszteség
a határozat érvénytelen, Egónak presztízsveszteség, Altert Ego megbünteti
Ego nem vétózza meg
a határozat érvénytelen, Egót Alter megbünteti, Alternek presztízsveszteség
a határozat érvénybe lép
Ez a példa szemlélteti azt is, hogy privilegizált helyzetben lev⇥k sok esetben képesek kooperációra, mégha a helyzetek nagy részében egyébként inkább ellenfelei is egymásnak. A privilégiumjáték preferenciamegoszlásában az a különleges, hogy minden a kölcsönös kooperálás irányába tolja a szerepl⇥ket. Az egyéni és a csoportszinten is ez a kívánatos és egyben egyensúlyi kimenet. A játék így természetesen nem konfliktusos. A játék mintázata: R > T > S > P (illetve: P > S > T > R). >>> A privilégiumjáték komplementerét megint csak nem kezelem külön játékként. A játék preferenciaeloszlása csak annyiban tér el az eredeti privilégiumjátéktól, hogy a kísértés (T) és a szívás (S) értékei fel vannak cserélve. A mátrixa így néz ki: Ezt a helyzetet pont ugyanúgy lehet értelmezni, mint az „eredeti” privilégiumjátékot, csak azt kell feltételeznünk, hogy a negatív ösztönz⇥k alkalmazása másként rendezi a
⌅
190
5 . ALAPJÁTÉKOK
⌅
4,4
3,2
2,2
1,-1
3,3
2,1
2,3
1,1
-1,1
-2,-2
1,2
0,0
döntési alternatívákat. Mondhatjuk, hogy a dezertáló magatartás elítélése nem emészt fel túl sok er⇥forrást az „ösztönz⇥” oldalán, viszont a címzettnek nagyon sok pszichológiai terhet jelent, ami miatt a kooperálónak még akkor is több haszna származik saját kooperálásából, ha a másik fél dezertál, mintha ez fordítva lenne. A dezertáló fél pedig érezheti úgy, hogy bár a dezertálással megspórolhatja a hozzájárulás költségeit, de a partnere ⇥t elítél⇥ gesztusa olyan pszichológiai költséget jelent számára, hogy ez a Tkimenet értékét a S-érték alá viszi. A el⇥z⇥ nagyhatalmi példa ebben az esetben is alkalmazható tehát, csak azt kell feltételezzük, hogy a presztízsveszteség kára kisebb, mint a másik nagyhatalom haragja által okozott haszoncsökkenés. A játék mintázata: R > S > T > P (illetve: P > T > S > R).
6. FEJEZET
A modell kiterjesztése 6.1. A játékok jellemzése Korábban rögzítettem és bemutattam, hogy a játékokat milyen dimenziókban, milyen ismertet⇥jegyek alapján lehet osztályozni. Az el⇥z⇥ fejezetben az alapjátékokkal foglalkoztam. Ezek a játékok többféle társadalmi helyzet leírására alkalmasak, de persze nem lehet az összes fontos társadalmi problémát modellezni velük. Abból a célból, hogy további társadalmi helyzetekre is alkalmazhassuk a játékelmélet fogalmi apparátusát, módosítani kell az alapjátékok esetében kikötött feltételeken. A játékok egyik ismertet⇥jegye a döntéshozók számosságát írja le. Lehetnek két- vagy többszemélyes játékok. Az alapjátékokat kétszerepl⇥s játszmákként min⇥sítettem. Sok olyan helyzet van, amikor igaz az az állítás, hogy azért nem érdemes a többszemélyes játékokkal foglalkozni, mert vissza lehet vezetni ⇥ket a kétszerepl⇥s játékokra, de vannak olyan esetek, amikor ez nem áll. Ezért a következ⇥ fejezetben megmutatom, hogy bizonyos társadalmi helyzetekben az a tény, hogy a játéknak sok szerepl⇥je van, a kollektív cselekvésekkel, a közös javakkal kapcsolatban társadalmi dilemmákhoz vezethet. Az ilyen helyzeteket éppen ezért illetik a közjavak vagy közlegel k tragédiája megnevezéssel. A játékok másik fontos jellemz⇥je az, hogy milyen számosságú a döntési tér, vagyis hány döntési alternatíva áll a játékosok el⇥tt. Ebben a dimenzióban két- vagy többalternatívás játékokról beszélhetünk. Az alapjátékokat kétalternatívás játékokként kezeltem, és azt mondtam, hogy nem foglalkozunk a többalternatívás játékokkal, mert visszavezethet⇥ek a kétalternatívás játékokra. Ezen a feltételen a továbbiakban sem változtatok. További fontos kérdés a játékokkal kapcsolatban, hogy hányszor játszák ⇥ket. E szempont szerint lehet egyszeri játék (egyszer játszott, diszkrét játék), illetve ismételt játék (ismétl⇥d⇥, többször játszott, folyamatos játék). Az egyszer játszott játékokban a szerepl⇥knek nincs el⇥zetes tapasztalata, nincs tudása, emlékezete a másik játékosról, a múltról, míg az ismételt játékokban már feltételezhetünk emlékezetet is. A jöv⇥t tekintve is van különbség a kétfajta játék között: ismételt játék esetében a játékosok igazodhatnak a többiek várható jöv⇥beni lépéséihez, illetve figyelhetnek arra is, hogy mások mit gondolnak majd a következ⇥ játékban róluk, ha így vagy úgy döntenek az éppen aktuális játékban. Az egyszeri játékokat olykor szimultán játéknak is nevezik, ami nem szerencsés szóhasználat, mert a szimultán játékokat – egy másik szempont szerint – szembe szokás állítani a szekvenciális játékokkal is. Ilyenkor a szimultán játékon azt értik, hogy a felek egyszerre, a másik
191
⌅
192
⌅
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
döntését nem ismerve választanak a döntési alternatíváik közül, míg a szekvenciális (vagy alternáló) játékokban egymás után döntenek. Ez a kett⌅s értelmezés zavaró, ezért nagyon kell figyelni arra, hogy mindig a megfelel⌅ jelentés mentén használjuk ezeket a fogalmakat. További osztályzási lehet⌅ség lehet annak a szempontnak a figyelembevétele, hogy a játék során van-e lehet⌅ség kooperációra vagy sem. A kooperáció fogalmán ilyenkor azt a lehet⌅séget értik, hogy a felek tárgyalhatnak-e (és esetleg megegyezhetnek-e el⌅zetesen) egymással. Ez az értelmezés teljesen független attól, amikor a játékosok ’nem-verseng⌅’ jelleg⇧ magatartására utalunk a ’kooperáció’ terminusával. Ebben a dimenzióban lehet kooperatív vagy nemkooperatív játékokról beszélni. A játékok elemzése (osztályozása) során sokszor fontos lehet az a kérdés, hogy mennyire informáltak a játékosok. A társasjátékok példáin keresztül szemléltetem ezt a problémát. Póker vagy ulti játszása közben minden játékos ismeri a saját lapjait, de nem ismeri a többiekét, ezért az ilyen helyzetet nem teljes információs játéknak nevezik. Ezzel szembe állítható a teljes információs játékok klasszikus példája, a sakk, amikor mindenkinek minden információ rendelkezésére áll (hiszen a sakkozók látják az összes bábut, és azt is tudják, hogy milyen lépések lehetségesek). A játékokat min⌅síthetjük aszerint is, hogy a játékosok, illetve a döntési lehet⌅ségek száma véges vagy végtelen-e. Ha mind a játékosok, mind a döntési alternatívák száma véges, akkor véges játékokról, ellenkez⌅ esetben végtelen játékokról beszélhetünk. A játékelméletben legtöbbször adottnak veszik azt, hogy a játékok szabályai nem változnak. A valós társadalmi gyakorlatban azonban könnyen el⌅fordulhat, hogy egyes szerepl⌅k megpróbálják módosítani az adott szabályokat – nyilván a saját érdekeiknek, értékeiknek leginkább megfelel⌅ (vagy megfelel⌅nek t⇧n⌅) módon. Bár ezek az elemzési szempontok bizonyos társadalmi helyzetek leírásakor kiemelten fontossá válhatnak, e dimenziókat ebben a könyvben mégsem vesszük figyelembe.
A társadalmi helyzetek jellemzésére további lehet⇥ségeink is vannak. Osztályozhatjuk a játékokat a szerepl⇥k döntéseit, a játékok kimenetét, döntésihelyzet-mintázatát figyelve [RG66]. Mindig fontos kérdés, vajon a játék konfliktusmentes vagy konfliktusos jelleg⇤. Vannak szerz⇥k, akik a játék fogalmát úgy definiálják, hogy az mindig konfliktushelyzetet rejt magában. Ezt a nézetet nyilván nem osztom, ha egyszer bemutattam konfliktusmentes játékokat is. Ezek közé tartoznak – legalább részben – a koordinációs játékok (??.o.), de még nyilvánvalóbban konfliktusmentes helyzetet ír le a privilégiumjáték (??.o.). A konfliktusmentes játékok esetében vagy több, egymással azonos (vagy közel azonos) érték⇤ cselekvési lehet⇥ség közül kell választani, vagy adott egy természetes kimenet, amit mindkét fél által egyszerre és egyértelm⇤en preferál. A konfliktusos játékokban el⇥fordulhat több egyensúlyi helyzet is, s⇥t az is lehetséges, hogy a természetes kimenet nem elégséges, nem optimális végeredményt hoz (lásd fogolydilemma, ??.o.). A játékosok közti konfliktusok természete különféle játékokat eredményezhet. Ha a játék kifizetései olyanok, hogy amit az egyik fél nyer, azt a másik elveszíti, akkor zérusösszeg⇥ játékról beszélhetünk. A sakk, a kártyajátékok zöme ilyen. Ez azonban nincs mindig így. A konstansösszeg⇥ játékokban valamely – el⇥re meghatározott – nyereményt oszthatnak fel egymás között a játékosok (még az is elképzelhet⇥, hogy mindenki nyereséggel száll ki a játékból), vagy, ha a „nyeremény” negatív, akkor mindenki egyaránt vesztessé válik (a negatívösszeg⇥ játékokban). De olyan társadalmi helyzetek is el⇥fordulhatnak, amelyben a nyeremény nagyságát befolyásolja a játékosok viselkedése.
6.1. A JÁTÉKOK JELLEMZÉSE
⌅
193
⌅
A döntéselméletb⇥l származó dominancia fogalmával azt jelezhetjük, hogy a játékosok stratégiái között van olyan, amely jobb a többinél – a másik játékos döntését⇥l függetlenül. Ezt a szempontot szem el⇥tt tartva a kétszerepl⇥s játékokat három osztályba sorolhatjuk: mindkét játékosnak van domináns stratégiája csak egy játékosnak van domináns stratégiája egyik játékosnak sincs domináns stratégiája
A játékokat tipizálhatjuk a végeredményeik szerint is. A játéknak lehet egy vagy kett⇥ egyensúlyi kimenete. Utóbbi esetben mindig koordinációs problémáról beszélhetünk. Ennek tipikus példája a koordinációs játék (??.o.), de láthattuk, hogy a bizalmi játéknak is ugyanilyen a bels⇥ szerkezete (??.o.). A tiszta koordinációs játékokat mindig olyan formában írhatjuk fel, hogy a két egyensúlyi kimenet a mátrix diagonális átlójában helyezkedik el (ami azt jelenti, hogy a játékosok azonos min⇥sítés⇤ cselekvéseit kell koordinálni).
a,a c,b
b,c d,d
Koordinációs helyzetnek min⇥síthetjük az anti-koordinációs játékokkal modellezhet⇥ társadalmi szituációkat is, hiszen ilyen esetekben is két egyensúlyi kimenete van a játékoknak, csak ekkor a két lehetséges végeredményt a preferenciamátrix antidiagonális átlójában találjuk (ez annyit tesz, hogy azok a kimenetek lehetnek egyensúlyok, amelyekben a játékosok eltér⇥ min⇥sítés⇤ cselekvései között kell a koordinációt megvalósítani).
a,a c,b
b,c d,d
A koordinációs helyzeteknek az a közös sajátossága, hogy a játéknak nincs egyértelm⇤ végeredménye, és a többértelm⇤ség feloldásához csak a „ játékon kívüli” eszközök, technikák (alku, blöff, hatalom stb.) alkalmazásával lehet megoldást találni. Könnyen össze lehet keverni a koordinációs játék, a tiszta koordinációs helyzetek és a koordinációs helyzetek fogalmát. Koordinációs játék az a konkrét társadalmi kapcsolat, amit a könyvemben az egyik alapjátékként azonosítottam. A tiszta koordinációs helyzetek közé sorolhatjuk a koordinációs játékot vagy a bizalmi játékot, míg a koordinációs helyzetek egyaránt magukba foglalják a tiszta koordinációs játékokat és az anti-koordinációs játékokat. A fogalmakat a megfelel⌅ jelz⌅s szerkezetekkel egyértelm⇧en el lehetne határolni egymástól, de a túlbonyolítás helyett amikor csak lehet, inkább a kontextus értelmez⌅ erejére fogok hagyatkozni.
Mást mutatnak azok a játékok, amelyek egyetlen egyensúlyi állapottal rendelkeznek. Ezek lehetnek konfliktusos vagy konfliktusmentes játékok, és az egyensúlyi kimenetet min⇥síthetjük kölcsönös kooperálásnak vagy kölcsönös dezertálásnak. Az ilyen játékok bels⇥ szerkezete, a kimenetek közti viszonyok, a játékok végeredménye mindig ugyanaz marad: a f⇥átló valamelyik cellájával reprezentált kimenet jelenti a végeredményt.
⌅
194
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
⌅
a,a c,b
b,c d,d
a,a c,b
b,c d,d
Újra kell hangsúlyoznom, hogy a játékok szerkezetéb⇥l adódó bels⇥ logika „érzéketlen” arra a kérdésre, hogy hogyan min⇥sítjük a szerepl⇥k döntéseit a kooperálás-dezertálás dimenzióban. A játék strukturális meghatározottsága ugyanolyan módon érvényesül – akár kooperálásnak, akár dezertálásnak min⇥sítünk valamely cselekvést. Nem szabad elkövetnünk azt a hibát sem, hogy a kooperációt feltétlen pozitív erkölcsi min⌅sítéssel lássuk el. Vannak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a fogolydilemma helyzet fenntartása társadalmilag kívánatos lehet [Cse04]: „Érdemes megjegyezni, hogy a jogtól gyakran azt várjuk, hogy gátolja meg a kooperációt, segítsen fenntartani a fogolydilemma-helyzeteket, például kartellek vagy a korrupció bizonyos fajtái esetén. Vagyis hamis az a beállítás, amely a fogolydilemmahelyzetekben játszott kooperatív stratégiát kritikátlanul azonosítja az erkölcsi vagy erkölcsös cselekvéssel. Vannak ugyanis olyan normák (pl. versenyjogi szabályok), amelyeknek éppen az a célja, hogy az embereket fogolydilemma-helyzetben tartsák.” A játékelmélet a szerepl⌅k közti viszonyok szerkezetében megnyilvánuló meghatározottságokkal foglalkozik, és – ebb⌅l a szempontból – érzéketlen a társadalmi értékekre, a kooperativitás, erkölcsösség jelz⌅iben rejl⌅ min⌅ségekre.
A társadalmi helyzeteket – többnyire a most bemutatott vonások alapján – azzal is jellemezhetjük, hogy társadalmi dilemmáknak min⇥sülnek-e, ha igen, milyen társadalmi problémákat okozhatnak (kooperációhiány, túlkooperálás, koordinációs vagy bizalmi problémák), illetve milyen további cselekvésre van szükség a konfliktusok feloldására (blöff, alku, szankcionálás). Ezek a társadalmi technológiák azonban inkább a társadalmi dinamika területére tartoznak, ezért ezekkel nem foglalkozom ebben a könyvben. Miel⇥tt továbblépnék a játékelmélet segítségével modellezhet⇥ társadalmi jelenségek vizsgálatában, érdemes összefoglalni az alapjátékok jellemz⇥it (??.o.). A táblázatban feltüntettem az alapjátékok nevét, a játékokhoz rendelhet⇥ kétféle preferenciamátrixot, illetve RSTP-rendezést, azokat a sorszámokat (zárójelben), amelyekkel Rapoport és Guyer jelölték meg a 78 különböz⇥ játéktípust a játékok osztályozásáról szóló cikkükben [RG66], valamint a játékok konfliktusosságára és egyensúlyi szerkezetére vonatkozó információkat.
6.1. A JÁTÉKOK JELLEMZÉSE
⌅
195
1.) privilégium
2.) bizalmi
3.) koordinációs
4,4 2,3 3,2 1,1 R>T>S>P (6) 1,1 3,2 2,3 4,4 (P > S > T > R) konfliktusmentes kooperáció
4,4 1,3 3,1 2,2 R>T>P>S (61) 2,2 3,1 1,3 4,4 (P > S > R > T) konfliktusmentes koordináció
4,4 2,1 1,2 3,3 R>P>S>T (60) 3,3 1,2 2,1 4,4 (P > R > T > S) konfliktusmentes koordináció
4.) fogolydilemma
5.) gyáva nyúl
6.) vezér
2,2 4,1 1,4 3,3 (S > P > R > T) (12) 3,3 1,4 4,1 2,2 T>R>P>S er sen konfliktusos alulkooperálás
3,3 2,4 4,2 1,1 T>R>S>P (66) 1,1 4,2 2,4 3,3 (S > P > T > R) er sen konfliktusos anti-koordináció
2,2 3,4 4,3 1,1 T>S>R>P (68) 1,1 4,3 3,4 2,2 (S > T > P > R) gyengén konfliktusos anti-koordináció
7.) kompl. privilégium
8.) komplementer bizalmi
9.) kompl. koordinációs
4,4 3,2 2,3 1,1 R>S>T>P (3) 1,1 3,2 3,2 4,4 (P > T > S > R) konfliktusmentes kooperáció
4,4 3,1 1,3 2,2 R>S>P>T (5) 2,2 1,3 3,1 4,4 (P > T > R > S) konfliktusmentes kooperáció
4,4 1,2 2,1 3,3 R>P>T>S (63) 3,3 2,1 1,2 3,3 (P > R > S > T) konfliktusmentes koordináció
10.) mártír
11.) önkéntes
12.) h s
3,3 4,1 1,4 2,2 S>R>P>T (9) 2,2 1,4 4,1 3,3 (T > P > R > S) konfliktusmentes (túl)kooperálás
3,3 4,2 2,4 1,1 S>R>T>P (7) 1,1 2,4 4,2 3,3 (T > P > S > R) konfliktusmentes kooperáció
2,2 4,3 3,4 1,1 (S > T > R > P) (69) 1,1 3,4 4,3 2,2 T>S>P>R gyengén konfliktusos anti-koordináció
⌅
A 12 alapjáték áttekint⇥ táblázatából érdekes összefüggéseket olvashatunk ki. Akár 12, akár 24 preferenciamátrixot (és kimenetrendezést) veszünk figyelembe, 6 (vagy 12) egyegyensúlyi és 6 (vagy 12) két-egyensúlyi játékot (mátrixot) láthatunk. Ezen belül 3 (vagy 6) tiszta koordinációs és 3 (vagy 6) anti-koordinációs játékot (mátrixot) találhatunk. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az egy egyensúlyi állapottal rendelkez⇥ játékok közül egyedül a fogolydilemma az, amelyben a természetes kimenethez képest van Pareto-hatékonyabb megoldása a játéknak. Jelent⇥s részben pont ezzel a mozzanattal magyarázhatjuk meg a fogolydilemma kitüntetett szerepét a játékelmélet egészén belül. >>>
⌅
196
⌅
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
Az alapjátékok (és persze az egész játékelmélet) egyik fontos feladata a kooperáció, az altruizmus különböz⇥ lehet⇥ségeinek leírása – még akkor is, ha ezt sok szerz⇥ nem fogadja el vagy nem tudatosítja magában. A játékok bemutatásakor különböz⇥ altruizmus-címkéket ragasztottam bizonyos játékosztályokhoz, amib⇥l nyilvánvalóan következik az az igény, hogy az altruizmus fogalmát pontosabb kell kezelnünk, s⇥t arra is szükségünk van, hogy típusokra bontsuk ezt a fogalmat. Az altruista megnyilvánulások els⇥ szintje a játékosok preferenciarendezéseiben érhet⇥ tetten. A játékelmélet adottságnak veszi azt a tényt, hogy különböz⇥ helyzetekben mások a játékosok értékválasztásai, illetve ugyanazokat a helyzeteket másként értékelhetik a játékosok. Most az utóbbi mozzanat a fontos. Mégha a játékelmélet nem is tud mit kezdeni vele, attól még társadalmi tény marad, hogy a különböz⇥ kultúrák, szubkultúrák eltér⇥ viselkedési mintákat alakítanak ki, és ugyanolyan bels⇥ struktúrájú társadalmi kapcsolatokba különböz⇥ értékelkötelezettség⇤, inkább egoista vagy inkább altruista beállítódású emberek lépnek be, és e különbségekb⇥l fakadóan más lesz a felek helyzetértékelése és ezáltal az általuk játszott játékok logikája, kimenete. Rögzítsük tehát: az altruizmus megjelenését el⇥ször a játékosok kulturális beállítódásából vezethetjük le. Ez az elemzési szint nem tárgya a játékelméletnek, de attól még létez⇥ társadalmi jelenség. Az altruizmus megjelenik a játékosok preferenciáiban. Nem mindegy azonban, hogy milyen játékot játszanak a játékosok, mert az altruizmusnak eltér⇥ fokozatai lehetnek attól függ⇥en, hogy milyen a társadalmi kapcsolat, az adott játék bels⇥ szerkezete, milyenek az egyes kimenetek értékelései. Ezt a különbséget fejeztem ki három játék megnevezésével, amikor er s, gyenge és könny⇥ altruizmusként hivatkoztam a fogolydilemma, a gyáva nyúl játékok komplementereire, valamint a h⇥sjátékra (nemek harca játékra). Mindhárom esetben azt tapasztalhattuk, hogy ha a játékosok figyelembe veszik a partnerük preferenciáit (tehát altruista módon viselkednek), akkor az eredeti játékhoz képest más végeredményt kapunk. Az persze, hogy más lesz a végeredmény, még nem meglep⇥, hiszen eltér⇥ játékoknak nyilván eltér⇥ lehet a végeredménye. Itt azonban ennél többr⇥l van szó. A fogolydilemma esetében a játék megoldása elmozdul a Pareto-optimális állapotba, míg a gyáva nyúl játékban a koordinációs probléma feloldódik, és a játéknak Pareto-optimális egy-egyensúlyi végeredménye lesz. Csak a h⇥sjáték az, amelyben nem változik a játék jellege, hiszen ez a játék a vezérjáték komplementereként antikoordinációs játék marad. Mindhárom altruista játékban közös az altruizmus jelenléte, de más és más „áldozatot követel meg” a három játék a játékosoktól. A mártírnak mindent fel kell áldoznia a partneréért, hiszen a maga számára legrosszabb kimenetet kell vállalnia azért, hogy a másik a legjobb kimenetet érhesse el. Az önkéntesnek kisebb áldozatot kell hoznia, hiszen számára a második legrosszabb kimenet áll szemben a partner legjobb kimenetével, míg a h⇥snek a legkönnyebb a helyzete amiatt, hogy a két legjobb alternatíva közül választhatja ki magának a rosszabb (de még neki is nagyon jó) kimenetet. A mártír, az önkéntes és a h s ezzel az altruista három típusát testesíti meg. E három altruista szerepnek (szerepl⇥típusnak) megfeleltethet⇥ három egoista szerep (szerepl⇥típus): a kizsákmányoló, a haszonles és a vezér típusa. Amikor mártír-, önkéntes- vagy h⌅sjátékról – tehát az altruizmus megnyilvánulásának különböz⌅ fokozatait megvalósító játékokról – beszélünk, akkor azt feltételezzük, hogy két altruista beállítódású személy áll egymással szemben. A mártírjáték két mártír játéka egymás ellen. Itt nem arról van szó, amir⌅l Rapoport beszél akkor, amikor egyes játékok feloldásának lehet⌅ségeként megemlíti, hogy megel⌅zéses stratégiával egy-egy játékos más végeredményt
6.2. NORMÁK ÉS MAGASABBREND⇥ JÁTÉKOK
⌅
197
⌅
adhat a játékoknak. Rapoport mártírnak min⌅síti azt a játékost, aki a fogolydilemmában „önként” vállalja a kooperációt és ezáltal a legrosszabb kimenetet. Ez persze helyénvaló min⌅sítés, csak ez egy aszimmetrikus fogolydilemma helyzetet ír le, amelynek valóban van egyensúlyi megoldása (lásd ??.o.), de ez a játék nem sorolható a szimmetrikus alapjátékok közé. Konzisztensebbé lehetne tenni a játékok megnevezéseit, ha a széles körben elterjedt, különböz⌅ logika mentén megszületett nevek továbbvitele helyett egy elvre koncentrálva adnék új neveket a játékoknak. Ilyen megoldás lehetne a játékra jellemz⌅ szereptípus kiemelése és hozzárendelése a játékokhoz. Ekkor a fogolydilemma kizsákmányolójáték, míg a komplementer párja a mártírjáték lehetne. A gyáva nyúl játékot nevezhetnénk haszonles⌅játéknak, míg a komplementer párját önkéntesjátéknak. A vezérjátékot pedig a h⌅sjátékkal állíthatnánk párba. A fenti névadási lehet⌅séget azonban csak mint elméleti lehet⌅séget vetettem fel, a szakmai diskurzus tehetetlenségi erejével szemben nyilvánvalóan nem érdemes, nem lehetséges és talán nem is szabad ilyen alternatívákat keresni.
A kés⇥bbiekben bemutatok majd egy-két olyan elméletet is, amely az altruizmus, a kooperáció megjelenésének, fennmaradásának másféle magyarázatát adja. A sokszor ismételt fogolydilemma játékok elemzését végzem majd el, amelynek középpontjában az önz⇥ ember hipotézisén alapuló, konfliktusos társadalmi dilemmát modellez⇥ játék áll ugyan, mégis azt fogjuk látni, hogy ilyen feltételek mellett is létrejöhet, fennmaradhat a társadalmi kooperáció, az altruizmus, a reciprocitás. >>> A társadalmi kapcsolatok játékelméleti modellezése folytatható, ha túllépünk az alapjátékok körén. Az eddigi elemzéseket a következ⇥ feltevések mentén végeztem: az alapjátékok mind nem-kooperatív, egyszer játszott, kétszerepl⇥s, kétalternatívás, szimmetrikus játékok voltak. A továbblépés során ezen a feltevésen érdemes enyhíteni, hiszen a lehetséges 78 játékból eddig még csak 12-t vizsgáltunk meg, és feltételezhet⇥, hogy az aszimmetrikus játékok között is találhatunk olyanokat, amelyekkel fontos, érdekes társadalmi helyzeteket modellezhetünk. Meg lehet nézni, mit kezdhetünk – továbbra is két szerepl⇥t és két döntési alternatívát feltételezve – az aszimmetrikus játékokkal. De enyhíthetünk a szerepl⇥k számára vonatkozó feltételünkön is, és megvizsgálhatjuk a többszerep⇥s társadalmi helyzeteket is. El⇥tte azonban egy ponton b⇥vítenem kell az eddig felépített modell fogalomkészletét.
6.2. Normák és magasabbrend⇥ játékok A játékok eddigi leírásakor nem vettem figyelembe azt a tényt, hogy a társadalmi kapcsolatok kimenetét nemcsak a cselekv⇥k értékein, érdekein, érzelmein alapuló motivációk, ezekb⇥l származtatható, magyarázható intenciók, hanem sokszor a – cselekv⇥k számára „küls⇥leg adott” – társadalmi normák is befolyásolják. Nem akarok itt elmélyedni a játékok és a normák kapcsolatrendszerének tárgyalásában (a normák keletkezési mechanizmusainak tárgyalására azért még a kés⇥bbiekben röviden kitérek), de néhány fogalom (például a reciprocitás, a reputáció) megalapozásához szükség van arra, hogy az eddig használt fogalmi modellt kib⇥vítsem a norma fogalmának beemelésével. A normákról b⇥vebben szót ejtettem a könyv els⇥ részében (2.9 fejezet). Ezen a ponton csak arra a jelenségre akarok rávilágítani, amely minden társadalmi dilemmát
⌅
198
⌅
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
reprezentáló játékban el⇥bb-utóbb felbukkan. A dilemmát okozó cselekvések szabályozására ugyanis gyakran normákat hoznak létre a résztvev⇥k, a cselekvések környezetét adó közösségek. Ezek a normák azokat a cselekvésmintákat írják el⇥, amelyekhez igazodva el lehet kerülni a társadalmi csapdákat. Ha már ennyit tudunk (feltételezünk), akkor két szempont szerint értékelhetjük a cselekv⇥k magatartását, motivációit. Természetesen értékelési szempontként mindig adott az eredeti játékelméleti megközelítés, azaz a preferenciaeloszlások és az ebb⇥l levezethet⇥ cselekvési/döntési beállítódások figyelembe vétele. Emellett azonban figyelembe vehetjük azokat a – normatív – elvárásokat is, amelyek a játékosok cselekvési lehet⇥ségeire irányulnak. A fogolydilemma példájában a következ⇥ket mondhatjuk. A játékosok számára kétféle cselekvési lehet⇥ség adott: vagy kooperálnak (C) vagy dezertálnak (D). Emellett mindketten azt várnák el a másiktól, hogy ⇥ feltétlen kooperáljon. Ha ez így van, akkor ezt a kooperációra vonatkozó elvárást meg lehet fogalmazni egy normában. Amit a felek vagy betartanak vagy nem. Vagyis még mindig ugyanott vagyunk, mint eddig. Mindegy, hogy miért teszik (érdekb⇥l vagy normakövetésb⇥l), így is, úgy is két lehet⇥ség van a játékosok el⇥tt: vagy kooperálnak vagy versengenek. A modellünknek nem ezért van szüksége a norma fogalmára. A normativitás figyelembevétele azzal változtatja meg érdemben az elemzési lehet⇥ségeinket, hogy módunk nyílik egy újfajta cselekvés, a normasértés szankcionálásának vizsgálatára. Korábban bemutattam, hogy a normasértést különféle szankciókkal lehet büntetni (70.o.). Akkor háromféle normatípust különítettem el: az erkölcsöt, a konvenciót és a jogot. A játékelmélet keretei között konvencionális helyzetr⇥l, konvencionális normáról beszélhetünk, amely esetben a szankció a normasért⇥ viselkedés helytelenítése, elítélése vagyis negatív társadalmi ösztönz⇥k alkalmazása. A játékosok el⇥tt álló cselekvési alternatívákat így két szinten írhatjuk le. Az els⇥ szinten az adott játék „logikája” szerint viselkedhetnek. Ezeket a cselekvéseket (játékokat) nevezhetjük els rend⇥ (els⇥fokú, els⇥fajú, els⇥szint⇤) cselekvéseknek (játékoknak). Az ilyen cselekvéseket (játékokat) elemeztem a korábbi fejezetekben. Ha feltételezzük, hogy a játékosok normákhoz is igazodnak, és a modellünkbe is beemeljük a norma fogalmát, akkor a cselekvések (játékok) elemzése már egy második szinten is lehet⇥vé válik számunkra. Amikor valamelyik játékos megsérti az adott játék releváns normáját, akkor a partnere számára új döntési/cselekvési helyzet áll el⇥: reagálhat a normasértés tényére és szankcionálhatja a normasért⇥ játékost. Ezt hívhatjuk másodrend⇥ (másodfokú, másodfajú, másodszint⇤) cselekvésnek (játéknak). A másodrend⇤ cselekvési szinten a kooperáló fél „f⇥ kérdése” az els⇥ szinten dezertáló felé az, hogy ’Miért nem kooperálsz?’. A két szint cselekvési/döntési alternatíváit természetesen teljesen el kell választanunk egymástól. A játékok különböz⌅ rend⇧ min⌅sítéséhez hasonlóan beszélhetünk els⌅- és másodrend⇧ problémákról, els⌅- és másodrend⇧ dilemmákról, els⌅- és másodrend⇧ helyzetekr⌅l is. A másodrend⇧ cselekvések kérdése felmerült a kollektív cselekvések elemzésekor is, amikor megvizsgáltam a másodrend⇧ kollektív cselekvések, a szelektív ösztönz⌅k alkalmazásának jelenségét (115.o.), bár ott nem tettem említést a normákról. Viszont a normákról szóló fejezetben b⌅vebben foglalkoztam a másodrend⇧ (azaz a normasértést szankcionáló) cselekvések kérdéseivel (75.o.).
A másodrend⇤ játékokban adott cselekvési lehet⇥ségeket többféleképpen értelmezhetjük. Az els⇥ megközelítés szerint ugyanúgy két alternatívát különíthetünk el, mint els⇥ szinten (lásd például: [PB04]). Azt mondhatjuk, hogy a játékosok vagy szankcionálnak (azaz
6.2. NORMÁK ÉS MAGASABBREND⇥ JÁTÉKOK
⌅
199
⌅
elvégzik a második szintnek megfelel⇥ kooperációs tevékenységet), vagy nem szankcionálnak (azaz a második szinten dezertálnak). A másodfajú dezertálásnak az lehet az oka, hogy a szankcionálás olyan pszichológiai költségekkel jár, amelyet sokan nem szívesen vállalnak (ha valaki esetleg nem értené, mit jelent itt a pszichológiai költség fogalma, az gondoljon bele abba, miért nem szólunk rá könnyen arra az emberre, aki eldob egy csikket az utcán vagy nem adja át a helyét az id⇥sebbeknek a buszon). A lényeg: a cselekv⇥k egy adott játékban mindkét cselekvési/elemzési szinten kooperálhatnak vagy dezertálhatnak. Egy másik megközelítés szerint a másodrend⇤ játékban több cselekvési lehet⇥ség is létezik a játékosok számára [Hec96], [Axe86]. A cselekvési alternatívák számbavételéhez természetesen figyelembe kell venni az els⇥ szinten végrehajtott cselekvéseket, melyek vagy kooperációt (C) vagy versengést (D) jelenthetnek. A második szinten, azaz a szankcionálás, a szelektív ösztönz⇥k alkalmazásának szintjén a cselekv⇥k újracsak kooperálhatnak (vagyis ösztönözhetik az els⇥ szint dezert⇥reit) vagy dezertálhatnak (vagyis tartózkodhatnak az els⇥ szint dezertálóinak szankcionálásától). A különböz⇥ szint⇤ cselekvések egyértelm⇤ megkülönböztetése miatt itt már érdemes indexeket alkalmazni: innent⇥l kezdve az els⇥rend⇤ cselekvéseket C1 és D1 , a másodrend⇤eket pedig C2 és D2 szimbólumokkal jelölöm. Ekkor – a két cselekvési szint egymásra vetítéséb⇥l – négyféle lehetséges magatartás jön ki. másodrend⇧ kooperálás (C2 )
másodrend⇧ dezertálás (D2 )
els⌅rend⇧ kooperálás (C1 )
teljes kooperálás (C1 C2 )
privát kooperálás (C1 D2 )
els⌅rend⇧ dezertálás (D1 )
hipokrita kooperálás (D1 C2 )
teljes dezertálás (D1 D2 )
A privát kooperálás ’privát’ jelz⇥jével arra utalhatunk, hogy a cselekv⇥ kooperál ugyan, de csak magára figyel, nem tör⇥dik mások cselekvésével, ami a másodrend⇤ játékban dezertálásnak felel meg. A teljes kooperálás és a teljes dezertálás azt jelenti, hogy a felek mindkét szinten vagy együttm⇤ködnek vagy versengenek egymással, míg a hipokrita kooperáció fogalma annak a személynek a magatartására utal, aki „vizet prédikál, de bort iszik”, vagyis aki az alapjátékban ugyan dezertál, ennek ellenére – a második cselekvési szinten – másokat ösztönözni próbál a „helyes” viselkedésre, vagyis ezen a szinten kooperál. Ezzel azonban még nem mutattam meg a magasabbrend⇤ játékok összes cselekvési lehet⇥ségét. Két okból sem. Egyrészt azért nem, mert a másodrend⇤ játékok szintjén figyelembe kell vennünk még egy új dimenziót, amely mentén különféle – eddig még nem tárgyalt – cselekvésekre van mód. A másodrend⇤ játékban ugyanis magát a megfogalmazott normatív igényt nem kell feltétlen elfogadni, azt meg lehet támadni. Ha ezt az új cselekvési lehet⇥séget is figyelembe akarjuk venni (és miért ne akarnánk?), akkor ki kell b⇥vítenünk a cselekvési alternatívák halmazát. Másrészt a normák hosszútávú fennmaradása, fenntartása céljából szükség van arra, hogy a cselekv⇥k olykor azzal is foglalkozzanak, hogy ki dezertál a másodrend⇤ játékban, vagyis ki nem ösztönzi, ki nem fegyelmezi az els⇥ szinten dezertálókat. Ez pedig már egy harmadrend⇥ cselekvésnek (harmadrend⇥ játéknak ) felel meg. A harmadrend⇤ játék szintjén a másodrend⇤ játék dezertálójával szemben az a „f⇥ kérdés”, hogy ’Miért nem szóltál rá az els⇥ szinten dezertáló személyre, miért nem szankcionáltál?’. Kés⇥bb majd látni fogjuk, hogy a harmadrend⇤
⌅
200
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
⌅
cselekvések hiányában nehezen lehet tartósan fenntartani a normákat egy csoporton belül (??.o.). Nézzük meg el⇥ször, miért, hogyan, milyen cselekvési lehet⇥ségekkel kell kiegészítenünk a másodrend⇤ játékok modelljét [Hec91]. Az els⇥ szinten vannak az els⇥dleges, elemi bels késztetések, amelyek a különböz⇥ játékokban más és más preferenciamintázatot adnak ki. Minden játékban felmerülhetnek regulációs késztetések a játékosokban, amelyek a „kívánatos” cselekvések betartására késztetnék a többieket – különféle ösztönz⇥k segítségével. Ebben az esetben már másodrend⇤ cselekvésekr⇥l beszélhetünk. Ezen a szinten akkor kooperál valaki, ha valahogyan ösztönözni próbálja a másik felet valamely cselekvés megtételére. Ezt az elvárását kifejezve azonban kinyilvánítja azt az igényét is egyben, hogy a megcímzett fél ismerje el a regulatív szándék helyességét is. Ez az érvényeségigény azonban vitatható. Egy ilyen igény bejelentésével a többiekben ki lehet váltani olyan oppozícós késztetéseket, amelyek nem az elvárt cselekvést magát, hanem a regulációs igényt utasítják vissza. A második cselekvési szinten az ösztönz⇥ személy által kinyilvánított – cselekvésbefolyásolási szándékhoz kapcsolt – elismerési igényt mindig lehet vitatni (az érvényességvizsgálati problémával alaposabban foglalkozom: 33, 76. és 122.o.). A másodrend⇤ játékokban ott van még az oppozíció (opponálás, oppozíciós cselekvés) lehet⇥sége. Ha valaki nem helyesli, opponálja a társadalmi ösztönz⇥k alkalmazását az adott helyzetben, akkor azt O2 szimbólummal jelölöm. Fontos látnunk, hogy ez az oppozíció csak a regulációs késztetések, a normatív igények helyességével áll szemben, és nem vonatkozik az els⇥ szint cselekvési alternatíváira. Az opponáló személy ugyanúgy kooperálhat vagy dezertálhat az els⇥rend⇤ játék szintjén. Mindezek alapján a másodrend⇤ játékok szintjén még további két cselekvési mintát elkülöníthetünk: a szankcióoppozíciót (C1 O2 ), amikor els⇥ szinten kooperál, a másodikon opponál valaki, illetve a teljes oppozíciót (D1 O2 ), amikor els⇥ szinten dezertálnak, a másodikon opponálnak a játékosok. A másodrend⇤ cselekvések világában tehát összesen hatféle cselekvési lehet⇥ségb⇥l lehet választani. teljes kooperáció privát kooperáció hipokrita kooperáció teljes dezertálás szankcióoppozíció teljes oppozíció
C 1 C2 C1 D2 D1 C2 D1 D2 C 1 O2 D1 O2
A másodrend⇤ játékok cselekvési alternatíváit bemutattam, ám ezzel még nincs vége. Szükség van arra, hogy még egy elemzési szintet beépítsünk a modellünkbe, mert csak a harmadrend⇤ cselekvési lehet⇥ségek figyelembevételével érthetjük meg igazán a regulatív késztetéseket is magába foglaló társadalmi helyzetek bels⇥ logikáját. A regulációs késztetések elfogadása, fennmaradása, megszilárdulása a normák szituáción belüli megjelenését jelenti. Robert Axelrod a normák keletkezésér⇥l szóló cikkében három cselekvési szintet különít el [Axe86]: 1) az eredeti társadalmi cselekvések szintje, ahol az els⇥rend⇤ cselekvések zajlanak, ahol vagy kooperálnak vagy versengenek a játékosok; 2) az els⇥szint⇤ dezertálást megtorló cselekvések szintje, ami egy másodrend⇤ cselekvésnek felel meg, ahol a dezertálásnak a büntetés elmaradását tekinthetjük, míg kooperálásnak a büntetés végrehajtását;
6.3. AZ ELEMZÉSI APPARÁTUS B VÍTÉSE
⌅
201
⌅
3) a másodszint⇤ dezertálást büntet⇥, vagyis a megtorló cselekvések elhagyását megtorló cselekvések szintje, amit harmadrend⇤ cselekvésnek min⇥síthetünk. A fenti cselekvési modell alapján Axelrod olyan számítógépes programot készített, amelynek segítségével szimulálni tudta, hogy egy fogolydilemmaszer⇤ helyzetben milyen feltételek között, milyen eséllyel alakulnak ki és maradnak fent a normák (a normakövet⇥ viselkedések) a csoporton belül. A szimuláció eredménye az volt, hogy minél biztosabban tették szóvá (torolták meg) a harmadik szint⇤ cselekvések révén a normasértés szankcionálását elmulasztó másodszint⇤ dezertálásokat a játékban, annál biztosabban intézményesedtek a normák. A normák fennmaradásához tehát az szükséges, hogy elegend⇥ számban legyenek olyanok a közösségen belül, akik szankcionálják a dezertálók normasért⇥ viselkedését, ezt a helyzetet viszont csak azáltal lehet elérni és fenntartani, ha elegend⇥en vannak a csoporton belül azok az „⇥rz⇥k”, azok a „kapu⇥rök”, akik a szankcionálók tevékenységét figyelik és ha kell, büntetik (a szankcionálástól tartózkodó személyeket). A gondolatmenet szempontjából itt nincs különösebb jelent⌅sége, de azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Yamagishi-Takahashi szerz⌅pár a harmadik cselekvési szint bevonása nélkül is megmagyarázhatónak véli a normák kialakulását. A szerz⌅k szerint a megoldás (az alternatív magyarázati lehet⌅ség) az els⌅ és második szint cselekvési lehet⌅ségeinek összekapcsolása [YT94].
A cselekvéseket tehát három szinten vizsgálhatjuk. A könnyebb áttekintés kedvéért bemutatom a három szint cselekvéseinek egymáshoz való viszonyát: Az ábrán az adott játék (társadalmi helyzet) számokkal jelölt szerepl⇥i (a játékosok) mindhárom cselekvési szinten részt vehetnek. Az els⇥ két szinten értelmes kooperálásról és dezertálásról beszélni, a harmadik szinten már nem annyira, ezért ott már csak azt tüntettem fel, hogy a harmadik szinten vannak, akik kooperálnak, ami itt azt jelenti, hogy a második szint⇤ dezertálást szankcionálják. A második cselekvési szinten lehet megragadni az érvényességvizsgálat problémáját. A másodrend⇤ játékokban a játékosok vagy szankcionálják az els⇥ szint⇤ dezertálásokat vagy nem, de ezen a szinten el⇥fordulhatnak olyan cselekv⇥k is, akik a szankcionálás elvégzése vagy elutasítása helyett magát a szankcionálási szándékot, regulációs igényt ellenzik (opponálják). >>> Az eddig bemutatott magatartásminták, stratégiák mind feltétel nélküliek voltak, amelyek nem vesznek figyelembe küls⇥ tényez⇥ket (például azt, hogy a partnerük mit lépett az el⇥z⇥ játékban). Tudni kell azonban, hogy a feltételnélküli stratégiák mellett vannak feltételes stratégiák, amelyek a partner korábbi viselkedéséhez kötik az aktuális döntést. A kés⇥bbiekben több ilyen stratégiát fogok elemezni.
6.3. Az elemzési apparátus b vítése Bár a játékelmélet emberi játszmák modellezésére jött létre, sokáig társadalmi helyzetek leírására alkalmazták, egy ponton – mint egy modellezési-elemzési technikát – felfedezték maguknak a biológusok, és biológiai jelenségek evolúciós magyarázatára is alkalmazni kezdték. Az evolúció és a játékelmélet összekapcsolásának sikere aztán azt eredményezte, hogy önálló megközelítésmódként megjelent az evolúciós játékelmélet, amely a biológiai evolúció mintájára vizsgálja a társadalmi helyzeteket, a kooperáció kialakulásának, fentmaradásának lehet⇥ségeit.
3: nem-szankcionálás szankcionálása i. játékos
1: nem-szankcionálás szankcionálása
3: szankcionálás
i: szankcionálás
1: szankcionálás
i: nem-szankcionálás szankcionálása
3: szankcionálás (C)
1. játékos
2: szankcionálás (C) 1: nem-szankcionálás (D)
3: szankcionálás
i: szankcionálás
i: opponálás
2: szankcionálás
4: nem-szankcionálás (D) n: opponálás
i: kooperáció 4. játékos
4: versengés 3: kooperáció
2: versengés 1: kooperáció
n: kooperáció
harmadrend! cselekvések
6 . A MODELL KITERJESZTÉSE
⌅
másodrend! cselekvések
202
els"rend! cselekvések
⌅
n. játékos
3. játékos
2. játékos
Az evolúció fogalmának megjelenése a játékelmélet fogalomkészletében egy fontos kérdés megválaszolására késztet. Tisztázni kell azt, hogy elfogadhatónak, alkalmazhatónak tartom-e az evolúciós megközelítést mint módszertani apparátust a társadalmi jelenségek magyarázatában, ha nem, miért nem, ha igen, miért igen. El⇥ször azt mutatom be, hogy – felfogásom szerint – mi is e módszertan lényege a játékelmélet fel⇥l tekintve. A társadalmi cselekvések modellezésében majd úgy lépünk tovább, hogy a döntési stratégiákat számítógépes szimuláció segítségével hasonlítjuk össze. Az ismételt játékokban alkalmazható stratégiákat számítógépes programokkal reprezentáljuk, és ezeket a programokat egymás ellen játszatjuk. Az ismételt játékok sorozatát így szimulálva az eredmények értékeléséhez az evolúciós játákelmélet egyik központi fogalmát az ’evolúciós értelemben stabil stratégia’ (ESS – evolutionary stabil strategy) fogalmát használjuk. Az ESS min⇥sítés azt jelenti, hogy a szimulált közösségen belül, a játékok sorozatos ismétlése során valamely stratégia (magatartásminta) más stratégiákkal történ⇥ folyamatos összehasonlításban „gy⇥ztesként” kerül ki, „kiválasztódik”, azaz a játéksorozatban id⇥vel a legtöbb cselekv⇥ (esetleg mindenki) ezt a mintát választja. Ezt a mozzanatot lehet determinisztikusan is értelmezni, amikor a szabályszer⇤ség kialakulása, fentmaradása elkerülhetetlen, a szabályszer⇤ség léte egyértelm⇤en meghatározott. Ahogy az evolúció gondolatát a biológia alkalmazza. De lehet úgy is értelmezni, hogy kulturális újratermelés során egy közösségen belül szétterjed valamilyen magatartásminta. Ez az interpretáció érvényes lehet társadalomtudományi megközelítésb⇥l is. Akkor
6.3. AZ ELEMZÉSI APPARÁTUS B VÍTÉSE
⌅
203
⌅
tartom elfogadhatónak az evolúciós játékelmélet, az evolúciós dinamika módszertanának használatát, ha azt lehet feltételezni, hogy a vizsgált magatartásminták, stratégiák kiválasztódása nem determinisztikus, hanem csak tendenciaszer⇤. Ha így értelmezzük a társadalmi kiválasztódás fogalmát, akkor nem a teljesen meghatározott – pontosabban a véletlen által generált mutációkon át változó – egyedek kiválasztódását modellezzük ezzel a szimulációs technológiával, hanem sokkal inkább az egyedek (csoportok, kultúrák) egymásmellettiségéb⇥l, egymásra hatásából vagy másként: a tanulásból, a kulturális reprodukcióból következ⇥ társadalmi változásokat érthetjük meg ilyen módon. A játékokban használt stratégiák, magatartásminták tanuláson keresztüli kiválasztódásának mechanizmusát mutatta be szépen Douglas D. Heckathorn [Hec96], aki szerint a racionális döntések elméletén alapuló modellekben a döntés mindig el renéz (forwardlooking). A döntéshozó a várható hasznosságot maximalizálva, tehát a jöv⇥be nézve választ a lehetséges alternatívákból. Ezzel szemben a kísérleti pszichológia tanulási modelljei hátranéz döntéseket feltételeznek, amelyek során az egyének a mindenkori döntéseket a múltbeli játékok eredményei alapján hozzák meg. A felmérések tanulságai szerint sok esetben a kétfajta döntési módszer ugyanazokat az eredményeket hozta, vagyis a múltbeli tapasztalatok el⇥revetítésével is el lehet érni ugyanazt az eredményt, amit a racionális mérlegelésen alapuló döntésekkel lehet produkálni. Van azonban egy harmadik lehet⇥ség is, amely ugyan az evolúciós játékelmélett⇥l kölcsönzi az alkalmazott technikát, ám máshogy értelmezi az eredményeket, ezért megszabadítható az evolúciós elméletek – társadalomtudományok számára elfogadhatatlan – determinizmusától. Az ismételt játékok sokszoros lefuttatása során az egymás ellen „ játszó” (játszatott) stratégiák evolúcióját lehet úgy is értelmezni, hogy amikor valamelyik sikeres stratégiát elkezdik sokan követni, akkor arról van szó, hogy az eredményességet figyelve a többiek egyszer⇤en megtanulják sikeres stratégiákat. Az eltanulás eredményeként aztán a sikeres stratégiák egyre gyakoribbá válnak, mert a játszmák számának el⇥rehaladtával egyre többen választják azokat. Ezt a helyzetet (pontosabban ezt a helyzetértékelést) Heckathorn elnevezte megfigyel tanulásnak, míg az ilyen módon értelmezett döntésekre bevezette a oldalranéz döntés (sideways-looking decision) fogalmát. Ez az interpretáció az emberi tanulás (a mások cselekvéseib⇥l történ⇥ tanulás) jelenségét ragadja meg, nincs már benne az emberi cselekvések teljes meghatározottsága, mentes a determinizmustól. A három döntési modell közül az els⇥ kett⇥ az egyénen belüli döntésekkel fogalkozik csak, míg az utóbb bemutatott modell mások döntéseit is „be tudja húzni” a modellbe. Az oldalranéz⇥ döntésnek megvan az az el⇥nye a másik kett⇥vel szemben, hogy itt egyetlen ember okos döntése, „felfedezése” sokak javára szolgálhat, hiszen sikeressége esetén a többiek is követni fogják azt a stratégiát. A továbbiakban tehát – a fenti érvekre hivatkozva – beszélni fogok magatartásminták, evolúciósan stabil stratégiák kiválasztódásáról, terjedésér⇥l, elfogadhatónak tartom az ismételt játékok számítógépes szimulációjának eszközét alkalmazni az ismétl⇥d⇥ társadalmi helyzetek modellezésére, gyakran hivatkozom olyan cikkekre, amelyek ilyen módszertan alapján értek el jelent⇥s elméleti eredményeket.
7. FEJEZET
További játékok Az eddigiekben az alapjátékokat mutattam be. A könyv hátralev⇥ részében másfajta játékokat fogok elemezni. Megvizsgálom, hogy mi történik akkor, ha változtatunk az alapjátékokat definiáló feltételeken, ha megengedjük az asszimmetrikus preferenciarendezéseket, a többszerepl⇥s játékokat, a játékok ismétl⇥dését, a játékosok cserél⇥dését vagy ha emlékezettel „látjuk el” a játékosokat. Minden egyes változtatáshoz új fogalmakkal kell majd b⇥vítenem az elméleti modellt, egyre több fogalmat, egyre bonyolultabb modellt kell majd kezelnem, de cserébe egyre több – fontos – társadalmi jelenség leírására alkalmas elméletet kapunk.
7.1. Aszimmetrikus játékok A szimmetrikus játékok azért különösen hasznosak a társadalmi kapcsolatok elemzésekor, mert mindkét résztvev⇥ ugyanúgy viszonyul a másikhoz, a döntési helyzethez. Az ilyen játékoknak nincs kitüntetett szerepl⇥je. Láthattuk, hogy nagyon fontos társadalmi kapcsolatok modellezhet⇥k a szimmetrikus játékokkal. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyek aszimmetrikus preferenciaeloszlással jellemezhet⇥k (s⇥t, ahogy azt korábban jeleztük, sokkal több ilyen viszonyrendszer létezik, hiszen a 78 kétszemélyes, kétalternatívás játékból csak 12 szimmetrikus). Az aszimmetrikus játékokat úgy fogom modellezni, hogy azt feltételezem, a résztvev⇥k más alapjáték szerint értelmezik saját helyzetüket. Ezt azt jelenti, hogy a felek a közösen játszott aszimmetrikus játékot kétféle szimmetrikus játék logikája szerint interpretálják. Ezt a helyzetet úgy lehet leírni az eddig alkalmazott elemzési apparátus segítségével, hogy a játék preferenciamátrixát két szimmetrikus játék preferenciaeloszlásából tesszük össze (ami természetesen ezáltal aszimmetrikussá válik). Nem fogom itt az összes aszimmetrikus játékot elemezni (talán nem is szükséges), de párat közülük azért megvizsgálok. A fogolydilemmát (??.o.) és a mártírjátékot (??.o.) egymás komplementereinek min⇥sítettem. Mindkét játékban azonos preferenciamegoszlás mentén cselekedtek a játékosok, vagyis mindkét játék szimmetrikus volt. Érdemes megnézni, mi történik akkor, ha csak a két szerepl⇥ egyikének cseréljük ki a preferenciaértékeit, vagyis amikor az egyik fél a fogolydilemma, a másik fél a mártírjáték mintázata szerint (vagyis egoista, illetve altruista beállítódást feltételezve) játszik. Ezt az esetet példázhatja a fogolydilemma alaptörténetének következ⇥ módosítása:
205
⌅
206
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
Anya és fia, a két bankrabló Ha azt feltételezzük, hogy a fogolydilemma két bankrablója egy anya és a fia, akkor teljesen új helyzettel állhatunk szemben. Feltételezhetjük ugyanis azt (mégha nem is minden esetben), hogy az anya azt szeretné elérni, hogy miel bb szabaduljon a fia, még azon az áron is, hogy (az anya) a legsúlyosabb büntetést kapja. Ennek a társadalmi helyzetnek a döntési mátrixa teljesen megegyezik a fogolydilemmáéval, a preferenciamátrixaik azonban már eltérnek egymástól. Az új játéké így néz ki: 3,3
4,4
1,1
2,2
2,2
3,3
1,1
2,2
-2,-2
-1,-1
0,0
1,1
A preferenciaértékek alapján megállapítható, hogy a játéknak van egyensúlyi kimenete, hiszen mindkét játékos a jobb-fels⇥ cellába írt kimenetet preferálja leginkább. A játékot úgy interpretálhatjuk, hogy az altruista személy hagyja, hogy a partnere kizsákmányolja ⇥t, aki ezt meg is teszi. >>> Az „aszimmetrikus fogolydilemma” után érdemes megvizsgálni azt a játékot is, amely a gyáva nyúl játék (??.o.) és komplementer párja, az önkéntesjáték (??.o.) összegyúrásából adódik. Ha megnézzük, mi történik akkor, ha egy haszonles⇥ és egy önkéntes kerül szembe egymással, érdekes megállapításra juthatunk. Folt a zsákját? Bármelyik gyáva nyúl játék vagy önkéntesjáték kimeneteit alapul vehetjük a játék szemléltetésére. Azokhoz képest csak annyi változtatást kell a játékba belevinnünk, hogy egy egoista és egy altruista szerepl játszmáját feltételezzük, amit l aszimmetrikussá válik a szerepl k helyzete. A játék döntési mátrixa megegyezik a kiválaszott játékkal, míg a játék preferenciamátrixa úgy tehet⇥ össze, mintha Ego önkéntes játékot, Alter gyáva nyúl játékot játszana. 3,3
4,4
1,1
2,2
2,2
3,3
2,2
1,1
-1,-1
-2,-2
1,1
0,0
Meglep⇥ következtetésre juthatunk, ha megvizsgáljuk a játékosok döntési lehet⇥ségeit. A játék Ego szempontjából a kooperatív kimenetet eredményezné, de érdekes módon Alter „nem tudja kihasználni” egyértelm⇤en Ego felajánlkozását, mert számára – az általa játszott gyáva nyúl játék anti-koordinációs jellege miatt – a játék megmarad két egyensúlyi kimenet⇤nek. A játék megoldásához tehát ugyanúgy szükség van „ játékon kívüli” eszközök alkalmazására. Ez azt is jelenti, hogy a haszonles⇥ számára nem jelent olyan sokat, hogy milyen beállítódású játékos van vele szemben (egy másik haszonles⇥ vagy egy
7.1. ASZIMMETRIKUS JÁTÉKOK
⌅
207
⌅
önkéntes), a játék nem értelmez⇥dik át számára (lehet, hogy a zsák hamar megtalálja a foltját, de a folt nehezebben találja meg a zsákját). Annyiban azért különbözik ez a helyzet a gyáva nyúl játéktól, hogy itt Alter jóval könnyebben ki tudja használni partnere altruizmusát, hiszen tudhatja, hogy Ego feltétel nélküli kooperálni fog. De akkor is, fontos hangsúlyoznom újra: a játéknak nincs egyértelm⇤ végeredménye. >>> Ha egyszer megvizsgáltuk a kizsákmányoló-mártír és a haszonles⇥-önkéntes párok közti játékokat, akkor érdemes megnéznünk azt az esetet, amikor egy vezér és egy h⇥s kerül szembe egymással. „Megkevert” nemek harca A játék tartalmi leírásához a h sjáték vagy a vezérjáték bármelyik példáját választhatjuk, csak azt kell feltételeznünk, hogy az egyik játékos a h sjáték, a másik a vezérjáték logikája szerint játszik. A játék preferenciamátrixát a h⇥sjáték (??.o.) és vezérjáték (??.o.) összekeverésével kaphatjuk meg úgy, hogy Ego h⇥sjátékként, míg Alter vezérjátékként értelmezi a szituációt. 2,2
4,4
1,1
2,2
2,2
3,3
3,3
1,1
-2,-2
-1,-1
0,0
1,1
Bár a játék preferenciamátrixa különbözik mind a h⇥sjáték, mind a vezérjáték mintázatától, de mégis ugyanazt a logikát tartalmazza, ugyanazt a végereményt adja, mint a két alapjáték. Akárhogy is tesszük össze a szereptípusokat (vezért a vezérrel, h⇥st a h⇥ssel, vezért a h⇥ssel vagy h⇥st a vezérrel), a játék struktúrája, várható végeredménye nem változik, a játék mindig egy anti-koordinációs helyzet feloldásáról szól (amit az alapjátékon belül sosem lehet megtenni). >>> Az aszimmetrikus játékok három eddig bemutatott példája két-két komplementer játék egybegyúrása révén jött létre. Vannak olyan aszimmetrikus játékok is, amelyek két nemkomplementer játék összetételével modellezhet⇥k. Tanulságos példaként idézhetjük fel erre Salamon király jólismert bibliai történetét. Ki az igazi anya? A bibliai bölcs Salamon királynak egyszer olyan helyzetben kellett döntenie, amelyben két n is azt állította magáról, hogy egy gyereknek az anyja. Az egyik az igazi anya, a másik csaló álanya volt. Salamon király – miután végighallgatta a két anya beszédét – felemelte a kardját és közölte, hogy mivel a hallottak alapján nem tud dönteni, igazságosan elosztja a gyereket a két n között és kettévágja t. Az egyik n erre azonnal lemondott az igényér l felkiáltva, hogy nem a gyerek anyja. Salamon király erre neki ítélte a gyereket azzal az indoklással, hogy csak az igazi anya képes lemondani a gyerekér l, ha annak élete a tét.
⌅
208
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
Alter lemond az anyaságról
Alter nem mond le az anyaságról
Ego lemond az anyaságról
egyiküké sem lesz a gyerek
Alteré lesz a gyerek
Ego nem mond le az anyaságról
Egoé lesz a gyerek
a gyerek meghal
Megint csak az a helyzet, hogy a mesebeli két „anya” el⇥tt azonos döntési alternatívák vannak, csak azokat más játék logikája szerint élik meg. A döntési lehet⇥ségeiket (a játék kimenetmátrixát) az alábbi táblázat mutatja. A történetet többféleképpen is lehet interpretálni, vagyis ezt az aszimmetrikus játékot többféle alapjátékból is össze lehet tenni. Mindegyik értelmezésben közös, hogy az Alter (a csaló anya) a fogolydilemmának „megfelel⇥en” viselkedik, ám az Ego (az igazi anya) preferenciaeloszlása egyszer a komplementer gyáva nyúl játéknak, másszor a komplementer privilégiumjátéknak felel meg. A preferenciáik emiatt – értelemszer⇤en – nem azonos mintázatúak, tehát kétféle összetételr⇥l, kétféle interpretációról kell beszélnünk. Az els⇥ interpretációs lehet⇥ség szerint az igazi anyának mindig el kell kerülnie a legrosszabb kimenet bekövetkeztét, amikor is a gyereke meghalna (ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy itt egy lexikografikus preferenciáról van szó). Ebb⇥l következik, hogy ⇥ sosem választhatja a versengést (vagyis nem állíthatja, hogy ⇥ az igazi anya), mert így el⇥fordulhat az is – ha a csaló anya verseng –, hogy saját választása a gyermeke halálához vezetne. Az igazi anya ezt semmilyen körülmények között sem kockáztathatja, ezért minden áron a kooperálást kell választania, mert csak ezzel kerülheti el biztosan a gyereke halálát. Ezért ki kell zárnia a versengési opció választását (ezért van arra szükség, hogy az igazi anya beállítódását lexikografikus preferenciával írjuk le). Ett⇥l még persze meg lehet engedni, hogy Ego – elméletben – rendezhesse a verseng⇥ magatartáshoz tartozó két kimenetet: ekkor számára nyilván a gyerek halála lenne a legrosszabb, aminél sokkal jobb lenne, ha Alter mondana le az anyaságról, és ⇥ (Ego) kapná meg a gyereket (de újra csak hangsúlyozzuk: a verseng⇥ magatartást Egónak nem nem szabad választania). A két kooperációs kimenetet azonban kétféleképpen rendezheti az igazi anya (ami a körülményekt⇥l, Ego egyéb értékeit⇥l függ). Ha Ego úgy gondolja, hogy jobb, ha anyához kerül a gyerek ahelyett, hogy árván nevelkedjék tovább, akkor inkább preferálja azt, hogy Alter kapja meg a gyekeket. Ebben az esetben Ego preferenciaeloszlása a komplementer gyáva nyúl játék mintázatának felel meg. Ezek alapján a játék preferenciamátrixát az alábbi módon írhatjuk fel: 3,3
4,4
1,1
2,2
2,2
3,3
2,1
1,2
-1,-2
-2,-1
1,0
0,1
A preferenciamátrix azt mutatja, hogy a játéknak van egyensúlyi megoldása, mégpedig a jobb-fels⇥ cellához tartozó kimenet. Ez a végeredmény nem egyezik a bibliai történet végével, de ennek az az oka, hogy azt a mesét nem a szerepl⇥k, hanem Salamon király döntése fejezte be. Nekünk csak azt kellett itt bemutatnunk, hogy miként lehet a játékelmélet segítségével interpretálni ezt a történetet. Ezt sikeresen meg is tettük, hiszen meg tudtuk mutatni, milyen logika mentén döntött a két anya a mesében.
7.1. ASZIMMETRIKUS JÁTÉKOK
⌅
209
⌅
Az alternatív interpretáció szerint az igazi anya értékelheti úgy a helyzetet, hogy Alter nem lehet jó anya, ha egyszer a verseng⇥ hozzáállásával veszélyeztetni volt képes a gyerek életét, ezért inkább a bizonytalanabb, de némi reményt még meghagyó els⇥ alternatívát teszi a harmadik helyre (a bal-alsó cellát). Ego még remélheti, hogy találni lehet a gyerekének Alternél jobb nevel⇥szül⇥t. Ekkor Ego preferenciái a komplementer privilégiumjáték eloszlásával egyeznek meg, míg a csaló anya mintázata ugyanúgy a fogolydilemmáét követi. Ebben az esetben a játék preferenciamátrixa a következ⇥: 4,3
3,4
2,1
1,2
3,2
2,3
2,1
1,2
-1,-2
-2,-1
1,0
0,1
A mese (játék) mindkét interpretációjában eltér⇥ mintázatú a két szerepl⇥ preferenciaeloszlása, a játék mindkétszer aszimmetrikus. (Ezt a mesét más szerz⇥k másként értelmezik [Pou92], [Mér96], [Mál06].) >>> A nemzetközi politikai krízisek osztályozásakor Glenn H. Snyder és Paul Diesing vezette be a ’a blöff elfogása’ (’called bluff’) nev⇤ játékot [SD77]. A szerz⇥k által a játék szemléltetésére adott konkrét történelmi példák közül az 1962-es kubai rakétaválság esetét mutatom be [SD77, 114-116]. A blöff elfogása 1962-ben a Szovjetunió nukleáris töltetekkel felszerelt rakétákat telepített Kuba szigetére. Az USA követelte a rakéták azonnali visszavonását, mivel azok fölborították volna a nukleáris egyensúlyt, és tovább rombolta volna az USA tekintélyét (amire a Disznó-öbölben elszenvedett korábbi kudarc és a Berlini fal felhúzásának „szégyene” miatt nagyon érzékenyek voltak az amerikaiak). Ezért az amerikaiak még a háború gondolatától sem riadtak vissza (aminek „kívánatosságát” növelte az a remény, hogy a háborúval meg lehet dönteni Fidel Castro rendszerét is). A szovjetek nem akartak háborút, a legjobban pedig azt szerették volna, ha a rakétáik maradhatnak Kubában. Második opcióként a kompromisszumos megegyezést pártolták (vagyis a rakétáik kivonásáért cserébe a Törökországba telepített amerikai rakéták visszavonását kérték), és a háború elkerülése miatt a második legkevésbé kívánt lehet ség volt számukra egyoldalú leszerelésük. A tárgyalások során mindkét fél a háború kockázatával fenyeget zött. Végül az amerikaiak er s és szigorú kiállásukkal meghátrálásra késztették a szovjet felet. Ha az Ego szerepébe az USA-t, az Alter szerepébe a Szovjetuniót helyezzük, akkor a felek helyzetértékelését, a kimenetmátrix celláit az alábbi módon jellemezhetjük.
⌅
210
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
Alter enged
Alter kitart
Ego enged
a kubai és török rakéták kölcsönös visszavonása
az amerikaiak presztízse csökken, a szovjeteké n⌅, a katonai egyensúly megbomlik a szovjetek javára
Ego kitart
az amerikaiak presztízse n⌅, a szovjeteké csökken, a katonai egyensúly fennmarad
háború
Ez az aszimmetrikus játék úgy modellezhet⇥, hogy azt mondjuk, hogy az Ego (USA) a fogolydilemma (??.o.), az Alter (Szovjetunió) a gyáva nyúl játék (??.o.) logikája szerint játszik. Ebben az esetben a következ⇥ preferenciamegoszlást kapjuk. 3,3
1,4
1,1
-2,2
2,2
0,3
4,2
2,1
2,-1
-1,-2
3,1
1,0
A játéknak az ad sajátos értelmet, hogy a fogolydilemmát játszó félnek (Egónak) nagyobb az esélye kivárni, amíg a másik fél (aki gyáva nyúl játékként értelmezi a helyzetét) már nem bírja tovább a kölcsönös dezertálással, vagyis itt a háborúval való fenyegetést. Egónak azért van nagyobb esélye kitartani, mert számára nem a kölcsönös dezertálás a legrosszabb kimenet, hanem a kapituláció, míg az Alter a háborút mint a legrosszabbat szeretné elkerülni, ezért valamikor fel kell, hogy adja a fenyeget⇥zést. A blöff elfogása játék egy másik – csavaros – történelmi példájaként értelmezhetjük a Falkland-szigeteki háborút Argentína és Anglia között, amikor Argentína fogolydilemmaként értelmezte a két ország közti konfliktust és mindvégig abban a tudatban volt, hogy a Thatcher-kormány gyáva nyúl játékot fog játszani, vagyis Anglia csak blöfföl a háborús fenyegetésekkel [Mál06]. Végül kiderült, hogy Anglia is fogolydilemmaként fogta fel a helyzetet, ami egy id⇥ után elvezetett a kett⇥s dezertáláshoz, vagyis a háború kirobbanásához. >>> A nemzetközi politikai er⇥térben a nemzetek képvisel⇥i között olykor olyan aszimmetrikus kapcsolatok alakulhatnak ki, amelyekben az egyik fél sokkal „el⇥nyösebb” helyzetbe kerül a másikkal szemben. Az ilyen esetekben a domináns fél er⇥szakosan léphet fel, és akár a konfliktus élezése, a harc, a háború felvállalása is érdekében állhat. Az ilyen helyzeteket az ’agresszorjáték’ (’bully’) vagy – ha a domináns fél a háborút pártolja leginkább, akkor – a ’nagy agresszor játék’ (’big bully’) modellezi. Nézzünk meg el⇥ször egy példát az agresszorjátékra: az angolok és franciák között kirobbant fashodai incidenst 1898-ból [SD77, 122-124]. Agresszor 1898-ban egy 150 f s francia katonai egység elfoglalta a szudáni Fashoda-er döt. Az er döt pillanatok alatt a Szudánban állomásozó brit hader 20 ezernyi katonája vette körül, követelve a franciák azonnali kivonulását. Mindkét fél hangos diplomáciai csatározásba kezdett, nagy sajtóvisszhangja volt a Fashoda-ügynek minden oldalon. A konfliktus végül a franciák kivonulásával ért véget.
7.1. ASZIMMETRIKUS JÁTÉKOK
⌅
211
⌅
Ebben az esetben az Ego szerepébe az angolokat kell tennünk, míg az Alter szerepébe a franciákat. A konfliktus kimenetmátrixa ekkor a következ⇥képpen írható fel: Alter enged
Alter kitart
Ego enged
a felek kompromisszumot kötnek
a franciák maradnak az er⌅dben, az angolok önérzete sérül
Ego kitart
a franciák kivonulnak, az angolok nyernek
a konfliktus eszkalálódik, háború tör ki
A játék preferenciamátrixa a következ⇥képpen írható fel: 2,3
1,4
-1,1
-2,2
1,2
0,3
4,2
3,1
2,-1
1,-2
3,1
2,0
Az incidens er⇥sen aszimmetrikus volta abból fakadt, hogy az angolok holtpontjátékként (??.o.) definiálták saját helyzetüket, míg a franciák gyáva nyúl játékot (??.o.) folytattak. Egy darabig próbáltak blöffölni, a szavak szintjén ellenálltak, de számukra a háború lehet⇥sége volt a legrosszabb alternatíva, tehát nem tarthattak ki a végtelenségig. Ezzel szemben az angolok számára a két dezertáló kimenet volt a legkívánatosabb. Legfontosabbnak persze a harc nélküli kapitulációt tartották, de számukra rögtön ezután jött a sorban a háború lehet⇥sége, ami miatt képesek voltak hosszan követni a dezertáló stratégiát. Az agresszorjáték egy másik példájaként az Észak-Korea és USA közti viszonyt lehet említeni [Mál06], amelyben az észak-koreaiak sokáig azzal zsarolták sikeresen az amerikai kormányzatot a nekik nyújtandó gazdasági támogatás érdekében, hogy az atomfegyverek kifejlesztésével fenyeget⇥ztek, amit az USA mindenáron szeretett volna elkerülni, s ezért hajlandó volt a gazdasági segítségnyújtásra. A nagy agresszorjáték abban különbözik az „egyszer⇤” agresszorjátéktól, hogy abban az Ego számára a kölcsönös dezertálás (a nemzetközi politika viszonyai között a háború) a legkívánatosabb kimenet. 2,3
1,4
-1,1
-2,2
1,2
0,3
3,2
4,1
1,-1
2,-2
2,1
3,0
A helyzetet úgy modellezhetjük, hogy feltesszük, Ego komplementer bizalmi játéknak (??.o.), Alter pedig gyáva nyúl játéknak (??.o.) értelmezi. A játékra példaként Csehszlovákia 1938-as német megszállását vagy az els⇥ világháború kirobbanását közvetlenül megel⇥z⇥ id⇥szakot említik a téma szakért⇥i [SD77]. >>> A politikai küzdelem fenti aszimmetrikus játékai egymással ellenséges légkörben szembenálló felek között zajlottak. Vannak azonban olyan játszmák is a nemzetközi politikában, amelyek politikai szövetségesek, baráti államok között jönnek létre. Az olyan
⌅
212
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
kapcsolatrendszerekben, amelyekben két állam egymás szövetségese, és közösen kerülnek konfliktusba egy harmadik szerepl⇥vel szemben, a szövetségesek között kialakulhat a ’pártfogójáték’ vagy ’protektorjáték’ (’protector game’), amely az agresszorjáték párjának feleltethet⇥ meg a szövetségi játékok osztályán belül [SD77]. Ilyen esetekben mindig a szövetségesek közti koordinációs feladatokat kell megoldani úgy, hogy együttesen minél sikeresebben léphessenek fel egy harmadik féllel, a közös ellenséggel szemben. A pártfogó az a szerepl⇥, aki sokkal er⇥sebb a szövetséges társához képest (ebben a min⇥ségében hasonlít ez a játék az agresszorjátékra). A pártfogójáték példájaként nézzük meg, hogyan értelmezték az érintett szövetséges kormányok a szuezi válságot 1956-ban [SD77, 148-149]. Pártfogó 1956-ban Gamal Abdel Nasszer egyiptomi miniszterelnök – a Szovjetunió egyetértésével – államosította a Szuezi-csatornát. A régi állapotok visszaállítása, illetve Nasszer megbuktatása végett az angol és francia kormány háborút indított Egyiptom ellen az USA támogatását remélve. Az ENSZ és az USA azonban egységesen fellépett az agresszióval szemben, ami végül a fegyverszünet megkötéséhez és az angol-francia csapatok visszavonásához vezetett. Ha az Ego szerepébe az USA-t, az Alter szerepébe a francia-angol kormányszövetséget helyezzük, akkor a kimenetmátrix celláit az alábbi módon tölthetjük ki: Alter diplomáciai megoldást alkalmaz
Alter er⌅t alkalmaz
Ego támogatja az er⌅ alkalmazását
a fenyegetés hatástalan marad, Ego elidegeníti az arab világot
Alter céljai teljesülnek, Ego elveszti befolyását az arab világban
Ego diplomáciai megoldást támogat
Alter presztízse kicsit csökken, de esélye marad a csatorna kontrolljára, Ego jó viszonyban marad a szövetségesekkel és az arabokkal
Alter presztízse nagyon csökken, Ego viszonya h⇧vös lesz a szövetségesekkel, de jó az arabokkal
A pártfogójátékban a szövetséges viszonyban álló felek közül a gyengébb fél, a patronált (vagy a kliens) vezérjátékot (??.o.) játszik, míg er⇥sebb partnere, a pártfogó, a patrónus holtpontjátékként (??.o.) értelmezi a helyzetet. Ekkor a preferenciamátrix a következ⇥képpen néz ki. 2,2
1,4
-1,-1
-2,2
1,1
0,3
4,3
3,1
2,1
1,-2
3,2
2,0
Az ilyen konfliktusok megoldását, a pártfogójátékok kimenetét a játékban rejl⇥ aszimmetriából érthetjük meg igazán. Mivel a patronált vezérjátékot játszik, az igazi feladat számára a felek közti koordináció biztosítása. A patrónus azonban a holtpontjáték preferenciamintázatából adódóan a dezertálási stratégiákat tartja legtöbbre, ami miatt ⇥ nem akar kooperálni, vagyis a protektor kooperatív magatartása révén elérhet⇥ koordinációs egyensúly nem jöhet létre. Ebb⇥l következ⇥en a patronált számára csak a protektor dezertálása melletti koordinációs egyensúly érhet⇥ el (ami számára mindig kevesebbet ér, mint a másik egyensúlyi pont). És ez az asszimetria az ilyen helyzetek alapvet⇥ sajátossága.
7.2. TÖBBSZEREPL S JÁTÉKOK, DILEMMÁK, ÁTMENETEK
⌅
213
⌅
A pártfogójáték lényege, bels⇥ struktúrája nem változik akkor, ha a domináns szövetséges fél a holtpontjáték helyett önkéntesjátékot (??.o.) játszik. Ebben az esetben a preferenciamátrix a következ⇥képpen néz ki: 1,2
2,4
-2,-1
-1,2
0,1
1,3
4,3
3,1
2,1
1,-2
3,2
2,0
A fenti mintázat „ráhúzható” az 1956-os szuezi válságban az amerikai kormány helyzetértékelésére, ha azt feltételezzük, hogy az amerikaiak a két kooperatív kimenetet fordítva rendezték [SD77, 148-149]. Protektorjátékként értelmezhetjük még Franciország és Csehszlovákia szövetségét Németországgal szemben 1938-ban, az USA és Tajvan közti viszonyt 1958-ban, a Szovjetuniónak 1961-ben Kelet-Németországnak, illetve 1962-ben Kubának nyújtott támogatását az USA-val szemben és az USA „védelmez⇥ fellépését” Nyugat-Németország érdekében a szovjetekkel szemben 1961-b⇥l [SD77, 147-148].
7.2. Többszerepl s játékok, dilemmák, átmenetek A társadalmi helyzetek jelent⇥s részében nem kett⇥, hanem több szerepl⇥ kerül kapcsolatba egymással. Kézenfekv⇥ megoldásnak t⇤nik, hogy a kétszemélyes játékok tapasztalatait átemeljük a többszerepl⇥s játszmák leírásába és magyarázatába. Ez azonban közel sem annyira magától értet⇥d⇥ feladat, mint ahogy azt feltételezni lehetne. A kétszemélyes fogolydilemma, illetve a többi társadalmi dilemmát leíró kétszerepl⇥s játék nem általánosítható könnyen és közvetlenül a sokszerepl⇥s társadalmi helyzetekre. Ha sok szerepl⇥ van társadalmi kapcsolatban egymással, akkor már nem teljesül az a feltevés, miszerint a cselekv⇥k ismerik egymást, illetve mindenkir⇥l tudják, mit tett (vagy nem tett). Továbbá a sokszerepl⇥s játékokban a nem-kooperatív magatartás költségeinek terhei is másként érzékelhet⇥k a kétszerepl⇥s helyzetekhez képest. Két személy esetében az egyik fél biztosan megérzi a másik dezertálását, míg többszerepl⇥s helyzetekben – minél nagyobb létszámról van szó, annál inkább – a dezertálásból fakadó többletterhek a kooperáló cselekv⇥k között szétosztva nem feltétlenül válnak észlelhet⇥vé. A többszerepl⇥s helyzetekben sokszor „nem is látszik” a másik fél, nem érzékelhet⇥ úgy a partner jelenléte, ahogy a kétszemélyes játékokban. Utóbbi helyzetekben mindig lehet tudni, kivel áll szemben a cselekv⇥, és azt is tudni lehet, milyen hatása lehet a döntéseinek. Többszerepl⇥s környezetben ez az el⇥relátási, tájékozódási lehet⇥ség nem adott. Ezt persze már David Hume is felismerte – ahogy ez az alábbi idézetb⇥l kiderül: „Nincs még egy tulajdonsága az emberi természetnek, amelyik végzetesebb következményeket von maga után, mint az, hogy a jelenlev⇥ dolgokat mindig el⇥nyben részesítjük a távoliakkal szemben, s nem valóságos becsük, hanem helyzetük szerint tartjuk kívánatosnak a tárgyakat. Két szomszéd könnyen megegyezik, hogy együtt kiszárítsanak egy zsombékos rétet, amely közös tulajdonuk, hiszen jól ismerik egymás szándékait, s mindegyik kénytelen belátni, hogy az egész vállalkozás meghiúsulását jelentené, ha nem tenné meg a maga részét. Ám igen nehéz dolog, s⇥t, egyenesen lehetetlen, hogy ezer ember egyezzék meg valami hasonlóban; már az is nehézséget okoz, hogy
⌅
214
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
egységes tervet alakítsanak ki ilyen bonyolult ügyekben, s még nehezebb megvalósítaniok a tervet; minden résztvev⇥ valamilyen ürügyet keres, hogy megszabaduljon a fáradságtól és költségekt⇥l, s az egész terhet a többiekre hárítaná.” [Hum76, 728-9] A társadalmi cselekvések modellezésében úgy léphetünk tovább, ha meghaladjuk a kétszerepl⇥s játékok elméletének hatókörét, leíró- és magyarázóerejét. Ehhez az kell, hogy a játékainkat többszerepl⇥sre b⇥vítsük. Miel⇥tt azonban megmutatnám, hogyan lehet kiterjeszteni a modellt ebben a dimenzióban, érdemes összeszednem azt, hogy mik a legfontosabb különbségek a két- és többszerepl⇥s játékok között [Daw80]. i) A sokszerepl⇥s helyzetekben az egyén könnyen „elrejt⇥zködhet”, anonim maradhat, láthatatlanná válhat a többiek szemében, míg a kétszemélyes helyzetekben erre nincs mód. Az anonimitás lehet⇥sége megnövelheti a dezertálási hajlandóságot. ii) A kétszerepl⇥s helyzetekben a másik fél cselekedete, hozzájárulása látszik, megtapasztalható, „mérhet⇥”, és ha a kooperáció elmarad, azt közvetlenül és azonnal érezni lehet. Sokszerepl⇥s helyzetekben ez nem így van. Ha sok ember hozzájárulása szükséges a közjószág el⇥állításához, akkor egy szerepl⇥ dezertálása elhanyagolhatónak t⇤nik, gyakran nem észrevehet⇥ a többiek számára. Ez a mozzanat újra csak a dezertálásra való hajlam valószín⇤ségét növeli. iii) Végül a többszerepl⇥s helyzetekb⇥l hiányzik az a partnerre irányuló direkt befolyásolási lehet⇥ség, ami a kétszerepl⇥s helyzetek közvetlenségében még megvan. A fenti különbségek még inkább felnagyítják azokat a problémákat, azokat az – egyéni és kollektív racionalitás között feszül⇥ – ellentmondásokat, azokat a szerkezeti konfliktusokat, amelyek már a kétszerepl⇥s játékokban is könnyen társadalmi dilemmákhoz vezettek. A társadalmi dilemmák, társadalmi csapdák elemzésével sokan és sokat foglalkoztak [Més05b]. A következ⇥kben bemutatom a társadalmi dilemmák két fontos típusát. El⇥ször elemzem a ’közjavak tragédiájának’ nevezett jelenséget, amely a fogolydilemma játék kiterjesztéseként is értelmezhet⇥, majd ezután a gyáva nyúl játékból „levezetem” az ’önkéntesek dilemmáját’ (vagy másként: a ’ nyilvános javak dilemmáját’). A kollektív cselekvés, illetve a kollektív javak kérdéseivel a könyv els⇥ részében foglalkoztam (2.14 fejezet). Abban a fejezetben a közjószág definícióját nem kapcsoltam össze egyik játéktípussal sem, hiszen akkor még nem tárgyaltam a játékelméletet. Most azonban már megtehetem ezt az összerendelést. A kollektív javakkal kapcsolatban bemutattam, hogy kétfajta társadalmi dilemmma keletkezhet. A hozzájárulás-dilemmában (a nyilvános javak, közös javak tragédiájában) a cselekv⇥k azonnal szembesülnek a költségekkel és próbálják elkerülni a fizetést, vagyis igyekeznek kibújni a kollektív javak el⇥állítási költségeinek fedezésére vonatkozó kötelezettségek alól. Más logika érvényesül a részesedés-dilemmában (a közjavak tragédiájában). Ilyenkor a cselekv⇥k a kollektív jószág fogyasztásával azonnal nyereséghez jutnak, de mivel a teljes költséget az egész közösségnek kell állnia, ebben az esetben mindig az a kérdés, hogy miként lehet biztosítani a kollektív jószág fennmaradását (vagyis a további fogyaszthatóság feltételeit). A két társadalmi dilemmának megfeleltethet⇥ egyegy sokszerepl⇥s játék. A közjavak tragédiája a sokszerepl⇥s fogolydilemma-helyzettel (??.o.) hozható kapcsolatba, míg a nyilvános javak tragédiáját a gyáva nyúl játék (??.o.) sokszerepl⇥s változatával „köthetjük össze”. Garrett Hardin 1968-ban megjelent, híressé vált cikkének címe átkerült a köztudatba [Har68], és azóta önálló életet él a ’közjavak tragédiája’ (’tragedy of commons’) szlogen (gyakran és nem túl szerencsés módon, a ’közlegel⇥’ terminussal fordítják magyarra
7.2. TÖBBSZEREPL S JÁTÉKOK, DILEMMÁK, ÁTMENETEK
⌅
215
⌅
az angol ’commons’ kifejezést). G. Hardin a közjavak tragédiájáról szóló példameséje valóban a közlegel⇥kr⇥l szól. Lássuk, hogyan! Közlegel⇥k tragédiája Ha egy falu közlegel jére 10 gazda kiereszti egy-egy tehenét, akkor mindegyik jószág talál magának elegend eleséget, és a tehenek esti fejése után mindegyik gazdának adott (és tegyük fel: a többiekével egyenl ) haszna lesz a közös legel b l. Ebben a helyzetben csábító a gondolat, hogyha egy gazda kiengedi kett vagy több tehenét legelni, akkor kétszer vagy többször annyi haszna lehet. Igen ám, de mindegyik gazda gondolhatja ugyanezt, és nyilvánvaló, hogy minél több tehén lesz kint a legel n, annál kevesebb takarmányt találhatnak maguknak, egyre kevesebbet legelhetnek, egyre kevesebb tejet fognak adni este, tehát egyre kisebb lesz a gazdák haszna egy-egy tehén után. A legel re kieresztett tehenek számának emelkedésével pedig eljöhet az a pillanat, amikor a tehenek már annyira lelegelik a füvet, hogy a legel – legalábbis id legesen – tönkremegy. Ezt a többszerepl⇥s játékot többféleképpen lehetne reprezentálni, de mondandóm szempontjából nem tartom fontosnak emiatt b⇥víteni az elemzési apparátusunkat. Elegend⇥nek vélem azt is, ha rámutatok arra, hogy lehet a fenti történetet kétszerepl⇥sre „redukálni”. Ehhez annyit kell csak tennem, hogy a megszokott Ego és Alter szereppárosban kicserélem Altert a sok szerepl⇥t reprezentáló ’Többi’ terminusra. Ezzel azt jelezhetem, hogy Egóval szemben nem egyetlen ember áll szemben, hanem sokszerepl⇥s interakcióról van szó. A történetet ilyen módon reprezentálva a játék kimenetmátrixa így nézne ki: a Többi egy tehenet hajt ki
a Többi több tehenet hajt ki
Ego egy tehenet hajt ki
megmarad a legel⌅, a tehenek teljesen jól laknak
megmarad a legel⌅, a teheneknek kevesebb jut, Egónak egy, a Többinek több tehene legelhet
Ego több tehenet hajt ki
megmarad a legel⌅, a teheneknek kevesebb jut, Egónak több, a Többinek egy tehene legelhet
kipusztul a legel⌅, a teheneknek nem jut semmi
Könnyen belátható, hogy a fenti kimenetek alapján egy olyan preferenciamátrixot írhatunk fel, amely teljesen megegyezik a fogolydilemma mintázatával: 3,3
1,4
-1,-1
-2,2
2,2
0,3
4,1
2,2
2,1
1,-2
3,0
1,1
A két szituáció teljesen analóg egymással, a különbség „csak” a szerepl⇥k számában van köztük. A közlegel⇥k tragédiáját tehát – a játékelméleti hasonlóságuk alapján – valóban összekapcsolhatjuk a fogolydilemmával. A közlegel⇥k tragédiáját persze a közjavak és társadalmi dilemmák közti összefüggések mentén is vizsgálhatjuk. Ekkor a történetet a következ⇥képpen értelmezhetjük. Adott egy közjószág (példánkban a közlegel⇥), amelynek használatából senkit sem lehet kizárni, viszont verseng⇥ fogyasztású (hiszen ha a legel⇥ egy részét lelegeli valamelyik gazda tehene, akkor más jószága már nem „fogyaszthatja” azt egy darabig. Viszont ha a gazdák „túlfogyasztják a terméket”, akkor az hamar
⌅
216
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
tönkre mehet, megsz⇤nhet, amivel mindenki rosszul jár. Ez a közjavak tipikus problémája. A közlegel⇥k tragédiája a tényleges közlegel⇥k elpusztításáról szól, de a kifejezés azért vált népszer⇤vé, mert a konkrét eset könnyen általánosítható. Rengeteg hasonló példát lehet találni a – mindenki számára rendelkezésre álló – környezeti és társadalmi er⇥források pazarló, rövidtávú, kizsákmányoló jelleg⇤ használatára vonatkozóan. A leveg⇥, a talaj, a tengerek, folyók szennyezése, az es⇥erd⇥k pusztítása, a vad- és halállomány kipusztítása, a globális felmelegedés, az állandóvá vált közlekedési dugók esetei mind példái lehetnek a közjavak dilemmájának. >>> A többszerepl⇥s játékok másik gyakran idézett esete az önkéntesek dilemmájaként ismertté vált helyzet, ami a gyáva nyúl játék (??.o.) többszerepl⇥s kiterjesztése (hivatkoznak még ’nyilvános javak játék’-ként is erre a szituációra). A helyzetet bemutató példaként gyakran szokták idézni a következ⇥ – nem annyira életszer⇤, de a helyzet lényegét jól érzékeltet⇥ – történetet. Önkéntesek dilemmája Három embert tartanak elkülönítve három egymástól elzárt szobában. A játékosok semmilyen módon nem tudnak egymással kommunikálni. Mindegyik szobában van egy gomb, amit ha megnyomnak, akkor azonnali halált okozó mérges gáz áramlik be a szobába, és a játékos azonnal meghal. Ugyanakkor a másik két szobában lev gomb deaktiválódik, így az ott lev emberek életben maradnak. A három játékos kap egy órát arra, hogy valamelyikük nyomja meg a gombot. Ha egyikük sem áldozza fel magát, egy óra múltán mindegyik szobába beáramlik a gáz, és mindhárom játékos meghal. Ez a drámai történet jól érzékelteti a játék logikáját, ám nem igazán életszer⇤. Könnyen találhatunk azonban más példát erre a játékra a hétköznapok világából is. Nézzük meg a következ⇥ történetet. Ki telefonál? Áramkimaradás van egy városrészben. Elég egyetlen telefon, hogy a szolgáltató értesüljön a problémáról és kijavítsa a hibát, miután a környék minden lakója egyaránt részesül abból a haszonból, hogy újra van villanyáram. A kérdés az, ki fogja felhívni a szolgáltatót, hogy jelezze a problémát, ki lesz az önkéntes, akinek – és egyedül neki – költségei lesznek ezzel. A történet sokszerepl⇥s, de a játék preferenciamátrixát ugyanolyan bels⇥ mintázat jellemzi, mint a gyáva nyúl játék preferenciamegoszlását (ezt az analógiát is ugyanúgy szemléltethetném, ahogy azt a közlegel⇥k tragédiája esetében tettem, de ezen a ponton már nem érzem szükségét ennek). A fenti hétköznapi történet valóban ismer⇥s lehet mindenki számára, hiszen a többek számára is hasznos, de kevesek által is elvégezhet⇥ munkát mindenki szeretné a másikra áttolni. A játék többszörös egyensúlyából pedig csak akkor lehet elmozdulni, ha valaki felvállalja az önkéntes kooperáló szerepét. A szolgáltatónak men⇥ telefonálás aktusát nyugodtan ki lehet cserélni más tevékenységre, és a társadalmi dilemmák igen széles
7.2. TÖBBSZEREPL S JÁTÉKOK, DILEMMÁK, ÁTMENETEK
⌅
217
⌅
körét modellezni lehet ezzel az egyetlen játékkal. Ki viszi le a szemetet, ki takarítja ki a közös szobát, ki lapátolja el a havat a járdáról, ki szedi fel a kutyakakit az utcán, ki támogatja a helyi újságot, ki fizet a tömegközlekedési eszközökért, a nyilvános sugárzású tévé- és rádióadásokért, ki fizeti be az adóját, ki finanszírozza az állami közszolgáltatást – hosszan sorolhatnánk azokat az ismer⇥s társadalmi helyzeteket, amelyekben mindig az a kérdés, ki fog kooperálni, ki lesz az önkéntes szerepl⇥, ki fog hozzájárulni a kollektív jószág el⇥állítási költségeihez (esetleg ki fogja a teljes költséget magára vállalni). >>> A bemutatott többszerepl⇥s játékok különböz⇥ társadalmi dilemmákat reprezentáltak. Az egyes társadalmi helyzetek, az ⇥ket leíró játékok mind különböztek egymástól, de a társadalmi jelenségek csak nagyon ritkán olyan „tiszták”, egynem⇤ek, hogy az ideáltípusokként leírt fogalmakat pontosan rájuk lehessen húzni. Így van ez az eddig vizsgált játékok esetében is. Az egyes játékosztályok, illetve a mögöttük lev⇥ társadalmi helyzetek gyakran egymásba csúsznak, valamiféle folytonos átmenet figyelhet⇥ meg köztük. A társadalmi helyzetek, a kollektív cselekvések közti átalakulások lefolyását, dinamikáját próbálta megragadni és értelmezni Douglas D. Heckathorn [Hec96]. A kollektív cselekvéseket és a társadalmi dilemmákat egyaránt jellemz⇥ játékok közül kiemelte az öt legfontosabbat, és megvizsgálta a köztük lehetséges kapcsolódásokat, átmeneteket. A kollektív cselekvési helyzetekben részvev⇥k (hozzájárulók) számát, illetve a kollektív javak relatív hasznosságát figyelembe véve Heckathorn egy olyan elemzési teret állított fel, amelyben vizsgálhatók maguk a kollektív helyeztek, majd bemutatta, hogy öt ismert játékkal kimerít⇥en le lehet fedni a kollektív cselekvések problématerét. Heckathorn vizsgálatából kiderül: ahogy módosítjuk a cselekv⇥k számosságára, illetve a kollektív javak értékelésére vonatkozó változók értékeit, úgy lehet egyik vagy másik játékkal leírni az éppen adott helyzetet. Ez azt is jelenti, hogy a kollektív cselekvéseket jellemz⇥ játékok dinamikusan átalakulhatnak egymásba. Heckathorn elemzésében az alábbi öt játékról van szó (az altruistajáték helyett ebben a könyvben a mártírjáték megnevezést használom): i) privilégiumjáték ii) bizalmi játék iii) gyáva nyúl játék iv) fogolydilemma játék v) altruistajáték A kollektív cselekvési helyzetek egymásba alakulásának dinamikáját jól szemléltethetjük a már megismert játékjellemz⇥kkel, az általánosított kimenetek fogalmainak, az azokat jelz⇥ címkék (T, R, S, P) használatával (??.o.). Ezekre vonatkozóan Heckathorn öt olyan egyenl⇥séget definiált, amelyek meghatározzák, hogy egy társadalmi kapcsolatot mikor tekinthetünk kollektív cselekvési helyzetnek. Az általánosított kimenetek értékeit meghatározott képletek segítségével lehet kiszámolni. Különböz⌅ kollektív cselekvési helyzetek vannak, és a különbségeket jól jellemezhetjük az ún. termelési függvények alakjainak eltéréseivel. A termelési függvény azt jelzi, hogy miként befolyásolja a kollektív javak el⌅állítását a hozzájárulók számának (pontosabban arányának) alakulása. Ha kezdetben nagyon meredeken emelked⌅ a függvény alakja, majd szép lassan lecsökken a meredeksége, az azt jelenti, hogy a hozzájárulók els⌅ csoportja (mondjuk az els⌅ tíz százalék) nagyon sokat tesz a kollektív jószág el⌅állításáért, míg az utolsók hozzájárulása
⌅
218
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
1.0
az el!állított kollektív jószág aránya
0.9
F = 10.0
0.8 0.7
F = 2.0
0.6
F = 1.0
0.5
F = 0.5
0.4 0.3
F = 0.1
0.2 0.1 0.0 0.0
0.1
0.2
0.3
0.4
0.5
0.6
0.7
0.8
0.9
1.0
a kollektív jószág el!állításához hozzájárulók aránya
gyakorlatilag már semmit sem számít (ezt jelzi az F=10 értékkel megjelölt görbe az ábrán). Ebben az esetben kevesek is el⌅állíthatják a kollektív jószágot. Másfajta logikájú kollektív cselekvési szituációt jellemez az a termelési függvény, amely laposan indul és csak a hozzájárulók magas arányánál kezd el emelkedni, vagyis csak kés⌅n valósul meg a kollektív jószág el⌅állítása (ezt az F=0.1 címkéj⇧ görbe mutatja). Ilyenkor az a kérdés, hogyan lehet az összes résztvev⌅t rábírni a hozzájárulásra, hiszen csak ebben az esetben jöhet létre a kollektív jószág.
i) Az elemzés középpontjában a fogolydilemma-helyzet áll, amelyre vonatkozóan két tételben megfogalmazható, hogy a kollektív cselekvési helyzetek közül milyen feltételek teljesülése esetén beszélhetünk fogolydilemmáról, illetve milyen feltételek mentén nem lehet egy szituációt fogolydilemmának tartani. A fogolydilemma játék mintázata: T > R > P > S. Heckathorn gondolatmenetében itt használja a termelési függvény fogalmát. A fogolydilemma min⌅sítésnek els⌅ feltétele szerint a termelési függvény meredekségének nem szabad nagyobbnak lenni adott értéknél, amely érték persze függ a résztvev⌅k számától (kétszerepl⌅s játékok esetében ez 1,58 körül van). A második feltétel azt mondja ki, hogy a fogolydilemma csak akkor áll fent, ha i) a kollektív javak el⌅állítási költsége kisebb, mint a javak relatív hasznossága, illetve ii) ez utóbbi nem lehet több az el⌅z⌅ kétszeresénél (vagyis nem lehet túlzottan értékes a kollektív jószág, mert akkor a játék már „kikerül” a fogolydilemma-helyzetek tartományából).
ii) Amikor a kollektív cselekvési helyzet úgy változik, hogy a kollektív jószág el⇥állításához egyre kevesebb kooperátor hozzájárulása elegend⇥, akkor az azt jelenti, hogy egy pont után a kooperálás többet hoz a kooperáló számára, mint a dezertálás – még akkor is, ha a partnere dezertál. Ez az átmenet akkor következik be, ha teljesül az S > P egyenl⇥tlenség. Ekkor a szituáció min⇥sítése megváltozik, és a fogolydilemma helyett már a gyáva nyúl játékkal jellemezhetjük a helyzetet, amit a következ⇥ egyenl⇥tlenségsor jellemez: T > R > S > P . Ezt a „helyzetváltást” azzal a változással szemléltethetjük, hogy a termelési függvény egyre meredekebb emelkedéssel kezd, ami annyit jelent, hogy egyre kevesebb hozzájáruló szükséges
7.3. KOOPERÁCIÓ, ALTRUIZMUS, RECIPROCITÁS
⌅
219
⌅
a kollektív jószág el⌅állításához.
iii) A fogolydilemmából a változók ellentétes irányú módosításával a bizalmi játékok világába lehet „átkerülni”. Ez akkor történhet meg, ha a kollektív javak el⇥állításához egyre több szerepl⇥ hozzájárulására van szükség. Az ilyen esetekben egyre kisebb a kísértés (a T értéke), hiszen ha a kollektív jószág eléréséhez nagyon sokak kellenek, akkor egyetlen ember dezertálása sem érhet sokat, viszont megn⇥ a kölcsönös kooperálás (R) relatív értéke. A két változás eredményeként a R > T egyenl⇥tlenség válhat érvényessé, amikor a helyzet már a bizalmi játék vonásait mutatja: R > T > P > S. Ebben a változási irányban a termelési függvények egyre laposabban indulnak és egyre kés⌅bb váltanak át nagy meredekség⇧ növekedésbe, ami azt jelenti, hogy nagyon sok hozzájáruló relatíve keveset tud hozzátenni a kollektív jószág el⌅állításához, aztán a végén az „utolsó kevesek” csatlakozásával gyorsan biztosítani lehet a kollektív jószág létrejöttét.
iv) Másként befolyásolja a kollektív cselekvési helyzetek dinamikáját az a tény, hogy a kollektív jószág relatív értékét változtatjuk. Ha a kollektív jószág értéke növekszik (vagy az el⇥állítási költségei csökkenek), ez a változás egyszercsak eljuttathatja a résztvev⇥ket egy olyan állapotba, amikor már megsz⇤nik a konfliktus közöttük, mert a dezertálás okozta nettó veszteség meghaladja a kollektív jószág hozzájárulásának költségeit. Ekkor a dezertálás hátrányossá válik, mindenki a kooperálásban lesz érdekelt. Ez a helyzet a privilégiumjáték bels⇥ logikájának felel meg: R > T > S > P . Heckathorn szerint ez azt mutatja, hogy a privilégiumjáték, bár kollektív cselekvési helyzet, de nem társadalmi dilemma, hisz nincs konfliktus a felek között (vagyis nem minden kollektív cselekvési helyzet rejt magában társadalmi dilemmát). v) Ha a kollektív jószág relatív értéke lecsökken egy kritikus mérték alá, akkor a fogolydilemmából eljuthatunk abba a helyzetbe, amit Heckathorn altruistadilemmának nevezett el (amit a könyvemben mártírjátéknak, pontosabban holtpontjátéknak neveztem el, lásd ??.o.). Az ilyen helyzet akkor áll el⇥, amikor a kollektív jószág el⇥állítási költsége meghaladja a jószág elfogyasztásából ered⇥ hasznot. A holtpont/altruistajáték mintázata: S > R > P > T .
7.3. Kooperáció, altruizmus, reciprocitás Láthattuk, hogy a játékelmélet számára az egyik legfontosabb kérdés mindig az, hogy miért nem kooperálnak a társadalmi kapcsolatok résztvev⇥i egymással, még olyankor sem, amikor pedig kölcsönösen jobban járnának vele. A társadalmi dilemmák problémája mindig a kooperativitás hiányával, illetve azzal a – sokszor ki nem mondott – kérdéssel kapcsolódik össze, hogy miként lehetne a játékosok kooperatív hajlandóságát biztosítani, esetleg növelni. Ha valaki kooperatív módon viszonyul a másikhoz, akkor a legtöbb esetben ez egyet jelent azzal, hogy – bizonyos mértékig – lemond arról, hogy kizárólag saját értékeit, érdekeit kövesse a cselekvése során (52.o.). A kooperáció így szorosan köt⇥dik az altruizmus jelenségéhez. Utóbbi viszont fontos a reciprocitás kialakulása és fennmaradása szempontjából is (84.o.), ezért érdemes megvizsgálnunk egy kicsit alaposabban e három fogalom, a kooperáció, az altruizmus és a reciprocitás kapcsolatát (a könyv hátralev⇥ részében szinte kizárólag err⇥l lesz szó). A játékelmélet, a racionális döntések elmélete, s⇥t, a mikroökonómia képvisel⇥i nagyon sokszor (bár közel sem mindig) abból a feltevésb⇥l indulnak ki, hogy az emberek
⌅
220
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
önz⇥k. A társadalmi gyakorlat azonban számtalan olyan jelenséget mutat, amely arról tanúskodik, hogy a társadalmi kapcsolatok résztvev⇥i gyakran önzetlen, altruista magatartást követnek [Hám99]. Az altruizmus fogalmát korábban már elemeztem (52.o.). A továbbiakban azokat az elméleteket tekintem át röviden, amelyek az altruizmus különböz⇥ megnyilvánulási formáit próbálják leírni, az altruista magatartás kialakulását, fennmaradását akarják megmagyarázni. Foglalkozom az önz altruizmus, a rokoni altruizmus, a reciprok altruizmus és a tiszta altruizmus kategóriáival. Az önz altruizmus fogalmát azok a közgazdászok vezették be, akik mindent az önz⇥ és racionális egyén paradigmájából akartak levezetni. Ezen álláspont szerint az altruizmus csak látszat, ami valójában visszavezethet⇥ az egyéni önzésre. „. . . a mások iránt érzett minden jóindulatunk, együttérzésünk, segít⇥készségünk, önfeláldozásunk kizárólag azt a célt szolgálja, hogy mi magunk jól érezzük magunkat. Nem létezik más motiváció, mint az egoizmus. Az altruista érzületek és cselekedetek mindegyikének az a forrása, hogy nekünk jó legyen, vagyis az egoizmus.” [Ort] Ez az értelmezés azért nehezen elfogadható, mert önkényesen összemossa, egynem⇤nek tekinti azt a kétféle motivációt, az önzetlenséget és az önzést, amit a társadalmi tapasztalat, a intuíció nagyon különböz⇥nek tart. Bármennyire is széles körben próbálják meg használni, mégsem gondoljuk tartalmas fogalomnak (nem véletlenül nevezi Orthmayr Imre ezt a megközelítést ’tautologikus altruizmusnak’ [Ort]). Az altuizmus fogalmának értelmezése csak akkor lehet sikeres, ha el tudjuk választani az egoizmus kategóriájától. A rokoni altruizmus vagy rokonsági altruizmus fogalmát William Donald Hamilton dolgozta ki [Ham63], [Ham64a], [Ham64b], és a rokonok közti önzetlenség jelenségét akarta megragadni vele. A rokonok közti önfeláldozás jelenségére biológiai, evolúciós magyarázatot adott, amikor bemutatta, hogyan lehet a rokoni önzetlenséget a gének átörökítésének egyik módjaként értelmezni. A magyarázat lényege: az evolúció folyamata a gének, nem pedig az egyedek túlélését jelenti. Az egyedek génjei közül azok maradnak fenn, melyek több el⇥nyt képesek biztosítani önmaguk túlélése számára. A gének versenyében a saját magát jobban terjeszteni képes gén – a rokoni altruizmus révén – óriási el⇥nybe kerülhet az erre nem képes génekkel szemben. Egyszer⇤en azért, mert ezek a gének nem csak az egyedekben, hanem a leszármazottakban is jelen vannak, s⇥t, nemcsak a közvetlen leszármazottakban, tehát a gyerekekben (ott 50 százalékban), hanem a távolabbi rokonokban is (a példa kedvéért: a testvérek gyermekeiben 25, az unokatestvéreiben 12,5 százalékban). Azok a gének pedig nyilvánvalóan könnyebben maradhatnak fenn, melyek képesek úgy befolyásolni az egyed viselkedését, hogy az segítse rokonai túlélését. Ezzel ugyanis „áttételesen” a gén fennmaradását, elterjedését támogatja. Az állatok közt tehát a rokon egyedek altruista viselkedésének a gének „önz⇥” viselkedése az oka (ami nem jelenti azt, hogy az egyedek szintjén is önzésr⇥l kellene beszélnünk, de ezzel most nem foglalkozom). A biológiai lények világában érvényesül⇥ rokoni altruizmus jelenségét meg lehet magyarázni evolúciós alapon. Más altruizmusfogalmak értelmezéséhez azonban már nem használható ez az elmélet. Márpedig van másfajta altruizmus is. A leggyakrabban az életment⇥ ember példájára szoktak hivatkozni: amikor az életment⇥ kihúzza a fuldokló embert a folyóból, akkor nem mérlegeli, hogy a rokonáról van-e szó. Életét kockáztatja egy idegen emberért. Ezt az esetet nagyon nehéz ’az ember önz⇥ lény’ hipotézisre támaszkodva megmagyarázni. De nem segít a magyarázatban a rokoni altruizmus kategóriája sem. Ide más altruizmusfogalom kell.
7.3. KOOPERÁCIÓ, ALTRUIZMUS, RECIPROCITÁS
⌅
221
⌅
A legérdekesebb és messze a legfontosabb ilyen fogalom a reciprok altruizmus. Az idegenek, azaz a nem-rokonok közti kölcsönösség jelenségére több magyarázó elmélet és rengeteg példa létezik – a biológia, az evolúciós játékelmélet, a kísérleti pszichológia, etológia területér⇥l. Ezen a területen a legtöbbet hivatkozott forrás Robert L. Trivers cikke [Tri71]. Trivers három területen mutatja be a reciprok altruizmus érvényesülését. Az állatvilágból bizonyos (különböz⇥ fajokhoz tartozó) halak között megfigyelhet⇥ tisztítási szimbiózis, illetve egyes madárfajok által gyakorolt vészjelzés jelenségeit hozza fel példaként, de természetesen kitér az emberek közt megfigyelhet⇥ reciprok altruizmus jelenségeire is. Trivers olyan modellt állít fel e jelenségek leírására, amely a természetes szelekció segítségével magyarázza meg a reciprocitás létrejöttét azon az alapon, hogy bár rövidtávon az egyedeknek veszteséget okozhat az ilyen viselkedés, de hosszútávon mégis jobban járnak a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlatával. A tisztítási szimbiózis lényege, hogy bizonyos kishalak megtisztítanak egyes nagyhalakat a bennük lev⌅ káros baktériumoktól akár még úgy is, hogy eközben a nagyhalak szájába is beúsznak, miközben a nagyhalak nem eszik meg ⌅ket. Mindkét halfajta egymásra van utalva, a nagyhal megtisztulhat, és ezért az el⌅nyért cserébe nem eszi meg a kishalat, mert megterhel⌅, kockázatos lenne neki folyamatosan új és új tisztító partner után nézni. A vészjelzés önzetlensége abban nyilvánul meg, hogy bizonyos madarak veszély esetén hangjelzéssel figyelmeztetik egymást, miközben ezzel saját magukat veszélyeztetik, hiszen a többieknek szóló jelzésükkel egyben „felhívják az ellenség figyelmét” magukra. Mégis megteszik ezt, mégpedig azért, mert kés⌅bb hasznuk származhat abból, hogy valamelyik társuk fogja az egész csapatot (és így persze ⌅ket is) figyelmeztetni a veszélyre.
Hogy az ember képes altruista viselkedésre, arra Trivers is azt hozza fel igazolásul, hogy vannak, akik a saját életük kockáztatásával is kimentik a fuldoklót a folyóból. Ez evolucionista néz⇥pontból magyarázatra szorul, hiszen ilyen esetekben az egyén más javára tett meg olyat, ami nem hogy közvetlen hasznot nem hozott számára, de veszteséget, költséget okozott. Evolucionista néz⇥pontból a reciprok altruizmus feltételeként fogalmazhatjuk meg, hogy a segítséget nyújtó egyed költsége jóval kisebb legyen, mint a megsegített egyed haszna. A fenti példákban is ez volt a helyzet. Veszélyjelzést adni a többieknek jóval kisebb kockázattal (vagyis kevesebb költséggel) jár, mint amennyit hasznot jelent a többiek életben maradása, ugyanezt mondhatjuk a vizimentés esetér⇥l is. A tiszta altruizmus is létezik, mégha nem is olyan gyakori társadalmi jelenség, mint a reciprok altruizmus. A tiszta altruizmus példája – amit az önz⇥ ember paradigmáját valló nézetek ellenében mindig fel szokás mutatni – a névtelen adományozó személye, akinek tényleges létezését aligha lehetne tagadni (az adományozás ténye önmagában még nem lenne elég az altruizmus min⇥sítéséhez, mert a „nyilvános” altruizmus valóban sok esetben csak önz⇥ célokat takar, valójában presztízs vagy ismertség megszerzésének szándékát találhatjuk az ilyen cselekvések hátterében). Hogy miért követik bizonyos emberek az önzetlen altruizmus parancsát, nem tudjuk megmagyarázni a cselekvéselméleti modellünk eddig használt fogalmaival. A normák interiorizálásának, beépítésének, bels⇥vé tételének mechanizmusainak ismeretében érthetnénk meg az ilyen motivációk m⇤ködési logikáját. Ez a probléma az egyéni szocializáció témaköre alá sorolható be. >>> A reciprocitás fogalma két szerepl⇥t feltételez. Az egyik a Donor, aki valamilyen el⇥nyben részesíti a másikat, aki valamilyen „áldozatot” hoz. A másik szerepben a Recipiens
⌅
222
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
van, aki a kedvezményezett, aki a másik által biztosított el⇥nyt élvezi. A kérdés az, hogy miként lehetne modellezni játékelméleti keretek között ezt a kölcsönösségi viszonyt. A válaszhoz több lépésen keresztül juthatunk el. El⇥ször azt mutatjuk meg, hogyan lehet eljutni a direkt reciprocitás, valamint az ehhez kapcsolható különféle stratégiák fogalmaihoz, majd elemezzük az indirekt reciprocitás és a reputáció fogalmait, illetve a hozzájuk köthet⇥ játékokat.
7.4. Direkt reciprocitás Az alapjátékok „egyszeres” játékok voltak, amikor is azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a játék nem ismételhet⇥, vagyis a játékosok csak az éppen adott helyzetet értékelik, nem foglalkoznak sem a múlttal, sem a jöv⇥vel. Ez annyit jelent, hogy a modellünkb⇥l kizártuk a játékosok emlékezetét és a jöv⇥beni kilátásait. Vannak társadalmi kapcsolatok, amelyekben ez a feltételezés helyénvaló. A piac nagyszámú, egymást nem ismer⇥ szerepl⇥i gyakran találkoznak ismeretlenekkel, és azt is gyakran feltételezhetik, hogy a másik féllel soha többé nem fogják látni egymást. Ilyen esetekben a szerepl⇥k olyan helyzetben cselekszenek, amelyet valóban jól leír az egyszeres játék fogalma. De nem mindig van így, s⇥t, sok esetben igenis figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a cselekv⇥k figyelni tudnak, figyelni akarnak mind a múltra, mind a jöv⇥re. Az ilyen kapcsolatot úgy modellezhetjük, hogy az ismételt játék fogalmát alkalmazzuk rá. Az ismételt játékok új helyzetet teremtenek a játékosok számára. Döntéseiket már nem csak az éppen játszott játszma kimeneteinek értékelése szabja meg. Az ilyen játékokban a játékosok számításba veszik a másik játékos múltbeli viselkedését, illetve várható jöv⇥beni reakcióit. Az éppen meghozandó döntésüket összekötik valahogyan a másik fél múltbeli cselekedetével, illetve a jöv⇥ben várható viselkedésével. Egy szép metaforával élve: döntéseinket gyakran befolyásolja a jöv árnyéka [AH81], vagyis az a tudat, hogy az aktuális döntéseink befolyással lehetnek mások jöv⇥ben hozott döntéseire, aminek viszont következményei lehetnek miránk nézve a jöv⇥ben. Ezt a kölcsönösséget, ezt a visszahatást tehát érdemes figyelembe venni akkor, amikor az éppen aktuális döntéseink el⇥tt állunk. E helyzet leírására a reciprocitás fogalma alkalmas (92.o.). A társadalmi dilemmák nagy része ugyanis abból fakad, hogy bár sok esetben a verseng⇥ magatartás a racionális egyéni szinten, ám ez közösségi szinten könnyen irracionális végeredményhez vezethet. Az ebb⇥l „kivezet⇥ utat” a kooperatív magatartás követése jelentheti. A reciprocitásban pedig érezhet⇥en valahogy benne van a kooperáció mozzanata (vagy legalábbis annak lehet⇥sége). A kérdés ezen a ponton az, hogy miként lehet elvárni, biztosítani a kooperatív magatartásminták megjelenését, fennmaradását ilyen körülmények között. A kooperáció elméletének talán legtöbbet hivatkozott szerz⇥je Robert Axelrod, aki a nyolcvanas években egy – azóta nagyon híressé vált – kísérletet hirdetett meg és vezényelt le, amir⇥l aztán írt is egy nagyhatású könyvet [Axe84]. Axelrod kísérlete voltaképpen egy szimulációs játék volt. A fogolydilemma helyzetét alapul véve arra kérte a kísérletre jelentkez⇥ket, hogy írjanak olyan számítógépes programokat, amelyek az általuk legjobbnak tartott stratégiát valósítják meg egy sokszor ismételt fogolydilemma játéksorozatban. Az ismételt játékok helyzetét úgy szimulálták, hogy a játékstratégiákat reprezentáló programokat nagyon sok alkalommal játszatták egymás ellen. Ezek a programok mind a kooperálás vagy dezertálás opciói közül választottak valahogyan a fogolydilemmának megfelel⇥ preferenciamátrix szerinti ismételt döntési helyzetekben. Minden egyes játék után azt az értéket kapták meg a programok, ame-
7.4. DIREKT RECIPROCITÁS
⌅
223
⌅
lyet az egymás elleni játék konkrét kimenete eredményezett (az alábbi nyereménymátrix alapján: R = 3, T = 5, S = 0, P = 1). A tornát végül az a stratégia nyerhette meg, amelyik a legtöbb pontot tudta így összegy⇤jteni. Az volt a kísérlet f⇥ kérdése, hogy melyik stratégia lesz a nyertes a játéksorozat végén. Minden stratégia (program) játszott minden más stratégiával (programmal) szemben. Sokféle stratégiával neveztek a versenyz⇥k. A programok között sok olyan volt, amelyik az egoista magatartást szimulálta valahogyan. Az el⇥zetes várakozás szerint valamilyen dezertáló jelleg⇤ (egoista) stratégiának kellett volna nyernie. Mindenki meglepetésére azonban a ’tit for tat’ (TFT) névre keresztelt stratégia lett a torna nyertese, amit Anatol Rapoport neves szociálpszichológus és a játékelméletben is otthonos szakember küldött be. A tit for tat stratégia nagyon egyszer⇤ szerkezet⇤, amit egy hihetetlenül rövid programmal meg lehet valósítani. A stratégia lényege az, hogy az els⇥ lépésben kooperál, aztán mindig a partner el⇥z⇥ lépését ismétli, vagyis kooperálásra kooperálással, dezertálásra dezertálással válaszol. Ez a „vonása” a reciprocitás jelenségéhez teszi hasonlatossá. A TFT mellett bonyolultabb, az ellenfelek lépéseit különféle módokon figyelembevev⌅ stratégiákat is szimuláltak, de játszott pár egyszer⇧, feltétel-nélküli stratégia is. A tiszta egoizmus magatartását a minden lépésben dezertáló programmal (’AllD’) lehetett megvalósítani. Ennek „ellentettje” volt a tiszta altruizmust leképez⌅, minden lépésben feltétel nélkül kooperáló stratégia (’AllC’, amit olykor ’Poor-Trusting-Fool’ stratégiának is neveznek). A ’Random’ stratégia véletlenszer⇧en választott a kooperálás és dezertálás között (tehát ez is feltétel nélküli volt). A ’Go-by-Majority’ szabály az els⌅ fordulót kooperációval kezdte, majd a parnere történetéb⌅l kiszámolta, hogy a másik hányszor kooperált, illetve dezertált az addigi játékok során. Ha a partner dezertálásainak száma fölülmúlta kooperálásainak mennyiségét, akkor a Go-by-Majority stratégia dezertált, különben kooperált. Azok a szimulációs kísérletek, amelyekben a játékelméleti helyzeteket számítógépes programok segítségével próbálják meg elemezni, az evolúviós játékelmélet területére tartoznak. Ilyen esetekben a lehetséges stratégiákat úgy vizsgálják, hogy számítógépen „versenyeztetik” ⌅ket. A stratégiákat reprezentáló programokat rengetegszer lefuttatják egymás ellenében, és az ilyen szimulációk végeredményei alapján értékelik a stratégiák sikerességét. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a kés⌅bb meghirdetett második fordulóban, amikor már a korábbi tapasztalatok birtokában lehetett benevezni, és persze akár új programmal elindulni, megint csak a tit for tat stratégia nyert.
Mindenkit meglepett Axelrod szimulációs kísérletének végeredménye. Pedig Axelrod a könyvében olyan létez⇥ társadalmi, történelmi példákat is bemutatott, amelyek a kooperatív viselkedés „megvalósíthatóságát” szimulációs kísérletek nélkül is bizonyították. Ezek közül a legtanulságosabb eset az els⇥ világháború lövészárkaiban egymással farkasszemet néz⇥, ellenséges csapatokhoz tartozó katonák közti kooperáció létrejöttét írta le [Axe84, 73-87]. A történelmi dokumentumok minden kétséget kizáróan rögzítették az ilyen eseményeket. A lövészárkokban egymással szemben álló „mezei” katonák között olyan kooperatív magatartás alakult ki és maradt fent sok esetben (a parancsnokaik mindenféle tiltó, büntet⇥ rendelkezései ellenére), amely a fogolydilemmaszer⇤ helyzetben csak azzal volt magyarázható, hogy a naponta ismétl⇥d⇥ „ játék” a tit for tat stratégiához hasonló, reciprok hozzáállást alakított ki az érintettekben. Érdemes volt kooperálásra (vagyis abban a helyzetben a nem lövésre) kooperálással (vagyis nem lövéssel) válaszolni, mert ez a túlélés lehet⇥ségét növelte mindkét fél számára. Viszont ha valaki mégis tüzelni kezdett az egyik oldalon, akkor azt azonnal meg kellett torolni a másik oldalon (vagyis viszonozni kellett a fegyvertüzet), hogy az ellenfél lássa, ⇥k nem „gyengeségb⇥l” nem
⌅
224
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
l⇥ttek korábban. A TFT a szigorú reciprocitás maximája. El⇥nye, hogy nehéz kizsákmányolni, mert a dezertálást azonnal bünteti. Ebben az értelemben ez a stratégia er⇥sen bosszúálló vagy megtorló jelleg⇤. Ennek az azonnali visszhangnak, ennek az azonnali megtorlásnak van egy nagy hátránya: könnyen kialakít és sokáig fenntart dezertálási köröket, vagyis túlzottan bosszúálló, megtorló jelleg⇤ magatartásnak kell ítélnünk. Ez a stratégia egyetlen dezertáló lépés után kialakítja a kölcsönös visszavágások, a végtelen bosszú, állandósult megtorlások ciklusát. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nagyon sok olyan társadalmi helyzet van, amelyben ennél megbocsátóbbak az emberek. El⇥fordulhat, hogy az egyik fél a kapcsolat elején még megpróbálkozik a dezertálással, noha általában el van szánva a kooperációra, vagy az is lehet, hogy valamilyen hiba folytán dezertál (rossz gombot nyom meg, téved valamiben), vagy küls⇥ körülmények akadályozhatják meg a kooperálásban (baleset, akadályoztatás), lehet, hogy valaki nem rendelkezik a kooperációhoz szükséges er⇥forrásokkal, és az is elképzelhet⇥, hogy a valójában kooperatív magatartást egyszer⇤en félreérti, rosszul interpretálja a másik fél. És egy-egy ilyen „hiba” után a TFT már véglegesítheti a bosszú, a megtorlás végtelen ciklusát. Márpedig a tényleges társadalmi gyakorlatban el⇥fordulnak hibázások, balesetek, félreértések. Még ha más helyzetre is alkalmazta, Reinhard Selten szép metaforáját átvéve azt mondhatjuk, hogy a „reszket⇥ kéz” olykor mellényúl. Az ilyen hibázási lehet⇥ségeket érdemes a stratégiákban is figyelembe venni, lekezelni valahogy. Axelrod szimulációs kísérletei erre azért nem voltak alkalmasak, mert számítógépes, mondhatni, steril környezetben valósultak meg, amelyekben sosem fordulhat el⇥ hiba, tévedés, zavar a játékosok (vagyis a programok) viselkedésében. A TFT stratégia társadalmilag steril környezetben m⇤ködik igazán jól, de a valós társadalmi helyzetek „piszkosak”. Kellene valamit találnunk, amivel modellezhetnénk az ilyen hibázási lehet⇥ségeket. Ha ezekre általánosan azt mondjuk, hogy a társadalmi kapcsolat során zavaró tényez⇥k (mérnöki terminussal: zajok) befolyásolják a felek kommunikációját, akkor a TFT-ben megtestesül⇥ szigorú reciprocitás káros lehet. Szépen mutatja ezt az a szimuláció, amely már nagyon alacsony (egy százalékos) hibalehet⇥séget megenged⇥ játéksorozatban csak TFT-stratégiákat engedett meg egymás ellen, és a TFT stratégia még e kicsi hibázási ráta mellett is nagy arányban (25%-ban) fordult át megtorlási spirálba [Axe84]. Sokféle stratégiát kipróbáltak az id⇥k során „zajos környezetben” szimulált játékokban, és sok esetben (bár nem mindig) a TFT-nél „nagylelk⇤bb”, „megbocsátóbb” stratégiák eredményesebbnek bizonyultak [Kol93b], [Kol93a]. A nagylelk⇧séget zajmentes környezetben is szimulálni lehet. A tit for two tat (TF2T) stratégia zajmentes (tehát determinisztikus) és nagylelk⇧, mivel a partner egyszeri dezertálására is még kooperálással válaszol, és csak ezek után (vagyis két egymást követ⌅ dezertálást követ⌅en) vált át a megtorló magatartásra [Axe84]. Ez a stratégia nem azonnal, nem olyan gyorsan büntet, mint a többi, megtorláson alapuló stratégia, de azért még reaktív, ami annyit jelent, hogy mindig a partner viselkedésre reagál, nem tesz mást, mint a másik. Természetesen a TF2T stratégia zajmentes környezetben még inkább eredményes lehet [Kol93a]. Másként megbocsátó stratégia a TAT+x [Kol93a]. Ez olyan játékokban alkalmazható, amelyekben a kooperálás vagy dezertálás értékét pontokban (számokban) lehet kifejezni (ha például egy játékos dezertál, akkor 0 pontot, ha pedig kooperál, akkor 10 pontot kap a partnere). A TAT+x stratégia kooperálással kezd, majd a partner dezertálására mindig x ponttal többet ad vissza a partnerének, míg a kooperálásra kooperálással válaszol (Peter Kollock x=2 és x=1 értékekkel végzett empirikus kísérleteket [Kol93a]). Ez a stratégia szintén
7.4. DIREKT RECIPROCITÁS
⌅
225
⌅
nagylelk⇧nek mondható, hiszen a dezertálást nem ugyanolyan er⌅vel torolja meg. A stratégia proaktívnak mondható, azaz másfajta kooperációs mintát mutat a partner felé, hiszen a partner dezertálása ellenére legalább részleges kooperációs hozzáállást tanúsít, amivel bátoríthatja a másik felet a kooperációs magatartás követésére. A TFT stratégiát a „másik irányban” is meg lehet változtatni. A TAT-1 módszer segítségével a „körmönfont csaló” viselkedést szimulálhatjuk [Kol93a]. Dezertálni ugyanis nemcsak úgy lehet, hogy teljesen visszautasítja valaki a kooperációs cselekvési alternatívát. Az is el⌅forduhat, hogy valaki „észrevétlenül, kis lépésekben” próbál meg dezertálni, például kicsivel kevesebbet valósít meg a kooperációs viselkedésb⌅l. Ezt a magatartást úgy lehet modellezni, ha i) feltételezzük, hogy a cselekvési lehet⌅ségeket pontokkal is ki lehet fejezni, illetve ii) a cselekv⌅ személy a partner kooperációjára kooperálással válaszol, de ezt alacsonyabb szinten teszi meg (amit azzal modellezhetünk, hogy kevesebb pontot rendelünk a „csökkentett szint⇧ kooperációhoz”).
Az Axelrod utáni szimulációs kísérletek már mind abból a tapasztalatból indultak ki, hogy a TFT stratégia hibátlan, zajmentes környezetben lehet igazán eredményes. A konzisztencia, a hibátlanság feltételezése azonban nehezen t⇤nt tarthatónak a társadalmi gyakorlat ismeretében, ezért a további elemzések már azokat a modellezési lehet⇥ségeket keresték, amelyek révén pontosabban leírhatjuk a zajokkal, hibákkal, félreértelmezésekkel teli társadalmi gyakorlat játszmáit. A mindennapok világában nem mindig egyezik a szándékolt és a ténylegesen megvalósuló cselekedetek tartalma. Megígérjük, hogy elküldünk egy emailt valakinek, de egy rossz címzés vagy a hálózat hibája miatt a partnerünk nem kapja meg az üzenetet. Adott id⇥pontra nem érünk oda egy találkozóra, mert közlekedési dugóba kerülünk. Félreértjük, amit mond nekünk valaki, és megsért⇥dünk rá. Kölcsön kérünk valakit⇥l, de a határid⇥ el⇥tt egy nappal ellopják a pénztárcánkat, ezért nem tudjuk visszaadni a pénzt. Sokáig folytathatnánk a példák sorát. A tényleges társadalmi gyakorlatban téves értelmezések, nem igazán szándékolt cselekedetek vagy a kooperációt megakadályozó küls⇥ hatások miatt könnyen el⇥fordulhatnak ’társadalmi hibák’ [Kol93b]. A zajosságot vagyis a hibázás, a nem-szándékolt kimenet, az akadályoztatás, a félreértelmezés, a félreértés lehet⇥ségét azzal lehet a legegyszer⇤bben szimulálni, hogy a válaszlépések egyértelm⇤ségét, bizonyosságát feloldjuk, vagy másként szólva, fellazítjuk a stratégiák szigorú szabályhoz kötöttségét, determinisztikusságát. Ezt azáltal tehetjük meg, hogy a válaszlépéseket valószín⇤ségekhez kötjük. Ha egy stratégiában valamely lépésben kooperálás (dezertálás) van el⇥írva, akkor zajmentes környezetet feltételezve a kooperációra biztosan kooperálással, a dezertálásra biztosan dezertálással kell válaszolni. A ’biztosan’ itt azt jelenti, hogy teljes valószín⇤séggel (p=1 ) valósul meg az elvárt esemény. Ám zajos környezetben a másik fél kooperálására (dezertálására) nem a biztos kooperálás (dezertálás) lesz a válasz, hanem p valószín⇤séggel fog kooperálni és 1-p valószín⇤séggel fog dezertálni a ’zajkezel⇥ stratégiát’ alkalmazó játékos. A p értékének változtatásával lehet igazodni a zajok, hibák, félreértések valószín⇤ségére vonatkozó becslésekhez. Sokféle stratégiát megfogalmaztak már az id⇥k során, amelyeket számítógépes szimulációs játékok segítségével lehetett egymással öszehasonlítani. Ezek közé tartozik – többek között – a nagylelk⇥ TFT (generous TFT – GTFT), a gyanakvó TFT (suspicious TFT – STFT), amelyek a tit for tat stratégia módosított változatai. Akad olyan stratégia is, amely nem a reciprocitás logikáján alapul, mint például a Pavlov-módszer (vagy másként: win-stay, lose-shift stratégia) vagy a zordraváltó stratégia (grim trigger). A számítógépes szimulációk alapján a zajos környezetben a leginkább sikeresnek
⌅
226
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
mondható stratégia a Pavlov-módszer (vagy WSLS-stratégia). Ez a stratégia a hibák kezelésének képességén túl még arra is képes, hogy kihasználja a feltétlen kooperációs mintát követ⇥ játékosok jóindulatát, és ezzel megakadályozza az örökös kooperálók felbukkanását követ⇥ dezertálási hullám kialakulását, azok negatív hatásait [NS93]. Utóbbi képesség azt jelenti, hogy a Pavlov-módszer „meg tudja el⇥zni” az olyan helyzetek kialakulását, amelyek azután jönnének létre, hogy valamiért nagyobb számban jelennek meg a minden körülmények között kooperáló (allC-t követ⇥) játékosok, majd egy második hullámban megszaporodnak az ⇥ket kizsákmányoló örökös dezertálók (allD). Ilyenkor széles körben elterjedne a dezertáló magatartás, ám a Pavlov-stratégia képes blokkolni ezt a folyamatot. A nagylelk⇥ tit for tat (generous TFT – GTFT) stratégia sztochasztikus. Az els⌅ lépésben kooperál, aztán a partner kooperációjára még biztosan (tehát p=1 valószín⇧séggel) kooperálással válaszol, ám a másik fél dezertálására nem a biztos dezertálás lesz a válasz, hanem q valószín⇧séggel fog kooperálni és 1-q valószín⇧séggel fog dezertálni. Számítógépes szimulációkkal azt az eredményt hozták ki, hogy q = 1/3 esetén a GTFT sikeresebb tudott lenni a többi stratégiánál [NS92]. A gyanakvó tit for tat (suspicious TFT – STFT) stratégia csak annyiban tér el az eredeti TFT-t⌅l [Kol93a], hogy az els⌅ lépésben dezertálással kezd (utána pedig mindig az ellenfele lépéseit ismétli). Magyarra talán még jobb lenne bizalmatlan TFT-nek fordítani. A zordraváltó stratégia (grim trigger vagy csak grim vagy csak trigger stratégia) egyetlen feltétellel „fellazított” determinisztikus szabályrendszer. A lényege: kooperálással kezd, amit a partner els⌅ dezertálásig folytat, majd attól kezdve örökös dezertálásra tér át [Bin92]. A stratégia bár barátságosan, altruista módon indít, kíméletlenül megtorló, amely a dezertálásba váltás után már feltétel-nélkülinek mondható. Ezt a stratégiát többszerepl⌅s játékokban úgy alkalmazzák, hogy a felek addig folytatják a kooperációt, amíg mindenki ezt teszi, és amint valaki dezertál, mindenki abbahagyja a kooperálást [Kol93b]. A Pavlov -stratégia nem racionális, nem el⌅relátó módszer, hanem a kooperálás és dezertálás valószín⇧ségét folyamatosan változtató, tanuló algoritmus [KK89], [KK93]. A ismételt fogolydilemma játékban a Pavlov-stratégia akkor m⇧ködhet értelmes módon, ha vannak alternatív stratégiák, amelyekt⌅l a Pavlov-stratégia tanulhat (ilyen más stratégia lehet például a teljes kooperáció, a teljes dezertálás vagy a TFT). A Pavlov-stratégia a legels⌅ lépését véletlenszer⇧en választja ki. A következ⌅ lépésekben azonban mindig módosítja azt a valószín⇧séget, amit a kooperálás vagy a dezertálás opcióhoz rendel aszerint, hogy a saját el⌅z⌅ lépésével milyen eredményre jutott a játékban. Ezt a viselkedést tanulásként is értelmezhetjük. A Pavlov stratégia úgy m⇧ködik, hogy a kooperálásért kapott jutalom és a dezertálásért kiosztott büntetés megnöveli a kooperálás és csökkenti a dezertálás valószín⇧ségét, míg a kooperálásért kapott büntetés és a dezertálásért kapott dicséret csökkenti a kooperálás és növeli a dezertálás valószín⇧ségét a következ⌅ lépésben. Utóbbi két esetre jó példa a fogolydilemma kísértési (T), illetve szívási (S) kimenete: kísértés esetén a játékos dezertál, mégis a legnagyobb jutalmat kapja, míg a szívás esetén a kooperáció esetén a legnagyobb a vesztesége. A Pavlov-módszertan sok területen alkalmazható – f⌅leg, ahol az ismétl⌅d⌅ helyzetekben tanulás befolyásolja a döntéseket. A stratégiára épppen ezért ráhúzták még a ’ha gy⌅zöl, maradj, ha vesztesz, lépj’ (win-stay, lose-shift – WSLS) elnevezést is [NS93], amit a hétköznapi nyelv a ’gy⌅ztes csapaton ne változtass’ elv megfogalmazásával fejez ki (amibe beleérthetjük azt a kitételt is, hogy a ’vesztes csapaton változtatni kell’). A számítógépes szimulációk szerint a Pavlov/WSLS stratégia sikeresebb tud lenni, mint a nagylelk⇧ TFT, mert egyrészt ez is korrigálni tudja a véletlenszer⇧ hibákat, másrészt viszont képes kizsákmányolni a feltétlen kooperálókat és ezzel megakadályozni azok elterjedését, ami azért fontos, mert a feltétlen kooperálók arányának növekedése mindig maga után vonja a feltétlen dezertálók megjelenését, ami viszont aláaknázhatja az összes többi magatartásminta fennmaradási esélyeit [NS93].
A soklépéses stratégiák kiformálásának és alkalmazásának legtöbbször és leginkább az a
7.4. DIREKT RECIPROCITÁS
⌅
227
⌅
célja, hogy el lehessen érni valahogyan, hogy a többiek kooperáljanak. Egy stratégiát persze nem feltétlen kell a kooperálás-dezertálás dichotómiára alapozni. Elképzelhet⇥ek másfajta korrekciós mechanizmusok, a stratégia lépéseinek „hangolásán” túl akad más lehet⇥ség is a kooperációs minta „kikényszerítésére”, fenntartására. Azt is meg lehet tenni, hogy nem a saját lépésein hangol a játékos azért, hogy a másik felet minél inkább a kooperációra bírja, hanem a partnere dezertálása esetén egyszer⇤en kizárja ⇥t a játékból (ezért out for tat stratégiának is nevezik). Ez a stratégia egyszer⇤: kooperációval kell kezdeni, és mindaddig kooperálni kell, amíg a partner is azt teszi, de amint a másik dezertál, ott kell hagyni ⇥t, azaz ki kell szállni a játékból [Kol93a, 197]. Tovább finomíthatnánk a modellünkön, ha a kooperáció-dezertálás dichotómia helyett több fokozatot engednénk meg, és bevezetnénk a fokozatos kooperálás lehet⇥ségét [Kol93b], [Kol93a], azonban ezt a szálat nem bontom ki könyvemben. >>> Az eddig bemutatott játékok mind szimultán jelleg⇤ek voltak, vagyis a játékosok egyszerre döntöttek. Ebben az a lényeg, hogy a játékosok úgy hozzák meg a döntéseiket, hogy közben nem tudják, hogyan választ a másik fél a döntési alternatívák közül. Sok esetben azonban másként döntünk. Vannak társadalmi helyzetek, amelyekben a másik fél döntéseinek ismeretében választhatunk a lehet⇥ségeink közül. Az ilyen helyzeteket a szekvenciális vagy alternáló játékokkal modellezhetjük (??.o.). E helyzet fontos vonása, hogy a szerepl⇥k döntései között – rövidebb-hosszabb, de érzékelhet⇥ – id⇥ telik el. Ezért ismerik a játékosok egymás döntéseit. Az a tény, hogy a szekvenciális játékokban egymást váltják a döntések, komoly változásokat indukál a játékok lezajlásában, végeredményében (ennek szemléltetésre lentebb összehasonlítunk két példajátékot). A szekvenciális játékok azért fontosak számunkra, mert velük modellezni lehet a viszonzások id⇥beli eltolódásának jelenségét, ami a reciprok magatartás elválaszthatatlan velejárója. Az id⌅beni eltolódás jelenségét bemutattam a reciprocitás fogalmának tárgyalásakor (92.o.). Ez a vonás azonban már az állatvilágban megfigyelt reciprok altruizmus jelenségében is tetten érhet⌅. A fiatalabb baboon majmok között például mindig akadnak olyanok, akik veszekedésbe kezdenek a n⌅stényeket birtokló vezérhímmel, míg társaik az így „szabaddá váló” n⌅stényekkel foglalkozhatnak. A kockázatot vállaló egyed aztán a következ⌅ ilyen alkalommal már a „haszonélvez⌅k” között lesz, ami annyit jelent, hogy id⌅ben eltolva kapja meg korábbi költségeinek ellenértékét [Tri85]. A dél-afrikai vámpírdenevérek is átadják az éjszakai portyázásaik során „begy⇧jtött” marhavér-tartalékaikat az erre rászoruló társaiknak [NS94]. Könnyen szemléltethetem a szimultán és a szekvenciális játékok végeredményt módosító hatását, ha úgy hasonlíthatom össze ⌅ket, hogy a két játékban ugyanazt a stratégiát játszák a játékosok (a TFT-t) – és természetesen mindkét játékba beépítve a hibázás lehet⌅ségét. A véletlen hibákat C-vel, illetve D-vel jelölöm. Ekkor a TFT-stratégia épp az ellenkez⌅ tartalmú lépés megtételét írná el⌅, csak a hiba miatt következik be az így megjelölt lépés. szimultán játék 1 2 3 4 5 6 7 8 . . . 22 23 24 25 . . . 51 52 53 . . . 94 95 96 97 . . . Ego Alter
C C C D C D C D ... D D D D ... D C D ... D C C C ... C C C C D C D C ... C D D D ... D D C ... C C C C ...
A szimultán játékban a kezdeti kooperációs hullámot a 4. lépés hibája folytán a dezertálást és kooperálást váltogató sorozat váltja, amit a 23. forduló újabb hibája kett⌅s dezertálásba
⌅
228
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
fordít át. Ez tart az 51. fordulóig, amikor a következ⌅ (52.) lépés visszaállítja a „váltogató” mintát. Végül a 95. forduló a kölcsönös kooperálás állapotába billenti át a folyamatot. A szimultán játékokban a két „egynem⇧ állapotot” (vagyis a kett⌅s kooperálást és a kett⌅s dezertálást) mindig egy vegyes mintázatú lépéssor köti össze. szekvenciális játék 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Ego Alter
C
C
C
C
D
D
D
D
D
D
34 35 36 37 38 39 40 41 42 43
D ... D C C C C ... D ... D C C C C ...
A szekvenciális játék kölcsönös kooperációval indul, ám az 5. fordulóban egy véletlen dezertálással azonnal átfordul a játék a kett⌅s dezertálásba, amit viszont egy újabb hiba (a 36. lépés kooperációja) megint csak egyb⌅l kölcsönös kooperációra vált. Ebben a játékban a teljes kooperáció és a teljes dezertálás váltja egymást (nincs „egymást váltó, vegyes állapot”).
A számítógépes szimulációk szerint a szekvenciális játékokban legtöbbször a nagylelk⇤ TFT stratégia egy változata bizonyul a leginkább sikeresnek [NS94].
7.5. Indirekt reciprocitás, reputáció „Mindig menj el mások temetésére, különben ⌅k sem jönnek el a tiedre.” (Yogi Berra, baseball-játékos)
A direkt reciprocitás fogalma modellezhet⇥ az ismételt játékok segítségével. Van azonban egy komoly hátránya ennek a megoldásnak. Eddig ugyanis – kimondva, kimondatlan is – azt feltételeztük, hogy a játékosok ismerik egymást, ismerik egymás múltbeli magatartását, valamint számítanak arra, hogy a jöv⇥ben is találkozni fognak. Ezek a feltételek – ha teljesülnek – valóban meghatározó módon befolyásolják döntéseinket. Ám a társadalmi gyakorlatban sokszor nem állnak fent a direkt reciprocitás létrejöttéhez szükséges feltételek, a reciprocitás jelenségét mégis felfedezhetjük. Egymást nem ismer⇥ játékosok között is felbukkanhat az reciprocitás jelensége, amit az indirekt reciprocitás fogalmával írhatunk le (a fogalom meghatározását könyvem els⇥ részében adtam meg: 94.o.). A kérdés itt az, hogy miként lehet modellezni ezt a jelenséget. A direkt reciprocitás esetében a két szerepl⇥ ismeri egymást, tudják a másikról, hogy miként viselkedett a korábbi fordulóban (fordulókban), és ez a kölcsönös tudás kialakíthatja és fenntarthatja bennük a reciprok viselkedést. Az ismer⇥s társadalmi szerepl⇥ket er⇥sen motiválja egymás múltbeli cselekedeteire vonatkozó tudásuk. Az indirekt reciprocitás jelenségét másként kell modelleznünk. Azért kell más megoldást keresni, mert rengeteg olyan társadalmi helyzet létezik, amelyben nem feltételezhetjük azt, hogy az egymással kapcsolatba kerül⇥ személyek ismerik egymást. S⇥t, a legtöbb modellezési kísérlet során inkább az ellenkez⇥jét tételezik, vagyis kizárják azt, hogy a szerepl⇥k több alkalommal is kapcsolatba kerülhessenek egymással, és bármilyen ismeretük legyen egymásról.
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
229
⌅
Kétfajta indirekt reciprocitásról beszélhetünk attól függ⌅en, hogy a jelenség létrejöttéhez fogalmilag szükséges három szerepl⌅ között milyen viszonyokat feltételezhetünk [NS05]. 1. lépés: A segít B-nek A
B
2. lépés: B segít A-nak
1. lépés: A segít B-nek A
B
1. lépés: A segít B-nek A
j. lépés: B segít C-nek
i. lépés: C segít A-nak
C
C
upstream direkt reciprocitás
B
downstream indirekt reciprocitás
Az ábrán a direkt reciprocitást és az indirekt reciprocitás két fajtáját mutatom be. A direkt reciprocitás a partnerek közvetlen kapcsolatán, az így kialakuló kölcsönösségen alapul. Az indirekt reciprocitás megértéséhez kétféle viszonyt kell figyelembe venni. Könnyebb megérteni azt a helyzetet, amikor valakinek segítettek (ábránkon a B-nek), és ezután ⌅ is segítséget nyújt egy harmadik személynek (C-nek), mert itt „könnyebben” találhatunk motivációt B esetében (ezt nevezik upstream reciprocitásnak). „Nehezebben” lehet magyarázni azt, hogy miként ér körbe a „reciprocitási gy⇧r⇧”, vagyis a C személy hogyan és miért adja vissza A-nak a segítséget (amit downstream reciprocitásnak hívnak). Akárhogy is, az a fontos tény, hogy amíg a direkt reciprocitás során a kooperáló fél abban bízhat, hogy a kedvezményezett visszaadja a neki nyújtott segítséget, addig az indirekt reciprocitás lényege az, hogy nem a kedvezményezett, hanem valaki más fogja „ellentételezni” a Donor támogatását.
A reciprocitás f⇥ kérdése az, hogy a döntéshozó mikor válassza a kooperálást és mikor a dezertálást. A direkt reciprocitás esetében vagy feltételnélküli cselekvési maximák (feltétlen kooperálás vagy feltétlen dezertálás) vagy a másik cselekvéséhez igazodó, feltételes stratégiák (pl. TFT) szabják meg a döntéseket. Ebben az esetben szükség van emlékezetre, hiszen csak így lehet az aktuális döntést a partner korábbi cselekvéséhez igazítani. A feltétel nélküli stratégiák m⇤köd⇥képesek az indirekt reciprocitás világában is, hiszen ezek alkalmazásához nincs szükség a másik fél ismeretére. A feltételes stratégiákhoz azonban nem áll rendelkezésre közvetlen információ a másik fél korábbi cselekvéseir⇥l, ha nem ismerik egymást a felek. Ekkor valamilyen jelzésre, valamifajta társadalmi címkére van szükség, amit a személyekhez lehet „ragasztani”, és amelyre támaszkodva már feltételes stratégiákat lehet követni. Ezeket a min⇥sítéseket persze minden cselekv⇥ számára hozzáférhet⇥vé kell tenni, hiszen ezek a címkék segítik a cselekv⇥ket abban, hogy a partnereiket értékelni tudják, és az értékelés, a partner min⇥sítése alapján döntéseiket meghozhassák. A kulcskérdés itt a partner (Alter) értékelése. Mivel nem feltételezhetjük, hogy a cselekv⇥k ismerik egymást, vagyis az emlékezetükben nincs a parnerük korábbi cselekvéseir⇥l semmi, ezért kell valami nyilvános információ arról, érdemes-e a másik fél a kooperáláson keresztül megvalósuló „támogatásra”. Ezt a jelenséget a reputáció fogalmával írhatjuk le (94.o.). Ha a direkt reciprocitást a direkt árucserével állítjuk párhuzamba, akkor az indirekt reciprocitás jelenségét a pénz alapú cseréhez hasonlíthatjuk, ahol a pénz szerepét a reputáció tölti be [Now06]. Az indirekt reciprocitás jelenségét elemezve pár új fogalmat, illetve néhány új terminust (új elnevezést) kell bevezetnünk. Ebben a kontextusban a játékelmélet szerepl⇥i
⌅
230
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
közül (akiket eddig Alternak és Egónak hívtunk) a vizsgált döntéshozót (Egót) olykor Donornak, míg a partnerét (Altert, akivel kapcsolatban a döntést hozzák), Recipiensnek nevezzük. Amikor egy társadalmi kapcsolaton belül a Donor kooperál, akkor az el⇥nyös lehet a Recipiensnek (ezért beszélnek az indirekt reciprocitás kapcsán mindig segítségnyújtásról). A Recipiens hasznát jelöljük b-vel (az angol ’benefit’ = el⇥ny szóra utalva). A Donor segítségnyújtása mindig költségekkel jár a maga számára, amit jelöljünk c-vel (’cost’ = költség). Mivel a dezertálás esetén ez a költség nem jelentkezik, rövid távon nem érné meg az altruista viselkedés a Donor szempontjából, hiszen a segítségnyújtásból nem látszik semmi közvetlen el⇥ny számára. A kérdés azonban az, hogy egy kés⇥bbi játékban vajon kap-e, kaphat-e támogatást valaki más, egy harmadik személy részér⇥l a mostani Donor (aki akkor már a Recipiens szerepében lesz). Erre gondolva a Donor haszna a támogatásból az lehet a „ jelenben”, hogy a mostani segítségnyújtásával növelheti annak valószín⇤ségét, hogy ⇥ is támogatást kaphasson másoktól kés⇥bb, a „ jöv⇥ben”. Ehhez persze feltételeznünk kell azt, hogy a jöv⇥beni haszon nagyobb lesz, mint a jelen költsége, vagyis b > c. Ekkor Donor egy olyan „id⇥ben elnyújtott játékba” kerül, amelyben az alábbi hasznok jellemzik az egyes kimeneteket: Valaki segít a jöv⌅ben Donor segít a jelenben Donor nem segít a jelenben
b
c b
Senki sem segít a jöv⌅ben c 0
Mivel b > b c > 0 > c, ezért az így definiált játék preferenciamátrixa a fogolydilemma mintázatához hasonlít. A kérdés az, hogy ebben a helyzetben milyen módon lehet elérni, hogy a kooperáló, azaz a segít⇥ magatartás váljék dominánssá. Ehhez arra van szükség, hogy mindazok a személyek, akik a jöv⇥ben támogathatják a Donort, azok tudjanak arról, hogy a Donor a jelenben segített-e a Recipiensnek vagy sem. Ennek jelzésére olyan címkét kell a Donorhoz rendelni, ami ezt jelzi valahogyan, amivel megoldható ez az értékelési probléma. Ha képesek vagyunk valahogyan a jelenbeni kooperációs viselkedésünket a jöv⇥ben is „láthatóvá tenni”, akkor azt remélhetjük, hogy erre alapozva a jöv⇥beni partnerünk ezt viszonozva segít majd nekünk, tehát a jelenbeli támogatásunk a jöv⇥be történ⇥ beruházásként is felfogható. Ezt a címkét, ezt a min⇥sítést nevezhetjük reputációnak, és ez a reputációs címke az indirekt reciprocitás alapja. Az igazán fontos kérdés az, hogy milyen mechanizmusok révén lehet az indirekt reciprocitás jelenségének kialakulását, fennmaradását biztosítani. A különféle modellek, formalizálási, megoldási javaslatok leginkább abban térnek el egymástól, hogy milyen értékelési rendszert alkalmaznak. Az indirekt reciprocitás fogalmát Martin A. Nowak és Karl Sigmund formalizálta el⇥ször [NS98b], [NS98a]. Javasoltak egy nagyon egyszer⇤ – fekete-fehér világképen alapuló – értékelési rendszert, amelyben a reputáció értéke vagy jó (G = good) vagy rossz (B = bad) lehet. Ennek alapján a játékosok is bináris módon írhatók le, vagyis azt mondhatjuk, hogy a játékos vagy Jó vagy Rossz (a nagy kezd⇥bet⇤vel ezentúl mindig a játékost jelöljük). Nowak és Sigmund modelljében a Donor nagyon egyszer⇤ cselekvési szabály szerint viselkedik: minden Jóval szemben kooperál, minden Rosszal szemben dezertál. A Donor viselkedésére vonatkozó értékelési rendszer m⇤ködése, amit a Nowak–Sig-
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
231
⌅
mund szerz⇥pár kép-mutatónak (image score, scoring módszernek) nevezett el, egyszer⇤ logikán alapul. Mindenki ’jó’ min⇥sítéssel indul a játékban. Minden egyes döntés után a Donor képe (imidzse) aszerint változik, hogy segítette-e a Recipienst vagy nem. Ha a Donor kooperált, vagyis segített, akkor megmarad Jónak, dezertálás esetén, vagyis amikor nem segített, ’rossz’ min⇥sítést kap. Nowak és Sigmund számítógépes szimuláció segítségével szemléltették azt is, hogy a ’scoring’ stratégia stabilan fenntarthatja a kooperáció (reciprocitás) jelenségét a közösségen belül. Az image scoring szabályrendszert grafikusan úgy ábrázolhatjuk, hogy feltüntetjük, mit⌅l, hogyan függ a Donor reputációs min⌅sítése. Mivel ez a módszertan csak a Donor cselekvését értékeli, ezért nem kell figyelembe vennünk, milyen a Donor, illetve a Recipiens reputációja (ezt jelölhetjük a szürke körökkel). A kétféle cselekvés (C vagy D) végrehajtása után a Donor vagy jó (G) vagy rossz (B) min⌅sítést kap.
a donor új reputációja recipiens
B
D
a donor cselekvése
G
C
értékelés
Ez az értékelési módszer nem figyel arra, hogy milyen min⌅sítése van a Recipiensnek (ezt azzal fejezhetjük ki, hogy a Recipiens esetében nem tüntetjük fel a reputációját, ami lehet rossz is, jó is). A Donor reputációja csak attól függ, hogy milyen cselekvést hajt végre. Az evolúciósan stabil stratégia min⌅sítés eléréséhez néhány feltétel teljesülésére van szükség, de ezek részletezésére itt nem térek ki. Fontosnak tartom viszont kiemelni azt a tényt, hogy amikor az ilyen számítógépes szimulációkban azt vizsgálják, hogy kialakul-e, fennmarad-e valamelyik altruista (reciprok) stratégia, akkor ezt a kérdést mindig a feltétlen dezertáló, haszonmaximalizáló (AllD) viselkedéssel való összehasonlítás révén próbálják megválaszolni. Mindig az az érdekes, hogy a játéksorozat végére a dezertáló vagy valamelyik altruista stratégia, esetleg több stratégia keveréke marad-e fent tartósan.
A Nowak–Sigmund szerz⇥pár által felállított elméleti modellt sokan elfogadták és átvették. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az általuk javasolt scoring-stratégia mégsem annyira jó. Más kutatók megvizsgálták azt, mi történik akkor, ha a modellbe beépítik a hibázás lehet⇥ségét (vagyis azt, hogy a szerepl⇥k olykor másként cselekszenek, mint ahogy tipikusan szoktak). A hibázás lehet⇥ségének figyelembe vétele „lerontotta” a scoring stratégia hatékonyságát. A szimulációs, gyakorlati gondok miatt keresni kezdtek más stratégiákat. Az új stratégiák keresésének azonban voltak elméleti mozgatórugói is. A scoring-stratégia elméletileg is támadható azon az alapon, hogy a benne megvalósuló értékelés helytelen. Azzal ugyanis, hogy a scoring-stratégia el⇥írja a Donornak, hogy a Rosszakat büntetnie kell, vagyis nem szabad ⇥ket támogatnia, ugyanakkor a scoring a segítségnyújtás elmaradását, a dezertálást mindenképpen ’rossz’ min⇥sítéssel látja el, arra kényszeríti a Donort, hogy amikor Rosszal kerül szembe, akkor – a stratégia el⇥írását
⌅
232
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
követve – saját cselekvésével lerontsa önmaga imidzsét. A scoring-stratégia eme vonását sokan támadták mondván, hogy érdemes lenne megkülönböztetni a segítségnyújtás elmaradásának megítélését aszerint, hogy milyen reputációjú emberekr⇥l van szó. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a büntetések (vagy általában a cselekvések) értékelésekor diszkriminálni kell, és másként kell (lehet) megítélni a Jó vagy a Rossz megbüntetését. Ez a Donor szerepét más min⇥ség⇤vé teszi, hiszen a megkülönböztet⇥ jelleg⇤ büntetés „megteremti” a diszkriminátor szerepét, illetve a diszkriminatív altruizmus lehet⇥ségét (109.o.). A scoring után megjelen⇥ stratégiák kidolgozásakor már figyelembe vették ezt a diszkriminációs mozzanatot. A scoring-módszert követ⇥, különféle értékelési szabályok értelmezéséhez szükség van arra, hogy a modellünket egy újabb dimenzióval egészítsük ki. A reputáció jelenségét⇥l elválaszthatatlan kérdés, hogy a Donor milyen információt vesz figyelembe a döntése során. Ebben az összefüggésben a döntések értékeléseknek tekinthet⇥k, hiszen a Donornak értékelnie kell a „dolgokat”. Háromféle szempont szerint teheti ezt meg, ezért háromféle értékelést, értékelési szintet különíthetünk el egymástól [BS05]. Az els rend⇥ értékelés csak a Donor tényleges cselekedetét veszi figyelembe, vagyis az alapján értékel, hogy az illet⇥ segítséget nyújt-e a másiknak vagy sem (a Donor cselekvése kooperáció vagy dezertálás, C vagy D). A másodrend⇥ értékelés során már számít a partner, a Recipiens min⇥sítése, reputációja is (ami vagy jó vagy rossz lehet, azaz G vagy B). A harmadrend⇥ értékelés szerint – az el⇥z⇥eken túl – még a Donor reputációját is figyelembe kell venni a döntési folyamat során (ami újra csak jó vagy rossz lehet, azaz G vagy B). Ezek alapján természetesen eltér⇥ értékelési/döntési módszereket, szabályokat lehet érvényesíteni, amelyek más és más eredményeket hoznak, hozhatnak ki egy-egy játéksorozatból. A stratégia fogalma alatt eddig a résztvev⇥k preferenciái alapján kialakított döntésiválasztási-cselekvési mintázatot, szabályt értettünk. Az egyszeri játékoknál a stratégia a meghozott döntéssel volt egyenérték⇤. Az egymást ismer⇥ felek közt zajló ismételt játékok esetében (vagyis a direkt reciprocitás feltételei között) a stratégia fogalma a sorozatos döntéseket meghatározó szabályrendszert jelentette, ami lehetett sztochasztikus (Pavlov-módszer) vagy determinisztikus (TFT), illetve lehetett feltételes (TFT, GTFT, TF2T) vagy feltételnélküli (AllC, AllD). A reputáció fogalmának modellbe emelése miatt tágítanunk kell ezen az értelmezésen. A stratégiákat ezen túl két részre bontva elemezzük: cselekvési (vagy viselkedési), illetve értékelési szabályokat különítünk el egymástól. A cselekvési szabály fogalma az eddigiekhez hasonló jelentéssel bír: azt írja le, hogy a különböz⇥ feltételek mentén milyen lépéseket tesz a játékos. Az értékelési szabály a reputációs mechanizmus tartalmát rögzíti, vagyis azt, hogy a Donor aktuális cselekvése után hogyan állapítják meg a Donor új reputációs min⇥sítését. A reputációs információt – elméletileg – a közös tudás, kollektív tudat tartományában kell tartani (44.o.), mert ha nem így lenne, akkor az ismeretlen – a szimulációs kísérletekben véletlenszer⇧en kiválasztott – cselekv⌅k nem tudnák egymásról a reputációs min⌅sítéseiket, aminek hiányában nem tudnának dönteni a másik támogatásáról. Fontos kérdés, hogy miképpen lehet biztosítani ezt a közös tudást, figyelembe véve azokat az egymásnak ellentmondó szempontokat, hogy minél több ember reputációját szeretnénk ismerni, illetve minél pontosabb reputációs mértéket, reputációs jelzést szeretnénk használni, annál több információt kell tárolni és feldolgozni, ami nehezíti a széles körre kiterjeszthet⌅ és pontos reputációs mechanizmusok „menedzselését”. A direkt reciprocitás viselkedési szabályai vagy feltételnélküliek (AllC, AllD) vagy feltételesek (TFT). Utóbbi esetben a feltételességet csak a partner korábbi cselekedeteihez lehet kötni,
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
233
⌅
hiszen nincs más információ ezen kívül a felekr⌅l. Az ilyen információ azonban csak akkor áll rendelkezésre, ha a felek ismerik egymást. Az indirekt reciprocitás szabályszer⇧ségeit úgy kell keresnünk, hogy idegen partnereket feltételezünk, akik csak egymás reputációját ismerik, semmi mást. Ebben az esetben olyan modellt kell építenünk, amelyben a cselekvési szabályok a játékosok reputációjától függenek. Mástól nem függhetnek, hiszen nem áll egyéb információ a résztvev⌅k rendelkezésére. Mivel fekete-fehér világot feltételezünk, a játékosok vagy Jók vagy Rosszak lehetnek (G vagy B értékkel rendelkezhetnek). Mindegyik esetben vagy kooperál vagy dezertál a Donor (C vagy D). Két eset lehetséges. Vagy csak a Recipiens, vagy mindkét szerepl⌅ reputációjától tesszük függ⌅vé a Donor cselekvési szabályait. Az els⌅ esetben így 22 , azaz 4-féle, a második esetben 24 , azaz 16-féle cselekvési stratégia lehetséges, és azt mondhatjuk, hogy az el⌅bbiek másodrend⇧ viselkedési szabályok, hiszen kétfajta információra támaszkodnak (a Donor cselekvésére és a Recipiens reputációjára), míg utóbbiak már harmadrend⇧ek, mivel figyelembe veszik a Donor reputációját is. A négyfajta másodrend⇧ cselekvési szabályt a következ⌅képpen jellemezhetjük: G
B
AllC
C
C
AllD
D
D
Disc:Co
C
D
Disc:Oc
D
C
Van két feltétel-nélküli szabály (AllC és AllD), és van két feltételes szabály (Disc:Co és Disc:Oc). A feltételesség itt azt jelenti, hogy a Donor diszkriminál a segítségnyújtásban, vagyis a támogatását a Recipiens reputációjához köti. A két lehetséges feltételes szabályból csak az egyik értelmes (Disc:Co), amely a Jót támogatja és a Rosszat nem. A szabály fordítottja (Disc:Oc) nem életszer⇧. Ha mindkét szerepl⌅ min⌅sítését figyelembe vesszük, akkor a viselkedési stratégiák jellemzésére azt kell megadnunk, hogy a négy lehetséges helyzetben hogyan viselkedik a Donor (támogat vagy nem). A két játékos két-két min⌅sége négy lehetséges állapotot jelent (ha el⌅l a Donor, utána a Recipiens reputációját írjuk, akkor a GG, GB, BG, BB állapotok képzelhet⌅k el. Néhány fontosabb stratégiát bemutatok az alábbi táblázatban. GG
GB
BG
BB
AllC
C
C
C
C
AllD
D
D
D
D
Disc:Co
C
D
C
D
Disc:Or
C
D
C
C
Disc:And
D
D
C
D
Disc:Self
D
D
C
C
Ezek közül kett⌅ feltétel nélküli, hiszen a már ismert AllC és AllD stratégiák mindegyik állapotban ugyanazt teszik: vagy mindig kooperálnak (AllC) vagy mindig dezertálnak (AllD). A többi cselekvési szabály azonban már feltételes stratégia, vagyis a résztvev⌅k reputációjához igazítja a cselekvést. Más szavakkal kifejezve azt is mondhatjuk, hogy ha a Donor feltételek szerint támogat, ha a segítségnyújtásában „válogat”, diszkriminál, akkor itt ’diszkriminatív altruizmusról’ beszélhetünk (109.o.).
⌅
234
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
A táblázatban feltüntetett diszkriminatív stratégiáknak életszer⇧ értelmezést adhatunk. A ’Disc:Co’ stratégia csak a Recipiens reputációjára figyel: ha az jó, akkor a Donor támogat, ha az rossz, akkor nem (mint a scoring-módszertan esetében). Az ’Disc:Or’ viselkedési szabály két szempontra figyel egyszerre. Akkor támogat, ha a Recipiens jó (G) vagy a Donor rossz (B). Ez a módszer már jobban figyel a Donor jöv⌅jére, mert ha rossz a Donor aktuális min⌅sítése, akkor a jöv⌅beni támogatás megszerzése érdekében akkor is segítséget nyújt, ha egy rossz Recipienssel kerül szembe arra számítva, hogy ezzel javít a saját reputációján (ez a standingmódszerhez kapcsolt cselekvési szabály). Ezzel a megfontolással ellentétes az ’Disc:And’ cselekvési stratégia „logikája”, amely inkább a jelenre „koncentrál” azzal, hogy ha Jó a Donor reputációja, akkor nem segíti a Recipienst, és csak akkor segíti a jó Recipienst, ha a saját reputációja rossz (ez ekvivalens azzal a megfogalmazásal, hogy akkor támogat, ha a Recipiens Jó és a Donor rossz – innen a stratégia neve). Másként „önz⌅” a ’Disc:Self’ magatartási szabály, amely csak akkor támogatja a Recipienst, ha a Donornak rossz a min⌅sítése (ekkor viszont lényegtelen számára, hogy a Recipiens jó-e vagy rossz). A viselkedési szabályok mellett új elemként felbukkanó értékelési szabályokat úgy jeleníthetjük meg, hogy egy táblázatban feltüntetjük, hogy a Donor új értékelése hogyan függ saját lépéseit⌅l, illetve a Donor és a Recipiens aktuális min⌅sítését⌅l. Az els⌅rend⇧ értékelések során a Donor reputációjának változását csak saját cselekvéséhez kötjük, amit nem nehéz ábrázolni. Ilyen stratégia a már ismert scoring módszer.
scoring
C
D
G
B
A másodrend⇧ értékelésekben a Recipiens min⌅sítését (G vagy B) és a Donor cselekvési alternatíváit (C vagy D) egymásra vetítve rögzíthetjük, hogy a különböz⌅ kimenetek esetén milyen új min⌅sítést lehet a Donorhoz rendelni (G vagy B). A példa kedvéért a scoring, illetve egy másik (a ’simple standing’) stratégiát a következ⌅képpen írhatjuk le: C
D
G
B
G
B
scoring
G
G
B
B
simple standing
G
G
B
G
A táblázat els⌅ sora azt mutatja, hogy a scoring-stratégia Jónak (G) min⌅síti a Donort, ha segít a Recipiensnek, tehát kooperál (C), és a Donor Rosszá válik, ha nem segít, dezertál (D) – függetlenül attól, hogy milyen a Recipiens reputációja. Ezzel szemben a standing-stratégia jónak értékeli azt, ha a Donor nem segít a rossz Recipiensen (ezt mutatja, hogy a stratégiát jellemz⌅ sor negyedik elemének értéke G). A másodrend⇧ rendszereket grafikusan is reprezentálhatjuk úgy, hogy megadjuk a Donor min⌅sítéseit a Donor kétféle cselekvése, illetve a Recipiens kétféle reputációja alapján. Példaként bemutatom a simple-standing módszer ábrázolási lehet⌅ségét.
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
a donor új reputációja
⌅
235
⌅
B a recipiens reputációja
G D
G
B
D
C
B
G
C
a donor cselekvése
értékelés
G
G
A harmadrend⇧ értékeléseket ugyanúgy kezelhetjük, mint a másodrend⇧eket, csak itt már mindkét játékos reputációját figyelembe kell venni, amit úgy tehetünk meg, hogy egymással összekapcsolva tüntetjük fel a két min⌅sítést (els⌅ként a Donor, másodikként a Recipiens értékét jelezve), és a partnerek együttes értékelése, illetve a Donor cselekvése alapján „állítjuk el⌅” a Donor új min⌅sítését. C
D
GG
GB
BG
BB
GG
GB
BG
scoring
G
G
G
G
B
B
B
BB B
simple standing
G
G
G
G
B
G
B
G
standing
G
G
G
G
B
G
B
B
A táblázatban feltüntettem a scoring-, a simple-standing- és a standing-módszer mintázatát. A stratégiák bemutatására, értékelésére még visszatérek. Az értékelési rendszerek három szintjét nem szabad összekevernünk a cselekvések (és normák) három szintjével – mégha némi kapcsolat teremthet⌅ is lenne köztük. A másod- és harmadrend⇧ cselekvések csak az „alsóbb szint⇧” cselekvések szankcionálására vonatkoznak (??), tehát – reputációs terminológiát használva – csak a nem-segítés aktusát ragadhatjuk meg velük, míg az értékelési rendszerek a segítségnyújtás aktusára is figyelnek.
Miel⇥tt a stratégiák „kimerít⇥” tárgyalásába kezdenék, érdemes összefoglalnom az indirekt reciprocitásról eddig leírtakat. Az indirekt reciprocitás egész jelensége arról szól, hogy miként lehet egymást nem ismer⇥ emberek között kialakítani és fenntartani a kooperációs magatartást. Az igazi kérdés az, hogy miként lehet biztosítani a kooperációt az els⇥rend⇤ cselekvések szintjén. Kiderült, hogy a megoldás társadalmi ösztönz⇥k, különösképpen szankciók alkalmazása a dezertálókkal szemben. A büntetés nem ugyanazon a szinten értékelhet⇥, mint a társadalmi kapcsolat értelmét adó cselekvés, ezért a büntetéseket másodrend⇤ cselekvésnek kell min⇥sítenünk. A dezertálók büntetése költségekkel jár, amit nem mindenki vállal magára, ezért a másodrend⇤ cselekvések szintjén is társadalmi dilemmához jutunk, ahol a kérdés az, hogy ki vállalja magára a költséges büntetés (costly punishment) terheit [SBH06], [FG02], [BGBR03]. Ezek a megállapítások teljesen egybevágnak Axelrod normákról szóló fejtegetéseivel (??.o.), noha itt még nem használtuk a norma fogalmát.
⌅
236
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
Az indirekt reciprocitás f⇥ kérdése az, hogy a dezertálók büntetését elvállaló szerepl⇥k milyen helyzetekben, hogyan tudják a kooperációs mintát általánossá tenni. A büntetésnek azonban sokfajta módja lehet, amelyeket érdemes egy kicsit alaposabban megvizsgálni. A büntetés során olyan erkölcsi kérdések merülnek fel, melyekre különböz⇥ válaszok adhatók – a cselekv⇥k, értékel⇥k eltér⇥ értékválasztásaiból, eltér⇥ kultúrájából adódóan. Ezek pedig nyilván befolyásolják az egyes stratégiák tartalmát. A büntetés „célja” általában a dezertáló, a nem-segít⇥kész magatartás szankcionálása. Igen ám, de itt a büntetés maga a segítésnyújtás megtagadása, ami dezertálásnak min⇥sül. Ezt az „ellentmondást” többféleképpen lehet értékelni. Ha mindenekfölött álló értéknek tartjuk a segítést, a kooperálást, akkor nem szabad büntetni senkit, mert az nem kooperatív hozzáállás. De amennyiben nem büntetünk, akkor ezzel „ jóváhagyjuk” mások dezertálását, helytelen magatartását, ami a kooperáció fenntartása, a közösség egésze szempontjából nem el⇥nyös. Ha ez utóbbi érvre hivatkozva mégiscsak büntetünk, akkor árnyalni kell a büntetést végrehajtó személy megítélését, hiszen ebb⇥l a szempontból mondhatjuk, hogy a büntetés lehet „ jogos, igazolt” és lehet „ jogtalan, igazolatlan”. Ez pedig megkívánja, hogy beemeljük a modellünkbe a diszkrimináció jelenségét (és fogalmát), hiszen különböz⇥ irányban, különböz⇥ megítélés⇤ szerepl⇥kkel szemben másként kell alkalmazni a büntetés eszközét (a diszkrimináció fogalmának itt nincs negatív felhangja, egyszer⇤en csak annyit lehet vele kifejezni, hogy a segítségnyújtás, illetve annak megtagadása vagyis a büntetés melletti döntés szempontrendszere nem homogén). Elméletileg nagyon sokfajta stratégia elképzelhet⇥ (több, mint négyezer [OI04]), de ezek közül csak nagyon kevésnek van gyakorlati jelent⇥sége. A legtöbbet elemzett stratégiák közé tartozik az kép-mutató (image scoring vagy scoring), a hírnévápoló (standing), az egyszer⇥ hírnévápoló (simple standing), az ítélkez (judging), a szigorúan ítélkez vagy hajlíthatatlan (stern-judging, kandori) és a elkerül (shunning vagy strict-discriminator ) módszer. Az kép-mutató (image scoring vagy scoring) stratégiát már bemutattam. Az feltétel-nélküli tiszta stratégiák (AllC és AllD) mellett ez az egyetlen els⌅rend⇧ értékelésen alapuló stratégia. Ha az els⌅ lépés kérdését⌅l eltekintünk, akkor ez a módszer ekvivalens a TFT stratégiával [NS98b], [NS98a]. A hírnévápoló (standing) vagy más szerz⌅knél a b⇥nbánó tit for tat (contrite TFT – CTFT) stratégia harmadrend⇧ értékelésen alapul, és „tartalmilag” a társadalmi hibából adódó, egyszeri dezertálás megbocsátását „valósítja meg”. A stratégia a játékosok min⌅sítésére a hírnév kategóriáját használja: egy résztvev⌅ vagy jóhír⇥ (good standing) vagy nemjóhír⇥, rosszhír⇥ lehet [Sug86, 116], [Boy89], [PB03]. Az induláskor (az els⌅ körben) mindkét játékos jóhír⇧. Egy résztvev⌅ jóhír⇧ marad, ha kooperál akkor, mikor a stratégia kooperációt ír el⌅. Ha valaki rosszhír⇧, akkor úgy válhat jóhír⇧vé, hogy a következ⌅ fordulóban kooperál. A stratégia szerint i) kooperálni kell, ha valaki éppen rosszhír⇧ vagy ii) ha a partnere jóhír⇧, iii) minden más esetben dezertálást ír el⌅ a stratégia. A módszer szemléltetésére képzeljük el, hogy egy kétszemélyes játék mindkét résztvev⌅je (Donor és Recipiens) a standing-szabályt követi és mindketten jóhír⇧ek. Ha valamelyik t fordulóban Donor hibázik és dezertál, akkor ⌅ rosszhír⇧vé válik. A t+1 -edik lépésben tehát Donor rosszhír⇧, Recipiens jóhír⇧. Ekkor a stratégia szerint Donornak kooperálni kell (a ii) szabály miatt), Recipiensnek pedig dezertálni (a iii) szabály miatt). Donor a kooperálás miatt a következ⌅ t+2 -edik fordulóra jóhír⇧vé válik, de Recipiens is jóhír⇧ marad, mert neki a stratégia írta el⌅ a dezertálást, és ezért nem kell „b⇧nh⌅dnie”. A stratégia így képes arra, hogy egy hibás lépést korrigáljon, megbocsásson. A hibakorrekció lehet⌅sége nagyon fontos vonása ennek a módszernek, ami miatt evolúciós értelemben stabil stratégiának tarthatjuk [PB03].
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
237
⌅
Az egyszer⇥ hírnévgy⇥jt stratégia a standing-metódus másodrend⇧ változata [OI04], [OI06], [OI07]. A különbség köztük abban van, hogy ez az egyszer⇧sített változat jónak min⌅síti a rossz személy visszautasítását akkor is, ha a Donor maga el⌅tte rossz volt (az eredeti hírnévgy⇧jt⌅ stratégia ezt a diszkriminációt csak a jó Donorokkal szemben alkalmazta). Ez annyit jelent, hogy ez a szabály jónak tartja azt is, ha a hipokrita játékos bünteti a Rosszat. A másodrend⇧ változat alkalmazásának „célja” az értékelési feladat egyszer⇧sítése lehet, hiszen ebben az esetben kevesebb információt kell beszerezni és feldolgozni. Az ítélkez (judging) stratégia i) növeli a reputációt, ha a Donor segíti a Jót, de visszautasítja a Rosszat, illetve ii) lerontja a Donor min⌅sítését, ha nem segít, kivéve ha egy Jó személy egy Rosszat utasít vissza [NS05], [OI04], [OI06]. Ez utóbbi mozzanat miatt ezt a módszert harmadrend⇧ értékelésnek kell min⌅sítenünk. A szigorúan ítélkez⌅ vagy hajlíthatatlan (stern-judging) stratégia [PSC06] megegyezik egy jóval korábban megfogalmazott elképzeléssel, amit kandori-módszernek neveztek [Kan92]. A stratégia két szabályból áll: i) n⌅ a Donor reputációja, ha segíti a Jót és nem segíti a Rosszat, illetve ii) csökken a Donor reputációja, ha segíti a Rosszat és visszautasítja a Jó támogatását. A stratégia másodrend⇧ értékelésen alapul, és csak annyiban tér el a hasonló, harmadrend⇧ ’ítélkez⌅’ (judging) stratégiától, hogy azt is jutalmazza, ha Rossz büntet Rosszat, ami annyit jelent, hogy a hipokrita magatartást is jónak ítéli. Mindegy, ki büntet (Jó vagy Rossz), csak büntesse meg a Rosszat. Ez az egyszer⇧ metódus – a szimulációs kísérletek szerint – nagyon jól támogatja a kooperáció kialakulását. Érdekes az elkerül (shunning vagy strict-discriminator ) stratégia logikája [PB04], [TM03], [OI07]. A stratégia ugyanis i) mindig bünteti a dezertálást és ii) minden esetben bünteti a Donort, ha az Rossz személlyel kerül kapcsolatba – még akkor is, ha egyébként a Donor segíti a Recipienst. A módszer névválasztásával azt akarták kifejezni, hogy a stratégia a Rosszak kizárására, elkerülésére ösztönözhet, mivel a velük kapcsolatos bármilyen érintkezés „káros” lehet a Donor számára. A stratégia másodrend⇧ értékelést használ és a szimulációs kísérletek eredményei szerint hatékonyan hozzájárul a kooperációs minta elterjedéséhez. Ez a stratégia kicsit arra a közkelet⇧ mondásra emlékeztet, amely szerint „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”, vagyis a Rosszak közé kerülve Rosszá válik az ember. Els⌅ hallásra talán meglep⌅, nehezebben értelmezhet⌅, elfogadható ez az értékelési módszer, pedig a Rosszakkal való érintkezés büntetése el⌅fordult a történelemben is, amire utaltam a büntetés történelmének vázlatos bemutatásakor (76.o.).
A másodrend⇤ értékelések szabályrendszerét grafikusan is ábrázolhatjuk. A szimulációs elemzések tanusága szerint a 16 lehetséges szabályrendszer közül négy az igazán érdekes. Ezek képesek stabilan fenntartani a kooperációs magatartásmintát a közösségen belül [PSC06].
⌅
238
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
image scoring a donor új reputációja
simple-standing a donor új reputációja
B
B
a recipiens reputációja
a recipiens reputációja
G
G
D
B
B
D
D C
B
G
G
B
D
C
értékelés
a donor cselekvése
C
B értékelés
a donor cselekvése
G
G
G
G stern-judging
a donor új reputációja
shunning a donor új reputációja
B
B
a recipiens reputációja
G B
D
D C
B
B
B
B
C
a donor cselekvése
G
D
C
B
B
C
értékelés
G
a recipiens reputációja
G
D
G
G
C
a donor cselekvése
értékelés
G
G
A négy szabály közös vonása az, hogy i) a Jó megsegítését jónak és ii) a Jó cserbenhagyását rossznak min⇥síti (a függ⇥leges tengelyen ábrázolt két cselekvés értékelése fejezi ki ezt a két tulajdonságot). A szabályok közti különbségek a vízszintes tengelyen ábrázolt cselekvések értékeléseiben vannak, vagyis abban a kérdésben, hogy miként min⇥sítik a rossz Recipiensekkel szembeni cselekvéseket. Erre – másodrendben – négyféle válasz adható, és pontosan ezeket a lehet⇥ségeket mutatják az ábrán látható értékelési szabályok. A scoring-értékelés nem figyel a Recipiens min⌅ségére, csak a Donor cselekvésének önértékét tekinti, ezért a Donor cserbenhagyását bünteti (B-t ad), a segítségnyújtását jutalmazza (G-t ad). A simple-standing-szabály érvényesíti az a szempontot, hogy a Rossz korábbi dezertálását szankcionálni kell. A módszer a kooperáció kívánatosságát úgy fejezi ki, hogy helyesli a Rossztól megtagadott segítség aktusát, ami által igazolja ezt a dezertálástípust. Amíg a scoring-módszer csak a cselekvés tartalmára figyel, és nem tör⌅dik a cselekvés hatásaival, addig a simple-standing-szabály már figyel arra is, hogy a cselekvésnek milyen következményei lehetnek. A scoring-módszer bizonyos körülmények között hatásos lehet. Egyfel⌅l azért, mert els⌅rend⇧ értékelési szabály és ezért kevesebb információra van szükség az alkalmazásához
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
239
⌅
(nem kell tudni, kivel állunk szemben), másfel⌅l azért, mert „bolondbiztos” abban az értelemben, hogy akkor is m⇧köd⌅képes marad, ha olyan beállítódású emberek vesznek részt a társadalmi kapcsolatokban, akik az ’azt hiszem csak el, amit a saját szememmel látok’ elvet követik [NS05]. A simple-standing-szabály azonban még nagylelk⇧nek, jóindulatúnak mondható, mivel a Rossz támogatását jónak min⌅síti. Ezt az elemet változtatja meg a stern-judging-módszer, amely szerint a Rossz címkét kiváltó korábbi dezertálást mindenféleképpen szankcionálni kell, ha tehát ezt a Donor nem teszi meg (azzal, hogy segíti a Recipienset), akkor ⌅t le kell min⌅síteni. Ebben az értelemben ez az értékelési szabály szigorú, a Rosszal szemben engesztelhetetlen. A shunning-szabály más elvet érvényesít a Rosszakkal szemben. A Rosszaktól (vagyis a rossz min⌅sítéssel közvetített dezertálási magatartást) azzal akarja megakadályozni, hogy úgy igyekszik kizárni mindent a közösségb⌅l, ami rossz, mindenkit, aki érintkezésbe került a Rosszal. Ezt fejezi ki az a megoldás, hogy bármit is lép a Donor a Rosszal szemben, mindenképpen rossz min⌅sítést fog kapni. A négyféle értékelési módszerhez hozzárendelhetünk egy-egy közismert maximát, amely az értékelés lényegi mozzanatát emeli ki. image-scoring
kép-mutató
simple-standing
ítélkez
azt hiszem csak el, amit a saját szememmel látok a rossz elnyeri méltó büntetését
stern-judging
kérlelhetetlen
vétkesek közt cinkos, aki néma
shunning
kizáró
aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók
Az image-scoring-módszertan úgy értékeli a segítségnyújtás aktusát, hogy nem foglalkozik azzal, kivel szemben áll a Donor. Csak az a fontos számára, hogy mit tesz a Donor. A simple-standing-módszer „hozza be” a diszkrimináció szükségességét, érvényesíti azt az elvet, hogy aki rossz, azt büntetni kell, amit azzal „ismer el”, hogy nem min⌅síti rossznak egy rossz Recipienssel szemben a támogatás megtagadását (tehát a Donor dezertálását). A módszertan abban az értelemben még nagylelk⇧, hogy a diszkiminációt nem érvényesíti konzisztens módon, hiszen azt még jónak min⌅síti, ha a Donor Rosszat segít. Ezt „írja felül” a sternjudging-elv azzal, hogy hangoztatja, ha valaki a Rosszak között hallgat, ha nem szankcionálja a Rosszakat, vagyis a hallgatásával asszisztál a Rosszaknak, akkor bizonyos értelemben kooperál velük, és ezáltal ⌅ (a Donor) is rosszat tesz, amit el kell ítélni. A shunning-értékelés újra csak egy szempontot vesz figyelembe, mint az image-scoring-módszertan, csak éppen itt az a nagy (és egyetlen) kérdés, hogy rossz-e a Recipiens vagy sem. Mert ha rossz, akkor a Donor – bármit csinál is – menthetetlenül rosszá fog válni, ha a Rosszal kapcsolatba kerül. Ez a kizárás logikája: Rosszak között nem lehet jót tenni, nem lehet Jónak maradni. A harmadrend⇧ szabályok esetében a grafikus ábrázolás már nehézkesebb, mert több helyet igényel. A harmadrend⇧ szabályok esetében ugyanis kétszer kell felrajzolni az értékelési köröket aszerint, hogy a Donor jó-e vagy rossz. Példaként bemutatjuk a standing-módszer grafikus ábrázolási lehet⌅ségét.
⌅
240
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
standing simple-standing
a donor új reputációja
image scoring
a donor új reputációja
B
B
a recipiens reputációja
a recipiens reputációja
G
G D
D
G
B
D
G
C
B
G
B
B
B
D
C
a donor cselekvése
C
B
G
C
értékelés
értékelés
a donor cselekvése
G
G
a donor reputációja
a donor reputációja
G
G
Az ábrán a bal oldalon látható a jó Donorhoz, a jobb oldalon a rossz Donorhoz kapcsolható másodrend⇧ értékelési szabály.
Mivel a harmadrend⇤ értékelési szabályok esetén a grafikus ábrázolás már nehézkesebb, ezért a továbbiakban táblázatos formában reprezentálom a szabályrendszerek tartalmát. Ekkor az értékelési szabályokat egy háromváltozós, kétérték⇤ függvényként foghatjuk fel, és minden külön szabályt egy értékelési sorozattal írhatunk le. A harmadrend⇤ értékelési rendszerek esetében alkalmazandó táblázatos formába természetesen beleírhatjuk az „alacsonyabbrend⇤” szabályok mintázatát is (ilyen esetekben lesz egy kevés redundancia a reprezentációban). Az eddig felmerült értékelési rendszerek az alábbi módon jellemezhet⇥k (zárójelben feltüntetem azt, hogy hanyadrend⇤ értékelési szabályról van szó): C
D
GG
GB
BG
BB
GG
GB
BG
BB
scoring
(1)
G
G
G
G
B
B
B
B
standing
(3)
G
G
G
G
B
G
B
B
simple-standing
(2)
G
G
G
G
B
G
B
G
judging
(3)
G
B
G
B
B
G
B
B
stern-judging
(2)
G
B
G
B
B
G
B
G
shunning
(2)
G
B
G
B
B
B
B
B
A bemutatott szabályok mellett további stratégiák is elképzelhet⇥k. Hisashi Ohtsuki és Yoh Iwasa megvizsgálta az összes – elméletileg lehetséges – stratégiát (mind a 4096ot) és nyolc olyan cselekvési mintát (normát) azonosított, amely a kooperációs magatartás el⇥segítésre képes és evolúciós értelemben stabil stratégiának számít [OI04], [OI06], [OI07]. Ezeket elnevezték ’nyolcvezérnek’ (leading eight), melyek között négy szerepel az eddig elemzett szabályok közül (standing, simple standing, judging, stern-judging), de nem került be a „legjobbak” közé a scoring- és a shunning-stratégia. A nyolc stabil
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
241
⌅
értékelési szabályhoz csak két viselkedési stratégia tartozott (Disc:Co és Disc:Or). C GG
GB
D BG
BB
GG
GB
BG
BB
1. standing
(3)
G
G
G
G
B
G
B
B
2. simple-standing
(2)
G
G
G
G
B
G
B
G
3.
(3)
G
G
G
B
B
G
B
G
4. strict-standing
(3)
G
G
G
B
B
G
B
B
5.
(3)
G
B
G
G
B
G
B
B
6.
(3)
G
B
G
G
B
G
B
G
7. stern-judging
(2)
G
B
G
B
B
G
B
G
8. judging
(3)
G
B
G
B
B
G
B
B
A nyolc értékelési szabály közül négy szerepelt a korábbi elemzésekben, így ezeket megnevezték, de négy stabil értékelés újonnan került el⇥, melyekhez nem rendeltek még neveket. Érdekes összefüggéseket állapíthatunk meg, ha a „nyolcvezér”-körbe tartozó stratégiákat összetev⇥ikre bontjuk. Ahogy korábban már bemutattam, a harmadrend⇤ értékelési szabályok felbonthatók két-két másodrend⇤ értékelésre úgy, hogy megadjuk, mit ír el⇥ a szabály jó, illetve rossz Donor esetén. Ha így teszünk, akkor a nyolc kiemelt szabályrendszert az alábbi módon jellemezhetjük: jó Donor
rossz Donor
viselkedési szabály
1. standing
simple-standing
image scoring
Disc:Or
2. simple-standing
simple-standing
simple-standing
Disc:Co
3.
simple-standing
stern-judging
Disc:Co
4. strict-standing
simple-standing
shunning
Disc:Co
5.
stern-judging
image scoring
Disc:Or
6.
stern-judging
simple-standing
Disc:Co
7. stern-judging
stern-judging
stern-judging
Disc:Co
8. judging
stern-judging
shunning
Disc:Co
Említettem, hogy négyféle stabil másodrend⇤ értékelés létezik. A nyolc stabil harmadrend⇤ értékelési rendszert a másodrend⇤ értékelési szabályok összekapcsolásával állíthatjuk el⇥. A jó Donor esetében csak a stern-judging- és a simple-standing-módszerek alkalmazhatók, míg a rossz Donor számára mind a négy változat megengedhet⇥ (így jön létre a nyolc stabil harmadrend⇤ értékelési rendszer). Ha a két oldalon ugyanazt a másodrend⇤ értékelést kapcsoljuk össze, az azt jelenti, hogy a szabályrendszer független lesz a Donor reputációjától, vagyis ilyen esetekben másodrend⇤ szabályról beszélhetünk. Ez két esetben fordulhat el⇥, ezért van két másodrend⇤ módszer a nyolc stabil értékelési rendszer között (stern-judging és simple-standing). Ohtsuki és Iwasa szerint a nyolc kooperációs normának vannak közös jellemz⌅i [OI06]. Ezek
⌅
242
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
a következ⌅k: i) a kooperáció fenntartása: a közösségben (populációban) nagy arányban kell lennie a kooperatív magatartásnak, amit a következ⌅ két feltétel kielégítése biztosít: (1a) p(GG) = C (1b) d(GG, C) = G Az (1a) feltétel azt írja el⌅, hogy a Jónak a Jóval szemben kooperálnia kell, míg a (1b) feltétel szerint ha valaki az (1a) szerint cselekszik, akkor megmarad a Jó min⌅sítése. ii) a dezertáló beazonosítása: a dezertáló felismerése, azonosítása után azonnal meg kell tagadni a segítséget t⌅le. Ezt fejezi a következ⌅ két feltétel: (2a) d(GG, D) = B, illetve (2b) d(BG, D) = B A két feltétel azt írja el⌅, hogy aki egy Jótól megtagadja a segítséget, azt át kell min⌅síteni Rossznak – mindegy, hogy egyébként el⌅tte milyen volt a min⌅sítése. iii) a büntetés szükségessége és a büntetés igazolása: a Jónak feltétlen meg kell büntetnie a Rosszat. Ennek feltétele: (3a) p(GB) = D A Rossz büntetése azonban még nem elég, a büntetést igazolni is kell. Ez azt jelenti, hogy nem szabad visszamin⌅síteni azt a Jót, aki megbüntetett egy Rosszat (mégha visszautasította a segítséget valakit⌅l, akkor sem), vagyis ilyen esetben a Jó reputációját nem szabad megváltoztatni Rosszra: (3b) d(GB, D) = G iv) a megbánás és megbocsátás lehet sége: ha valaki valamiért dezertál és emiatt rossz min⌅sítést kap, biztosítani kell a megbánás lehet⌅ségét, azt, hogy ha a következ⌅ alkalommal kooperál, akkor visszakaphassa a Jó címkét. Ehhez a következ⌅ feltételeknek kell megfelelni: (4a) p(BG) = C (4b) d(BG, C) = G A (4a) feltétel a megbánás, a (4b) feltétel a megbocsátás aktusát emeli be a modellbe.
Az indirekt reciprocitáshoz vezet⇥ stratégiák elemzése során meglep⇥, ám nagyon fontos megállapításra jutottak a kutatók arra vonatkozóan, hogy a társadalmi kapcsolatokban való részvétel kötelez⇥ vagy önkéntes jellege miként befolyásolja az önkéntes büntetés dilemmájának megoldását, a kooperációs minták terjedését [Fow05], [HTB+ 07], [BM07]. A nem várt állítás az, hogy egy társadalmi helyzeten belül – nem mindig, de sok esetben – nagyobb az esélye a kooperáció kialakulásának, ha a részvétel nem kötelez⇥ jelleg⇤, azaz lehet úgy dönteni, hogy valaki nem vesz részt a „ játékban”. A kívülállók jelenléte (pontosabban a kiszállás lehet⇥sége) sokkal jobb esélyeket ad az önkéntes büntetést terhét magukra vállaló szerepl⇥knek a dezertálókkal szemben, hogy stabil kooperációs viszonyokat alakítsanak ki a közösségen belül. Az eddig bemutatott stratégiákhoz sokszor hozzáköthetjük az ⇥ket leginkább jellemz⇥ szerepeket. A különböz⇥ szerepekb⇥l nem kevés van: résztvev⇥ (participant), kívülálló (non-participant), Donor (donor), Recipiens (recipient) kooperátor (cooperator), feltétlen kooperátor (unconditonal cooperator), hozzájáruló (contributor), büntet⇥ (punisher), diszkriminátor (discrimator), elkerül⇥ (shunner), dezert⇥r (defector), feltétlen dezert⇥r (unconditional defector). A fogalmak közti kapcsolatok tisztázása, az egyértelm⇤bb értelmezés érdekében egy ábrában feltüntetem a különböz⇥ szerepek egymáshoz való viszonyát (sajnos a ’kooperátor’ terminust a különböz⇥ szerz⇥k kétféle jelentéssel is használják, amit el kell választanunk egymástól, ezt index segítségével oldom meg):
7.5. INDIREKT RECIPROCITÁS, REPUTÁCIÓ
⌅
243
⌅
játékos
résztvev!
donor
hozzájáruló/támogató (kooperátor1)
büntet!/diszkriminátor
kívülálló
recipiens
dezertáló (allD)
kooperátor2 (allC)
ítélkez! (judger) elkerül! (shunner) pontozó (scorer) hírnévápoló (stander)
A legels⇥ megkülönböztetést aszerint lehet megtennünk, hogy beszáll-e valaki a játékba vagy kívül marad (’résztvev⇥’ vagy ’kívülálló’). A két szerep „egyenrangú”, ami azt jelenti, hogy az ilyen játékok elemzésekor nem tekinthetünk el a kívülállói szerep létezését⇥l (az el⇥z⇥ekben bemutattam, hogy a kívülállóknak is van vagy lehet hatása a résztvev⇥k cselekvésére). A résztvev⇥ket el⇥ször a „klasszikus” játékelméleti megközelítés szerint oszthatjuk fel ’Ego’ és ’Alter’ szerep⇤ játékosokra. Ebben a kontextusban az Egót ’Donornak’, az Altert ’Recipiensnek’ nevezzük. Az indirekt reciprocitás jelenségének elemzésekor a Donor szerepe van fókuszban. A Recipiens szerepére pedig annyi mondható, hogy akkor veszik figyelembe, amikor a reputációképzés mechanizmusaiban be kell számítani a Recipiens reputációjának értékeit (akkor sem mindig). A Donor számára (mint mindig) két eset lehetséges: vagy kooperál vagy dezertál. E kett⇥sség mentén különíthetjük el a ’kooperáló’ és a ’dezertáló’ „donori” szerepeket egymástól. Sokan azonban a ’kooperáló’ helyett inkább a ’hozzájáruló’ terminust használják azért, hogy a következ⇥ elemzési szinten ki lehessen választani a többiek közül azokat, akik az els⇥ szinten is kooperatívak és a második szinten, a normasértések büntetéséb⇥l is kiveszik a részüket. Ezeket nevezhetjük ’büntet⇥knek’, akik mindkét szinten kooperálnak szemben azokkal, akik csak az els⇥ szinten teszik ezt meg. Utóbbiakat sokan ’kooperálónak’ nevezik, ezért az egyértelm⇤sítés végett érdemes itt indexeket használni, és ez utóbbi kooperációs szerepet a ’kooperátor2 ’, míg a tágabb jelentés⇤ fogalmat a ’kooperátor1 ’ terminusokkal jelölni. A büntet⇥ szerepeket még tovább lehet pontosítani aszerint, hogy milyen értékelési stratégiát valósítanak meg, és ez alapján lehet ’elkerül⇥kr⇥l’, ’hajlíthatatlanokról’ stb. beszélni. >>> Az indirekt reciprocitás jelenségében rendkívül fontos mozzanat az a vonás, hogy a reciprok, altruista cselekedet nem kívánja meg a másik személy közvetlen ismeretét, elég, ha információval rendelkezünk a másik (a többiek) reputációjáról. Ez származhat a direkt megfigyelésb⇥l, de hatékonyabb lehet⇥séget biztosít a nyelv, amelynek segítségével sokkal több emberr⇥l szerezhetünk (persze sosem objektív) információt. Ebb⇥l a szempontból tekintve a pletyka jelenségének komoly funkciót tulajdoníthatunk, hiszen – legalább részben – a pletykának köszönhet⇥ a cselekv⇥k reputációjára vonatkozó információk szétterjedése [NS05].
⌅
244
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
⌅
Voltak olyan szimulációs kísérletek, amelyekben azt vizsgálták, hogy milyen hatással van a reputáció alakulására az a tény, hogy a közösségen belül nem rendelkezik mindenki mindenkir⌅l információval, viszont vannak olyanok, akik rálátnak a vizsgált szerepl⌅k (a Donorok) cselekvéseire, így ismerik azok reputációját. Ezeket a szerepl⌅ket elnevezték rálátóknak (onlooker-eknek). Azáltal, hogy a rálátók csoportjának tagjait minden fordulóban véletlenszer⇧en válogatták ki, adott Donor reputációjának értéke a rálátók véleményének függvényévé vált (vagyis a Donor megítélése függött az értékel⌅ személy tapasztalataitól is). Ezzel a kísérlettel szimulálni tudták azt a tényleges társadalmi gyakorlatot, miszerint a cselekvések megítélése, a cselekv⌅k reputációja nem egyértelm⇧, változhat emberr⌅l emberre, csoportról csoportra.
Az értékelések, a reputáció kiformálása, változtatása, frissítése közösségi tevékenység ugyan, de nem egyformán vesznek részt benne a közösség tagjai. Érdemes elkülöníteni egymástól a megfigyel⇥ket, akik közvetlenül értékelhetik a Donorokat, mert rálátnak azok cselekvéseire, illetve a csak közvetve értékel⇥ket, akik másodlagos, mások által közvetített információk alapján értékelnek. A segít B-nek A
B
C2 C1
pletyka
pletyka Cj
Cm Cl
pletyka
Cq Ci
Ck Cp
Cr
Cs
A reputációját frissítik
közvetett értékel!k
közvetlen megfigyel!k
A nem segít B-nek
Számszer⇤ adatot persze nem igazán lehet adni, de annyi azért kijelenthet⇥, hogy a reputációképzéshez szükséges információt nagyobb részben (vélhet⇥leg jóval nagyobb részben) a pletykák útján szerzik be a közösség tagjai (az értékel⇥k, ítélkez⇥k). Az indirekt reciprocitás esetében is kezelni kell a hibázás lehet⇥ségét, de mivel itt kétfajta szabályt kell figyelnünk, kétfajta hibázási lehet⇥séget is be kell a modellünkbe emelni. El⇥fordulhat, hogy a cselekvések szintjén hibázik valaki és bár a cselekvési szabály kooperálást írna el⇥, ⇥ mégis dezertál (vagy fordítva). Ezt végrehajtási hibának nevezhetjük. Elképzelhet⇥ azonban az is, hogy a döntéshez használandó reputációs információ téves. Ekkor értékelési hibáról beszélhetünk.
7.6. Méltányosság, bizalom, norma Az el⇥z⇥ fejezetekben a reciprocitás jelenségét a társadalmi cselekvésekre koncentrálva vizsgáltam. Az elemzés fókusza a társadalmi kapcsolatok logikájának feltárásán, a cselekv⇥k közti viszonyok értelmezésén volt. A reciprocitás jelenségét azonban más szempontból is elemezhetjük. Vizsgálhatjuk azt is, hogy a cselekv⇥ egyének miként éreznek, hogyan viselkednek a reciprocitással kapcsolatos helyzetekben. Nem a résztvev⇥k kap-
7.6. MÉLTÁNYOSSÁG, BIZALOM, NORMA
⌅
245
⌅
csolatát figyeljük ilyenkor, hanem a résztvev⇥knek azon bels⇥ motivációit, érzéseit, amelyek a reciprok viselkedést kiváltják bel⇥lük. Ehhez váltani kell az elemzési módszertanban is, és olyan kísérleteket kell végezni, amelyekben hús-vér emberek viselkedését lehet célirányosan megfigyelni. Az empirikus kísérletek gyakori hívószavai közé tartoznak az er⇥s reciprocitás (strong reciprocity), illetve a pozitív és negatív reciprocitás fogalmai. Ezek mindegyike a méltányosság (igazságosság, fairness) kategóriájával hozható valamilyen módon kapcsolatba. A méltányosság, az igazságosságérzet problémáját egy korai kísérlet segítségével világítom meg. Ebben a kísérletben egy diák albérletet keresett, és talált egy kedvez⇥ ajánlatot 20 ezer forintért úgy, hogy valaki mással kell megosztania a lakást (és a költségeket). Amikor azonban megtudta, hogy a lakás teljes díja 25 ezer forint, tehát a másik diáknak csak 5 ezer forintot kell fizetnie, és neki kell állnia a bérleti díj nagyobbik részét, akkor inkább lemondta a megállapodást, és elfogadott helyette egy olyan ajánlatot, amikoris mindkett⇥jüknek fejenként 25 ezer forintot kell fizetnie. Bár „abszolút értékben” rosszabbul járt a második megoldással, mégis azt választotta, mert a méltányosságérzetét sértette a másik felkínált lehet⇥ség [Tha85]. A kísérlet azt szemlélteti, hogy az emberekben dolgozik egy olyan – egyfajta egyenl⇥ségeszményhez köt⇥d⇥ – elvárás, amely nem (vagy nehezen) fogadja el az emberek közötti túlzó különbségeket. A méltányosság problémáját vizsgálva a kísérletekben megkülönböztetik egymástól a pozitív és negatív reciprocitás jelenségét. A negatív reciprocitás fogalmával azt írják le, amikor valaki megtorolja, bünteti a másik dezertálását, szankcionálja a méltánytalanságot. Ennek a magatartásnak a vizsgálatára kiválóan alkalmas a ultimátumjáték. Ebben a játékban adott összeget kell egymással megosztaniuk a játék résztvev⌅inek. Az egyik játékos javasol egy felosztást a partnere számára, amit az vagy elfogad vagy visszautasít. Elfogadás esetén mindketten megkapják a kölcsönösen elfogadott felosztás szerint nekik járó összeget, visszautasítás esetén viszont egyikük sem kap semmit. A játék aszimmetrikus, nagyon eltér⌅ a két játékos döntési helyzete. A negatív reciprocitás vizsgálata szempontjából az értékel⌅, elfogadó pozícióban lev⌅ játékos az érdekes, aki olyan döntési helyzetben van, hogy ha csak a maga hasznát figyelné (ha a racionális önérdekkövet⌅ magatartást várnánk el t⌅le), akkor a legkisebb összeget is el kellene fogadnia, hiszen még így is többet kapna, mint abban az esetben, ha visszautasítaná az ajánlatot (hiszen akkor sem ⌅, sem a másik nem jutna pénzhez). Ha valaki mégis elutasítaná a neki tett felajánlást, azt csak azon az alapon magyarázhatnánk meg, hogy az értékel⌅ játékos bünteti az ajánlattev⌅ méltánytalannak tartott, dezertálónak min⌅sített magatartását – még azon az áron is, hogy anyagi szempontb⌅l sajátmaga is rosszabbul jár. Az ilyen viselkedés leírására alkalmas a negatív reciprocitás fogalma. A kísérleti eredmények azt mutatták, hogy az emberekben sokszor igen magas méltányossági elvárás dolgozik.
Sokszor, sokféle foglalkozású emberek között, különböz⇥ kultúrájú országokban elvégezték az ultimátumjáték-kísérletet, és a résztvev⇥k sokszín⇤sége ellenére meglehet⇥sen egyöntet⇤ eredményeket találtak. A kísérleti eredmények tanúsága szerint az ultimátumjátékban a résztvev⇥k nagyon magas aránya már visszautasította azt az ajánlatot, amely 30 százaléknál kisebb részesedést kínált [FG00, 161]. A kísérleti alanyokban nem csak az önérdek dolgozott, egy ponton túl a méltánytalanságérzés és a negatív reciprocitás er⇥sebb volt. A pozitív reciprocitás fogalmával azt a jelenséget ragadhatjuk meg, amelyben valaki a partnere barátságos, kooperatív lépésére barátságos, kooperatív választ ad. A pozitív reciprocitás létezésének kísérleti vizsgálatára a bizalmi játék (trust game) alkalmas, amely – a névazonosság ellenére – eltér az alapjátékok között bemutatott szimmetrikus
⌅
246
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
játéktól. A játék lényege az, hogy adnak Egónak x pénzt, amib⇥l Ego bármennyit adhat Alternek. Legyen ez az összeg: y. Amennyit Alter kapott Egótól, azt megháromszorozzák a kísérletvezet⇥k, ami után Alter bármennyit visszaadhat Egónak a rendelkezésére álló 3y pénzb⇥l. A kísérlet tanulsága szerint mindkét irányban adtak egymásnak az emberek, s⇥t, pozitív korreláció volt a két „adomány” nagysága között, vagyis ha Ego többet adott Alternek, akkor Alter is többet adott vissza Egónak [FG00, 162]. A kísérleti eredmények tehát azt mutatják, hogy az emberekben sok esetben dolgozik valamiféle méltányosságérzés, amely olykor nagy er⇥vel befolyásolja a cselekv⇥k viselkedését. A bemutatott helyzetekben nem nem a cselekvések jöv⇥beni következményei motiválták a cselekv⇥ket, hanem – a kulturális beállítódástól függ⇥ – bels⇥ igazságosságérzet. A méltányosság a cselekv⇥k valamifajta bels⇥ beállítódását fejezi ki. Van azonban egy másik fontos bels⇥ állapot, a cselekv⇥ partneréhez való igazodását jelz⇥ min⇥ség, amely olykor er⇥teljesen megszabja a cselekvések kimenetét. Az az állapot, amit a bizalom fogalmával ragadhatunk meg. A játékok bemutatásánál többször is kiderült, hogy a bizalom, pontosabban a bizalom hiánya dönt⇥ hatással lehet a játékok végeredményére. Vigyáznunk kell azonban a fogalom használatával, mert sokjelentés⇤, és bizonyos helyzetekben más és más lehet a bizalom vagy a bizalomhiány alapja. A bizalommal kapcsolatos alapkérdés az, hogy miben lehet bízni? Erre a kérdésre többféle válasz adható. Lehet bízni a partner kompetenciájában vagy a másik jóindulatában, altruizmusában, de bízhatunk a másik érdekfelismerési képességében, kitartásában, integritásában vagy a másik erkölcsösségében, abban, hogy megtartja a szavát, vagy hihetünk valaki másnak azért is, mert a hitében, értékeiben, értékrendjében megbízunk. A bizalom fogalmának többértelm⇤ségét két alapjáték, a bizalmi játék (??.o.) és a fogolydilemma játék (??.o.) összehasonlításával érzékeltetem. A fogolydilemma irracionális kimenetét azzal magyaráztam, hogy a résztvev⇥k között túl nagy az érdekellentét, illetve nagy a kölcsönös félelem a legrosszabb kimenet bekövetkeztét⇥l, amelyben az egyik fél önzetlenségét a másik fél kihasználja. A legrosszabb lehet⇥ség megvalósulásától való félelem bizalmatlanságot szül a másikkal szemben, amikor is a bizalom a partner kooperatív, altruista beállítódásában való hitet jelentené. A fogolydilemma lényege a viszony bels⇥ konfliktusossága, az a helyzet, hogy a legjobb végeredményt csak a másik rovására lehet elérni a játékban. Az effajta strukturális meghatározottság azonban nem érvényesülhet a bizalmi játékban, akkor ugyanis mindkét fél számára a kölcsönös kooperáció biztosíthatja a legjobb eredményt. A játéknak van egy kölcsönösen kívánatos megoldása, amelynek megvalósulását azonban nehezítheti a felek közti bizalmatlanság. Ekkor azonban másfajta bizalomhiányról beszélhetünk a fogolydilemma helyzetéhez képest. Nincs a felek között érdekellentét, nem kell a másik önz⇥ haszonles⇥ stratégiájától tartani, mégis bele lehet szaladni egy kölcsönösen rosszabb kett⇥s dezertálásba, ha nem bíznak a felek a másik kitartásában, állhatatosságában, esetleg a másik kompetenciájában, alkalmasságában. A fogolydilemmában nem bíznak egymásban a résztvev⇥k, mert nem hiszik el, hogy a másik valóban akarja a kooperációt, a bizalmi játékban pedig abban kételkedhetnek a szerepl⇥k, hogy a partnerük képes a kooperációra. Bizalom nélkül nem tudunk jól megoldani bizonyos társadalmi helyzeteket. Vannak szerz⇥k, akik a bizalmat tartják a társadalmiságunk alapfeltételének [Fuk97]. Kétségtelenül igaz: vég nélkül lehetne sorolni azokat a helyzeteket, amelyek nem m⇤ködhetnének bizalom hiányában. A szomszédok, a szerelmesek, az üzlettársak (például a gyakran
7.6. MÉLTÁNYOSSÁG, BIZALOM, NORMA
⌅
247
⌅
megidézett gyémántkeresked⇥k), a csapattársak a sportban vagy más versenyekben, a zárt közösségek (falusi közösségek) tagjai sok-sok példát szolgáltathatnak arra, hogy a társadalmi kapcsolat értelmét sokszor a bizalom adja. A társadalmi dilemmák feloldásának sokféle módját láthattuk már. Szinte alig foglalkoztunk azonban a játékok és a normák kapcsolatával. A könyv els⇥ részében, a szociológiai alapfogalmak tárgyalásakor kiemelten kezeltem a normák jelenségét, mint a társadalmi konstrukciók egyik legfontosabb példáját (illetve a szabályszer⇤ cselekvések egyik kiváltó okát). A játékelméleti alapokon nyugvó fogalmi modellünkbe is beemeltem a normák fogalmát, s⇥t azt is jeleztem, hogy a normák megszilárdulását a harmadrend⇤ szankcionálásnak tulajdoníthatjuk (??.o.). Nem foglalkoztam azonban még azzal a kérdéssel, hogy hogyan alakulhatnak ki a normák egyáltalán. Ha a társadalmi cselekvések egyik kiemelt szabályszer⇤ségeként kezeljük a normákhoz történ⇥ igazodásokat, akkor mondanunk kell valamit a normák keletkezésér⇥l. Látni kell azonban, hogy a kérdésfeltevés maga meghatározza azt, hogy csak a normák egyik típusával foglalkozzunk. Játékelméleti szempontól ugyanis ki kell zárnunk mind a bels⇥ szankcióval operáló erkölcsi normákat, mind az állami er⇥szakmonopóliumra támaszkodó jogi normákat a tárgyalásból, pontosan a normatípusokhoz rendelt szankcionálási mechanizmusok különlegessége miatt. Ami marad az a – weberi értelemben vett – konvenció jelensége, amikor is a normasértések szankcionálását a társadalmi kapcsolat többi szerepl⇥jnek elítél⇥ magatartása jelenti. Ilyen perspektívából nézve a normák kialakulásának vizsgálatát lesz⇤kíthetjük az emergens normák megjelenésének kérdésére. Axelrod szerint a normák kialakulását, fennmaradását többféle tényez⇥, mechanizmus segítheti el⇥ [Axe86]. Ilyen tényez⇥ – többek között – a másodrend⇤ és harmadrend⇤ normák alkalmazása (ezeket Axelrod metanormának nevezi), a dominanciaviszonyok normát teremt⇥ szerepe, a normák tartalmának interiorizálása, bels⇥vé tétele, beépítése vagyis a szocializáció folyamata, az elrettentési mechanizmusok érvényesítése, a társadalmi minták, társadalmi bizonyítékok (social proof) felmutatása és terjesztése, terjedése, a csoporttagságból fakadó társadalmi nyomás érvényesítése vagy épp a reputációs mechanizmusok m⇤ködtetése. Korábban bemutattam Heckathorn elméletét az utánzásos tanuláson alapuló szelektív evolúció folyamatáról, amely az emergens normák létrejöttének magyarázatában is érvényesnek, alkalmazhatónak t⇤nik. Vannak még fókuszáltabb elméleti kezdeményezések is. Orthmayr Imre a társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázatát adja, alapvet⇥en a koordinációs helyzetekre koncentrálva [Ort04]. A koordinációs helyzetek alapvet⇥ sajátossága az, hogy azoknak több, gyakran teljesen egyenrangúnak tekintett megoldása is lehetséges, és az igazi feladat annak biztosítása, hogy mindegyik szerepl⇥ ugyanazt a kimenetet válassza. Ez a feladat persze nyilván csak akkor jelentkezik, amikor nincs kommunikációs lehet⇥ség a felek között (hiszen kommunikációval könnyen meg lehetne oldani az ilyen helyzeteket). Ilyenkor az egyik megoldás az lehet, ha a szerepl⇥k valamilyen támpontot, fókuszpontot kínálnak egymás számára arra vonatkozóan, hogy vajon mit gondolhatnak a parnereik a helyzet feloldására [Sch80, 57]. Thomas Schelling szerint ilyenkor a fókuszpont kijelölésének, a szembeszök⇥ség mozzanatának van kiemelt jelent⇥sége. A koordinációs problémák feloldásának másik lehetséges módja lehet a korábban már sikeresnek bizonyult megoldások kipróbálása vagyis a precedensekhez történ⇥ igazodás. Mindegy, hogy miért volt sikeres korábban a hasonló koordinációs probléma megoldása (kommunikáció, megegyezés, szembeszök⇥ség, de akár a szerencse miatt), a lényeg, hogy a korábbi
⌅
248
⌅
7 . TOVÁBBI JÁTÉKOK
sikeresség elég indokot jelent arra vonatkozóan, hogy követni lehessen a mintát. Persze sok esetben nincsenek koordinációs problémák feloldását támogató fókuszpontok, precedensek, vagy épp fordítva, van úgy, hogy több egyenrangú is van bel⇥lük. Ilyen esetekben lehet megoldás a konvencionális normák alkalmazása. Mindegy, hogy melyik megoldást választják ki a felek, de a verseng⇥ kimenetek közül valamelyiket egy normába foglalva már egyértelm⇤ igazodási lehet⇥ségeket lehet teremteni (gondoljunk csak újra a közlekedés alapkérdésére, a bal- vagy jobboldali közlekedés problémájára) [UM98], [UM77].
Irodalomjegyzék [AH81]
Robert Axelrod and W.D. Hamilton. The evolution of cooperation. Science, 211:1390–1396, 1981.
[Ale87]
Richard D. Alexander. The biology of moral systems. Aldine de Gruyter, New York, 1987.
[App88]
Arjun Appadurai. The Social Life of Things: Commodities in Cultural Perspective. Cambridge University Press, 1988.
[Are95]
Hannah Arendt. Mi a tekintély. In Múlt és jöv között, pages 100–150. Osiris – Readers International, 1995.
[Axe84]
Robert Axelrod. The Evolution of Cooperation. Basic Book, 2006 (1984).
[Axe86]
Robert Axelrod. An evolutionary approach to norms. The Americal Political Science Review, 80(4):1095–1111, December 1986.
[BB85]
P. Bachrach and M.S. Baratz. A hatalom két arca. In Bayer József és Hardy Mihály (szerk.), Pluralizmus, pages 212–224. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.
[BGBR03] Robert Boyd, Herbert Gintis, Samuel Bowles, and Peter J. Richerson. The evolution of altruistic punishment. PNAS, 100(6):3531–3535, 18 March 2003. [Bib86]
István Bibó. Az európai társadalomfejl⇥dés értelme. In Válogatott tanulmányok III., pages 5–123. Magvet⇥ Kiadó, 1986.
[Bin92]
Ken Binmore. Fun and Games. A Text on Game Theory. D.C. Heath and Company, 1992.
[BM07]
Robert Boyd and Sarah Mathew. A Narrow Road to Cooperation. Science, 316:1858–1859, 29 June 2007.
[Boy89]
Robert Boyd. Mistakes Allow Evolutionary Stability in the Repeated Prisoner’s Dilemma Game. Journal of Theoretical Biology, 136:47–56, 1989.
[BS05]
Hannelore Brandt and Karl Sigmund. Indirect reciprocity, image scoring, and moral hazard. In Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, volume 102, pages 2666–2670, 2005.
[CD86]
Csontos László. El⇥szó a magyar kiadáshoz. In: Émile Durkheim. A társadalmi munkamegosztásról MTA Szociológiai Kutató Intézete, Budapest, 1986.
[CS99]
Andrew M. Colman and Jonathan A. Stirk. Singleton bias and lexicographic preferences among equally valued alternatives. Journal of Economic Behavior & Organization, 40:337–351, 1999.
249
⌅
250
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
[CS05]
André Comte-Sponville. Kis könyv a nagy erényekr l. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
[Cse04]
Péter Cserne. A racionális döntések elméletének helye a jogelméletben, 2004.
[Dah57]
Robert A. Dahl. The Concept of Power. Behavioral Science, 2(3):201–215, July 1957.
[Dah58]
R.A. Dahl. A Critique of the Ruling Elite Model. American Political Science Review, 52:463–469, June 1958.
[Dah65]
R.A. Dahl. Who Governs? Democracy and Power in an American City. Yale University Press, New Haven and London, 1965.
[Daw80]
R.M. Dawes. Social dilemmas. Annual Review of Psychology, 31:169–93, 1980.
[DMK88] Niall M. Frase D. Marc Kilgour. A taxonomy of all ordinal 2x2 games. Theory and Decision, 24:99–117, 1988. [Dur78]
Émile Durkheim. Az erkölcsi tény meghatározása. In A társadalmi tények magyarázatához, pages 161–196. KJK, Budapest, 1978.
[Dur01]
Émile Durkheim. A társadalmi munkamegosztásról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
[Dwo78]
Ronald Dworkin. The Model of Rules I. In Taking Rights Seriously, pages 14–45. Harvard University Press, Cambridge, 1978.
[Eli96]
Mircea Eliade. A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.
[Els79]
Jon Elster. Ulysses and the Sirens. Cambridge University Press, 1979.
[Els97]
Jon Elster. A társadalom fogaskerei. Osiris, 1997.
[Fer00]
Kiefer Ferenc. Jelentéselmélet. Corvina Kiadó, Budapest, 2000.
[FG00]
Ernst Fehr and Simon Gächter. Fairness and Retaliation: The Economics of Reciprocity. Journal of Economic Perspectives, 14(3):159–181, Summer 2000.
[FG02]
Ernst Fehr and Simon Gächter. Altruistic punishment in humans. Nature, 415:137–140, 10 January 2002.
[Föl07]
Csaba Földes. ‘interkulturális kommunikáció’: koncepciók, módszerek, kérd⇥jelek. Fordítástudomány, 9(1):14–39, 2007. javítani a címet
[Fou90]
Michel Foucault. Felügyelet s büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest, 1990.
[Fow05]
James H. Fowler. Altruistic punishment and the origin of cooperation. PNAS, 102(19):7047–7049, 10 May 2005.
[Fuk97]
F. Fukuyama. Bizalom. Európa Kiadó, Budapest, 1997.
[GH02]
Tamás Gy⇥rfi and Szabolcs Hegyi. Autoritás és legitimitás. In Mátyás Bódig és Tamás Gy⇥rfi (szerk.), Államelmélet. A mérsékelt állam eszméje és elemei. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002.
[Gou60]
Alvin W. Gouldner. The norm of reciprocity: A preliminary statement. Americal Sociological Review, 25:161–78, 1960.
[GR36]
N. Georgescu-Roegen. The Pure Theory of Consumer’s Behavior. Quarterly Journal of Economics, 50(3):545–593, 1936].
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
251
⌅
[GR54]
N. Georgescu-Roegen. Choice, Expectations, and Measurability. Quarterly Journal of Economics, 68(2):503–534, 1954.
[Hab85]
J. Habermas. A kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.
[Hab01]
J. Habermas. Mi az egyetemes pragmatika? In I. Síklaki Cs. Pléh és T. Terestyéni (szerk.), Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
[Ham63]
W. D. Hamilton. The evolution of altruistic behavior. The American Naturalist, 97(896):354–356, Sep. - Oct. 1963.
[Ham64a] W. D. Hamilton. The genetical evolution of social behavior i. Journal of Theoretical Biology, 7:1–16, 1964. [Ham64b] W. D. Hamilton. The genetical evolution of social behavior ii. Journal of Theoretical Biology, 7:17–52, 1964. [Har52]
R. M. Hare. The Language of Morals. Clarendon Press, 2003 (1952).
[Har68]
Garrett Hardin. The tragedy of the commons. Science, 162:1243–1248, 1968.
[Har70]
R. M. Hare. Meaning and speech acts. The Philosophical Review, 79(1):3–24, 1970.
[Har77]
R. M. Hare. Freedom and Reason. Oxford University Press, 1977.
[Har82]
Garret Hardin. Discriminating Altruism. Zygon, 17(2):163–186, 1982.
[Har89]
R. M. Hare. Some Sub-Atomic Perticles of Logic. Mind, 98(389):23–37, 1989.
[Har95]
H.L.A. Hart. A jog fogalma. Osiris, Budapest, 1995.
[Hec88]
Douglas D. Heckathorn. Collective Sanctions and the Creation of Prisoner’s Dilemma Norms. The American Journal of Sociology, 94(3):535–562, November 1988.
[Hec91]
Douglas D. Heckathorn. Extensions of the Prisoner’s Paradigm: The Altruist’s Dilemma and Group Solidarity. Sociological Theory, 9(1):34–52, Spring 1991.
[Hec96]
Douglas D. Heckathorn. The Dynamics and Dilemmas of Collective Action. American Sociological Review, 61(April):250–277, April 1996.
[Hel03]
Dezs⇥ Helmich. Érzelmek és célok. In Róbert Iván Gál és Zoltán Szántó (szerk.), Cselekvéselmélet és társadalomkutatás. In memoriam Csontos László, pages 98–104. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 2003.
[Hir95]
Albert O. Hirschmann. Kivonulás, tiltakozás, h⇥ség. Osiris, Budapest, 1995.
[Hám99]
Balázs Hámori. Would you marry your daughter to homo economicus? reevaluating reciprocal altruism. Society and Economy in Central and Eastern Europe. Quarterly Journal of Budapest University of Economic Sciences, XXI(1), 1999.
[Hor77]
Özséb Horányi (szerk). Kommunikáció I-II. KJK, Budapest, 1977.
[HR98]
J. Hirshleifer and J.G. Riley. A bizonytalanságban hozott döntések elemei. In László Csontos (szerk.), A racionális döntések elmélete, pages 25–61. Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1998.
⌅
252
⌅
IRODALOMJEGYZÉK
[HTB+ 07] Christoph Hauert, Arne Traulsen, Hannelore Brandt, Martin A. Nowak, and Karl Sigmund. Via Freedom to Coercion: The Emergence of Costly Punishment. Science, 316:1905–1907, 29 June 2007. [Hua05]
Yong Huang. A Copper Rule versus the Golden Rule: a Daoist-Confucian proposal for global ethics. Philosophy East and West, 55(3):394–425, July, 2005.
[Hum76]
D. Hume. Értekezés az emberi természetr l. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976.
[Huo03]
Ferenc Huoranszki. Döntéselmélet és erkölcsi normák. In Róbert Iván Gál és Zoltán Szántó (szerk.), Cselekvéselmélet és társadalomkutatás. In memoriam Csontos László, pages 107–133. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 2003.
[ind03]
Index.hu: Indonéziában lefejezés jár a maszturbálásért, 2007.09.03.
[ind14]
Index.hu: Börtönbüntetés egy meger⇥szakolt n⇥nek, 2007.11.14.
[ind26]
Index.hu: Ácsorgásért nincs börtön New Yorkban, 2007.11.26.
[Jef83]
Richard Jeffrey. The Logic of Decision. University of Chicago, Chicago, 1983.
[Kan85]
Immanuel Kant. Az örök béke. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985.
[Kan91]
Immanuel Kant. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Budapest, 1991.
[Kan92]
Michihiro Kandori. Social Norms and Community Enforcement. The Review of Economic Studies, 59(1):63–80, January 1992.
[Kel01a]
Hans Kelsen. A jog mint sajátos társadalmi technika. In Csaba Varga (szerk.), Jog és filozófia, pages 191–209. Szent István Társulat, Budapest, 2001.
[Kel01b]
Hans Kelsen. Tiszta jogtan. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001.
[KK89]
David Kraines and Vivian Kraines. Pavlov and the Prisoner’s Dilemma. Theory and Decision, 26:47–79, 1989.
[KK93]
David Kraines and Vivian Kraines. Learning to cooperate with pavlov an adaptive strategy for the iterated prisoner’s dilemma with noise. Theory and Decision, 35(2):107–150, September, 1993.
[Koc07]
Imre Kocsis. Jézus és az er⇥szak. Vigilia, 72:413–423, június 2007.
[Kol93a]
Peter Kollock. Cooperation in an uncertain world: an experimental study. Sociological theory and methods, 8(1):3–13, 1993.
[Kol93b]
Peter Kollock. „An Eye for an Eye Leaves Everyone Blind": Cooperation and Accounting Systems. American Sociological Review, 58(6):768–786, Dec. 1993.
[Kol98]
Peter Kollock. Social Dilemmas: The Anatomy of Cooperation. Annual Review of Sociology, 24:183–214, 1998.
[Kread]
David M. Kreps. Játékelmélet és közgazdasági modellezés. 2005, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
[KT98]
Daniel Kahneman and Amos Tversky. Kilátáselmélet: a kockázatos helyzetekben hozott döntések elemei. In Csontos Lészló (szerk), A racionális döntések elmélete, pages 82–112. Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1998.
átformázni ezeket
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
253
⌅
[Lav04]
Marc Lavoie. Post Keynesian consumer theory: Potential synergies with consumer research and economic psychology. Journal of Economic Psychology, 25:639–649, 2004.
[Lew69]
D.K. Lewis. Convention. A Philosophical Study. Harvard University Press, Cambridge (MA), 1969.
[Luk74]
Steven Lukes. Power: A Radical View. Macmillan Press, 1974.
[Lyo05]
Lewis Lyons. A büntetés története. Magyar Könyvklub, Budapest, 2005.
[Mal72]
Bronislaw Malinowski. Baloma. Gondolat, Budapest, 1972.
[Mau04]
Marcel Mauss. Szociológia és antropológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
[Mea73]
George Herbert Mead. A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, 1973.
[MG68]
H. Hamburger M. Guyer. A note on „a taxonomy of 2x2 games”. General Systems, 13:205–208, 1968.
[Mil72]
C. Wright Mills. Az uralkodó elit. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972.
[Mál06]
József Zoltán Málik. Analitikus társadalomelmélet. szerz⇥i kiadás, Budapest, 2006.
[Mér96]
László Mér⇥. Mindenki másként egyforma. Tertium, Budapest, 1996.
[MS00]
Zsuzsanna Marjainé Szerényi. A természeti er források monetáris értékelésének lehet ségei Magyarországon, különös tekintettel a feltételes értékelés módszerére. PhD thesis, BKÁE, Gazdálkodástudományi Ph.D. program, Budapest, 2000.
[Més05a]
József Mészáros. Játékelmélet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2005.
[Més05b]
József Mészáros. Játékelméleti magyarázat a közjószágok létrejöttének elmaradására. Szociológiai Szemle, (1):23–40, 2005.
[Ném96]
Dénes Némedi. Émile Durkheim. Áron Kiadó, Budapest, 1996.
[Now06]
Martin A. Nowak. Five rules fir the evolution of cooperation. 314:1560–1563, 2006.
[NS92]
Martin A. Nowak and Karl Sigmund. Tit for tat in heterogeneous populations. Nature, 355:250–253, January 1992.
[NS93]
M. Nowak and K. Sigmund. A strategy of win-stay, lose-shift that outperforms tit-for-tat in the prisoner’s dilemma game. Nature, (364):56–58, 1993.
[NS94]
M. A. Nowak and K. Sigmund. The alternating prisoner’s dilemma. Journal of Theoretical Biology, 168:219–226, 1994.
[NS98a]
M. A. Nowak and K. Sigmund. Evolution of indirect reciprocity by image scoring. Nature, (393):573–577, 1998.
[NS98b]
Martin A. Nowak and Karl Sigmund. The dynamics of indirect reciprocity. Journal of Theoretical Biology, 194:561–574, 1998.
[NS05]
Martin A. Nowak and Karl Sigmund. Evolution of indirect reciprocity. Nature, 437:1291–1298, October 2005.
[OI04]
Hisashi Ohtsuki and Yoh Iwasa. How should we define goodness? – reputation dynamics in indirect reciprocity. Journal of Theoretical Biology, 231(1):107– 120, November 2004.
Science,
for
⌅
254
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
[OI06]
Hisashi Ohtsuki and Yoh Iwasa. The leading eight: Social norms that can maintain cooperation by indirect reciprocity. Journal of Theoretical Biology, 239(4):435–444, April 2006.
[OI07]
Hisashi Ohtsuki and Yoh Iwasa. Global analyses of evolutionary dynamics and exhaustive search for social norms that maintain cooperation by reputation. Journal of Theoretical Biology, 244:518–531, 2007.
[Oli80]
Pamela Oliver. Rewards and Punishments as Selective Incentives for Collective Action: Theoretical Ivestigations. The American Journal of Sociology, 85(6):1356–1375, May 1980.
[Ols97]
Mancur Olson. A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest, 1997.
[Ort]
Imre Orthmayr. Az emberi természet problémája a filozófiában.forrás?
[Ort97]
Imre Orthmayr. Módszertani individualizmus. Szociológiai Szemle, 7:3–31, 1997.
[Ort04]
Imre Orthmayr. A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata. Szociológiai Szemle, 14(3):3–22, 2004.
[PB03]
Karthik Panchanathan and Robert Boyd. A tale of two defectors: the importance of standing for evolution of indirect reciprocity. Journal of Theoretical Biology, 224:115–126, 2003.
[PB04]
Karthik Panchanathan and Robert Boyd. Indirect reciprocity can stabilize cooperation without the second-order free rider problem. Nature, (432):499– 502, 25 November 2004.
[PCF90]
D. Marc Kilgour Peter C. Fshburn. Binary 2x2 games. Theory and Decison, 29:165–182, 1990. javítottam a sociology.bib-ben
[Pla84]
Platón. Állam. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
[Pol76]
Károly Polányi. Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, Budapest, 1976.
[Pou92]
William Poundstone. Prisoner’s Dilemma. Anchor, 1992.
[PS51]
Talcott Parsons and Edward A. Shils. Toward a General Theory of Action. Theoretical Foundations for the Social Sciences. Transactions Publisher, New Brunswick (USA) and London (UK), 2007 (1951).
[PSC06]
Jorge M. Pacheco, Francisco C. Santos, and Fabio A.C.C. Chalub. SternJudging: a Simple, Successful Norm which Promotes Cooperation under Indirect Reciprocity. PLoS Computational Biology, 2(12):1634–1638, december 2006.
[Rap98]
Anatol Rapoport. A kizsákmányoló, a vezér, a h s és a mártír: a 2 x 2-es játszma négy archetípusa. Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1998.
[Raw81]
J. Rawls. Kétfajta szabályfogalom. In Lónyai Mária (szerk.), Tények és értékek. A modern angolszász etika irodalmából, pages 364–416. Gondolat, Budapest, 1981.
[RG66]
Anatol Rapoport and Melvin Guyer. A Taxonomy of 2x2 Games. In Yearbook of the Society for General Systems Research, pages 203–214. SGSR, Ann Arbor, Michigan, USA, 1966.
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
255
⌅
The Right and the Good [Ros30]
David Ross. The right abd the good. Clarendon Press, Oxford, 2002 (1930).
[Rou78]
Jean-Jacques Rousseau. Értekezés az egyenl⇥tlenség eredetér⇥l. In Értekezések és filozófiai levelek, pages 59–200. Magyar Helikon, Budapest, 1978.
[Rou00]
N. Rouland. Az emberi jogok antropológiai alapjai. In H. Szilágyi I. (szerk.), Jog és antropológia. k.n., 2000.
[Ryl74]
Gilbert Ryle. A szellem fogalma. Gondolat, Budapest, 1974.
[Sag00]
Carl Sagan. A játék szabályai. In Milliárdok és milliárdok, pages 208–221. Akkord Kiadó, Budapest, 2000.
[Sah73]
Marshall D. Sahlins. Törzsek, pages 135–315. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1973.
[SBH06]
K. Sigmund, H. Brandt, and C. Hauert. Punishing and abstaining for public goods. In Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, volume 103, pages 495–497, 2006.
[Sch80]
Th.C. Schelling. The Strategy of Conflict. Harvard University Press, Cambridge (MA), 1980.
[SD77]
Glenn H. Snyder and Paul Diesing. Conflict Among Nations. Princeton University Press, Princeton, NJ, 1977.
[Sea81]
John R. Searle. Hogyan vezethet⇥ le a „kell” a „van”-ból? In Lónyai Mária (szerk.), Tények és értékek. A modern angolszász etika irodalmából, pages 564–589. Gondolat, Budapest, 1981.
[Sea00]
J. R. Searle. Elme, nyelv, társadalom. A való világ filozófiája. Vince Kiadó, Budapest, 2000.
[Sea01a]
J. R. Searle. Az illokúciós aktusok szerkezete. In T. Terestyéni Cs. Pléh, I. Síklaki (szerk.), Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
[Sea01b]
J. R. Searle. Közvetett beszédaktusok. In T Terestyéni Cs. Pléh, I. Síklaki (szerk.), Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
[Sen90]
Amartya Sen. Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. In Kindler József és Zsolnai László (szerk.), Etika a gazdaságban. Keraban Kiadó, Budapest, 1990.
[Sim82a]
Herbert Simon. A racionalitás mint folyamat és gondolkodási produktum, pages 59–86. KJK, Budapest, 1982.
[Sim82b]
Herbert Simon. Racionális döntés gazdasági szervezetekben, pages 33–40. KJK, Budapest, 1982.
[Sim87]
Peter Simons. Parts: A Study in Ontology. Oxford University Press, 2000 (1987).
[Sug86]
Robert Sugden. The Economics of Rights, Co-operation and Welfare. Palgrave MacMillan, 2004 (1986).
[syi07]
Syi syi.
[Szá99]
Egyben az egész. Typotex, 2007.
Zoltán Szántó. A társadalmi cselekvés mechanizmusai. Aula, Budapest, 1999.
⌅
256
IRODALOMJEGYZÉK
⌅
[Sza05]
István Szakadát. Réteges struktúra, alaprelációk. In Csendes Lilla és Alexin Zoltán (szerk.), III. Számítógépes nyelvészeti konferencia, Szeged, 2005. SZTE.
[Szi06]
Péter Szilágyi. Jogi alaptan. Osiris, Budapest, 2006.
[Tha85]
R.H. Thaler. Mental accounting and consumer choice. Marketing Science, (4):195–214, 1985.
[TM03]
N. Takahashi and R. Mashima. The emergence of indirect reciprocity: Is the standing strategy the answer?, Aug 2003. Paper presented at the annual meeting of the American Sociological Association, Atlanta Hilton Hotel, Atlanta, GA Online <.PDF> Retrieved 2006-10-05.
[Tön04]
Ferdinand Tönnies. Közösség és társadalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.
[Tri71]
Robert L. Trivers. The evolution of reciprocal altruism. The Quarterly Review of Biology, 46(1):35–57, 1971.
[Tri85]
Robert L. Trivers. Social Evolution. The Benjamin/Cummings Publishing Company, 1985.
[UM77]
E. Ullmann-Margalit. The Emergence of Norms. Clarendon Press, Oxford, 1977.
[UM98]
E. Ullmann-Margalit. Koordinációs normák, pages 145–189. Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1998.
ez mi?
[Vör94]
Miklós Vörös. Határesetek. Replika, (14-15):239–266, 1994.
[vW63a]
Georg Henrik von Wright. Norm and Action. Routledge and Kegan Paul, London, 1963.
[vW63b]
Georg Henrik von Wright. The Logic of Preference. Edinburgh University Press, Edinburgh, 1963.
[Web70]
Max Weber. Állam, politika, tudomány. KJK, Budapest, 1970.
[Web87]
Max Weber. Gazdaság és társadalom I. A megért szociológia alapvonalai. KJK, 1987.
[Wit98]
Ludwig Wittgenstein. Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest, 1998.
[YT94]
Tosho Yamagashi and Nobuyuki Takahashi. Evolution of norms without metanorms. In W. Albers U. Shulz and U. Mueller, editors, Social dilemmas and cooperation, pages 311–326. Springer-Verlag, Berlin, Germany, 1994.
