1
1. A Biblia A „Biblia” A szó jelentése „könyvek”; „az Írás” (Ézs 29:18, Lk 4:21), „az Írások” (Dán 9:2, Jn 5:39), „a Szent Írások” (2Tim 3:15) vagy „a Törvény és a Próféták” (Róm 3:21), illetve „az Ószövetség” v. „Régi Szövetség” (2Kor 3:14) stb. A Biblia nyelve ÓSZ: óhéber, kevés arám. ÚSZ: az ógörög köznyelvi változata, az ún. koiné, pár arámi és latin szó; az ÚSZ íróinak az anyanyelve nem görög volt, eltérő színvonalon tudtak görögül, írásaikban sok a héberes szófordulat (ún. hebraizmus). A Biblia szövege Hordozó: kőtábla (Tízparancs), papirusz (sás, i.e. 3. évezredtől), pergamen (bőr, i.e. 2. sz-tól), papír (15. sz-tól). Forma: sokáig csak tekercs, majd i. sz. 1-2. sz-tól mai könyv (kódex). Írás: eredetileg csak nagy betűk; a héber pontozás (magánhangzók) csak i.sz. 6. sz-tól; görög kisbetűs szövegek csak i.sz. 9. sz-tól. Tagolás: eredetileg folyamatos írás, nem volt szóköz, sorköz stb. írásjelek; mai fejezetbeosztás: 1205. Stephen Langton angliai érsek; mai versbeosztás: 1551. Robert Etienne párizsi nyomdász. Hiteles szövegek: ÓSZ – Biblia Hebraica (Deutsche Bibelgesellschaft, 4. kiad.); ÚSZ – Novum Testamentum Graece (DBG, Nestle-Aland 27. kiad.) vagy The Greek New Testament (United Bible Societies. 4. kiad.); az ún. Textus Receptus (elfogadott szöveg) már a 19. sz-ban elavult volt (ld. Károli, KJV) Szövegmegőrzés: az ókorban statisztikai módszerek (számon tartott oldal-, sor- és betűszámok). Szövegváltozatok: ÓSZ: még a hibákat is hűen másolták („szöveg” ~ lapszéli „olvasandó”); ÚSZ: több hiba, de szinte mind kiszűrve (99.9% helyreállított szöveg, vö. dokumentáció: A Textual Commentary on the Greek NT (UBS). Ókori fordítások: görög „Septuaginta” (ÓSZ, i.e. 3-2. sz.; LXX), latin „Vulgata” (Ó+ÚSZ, 5-6. sz. Vg), szír „Pesitta” (ÚSZ, i.sz. 2-3. sz.) stb. A kinyilatkoztatás szükségessége Mennyire ismerhetjük meg Istent, akit nem látunk, és elképzelni sem tudunk? Amennyire ő megismerteti velünk önmagát. Isten elképzelhetetlen, más, mint gondolnánk (Ézs 40:18, ApCsel 17:29) Istent ugyanakkor létszükséglet megismerni (Jn 17:3, ApCsel 17:22-23,30-31) Isten megismerhető: természet, lelkiismeret és a különleges kinyilatkoztatás. A bibliai kinyilatkoztatás mértéke a világ teremtésétől (1Móz 1:1) a világ újjáteremtéséig (Jel 21:1) mindent átfog Jézus semmit sem mondott titokban (Jn 18:20) a Szentlélek az apostolokat elvezette a teljes igazságra (Jn 14:26, 16:12-13) Isten sok titkát feltárta, ezek mindenki által megismerhető nyílt titkok (Ám 3:7, Mt 13:11, Róm 16:25, 1Kor 2:6-7, 4:1, Ef 1:9)
2
Isten ugyanakkor nem tárta fel minden titkát (5Móz 29:28, 1Kor 14:2, 2Kor 12:4, Jel 10:7), de őt ismerve az ismeretlen dolgokat is rábízhatjuk. Isten megismerése a mennyben még folytatódni fog (1Kor 13:12, 1Jn 3:2).
A Biblia ihletettsége és érthetősége Az Istentől ihletettség (2Tim 3:16) szigorúan véve csak a szövegek eredetijére vonatkoztatható, de a Biblia szövege 99.9% fennmaradt. Ugyanakkor vannak benne nehezen érthető, félreérthető és ellentmondásosnak tűnő részletek. Néhány részlet fordítása és értelmezése a mai napig gondot okoz a fordítóknak és a bibliatudósoknak, de ezek az alapvető üzenetet nem érintik. A „nem értés” leggyakoribb oka azonban az olvasó figyelmetlensége és tudatlansága. A szövegek sajátos, mára kihalt irodalmi formákkal (prófécia, példázat) és kulturális háttérrel (történelem, stílus, érvelési mód) rendelkeznek, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Maguk a szentírók is elismerték, hogy az ismeretük „töredékes”, azaz nem teljes (1Kor 13:12) bennük is maradtak kérdőjelek (1Pt 1:10-12), egymás írásaiban is láttak „nehezen érthető dolgokat” (2Pt 3:15-16).
2. A Biblia értelmezése A Bibliát olvasva bizonyos részleteket eltérő módon értelmezünk. Kérdés, hogy mi alapján dönthetjük el, melyik a helyes vagy legvalószínűbb értelmezés? A Biblia helyes értelmezésének – főleg bizonyos részleteket illetően – döntő jelentősége lehet a hívő életére nézve. Jó, ha ahhoz akarjuk tartani magunkat, amit Isten mond, de tudnunk kell, hogy egy adott bibliai részlet pontosan mit mond, és mi az, amit nem, illetve hogy amit mond, az nekünk is szól-e, és ha igen, milyen értelemben? Ennek mind lehetséges és szükséges is utánajárni. Minden szélsőség és hamis tan csak azért létezik, mert figyelmen kívül hagyták az írásmagyarázati szabályokat. 1. A kinyilatkoztatás folyamatosan bővült A Biblia hosszú időn át, kb. 1500 éven át keletkezett. Ezért szinte minden teológiai témát illetően elmondhatjuk, hogy Ábrahámnál többet tudott Mózes, Mózesnél többet tudtak a próféták, még többet mondott Jézus, és a Szentlélek az apostolokat végül elvezette a teljes igazságra. Mivel a kinyilatkoztatás folyamatában fokozatosságot vagy fejlődést ismerünk fel, azt az elvet vallhatjuk, hogy a korábbi kinyilatkoztatásokat (Ósz.) a későbbiek (Úsz.) fényében értékeljük és értelmezzük. 2. A kinyilatkoztatás sokszor önmagát magyarázza A Bibliát kb. negyven, nagyon különböző korokban élő, foglalkozású, képzettségű és jellemű ember írta le. Mégsem tartalmaz komoly tartalmi ellentmondást, és a tanítása egységes. A Biblia alapvetően önmagát magyarázza: kijelentéseinek, alapelveinek és belső összefüggéseinek, hátterének ismerete tehát mindig magyarázatot ad az első látásra nehezen érthető részekre. Isten értelmesen szólt, önmagának nem mondott ellent, tehát ha mi valamit ellentmondásosnak látunk, érdemes tovább kutatnunk!
3
3. A megfigyelendő részletek a beszédhelyzetet vagy gondolatmenetet (ki, kinek, mit, hol, mikor, hogyan, miért mond vagy ír?) a történelmi összefüggéseket, kulturális szokásokat, földrajzi és meteorológiai viszonyokat stb. az adott szöveg műfaját és annak eszközeit (pl. ének? hasonlat? allegória? értekezés? körlevél?) az adott részletben felhasznált szavak általános bibliai használatát, jelentéskörét; pl. „világ” = a kozmosz (Zsid 11:3), az emberiség (Jn 3:16), kísértéssel teli korunk (1Jn 2:15), vagy "test" = fizikai test (Róm 13:14), egész lényünk (Róm 12:1), bűnös hajlamaink (Gal 5:16-21), egy halandó (Csel 2:17) stb. az adott szakaszban gyakran előforduló kulcsszavakat; pl. Ef 4:1-16 "egy", 1Jn 4:7-21 "szeretet" az adott könyv egészének alapvető üzenetét, kulcsmondatát; pl. a Bírák kulcsmondata 21:25, a Márk kulcsmondata a 10:45 egyes esetekben össze kell hasonlítani a közismert, megbízható fordításokat. 4. A követendő alapelvek Általában a Bibliát nyugodtan érthetjük szó szerint (a fentiek szem előtt tartásával!) Az, hogy egy mondat "benne van a Bibliában", még nem jelenti azt, hogy az "a Biblia tanítása"; pl. benne van, hogy "nincs Isten", de vö. Zsolt 14:1. Az egyes mondatokat ne önálló "versekként", hanem a teljes gondolatmeneten belül értelmezzük; pl. Mt 18:20 eredetileg a gyülekezeti fegyelmezéskor szükséges 2-3 tanúnak szól, nem általában a keresztények összejöveteléről (vö. Mt 28:20). A nehezebben érthető részeket az egyértelmű részek alapján értelmezzük; pl. 1Jn 3:6, 5:18 vö. 1Jn 1:8-10, Jak 3:2, Róm 7. fejezet (tehát "nem vétkezik" = nem vétkezik folyamatosan, ui. ami egykor természetes volt, ma már fájdalmas baleset; ez a görög nyelvtani formából egyértelmű, de sok magyar fordítás nm bontja ki ezt a fontos tartalmi elemet). Bizonyos bibliai parancsok történelmi és kulturális hátterét figyelembe kell venni; pl. 1Kor 16:2 egy konkrét gyűjtésre utalt (Csel 27:30), és nem a vasárnapi perselyezés szokását vezette be. A történelmi beszámolók egyes jeleneteit, történéseit a tanítói részletek alapján értelmezzük és értékeljük; pl. Csel 5:1-11 vö. Jak 1:13, 1Jn 1:8-10, 5:16-17. A példátlan, rendkívüli történéseket ne vegyük normának; pl. a Csel 19:11-12 nem a ruhadarabok általi gyógyítás "módszerét" vezette be. A kinyilatkoztatás fokozatossága miatt a régebbi (pl. ószövetségi) kijelentésekkel szemben az újabb és bővebb (pl. újszövetségi) kijelentéseket követjük, pl. Préd 8:15 vö. 1Kor 15:19,32. Csak azt tekintjük a Biblia tanításának, amit a Biblia konkrétan kijelent az adott témáról, illetve amit a Biblia egésze mond az adott témáról. 5. A szükséges segédeszközök A Biblia egy a miénktől sokban eltérő korban és kultúrában keletkezett, ezért megértéséhez szükségünk van bizonyos bibliai segédeszközökre:
4
ún. bibliai bevezető irodalomra, amelyekből megtudhatjuk, hogy a Biblia maga és az egyes bibliai könyvek milyen körülmények között hogyan keletkeztek, mi a tartalmuk, milyen a felépítésük stb. egy jó bibliai lexikonra, amelyben utánanézhetünk annak, hogy ki kicsoda, mi micsoda (tárgyak, növények), mi hol van (térkép), illetve hogy a Biblia egyes szavainak mi a jelentésköre (szótár), és hogy egyes témákról mi mindent ír (téma szerinti összefoglaló) egy jó bibliai konkordanciára (szókönyvre), hogy egy keresett bibliaverset könnyen megtalálhassunk egy jó bibliai kommentárra (a Biblia szövegét magyarázó jegyzetekre), amely feltárja a szöveg történelmi, kulturális, nyelvi stb. hátterét, segít meglátni a belső összefüggéseket, az egyes részletek jelentőségét, illetve segít a könnyen félreérthető vagy nehezen érthető kijelentések értelmezésében. A jó bibliai irodalom nem önmagához köt, hanem a Biblia olvasására és kutatására sarkall, illetve abban segít.
6. A Biblia magyarázása Egy dolog a Biblia üzenetét megérteni, más dolog azt a saját életünkben megélni, és megint más az Igét másoknak tanítani, hogy azt ők is megértsék és megéljék. A bibliamagyarázás hogyanját talán a 2Tim 2:15 foglalja össze a legjobban: „Igyekezz, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét.” Pál nem a Biblia felaprításáról beszél, a „helyesen hasogatni”-nak fordított kifejezés eredetije azt jelenti: „egyenes irányban átvágni” egy területen, kerülő utak nélkül nekivágni egy útnak, átvitt értelemben helyesen tenni vagy előadni valamit (vö. Fil 3:16). A tanítás tehát legyen egyszerű, amely nem művészi erejével vagy bölcseleti alkotásként próbál hatni lényegre törő, amely nem vész el a részletekben, teológiai vitatémákban vagy a szemléltetésekben gyakorlatias, és nem életidegen vagy szenteskedő.
3. A Biblia fordítása A bibliai héber és görög szöveg a mai zsidók és görögök számára ugyanolyan kihívást jelent, mint a mai magyaroknak az Ómagyar Mária-siralom szövege. Ma azonban a Biblia fordíthatósága és az egyre több és jobb fordítás révén e nyelvek megtanulására az átlagos hívőnek nincs szüksége. Ugyanakkor éppen a fordítások nagy száma és nyilvánvaló eltéréseik miatt érdemes tudni, miért különböznek az egyes fordítások, illetve hogy melyik mire használható. 1. A Biblia fordítható Ez a tény magától értetődőnek tűnik, de jobban értékeljük, ha tudjuk, hogy más vallások kinyilatkoztatásnak tartott szövegeit sokáig nem volt szabad lefordítani (pl. a mennyben arabul megírt Korán magyarázható, de lefordítani nem lehet), vagy nem érdemes lefordítani (pl. a szanszkrit nyelvű hindu szövegek más nyelven kiejtve elvesztik spirituális hatásukat). A Biblia szövege tehát a megértés érdekében bármely
5
más nyelvre, illetve bármely más kultúrára lefordítható, átültethető. Például egyes amazonas-menti törzsek számára az ismeretlen „kenyér” helyett Jézus lehet „az élet banánja”, és bár nincs olyan elvont fogalmuk, mint a Jézusba vetett „hit” vagy „bizalom”, pontosan értik, mit jelent „Jézusra akasztani a függőágyat”. 2. A fordítás célja Egy fordítás akkor jó, ha az olvasó vagy hallgató fejében ugyanaz a gondolat(sor) jelenik meg, mint az író vagy beszélő fejében. Ezt a feladatot azonban a fordítók eltérő megközelítéssel próbálják elérni. 3. A fordítások típusai A fordításokat két fő szempont alapján lehet elhelyezni egy képzeletbeli koordinátán. Az egyik a szöveghűség, amin egyes fordítók a nyelvtani formákhoz való hűséget értik, mások az értelem szerinti jelentés hű visszaadását. A másik a nyelvezet, így vannak régies és modern, irodalmi és köznyelvi stílusú fordítások is. 4. A szöveghűség: formai vagy értelmi? Alapkérdés, hogy egy szót hány szóval fordítsunk? Ha egy görög szót mindig ugyanazzal a magyar szóval adunk vissza, mint az ún. konkordáns fordítások, akkor nem vagyunk tekintettel a szövegkörnyezettől függő jelentésárnyalatokra. Ha viszont mindig más, hasonló értelmű szót (szinonimát) használunk, akkor bibliatanulmányozás közben nem derül ki, hogy ugyanazt a szót még hol használja az eredeti szöveg, pedig ennek jelentősége lehet a tanítás szempontjából (egy tanítótól persze elvárható, hogy az eredeti szövegben kiismerje magát). Egyes héber és görög szavakat ráadásul magyarul csak körülírni lehet, mert nincs direkt magyar megfelelőjük, vagy sok magyar kifejezés közül kell választanunk a szövegkörnyezettől és az egész Biblia tanításától függően (pl. szóma = hulla, test, létforma, egész lényünk stb.). Bizonyos esetekben tehát minden fordítás rászorul a körülírásra, még a közismerten formahű fordítások is. Az ún. parafrázis egy kifejezést több szóval ad vissza, körülírja, hogy kibonthassa az összes nyelvtani adatot. Például az „aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt” mondat (1Jn 3:9, MBT) sok hívőt ejtett már kétségbe; a görög ige alakja azonban folyamatos vagy ismétlődő cselekvésre utal, így teljes (és ezért pontos) értelem szerinti fordítása ez: „...az nem vétkezik folyamatosan” (nagy különbség: egyáltalán nem vétkezik, vagy időnként vétkezik, de képtelen folyamatosan bűnben élni). Egyes parafrázisok azonban inkább belemagyarázásnak tűnnek (pl. Living Bible, The Message). A fordítás hűsége tehát nem függhet csupán az egyes szavak átültetésétől. A nyelvek a valóság leírása közben különbözőképpen gondolkodnak, szakszóval: eltérő az idiómájuk. Például héber fülnek természetes lehet „felövezni elménk derekait” (1Pt 1:13 Károli), de ez már annak idején, az első görög és latin anyanyelvű hallgatóságnak is magyarázatra szorult; e sajátosan héberes, képi fordulatnak a magyar idiomatikus megfelelője ez: „gondolatban készen lenni arra, hogy...” A pusztán nyelvtani vagy szótári, azaz formai hűség az ilyen és hasonló esetekben félrevezető. Ennek ellenére az eredeti nyelvet nem ismerők gyakran úgy érzik, hogy minél magyartalanabb egy fordítás, annál közelebb van az eredeti szöveghez (pl. Csia). A magyar fülnek furcsa (tkp. héberes vagy görögös) kifejezések és fordulatok látszólag közelebb viszik az olvasót „az igazi” üzenethez, valójában félrevezetik.
6
Idiómát tehát idiómával kell fordítani, azaz egy sajátos nyelvi jelenséget a célnyelv legközelebbi megfelelőjével kell visszaadni. A sajátosan héberes vagy görögös nyelvtani elemek, szóösszetételek vagy szórend szolgai visszaadása már az indoeurópai célnyelveknél is zavaróan erőltetett (lásd Buber: Die Schrift), egészen más felépítésű célnyelvek esetében pedig eleve lehetetlen (pl. kínai). Mindez alapján tulajdonképpen nem is a formai hűség áll szemben az értelmi hűséggel, hanem egy rossz értelemben vett "szószerintiségre" való törekvés, amely nem akar tudni a nyelvhasználati, idiomatikus eltérésekről. Tehát nem a "szó szerinti" fordítás "a jó", hanem az eredeti szöveg teljes nyelvtani tartalmát visszaadó, ugyanakkor a célnyelv gondolkodásához hű (magyaros), értelem szerinti fordítás. 5. A nyelvezet: régies vagy modern? Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az eredeti héber és a görög szövegek korszerű, modern köznyelvi szövegek voltak akkor, amikor elmondták, illetve leírták őket. Isten az emberhez sosem beszélt ódon, vallásosnak ható nyelvezettel (vö. Károli), de modernkedő stílusban sem (pl. a katolikus fordításokból a tatik/tetik T/3. személyraggal helyettesítése értelemzavaró, lásd Mt 5:4,6 ahol az alany Isten, nem emberek). Ezért a régies nyelvezetű bibliafordítások mai használata mögött nem állhat elfogadható teológiai vagy nyelvészeti érv, csak hagyományőrzés és lélektani okok. Hol a határ tradíció és tradicionalizmus között? Ha egy fordítás maga is fordításra szorul (magyarázni kell), akkor nem megfelelő. Még ha a fordítás egykor jó is volt (pl. a Károli 1590-ben), ha szókincse és fordulatai napjainkra elavultak, komikusan hatnak vagy félrevezetők, akkor miért kell hozzá ragaszkodni? Egyesek a régies kedvelt fordításukat szinte „ihletettnek” tekintik (angolszászok a King James-t, németek a Luther-t, magyarok a Károlit), a modern fordításokat pedig elvetik. Ihletettnek azonban csak az eredeti szöveget lehet tekinteni, és a legjobb fordítások is emberöltőnként megérnek a nyelvi revízióra. Tudomásul kell venni: a nyelvek élnek, helyesírásuk, nyelvezetük, szókincsük folyamatosan változik. Természetesen érthető a megszokás hatalma („Az anyatejjel szívtam magamba...”), vagy hogy az embernek lelki élményei kötődnek egy bizonyos szöveghez („Ezt olvasva tértem meg...”). Ugyanakkor elfogadhatatlan érv, miszerint a régies szöveg – a hétköznapi beszédtől eltérő különleges hangzása miatt – „vallásosabban” hangzik, és így az olvasó számára nagyobb tekintéllyel bír, vagy hirdetőjének nagyobb tekintélyt kölcsönöz. Isten ugyanis eredetileg mindig korabeli, érthető nyelvezettel szólalt meg, mégis nyilvánvalóan teljhatalommal. 6. A fordítás és a célcsoport Végül további szempont lehet a célcsoport, akiknek a fordítás készül. Ezért léteznek külön gyermekbibliák, tájnyelvi változatok, illetve a korlátozott nyelvi kifejezőképességűeknek készült, drasztikusan leegyszerűsített szókincsű és mondatszerkezetű fordítások: süketnémáknak (NT for the Deaf) és az angolt idegen nyelvként beszélőknek (pl. Today's English Version). 7. A II. világháború utáni magyar fordítások összehasonlítása Mindennapi használatra és bibliatanulmányozásra leginkább ajánlott: a Magyar Bibliatanács által kiadott, revideált új protestáns fordítás (MBT, 1990).
7
Kifejezetten formahű Régies Többé-kevésbé régies
Formai hűségre törekvő
Értelmi hűségre törekvő
Kifejezetten értelmező
Károli (1908) Czeglédy (1957) Ravasz (1971) Új Károli (2003)
Modern Vida (1971) Csia (1978) Kifejezetten modern
MBT (1990)
Budai (1967)
SzIT (1973-2003) Káldi NV (1997)
Békés-Dalos (1951) Egyszerű (2003)
4. A Bibliai mint iratgyűjtemény A Bibliáról hamar észre lehet venni, hogy nem csupán egyetlen könyv, hanem hosszabb-rövidebb iratok gyűjteménye, kisebb könyvtár. E könyvek listáját ma bibliai kánonnak nevezik. A kánon szó jelentése „mérték” (pl. Gal 6:16), tehát a hit szempontjából mértékadó, és ezért istentiszteleten felolvasható iratok listájára utal. Kérdés, hogyan alakult ki a bibliai iratok listája, voltak-e más iratok is, illetve ki és hogyan döntötte el, hogy mely iratok kerülnek be a gyűjteménybe, és melyek nem? Az Ószövetség 1. Az iratok keletkezése A Biblia kialakulása hosszú történelmi folyamat eredménye volt. Az izraelita kánon, tehát az Ószövetség zsidók és protestánsok által elfogadott könyveinek a listája az i. e. 15. és 5. század között, tehát egy évezred alatt jött létre. Természetesen ezalatt is keletkeztek feledésbe merült, különösebb fontossággal nem bíró történelmi iratok (pl. „Jásár könyve” Józs 10:13; „Az Úr harcainak könyve” 4Móz 21:14). 2. Az Ószövetség felosztása A zsidók a Szentírásukat – amit az keresztények Ószövetség-nek neveznek – a három fő rész neveinek (Tórá, N'viim, K'tuvim) a kezdőbetűiből kirakott szóval Tanakh-nak nevezik. A zsidók hagyományosan 22 vagy 24 szent könyvről beszéltek már időszámításunk előtt is. A mai izraelita Szentírás az alábbi részekre oszlik: a Törvény (Tórá) 1-5Móz a Próféták (N'viim) korai próféták: Józs, Bír, Sám, Kir; késői próféták: Ézs, Jer, Ez és a 12 kis próféta az [Egyéb] Írások (K'tuvim) költői művek: Zsolt, Péld, Jób; az ún. Öt tekercs (Megillót): Énekek Éneke, Ruth, Eszter, Jeremiás Siralmai, Prédikátor; történeti könyvek: Dániel, Ezsdrás, Nehémiás, Krónikák. Az ókori és a mai, a görög és a héber, illetve az izraelita és a keresztény lista azért tér el néha egymástól, mert bizonyos könyveket eltérő módon vesznek egy könyvnek vagy külön könyveknek. 3. A kánon szükségessége és rögzítése Először is, a zsidóság maga is észrevette, hogy Malakiás (i. e. 5. sz.) után nem volt több igazi, a kortársak – vagy legalább az utókor – által elfogadott próféta.
8
Másodszor, az i. e. 3. században Alexandriában elkészült a héber Ószövetség görög fordítása (Septuaginta, LXX), amelyhez helyi keletkezésű, héber vagy görög nyelvű iratokat is hozzáfűztek. A kánon 1. századi véglegesítéséhez mégis a kereszténység megjelenése adhatta a végső lökést: a héberül nem tudó apostoli- és egyházatyák elsősorban a görög LXX fordításra hivatkoztak (pedig az Úsz. 15:1-hez arányban a héber szövegből idéz, nem a LXX-ből). Josephus Flavius zsidó történész (kb. i. sz. 37100) a palesztinai héber kánon mellett tanúskodott: Mindössze 22 kötet az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekinthetünk hitelesnek. A szent könyvek közül ötnek a szerzője Mózes; ezek foglalják magukba a törvényeket és a történelmi hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig. (…) Mózes halálától Artaxerxésznek, a perzsák királyának idejéig [i. e. 464-424] Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban történt eseményeket 13 könyvben. További négy könyv Istenhez szóló himnuszokat s az emberek életmódjára vonatkozó intelmeket tartalmaz... (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, I. könyv, 8. rész)
Flavius listája (5+13+4=22) csak azért tér el a maitól, mert ma külön számolt iratokat (pl. 1-2 Sám) ő egynek vett (Sám). Flavius azt is írta, hogy az utolsó próféta, Malakiás kora után keletkezett iratokat (vö. LXX) a zsidók nem tartották hitelesnek: Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései… (Uo. folyt.)
Flavius felhasznált ugyan a LXX-ban levő görög iratokat (pl. Makkabeusok I), de csak történelmi forrásként. Az 1. században Javnéban (Jamniában) Johánán ben Zakkáj rabbi egy jesivát (tanházat) alapított, amely törvénykezési és irodalmi tevékenységet végzett, ezzel a későbbi rabbinikus zsidóság alapjait vetve meg. A tanház tudományos tevékenységét a mai teológiai szakirodalom javnei/jamniai „zsinatként” emlegeti, pedig ilyesmiről nincs adat. Csak az tény, hogy utólag folytak viták egy-egy könyvről (pl. Eszterben nem szerepel a JHVH), de zsinat nem volt. Végül említeni kell az i. sz. után összeállt babilóniai Talmud (Jóma 9b) megjegyzését is: A kései próféták, Haggája, Z'chárjá és Mál'áchi halála után a szent szellem elhagyta Izraelt, bár a mennyei hangot igénybe vették.
4. A kánon kialakulása Az egyes szövegek azonnali rögzítése azt mutatja, hogy eleve ihletettnek tekintették őket, hiszen ismerték azt, aki Isten szavát átadta (pl. Józs 24:25-26), vagy annak ellenére rögzítették, hogy Izrael az üzenetet elsőre nem akarta elfogadni (pl. Jer 30:12, 36:4,32). Az ihletett szerzők egymás írásaira is úgy hivatkoznak, hogy azokat ihletettnek tartották (Dán 9:2, Ezsd 7:6, Zak 7:7 stb.). Mivel szavaik nyilvánosan is elhangzottak, szem- és fültanúként Izrael egész közössége tanúsítja a szövegek hitelességét (így tarthatták nyilván pl. a próféták láncolatát), akárcsak a zsidó történelem más eseményeit (kivonulás stb.). A nagy számú és a liturgiába gyorsan beépülő zsoltárok és példabeszédek esetében a szájhagyomány gyűjteménnyé szerkesztése a szerző halála után történt meg (ld. Péld 25:1).
9
5. A szöveg gondozói A héber szövegek szerkesztésének első nagy korszaka Ezsdrás és Nehémiás idejében befejeződött. Őket követték az i. e. 5. századtól az írástudók (szóférim), őket pedig az i. sz. 5. századtól az ún. masszoréták (héber másszorá = hagyomány). Ők nem csupán hűségesen másolták és statisztikai eszközökkel védték a szöveget (számon tartva minden sort, betűt), hanem az értelem megőrzése érdekében magánhangzókkal látták el (pontozás), és nyelvészeti jegyzetekkel (k'tiv = szöveg és q'ré = helyes olvasat). Az általuk véglegesített, ma is használt szöveg tudományos neve masszoréta szöveg (tudományos rövidítése: MSS). Az Újszövetség 1. Az iratok keletkezése A keresztény Újszövetség kb. i. sz. 30 és 100 között, két emberöltőn belül született. Az iratokon nem voltak dátumok, de belső adataik és külső, történelmi ismereteink révén nagyjából sorrendbe tehetők. Kb. i. sz. 30-ban volt Jézus kereszthalála. Minden bizonnyal a Templom i. sz. 70-es lerombolása előtt született Mt, Mk, Lk és az ApCsel, a Zsid és az összes páli levél. I. sz. 50 körül születhetett a Mk, a Mt, az 1-2Thessz és a Gal, majd az 1-2Kor, a Róm, az Ef, a Kol és a Filem, illetve a 60-as években a Fil, az 12Tim, a Tit, a Lk és az ApCsel. A többi esetében (1-2Pt, Jak, Júd) csak találgathatunk. Kb. 90 körül keletkezhetett a Jn, az 1-3Jn és végül a Jel. 2. Az Újszövetség felosztása Az Újszövetség felosztásának szempontjai hasonlók az Ószövetségéhez: történeti könyvek az evangéliumok (euangelion = jó hír): Máté (Mt), Márk (Mk), Lukács (Lk), János (Jn) és az Apostolok cselekedetei (ApCsel) (praxeisz aposztolón) levelek (episztolé) egyes gyülekezeteknek: Rómaiaknak (Róm), Korinthusiaknak (1Kor, 2Kor), Galácia-belieknek (Gal), Efezusiaknak (Ef), Filippibelieknek (Fil), Kolossébelieknek (Kol), Thesszalonikaiaknak (1Thessz, 2Thessz), körlevelek több gyülekezetnek: Jakab levele (Jak), Péter levelei (1Pt, 2Pt), János levelei (1Jn, 2Jn) Júdás levele (Júd); magánlevelek: Timóteusnak (1-2Tim), Titusznak (Tit), Filemonnak (Filem), Gájusznak (3Jn); értekezés: a Zsidóknak írt levél (Zsid) prófétai mű (apokalüpszisz = leleplezés): János jelenései (Jel). 3. A kánon szükségessége és rögzítése Az újszövetségi kánon kialakulása is szükségszerű folyamat eredménye volt: az 1. század végére kezdtek kihalni a szemtanúk, ugyanakkor a 2. századtól az apostolok neve alatt egyre több, tévtanokat tartalmazó írás jelent meg: a naiv kegyességi és az apokrif irodalom (lásd később) egyes tévtanítók a saját kényük-kedvük szerint vetettek el közismert és elismert iratokat (pl. a 2. sz-i antiszemita Markion a páli leveleken és Lukács evangéliumán kívül mindent kidobott az Úsz-ből) a tanítás részleteinek pontos megfogalmazásához és az új tévtanítók megcáfolásához is körül kellett határolni az információforrást, a számításba vehető iratok számát.
10
A nyugati egyház valószínűleg már a 2. században nagyrészt a mai kánont használta (lásd Muratori töredék, i. sz. 150-200). A 4. századi helyi zsinatok (382-es római és 397-es karthágói) szerepe nem a kánon összeállítása volt, hanem megtartása, hogy az egész Birodalom területén minden gyülekezetben csak a 27 közismert könyvből olvassanak fel istentiszteleten, másból ne. 4. Az Újszövetség kialakításának szempontjai A válogatásnak objektív szempontjai voltak: (1) a szerző: a szem-, fül- és kéztanú apostolok vagy közvetlen tanítványaik (1Jn 1:1-2, Lk 1:1-4) (2) a tartalom: megfelel a „hit szabályának”, hű az apostolok tanításához, akiket a Szentlélek elvezetett a teljes igazságra (vö. Jn 14:26, 16:12-15); (3) az elterjedtség: az egyház egészében ismert és elismert szövegekről legyen szó. Az ún. „apokrif” evangéliumok, levelek, apokalipszisek egyik szempontnak sem feleltek meg, rendszerint egy szempont alkalmazása is elég volt. 5. A vitatott és eltűnt iratok Mindemellett egyes valóban újszövetségi iratok csak lassan váltak mindenhol elfogadottá: a 2-3Jn és a Filem a személyes, alkalmi jellege és rövidsége miatt a 2Pt és a Júd a hasonlóságuk miatt (melyik használta fel a másikat?) a Zsid a szerző kiléte körüli bizonytalanság miatt (Pál? Barnabás? Apollós?) a Jel sajátos nyelvezete, „rossz” görögsége miatt (legalábbis az egyház keleti, görög nyelvű felében). Megjegyzendő, hogy Pálnak is volt még egy-két levele (vö. 1Kor 5:9, Kol 4:16), és Jézusnak sem lett minden egyes szava és tette megörökítve (Jn 20:30, 21:25); ha fontosak lettek volna, fennmaradtak volna (Mt 5:18, 24:35, 1Pt 1:25). 6. Az elutasított iratok Az 1-4. században sok keresztény és álkeresztény írás keletkezett, de ezek közül egy sem került be az újszövetségi kánonba, méghozzá okkal. Első csoportjuk az apokrif, azaz „külön tartott” vagy „rejtett” értelmű iratok. Ezeket az egyház azért vetette el, mert... az apostolok neve alatt jelentek meg, pedig nem is ők írták, hanem később, a 24. sz-ban keletkeztek kitalált történetekkel igyekeztek kiegészíteni az evangéliumok vélt hiányosságait Jézus gyermekkoráról az egyházba judaista vagy gnosztikus tévtanokat csempésztek volna be. Másik csoportjuk az 1-2. századi ún. apostoli atyák művei. Szinte mind építő, de… semmi újat sem mondanak az Újszövetséghez képest (pl. Didakhé, Római Kelemen 1. levele a korinthusiakhoz), sőt ami bennük építő, az szinte mind a Bibliából vett idézet szerzőik magukat ihletettnek tartották, de nem igényeltek maguknak apostoli tekintélyt néhányuk mesés elemeket tartalmaz (pl. Kelemen főnixszel illusztrál), vagy szélsőséges erkölcsi, illetve téves tanbeli nézeteket sugall (pl. Barnabás levele).
11
Az ún. deuterokanonikus iratok A Septuaginta (LXX) A héber Ószövetségnek az i. e. 3. században, Alexandriában készült el az ógörög fordítása, az ún. Hetvenes fordítás (görög neve Hebdomékonta, de a latin neve terjedt el: Septuaginta, tudományos jele: LXX). Ezt eleve II. Ptolemaiosz Philadelphosz fáraó világhírű alexandriai könyvtára számára készítették, bár a fordítás nyilvánvalóan a héberül nemigen tudó diaszpóra-zsidóság érdekeit is szolgálta. A LXX-hoz kapcsolódó legenda szerint 70 különböző fordító isteni sugallat révén teljesen egyforma fordítást készített – és mint később látni fogjuk, nem véletlenül volt szükség a fordítás tekintélyének legendás megerősítésére. A LXX a palesztinai héber kánonon kívül más héber és görög vallási szövegeket is tartalmazott: görög nyelvű kiegészítéseket Eszter és Dániel könyvéhez történelmi elbeszéléseket (pl. Makkabeusok I-IV) vallásos novellákat (pl. Tóbiás, Judit) tanítói műveket (pl. Bölcsesség, Báruk, Sirák fia) költői műveket (pl. 151. zsoltár, Mózes ódái) prófétai műveket (pl. Ezdrás I, III, IV) stb. A Septuaginta későbbi értékelése A zsidóság az i. sz. 2. századra teljesen elvetette a LXX szövegeit. A korai keresztény egyház azonban sokáig ragaszkodott a LXX-hoz, amelynek a héber kánonhoz képest többletanyaga később a 4. századi latin Vulgatába is részben bekerült. Mivel a reformátorok a palesztinai héber kánonhoz tértek vissza, a katolikus egyház 1546ban a trentoi zsinaton erősítette meg véglegesen a „deuterokanonikusnak” (másodlagosan mértékadónak) nevezett szövegek ihletettségébe vetett hitét, az ortodox egyház pedig az 1672-es jeruzsálemi zsinaton. A protestáns egyházak elismerik ezeknek az iratoknak a nyelvészeti és a történelmi értékét (pl. Makkabeus I), illetve lelkileg építő hatását (pl. Bölcsesség), hitbeli kérdésekben azonban nem tartják őket mértékadónak. Luther ugyan lefordította és a kánoniakkal egy kötetben adta ki őket, de nem tartotta őket sugalmazottnak, változó okból: mert görögül íródtak, és eredetileg nem tartozhattak a (héber) szöveghez: Eszter és Dániel görög kiegészítései mert történelmi szempontból nem mérvadók: Tóbás, Judit, Báruk mert kiemelkedő, de csupán emberi művek: Bölcsesség, Sirák fia mert csak kortörténeti szempontból hasznos: Makkabeusok I mert történelmi szempontból hiteltelen, és tévtant is sugall: Makkabeusok II. A svájci Bullinger (1504-1575) így foglalta össze a reformátorok véleményét: ...Ezen kívül vannak még más könyvek is a Bibliában; Ezsdrás 3. és 4. Könyve, Eszter második könyve, Tóbiás, Judit, Zsuzsanna, Bél, a Makkabeusok könyvei, Báruk, a Bölcsesség könyve és a Bölcsek mondásai. Ezek, bár mindegyiket olvassák az egyházban, és van céljuk és értelmük, mégsem egyenértékűek a korábban felsoroltakkal. [ti. a héber kánonnal] Mert vitás vallási kérdésekben ezekkel a könyvekkel nem szokás érvelni. (A keresztyén vallás summája, 14. oldal, Limache Verlag, Zürich / Szentendre, 1997).
Vö. a Vizsolyi Biblia is tartalmazta őket (1590); protestáns fordításban is olvashatók: „Deuterokanonikus bibliai könyvek” (Magyar Bibliatanács, 1998)